XVIII.
A felbukkant alak oláh népviseletet hordott, magas fehér báránybőr süveget, mely alól hosszú fekete haj omlott alá, ujjatlan bőrdolmányt, széles bőrtüszőt csatokkal, s az alól féllábszárig kicsüngő vászoninget és bocskort; egy kasza volt vetve a vállára. Háttal volt a napnak fordulva, úgy, hogy az arczát félárnyék fedte.
És mégis mind a két nő egyszerre felsikoltott ez arcz láttára s egymás kezét kereste kezével. Olyan volt ez arcz, mint egy rossz álom lidércznyomása, mint egy nagy szerencsétlenség emléke. Ugy hasonlított egy kisértethez, mely be van zárva jól a kripta vasajtajával, lenyomtatva jól nehéz koporsófödéllel, elaltatva imádsággal, könyörgéssel s – mégis feljár. Csak az oláh gunya s a hosszú leomló haj teszi a külömbséget.
S a szembetalálkozás első perczében a férfialak maga is úgy megrettenni látszék a két hölgytől, mint azok ő tőle. Megáll előreléptében; a szája nagyot hökkenve nyilik fel, szemei előre merednek. Pillanatokig áll úgy mozdulatlanul, mintha tusakodnék magában, hogy mit tegyen? Egyszerre aztán megindul a két hölgy felé.
S abban a pillanatban valami dæmoni, valami vadállati kifejezés sötétíti el arczát, mely azt, a kire ránéz, elkábítja, megzsibbasztja. A vállára vetett kaszát most már leemeli s jobb kezébe szorítja.
E pillanatban hangzik a kürt a hidasi Geszteg ormáról. Áron bátya feljutott odáig.
«Áron! Áron!» kiált egyszerre mind a két hölgy, teljes hangjával.
A közeledő alak a kürtszóra s névre megretten, helybetorpan s hátra tekint.
«Szaladj, frátye!» ordít le a szikláról Áron az észrevett férfira; de az jól kiszámíthatja, hogy onnan még szökellve lejönni is jó időbe fog annak kerülni. Őt pedig csak 30 lépésnyi tér választja el a hölgyektől. Ujra feléjök indul. Szemeiben valami megbabonázó tűz sugárzik: oly kifejezés, mely a legismerősebb arczot is átváltoztatná, hogy ismerőjét kétkedővé tegye azonosságában. Valami neme a sóvárgásnak, ellentétes indulatokból összekeverve; de oly iszonyú tekintet, hogy Anna Blanka elé veté magát, mintha testével akarná őt védelmezni, míg Blankának az a gondolat villan át lelkén, hogy futni kezdjen, míg a Székelykő ormát eléri s onnan a negyedfélezer lábnyi magasból alávesse magát a szép mosolygó paradicsomba, a hol otthon lenni jó.
Ekkor, midőn még csak tizenöt lépésnyire volt tőlük e férfi-alak, mintha nyakszirten ütötték volna, a feje előrerezzent, az ina megcsuklott alatta; melléből az elszörnyedés hangja hördült fel. Ő maga látott meg valamit, a mitől meg kellett rettennie. Mint mikor az őzet kergető leopárd az oroszlán fészkére bukkanik.
A két hölgy is hátratekintett, s aztán mind a kettő el kezdett futni. Visszanyerte már lábainak gyorsaságát s a míg csak odáig nem ért, folyvást kiáltá, a szabadulás örömsikoltásával e nevet: «Manassé!» a míg csak odáig nem ért, hogy a szerető alak két karjába vethesse magát.
Az idegen férfialak pedig megfordult, hátratekintett, onnanfölül Áron közelített felé, ölnyi szökésekkel ugrálva le a szikláról: nem sok ideje volt az elhatározásra, eldobta a kaszát a kezéből s lerohant a Székelyvár árkának meredélyén, mely görgeteg kőomladványokon keresztül, nyaktörő ösvénykép egyenesen a toroczkói völgybe vezet.
– Mitől ijedtetek úgy meg? szólt Manassé, nevetésre fogva a dolgot s törekedve a két gyermek arczán ismét helyrecsókolni a jókedv rózsáit.
Azok alig birták a nagy pihegéstől elmondani, hogy egy félelmes alak mennyire megrémíté őket, de hogy kinek az arczvonásaira emlékeztetett ez oláh földész? azt egyik sem mondta ki.
– Bohók ti! – Szénatolvaj volt. A hidasi Geszteg fensíkján termő fű miatt Mátyás király óta patvarkodnak az aranyosi székelyek, meg a szomszédok egymással, s a melyik hamarább levághatja, az viszi el. Ez is bizonyosan füvet orozni jött ide s mi elriasztottuk szépen. Nézzétek, még a kaszáját is eldobta ijedtében.
A két hölgy aztán Manassé karjaiba kapaszkodva, visszament addig a helyig, a hol az elmenekült alak kaszája hevert.
Manassé fölvette azt s megnézte.
– Ez a kasza is itt készült nálunk. Rajta a hámorunk jegye. A nyele tele van rovással: az oláh az aratórészt faragta föl rá.
Az a férfi pedig, a ki a kaszát itthagyta, messze lent haladt már a meredek ösvényen. A felén túl lehetett már.
Ez alatt nagy lelkendezve megérkezett Áron bátya. Egész vörös volt az arcza a futástól s a szemei vérrel voltak áterezve. A kalapját is elhajítá valahol, hogy könnyebben futhasson.
Egyre kiabált a sziklaárokban futó alak után, hogy álljon meg s a két hölgygyel nem törődött; hisz azok jó helyen vannak már, Manassé szárnyai alatt; hanem a mint odaért az árok torkolatához, felkapott egy roppant szikladarabot s azt a futónak utána hajítá.
– Szent Isten atyám! sikolta föl Anna, mit tettél, Áron? Ha utoléri az a kő?
– De utoléri bizony, s ha eltalálja, még majd segít is neki hamarább lejutni.
– Isten! fordítsd el a szerencsétlenséget! rebegé a leány elsápadva s két kezét imára kulcsolta.
– Hogy a birgej egyen meg! szitkozódék Áron s még egy ökölnyi követ küldött a nagyobbik után siettető postának.
A lehajított mázsányi kő pedig ágyúgolyó sebességével rohant a sziklaárokban alá, nagyokat szökellve s törve maga előtt az utána omló kőtorladékot. Az árok két fala meredek; a rohanó kő elől nincs hová kitérni a szakadék mélyében futónak; a közeledő szikla csattogva csapódik a bérczfalakhoz, rohanása viszhangjával rémítve az üldözöttet, ki vissza nem mer tekinteni a háta mögé. Egy búvhely nincs, a hová elrejthesse magát. Nem védi más, csak annak a szegény leánynak az imára kulcsolt két keze oda fönn! Mentsége az, hogy arcza nagyon hasonlít valakihez, a ki annyit vétett, s a kinek annyi meg lett bocsátva!
A következő percz el fogja dönteni, hogy vajjon Anna imájának volt-e nagyobb ereje, vagy Áron «jó kivánságának?»
A veszedelmes sziklalöveg utolérte a menekülőt, a mikor az épen egy kőzuhanyon törtetett keresztül. A szikla belecsapott egy kőhalmazba s aztán por- és kavicsfelleget rugva föl maga előtt, szökött fel újra két ölnyi magas ívben. A futó alak elbukott. «Istenem! Istenem!» sikoltott oda fönn az ormon egy leányhang. Pillanat mulva az ember-alak újra fölkelt, lerázta magáról a port, s csendesen bandukolt tovább, oláh hegyjárók módjára, fölváltva féloldalt tánczolva előre.
– Ha most megöltél volna egy embert! szólt Anna szemrehányó siránk hangon Áronhoz.
– Hát az jól esett volna nekem is, meg annak is, felelt Áron, góbémódra kétfelé törülve a bajuszát.
– De az indokolatlan kegyetlenség, zsémbelt rá Manassé, egy kis fűlopásért.
– De, öcsém, nem füvet lopni jött az az ember ide. Mert az az ember Diurbanu kéme volt!…
– Ugyan mit akart volna itt kikémlelni?
