VIII.
Egy napon Szakáll kisétált Hortense-zal a rákosi rétekre. Napnyugta volt, szép, langyos befejezése egy csöndes nyári napnak, amely még a kopott kavicsbányákat és a vakondturásos legelőket is föl tudta frissíteni és kiszínezni. El voltak fáradva a hosszu gyaloglástól és leültek egy ákác alá, amelynek lassan mozgó lombjai közt a nap sajátságos árnyéktáncot járt. Némán ültek egymás mellett, aztán a leány egyszerre megszólalt.
– Péter, – mondta mintegy megfeledkezve mindenről s nem tudva ellentállni a benne küzdő érzéseknek, – ne hajítson el magától, ne tiporjon el egy szegény kis leányt.
Megijedt, amint e szavakat kimondta, az elsóhajtott mondat akarata ellenére tódult ajakára.
Szakáll is meg volt döbbenve és zavartan nézett reája.
– Mért gondolja ezt rólam? – szólt nyugtalanul.
– Nem, nem, bocsássa meg, – dadogta Hortense rémülten, – nem azt akartam mondani… Ne értsen félre… Milyen együgyü is vagyok!
Nem bírta tovább, egyszerre sírni kezdett, hangosan, fájdalmasan, mint a beteg gyermek.
Szakáll tétován állt előtte, érezte, hogy mondania kell valamit, ez a mélységes fájdalom megrémítette hideg lelkét.
– Hortense, – szólalt meg végre, – kedves Hortense…
A leány felszökött helyéről.
– Ne mondjon semmit, – könyörgött könnyeit fölszárítva, – ne hallgasson reám, felejtse el, amit mondtam… oly gyermekes vagyok.
– Engedje meg.
– Nem, nem, – ellenkezett a kis leány, – én tudok, értek mindent… és én nem is vagyok rá érdemes, hogy valaki szeressen… Ne beszéljük erről.
Fölemelte a napernyőjét és visszafelé indult.
Egész úton nem szóltak egy szót sem. A leány sietett, az arca sápadt volt. Szakáll idegesen követte, de nem tudta, mit mondjon. Mikor már közel jártak a kerthez, a fiatalember még egyszer megpróbálta, hogy beszéljen.
– Hortense, – szólt nyugtalanul, – engedje meg, hogy válaszoljak.
De a leány riadtan sietett tovább és kipirulva érte el a ház kapuját.
Másnap reggel a fiatalember hiába várta rendes társát. Elmúlt hat óra, hét és nyolc, de Hortense nem jelentkezett. A reggelinél is csak egy percre találkoztak, aztán a leány ismét visszavonult anyja szobájába és délig nem mutatkozott. Szakáll megpróbálta, hogy tanulással üzze el a gondolatokat. De ma a munka nem ment. Míg azelőtt a tételek a csik gyorsaságával szöktek fejébe, ma csak a szeme látta a betüket, az agya nehezen értette meg őket. Már késő este volt s alig valamit tudott végezni.
Szakáll azt várta, hogy a következő napig megváltozik a helyzet s reggel már ötkor lent sétált a fák között. De Hortense most se jött le s így az ifjúnak nem maradt más hátra, mint a könyvekhez fordulni. Vasakarattal látott neki a törvényeknek, de a betük összeszaladtak előtte és a feje zúgott.
– Bolondság, – dörmögte és a kút alá állott és hideg vizet huzott a fejére, abban a reményben, hogy ez föl fogja frissíteni agyát.
Hiába volt ez is, a feje zavarodott maradt és undorodott a tanulástól. Bement a városba, szokása ellenére egy kávéházba is beült, hogy a nyüzsgő sokaság, a tarka képek eltereljék gondolatait, de mikor délután visszatért a barátságos házba, első tekintete megint csak a terraszra esett: nincs-e ott a leány? Nem volt ott és Szakáll kedvetlenül vetette magát az egyik karosszékbe.
Vacsora után az ügyvédné zongorázott és Farkas hegedült hozzá, míg Hortense az egyik ablakfülkében ült. Szakáll odament hozzá, és melléje telepedett.
– Miért kerül, Hortense? Vétettem maga ellen? – szólt zavartan, most érezve először, hogy elfogódott.
