XXII.
Zenóbia vállán hosszú, fekete köpönyeg volt, fején magas, fekete süveg, turultollal, rövid katrinczája alól kilátszottak piros csizmái, széles övébe kard volt dugva és pisztolyok.
– Vissza! kiálta Manassénak, midőn őt megpillantá, s fölemelt palástjával igyekezett eltakarni. Maradj ott, a hol vagy!
Manassé (még a vadállat) megragadta Zenóbia kézcsuklóját, s azt hörgé fülébe:
– Hol van a nőm és a húgom?
Igy hörög a pusztai dúvad, mikor áldozatának a karját, a kin nőstényét követeli, átharaphatta a fogával.
Zenóbia elérté a hangot is, a szorítást is, s szomorúan mosolyogva tekinte Manassére.
– Légy nyugodt. Jó helyen vannak. Otthon a házadnál. Senki se bánthatja őket.
A földühített fenevad kétkedőleg tekinte rá.
Ekkor Zenóbia odanyujtá neki övéből a kardot és pisztolyokat.
– Nesze. Vedd át. Neked szükséged lehet rájuk. Nekem nincs.
S ezzel önmagát lefegyverezve, egészen hatalmába adta magát a vérszomjazó szörnyetegnek.
Az elkezdett most reszketni.
– Maradj veszteg és hallgass! súgá Manassénak a leány.
Az utczán zsivajgó nép rohant egymást taposva.
Manassé a kiáltozásból e szavakat vehette ki:
«Meneküljetek! Háromezer honvéd jött meg Aranyosból! Nyolcz ágyúval! Mind elveszünk itt!»
A nyolcz ágyú egyre dörgött a Székelykő ormán, a hidasi Gesztegről sziporkázó röppentyűk ivedeztek alá a völgybe, siettetve a futókat Gyertyámos, Kápolnás s Bedellő felé, az erdőkbe, a mély útakba. Az égő falu nem nyújtott menedéket.
A páni rémület futása rohamos volt. Rövid időn úgy eltisztult az utczáról minden tömeg, hogy alig sántikált már egy-egy sebesült elmaradozó a többiek után.
– Ennek vége van, szólt akkor Zenóbia s aztán megfogta Manassé kezét s fölvezette őt a folyosóra.
A szobák üresek voltak. A tornáczról végig lehetett látni a mezőn.
Szép kivilágítás volt! Az Isten áldása, a buzakeresztek, fölgyújtva, hosszú sorban égtek, mint megannyi áldozatoltára Kainnak, a buzaégetőnek.
Az ágyúzás még egyre hangzott a Székelykőről.
– El is hagyhatná már Áron, mormogá Zenóbia, hiszen nincs már kit megijeszteni. Aztán odatette Manassé mellére a kezét s azt súgá neki: Hanem tudod, Manassé, minden megijesztéshez két ember kell: az egyik, a ki megijed. Ha én az én népemnek egy szóval megmondom azt: «Ugyan ne fussatok, a kik elétek ágyúznak, nem a honvédek rézágyúi, hanem csak Áron bátya sziklába fúrt mozsarai, a mikből ő puskaport puffogat, s az a sűrű dobszó a csegezi úton nem közeledő honvéddandárt, hanem csak iskolás gyermekek csoportját jelenti!» hát akkor most Toroczkónak vége volna. Engedtem őket megrémülni. Engedtem őket a vad ijedtség rohamával Diurbanu seregének a nyakába omlani. Az egyik megriadt sereg elsodorta magával a másikat, mint mikor az erdőégést azzal fojtják el, hogy ellenében egy másik erdőt gyujtanak meg. Ezzel a mai szétbomlással be lesz fejezve minden, holnap mind a ketten a földön fekszünk, mink is, ti is, s fejünkre teszi lábát mindkettőnk megszabadítója: a muszka. Egy óra mulva már visszatérhetsz Toroczkóra. Ha találkozol nőddel és húgoddal, kik bizonyára otthon várnak reád, mondd meg nekik, hogy láttál ma. Mondd meg nekik, hogy az oláh «czine mintyés». Nem felejt semmit. Tudod? semmit! Ők nekem egyszer egy levelet írtak, ketten egy papirra; szép, jó szívvel teljes levelet. Testvérnek neveztek benne. Meghíttak a te lakodalmadra. Tudatták velem, hogy Dávid is ott lesz, megigértették velem, hogy én is elmegyek, aláiratták a levelet a kevély, oláhgyűlölő Áronnal is. Látszik az aláirásán, hogy minő erőszakot követtek el rajta. Ez a levél az én czine mintyém. Megigértem, hogy elmegyek hozzátok, elmentem! Dávid is odajött; én vittem oda. Akkor megigértem nekik, hogy még egyszer visszatérek Toroczkóra s akkor nem jövök üres kézzel, adok nekik valamit. Eljöttem, megadom. Téged adlak nekik vissza, Manassé. Téged, élve. Ez az oláh leány czine mintyéje.
S azzal hátat fordított Manassénak, mintha haragudnék reá s a tornácz mellvédfalára könyökölt.
Manassé a leány keze után nyult. Szive jobban tele volt minden érzelemmel, hogysem szólni tudott volna.
– Ne búcsuzz még! szólt a leány. Maradj még itt egy kis ideig. Hadd nézzek még az arczodba. Azt hiszem, hogy Dávidot látom.
S aztán megfogva Manassé két kezét, mindig közelebb-közelebb emelte az arczát az övéhez, reszketeg ajkai csaknem elérték már azt. Akkor hirtelen félrefordította a fejét.
– Nem! Nem rablom meg a te nődet!
Erre Manassé két kezébe szorítá a leánynak a fejét s megcsókolta a homlokát.
A leány odakapta a kezét a homlokához s betakarta azt vele, mintha meg akarná őrizni, hogy annak a csóknak a nyoma el ne múljék onnan soha.
Aztán daczosan felvetette fejét, egy rövid nevető hangot hallatva.
– Hah! Te is csak olyan dölyfös ember vagy Manassé, mint a bátyáid. Nem akarod eltűrni, hogy te légy az adósa egy olyan szegény leánynak, mint én vagyok; – most meg már megcsókoltad a homlokomat. Ha te azt úgy tudnád, hogy mennyit ér egy jó szó, egy testvéri csók, mint a hogy én tudom? Ha ezt úgy tudnák azok, a kik ország bölcseinek nevezik magukat! Hogy milyen kevés víz elég volna ezt a nagy tüzet eloltani! Egy könycsepp! Egy gyehennát! – Ne beszéljünk erről. – Én három évig fogok födetlen fővel járni. Tudod, hogy az oláh az apa és a testvér halálát egy évig fedetlen fővel gyászolja. Én reám három ily esztendő vár. Végezzünk el mindent most. Én el akarlak benneteket felejteni. Az édeset is, a keserűt is. – Ma a fiastyúk feljöttéig sem maradok adósod. – Nézd, odaadom neked ezt a gyűrűt az ujjamról. Ráismersz-e?
Manassé elborult arczczal mondá:
– Ez Anna húgomé volt, a mit a hitszegőnek adott!
– Tudom. Benne van a neve a hugodnak. Az a szép ember, a ki ezt nekem adta, nem is titkolta ezt előttem. Így szólt hozzám: «Gyöngyöm, galambom, gyémántom! nézd, ezt a gyűrűt ujjadra húzom s esküszöm, hogy tied leszek. De lásd, addig nem vehetlek el, míg él az a másik, a ki a jegygyűrűmet birja, mert törvényeink nem engedik. Az a másik ott lakik abban a négyszárnyú házban Toroczkón. Tudod a nevét. Tudod, hogy mit kell csinálni vele, hogy ne éljen! hogy aztán elvehesselek.
Manassé összerázkódott a borzasztó eszmétől.
Zenóbia odadobta neki a gyűrűt,
– Vidd haza neki: az övé! Ugy-e megjelent előtted az az ember: hogy gyötörjön, hogy kigúnyoljon, hogy kínjaidban gyönyörködjék? Ugy-e leszállt hozzád a börtönödbe s otbt elmondta neked, gúnykaczagvya, istenkáromolva, hogy van egy ördögi némber, ki a vad vérengzés közepett oda fog ólálkodni a te nőd és testvéred lakába; szabadító angyal álarcza alatt el fogja őket szöktetni magával: megakadályozza, hogy nemes asszonyok módjára öngyilkossággal váltsák meg magukat a gyalázatos haláltól, s aztán az ő pokoli hatalmába keríti őket. Igy szólt-e hozzád? Mondta-e ezt?
– Úgy van.
Zenóbia kaczagott a dühtől.