– Mit-e? Né, de hegyes az én Manassé öcsém. Hát az én erődítvényeimet a Székelykövön. Nevess! nevess! Majd nem nevetsz, mikor hasznát veszed. Ugy-e ti nem nevettek, gyémántjaim? Ti eljöttök velem megnézni a székelyvári erődítményeimet? A hires «Kengürth» kői menedéket, a «Truszkó» várat. Akkor majd megmutatom nektek az én ágyúimat is.
– Ágyúkat? Bátya! szólt nevetve Manassé, hogy hoztad azokat ide föl, bátya?
– Te hozzád nem beszéltem, szólt Áron. Te ülj le a kőre és pingáld a szép kilátást. Neked nem mutatom meg a battériámat. Igen is: egy egész üteg ágyút. Ha Gábor Áron el tudta látni a maga székelyeit ágyúkkal, miért ne láthatná el a druszája is a maga népét olyannal? Ti asszonyok meg fogjátok azt látni; nektek megmutatom. Hanem elébb megesküsztök nekem ünnepélyesen, hogy azt, a mit láttok, senkinek a világon el nem áruljátok; még Manassénak sem.
S a két hölgynek meg kellett esküdni ünnepélyesen a nagy titoktartásra.
Akkor aztán elvezette őket Áron bátya arra a csúcsra, a mit az őskorban Kengürth-kőnek, ma pedig vársziklának neveznek; a népregékből ismeretes Székelyvár omladékaihoz. Az emberi történelem egyik legrégibb emléke ez. Barlangjaiban a kő-, bronz- és vaskorszak maradványait tartogatja. Még akkor egy V alakú sáncz állt a mai fönnálló zömtorony két oldalán.
– Itt leülhetsz és lerajzolhatod kívülről a «várat», monda Áron Manassénak; de bejönni velem csak az én híveimnek szabad.
Azok nagy áhitattal követték a rejtekek rejtekébe, a mi egy egész ostromverő hadszertárt rejteget sánczai mögött.
És aztán féktelen jó kedvvel tértek onnan vissza. Kaczagott mind a két hölgy teljes szivéből, nem hajtva Áron bátya komoly zsémbelésére, ki szigorú arczczal figyelmezteté őket ünnepélyes fogadásukra, hogy semmit el nem árulnak abból, a mit látni fognak.
Hiszen nem is szóltak ők, csak nevettek.
De mikor már maga az, hogy nevetnek Áron bátya stratagémáin, elég árulás.
– Így mutasson meg az ember asszonyoknak valamit.
Azok aztán körülczirógatták, megengesztelgették; hanem azért csak megint elnevették magukat.
– Pedig higyjétek meg, hogy ez nagyon komoly dolog, s hogy én nem hiába küldtem azt a nagy követ a kémkedő tolvaj után.
Erre az emlékeztetésre aztán egyszerre elhalt a nevetés a két hölgy ajkán. Szótlanul kapaszkodtak egymás karjába. S egy pillanatban mind a kettőnek a testén önkénytelen összeborzongás futott végig. Észrevette azt mind a kettő.
«Egy dologra gondoltunk?» súgá Blanka Anna fülébe.
«Egyre!» sóhajta az vissza.
A nap alkonyra szállt le a Bihar óriás bérczei mögött; széles sugárküllők szelik sávokra az eget; a sötétkék küllők egyre szélesebb tért foglalnak az opálfényű égboltozaton, mintha onnan a sötét havasok felől egy fekete nap tartaná feljövetelét, melynek küldetése: terjeszteni a sötétséget, a halált, a megsemmisülést. – A tudósok a «föld árnyékának» nevezik e tüneményt.
A Székelykő látogatóit a csillagos éj vezette haza.
Anna ez éjjel a lefekvés előtt fejfátyolával betakart egy képet a hálószobájában, nehogy éjjel álmában feltalálja az keresni.
XIX.
Abrudbánya főutczáján két lovag poroszkál végig. Az egyik az oláh népviselethez ezüstgombos kaczagányt hord, s kucsmája mellett kócsagtollas forgót, lovának sallangos csótára s arany paszomántos nyeregtakarója van; oldalán görbe kard, nyeregkápájában pisztolyok, s elől kétcsövü puska függ le a nyergéről; arczkifejezése urat árul el. A másik lovag, ki meglehetős távolban kiséri, egy közrendü oláh csatlós.
A léptek viszhangot vernek az utczán. Csendes város az, nincsenek lakói. Két oldalt leégett házak, félig összedült kormos falak; a kapuk aljában keresztül hányt üszkös gerendák, a üres ablakokban már zöldül a fű és laboda.
A romok fölött csonkán merednek föl a tetőtlen tornyok, az egyik templom küszöbén még ott látszik magasan egy véres gyermekkéznek öt ujja helye. (Hogy jutott ez a vérnyom olyan magasra?)
A nagy-piacztér be van nőve fűvel.
A közkut nyilása le van nyomtatva malomkővel, s a kámva töredékéből kereszt van összetákolva.
Fényes nappal éjszaka van itt: csendes, mozdulatlan éj. Mindenki alszik és nagyon mélyen. A csendháborító lódobaj zajára előbúvik a romok közül egy-egy sovány, kiéhezett eb, s nagyot vonít, s kurrogva fut vissza, midőn a közeledőket meglátja.
A hátul jövő csatlós közelebb rugaszkodik az előtte menő úrhoz, a mint e rémtanyán végig lovagolnak. Tán fél?
A leégett torony órája éjfélt mutat: azon az órán maradt el, melyen a láng óraművét megolvasztotta, azóta folyvást tart az éjfél.
S a nappali éjszakának kisértetei is vannak, miként az éjfélnek. Egy alaktalan árny suhan el a lovagok mellett. Csak árnyék: test nélkül. A hátul ügető lovas keresztet vet magára. A lebbenő árny végig tünemlik az utcza meztelen falain s elbúvik a romok közé. Kis idő mulva ismét visszakerül az utcza tulsó végéről ugyanazon test nélküli árny, mint egy nappali kisértet, csendesen úszva a földön, az utcza közepén lebben végig egyenesen a lovasok felé, mindig közelebb jön, s mikor odaig ért, kitér az útjokból s körülkerülgeti őket.
– Mit ijedezel a keselyü árnyékától frátye? szólt hátra az első lovas. Romulus madara az. A mi madarunk. Nézd, most szállt le a torony ormára.
A keselyük lakása van itt most.
A házomladékok lassankint elmaradoznak: következnek a kertek romjai. Leégett fák. Rőtveres téli tájkép nyár derekán. Az országút egy patak mentében visz végig. Annak a két partján érczzúzók voltak felállítva. Az óvilág egyik leggazdagabb aranytelepe van itten.
Az érczzúzóknak is csak a düledékei vannak még meg. Egyik leégett romtanya a másik után következik, csak a kallók maradtak meg s az örök patak-ár folyvást hajtja a fogas kereket, a «nyilak» zuhognak szakadatlanul.
Aztán egy vasut maradványai tünnek föl, mely a lankás hegyek közé vezetett; mellette a vízvezető. Az újabbkori kulturának tanujelei. Azok is el vannak rombolva. A vízvezeték csöveit elhordták ágyúknak, a síneket lándzsáknak, a sok tudós, a ki külföldi egyetemeken szerezte a nagy tudományt: hogyan lesz a porból arany? olyan mesterére talált, a ki megtanította rá, hogyan lesz az aranyból por?
«N’en parlons plus!» (A hogy Cagliari herczeg mondja.)
Az elpusztult bányatelepek után megint egy új helység következik. Ez már nincs elpusztítva egészen. Csak egyes házakon nincsen többé ajtó és ablak; mások ellenben egész épségükben megvannak.
Ez is egy darab Róma volt valaha. Itt áll egy ház, a melyiknek az oldalába egy épen megtartott római síremlék van befalazva. A geniusok még egészen épek a domborművön. Cajus Longinus hamvainak volt az szánva, ki a III. legió centuriója volt Dácziában. Sit Tibi Terra Levis!
A kapubálvány egyik oszlopa római mérföldmutató; a ház előtti terjedelmes ülőke egy sarkophag teteje, melyről még nem kopott le annyira az irás, hogy az ősrégészek ki ne találhassák belőle, melyik szép Cajanak fedte az, egykor sáfránynyal festett, aranyhaját? A házorom fülkéjében pedig egy teljesen megőrzött ép Minerva-fő őrködik – az utókor szelleme fölött.
