IX.
Beköszöntött a nyár: a természetnek a forró, szines napsugár dacára káprázatnélküli, komoly korszaka. A munka meghozta gyümölcsét: a földeken aranysárga, nehéz kalászok reszkettek, itt-ott már a cséplőgépek dolgoztak, ezer és ezer verejtékező munkásember fáradott az élet aratása és berakása körül. A tavaszi sejtelmek és hangulatok elmultak, amerre a szem látott, minden az élet, a valóság volt, a termetes szénaboglyák, a lábukon álló rozstáblák, a gazdag keresztek, az érő gyümölcsfák. Aki a szabadban járt most, nem foglalkozott ábrándokkal, mint a kikelet napjaiban, nem kalandozott a bárányfelhők között, nem kísérte könnyü szívvel a lepkék vidám utait, hanem komoly tekintettel vizsgálta, mennyi törekvés és erő halmozódik össze a kenyér megalkotása körül; hogy fizet a kétségeskedő reménnyel elültetett mag és mennyi nyugalom, az alkotás mily biztos öntudata ömlik el a földeken. Komoly és mégis egyszerü volt ez a kép, a valóság színeivel megfestve, a lét gyökérszálaival fonódva össze, az erőt, az életet, a munkát és annak sikerét jelentve.
Ezek a gondolatok foglalkoztatták Bükkös Pált, amint egy nyári nap délutánján kivetődött a ligettől puskalövésnyire fekvő szántóföldekre.
A fiatalembernek, mint már hetek óta gyakran, ismét rossz napja volt.
Délután künt volt az ügyvédnél és ebéd után leült a két leánynak zongorázni. Hortense azóta, hogy Szakáll megmagyarázta neki a zene fölösleges voltát, nem érzett nagy hajlandóságot a muzsikához és hacsak lehetett, elkerülte a zongorát. Viszont Bükkös meg akarta győzni a leányt nézete helytelenségéről és azért végigjátszotta neki mindazokat a darabokat, amelyeknek csöndes melankóliája hatással szokott lenni a fiatal kedélyekre.
– Van-e egy kedves dala? – kérdezte Hortensetől.
– Nincs, – felelt a leány gyorsan.
Bükkös egy percre abbahagyta a zongorázást.
– Ez nem lehet, – mondta mosolyogva, – mindenkinek van egy kedves dallama, vagy akkordja, ahogy jobban szereti az egyik színt a másiknál, az egyik virágot a másiknál. Maga most nem mondja a valóságot, Hortense!
A leány elpirult.
A fiatalember hangosan nevetett.
– Lássa, hogy félre akart vezetni? – mondta diadalmasan. – Az arca elárulja… Nem tud maga hazudni, kis Hortense. És ime, milyen vörös lett, milyen vörös!
Hortesne ki akart szaladni a szobából, de a fiatalember utána sietett és megfogta az ajtónál.
– Engedjen el, – szólt a leány duzzogva.
Egy percre közel ért egymáshoz az arcuk és Bükkös érezte a leány hajának selyem érintését. Meglepve nézett rá és tágra nyitotta szemét, mint amikor valaki először látja a természet eddig ismeretlen kincsét.
– Engedjen el, – ismételte Hortense és kivonta a fiatalember kezéből karcsu ujjait.
Bükkös nem ellenkezett s szabadon bocsátotta rabját, aki gyorsan kisiklott az ajtón. Az ifju meglepve nézett utána.
– Pál, – szólalt meg Ibolya az ablak mellől.
A fiatalember megrezzent és végigsimított homlokán.
– Parancsoljon, – mondta gépiesen és az ablakhoz ment.
Ibolya sápadtan állt előtte, az ajka remegett.
– Nem szükség, hogy annyira érdeklődjön Hortense zenei hajlandóságai iránt, – mondta idegesen.
Bükkös összeharapta ajakát. A fagyos hang, a gőgös mozdulat kellemetlenül érintették, mintha napsugaras vidéken járva hirtelen egy barlang hideg lehellete csapta volna meg.
