X.
Az ügyvédnének rossz napja volt, a feje egész délelőtt zúgott s azért a szabadba ment, hogy kisétálja kellemetlen gondolatait.
Az éjjel álmában önmagát látta volt, mint hófehér, fagyos matrónát – s ez a kép nem akart eltávozni mellőle. Az öregségtől mindig félt, s azért az álom hatása alatt a tükör elé ült, hogy meggyőződjék róla, küszöbön áll-e már a néma vendég? Tényleg ott állt. Amikor a csillogó üveglapba tekintett, Farkasné a hajában itt-ott ezüstszálakat fedezett föl s ez még jobban elkedvetlenítette. Egy év óta már szükség volt rája, hogy ollóval távolítsa el a szomorú hírnököket, de azok újra visszatértek és makacsul jelentették a téli felhők érkezését.
Délben az asszony odaállt az ura elé, a vállára tette a kezét és így szólt:
– Ha egyszer őszinte választ akarok megkapom öntől?
Farkas nevetett, de aztán meglátva felesége sápadt arcát, komolyabb lett és aggódva nézett az asszonyra.
– Tudja, hogy mindig őszinte vagyok, – mondta csöndesen.
Az asszony megfogta az ura kezét.
– Ne nevessen ki, ha bolondságot mondok… Őszintén feleljen: öregszem én?
Az ügyvéd elmosolyodott, azt hitte, hogy valami kellemetlenségre kell előkészülnie s most, ime, a kozmetikára tértek át. Megsimogatta az asszony haját és mosolyogva így szólt:
– Nekem maga mindig szép marad, Laura.
Az asszony kedvetlenül fogadta az udvariasságot.
– Hogy öregszem-e csakugyan, azt kérdeztem? Erre kértem őszinte válaszát s ön kitér előle.
Farkas nevetett.
– Egyszer mindnyájan megöregszünk, – mondta könnyedén. – Semmi se tart örökké… nem bizony.
Tréfa volt, de az asszonyt érzékeny ponton találta, az arca elkomorodott és a szíve megtelt keserüséggel. Az ura kitérő válasza tulajdonképp igenlő felelet volt, hangosabb és szigorubb, mintha tizenkét esküdt kiáltotta volna feléje.
Nem szólt többet, délben nem evett, délután visszavonult szobájába és a múltban már itt-ott ismételten fölbukkant gondolataival foglalkozott: hogy nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, hogy az életből semmi emléke sem maradt s a léte egy nagy, jeltelen, egyforma sikság, amelyen hervadt leveleket kerget a híves őszi szél. Nem lázadt föl a keserü valóság ellen, a sors nem tanította meg, hogy akarata és ellentállóképessége legyen, elszomorodva vette tudomásul, és úgy érezte, hogy tulajdonképpen elhibázta volt az egész életét. Hogyan kellett volna megcsinálnia, – maga se tudta, csak annyi volt bizonyos, hogy nem így, nem ily olcsón, nem ily színtelenül, hanem másképp, más szinektől övezve, más érzésekkel ötvözve, más gondolatokkal zománcozva. A lelke azt sugta neki: „az életet soha nem ismerted igazán“, a szíve azt tolmácsolta: „soha nem bocsátkoztál bele mélységeim tanulmányozásába“ s egész benseje tiltakozott ama langyos, köznapi megitélés ellen, amelyben egy hosszu élten át volt része… És hogy elmúlt az ifjúság, hogy elszaladtak a napok vacsorafőzés, gyerekápolás, regényolvasás közt! Ime. Este van és nem volt nappal.
Délután az asszony előhivta két kis kutyáját s kiment velük sétálni a liget felé. Kint több ember járt, amint óhajtotta volna s azért tovább haladt a kültelkek felé s lassan a szántóföldek közé tévedt, ahol Bükkösre akadt. Mikor meglátta a fiatalembert, első percben bosszankodott, mert jobban szeretett volna magára maradni gondolataival, hiszen ez az ember is eszébe jutatta azt a házat, amelynek csöndes, füllesztő barátságosságától egy-két órára meg akart szabadulni. De kitérni, visszafordulni nem lehetett s azért kedveszegetten fogott kezet Bükkössel s együtt mentek tovább, kifelé.
A társalgás eleinte erőltetett volt, az asszonynak nem volt sok hajlandósága, hogy csevegésekbe bocsájtkozzék, Bükkös pedig azon jártatta az eszét, hogyan terelje a maga tárgyára a beszéd fonalát. Pár szót mondtak el közömbös dolgokról, értéktelen apróságokról, aztán az asszony megkérdezte a fiatalembertől, hogyan vetődött erre a járatlan útra?