A római emlékekről nevezetes ház küszöbe előtt megáll az úrlovas, s arra nyomban kidugja fejét a kis ajtón egy irtóztató csúf vénasszony.
Az oláhoknál találni a legszebb fiatal leányokat s a legcsúfabb vénasszonyokat. Ha idegen zörget az ajtón, bizonyos, hogy a vénasszony dugja ki a fejét.
– Nincs itthon! szólt, be sem várva a kérdezést. Elment a «Fabu Popi»-hoz, keresd ottan.
A kisérő sóhajtozni kezdett: nagyon messze van az.
Az úrlovas parancsolt.
– Ha tudod merre van, eredj előre és vezess!
A lovakat meg sem hagyta itatni. Sürgetős útja lehetett.
Az út rengeteg erdőkön vezetett keresztül. A hegyjáró lovak szokva vannak félnapi útat tenni pihenés nélkül.
Mikor a két lovas a «Fabu Popi» völgyébe eljutott, késő este lett s azonfölül terhes zivatar közeledett a völgy felé.
A két lovas és a zivatar egyszerre ért a czélhoz. Emezt megelőzte egy porfelleg-hordozó orkán, melynek a háta mögött jött csak az igazi égiháború. A szél csak útcsinálónak jött. Törte a fákat az erdőn pásztánkint, a hol megszorult. A Fabu Popi (a pap bükkfája), egy óriási terebélyfa, egy sík területen, melyet a népkegyelet kerítéssel zárt körül.
E fa alatt kötötték meg a vérszövetséget egyszer valamikor az itt lakó népfaj vezérei, mely gyászos emléket hagyott maga után.
Azonkívül egy épület is tartogatja még az emléket. A históriai bükkfa közelében áll egy fa-templom. Egészen hasonlatos a beszerikákhoz, a miket az oláh falvakban látni, hegyes tornyával, magas tetejével, előtornáczával: oldalai is zsindelylyel borítvák.
Ennek a közelében ugyan nincsen helység. Talán volt valamikor, s megunta a helyét, odább költözött, ott hagyta a templomot. Harang sincs a tornyában; sem üvegtáblák az ablakain, csupán széles redőnyök, a miken keresztülkasul fujhat a szél.
A nagy terebély bükkfa alatt valami húsz paripa volt kipányvázva, s azokat néhány oláh csatlós legény őrzé, czondrájába takarózva a közelgő vihar ellen. A fa jó menedék. A villám sem üt bele, mert a pap bükkfája.
A lovas sietett be a kis fatemplomba. Az első záporcseppek kezdtek hullani. A ki a sebesen rohanó felhőkre feltekintett, a mik a völgy felett elsuhantak, annak úgy tetszett, mintha a bérczek közelítenének oly sebesen, s mindjárt le akarnának omlani.
A templomajtóban fegyveres őr állt, ki a jövevény nevét kérdezte.
«Diurbanu» volt a válasz.
Erre bebocsáták.
A templom egészen sötét volt. Két szál viaszgyertya égett az oltáron; hanem azoknak a lángját úgy lenyomta az ablakredőnyökön átsüvöltő szélvész, hogy semmi világosságot nem terjesztettek.
Ekkor odakünn elkezdett villámlani, s akkor aztán a torony ablakain s a tető hasadékán átlobbanó meteorfény egy-egy pillanatra előtüntette a templom belsejében csoportosult társaságot. Mintha kisértetek Sanhedrinja rémlenék meg az éjszakában, zöld fénynyel rajzolt alakok; sziklák, sírkövek, a mik egy pillanatra sápadt, szemmeresztő emberarczokat öltenek, a másik perczben ismét sötét lesz minden: a sziklák, sírkövek feketéllenek a lefelé lobogó gyertyakanócz pislogása mellett.
Tíz, tizenkét férfi lehetett ott, a mint a villám fényénél kivehető volt. A templom fapadjain ültek, népviseletben, vagy egyenruhában. A középen, háttal az oltárnak ült egy kiváló alak, papi talárban, a minek hosszú lecsüggő bő ujjai voltak. Ennek az alaknak az ölében feküdt egy kis szőke gyermek, a kit a férfi egyik ujjával a palástjának betakargatott, s a nyakából lelógó arany keresztet odaadta a kezébe, hogy játszék vele. Hosszú, fekete szakálla el-elfedte a gyermek szőke fejét. A gyermek játszott és csevegett. Nem értette még, sem azt, a mit a férfiak beszélnek, sem azt, a mit a felhők beszélnek egymással.
Az ujon érkezett oda lépett a csoport közé s elkezdé magas páthoszszal:
– Uraim! barátaim! Decebál és Traján dicső utódai.
– Hagyd a diatribákat, Diurbanu! szólt bele mély, dörgő hangon a taláros férfi. Térj a dologra. Mit hoztál?
– Utasítást.
– Zengedezd el.
– Folytatnunk kell a harczot teljes erővel. Itt az idő. Bem azt hiszi, hogy az erdélyi hadjárat be van fejezve s most egész hadseregével kivonult a Bánátba. Rendes csapatokat csak a szorosok őrizetére s Károly-Fehérvár ostromlására hagyott hátra. A mi feladatunk meggátolni, hogy a bánáti hadjáratot is eldönthesse.
– Világosabban mondva: azért, hogy Bem a fejére ne üssön Jellasichnak, nekünk kell a mi fejünket hozzá ütni Bemhez.
– Ugy hiszem, hogy az abrudbányai és brádi győztesek ettől nem ijednek vissza.
– Értsük meg egymást; szólt a taláros férfi, a kis gyermeket térdére ültetve s lovaztatva. Egy bolond embert, a ki bennünket a saját hegyeink között megtámadott, aki ostoba is volt, gyáva is volt, s a hadászathoz mit sem értett, s azonfölül hitszegően megtörte a békealkudozás alatti fegyverszünetet, mi a magunk igazságán állva, összetörtünk, semmivé tettünk. De azért senki se hiszi közülünk azt, hogy ugyanezzel a táborral, lovasság nélkül, tüzérség nélkül, hadtudós vezetők nélkül, mi megtámadhassunk egy rendes hadsereget, mely valóságos hadtesteket kivert az ország határán túl, s még az orosz segédcsapatokat is tizezrével ki tudta dobni.
– Nem is kivánja azt tőlünk senki. A népfelkelés feladata marad a hegyi harcz.
– De a hegyek között nincs már ellenség. Nem láttad? Keresztül jöttél rajta. Találkoztál egy élő emberrel?
– Még van ellenség a hegyek között. Ott áll Toroczkó.
Ezt Diurbanu mondta. Épen akkor szemébe lobbant a villámfény.
Egy másik hang felszólalt a tömegből:
– És Torda.
Diurbanut ez a szó indulatba hozta.
– Nem! Nem! Tordára nem szabad gondolnunk. Ott a kincstárnak nagy épületei vannak; a ki azokat elpusztítja, megüti érte a bokáját!
– De hát mi bajunk nekünk Toroczkóval? szólalt fel a sötétből a mély gordonkahang. Azok soha se bántottak minket. Eddig csak kaszát, kapát, ekevasat, keréktalpat kaptunk tőlük a vasból.
– De fiaik ott szolgálnak Bem alatt s ezek már más alakban is szolgáltak nekünk a vasból. De nem ez a főok. Toroczkó egy előre tolt sziklafészke a magyar kulturának. A protestáns hitujítók egyik mentsvára, a honnan szétágaznak hatalmas működéseik szálai. Kevélysége egy maroknyi népnek, mely világot akar hódítani munka és tudomány által. Az a hír, hogy Toroczkó elpusztíttatott, épen oly rettentő hatást fog gyakorolni, mint a minő sikere volt Pest lerombolásának: a fele útban levő hadseregeket visszafordítja az, a hadvezér kényszerülve lesz a hadsereg ösztönét követni s visszatérni Erdélybe. S mennél rémesebb lesz az elpusztulás, annál fényesebb lesz a hadi siker. A mennydörgés miatt alig lehetett hallani a szót.
A többiek vártak, míg a dörgés elmulik. Nem akartak az Isten szavába belebeszélni.
Mikor a hegyek morgása elcsendesült, ismét megszólalt a mély férfihang.