– No hát – még valamit ajándékozok neked. Hisz a közmondás szerint: «apró ajándékok erősítik meg a barátságot». S ez lesz a legkisebb minden elajándékozható tárgyak között. Tehát az a szép, délczeg ifju, a ki nekem ezt a gyűrűt ajándékozta, s a ki nekem vőlegényem (legalább ő azt hiszi magáról), ott fekszik valahol kinn az árokban. A lova megijedt a nagy riadástól, s ledobta a hátáról; a lovagnak eltörött az egyik lába. Futó népe ott hagyta heverni, a futók keresztül bukdácsoltak rajta s senki sem vette fel a hátára. Gyűlölte mindenki s Isten büntetését látta balesetében s az oláh fél azon segíteni, a kiről azt mondja: Isten sujtotta le! Elriadt lovát megtalálod a puszta templomban: az jó lesz neked hazalovagolnod rajta Toroczkóra; az embert pedig megtalálod valahol a kalangyák között elbujva. Czigány is van veled: felakasztathatod a legközelebbi fára. A te embered ő, nem az enyim! «Norok bun!»
Azzal egy érczsípot megfujt, arra egy csatlós előjött az akolból két hegyjáró mokány lóval. Zenóbia felvetette magát az egyikre, még egyszer mondá Manassénak: «norok bun!» s azzal elvágtatott a Bedellő felé vezető úton, a merre legkevesebb nép futott.
XXIII.
Manassé, mint egy megbűvölt, mint egy álomjáró bámult ki a chaosba. Előtte füst és láng: az utczákon végighordja a szél a tűzfelleggé porlott sziporkát, égő gerendák recsegése, ropogása hangzik köröskörül, a mi merőben hasonlít ahhoz a zajhoz, a mikor egy nagy művész zárjelenésénél az ezernyi ezer nézők serege elkezd egyszerre tapsolni.
A végzetes nap rohamos eseményei, az egymást kitörlő ellentétes fordulatok, a minden irányba elragadó indulatszörnyetegek, a váratlan meglepetések, a hihetetlen és mégis való, oly nyomással nehezedett lelkére, hogy el volt kábulva alatta.
Még karjai feszültek a dühtől, mely börtönajtait keresztül törni segíté, még agya lángolt az indulattól, mely felszabadítja őt az öldöklésre; még képzelete előtt ott állt a rettenetes kép, melytől vére lángra gyulladt és szemeit már elhomályosítá a köny, mely a megszabadítás csodájáért jött áldozat-permetegnek, s széles, erős melle reszketett egy önkénytelen borzadálytól.
Hallgatott és bámult.
Odatámaszkodott egy oszlophoz. Az oszlopon repkény futott fel egész a tetőig; az égő háztetőről tüzet fogott a repkény, a gyantás levelek sisteregve lobogtak mind alább, egymást felgyujtva s a hány, annyifelé fujva a sipoló lángot. Nem látta, nem hallotta azt.
– Manassé! uram! Kövé váltál! rikácsolt az udvaron a kis czigány. Most mindjárt meggyul a fejed. Szállj le már onnan. Ne ókumlálj tovább. Én is megtaláltam a hegedümet. Szaladjunk, míg ránk nem esik a ház.
Manassé eszméletéhez tért. A kastély is égett már. Minden templom lángban állt; egy-egy harang megkondult magától, a mint az égő toronytető gerendái ráhullottak. S a mi a catastrophát még borzasztóbbá tette: az, hogy emberhang nem szólt bele. Tűzoltók lármája, kárvallók jajgatása nem zajgott a pokoli zene közé. A rombolás eleme parancsolt egyedül, a lakosok elmenekültek.
– No, uram, szólt a muzsikus, tegyük azt, a mit az a szép leány mondott. Te eredj a puszta templomba s keresd fel a Diurbanu lovát; én meg megyek a mezőre s felkeresem őt magát. Itt a két pisztoly, meg a handzsár. – No, nem kellenek? Hát nekem adod?
A czigány boldog volt, hogy rámaradt minden fegyver; övet csinált magának a szétbontott kötelekből, miket a börtönből felhozott s abba dugta az öldöklő szerszámokat, eltakarva valamennyit a felülöltött kabátjával.
– De siessünk ám, mert hátha visszajönnek?
Manassé hagyta a muzsikust szaladni s maga elindult a puszta templom felé csendesen.
Jó messze van az a kastélytól, az útfélen. Egy értelemnélküli épület. Négy puszta fal; nem rom, de soha sem volt rajta tető s soha sem volt bevakolva. Egy abbahagyott templom.
Az adomakör háromféle változatban is magyarázza eredetét.
Egyik azt mondja, az építő földesúrnak az a szokása volt, hogy mindent a felesége kedve ellen csinált, s ha valamiről megtudta, hogy az a feleségének tetszik, rögtön abbahagyta. «De szép templom lesz belőle!» mondá egyszer az asszony. S az úr rögtön abbahagyatta a munkát.
A másik azt meséli, hogy az úr egyistenvalló volt, de egyszer megneheztelt a hitfelekezetére s elhatározá, hogy helvét hitvallásúvá lesz. Úgy, de református templom nem volt a faluban. Épített magának egyet. Mire azonban a templom falai elkészültek, nagyobbat gondolt. Római katholikussá lett. Olyan templom meg már van a faluban. S a megkezdett fölöslegessé vált.
A legvalószinűbb a traditiók között ez a legutóbbi adoma: hogy a templom építője csakugyan Kálvin-követő volt s komoly, kegyeletes szándékkal fogott egy negyedik templom építéséhez, mely még hiányzott a faluból. Már készen álltak a falak; a tetőzet is össze volt állítva az udvaron, csak fel kellett volna tenni. Ekkor hírül hozzák az úrnak, hogy a villám beleütött a malmába s felgyujtotta azt. Erre az úr szekérre rakatta a templomtetőt s elvitette a malmához s azt födette be vele. El kell ismernünk, hogy ha pietás nincs is ebben az ötletben, de logika van, s jellemzi a keménynyakút.
Manassé belépett a puszta templomba s ott találta a paripát, a hogy Zenóbia megmondá. A lónak az a szokása, hogy tűzveszélykor szeret sötét épületekbe menekülni, a mikor aztán dologba kerül onnan kivonszolni.
Mikor Manassé e meztelen négy fal közé lépett, az volt az első eszméje, hogy ime e templomnak gúnyolt épületben soha sem emelte még szavát Istenhez emberi teremtés.
A mén, mely a vészből ide menekült, rémült nyerítésével kérdezi a lángoló égtől, hogy hol az ő teremtője? Amaz állat, mely megtanult az emberrel együtt örülni, rettegni, harczolni, menekülni; a vérengzők bűntársa, a hősszobrok kiegészítő alakja; a munkásnak kenyérkereső társa, az emberüldöző nagy veszedelemben az eget keresi szemeivel, szótagolatlan kiáltása a felhőkhöz hangzik fel.
Ez istenlátó magányban oly elfogulást érzett Manassé szivében, melynek meg kellett magát adnia. Az önmagához visszatért lélek önvádló szemrehányása volt az, hogy tudott egy pillanatig kételkedni. Érezte közvetlen közellétét az égő csipkebokor hevítő szellemének, ki csodáit emberi szív és emberi gondolat által hajtja végre; ki őt abban a perczben megállítá, a midőn őt megtagadta.
Odaborult arczczal a falhoz és sírt. Hálát adott!
A puszta templom falait, a miket keletkezésük óta nem keresett föl más, mint a denevér és a varangy, miket körülzöldelt az emberlak-kisérő gyom, dudva, miknek legenda-körét képezte a csufondáros adoma-csoport, ma fölszentelte a legőszintébb, a legigazabb ima, mely nem szól szavakban.
A philosoph, – a ki megtalálja az Istent.
S homlokát a falnak támasztva, megtelik érzéssel és megszünik gondolkozni, a míg érez.
XXIV.
Nemcsak a falu égett, hanem a mező is. A fölgyujtott kepéktől meggyulladt a tarló s a terjedő láng hullámzott előre, mint egy lángoló tengerdagály. Az éjnek fényes kivilágítása volt.
A czigánynak pedig éles esze és éles szemei.
Ki tudta számítani jól, hogy a ki egy törött lábbal ezen az égő mezőn keresztül akar menekülni, annak más útja nem lehet, mint a zöld fűvel benőtt vízárok, melyen át a patakot a rétre szokták leereszteni. Itt a magas somkórók és lapu-levelek bozótjában aztán könnyű volt észrevenni az ő vércse-szemeinek egy nagy kínnal előrebaktató alakot, mely két térdén csúszott előre, s félkezével kardját tokostul mankónak használta, a másikkal köveket és a sásbozótot hárítgatta el útjából.
A bukdácsoló alak, mikor észrevette, hogy az árokparton valaki fut utána, meglapult a bozótban; elrejtette magát a keserűlapu meg a vadsóska levelei alá.
De a czigány meglátta már. Mikor közel ért hozzá, elővette a hegedüjét, s elkezdte a hurokat pengetni.
– Diurbanu! – Most mondd már, hogy melyik a te nótád? Húzom már. Csak te járjad!