Bükkös megrezzent. Ez a kérdés éppen vágott. Végre tehát itt az alkalom, hogy mindent elmondjon és összetörje az arany játékszert. Ránézett Farkasnéra, aki fáradtan jártatta tekintetét a földeken.
– A gondolataimat rendezgettem, – mondta a fiatalember, újra és újra küzködve magával, vajjon tényleg feldöntse-e a kártyavárat? – és úgy éreztem, erre legjobb hely a szabad természet, amely a maga egyszerüségével, józanságával a legokosabb választ adja. Hiszen itt nincs hazugság, társadalmi kényszer és főleg nincs relativ szempont, hanem megy minden a maga istenadta utain. A legbölcsebb ember sem tud olyan találó megoldással szolgálni, mint egy hűvös patak, vagy egy árnyas völgy.
Érezte, hogy amit elmond, félszegen, ostobán hangzik s ez haraggal töltötte el. Ő, aki mindig közvetlen és természetes volt, most egyszerre alakoskodni és kertelgetni volt kénytelen, ő, aki nem félt soha a világ itéleteitől, ime, hazugságokban keresett menedéket. Való természete, ez a dacos, színes és mégis hideg jellem, tiltakozott a megalázás ellen, az arca kipirult. Egyszerre izgatott lett, a szeme előtt vörös színben táncolt minden, megundorodott a gyávaságától.
– Nem mondom helyesen, – folytatta nyugtalanul, – el akarom csavarni a valóságot, langyos megoldásban próbálok kiegyezni, holott az igazság egészen más, sokkal bántóbb, durvább, kellemetlenebb, de legalább őszinte! Mért járok hát a helytelen uton? Mért köntörfalazok, mért ámítom magamat és a világot? Ez gyávaság és esetlenség, elodázás, de nem megfejtés!
Az asszony meglepve nézett reá. A fiatalember hangosan, szinte dühvel beszélt, mintha túl akarná harsogni a lelkében zsongó, ellentmondó, opportunus érzéseket, amelyek le akarták csillapítani. Farkasné nem értette a hirtelen hangváltozást, de Bükkös égő arca és szilajon szökellő tekintete sejttették, hogy komoly esemény van készülőben.
– Senki nem kényszeríti reá, – szólt végre az ügyvédné, – hogy hazudjon vagy kitérjen. Előttem mindig őszintén beszélhetett s remélem, hogy a jövőben is úgy teszi.
– Őszintén, igen őszintén! – kapott a szón a fiatalember. – Oh, hogy szomjazom egy kis őszinteségre! Milyen boldog vagyok, hogy egyszer kibeszélhetem magamat, úgy, ahogy érzem! úgy, ahogy kell!
Megragadta az asszony kezét és hálás csókkal illette. Az ügyvédné csodálkozva vonta ki ujjait az ifju kezéből, amely forró volt, mint a zsarátnok.
– De ne itéljen el, – folytatta Bükkös izgatottan, – ne szakítson félbe, ne akarjon eltántorítani, ne próbáljon megvigasztalni. Ezt meg kell igérnie!
Farkasné ránézett a jogászra.
– Megigérem, – mondta közömbösen.
Bükkös biccentett a fejével és tovább beszélt.
– Akkor hát figyeljen reám… Egy veszni készülő, szerencsétlen, jó és gonosz embert lát maga előtt. Jót abban az értelemben, hogy képes volnék egy szép eszméért, akármilyen csekély legyen az, vonakodás nélkül meghalni, gonosz vagyok, mert önző a szívem és csak a saját érdekét nézi, úgy ahogy azt az Isten minden élő lénybe, a legkisebb virágba, a legapróbb állatba beleoltotta. Bűn ez? Emberi fölfogás szerint igen s azért bűnös, aljas, nyomorult vagyok. Egy könnyelmü jellem, mondja a világ s néha úgy érzem, hogy igazuk van, néha azonban ki szeretném kiáltani, hogy mindenek fölé a saját lelkünk, a saját meggyőződésünk, a saját boldogságunk, a saját belső világunk való! De akárhogy van is, így vagy úgy, ebbe az életbe belenyugodni nem tudok, ez a…
Ránézett Farkasnéra, aztán hirtelen félbeszakította magát és így szólt:
– Szerettem az ön leányát, Ibolyát, és ő is engem. Igen, ezt tudnia kell. Az ő érzelmei nem is változtak, de én bennem kiégett a láng, elveszett egy hiu ábránd. Eh! nyomorult vagyok, nyomorult! – fejezte be nyugtalanul a mondatot.