– Hallod-e Diurbanu, egy dologban csalatkozol. Ez a nép, a melyre számítasz, már megcsömörlött a vértől. A míg boszúját kielégíté, szomjazta azt; most, hogy jóllakott vele, bánja, hogy azt tette. Irtózik a saját kezétől.
Erre a sötétből több hang is felszólalt.
– Úgy van. Igaz. Topánfalván is ki volt adva a rendelet, hogy az ott lakó magyarokat ki kell irtani, s a kire rá volt bizva, maga figyelmezteté őket, hogy meneküljenek, úgy elszörnyedt az abrudbányai vérontástól.
Egy másik szólalt meg a sötét alakok közül.
– A kik az első nap dühét búvhelyeiken elkerülték, azoknak maga Janku Avram segített megmenekülni, s az erdőpásztorok szöktették tovább. Jankut annyira utolérte a kegyelemvágy, hogy saját emberei rálövöldöztek miatta.
Most a taláros férfi szólt:
– Mikor egy családot szemem láttára leöltek az utczán: ezt a kis szöszke porontyot kiragadtam a mészárlásból s eldugtam a palástom alá. S ekkor az a ficzkó, a ki legdühösebb volt, úgy vágott fejemre a kaszájával, hogy ha a süvegem fel nem tartja, betöri a koponyámat. S három nap múlva ugyanaz a dühös ember eljött hozzám, meglátogatni azt a kis gyermeket, a kinek a megmentéseért ellenem, a felkent papja ellen, gyilkos csapást mert sujtani s mert a kis fiú legjobban siratta kedvencz rigóját, hozott neki az erdőről egy rigót. Bizonyosan az apját is visszahozná neki, ha lehetne, Azóta ez a kis kölyök egy perczre sem akar tőlem elmaradni.
A gyermek nem értette azt a nyelvet, melyen beszéltek és nevetett.
Ismét egy hang szólt a láthatatlan alakok sorából:
– A nép hamar megtér, s Isten csodáit látja az eseményekben. A ki megbetegszik a mi népünk közül, az most, a zalathnai református paphoz megy, azt kéri fel, hogy imádkozzék meggyógyulásáért.
Folytatta egy másik:
– Borzadva mondják egymásnak, hogy Tyok Tódor, ki a megyei orvos szemeit kiszúrta s úgy eresztette el az erdőbe, élve rohadt meg; hogy Toporu Nyikuláj egész éjjel szaladgál egyik háztól a másikhoz, könyörögve, hogy verjék le róla a kisérteteket, a mik a vállát megnyergelték; hogy Jorges nem tudja lenyelni a szájába vett falatot.
Egy harmadik szólt:
– Többet mondok! A napokban a váczai dászkál, a ki a Brády-család kiirtásában vezető volt, társaival együtt keresztül lovagolt Brádon. Mikor a Körös hidjához ért, mely a két Brády-kastély között elvezet, a lova levetette és halálosan összetaposta. És a brádi oláhok közül egy sem engedte meg, hogy a haldoklót házába bevigyék: mind ajtót zárt előtte. Utoljára az utitársai kénytelenek voltak ugyanazon elpusztított Brády-kastélyba vinni be az összezuzottat, melynek lakóit ő tette holt emberekké s reggelre ott adta ki a lelkét.
– Mindezeknél megdöbbentőbb az, – szólalt fel egy alak, a ki eddig az oltárhoz támaszkodott – hogy a «nagy comité» eddigi titkára átszökött Oláhországba s a magyar vezérhez átküldé mindazokat a compromittáló iratokat, a mikből kiderül, hogy az erdélyi mészárlásokat idegen kezek intézték.
Mind e fölszólalások alatt szünetelt az égdörgés, csak a zápor verte a tetőt; most nagyot villámlott. Diurbanu arcza egy perczre megjelent a sötétből, mint a rémület sírból kelő kisértet-arcza.
A dörgés elhangzott, s folytatása lett egy emberkaczaj.
– Hahaha! urak! szólt Diurbanu. Ha a katonától azt kérdeznék, hogy sajnálja-e azt az ellenséget, a ki vele szemközt áll? mind azt válaszolná, hogy biz ő nem öli meg azt, a ki őt soha sem bántotta. De uraim! ez a háboru! Ezt nem ütjük el mesemondásokkal, meg babonával. A ki felkötötte a kardot, vállára vette a puskát, annak menni kell, a merre küldik.
– Jól van, Diurbanu, menni fognak, a merre küldik őket. A szél parancsol a felhőnek, hogy menjen, a merre küldi. De azt már nem parancsolhatja meg a felhőnek, hogy mennydörögjön és jégesőt hullasson, ha neki nem tetszik.
– Én tudok még olyan felhőt, mely nem adta ki a jégesőjét.
– Hol lakik?
– A peanai hegyek közt.
– Ciprianu csapatját érted?
– Igen. Azt.
– De Ciprianu maga és mind a két fia elesett már.
– Annál jobb! Maradt egy leánya, a kire apja és bátyjai véradóssága szállt. Az még csak szomjazza a boszú poharát; de még a nyelvét nem érintette hozzá. A ti csapataitok jók lesznek a cseltámadásra, az övéi a cselekvésre.
– S te ismered Ciprianu leányát?
– Menyasszonyom az.
– Tehát te mátkatálul szántál neki egy elpusztítandó várost? Melyik legyen az?
– Már mondám: Toroczkó.
– De én azt mondám: Torda.
– A mi ellen meg én tiltakozom.
– Döntsön a sors.
– Jól van. Monda Diurbanu s az oltárhoz lépve, a denevér szárnyként repkedő gyertyalobogványnál két czédulára irt fel két nevet s azt süvegébe veté.
A sziklák, sírkövek hallgattak.
– Ejh! Ehhez ártatlan kéz kell! Monda Diurbanu. Itt van ez a kis poronty, húzza ki ez.
– Hogyan! kiálta föl a taláros férfi. Hogy ez a kiirtott család gyermeke húzza ki saját kezével a sorsot, hogy melyik város legyen a lángoknak, az elpusztulásnak áldozatul vetve? Pokolbeli ötleteid vannak, Diurbanu!
S a kis szőkefejü gyermek belenyult a süvegbe, s apró kezecskéjével kihuzott egyet a czédulák közül s azt védő fogadott atyjának nyujtá.
– Hozzátok ide a gyertyákat! Monda a palástos férfi.
Nem volt rájuk szükség. Abban a pillanatban egy rettentő villámsugár czikázott alá a völgybe: egész lángoszlop, a szivárvány minden szineiben ragyogó fénynyel töltve meg a messzeséget. E vakító fénynél az összedugott fők egyszerre kiálták fel a czéduláról elolvasott nevet: «Toroczkó!»
A mennydörgés, a villámcsapás megrázta alattuk és felettük a földet és templomot.
XX.
A halálra itélt város lakói előre tudták sorsukat. Voltak jó barátaik a felkelő táborban, kik azt megmondták nekik.
Egy egész város a siralomházban!
Kétezer ember halálra itélve!
Az itélet azonban még sok appellatorium forum elé kerül. A törvényszék a csatatér. Erdélyben még rendes hadseregek vannak. Janku táborát visszaverni elég volt a Károlyfehérvárt ostromzár alatt tartó hadosztály is s mig az ott állt, addig Toroczkót a szentgyörgyi oldalon nem lehetett megközelíteni. Jött aztán a legutolsó semmisítő forum: – a segesvári ütközetben a magyar hadsereg az orosz által összezuzatott s ezzel a Fabu Popinál hozott itélet Toroczkó ellen helybe lett hagyva.
Időközben még egy terhelő vád is lett emelve ellenük. Egy magyar portyázó csapat a Toroczkóval szomszédos Gyertyámost, oláh falut, a lakosság ellenállása miatt felégeté.
Ezzel meg volt adva a jogczím Toroczkó ellen: «poena talionis», fogat fogért! Szemet szemért!
És ők két hónapon keresztül tudták azt, hogy minő infernális tűz ássa alattuk lassan a földet? minő vihar készül fejükre alá szakadni?