A mint a menekülő megismerte a közeledőt, fölemelte a fejét a bozótból.
– Te czigány! Jer közelebb.
– Tán bolond vagyok. Hogy jól hasba lőjj!
– Nincs nálam pisztoly.
– Eb hisz neked.
– Láthatod, hogy a vízben fekszem, ha volna is pisztolyom, átázott volna benne a lőpor, nem sülne el.
– Hát aztán minek menjek én oda te hozzád?
– Szabadíts meg.
– Hát aztán nem köttetsz farkasgúzsba?
– Ha innen megmentesz, úrrá teszlek. Kapsz tőlem ezer forintot.
– Csak olyan sokat ne igértél volna, elhinném, hogy megadod.
– Kezedbe adom rögtön.
– S aztán, ha ide adtad, nem ütsz fejbe s nem veszed vissza megint?
– Ne locsogj olyan sokat. Valaki meghallja. Vannak még a faluban?
– Igen. A «senki», meg a «semmi».
– Merre vonult a tábor?
– Ki erre, ki arra, ki meg erre-amarra!
– Végy a hátadra s vigy utána.
– Jaj, hallod, nehéz dög vagy te az én gyönge csontocskáimnak. Gyertyámoson innen utól nem éred te azt. Odáig én el nem czepelhetlek, ha a Székelykövet nekem adod is.
– Ne is czepelj odáig. Csak innen vonszolj ki. Tartok tőle, hogy a toroczkóiak előjönnek a tarlót eloltani, s akkor rám akadnak.
– Nem az, hogy ők akadnak te rád, hanem te akadsz ő rájuk.
– Vigy ki innen a hátadon.
– De nem vágsz le azzal a bolond nagy karddal, ha közel megyek hozzád? Félek a kardodtól nagyon.
– Ha félsz, hát nesze, fogjad.
A menekvő oda hajítá a czigány lábaihoz a kardot; a mit az azután, mivelhogy a derekára kötve nagyon hosszú lett volna neki, a kardszíjnál fogva a nyakába kötött; így aztán egészen a termetéhez illett.
Akkor aztán leszállt a lábatörötthöz.
– No hát hol fogjalak meg? Talán bizony eltörött a lábad?
A földönfekvő nyögött és káromkodott, a míg a czigány fölvette a hátára. Azt mondta, hogy iszonyú kínokat áll ki.
– No csak arra gondolj, hogy hát ha a fogad fájna, az mennyivel nagyobb baj volna? Hát csak kapaszkodj bele a két markoddal a hajamba; ne félj, nem szakad az ki.
A tehetetlen ember végig káromolta az églakók minden seregét.
– Hát aztán hová lovagoljak veled?
– Vigy a falu végére, a puszta templomba.
– A puszta templomba! kiáltá föl a czigány nevetve. Te magad akarod, hogy a puszta templomba vigyelek? Hanem akkor idekünn káromkodd ki magadat, mert a maga házánál nem szereti a gazda, ha szidják. Hát aztán minek vigyelek oda?
– Mert annak nincs teteje, a mi beégjen. Ott leteszesz és aztán elszaladsz Gyertyámosra s fogadsz egy szekeret, mely értem jőjjön azonnal és fölvegyen. Te is ezer forintot kapsz tőlem, meg a szekeres is. A hány órával napfölkölte előtt visszatérsz, annyi százast kapsz azon fölül.
(Nem látod te azt a napfeljövetelét! dörmögé magában a muzsikus, s aztán neki iramodott a lovaglásnak. Nem volt neki az a teher nehéz. Elvihette volna a hátán egész Gyertyámosig. De az úr maga akarta, hogy a puszta templomba vigye: és az úr parancsol, nem a ló.)
XXV.
Az a nemes állat, mely a harczoló embert kiegészíti, a mint a puszta épületben megjelenő férfit észrevette, odament hozzá, egészen közel, előrenyujtott nyakkal, sörényét felborzolva, kitágult orrlyukaiból forró gőzt lövellve, s aztán, hogy azt látta, hogy az a falhoz van fordulva, elkezdett csendesen röhinteni, lábával kaparta a földet. Meg akarta szólítani az embert.
Az pedig nem volt most ezen a világon.
Messze, messze, hova ennek a kis planétának pisla fénye el sem látszik, hova az emberi indulatok átokfogantató sporái fel nem szállnak, hova a betegségéből kigyógyult lelket a földi szenvedély ragálygerjesztő parasitjai nem követhetik, annak az országában járt, a kinek neve igazság és szeretet. A ki ha csodát akar tenni: egy édes könycseppel elolt egy tűztengert, egy meleg sóhajtással elfuj egy harczoló tábort. Ott találta saját «jobbik énjét», a kit elűzött magától, mikor elindult öldökölni.
Ekkor betoppan az épületbe egy ember, a ki egy másik embert hoz a hátán.
– Nesze hát Manassé, itt van neked Diurbanu!
Ezzel a szóval odadobta a hátáról a czigány élő terhét Manassé lábaihoz.
A földredobott ember ordított a fájdalomtól és rémülettől.
Oly iszonytató ordítás volt az, hogy a paripa felriadva kezdett el körülfutni az épületben, horkolt és fujtatott s az ablakon ki akart ugrani.
Manassé megdermedve bámult a lábainál fetrengő ellenfélre, kinek egykor oly szép, daliás arczát a testi kín s a rémület egy elkárhozott torzképévé facsarta el.
A magával tehetetlen alak lassankint leküzdve kínját és rémületét, ordítása elfojtott hörgéssé csillapult le: öklére támaszkodva félig felemelkedett.
– Ölj meg gyorsan, ha ember vagy; rikácsolá kínfojtott hangon.
Manassé karjait összefonva állt előtte.
Választhatott számára a halál nemei közül.
Csak egy szó kellett ajkairól, csak egy felemelése mutató ujjának s a gyűlölt láng ki van oltva vele.
S maga a lábainál fetrengő, mint jótéteményt kéri ezt most tőle. Megalázva, megtörve, ördögi tervében megcsúfolva, önlelkének mardosásaitól kínozva, a halál menedék volt most ránézve.
Manassé csendesen ingatta fejét.
– Nem, Vajdár Benjámin! A te véged nem az, hogy én megöljelek. A ki «Kaint» megöli, hétszer átkozott az! Az én kezem halálcsapásától megőriz téged egy adott szó, melyet egy angyal szive őriz, kit te semmivé tettél. Nem öllek meg én, s nem engedlek megölni másnak. Nézz szét magad körül! E romlás, pusztulás a te műved. E szörnyű kép elől neked egy örök szembehunyással elmenekülnöd nem szabad. Élni fogsz még sokáig: folytatni fogod az útat, a melyen elindultál, halmozni fogod a rosszat a rosszra, üldözni fogod azokat, a kik jót tettek veled, kegyetlenkedni fogsz azokkal, a kik irgalmasok voltak hozzád. Küldetésed ez: töltsd be. Csapás vagy rajtunk: Isten általad akarja kipróbálni sziveinket. Hajtsd végre! Találj ki számunkra mindent, a mi szenvedés. És aztán élj addig, a míg átkozott sorsod visszahoz ide, a mi küszöbeinkhez, megtörve, megalázva, kiűzve az egész világból, hogy itt találj utolsó menedéket! Hogy ezeknek a házaknak az ajtajánál, a melyeket most elpusztítottál, kolduld a mindennapi irgalomkenyeret s azoknál, a kiket halálra üldöztél, találd meg az egyetlen vigasztaló szót. Ezt teljesítse be rajtad az Isten!
Egy szidalmazó szót nem ejtett közbe. És mind ezt németül mondá el neki, hogy a czigány előtt meg ne szégyenítse.
Vajdár Benjámin öklének hüvelykujját harapta fogaival, arczát a föld felé fordítva.
A paripa ezalatt ismét visszatért oda, a hol embercsoportot látott.
A tetőtlen ház fölött nagy tűzfellegek vonultak el: szikragomolyok, mikből zsarátnak-eső hullott alá.
– Jer. Segítsd őt felkötni. Szólt Manassé a zenésznek.
– Melyik fára? kérdé az, a köteleket oldozva derekáról.
– Ennek a lónak a hátára. Törött lábbal nem ülhet a nyeregben, ha oda nincs kötve.
– Aha! Áldom az eszedet! Azt akarod, hogy hazavigyük elevenen! E lesz igazán jó. Parádét csapunk vele.
Manassé felemelte karjainál fogva a tehetetlen alakot s felültette a nyeregbe. A czigány odakötötte a térdeit a nyeregszorítóhoz.
A lovat nehéz volt a puszta templomból az égő utczára kivezetni; előre feszítette a lábait, fejét kapkodta, ágaskodott, visszafelé toporzékolt.
– Majd én vezetem, szólt Manassé, kivéve a czigány kezéből a kantárszárat. Te üsd hátul.
Aztán Vajdárnak szólt, ismét németül.