Farkasné meglepetve nézett Bükkösre.
– Ibolya önt szerette? – kérdezte csodálkozva.
– Igen, – hajtotta meg fejét a fiatalember.
Csönd támadt.
Az asszony most nézte meg először életében közelebbről Bükköst: vajjon ki az, aki az ő leánya szívét lebilincselni tudta? A fiatalember eddig csak mint árnyék suhant el előtte, mint a többi vendég, aki mind oly egyforma volt, egyforma virágokat, cukorkákat hozott és együgyü bókokat mondott. De ebben csalódott, ez más volt, másnak kellett lennie, hogy a tartózkodó, ingatag kis leány érzelmeit lekösse, ez fölébe emelkedett a többi kedves nullának, akik csak mosolyogni, szivarozni, és adomázni tudtak. Ibolya nem volt közlékeny természet, s nem az a lélek, akit egykönnyen meg lehetett hódítani. A leány a legtöbb embert csöndesen elkerülte, modorukkal, hangjukkal nem tudott rokonszenvezni, sok embert szigorúan is itélt meg, egy különös mértékkel, amely a rendkívülit, a tisztultat, a nemesebbet kereste, de nem találta meg. És ez a fiu meg tudott felelni vágyainak?
Bükkös érezte, hogy az asszony vizsgálat alá veti, s az arca kigyult, így még férfiasabb, őszintébb, közvetlenebb volt. Szigfridi szépségét a környezet is kiemelte: a hunyó nap ráöntötte piros varázsát és a nyugodt, békés táj hálás háttér volt az ifju izgatott mozdulataihoz, türelmetlen szavaihoz.
– Ibolya szereti önt – ismételte az asszony. – És én nem tudtam ebből semmit, nos és olyan rövid idő alatt ennyire jutottak?
– Igen, – felelt Bükkös lázasan. – Elmondjak mindent, ecseteljem, hogy csak a sajátságos, nyugtalan lelke érdekelt, hogy nem volt bennem erő leküzdeni az érzést, hogy megismerjem ezt a csillogó játékszert s végül, nos, hogy egy nap kiábrándulva állapítottam meg, milyen nyomorultul gondolkodom? Engedje ezt el ma nekem, eleget szenvedtem miatta.
Az asszony tovább fürkészte a fiatalember arcát.
– De valami mélyebb vonzalom mégis csak fejlődött ki önök közt? – kérdezte halkan. – És valami okának mégis csak kellett lenni, hogy a dolog megszakadjon?
Bükkös nyugtalanul rázta meg fejét.
– Nem tudom, nem emlékszem már. Az egész oly gyors volt, mint egy nyári vihar, mint egy mámoros perc, amelynek kezdetére és végére ki tudna emlékezni? Hogy vonzott-e valami komolyabb érzés hozzá? Igen, bizonyosan… Hiszen tartalmat kerestem az életemhez!
Farkasné újra ránézett a fiatalemberre.
– Tartalmat? Kinek az élete nyujtja azt?
Eszébe jutottak délelőtti gondolatai, egész élete, amely símán, egyszerüen, tartalom nélkül siklott el mellette s nem tudott maradandó emléket hátrahagyni.
Bükkös csodálkozva tekintett rá vissza.
– Hogy lehetne élni tartalom nélkül? – mondotta szemét tágra nyitva. – Enélkül csak tengődünk, csak nyomorgunk, mint az állatok és nincs semmi értelme, hogy létezzünk. A földön mindennek van célja s ez adja tartalmát, az Isten e tekintetben igen gépiesen rendezte be a világot.
– És mégis mennyien vannak, akik tartalom nélkül fejezik be életüket, – mondta hűvösen Farkasné.
Bükkös izgatottan rázta meg fejét.
– Az nem lehet! Nem. Kell valami, ami reményekkel kecsegtesse lelkünket és színekkel a szemünket.
– Erről én nem tudok semmit, – felelt egykedvűen az asszony.
A fiatalember ránézett. Az ügyvédné szép vonásai, mint egy kámea illeszkedtek bele a narancsszín háttérbe.
– És nem is vágyódott utána? – kérdezte kíváncsian Bükkös.
Az asszony megrezzent.
– Nem, – mondta hirtelen.
A férfi megfogta az ügyvédné kezét.
– Most nem mondott igazat, – szólott határozottan.
Farkasné arcán pír szaladt végig. Tiltakozni akart, de aztán nem válaszolt semmit és lassan kivonta ujjait a fiatalember kezéből.