– Maga féltékeny? – kérdezte azután gúnyosan.
A leányt bántotta a lenéző hanghordozás, amellyel Bükkös a szavakat mondotta.
– Az vagyok, – felelte élesen és az ablakhoz fordult.
A fiatalember egy ideig hallgatott, majd így szólt:
– Akkor féltékenynek kell lennie a napsugárra, a zöld fákra, a tarka virágokra, az egész világra, mert abban is gyönyörködöm.
– Meglehet, – felelte Ibolya hidegen.
Nem szóltak semmit, később Bükkös odaült a zongorához és elkalandozott billentyüin. De mialatt játszott, egyre érezte az Ibolyával lejátszódott jelenet kellemetlen mellékízét, amely eléje írta, hogy többé nem szabad, többé nem a lelke korlátlan ura és nyárspolgári szabályok bilincseibe van verve. Abbahagyta a zongorázást és a kalapja után nyúlt, a levegő füllesztő volt a szobában.
– Kimegyek egy csöppet sétálni, – szólt Ibolyához és be sem várva feleletét, eltünt a kertbe vezető lépcsőkön.
Künn derekán állott a nyár, a fiatalember átérezte a munka apoteózisát s a szíve elkomorodott, mert látta a maga kicsiségét és gyöngeségét. Körülte minden erős, következetes, diadalmas volt, az utolsó buzakalász is az élet sikeréről, a kiküzdött diadalról beszélt, csak ő volt még mindig ott, ahol pályája kezdetén s lelke ahelyett, hogy színesedett volna, lassan megkopott és elhervadt.
A délutáni jelenet csak véletlen kifejezése volt annak, ami a Bükkös lelkében már hetek óta zsongott és napvilágra kívánkozott. Eleinte titokban, de aztán ismételten és gyakrabban találkozott azzal a gondolattal, amely most még határozottabban rajzolódott meg előtte, hogy a leány már nem érdekli úgy, mint annak előtte, hogy betelt vele és a viruló orgonavirágból hervadt szagu haraszt lett.
Ibolyával való viszonya elérte volt tetőpontját, kielégítette minden várakozását, vágyát s nem tudott új szinekkel szolgálni. Minden ízében ismerte ezt a sajátságos lényt, a lelke ott állt előtte, mint egy preparátum a górcső alatt, nem volt semmi titka, amelynek nyitját ne tudta volna, nem volt semmi színe, amelyet alkotó elemeire ne lett volna képes bontani. A leány karaktere már rég nem volt rejtélyes előtte, tisztában volt vele, hogy egy gyönge női lélekkel áll szemben, amelynek szüntelen hullámzása tulajdonképpen épp oly egyszerü s folyton megismétlődő tény, mint ahogy a nyárspolgár nap-nap után ugyanabban az órában kel föl, ugyanabban az órában ebédel meg s ugyanabban az órában tér nyugovóra. Azok a szüntelen változó érzések, amelyek a leány lelkéből fakadtak, már nem tudták vonzani, betéve ismerte apályukat és dagályukat s annak szabályait, és tudta, hogy mindez csak káprázat, túlérzékenység. Az elmélyedés óráiban egyre gyakrabban vette tudomásul, hogy csak egy érdekes, de nem rendkívüli lélekkel van dolga, amely elpazarolta apró kincseit – csillogó, de javarészt értéktelen csecsebecséket – és most szegényen, kifosztva áll előtte.
Néha elszégyelte magát, mikor e gondolatok mesgyéjére tévedt és szidta magát a hálátlanságért.
– Milyen nyomorult is vagyok! – sóhajtotta ekkor őszinte szívből és megfogadta, hogy továbbra is hű és meleg érzéssel fog viseltetni Ibolya iránt, akinek élete talán legtisztább napjait köszönhette.