– Ha künn leszünk, fordítsd a lovat a bedellői útra, ott sötét van, arra elmegy a ló.
A mint aztán kiterelték az utczára a csökönyös paripát, ott az egyszerre fölugrott, hogy a czigány hanyatt esett – a szelétől. Manassé kiereszté kezéből a kantárt s azzal a ló vágtatott, a merre legsötétebbnek találta a vidéket.
– Elszalasztottad? kérdezé a föltápászkodó czigány. Jaj, jaj, jaj! Miért nem engedted, hogy én fogjam a fejét! Jaj, jaj, jaj! Majd én bolond leszek neked máskor ezer forintos pecsenyét hozni, hogy a vadásztáskádból elszalaszd!
– Ne busulj fiu! Mától fogva mindennapos vendég vagy a házamnál.
XXVI.
– Hanem már most igyekezzünk haza.
– Csak már a lovadat is el ne vitte volna.
– Az övé volt.
– Jaj de bolond vagy te Manassé, ha még háborúban sem mered a más lovát elvenni! Hát már most menjünk gyalog, ki hamarább odaér.
Siettek versenyben.
Manassénak jó hosszú lába volt, de azért az apró czigányt nem birta legyalogolni, az úgy futott utánna, mint a nyúl.
Egyszer aztán elővette a hegedüjét, s elkezdte a Rákóczy nótáját húzni, obligát zenekar-kiséretül.
– Mit csinálsz? förmedt rá Manassé. Csak nem akarsz zeneszóval kisérni Toroczkóba?
– Nem a tisztesség kedvéért teszem ám én azt Manassé, hanem azért, hogy a toroczkóiak most már a város alatt lesben állnak, s ha meglátnak bennünket, azt gondolják: ellenség jön, s belénk lövöldöznek, pedig kár volna az én gyönge testemért.
– Hát én értem nem?
– Te érted nem, mert ha te elpatkolsz, neked szép fiatal feleséged van, mindjárt elveszi más; de ha én felrugok, az én banyám csúf, mint egy boszorkány: azt senki, az ördög se veszi el többet.
Ez olyan indok volt, a mit nem lehetett megczáfolni.
Manassé tehát engedte, hogy győztes hadseregét teljes tábori zenekar kisérje hazáig. A hadsereg is egy emberből állt, a zenekar is.
A míg ők nagy zeneszóval vonultak előre, szemközt jött rájuk annál nagyobb dobszóval a toroczkói nemzetőrök egy csapatja, köztük három Adorján testvér. Ezek épen Manassét mentek keresni, s nagy volt az örömük, hogy fele úton találták. El voltak rá szánva, hogy Szentgyörgyig mennek érte, s erőszakkal is kiszabadítják.
– Semmi baj sincs! nyugtatá meg őket Manassé.
Azok nagy diadallal kisérték őt hazáig.
A város végén, az útfélen ülve várták őt Blanka és Anna. Ott vártak rá az árokparton, a fűzfák alatt.
Azt nem lehet betükkel leirni, a mit az ujra találkozó szerető lelkek mondtak egymásnak! Ahhoz elébb a világnyelvet kellene feltalálni, melyet minden ember megért és mindenki megtanul egy pillanat alatt!
Szent őrjöngés volt az!
Mikor a diadalmenet az Adorján házáig ért (Manassé két karjára emelve vitte két drágaságát, hogy lábaikat be ne szennyezzék az utczasárral), épen akkor érkezett meg a másik diadalcsapat a Székelykőről, Áron bátya és negyven vitéze.
– Nos, gyermekek! hát hogy vágott az Áron bátya ágyútelepe? kérdezé diadalmas arczczal az öreg. Azután a hálálkodó asszonycsoport közül kimenekedve, odamene Manasséhoz s a vállára veregetett büszkén. Meg volt biz az, édes öcsém, Isten segítségével s nem került többe, mint husz font puskaporba s egy lat székely furfangosságba.
Manassé meghagyta az öreget a maga hitében s nem rontotta el a dicsekedő örömét. Nem mondta el neki, hogy a mi megnyerte ezt a hihetetlen, csodaszerű győzelmet, az egy latra nem vehető valami, egy árnyék, egy gondolat, egy szívben megpendülő húr hangja volt; gyöngéd lelkeknek messze távolból összefelelgető szerelme. A diadal oroszlánrésze ezeké az asszonyoké!
Azoknak sem mondott el mindent, a mi vele történt,
Csak Annának adta vissza elhozott gyűrűjét.
A leány hevesen ragadta meg bátyja kezét, midőn a gyűrűt meglátta.
– Ő volt Diurbanu?
– Valóban ő volt.
– Te megölted őt?
– Kezem között volt. De a mit neked megfogadtam, azt megtartám, s engedém őt futni. Majd egyszer, ha nagy nyugalmunk lesz, elmondok mindent, a mi ma történt.
Azzal letörlé testvére szemeiről a könyeket s szobájába vezette őt, vissszakapott jegygyűrűjével. Hadd kérdezze ki ezt a gyűrűt egyedül.
A vele történtekről hallgatott Manassé, mint egy szobor.
De annál kevésbbé hallgatott a muzsikus. Ő nem várt vele, míg nagy nyugalom lesz: nem engedte a maga oroszlánrészét a győzelemből senkinek. Még azon éjjel elmondott mindent a templom-bástyában összegyűlt, Te Deum-ot éneklő népnek, meg a leányiskolában mulató vitézeknek.
Csak az volt a hiba, hogy a megtörténteket oly exorbitáns hazugságokkal keverte össze, hogy azokat nem lehetett historiai adatokul feljegyezni. Tízszer elmondta a hősköltemény catastropháját; mind a tízszer másféleképen. Hallgatói mind a tízfélét elhitték neki. Valamennyiben Manassé volt a mythoszi hős, Sámson, Botond, Szent László, ki egymaga küzdött seregek ellen, vasajtókat tört ki, ászokgerendát forgatott buzogány gyanánt, söprötte az ellenhadakat soronkint. Utoljára magát a fővezérüket, Diurbanut is elfogta röptében, annak kezét-lábát összetörte, úgy kötötte fel egy vad lóra, hadd vigye el hirmondónak hivei közé.
A ki kételkedni akart valamiben, annak előmutatta az elhozott trophæumokat, a pisztolyokat, a handzsárt s magát a legnyomatékosabb tanujelt, Diurbanu ezüst hüvelyű kardját, a mit már nem lehetett elvitatni.
A czigányt etették, itatták, az asztalfőre ültették, úgy hallgatták: szörnyü nagy lett a becsülete az egész közönség előtt.
Hanem egy dologgal volt megakadva. Mit csináljon a közbejött «asszonynyal»? Zenóbia megjelenését lehetetlen volt a történetből kihagyni. De nem illett az ő elbeszélésébe sehogy se. Végre talált a számára helyet és módot. – «Hát a mint Manassé, miként Sámson a filiszteusokat, ezrével agyonverte az ellenfeleit, akkor eléje került a peánai hős amazon is. De a mint az meglátta ezt a szép deli ifjut, egyszerre vége lett minden vitézségének, – eldobta fegyvereit (itt vannak, a ki nem hiszi) megadta magát, s arra Manassé fogta a szép menyecskét s azt bizony kedvére megcsókolgatá.»
– De már ez hazugság, czigány! ordítá rá a hallgatóság s azzal fogták a gallérját, kidobták a mulatságból; s vége volt a becsületének, azért az «egy igaz szóért», a mibe vesztére belebotlott.
* * *
A Székelykő tetején ma is láthatók még a sziklába furt ágyúk, mikkel Áron bátya a nagy csatát megnyerte s nagy ünnepélyek alkalmával hatalmasan ágyúznak belőlük.
Ezek voltak az utolsó ágyúdördülések Erdélyben.
Két héttel később elhallgatott minden fegyver.
* * *
Vajdár Benjámin hat hét mulva került vissza Bécsbe Nagy-Szebenből, hol addig törött lábával feküdt. A mit hazavitt nevezetes expeditiójából, az volt: patronusai számára egy nagy tömeg elpazarolt pénz hült helye; magának pedig egy biczczenő láb, mely egyik nagy előnyétől, a tánczképességtől végképen megfosztotta. – (Az átkokat – nevezzük «puszta légnek».)
XXVII.
A valódi küzdelem még csak most kezdődik. Mert azzal, hogy kicsavarják az ember kezéből a fegyvert, még nem adták meg neki a békét. Minden eszköz fegyver marad a kezében, s minden gondolatja haditerv.
Minden küzdelmünk között a legnehezebb és a legszakadatlanabb az, a mit a kenyérért folytatunk.
Maguk a harczolók nem is tudják talán, hogy harczolnak. Csak azt érzik, mikor megsebesülnek, vagy mikor kiéheztetik őket, vagy mikor egyszerre fölrobbantják alattuk az aknát.