– Ön is keresi az életben a tartalmat, – folytatta Bükkös. – Tudom jól, hogy tartózkodása csak palástolása annak a vágynak, hogy valaha életében egyszer olyan boldog lehessen, mint a fülemile szent Iván éjszakáján, hogy éljen, lásson és perzselődjön. Én tudom, hogy titkot rejteget a világ elől, hogy a lelke elégedetlen, türelmetlen, hogy ki akar röppenni fojtóan barátságos környezetéből, hogy egyszer az igazi örömet és az igazi szenvedést élvezze, az igazi emelkedést, az igazi esést, az igazi meleget s az igazi jeges lehelletet: az életet, amely végigviharzik és végignapsugározik rajtunk s a lélekből kiváltja, kiküzdi mindazt, amit az Isten ojtott beléje! Mi az ön élete? – hosszu, békés pusztaság, egy szép, csöndes gépezet, amelyet mindennap ugyanaz a szintelen erő hajtott, mindennap ugyanaz a környezet övezett s ugyanaz a barátságos rózsaszínü fény világított meg. A születése, a férjhezmenetele, a halála tulajdonképp szakasztott ugyanazok az események, s ami köztük esik sok-sok apró pontocska, amely úgy hasonlít egymáshoz, mint a tojás a tojáshoz. És ez az élet? Igen, ez a helyes élet, mert következetes, okos, törvényszerü, – az ember belepusztulhatna mindjárt az első évfordulójába, fölösleges magát továbbra megerőltetnie!
Az ügyvédné csodálkozva nézett Bükkösre. Igy még nem hallotta beszélni, sem őt, sem mást, ily merészen létébe bele nem világítottak, így el nem mondották azt, ami a szívén rágódott. A fiatalember alakja lassan megnőtt előtte.
– Honnét tudja mindezt? – kérdezte egy kis csönd után.
– Látom, érzem – felelte a férfi – és tapasztalom nap-nap után mindenütt, mindenkinél, mert nem ön az egyetlen, aki meghunyászkodik s nem mer igazi életet élni. Százan és százan vannak körötte hasonló gondolatokkal elfoglalva, de megadják magukat, beletörődnek az igába. Én is így gondolkodtam, de nem bírtam tovább, megfojtott a tudat, hogy hazug vagyok s azért eldobtam magamtól, mint egy kigyót, amely végigsikolva testemen, már a szívembe készült harapni.
Farkasné elhallgatott. Milyen igaznak tetszett mindaz, amit Bükkös mondott. Igen, ez az ő élete, tartalom, szín nélküli csöndes pusztaság, amelynek nincs vihara és nincs forró napsugara, nincs igazi csöndje és nincs mennydörgése: egy barátságos, szintelen megalkuvás, amely nem ismer célokat, hangulatokat, elemeket, amely langyos és fakó, alkalmazkodó és gerincnélküli.
Egy ideig hallgattak, aztán az ügyvédné így szólt:
– Ön sajátságos ember, Bükkös… Látszik, hogy ismeri az életet és okosabban fogja fel, mint én.
A fülében ott csengett a fiatalember minden szava és most csodálkozott magán, hogy eddig nem vette észre az ifjút, aki annyira okos, közvetlen és őszinte volt, hogy szinte megdöbbentette a hallgatót.
– Igazat beszéltem? – kérdezte a fiatalember és érezte, hogy a válasz nem lehet tagadó.
Az asszony sóhajtott.
– Mi haszna belőle, ha nem mondok ellent? Nos. De ha úgy is volna minden, ahogy ecsetelte… bele kell nyugodni.
Szavai, mint egy nemes régi óra szomoru hangja csendültek végig a pusztaságon. Arcán a bánat tükröződött s megfinomította vonásait: ahogy ott állt a kihunyó napsugárban, minha a lemondás és szomorúság szobra lett volna. Bükkös meglepetve nézett reá, a régi asszony helyett egy más, egy új alak állt előtte, az arcról lepattant évtizedek nyájas hazugsága, eltünt a sima, hideg álarc s az igaz, a szívet megrezzentő szomorúságnak adott helyet, amely azt hirdette: „Este van“. Már nem volt benne leányos báj, nem volt a fiatalság daca vagy keserü megalázkodása, csak a beteg sóvárgása az egészség, az élet után, amelynél nincsen főbb kincs a nagyvilágon. Még egyszer élni, még egyszer megfiatalodni, ez a vágy csillogott ki fáradt tekintetéből s hirdette, hogy mindaz, amit a fiatalember elmondott, fanyar igazság volt.