A leány ki akart térni a válasz elől, de a fiatalember szeme reászegeződött.
– Én nem kerülöm, – felelt végre Hortense elvörösödve, – és ön nem vétett semmit.
Szakáll tovább folytatta a kérdezést.
– Mért nem jöt hát reggel le a kertbe?
Hortense egy ideig hallgatott, aztán meghajtotta fejét.
– Kívánja? – mondta végre lassan.
– Kívánom, – szólt Szakáll nyugtalanul.
– Akkor hát le fogok jönni, – felelte Hortense.
Másnap tényleg már korán reggel ott ült a terraszon és napernyővel kezében várta a fiatalembert.
– Elkísér? – kérdezte félénken nyújtva kezét.
– Igen, úgy mint azelőtt… Kár volna a mi barátságunkat megszakítani, hiszen már összeszoktunk, Hortense. Nem tudom belátni, mi rossz van benne, ha két fiatal lelket baráti kötelék fűz össze?
Elindultak s csak tizenegy óra felé tértek vissza. Egész úton kizárólag köznapi apróságokról beszélgettek és mind a ketten kerülték a minapi tárgyat. Délután Hortense bement a városba, ahol különféle vásárolni valója volt.
– Elkísérem, – szólt Szakáll s együtt járták végig a boltokat. Az egyik rövidáru-kereskedésben a segéd nagyságos asszonynak szólította a leányt, aki elsápadt s alig tudta kifizetni a portékáért számított nyolcvankét krajcárt. A hosszú úton visszafelé Hortense nem mert ránézni Szakállra, aki csöndesen mosolygott magában.
Ezután gyakran megesett, hogy a fiatalember délutánjait a leány kíséretében töltötte el, s vacsora után is megtörtént, hogy fölhasználták a szép időt, kiültek a kertbe s a holdat meg a csillagokat nézték és az elkésett bérkocsik robogását hallgatták.
Egy napon aztán Szakállal rettenetes dolog történt.
Az egyetemi év vége beköszöntött s a fiatalember kollokválni ment be a főiskolára.
A professzor, aki nem volt éppen a legjobb kedvében és különben is félelmetes szigoruságáról volt híres, sehogy sem elégedett meg a fiatalember tudásával és mint mondani szokás: nem fogadta el kollokviumát.
Ez a dolog a bomba gyorsaságával és erejével csapott le Szakállra. Egész életében szorgalmas diák volt, akit a tanárok mintaképnek emlegettek, meg volt eddig minden kvalifikációja, hogy sub auspiciis regis végezze el tanulmányait s a miniszter küldötte huzza az ujjára a gyémántgyűrüt… És most egyszerre nem volt kielégítő a kollokviuma s ezzel meg volt jelölve az útja a hanyag, a léha diákokhoz, akiket egész életében gyülölt, mint az istenadta művész a kontárokat.
Nem akarta elhinni, hogy ez lehetséges, megdöbbenve, elkábulva sietett a teremből a távozó tanár után.
– Nagyságos uram, – hebegte ijedten, – én nem értem…
– Én értem, – felelt gúnyosan a megszólított. – Ön nem készült el. Ez nem olyan ritka eset, humillimus.
Otthagyta a faképnél és Szakáll kétségbeesve nézte, hogy tünik el professzora alakja a folyosó kanyarulatánál.
Nagysokára tudta csak magát összeszedni és leforrázva, lehajtott fővel hagyta el az egyetemet.
Teljesen érezte hibája súlyát s a friss levegőre érve, azt is kénytelen volt beismerni, hogy a tanárnak igaza volt: öt kérdést is kapott és csak egyikre tudott úgy ahogy felelni, a többiekre kusza választ adott, sőt volt olyan kérdés, amelyre adós maradt a magyarázattal: rettenetes!
Hogy történhetett ez?