És ez alatt folytatták a maguk rendes munkáját, hordták fel a vasat a föld alól a «hantnuk»-on, irtották a konkolyt a tiszta buzavetésből, házi szövőszék, cserzőműhely nem szünetelt, a gyermekek jártak iskolába, vasárnaponkint megtelt a templom. Csupán a vasárnapi mulatságok maradtak el. A helyett az egész férfinép hadgyakorlatokat tartott. Sorba álltak a vének is, egész a hetven esztendős ősz fejekig, s a tizenkét éves gyermek sirt, ha nem adtak a kezébe puskát.
El voltak szánva az utolsó emberig harczolva esni el, mielőtt városuk utczáját ellenség megtaposná.
Manassét még ez a harczias áramlat sem ragadta el. Ő valódi, őszinte békephilosoph volt, a ki a harczi erényeket eredetükben utálta. Toroczkó népére pedig soha nem akarta a fegyverre appellálás elvét alkalmazva látni. Azután mint az európai diplomatia szövevényébe jól beavatott, mind azt előre látta, a mi be fog következni: hogy egy kicsiny elszigetelt népnek sikerülhet ugyan egy időre a harcztéren dicsőséget aratni, de a végeldöntésnél mindig annak van igaza, a ki nagyobb. Az is megeshetik, hogy egy napon a maroknyi toroczkói férfihad visszaveri megtámadóit: de másnap, harmadnap jönni fognak az első ellenfélnél erősebbek, harcziasabbak, és azok menthetlenül összezuzzák.
Azonban ezen nézetei körül nagyon kevés követőt tudott összeszedni. A kik titokban négyszem között, fejbólintással tudatták vele, hogy azt gondolják, a mit ő, mindössze Bertók bátya és a rector lehettek: egyszóval a vegetarianusok.
Még az asszonynép sem tartott vele. Azok is mind fejszéket, kaszákat élesítettek. Ők a gyermekeiket éles vassal fogják védelmezni, vagy maguk leölni: élő asszony, élő gyermek nem jut itt az ellenség kezére.
Épen julius utolsó napja volt. A tarlókon sorba állítva a buzakeresztek, mikben a kévék egy magas póznára vannak egymás fölé tűzve. A kaszállók tele szénaboglyákkal. A toroczkóiak már korán reggel megkezdték a takarodást.
Meglepte őket, hogy egyszerre ezernyi ezer varju és holló lepte meg seregestől a völgyet nagy károgással. Észlelhették ezt, a kik hadban jártak, hogy ezek a hadseregek rendes kisérői és előhirnökei.
– Itt a szálláscsinálók! Mondá Áron bátya.
És eltalálta: Szentgyörgy felől vágtatva jöttek az előőrsök, jelenteni a végzetes hírt, hogy Diurbanu hadserege az éjjel átvonult a «Kő» szorosán s Toroczkó-Szentgyörgyöt hajnalban meglepte.
Senkit sem zavart meg ez a hír. El voltak rá készülve. A kaszákat, villákat eldobták a kézből; a puskákra föltüzték a szuronyokat. Minden nemzetőr-századnak meg volt határozva a maga helye. Az utakat elzárták szekérvárakkal. A Bórév felőli tért a patak elrekesztésével víz alá helyezték, hogy arról az oldalról meg ne lephessék őket. Áron bátya maga negyvenedmagával fölhágott a Székelykőre a várárok meredek útján, az onnan jövő támadást visszaverni. Negyven ember! Ugyanannyi száz ellen! Nevetniök kellett volna magukon, hogy ily tréfás halált választottak maguknak.
Délfelé a Szentgyörgyről menekülőkkel szaporodott meg a védők csapatja. Azoknak is tudtak fegyvert adni. Lehettek most már talán négyszázan is.
Manassé egyedül maradt az asszonyokkal.
Azoknak nem volt kedvük Áron bátya meghivását elfogadni, hogy rejtőzzenek el az ő védelme alatt a csegezi várbarlangba. Ott akarták bevárni, a mit Isten rájuk mért, az ősi házban, együtt a többi asszonyokkal s azoknak a gyermekeivel.
Manassé megölelte Blankát és Annát,
– Kedveseim, most én is elhagylak titeket.
– Hová akarsz menni? kérdé Blanka ijedten, kinek e perczben Dávid képe állt lelke elé, a véres ponttal homlokán. Azt hitte, Manassé is oda megy, a hol a halál olyan olcsó.
– Egyenesen a felkelők táborába.
– Egyedül?
– Nem egyedül. Sokad magammal. Előttem Uriel, jobbfelül Rafael, balfelől Gabriel, hátam mögött Michael, fejem fölött Izrael.
– Fegyver nélkül?
– Nem. Kezemben a frigylevél, melyet kötöttek velem, eskü alatt, hogy soha Toroczkót nem fogják megtámadni. Ez az én fegyverem.
– Mit akarsz tenni?
– A mit mások annyian megtettek már előttem: lefegyverezni az ellenséget fegyver nélkül; megnyerni a győzelmet ütközet nélkül.
Blanka fájdalomteljesen tekintett Manassé tiszta szemeibe s e tekintetben mindaz el volt mondva, a mit ajk kifejezni nem képes: a végtelen imádat a férj iránt, s a tengermély kétségbeesés annál a gondolatnál, hogy most utoljára látja azon szemeket így, sugárral, meleggel, szerelemmel tele ragyogni!
Manassé elérté e tekintetet.
– Hisz én magam is megkisértém már egyszer azt. S tudod, hogy ez akkor milyen jól sikerült. Az oláh vezér régi ismerősöm.
Ez hazugság volt, Blanka megnyugtatására kigondolva, s ennek a hazugságnak a büntetése nem maradt el.
Blanka megszorítá Manassé kezét.
– Jól van. Tégy úgy. Járjon veled az Ur!
Manassé nem fojthatott el egy fájdalmas sóhajt, mikor Blanka homlokát megcsókolta.
Testvére Anna tudott az arczvonásokból olvasni. Megérté e sóhajt.
– Miattunk ne legyen aggodalmad, édes bátyám. Isten keze szabad velünk. Mi a legvégsőre is készek vagyunk. Rég meghánytuk vetettük mi ezt egymás között. Sokat tanakodtunk róla. Aztán abban állapodtunk meg, – hogy ha elvész minden, a mit szerettünk, hogy ha elvész Toroczkó, ha elvész hitünk: akkor nem várjuk be, míg az ajtót reánk törik; hanem itt van e két pisztoly: mindegyikünk kezébe vesz egyet, a másik szivének szegezi, aztán mindegyikünk mond egy nevet, a mire legutoljára gondolt, s aztán az lesz legutolsó szava. Csak te eredj nyugodtan.
Manassé torkát úgy elfojtá a keserv, hogy nem tudott szólni. Megcsókolá a két szerető teremtés ajkait, s azután – még az ő csókjaiktól nedves ajkkal – megcsókolá annak a két pisztolynak a száját.
Azután sietett ki a házból.
A piaczon találta a nemzetőrparancsnokot. Azzal tudatta menetele czélját: a megrohanó ellenséget a kötött frigy megtartására rávenni. Addig, mig bizonyosat tudnak, minden összeütközést kerüljenek.
– Adja Isten! – felelt rá a parancsnok. De én nem hiszek benne. A szentgyörgyiek is megkisérték azt, s békeköveteiket felkonczolták amazok oda át. Sajnálom a fiatal életedet, Manassé. De hát így is, úgy is el kell azt vesztened. Mindnyájan Isten kezében vagyunk. Jó helyen vagyunk. – Holnap mind együtt leszünk a paradicsomban. Jó helyen leszünk.
Manassé elindult Szentgyörgy felé, egyedül: még csak egy pálcza sem volt a kezében.
Ekkor lehetett két óra délután.
XXI.
Jó gyaloglónak alig tart Szentgyörgyig fél óránál tovább az út. A falu közelében már találkozott rendetlen csapatokkal Manassé, a kik nagyon bámultak rá; de látva hogy fegyvertelen, nem bántották. Az a nyugalom, az a biztos hideg tekintet mindenkire leigézőleg hatott. Aztán meg dologban is voltak; vágott marhát daraboltak szét, sütöttek, főztek a mezőn.
Előőrsök, szokás szerint, nem voltak kiállítva.