Bükkösben a diadal érzése támadt fel: ez az átváltozás az ő műve volt, az ő nézeteinek győzelme! Megtérített, visszaadott valakit az életnek, aki elveszett attól, megihletett, fölfrissített egy lelket, amely szavai hatása alatt megfiatalodott és a boldogság után sóvárgott. Most ránézett Farkasnéra. Mennyivel szebb, közvetlenebb így ez a néma asszony, aki mindig csak sárgafedelü regényeket olvasott, halkan járt a barátságos házban és fentartás nélkül nyugodott bele az őszbe, a télbe, az olcsó elmulásba. Ki hitte volna, hogy ilyen erős karakter, hogy képes volt csöndben, feltünés nélkül leküzdeni azt a fájó problémát, amely Bükköst, a férfit, már az első alkalommal kétségbeejtette. Sok erő, elhatározás lakhatik e lélekben, – gondolta el az ifjú, – hogy nem lázadt föl, nem tört-zúzott, ime, egy ismeretlen kincs, amelyről a világ nem sejtett semmit s amelyet ő mentett meg a pusztulástól.
Az asszony tétován nézett maga elé.
– Kietlen élet ez, – mondta fásultan.
Bükkös könnyen érintette meg Farkasné karját.
– Sírja ki magát, – mondta határozottan, – sírja ki magát őszintén, szívből, igen, és meg fog könnyebbülni.
Farkasné ránézett és tiltakozni próbált, de ugyane percben már könnycsepp jelent meg szempilláján s azután az asszony görcsösen kezdett el zokogni.
Ott álltak pár percig s a nőből kikivánkozott mindaz a fájdalom, amely évek óta összegyülemlett s némán szorította össze torkát. Oly jól esett sírnia, lelepleznie magát; hirdetni azt, amit éveken át megalázkodóan titkolt el, hogy élni szeret; oly boldog volt, hogy szabadjára engedhette érzéseit s van valaki, aki igazat ád néki.
A fiatalember megrezzenve nézte s aztán egyszerre így szólt:
– Bizonyára volt valaki, akit szeretett, vagy akitől el kellett szakadnia… nemde?
Az asszony megrázta fejét és felszárította könnyeit.
– Nem, nem, soha, esküszöm önnek, soha. És ön az első, az egyetlen, aki bele tudott pillantani lelkembe… Hogy is történhetett, magam se tudom… ne ítéljen meg érte.
Megint elhallgattak, egy sváb kocsija kocogott arra, a gazda kiváncsian nézte a könnyező asszonyt és a sudár fiatalembert.
– Forduljunk vissza, – szólt az asszony. – Alkonyodik.
Visszaindultak a városba, sokáig nem beszéltek egy szót sem. Igy jutottak a rétekről a ligetbe s az Andrássy-út sarkáig, ahol már égtek a gázlámpák.
– Ne mondja ezt el senkinek, – fordult Farkasné kérőleg a diák felé, mikor már egész közel voltak a házhoz.
Az asszony visszanyerte nyugodtságát, a szemén is alig látszott, hogy sírt.
Bükkös nem válaszolt semmit, csak a kezét nyujtotta az ügyvédnének, aki könnyen szorította azt meg.
Bementek a barátságos házba, ahol már vacsorára volt terítve.
A rendes társaság ült együtt, éhesen, türelmetlenül. A fiatalember mosolyogva telepedett le közéjük, az asszony a konyha után nézett s aztán helyet foglalt az asztalfőn. Az izgatottság nem hagyott arcán nyomot, olyan volt, mint mindig, csöndesen, de azért udvariasan érdeklődve beszélgetett, elmosolyodott a férje furcsa tréfáin, szemét sorra fordította a vendégek felé, hogy el van-e látva mindegyikük, maga is evett, koccintott és vacsora után nyugodtan telepedett le a regénye mellé. Senki változást nem vett rajta észre, csak Bükkös tudta, hogy ez a hideg, nyugodt asszony hazudik, hogy szíve kivágyakozik ebből a körből, hogy mialatt mosolyog és a hajtűjével vágja föl a könyvet, a bensejében lángok lobognak és indulatok alázkodnak meg, amelyeket csak ő ismer és ért meg. A fiatalember lelke büszke érzéstől hullámzott. Az övé volt, az övé, érezte ez a lélek, ő fürkészte ki, ő térítette meg, ő vette le róla az álarcot, és hosszu hetek óta a Bükkösnek ez volt az első napja, hogy a szeme felcsillant és a barátságos házból emelt fővel, önérzetes, dacos öntudattal távozott.