Hanem a hadvezérek, a kik az apró harczosokat igazgatják, azok jól ismerik a maguk csatatervét.
A toroczkói völgyben is vasat készítenek, meg a westfáli hegyek között is. Azért készítenek vasat, hogy kenyerük legyen.
A westfáli munkások gőzgépekkel dolgoznak, főkohóikban (Hochöfen) száz lóerejü gőzfujtató tartja ébren az örök tüzet a 10–20 éves «campagne» alatt szakadatlanul s hámoraikban ép oly megszünés nélkül zuhog az ezer mázsás gőzkalapács; gyáraikból kerülnek ki a vashidak, a kristálypaloták oszlopai, boltozatai, a hadihajók pánczélja, a gőzgépek alkatrészei, az ujabbkori ipar csodái.
A toroczkói munkások pedig dolgoznak a tenyereik veritékével, azon mód szerint, melyet első würzburgi telepítőiktől eltanultak, a termésvasat most is a hátukon czepelik föl, rozoga lajtorjákon mászva föl istenkisértő aknalyukakból; kohóikban most is a patak vize segíti a tüzet fujtatni, saját maguktól kitalált malomforma gépezettel, s a mi a kohóban megmarad tisztavasnak, azt úgy híják, hogy «kenyérvas».
Ugyan kemény kenyér!
S minthogy a bánya ritkán egy emberé, a kisült kenyeret azon melegen földarabolják – embererővel. Ketten két fejszével neki állnak, s addig vágják, mig kettévágják.
Az ilyen vasból azután készítenek ásókat, ekevasakat, kaszákat, keréktalpakat. Ebből áll a vidék szükséglete. (Igaz, hogy az ő faszénnel olvasztott vasuk legjobb a világon.)
A toroczkói bányásznép ebben az évben, daczára a háborús világnak, tizenkétezer darab ilyen kenyeret sütött ki. Minden «kenyér» nyom egy mázsát; mázsája megért tizennyolcz forintot. Nekik az gazdagság volt, éltek belőle.
A toroczkói népnek aztán szép fehér kenyere van, a minél nem lehet kedvesebbet kivánni a «Miatyánk»-ban.
A westfáli bányásznépnek pedig a kenyere száraz és barna. S nem csak barna; de néha kék is. Minden esős esztendőben megterem a vidék gabonájában az «anyarozs», s attól a kenyér kék lesz. S ezt meg kell enni, mert az Uristen úgy adta. Attól a kenyértől pedig sok ember betegséget kap. Olyan ragályt, melyet nálunk senki sem ismer. Görcsökkel, kínokkal jár. Az ember előre borzad, mikor a kenyerét szájához viszi: tudja, hogy mérget eszik.
Már most aztán a westfáli munkás jobb szeretné, hogy ha ő ehetné meg azt a fehér czipót, a mit a toroczkói munkás fölszel, s a toroczkóinak adhatná cserébe azt a sötétkék vakarcsot, a mitől az ő tagjait összehúzza az ergotismus (Kriebelkrankheit) görcse.
Hanem a vezérek, a kikre a védelem van bizva, azt mondják: «hohó! biz ide be nem hozod azt a te kék-szürke kenyeredet!» S erős sánczot vonnak a támadók ellen határvám alakjában, mely a külföldi vasat visszatiltja.
Ha valami állambölcs egyszer ezt a sánczot egy tollhuzással lerontja, akkor bizony megindulnak a westfáli anyarozstól kék kenyerek Toroczkó ellen, s azokat nem lehet Áron bátya ágyúival elijeszteni.
Manassé nagyon jól látta ezt a balhelyzetet előre.
E kis boldog völgy paradicsomi elégültségének alapja a vasipar. S ez abban a kezdetleges állapotban van, hogy a mint a szabad verseny ránehezül, össze kell alatta roskadnia.
Az öregeket hiába ösztönözte: azok már el nem téríthetők a maguk ősi szokásaiktól. Tizen-tizenketten összeállnak egy bányát mívelni, a hogy apáiktól látták s megosztoznak a «kenyéren».
A mint a hadjáratnak vége volt, a hadseregnél szolgáló toroczkói ifjuság letette a fegyvert és hazament vaskenyeret vágni. Ez volt a megpihenés a harcz után.
Egész lelki megnyugvással folytathatta a munkáját ott, a hol elhagyta. A bányásznép mindenkor fel volt szabadítva a katonáskodás alól; s ezt nem kegyelemképen engedte neki az ország, hanem azért, mert saját érdekében állt, hogy a bányaművelés ne csökkenjen. Azért a toroczkóiak, ha hallották, vagy ha olvasták is későbbi időkben az erős rendeleteket, hogy ebből meg ebből a korosztályból való hímnemű emberek siessenek bizonyos napra Károly-Fehérvárra felseregleni s ott csontjukat és bőrüket annak, a ki ahhoz igényt tart, bemutatni: azt hitték egész jó lélekkel, hogy ez nekik nem szól, s láttak a maguk hadviselése után.
Manassé e fiatalokból alakított egy munkáscsoportot, melylyel szülővárosa vasiparának uj korszakát akarta megindítani.
Nálunk mások megfordítva kezdik: előbb építenek egy ötemeletes gyárat, azután szereznek bele gépeket, akkor elindulnak összeszedni a külföldről azokat a munkásokat, a kik legdrágábbak, legkorhelyebbek, legengedetlenebbek, mikor ez együtt van, akkor szereznek egy igazgatót, a ki nagyon sok dologhoz ért, csak ahhoz az egyhez nem, a mit az a gyár készíteni akar; s mikor aztán minden teljes folyamatban van, az iparczikk erősen készül, akkor néznek szét, hogy hol kaphatnának a számára piaczot és vevőt; s mikor aztán megy pompásan minden, mint a parancsolat: akkor «kezdenek el» számítani, hogy mennyivel is kerül többe nekik maguknak a produkált iparczikk, mint a mennyiért azt el tudják árusítani?
Manassé pedig megfordítva kezdte. Először a már ismeretes piacz megtartását vette feladatául, nem vágyott nagyobbra, mint minden figyelmét azoknak a gazdasági eszközöknek a kiállítására fordítni, a mik minden tanyán szükségesek. Egy czélszerüen javított ekével is el lehet indulni világhódításra. Az egyszerű földmívelő gép tökéletesítője magasabban áll az érdemhágcsón, mint a vasutkirályok, mint a vontcsövű ágyúk öntői.
Azután utána látott Manassé, hogy a feladatot megértő munkásokat képezzen. A hazatért fiatalok épen legalkalmasabbak voltak erre. Egy kis katonás fegyelemtartást hoztak haza magukkal, a mi munkásnak nem válik kárára. Megszokták az együvé tartozást, s a munka czélszerű felosztását. Manassé többeket kiküldött közülök Németországba, hogy a porosz kohászatnál képezzék ki magukat. Ilyen módon szándékozott egy nagyobb szabású, s az újkori találmányokat felhasználva működő vasgyárat meghonosítani szülővárosában, mely azt képessé tegye majd a külversenynyel szemben is elfogadhatni a harczot.
S a terv, mely alant lett kezdve, szépen fejlődött fölfelé önmagától. A fiatal munkások kedvvel dolgoztak. A munkásnak az ad kedvet, mikor azt látja, hogy munkaadója érti a dolgát s tudja, hogy mit akar elérni. Manassé mindenütt ott volt maga. Az egykori consiliariust, a magas pályakörü diplomatát senki sem ismerte volna föl a tüzes gyárvezetőben; de még a hajdani festőművészt sem.
Nagy szerencséje volt, hogy nehéz vállalatának üzleti részét egy olyan «Társ»-ra bizhatta, a kinek először lelkiismeretességéről biztos volt, másodszor a számításában semmi kifogást nem tehetett. A ki a főkönyv vezetését a legapróbb részletekig értette, s az egész üzlet állásáról mindennap számot tudott adni. Ez is klenodium egy iparvállalatnál.
De még ebben a számokkal vesződő üzlettársban is nehezen sejtené valaki a hajdani Cagliari herczegnőt, Zboróy Blanka grófnőt, a kinek a zárdában azt tanították, hogy még a czipője szalagját megkötni is saját kezeivel: rangjának lealacsonyítása.
Ő volt az ellenőrző szelleme a vállalatnak, melyben saját és férje egész vagyona volt befektetve.
Pedig egyéb dolga is volt a feleségnek.
A házasság harmadik évében már egy Adorján Bélával és egy Adorján Ilonkával népesült meg az ősi ház. Az egyik Manassénak, a másik Blankának volt miniatur arczképe.
Csakhogy e tekintetben nagyon jól meg volt osztva a gondozás terhe Blanka és Anna között.