Manassé a legelső embert, a kinek képe megtetszett neki, megszólítá, hogy vezesse őt el a vezér szállásáig; a mit az egész készséggel teljesített s útközben egész jámborul elmondta, hogy bizony nagy baj az, ilyen nagy munka időben, mikor otthon kellene lenni a takarodásnál, ilyen messze útra elfáradni az embernek. Nagyon megjutalmazva érezte magát egy szivar által, melylyel Manassé megkinálta, mikor a kastély kapujában elutasítá, hogy merre keresse a vezért.
Egy régi urasági lak volt az, a minőket már gyéren látni Erdélyben is; magas földszintre épülve, közepén oszlopos tornáczczal; a tornácz folyosója közepén alant a pinczeajtó, mely a gádorba vezet egyenesen az udvarról: úgy, hogy a folyosó képezi a pinczegádor tetejét.
Manassé felment a tornáczra, s ott egy csoport ácsorgó fegyveresre találva, azoknak megmondá, hogy Diurbanut keresi.
– A tribunnal nem lehet most beszélni, mert most ebédel s az sokáig tart, monda neki az ajtóőr irigységbe vágó tisztelettel.
Manassé kivette névjegyét a tárczájából s azt a szegletén behajtva, beküldé a vezérnek.
A hirnök rövid időn visszajött s azt az izenetet hozta a látogatónak, hogy köszönteti a tribun, azt izeni, hogy várjon egy kicsit, addig pedig meg kell az urat kötözni s aztán becsukni a pinczébe, a míg a tribun elvégzi az ebédet s szóba állhat vele.
No biz azt Manassé egészen rendében levő vendégfogadásnak találta. Hát valahány ház, annyi szokás!
Az bizony csupa tréfa lett volna neki, keresztül ugrani a folyosó mellvédjén, s mielőtt az őrök a puskákhoz kaphatnának, a parkba menekülni s onnan az erdőbe jutni; de hát nem azért jött ő ide, hogy mindjárt elszaladjon.
– No hát kössetek meg; biztatá az őröket.
Azok meg csak néztek egymásra, hogy melyik mozduljon e határozatlan utasításra, ezt a nagy izmos embert megkötözni? Mikor aztán kettő vállalkozott rá, nem volt kötél.
– No hát keressetek valahol egyet. Nógatá Manassé a tétovázókat.
Valamelyik aztán kerített egy istrángot s azzal Manassé kezeit hátra kötözték.
– Már most vedd ki a tárczát a zsebemből, monda az egyiknek Manassé. Egy kis pénz van benne, azt oszd fel a bajtársak között. Egy pazsurát találsz benne: azt vidd be és add át az urnak; mondd, hogy olvassák el. Aztán egy szivart gyujts meg a tárczámból s dugd a számba. Multiemeszku!
Azután levezették Manassét rendén a pinczébe, a mit úgy látszik, hogy Diurbanu antichambrenek jelölt ki a hozzá követségbe jövők számára; s nem volt elég, hogy a pinczegádort nyissák fel előtte, hanem még a pinczébe vezető vasajtót is feltárták s odalökték, az az, hogy vezették be s megkinálták, hogy tessék addig helyet foglalni: – itt van egy üres ászok. (A hordókat már természetesen felhordták az udvarra, azokon kezdték az igazságszolgáltatást.) Azután rázárták a vasajtót s magára hagyták.
A pinczegádornak még volt mind a két ajtószárnyán egy-egy gömbölyü ablaka; de a pinczeajtó fölött már csak egy szelelő lyuk volt, melyen át némi külvilágosság bejuthatott. Manassé egészen sötétben maradt.
Gondolkozni kezdett a helyzeten, a melybe jutott. Vigasztalta magát azzal, hogy épen így bántak vele a Monasteriánál is: leszámítva a megkötözést. Ott is csukva tartották reggelig, s akkor ráálltak a béke feltételeire. Most is úgy lesz.
Hanem mikor az ember szivart szív, az egy-egy pillanatra megvilágítja az arczát. Egyszer csak megszólalt valami a sötétből:
– Manassé!
– Ki mozog itt?
– Hát csak én.
A hangról könnyű volt ráismerni a czigányra.
– Te vagy itt, Lányi? Hát te mit csinálsz itt?
– Mulatom magamat a farkasgúzsban.
– Hát hogy kerültél ebbe a farkasgúzsba?
– A Diurbanu köttetett bele; verje meg a devla!
– Mit vétettél neki?
– Hát azt akarta, hogy húzzam az ő nótáját, a míg ő ebédel, én meg azt mondtam, hogy nem húzom.
– De hát mért nem?
– Azért, mert nem akarok muzsikálni az én hazám ellen.
Szegény czigány! Hogy ő nem muzsikál «az ő hazája» ellen! Pedig mije van neki ebből a hazából? Egy sárputri, meg az országút.
– Akkor aztán felpofozott s farkasgúzsba köttetett s azt mondta, hogy felakasztat. Bánom is én, ha összetöret is; még ha a hegedűmet összetöreti is; de még sem muzsikálok az én hazám ellen.
– No ne búsulj Lányi.
– Hát hisz nem is búsulok, csak azt akartam tőled kérni (a czigány mindenkit tegezett), hogy ha majd kiszíttad a szivarodat, hát ne dobd el a csutáját; te járhatsz, mert a lábad nincs megkötve, jőjj ide hozzám s ejtsd a csutát az én számba, hadd rágom meg bagónak.
– Úgy jó az a czigánynak.
Ez a cynicus czigányphlegma épen hozzáillett Manassé magasabb philosophi nyugalmához. A czigány biztatására gondolt.
– No ne félj Lányi, mihelyt Diurbanuval szólhatok, majd téged is kiszabadítalak innen.
– De magadat se szabadítod meg, uram, magadat se! Kámpesz neked már! Ha te egyszer Diurbanu kezébe jutottál, olyan jó helyen vagy, mintha a hóhér kezében volnál. Hét követet felkonczoltatott már te előtted, a kik hozzájöttek békességet kérni; pedig azok csak szentgyörgyi parasztok voltak: Kis Pál, Bedő Péter, Csukor Mihály, mind feketekörmű emberek. Hát még téged, ki egy Adorján vagy s pecsétnyomós gyűrűt viselsz.
– No de látod, engem nem konczoltatott föl.
– Még nem. Azokat elemésztette appetitoriumnak; téged tartogat «poszpásznak». A pálinkát hirtelen fölhörpentik, a fekete kávéban előbb fölkavarják a czukrot. Ismerem én Diurbanut nagyon jól. Majd te is megismered, ha meglátod. Bizony meghalsz te Manassé még ma. De hát úgy kell neked. Nem kár érted. Olyan szép, hatalmas termeted van. Magad megehetnél három ilyen Diurbanut, ha kihínád a gyepre, s a helyett idejösz a barlangjába s meg hagyod magad kötöztetni. Ha otthon maradtál volna, tizet megölhettél volna legalább, s a helyett meg hagyod magad fogni, mint valami Krisztus!
– Ne ócsárold Krisztust, ficzkó, mert megrúglak! förmedt rá Manassé, haraggal.
– Rúgj meg hát no! ugyan szép lesz. Bizony, ha én lettem volna a Krisztus, hát nem is ültem volna arra a mihaszna szamárra, hanem kiválasztottam volna báró Wesselényi méneséből a legszebb paripát s csak egyszer annak a szőrén lehettem volna, ügethetett volna utánam Pontius Pilatus!
A czigányexegesisnek végét szakítá a kulcsnyikorgás a gádorajtóban.
– Jönnek már! kiálta fel a hegedűs. Nem jut már én nekem abból a te czigárédból, Manassé. Engem előtted visznek!
A szelelő lyukon át vereslő fény hatolt be a sötétbe. Fáklyával jöttek.
A vasajtó is felnyílt; két férfi két szurokfáklyával jött előre; a pinczébe lépve, két oldalt az ajtó mellett foglaltak helyet.
Azután belépett a pinczébe Diurbanu.
Rajta az ismeretes néptribuni jelmez: arcza felhevülve bortól és szenvedélytől, hosszú haja a süveg alól vállára omlott.
Hanem azért mégis rögtön ráismert Manassé.
S most már aztán tudta, hogy a czigánynak egészen igaza van.
Diurbanu nem volt más, mint Vajdár Benjámin.