Szeme előtt egyszerre feltünt Farkas Hortense képe s a következő percben már harag öntötte el egész valóját. Igen, ez a leány volt az, aki miatt lassan, szinte észrevétlenül lelépett a tanulás mesgyéjéről, aki a könyvei lapjai közé ékelte magát, s elhódította tőle a tudást, a szorgalmat, aki miatt a legkényesebb pontján, az önérzetén, a büszkeségén, a vasakaratán kapott érzékeny csapást. Ő, Szakáll Péter, akinek lelkében már mázsaszámra álltak a szellemi kincsek, egyszerre fittyet hányt nekik, elpártolt tőlük s most a legjobb úton van, hogy el is pazarolja valamennyit! Ő, aki azt hitte, hogy iparkodása nem ismer gátat, hogy összegyüjt minden összegyüjthetőt, hogy a hangya szorgalmával építi meg jövendőjét – ő pár hét alatt messze esett mindettől és rálépett arra az útra, amely az utált, a lenézett proletáriátus felé vezet.
Az arca kigyúlt a lealázottságtól, a szégyentől, s gondolatai tovább szövődtek: látta magát, mint nyomoruságos adóhivatalnokot vagy írnokot az Isten háta mögött, egy hervadó asszony oldalán, mert a köztük levő korkülönbség alig volt két esztendő, látta a nyomoruságot, mert Farkas dr. pusztuló vagyoni viszonya nem volt előtte titok, és látta, hogyan foszlik szerte-széjjel egész élete, hogyan válik sárrá a kincsgyüjteménye és dől össze egy hidegen, biztosan, szépen fölépített pálya, amely Isten tudja, a mai léha világban, ahol oly kevés a képzett ember, hová vezetett volna!
Megrázkódott és végigsimított homlokán, mintha gonosz álmot akarna elüzni.
Nem, nem, ennek nem szabad, nem lehet megtörténnie, amire kicsi gyerekkora óta lázasan, fáradtságot nem ismerve készült, nem szabad elpusztúlnia, ilyen olcsón magát egy Szakáll nem adja.
– Nem engedem! – kiáltott föl csaknem hangosan és keze ökölbe szorult.
Arcán harag és elszántság látszott, egy dada, aki apró gyerekeket vezetett sétálni, megpillantva sötét ábrázatát, gyorsan az út tulsó oldalára sietett… De ő észre se vette, tovább ment, dörgő léptekkel, kipirult arccal s szította magában az elhatározást, hogy véget vet e veszedelmes állapotnak, hogy visszatér régi tervéhez, életéhez, acélos akarattal építi tovább pályáját s akármennyire is próbálja a sors, nem fogja őt leigázni tudni.
Félóra múlva már kijegecesedett benne a hideg, könyörtelen akarat, mely gyerekkora óta hűséges társa volt s hajnalban az ágyból kizavarta, a könyvekhez láncolta, a szorgalmát ellenőrizte, a lelkét bilincsekbe verte.
– El fogok költözni az ügyvédtől, – állapította meg magában, – el fogok költözni, haza fogok menni és helyrehozom az elmulasztottakat. Nincs semmi kedvem, hogy úgy éljek és úgy végezzek, mint Kelemen, Sárosi és Bükkös urak! Erősebb leszek a vasnál és érzem, hogy győzni fogok!
Gyalog ment ki a ligetbe. A hosszu séta alatt lecsillapodott, mikor hazaért, már csak nagy fáradtságot és elkedvetlenedést érezett.
Hortense vacsora után odaült hozzá az ablakfülkébe.
– Valami baja van? – kérdezte, észrevéve, hogy viharfelhők torlódtak össze.
Szakáll megrázta a fejét.
– Semmi, semmi, – válaszolta idegesen.
A leány hallgatott egy kis ideig, aztán így szólt:
– Én látom, hogy valami kellemetlenség érte… mért akarja előttem eltitkolni?
A fiatalember elfordította tekintetét:
– Semmi se történt, – felelte, – éppenséggel semmi… Nem kell aggódnia miattam.
Aztán látva a leány kérdő pillantását, hozzátette:
– Ön mindent kissé tuloz… Megnyugtathatom, hogy semmi rendkívüli nem esett meg velem, az ilyen csekélységek szóra sem érdemesek, higyje el.
– De mégis…
– Semmi, semmi, – fejezte be Szakáll nyugtalanul.
A leány ránézett, aztán elhallgatott és némán foglalt helyet a karosszékben.
Bükkös Pál a zongorához ült és néhány akkordot játszott a Beethoven hegedühangversenyéből.
Az ügyvéd előkereste hegedűjét és belekezdett az első tételbe.