Anna valóságos rabja volt a két kis gyermeknek. Ő dajkálta mind a kettőt: ő ápolta, ő választotta el. Varrt, hímzett, kötött a számukra, leült a nagyobbal játszani, kocsiztatta a kicsit, tanította gagyogni mind a kettőt; felcziczomázta őket; az anyának gondja sem volt rá, honnan terem piros czipő, harisnya, főkötőcske, sipkácska, reklicske, ujabb meg ujabb divat szerint? Az mind Anna dolga volt. Ő annak a két gyermeknek élt.
Így aztán Blanka egész ügyvivő nyugalommal folytathatta a számvetésnek nehéz munkáját, nem zavarta bele a kétszer kettőbe az a gond, nem történik-e valami bajuk a gyermekeknek.
És így minden ember végzett valami dolgot, a mi nem az ő hivatása volt. Manassé gyártott ekevasat, a kit esze államférfinak qualifikált, hajlama művésznek avatott, Blanka üzleti számadást vezetett, a kit szive odahivott repeső kicsinyeihez, hogy gyermekörömeikben részt vegyen, s Anna, a hajadon, végezte az anya feladatát.
S az emberlélek legnagyobb csodái közé tartozik az, mikor valaki olyan munkát tud «jól» elvégezni, a mi hivatásával ellenkezik.
Az «Uj Telep» felvirágzása volt mindenki előtt a főczél.
Egyszer aztán, mikor nagyon jól ment minden, jön a peremptorius parancsolat, hogy mindazon korosztálybeli férfiak, a kik még nem voltak benn az ujonczállításnál, siessenek föl Károly-Fehérvárra három nap alatt, ellenben szökevényekül fognak tekintetni.
Manassé új telepéből a munkások három negyedrésze a parancs kategoriájába esett. Azok felmentek Károly-Fehérvárra; a vizsgáló bizottság mind valamennyit «alkalmas»-nak találta és kijelenté, hogy be vannak sorozva; még pedig, minthogy elmulasztották az önként jelentkezést, büntetésből három esztendő helyett hatra.
Ez nagy csapás volt Manassé fiatal vállalatára; egyszerre annyi betanult munkást elveszteni! Elhatározta magát, hogy felmegy Bécsbe s a kormányköröket felkeresi alázatos folyamodásával, a mit régi, királyoktól megerősített kedvezmények okirataival tud támogatni, ha talán nem volna elég a modern nemzetgazdasági elvekre való hivatkozás, mely szerint a bányamívelőket engedik a föld alatt katonáskodni.
Hiszen olyan járatos volt Bécsben, akár otthon. Száz ismerőse, jó barátja, pártfogója a magas hivatalkörökben, a kik könnyen segíthetnek rajta.
Csak hogy ott most egészen új világot talált.
Hiszen azt minden ember tudja (a kit valaha a sors arra késztetett, hogy a Minotaurust keresse), hogy a bureaukratia sokkal különb labyrinth, mint a milyent Dedalus épített; de Manassé azt hitte, hogy ismeri ő már abban a járást jól. Nagyon csalatkozott. Az nem a régi tömkeleg volt. Azóta más tömkeleget építettek s abban ő, a régi cancelláriai hivatalnok, épen olyan gyámoltalan paraszt volt, mint az a mesebeli, a ki az őt összeszidó papagálynak az előszobában azt mondta: «engedelmet kérek nagyságos uram, hogy nem köszöntem; azt gondoltam, hogy madár!» Ő is csak akkor vette észre, mikor már összeszidta valaki, hogy nem madár volt az, hanem nagyságos úr. – A régi ismerősök közül senkit se talált a helyén (hisz a helyek sem voltak már a régiek) s nagy dolgába került, mig végre annak az illető nagy úrnak az előszobáját feltalálta, a kinek az ügyet elő kell adnia, azután meg míg az elfogadási napot elleshette, a mikor az az alkalmatlankodókat el szokta fogadni.
Azon a napon előszoba és várakozási terem tömve, dugva van emberekkel, a kik a maguk panaszát élő szóval is el akarják mondani. (Különös, hogy minden ember úgy bizik a declamatorius tehetségében!)
Manassénak soká kellett várni az előteremben. Előtte tömérdeken voltak bejegyezve s azok rangfokozat szerint hivatnak be. Az övé jól hátul következik: «bányász».
Egy ismerős arczot sem látott még, a mióta Bécsbe felérkezett. A régi patrónusok otthon vannak most és gazdálkodnak. A mostaniak mind új emberek. Még a hivatalok elnevezésein sem tud már eligazodni, annyi új világot talál maga előtt.
Vannak pedig az embernek olyan kivánságai, a miket elég magában elgondolnia, hogy rögtön teljesüljenek.
Alig mondta ki magában Manassé, hogy bár csak hozna eléje a jó sors valami régi ismerőst, már nyilt az ajtó, s a ki eléje toppant, az volt – Cagliari herczeg.
Manassé ugyan nem kivánt a jó sorstól ilyen igen nagy szerencsét; beérte volna valamivel kevesebbel is, de hát a véletlen ma különös adakozó kedvében volt. Kapóra hozta neki a legeslegkedvesebb barátját. A mit ő kegyelmességétől magától megtudhatott, ki, a mint megláta őt az instans tömeg között ácsorogni, felsugárzó arczczal sietett oda hozzá, s két kézzel ragadá meg az ifju kezét s megrázta azt angolosan és azt mondta neki, hogy «kedves barátom».
– Nagyon örülök, hogy önt itt láthatom. Igen nagyon örülök. Hitemre mondom, hogy szivemből örülök.
S minden egyes örömfokozatnál annál forróbban szorítá meg Manassé kezét. Az csak állta.
– Hogy vannak önök odahaza? Boldogok? Szivemből örülök rajta. Áldja meg önöket az ég!
A herczeg oly fenhangon beszélt az excellenciás úr előtermében, a hogy csak kiváltságos embereknek szabad.
– Mondja meg, mi hozza önt ide? Ujonczállítási ügy? Valami kedves emberét akarja kiszabadítani? (Sugva, hogy a teremben levők meg ne hallják.) Csak két szavamba kerül. (Fönhangon, hogy mindenki hallja): Nehéz dolog lesz! A keleti háború bonyodalmai minden erőkifejtést igénybe vesznek. (Titkos kézszorítással:) Legyen nyugodt. Mindjárt beszélek a tábornokkal.
Azzal nem is kérdezve, hogy van-e valaki a tábornoknál, bejelentetlenül ment hozzá. A benlevő valakinek volt aztán a dolga sietni kifelé.
Manassé nem örült ennek a pártfogásnak. Semmi tekintetben sem akart Cagliari herczegnek lekötelezettje lenni.
Már pedig ezt a sorsajándékot el kellett fogadnia, mert nem sok idő mulva visszajött a herczeg, s maga fogá karon Manassét és úgy vezeté a tábornok ajtajáig, átrontva minden hivatalos rendtartás és etiquette korlátain; a mi nagy gráczia volt.
Manassé ugyan már most jobb szerette volna, ha ő marad legeslegutolsónak a kihallgatási teremben; de hát ő kivánta a jó szerencsét, s nem tehet róla, ha az ambó helyett ternót húztak ki neki.
Az a tábornok, a kivel akkor dolga volt, még abban az évben csak arról volt nevezetes, hogy a férfiszépségnek mintaképeül lehetett emlegetni. Valódi Antinous egyenruhában. És e mellett csupa nyájasság, szivélyesség, lekötelező mosoly, finom manierok.
Leültette Manassét finom szivart adott neki: elmondatta idejövetele indokait, minden szavára helyeslőleg bólintott a fejével, végül az átadott folyamodására sajátkezüleg ráírta a sokat jelentő szót «præferentissime», háromszor aláhúzva, s aztán meg biztatta Manassét, hogy csak menjen haza Erdélyországba; az ügye gyorsan el fog intéztetni; a hadi kormányzóság útján megkapja a választ a legrövidebb időn.
És aztán karonfogva kisérte ki Manassét még a várakozási termen keresztül, egész az előszoba ajtóig s ott is kezet szorított vele, azzal a szép férfiarczával szemébe mosolyogva szeliden.
Manassé elég nagy restelkedést érzett a fölött, hogy mindezt Cagliari herczeg pártfogásának köszönheti.
Talán bizony azért olyan nagy barátja a herczeg, hogy az elvált feleségét nőül vette Manassé.
Akárhogy történt: ügyét jól elintézettnek vélve, sietett Bécsből minél elébb haza.
Az elintézés gyorsasága ellen nem lehetett kifogása.
Alig volt odahaza három nap, már hivatták Károly-Fehérvárra.
Ott meg egy olyan urra talált, a ki nagyon szereti a tréfát és különben igen jó ember.
– Önnek a folyamodása megérkezett Bécsből, elutasító hátirattal.
– Lehetetlen! szólt Manassé elcsodálkozva. Hisz én nekem minden jót igértek.
A tréfás úr elnevette magát. Erre aztán Manassé homlokon csapta magát a tenyerével.
– Oh milyen nagyon elparasztosodtam már. Még azt hittem, hogy az embernek azért igérnek valamit, hogy megtartsák! S mi az elutasítás indoka? ha szabad megtudnom.