Azért Manassé nem vesztette el a hidegvérét; égő szivarát szája egyik szegletébe szorítá, s fejét büszkén fölemelve állt meg halálos ellenségével szemközt.
– Nos, Adorján Manassé, szólt az alakos, engem óhajtottál megismerni. Itt vagyok. Ismersz-e már?
– Azt mondják, Diurbanu vagy, szólt Manassé hidegen.
– S nem tudnád még más nevemet is? Nem találod arczomat még valami régi ismerőshöz hasonlónak?
Manassé félrefordítá arczát, hogy ne lássa, úgy beszélt hozzá.
– Ha az volnál, a kihez hasonlítasz, egy szót sem váltanék veled többet. Hozzád mint Diurbanuhoz jöttem, a néptribunhoz; átadtam a frigylevelet, a mit a te néped az én népemmel kötött, s ajánlom annak fentartását és megujítását becsületes feltételek alatt. Kérdezd meg vezértársaidat, minő váltságdíjat szabnak a békeért?
– No hát, hogy meggyőződjél róla, hogy nem csak Diurbanu vagyok, hanem más is, hát nézz ide.
Azzal odaszólította az egyik fáklyavivőt s a Manassé által kezébe juttatott frigylevelet odatartá a lángra. Percz mulva mint hamufoszlány szállongott az a légben.
– Most már elhiszed, hogy én vagyok az?
Manassé vállat vont és füstfelleget fujt maga elé.
– Hát nem találta azt ki a te éles eszed, folytatá az alakos, újja hegyével megbökve Manassé mellét, hogy az, a ki újra meg újra tűzzel és vassal ront Toroczkóra, a ki megesküdött, hogy követ kövön s lélekző embert nem hágy e völgyben, csak egy ember lehet a világon? Ez az én napom ma. És Toroczkó éjszakája. (Egy hiena-arcz volt az, eszményi szép vonásokba költözve.)
– Phrásis! dörmögé Manassé fogai közül megvetően.
– Hiszed, hogy phrásis, a mit mondok? szólt kardjára csapva s büszkén feltartva a fejét az alakos. Hiszed, hogy tréfálok veled? hogy irgalmazni fogok?
– Oh én velem azt tehetsz, a mit akarsz. Kínoztathatsz, meg is ölethetsz. Erre készen vagyok. De még azzal Toroczkót nem foglaltad el. Ott minden ember fegyvert fogott s úgy vár reád. Csak eredj, keresd fel őket, s majd te is – régi ismerősökre találsz. Védműveik elég jók a te harczosaidnak ellenállni, a kikről magad tudod jól, hogy megúnták a háborut, s sánczot ostromolni nem szeretnek. Velem egy emberrel kevesebb! De te a toroczkói völgyből nem hozasz haza semmit, mint bevert fejeket, s Toroczkón egy követ sem mozdítasz meg a helyéből.
– No hát kezdjük el ezt a te jégkeménységedet megolvasztani, mondá az alakos s még elkezdte a kabátja újjait felhajtani a kéz csuklóiról, mint a hóhér, mikor kínzáshoz készül. Elmondom neked az egész csatatervünket. Igen bizalmas akarok lenni hozzád. A míg az én csapataim látszólagos támadást intéznek a völgyben a toroczkóiak ellen, mely azoknak minden figyelmét elfoglalja és egész fegyveres erejük felhasználására kényszeríti, az alatt a Székelykő felől előtör az igazi ostromló sereg, mely a Székelyvár árkán a várost hátulról rohanja meg, a hol nem maradt más honn, mint az asszonyok és a gyermekek. Hogy minő sors vár ezekre? azt megitélheted abból, hogy az orozva támadó seregnek a vezetője is nő. Egy nő, a ki gyűlöl. Egy leány, a kinek megölték a vőlegényét, megölték az apját, a két testvérét, s a mi több minden vérboszunál: a kit a te testvéreid meggyaláztak, udvarukból csúfan kiűztek! Mert az a nő Zenóbia, a te Dávid testvérednek a volt menyasszonya; most meg az enyém. Legalább ő azt hiszi. Ez fog bezörgetni a te házadnak a kapuján, bezörgetni akkor, a mikor én a toroczkói fegyveres népet a mezőn elfoglalva tartom. Ez fogja kiadni a parancsot a rontásra és pusztításra. Ennek a kezébe jut a te egész háznéped.
Manassé teste végtől-végig borzongott e szavakra. Nagyot sóhajtott. Istentől kemény megpróbáltatás ez.
Most már lehajtotta fejét, nem volt büszkesége többé.
– A mit ránk mért az Ur, dörmögé.
– Ugy-e, hogy mégis találtam a te kemény sziveden egy helyet, a mely fáj? Gondolj reá, hogy mi fog történni feleségeddel? Eh, mit feleségeddel! Olyant nem ismerek! A szeretőddel, a kivel együtt élsz.
E meggyaláztatására az imádott feleségnek föllobbant a düh Manassé lelkében; mást nem tehetett, az égő szivart a szeme közé köpte ellenfelének.
Az sziszegve törlé le a meggyalázás nyomait arczáról s aztán elfojtá dühét és mosolygott.
E mosolygása vérlázító volt.
– Jól van, Manassé. Ez is egy olyan adósságod, a miért nem «te» fogsz megfizetni. Nem torlom ezt meg a te kemény testeden, a mely nem érez, hanem a lelkeden, a hol tudom, hogy mi fáj? E legutolsóért, úgy mint a bántalmak, meggyalázások egész litániájáért, elébb, mint rajtad: a tieden, Zboróy Blankán fogok boszút állani.
– Annak ne örülj, Diurbanu! mondá Manassé elhatározottan. Mert abban a pillanatban, a melyben orvhadad házunk kapuját betöri, van a házban két asszony, a ki a pisztolyt egymás szívének szegezi s aztán megszabadítja egymást ettől a világtól. Te csak két holttestet kapsz meg.
– No hát, hogy ezt az utolsó reménységedet is elvegyem, halld meg a végét. Az a két nő nem fogja egymást megölni, mert Zenóbia hamarább ott lesz a házatoknál, mint az ostromló csapat. Ő mint jó barátnő, mint szabadító fog odasietni. Azt fogja mondani, hogy Dávid testvér iránti kegyeletes emlékből szabadítja meg őket. Visz számukra oláh pórgunyát, átöltözteti őket s az általános pusztulás zavara alatt az ő oltalma mellett fognak azok élve megszabadulni. Zenóbia azután ide fogja őket vezetni Szentgyörgyre. S akkor látni fogod magad előtt. Zboróy Blankát, az én hatalmamban. Hogy mi történik azután? azt képzelő tehetségedre bizom, s hogy legyen elég időd és nyugalmad ezt a képet kifesteni magadban, élve hagylak és egyedül mindaddig az óráig, a míg jelenésed következni fog. Jó éjszakát!
Manassé meg volt sibbadva, minden elmetehetsége szünetelt e pillanatban, érzékei és öntudata megváltak egymástól, azon vette észre, hogy ismét egész sötétségben van, foglárai eltávoztak.
Nem volt képes gondolatai zürzavarában megtalálni a kezdetet, nem egy pihenő pontot.
– Manassé! hangzott föl a pincze zúgából.
Fölriadt.
– Mi az? Patkány?
Már elfeledé, hogy más is van ott rajta kívül.
– Az ám, patkány. Egyszer hallottam az iskolamestertől egy mesét, hogy az oroszlán törbe jutott s aztán köteleit elrágcsálta egy egér, úgy szabadította meg. Ha leguggolnál ide hozzám, én ki tudnám bontani a fogaimmal a te köteleden a csomókat.
– Minek?
– Hát csak annak, hogy egészen más ember az ember, ha a keze szabadon van, mintha meg van kötve. Aztán, ha a te kezedet kiszabadítom, akkor te is kihúzhatod az én térdeim alól a rudat, a mi engem farkasgúzsban tart, aztán akkor én is felszabadulok. Ülj le csak ide a földre elém.
Manassé megtette azt.
A czigánynak pompás fogai voltak, csak úgy őrölte velük a kötelet; pedig jó erős kötőfék volt ez. Garast is harapott ő már azzal a fogával ketté.