Pár hétig ura is maradt akaratának, gyöngéd volt a leány iránt, meg akarta neki mutatni, hogy szereti, megbecsüli, a tenyerén hordozza, de mindez csak rövid ideig tartott, ismét a kimerültség és rosszkedv vett erőt rajta s kénytelen volt belátni, hogy a leány már nem tudja érdekelni, mint annakelőtte s a lelke új élet, új szín után vágyakozott.
– Tartalmat az életemnek! – könyörgött a sorshoz és epedve nézett körül a világban, a földeken, réteken, várva, honnét emelkedik föl az a tényező, amely megváltsa kétségeitől.
Álmatlan éjszakákon már azt is elhatározta magában, hogy véget vet ennek a hazugságnak, bevallja aljasságát, leleplezi belsejét és aztán kivert kutyaként kalandozik el a világba, de utóbb, találkozva Ibolyával, nem volt lelke, hogy bevallja, ami szívében forrong és tovább fűzte a hamis képek rajzolását. Ilyenkor megint csak oda lyukadt ki, hogy tűrni fog, hogy megadja magát a sorsnak, nem gondol semmire, férfiasan viseli a következményeket, ha le is roskad súlyuk alatt. És úgy cselekedett, ahogy elgondolta: tetette a vidámságot, tisztelte Ibolyát, mondva csinált szeretettel simogatta meg selymes haját. De mikor esténkint elhagyta a barátságos házat, a lelke, amely nem tudott szín és illat nélkül létezni, amely egész életében csak előre rohant, mindig változatosat, szépet, érdekeset keresett, föllázadt és a kétségbeesés árnyképeivel öntötte el benső világát… Megborzadt arra a tudatra, hogy így kell élnie: tartalom, hangulat, akarat nélkül és véresre harapta ajkát. Ilyenkor izgatottan fogadta meg, hogy mégis mindent elmond Ibolyának és megszabadul e hamis regénytől, amely lidércként feküdt a mellén. Most érezte csak, hogy sohasem szerette a leányt igazán, hogy csak a sajátossága, a különös lelki élete vonzotta, hogy a kíváncsiság ejtette tőrbe, és mikor ki volt elégítve a hiúsága, többé nem talált kapcsot, amely őket egymáshoz füzze.
Mind e gondolatok, amelyek fölött eddig sikerült napirendre térnie, most újra fölelevenedtek előtte, amikor végigjárta a szántóföldeket, ahol minden szorgalomról, hitről, munkáról, nyugalomról beszélt neki. Gyülölni szerette volna ezt a csöndet, ezt a teremtői fenséget, amely hidegen nézett le tehetetlenségére és mégis irigyelte, egész nagyságában átérezte és százszor meg százszor szembeállította a maga törpeségével. Mennyi békesség, mennyi tökéletesség, mennyi dicsőség! És az ő lelkében mennyi gyöngeség, kishitüség, elernyedés! Ajakösszeszorítva végezte el az összehasonlítást és mint már annyiszor, ismét elhatározta magában, hogy most már véglegesen rendezi a dolgait, visszatér, s elmondja Ibolyának mindazt, ami hetek óta a lelkében viharzik.
Mikor visszafordult a város felé s már az utolsó veteményes-kertnél járt, ahol ingujjas bolgárok ásóval, késsel, hengerrel préselték ki a földből a lelket, messziről egy kék napernyős hölgy közeledett feléje, nyomában két szerteszéjjel futkosó ölebbel.
Bükkös kíváncsian nézett a távolból közeledő alak felé, – erre hölgyek nem igen jártak, – mikor az egyik kutya széles jókedvvel száguldott feléje s csaknem a vállára ugrott.
Cigány volt, az ügyvédné kis patkányfogója, amely dacára annak, hogy nem volt zenebarát és Bükkös zongorázása közben síri hangon üvöltött, mégis ragaszkodott a ház vendégéhez.
A két öleb Farkasnét kísérte, – a fiatalembernek egyszerre villámként futott az agyán keresztül, hogy az anyának fog mindent elmondani, ez lesz a leghelyesebb s úgy vélte: a legkíméletesebb mód és alkalom is.