– Az, hogy az illető folyamodók akkor, a midőn 48-ban önként felvették a fegyvert, maguk lemondtak arról a kedvezményről, hogy mint bányászok a katonai szolgálat alól fölmentessenek.
Tökéletes volt az indokolás. Ha tetszett nekik egyszer a puska, tessék nekik másodszor is.
Az az egy vigasztalás volt belőle Manasséra nézve, hogy tehát még sem tartozik Cagliari herczegnek semmivel.
Csak tessék egy kissé várni! Majd mindjárt meg fogja tudni, hogy mégis tartozik valamivel.
– Már most csak azt szeretném hát kieszközölni, hogy legalább ne büntetnék meg a munkásaimat kétszeres szolgálatidővel, miután ők jóhiszemüleg nem jelentették magukat.
– Eziránt jó lesz folyamodni Bécsbe.
– A folyamodást megirom; de már magam nem megyek vele sehová, hanem majd útnak igazítom.
Mikor aztán menni készült, a barátságos úr még egy szóra visszaszólította.
– Remélem, hogy önnek a saját katonaszolgálati ügye rendbe van hozva?
– Az én katonaszolgálati ügyem? szólt Manassé elbámulva.
Valami olyan megfoghatatlan képtelenség volt abban, hogy egy hajdani consiliarustól azt kérdezzék, hogy leszolgálta-e már a bakaesztendőket?
Azonban szépen lecsitítá magában a volt nagyságos urat, s rátért, hogy ő most csak bányász s nem egyéb, s hogy 48-ban csakugyan nem volt még több huszonkét évesnél, s mikor a korosztályát hivták, nem jutott eszébe, hogy az reá is tartozhatik. Azt hitte, csak tréfálnak vele.
– Én rám csak nem foghatják, szólt nevetve, hogy bányászi kiváltságomat eljátszottam azzal, hogy 48-ban fegyvert fogtam.
– Már – nem tudom; szólt a barátságos úr, vállvonva s az iróasztalhoz ment, holmi iratok közt keresgélni, míg végre megtalált egyet s abból ilyenformát olvasott ki: «Adorján Manassé úr, a toroczkó-szentgyörgyi ütközetben tettleges részt vett; magát a tábor vezérét, Diurbanut sajátkezűleg elfogta, ki csak lova gyorsaságának köszönheté, hogy kezei közül megmenekült».
– Mit szól ön ehhez?
Manassé most kezdte észrevenni, hogy hisz ez egy valóságos kelepcze.
– Be tudja ön talán bizonyítani az alibit?
Ez ugyan legkönnyebb lett volna. Tíz tanut találhatott, a ki jó lélekkel megesküszik rá, hogy Manassé, mint megkötözött fogoly volt Diurbanu hatalmában.
– Nem! mondá daczosan. Minden úgy történt, a hogy fel van rólam jegyezve.
– Akkor kérem, legyen ön szives ezt a saját ügyét három nap alatt rendbehozni, mert különben mindenféle kellemetlenségnek teheti ki magát.
Manassé most kezdett eszmélni, hogy mégis alighanem tartozik ő valamivel Cagliari herczegnek és az nem hiába szorongatta meg olyan forrón az ő kezét, mikor összetalálkoztak.
XXVIII.
Manassé azon kezdte, mikor hazament, hogy «no én szépen elintéztem a dolgomat; most már nem csak a munkásaimat viszik el katonának, hanem engemet is visznek».
Az asszonyok nagyon megijedtek, Áron bátya pedig nagyot kaczagott erre a szóra.
– Oh te szegény Manassé gyerecske! Már hogyan vinnének el téged katonának? A kinek az egyik válla hat hüvelykkel alacsonyabb, mint a másik.
– Az én vállam?
– Hát persze, hogy a te vállad. Hát a vén Mathuzsálem unokájából hogy lett sánta? Kitoldták a lábát három darab százassal. A te válladat kitoldjuk hattal s örök időkre nyomorék maradsz ex offo. Nem a hadügyminiszter, nem az excellentiás urak dolga ez; hanem a felcseré.
– Csakhogy én ahhoz nem folyamodhatom, a mihez Mathuzsálem.
– No ugyan?
– Csaláshoz, vesztegetéshez.
– Micsoda? Hiszen senkit se csalunk meg, csak a kormányt.
– S az «senki»?
– Azt «szabad».
– Ez nem az én erkölcstanom.
– Hát ugyan mit akarsz?
– Ha parancsolnak velem, elmegyek. Ha társaimat, a szegény fiukat kényszerítik felcserélni a kalapácsot a fegyverrel, én, az ő vezérük el nem maradok tőlük, azért, mert én nekem van miből vesztegetnem, nekik pedig nincs.
– Oh! kiálta fel Blanka, s odasimult Manasséhoz, átölelve annak nyakát féltékenyen, s közel volt hozzá, hogy sírva fakadjon.
– Nem tehetek mást. Csalni nem tanultam, könyörögni pedig tegnap óta elfelejtettem.
– Akkor én nyakamba kötöm a kis Bélát, meg az Ilont s megyek veled, a hová téged visznek, monda Blanka.
Ezen aztán nevetett is, meg sirt is.
Ekkor közbeszólt Anna. Neki volt az egész családban a leghelyesebb itélőtehetsége. Nagy szerelmi csalódások szokták azt kifejteni a nőknél.
– Legyünk eszünkön! Manassénak egészen igaza van. A mi sikerült Mathuzsálemnek, nem járja minálunk. Annak az unokáját hagyták kicsúszni, ki törődött vele? De Adorján Manasséra «valakinek» figyelme van. Nekünk a bujkálódás, ravaszkodás, menekülni akarás csak megaláztatást szerez. Adorján Manassénak, a hova híják, oda menni kell. A mi egy suhancznak jó szabadulás, az nem jó egy férfinak. Azon a helyen, a hol azt kérdik: – ki az igazi férfi? a hesdádi korcsmáros fia teheti azt, hogy sántítva kullogjon félre; de Adorján Manassé kifeszíti a két vállát, s azt mondja: «itt vagyok!» s ha megtörténhetett az, hogy ezt a kérdést intézzék «ő hozzá» ő mást nem felelhet. S ez a legegyenesebb és legrövidebb. Valaki kiszemelte őt, hogy üldözze. Nem is nehéz kitalálni, hogy kicsoda. Az nem fog neki békét hagyni. A furfangoskodással csak eltennők későbbi időkre a bajt, hogy folyton fenyegessen az minket. A legegyenesebb út a legrövidebb. Ő megjelenik a hivásra s vonakodás nélkül vállalja el feladatát. Rövid időn mindenki szeretni és becsülni fogja abban az ezredben, a melybe besorozzák. Társai, kik együtt mennek vele, imádni fogják. Az ezredes, az ezredtulajdonos büszke fog lenni arra a zászlóaljra, a melyben ők szolgálnak. Az mintája lesz a katonaságnak. A hadseregnél az olyan embert, mint Manassé, meg tudják becsülni. Egy év alatt tiszti rangra jut, s akkor aztán rajta áll, hogy mikor tegye le a kardot. Mint tiszt, mindig nyugalomba léphet.
Manassé kezét nyujtá Anna hugának.
– De hátha elviszik háboruba? szólt Blanka.
– Attól ne tarts. Ha belekeverednék is Ausztria a mostani háboruba, a magyar ezredeket oda nem küldik; azok Lombardiában maradnak, a hol szent a béke.
– Én nem bánom: oda is vele megyek.
– Nem, Blanka! Te itthon maradsz mi velünk. Neked és gyermekeidnek jó helyetek van itten mi közöttünk. Aztán nem is mehetsz. Ha Manassé távozik, az Új-Telepet neked kell gondviselésed alá venned. Gyermekeid vagyona fekszik abban. Különösen most, midőn ilyen válság állt be egyszerre: rögtön új munkásokat kell szerezni, mindent előlről kezdeni, hogy hagyhatnál mindent veszendőben? Mi többiek az újított dolgokat nem értjük, te vagy beleavatva; neked itt kell maradnod. Vagy ha menni akarsz, hát eredj! De én a Bélát, meg az Ilont nem adom. Azok az enyimek. Nekem adtad.
– De Istenem! Hogy én egy egész évig ne lássam Manassét! Egy egész őszt, telet, nyarat végig éljek nála nélkül; hogy az első ibolyát, a mit a haraszt közt találok, ne neki hozzam be, hogy az első gyümölcsöt, a mi megérik a fán, ne vele oszszam meg?
Anna mélyen felsóhajtott s két kezét felemelve, összekulcsoltan szorítá fejére, míg szemei megteltek könynyel.
E néma tekintet azt mondá: «hát én hány virágnyilást, hány levélhullást várok végig? és várok – reménytelenül – és panasztalanul».