Manassé ezalatt végigtekintett az egész rémpanorámán, mely képzelete előtt elvonult. Lehető-e az, hogy a Székelykő felől megtámadják Toroczkót? hogy az esthomályban belopózzanak a meredek hegyvágányon? Hogy a védtelen nőket meglepje – egy boszulihegő némber? Hogy azokat oly pokoli kelepczébe kerítse?
Az egérke az alatt csak rágott, rágott az ő aczélfogaival.
Egyszerre csak azt érezte Manassé, hogy a kötél lehull kézcsuklóiról.
Igaza volt a muzsikusnak; egészen más embernek érzi az magát, a kinek a két keze szabad.
– No már most húzd ki ezt a husángot közülem.
Percz mulva a kis czigány is talpon állt. A kezeiről aztán olyan könnyen lehuzta a köteléket, mintha keztyű volna.
Egészen büszke volt bele.
– De már most drágán adjuk el az életünket! henczegett, nagyot ugorva.
– Mit gondolsz?
– Hát ketten vagyunk már, s te nálad bot is van. Ha visszajön a Diurbanu, én hirtelen a lába közé szaladok s lerántom a földre, te fejbe ütöd a bottal, hogy ott marad, te elveszed a kardját, én a pisztolyait s aztán kitörünk a pinczéből s meglátjuk, hogy merre tágasabb a világ.
– Nem kerül arra a sor.
– Hát mit gondolsz? Nem hallottad, mit mondott?
– Csak meg akart vele ijeszteni. Ők nem fogják megtámadni Toroczkót.
– De már támadják is. Nem hallod a sűrű puskaropogást?
A völgyből valóban apró fegyvertüzelés kezdett felhangzani.
– De nem fognak győzni, nem fogják kivihetni azt, a mit az az ember elbeszélt!
– Miért ne tenné?
– Nem engedi azt az Isten!
– Te Manassé! mondanék valamit.
– Mondjad.
– De megrúgsz érte.
– Hát ne mondjad.
Hanem arról, a mit a czigány elhallgatott, elkezdett beszélni az a négyszögletű kis ablak a pinczeajtó fölött. Tűzfény derengett át rajta.
Eleinte azt hitte Manassé, hogy ismét fáklyával jönnek a pinczébe, hanem azután, hogy a vasajtó nem nyilt föl, s a tűzfény egyre behatóbban sugárzott a sötétbe azon a négyszögű lyukon át, akkor rájött annak az eredetére. Azok, a kik Toroczkót ostromolják, azalatt felgyujtották Thoroczkó-Szent-Györgyöt példaadásképen s talán azért is, hogy az éjjeli támadás kiviteléhez kivilágítást adjanak a völgynek. Az egész falu lángban áll.
Tehát a mit amaz ember mondott, nem volt puszta fenyegetés. Rettenetes valóság ez. A szentgyörgyieken már elkezdték a boszú művét, most a toroczkóiakon van a sor. De azok védik magukat és emberül, a hogy a kitartó puskatüzelésből kivehetni.
De hátha csakugyan hátulról támadják meg őket a Székelykő felől? Egy egész pihent táborral, mely még eddig nem izlelte a vért? Ki tarthatja föl azt? Áron a maga negyven emberével?
Manassé még ragaszkodott rendíthetlen hitéhez.
Hisz van Isten, a ki a világot igazgatja, az nem engedheti a legrettentőbbet megtörténni! Nem kellenek ide csodatétek. Egy könnyű zápor, mely eddig még minden este megjelent, s a mezei munkásokat kizavarta a munkából, ez elég volna arra, hogy a székelyárok ösvényét rohampatakká alakítsa s azon át senki Toroczkóhoz ne férhessen, vagy a mi még a zápornál, a fellegnél is könnyebben megindítható, egy sugallat az emberi szívben, egy önkénytelen támadó érzés, mely a haragra gerjedt asszonyi léleknek a kegyelem balzsamát kölcsönzi. A ki a szívekbe lát, a szíveknek parancsolhat is. Hasonló elérzékenyülések esetei még a legmegrögzöttebb rablóhősöknél is fordulnak elő. S nem Isten kezében van-e mindez? Nem késhetik-e el a támadással Zenóbia? Talán szándékosan?
A puskatüzelés olyan régóta folyik. Az éjszaka beállhatott már. Ki tudja? A pinczében tűzvörös félhomály van, odakinn meg pokoli fényözön. Az egész utcza ég. Manassé tusakodva jár fel s alá a pincze hosszában, a dorongot hol fölkapta, hol eldobta a kezéből. Küzdött benne az ember és a vadállat egymással. Hol az egyik került felül, hol a másik.
Most egy erős dördülés vegyült a puskaropogás közé.
A dördülés a magasból jött. Az a Székelykövön történt.
És azután a második, harmadik, negyedik dördülés. És aztán egyszerre négy. Azok Áron ágyúi odafenn.
Tehát csakugyan megkezdődött a támadás a Székelykő felől.
Úgy történik minden, a hogy ellensége megmondta.
Most szállnak alá Zenóbia csapatjai a várárkon Toroczkóra, mert Áron csak nem tarthatja vissza őket.
És aztán mi következik?
S rövid időköz mulva újra hangzott a nyolcz ágyúlövés egymás után.
E lövések kiforgatták Manassét egész eddigi lényéből.
– Kitörök innen! ordítá magánkívül s a bezárt ajtónak rohant, megrázva azt vaskarikáinál fogva. Az ajtó nem engedett.
Akkor visszarohant a pinczébe, szilajon széttekintve, hogy mivel törhetne ki? A külső tűzvilág izzóvá tette a pincze belsejét.
Semmi se volt ott, csak az üres ászok. Kétöles tölgyfa gerendák egymás hosszában.
– Fiú! kiálta a zenészre. Fogd meg az ászok egyik végét.
– Mi lesz abból?
– Kitörjük az ajtót a sarkából.
– Beállok!
A czigány kicsiny emberke volt, de minden porczikája vas. Manassé elől fogta az ászokgerendát, a muzsikus hátul. Lett belőle római kőfaltörő kos.
A Székelykő odafenn nem zuhogott jobban az ágyuzástól, mint a vasajtó idelenn a gerendaütésektől. Csoda volt, hogy odafenn meg nem hallották. Azoknak más hallgatni valójuk volt most. Szentgyörgy utczáin ádáz zsivaj támadt, névtelen, felismerhetlen lárma. Ezek meg idelenn abból nem hallottak semmit.
Végre a vasajtó zárai, a mint egyszer a két férfi teljes erejével neki rohant a gerendával, felpattantak.
A vasajtó már nyitva van. A gádorajtót már lábbal is ki lehet rúgni.
– Héj, uram, megállj, megállj! szólt a fekete művész, belecsimpajkodva Manassé kezébe. Mit akarsz most? Várj, míg én kimegyek az udvarra s körülnézek s lopok neked egy bitang fegyvert.
– Nincs mire várnom! szólt Manassé, eldobva őt az útjából. Nem kell nekem lopott fegyver! Majd lesz annak fegyvere, a ki legelőször szemközt jön rám, s az jó lesz nekem, a gazdája meg a pokolnak! Akkor aztán török előre, a merre embert látok és gázolok az emberrongyban, hogy a két sarkamon folyik alá a vér! A poklokon is keresztül török a feleségemig.
S azzal azt a nehéz ászokgerendát egymaga úgy hajította neki a gádorajtónak, hogy annak egyik szárnya egyszerre kipattant a zárából. Azzal rohant, ugrott fel a lépcsőkön, két kezét magasra emelve, tíz újját mint a saskeselyű, marczangoló lecsapásra görbítve előre.
Nem volt Adorján Manassé az többé!
Némulj el emberszeretet hangja! essél kétségbe józan bölcsészet! szállj vissza az égbe krisztusi türelem! riadjatok szét embereket négyfelől őrző angyalok! A dúvadak legiszonyúbbika szabadult ki ketreczéből: a nősténye segélykiáltását halló emberi hím. Nem «ember» többé, nem Isten képmása, hanem csak: «férj», az oroszlán képmása!
Fusson előle, a kinek ez a világ kedves!
A mint a pinczegádor küszöbére feltoppant, egy fegyveres alak állta el útját.
De azt az alakot nem ölte meg Manassé, nem zúzta fejét a falhoz, nem gázolta agyon. Az egy nő volt – Zenóbia.