Blanka elérté azt, s sietett lecsókolni Anna szemeiről a könyeket.
– Ne hallgass el; folytasd a te okos beszédedet.
– Mi nem szakadunk el addig is Manassétól. Mindennap irunk neki levelet. Egyik nap te, másik nap én. Az első ibolyát is beleteszszük majd a levélbe. S aztán meg majd a kis Béla első ákombákját.
Ez meg már épen olyan biztatás volt, hogy valamennyit jó kedvre hangolta! Csak már itt volna az az idő, a mikor a kis Béla írni fog az apjának első üdvözlő mondatot, járni most tanuló betükkel, a mik közül némelyik hanyatt esett, s az utána jövőnek könyörög, hogy vegye fel! Már csak azért is érdemes elmenni Lombardiába közkatonának, hogy ilyen levelet kaphasson az ember.
XXIX.
A végzetet nem lehetett elfordítani. Rendes dolog volt az: más emberen is sűrűn megesett, hogy ott kellett hagyni házat, tüzet, üzletet, fiatal nőt, apró porontyokat s elmenni katonának, akármilyen nagy úr az ember. Éljen az egyenlőség. Kóstolja meg az is, hogy milyen a komisz kenyér! A herczegasszony is hadd sírjon már egyszer, ne csak a parasztasszonyok!
A toroczkói fiukat Lombardiába vitték. Oda indult aztán mindennap Toroczkóról egy levél Manassé számára, a mikre ő is tartozott minden hónapban egyszer választ küldeni.
Az első hónapban azt az örvendetes hírt tudatta kedveseivel, hogy tiszteletbeli őrvezetővé avandzsirozott. A másodikban már «virtikli» minőségre emeltetett (wirklicher Gefreiter), a harmadikban káplárságig vitte a dolgát, a negyedikben már őrmester volt. Itt azután megállt.
Egy esztendővel biztatták egymást, mikor elváltak, s lett belőle – öt!
Ötször virult ki az ibolya a haraszt közül, ötször szakították le az érett gyümölcsöt a fáról, s Blankának nem volt Manasséja, a kivel azt megoszsza. A kis Béla nem csak ákombákomot, de verset is írt már atyja születésnapjára, s még mindig Olaszországba vándoroltak a levelek. Mindennap. Mindennap.
Manassé egyszer sem kapott ez idő alatt szabadságot családjához hazatérni. És nem lett hadnagygyá előléptetve. Maga az ezred parancsnoka több izben írt Blankának levelet, melyben férjét feldicsérte, hogy katonatársai bálványozzák, előljárói becsülik, mintája a katonáknak, tudományos képzettsége elismert, és nem tudják annyira vinni, hogy tiszt legyen belőle. Maga a veronai hadparancsnok is közbevetette már magát érte, s annak sem volt semmi sikere. Valami nagybefolyású erős ellenségének kell lenni odafönn, a ki őt kitartóan üldözi.
Blanka tudta jól, hogy ki az? s nem koczkáztatott haszontalan kisérleteket annak legyőzésére.
Családja sem ereszté. Nem engedték meg neki, hogy Toroczkót elhagyja, még csak abból a czélból sem, hogy Manassét meglátogassa Veronában. Nem csak ösztönszerű sejtelem, de sok rendbeli tapasztalás tanácsolta nekik Blankát ki nem ereszteni abból a sziklavölgyből, a hol egyedül van minden veszély ellen megvédve, a hol nem férnek hozzá, hogy akár testét, akár lelkét megmérgezzék.
Aztán hosszas, folytonos szenvedés alatt a nőkben kifejlődik a dacz. A legszelidebb kedély is megmerevül a szüntelen nyomás alatt. Minél tovább haladt a kényszerű elválás ideje, Blanka annál erősebb szívvel viselte azt.
És még ezen fölül az egész férfigondot is viselte. A gyártelep sorsa az ő kezében volt; neki kellett magának mind azt a nehéz feladatot elvégezni, a mihez annyi vigyázat, éberség, utánlátás, emberekkel bánni tudás, szakismeret és jó szerencse kell. S megfelelt e feladatnak, mint a legjobb férfi.
Ez öt év alatt pedig sok nehéz időt kellett kiállnia. Egyszer a jég is elverte vetéseit aratás előtt két nappal; készpénzen kellett venni a kenyérnek valót. Blanka pótolta azt az elmult évek megtakarított fölöslegéből. A vasgyár virágzott.
Egyszer aztán bekövetkezett az a csoda, hogy még a vasat is elverheti a jég.
Egyike az experimentáló állambölcseknek egy csepp tintából csinált egy olyan fergeteget, mely egyszerre agyonverte két ország minden vasgyárát. Leszállította egy tollvonással a külföldi vas behozatali vámát.
Blanka egyszer csak azt vette észre, hogy minél több vasat termel a gyára, annál nagyobb a vesztesége.
Ennek igen természetes magyarázata van.
A gyármunka árszabályát a földmíves-napszám határozza meg. Ez Franczia-, Olasz-, Német-, Svédországban a frank; Magyarországon és Ausztriában pedig a forint. A frank két ötödrésze a forintnak. E szerint a magyar és osztrák gyáros három ötödrészszel drágább munkaerővel dolgozik, mint a külföldi.
Itt már nem tudott Blanka segíteni magán.
Hisz még az okos, tapasztalt férfiak sem tudnak ez ellen védelmet. E tollvonására az állambölcsnek a toroczkói tizenegy kohó közül négyben eloltották a tüzet, tizenkét hámor közül hét(!) megszünt dolgozni. A magánkohókban, melyek nyolcz év előtt még tizenkétezer vaskenyeret sütöttek ki, leszállt az idei termelés négyezer vaskenyérre.
A szép kis paradicsomvölgy alól kihúzták a földet.
A mit a barbár elődök, irástudatlan állambölcsek nagy fáradsággal megtelepítettek, a mit ötszázados ipar a népkultura mintaképévé idomított, a munkások édenét, egy ember egy tollvonással képes volt semmivé tenni.
Blanka e tollvonásban is fölismerte a vezető kezet.
Türt. Meg volt győződve, hogy nem sokáig tarthat ez így. Az összeroskadó ipar átalános jajkiáltása majd útat tör magának s a régi jólét még visszatér. Odáig a gyártelepet még áldozatokkal is fenn kell tartani. Eladta utolsó családi ékszereit is, hogy a munkát veszteség mellett is folytathassa, s levelében még csak nem is tudatta Manasséval ezt a bajt. Azt irta neki, hogy minden nagyon jól megy.
Mikor legsulyosabban nehezültek a nőre a gondok, a miket az anyagi létért való küzdelem újított meg napról-napra: egyszer csak egy régi ismerős állít be a toroczkói házhoz – Zimándy Gábor úr.
A derék uron nem történt nyolcz év óta egyéb változás, mint hogy nagyon meg volt hízva.
– Ezer esztendeje, hogy nem láttam önt grófné! szólt Blankához az ügyvéd, s a grófné most is oly jó színben van. S e közben igyekezett Blanka kezét megcsókolni. «Csókolom a szép kezeit.»
Blanka pedig elvonta tőle a kezeit.
– Ne czímezzen engem grófnénak, én vasárusné vagyok. A kezemet sem hagyom megcsókolni, mert az csupa kormos a vastól. Az uram nincs itthon.
– Tudom. Nagyon jól tudom. Nagysád valóban egy heroina. Nem soká tart már.
– Csak egy évig. Akkor vége lesz a szolgálatnak.
– Addig sem. Nagysád előbb fogja őt meglátni. Maga fog utána menni.
– Hanem hát parancsoljon ön velem, uram, szólt Blanka, kettévágva az ömledezést. Megrendelést jött tenni hozzám?
– Hahaha! Kaczagott az ügyvéd. Igazán praktikus úrhölgy! Megrendelést? Bizony megrendelést! De még mekkora összegig! Nem kevesebb, mint négyszáznyolczvanezer forint ára megrendelést jöttem tenni a grófnéhoz, – vagy ha jobban tetszik – nagysádhoz, – vagy ha még jobban tetszik – «a vasárusné ifjasszonyhoz», hahaha!
Blanka elbámult. Mi akar az lenni?
– Igen, igen. Négyszáznyolczvanezer forintot kell hoznom Adorján Blanka asszonyságnak au comptant.
– S mit adjak én ezért?
– Egy ív papirost, a neve aláirásával.
– Nem értem.
– Majd mindjárt megmagyarázom s akkor nagyon érthetőnek fogja találni. A grófnő (már csak maradjunk annál, hogy grófnő; születését nem vesztette el soha) újra férjhez ment, s convertált. Ezen végződött legutolsó találkozásunk. Akkor, a mint a világ szekere ismét a rendes kerékvágásba visszadöczczent, a grófnő rokonai siettek pert indítani a grófnőt addig megilletett örökségi résznek rájuk visszaháramlása végett. A grófnő meg is kapta az idéző levelet.