Egy barátságos ház története: Regény

XI.

Bekövetkezett a forró nyári időszak.

Az egyetemi év véget ért s a jogászok hazautaztak, a barátságos háznak esténként csak egy vendége volt: Bükkös, aki még nem érezett hajlandóságot, hogy falura menjen. Az első, aki eltávozott, Szakáll volt. Szinte szökve tünt el a házból, nem mondta meg senkinek, mikor utazik, éjjel összecsomagolta a holmiját, reggel hirtelen búcsút vett és már a konfortáblison is ült félelmetessé dagadt könyvgyüjteményével.

Hortense csak elsápadt és alig tudott szólni, a szíve úgy dobogott, mikor Szakáll egy napon minden bevezetés nélkül búcsút vett tőle. Meg se kérdhette a fiatalembertől, kap-e hírt róla, mikor tér vissza. Szakáll a podgyásza iránt, úgy tetszett, jobban érdeklődött, mint a barátságos ház lakói iránt. Pár perc és a konfortáblis már el is tűnt a fasorban s a szegény kis leány megdöbbenve, elnémulva nézett a rozoga kocsi után.

Szakáll sokáig nem adott hírt magáról.

Mikor hazaért a kis tót faluba, amelynek minden szöglete, embere, fája épp oly hideg, száraz és következetes volt, mint jómaga, nagy megkönnyebbülést érezett s úgy vélte, veszedelemtől szabadult meg. Most, hogy megmenekült s kissé megnyugodott, látta csak, milyen baj fenyegette, mily könnyü az embernek az életben elvágódni. A főváros könnyelmű levegője őt is megérintette volt, egy percre a fejébe is szállt a mámor s úgy vélte, csak férfias elhatározása tudta a végzetes hibától távol tartani. Milyen frigy is lett volna az: a leány egy tanulatlan libácska, majdnem egykoru vele, az ügyvéd tudvalevőleg rég a tönk szélén áll. Hálát adott az Istennek, hogy elkerülte ezt a barátságos külsejü veszedelmet és a könyvei közé bújt, helyrehozni a rosszul sikerült kollokviumot.

Hortense ezalatt csak várta, várta a levelet, a hírt barátjáról, de hasztalan. Hiába ült ki délelőttönkint az utca előtti padra és leste a kocsikat, melyik hozza meg Szakállt, úgy mint azon az esős szeptemberi napon, mikor az apja éppen vadászni volt és Kelemen ott aludt volt náluk. Ahány bérkocsi a liget felé ment, mindegyikbe belenézett, de az egyikben orvos, a másikban ügyvéd, a harmadikban kereskedő ült, – Szakállt egyik sem hozta. Hortense nem tudta magának megmagyarázni, mi történt? Egész nap töprengett, mért nem kap hírt? Mért nem ír Szakáll? Talán a szülei ellenzik tervét s lebeszélték volna? Oh, az nem lehet, az ifjúnak vasakarata volt. Vagy megbántotta talán? De hiszen mindig gyöngéd és figyelmes volt iránta, még az elutazás előtti napon is egy csokor rózsa illatozott a diák asztalán: ő maga vágta minden hajnalban és dobta be szobája ablakán.

Végre aztán eltökélte magát, hogy levelet ír Szakállnak és megkérdezi tőle, mit vétett neki? Elrontott tíz levélpapirost, míg végre úgy fogalmazta meg az írást, ahogy jónak gondolta, egyszerüen, ostobán, szomorúan.

De válasz most sem jött… Még egy kisérletet tett és sürgönyözött neki, valami jelentéktelenségről, arról, hogy hová küldjék neki a nyaralóban felejtett holmijait, hogy így feltünés nélkül módot adjon rá a fiatalembernek, hogy válaszoljon. De a sürgönyre nem érkezett felelet.

E naptól fogva a leány összecsuklott, elnémult és egész éjjeleken át álmatlanul hánykolódott ágyában. Tompa fájdalom szorította össze torkát, a védtelenek, a szegények hallgatag bánata, amelynek forró könnycseppjei a lélekre hullnak és tüzes esőként perzselnek. Kisértetként járt a házban, tágra nyílt szemmel nézett maga elé és gyakran nem hallotta, ha beszélnek hozzá. A szenvedés nyomai külsején is meglátszottak, fogyni kezdett, meg is csunyult, idő előtt hervadásnak indult. A megaláztatás nem fájt neki, de a csalódás a szívébe nyilalt, némán, hidegen, mint az orgyilok. Nagy bánata dacára panaszkodni nem hallotta senki, magába fojtotta szomorúságát s még az imában se keresett vigaszt, mert amióta szíve összetört, a hitben való bizalma is megingott.

Farkas egy nap azon kapta rajta leányát, amint az az ablaknál állt és kimeredt szemmel bámult maga elé, egy láthatatlan tárgyra. A sápadt arc, a kifejezéstelen szeme megijesztette az ügyvédet. Ez nem volt a régi Hortense, ez egy sápadt, kóbor rém volt, amelynek tekintetéből az őrület villant elő.

– Hortense, – szólt ijedten Farkas. – Mi történt veled? mi bajod van?

A leány nem hallotta, hogy hozzá szólnak.

– Hortense! – kiáltott most föl Farkas kétségbeesve.

A kis leány lassan megfordult, rája nézett apjára és aztán csöndesen sírni kezdett.

– Édes kis Hortense-om, – zárta a karjaiba az apa gyermekét, – mi bajod van? mi történt veled? beszélj! hiszen ez rettenetes!

Hortense sokáig nem szólt semmit, engedte, hogy az apja a karján vigye, mint egy beteg gyermeket s lehunyta fáradt szempilláit. Olyan volt, mint egy szép halott, aki fölött már napirendre tért a könyörtelen élet.

Farkas nem kérdezett most már tovább, tudta mi a leánya baja s az ő szívét is keserűség öntötte el.

– Te szeretsz valakit, – szólt halkan, – és szenvedsz, oh, szegény kis Hortense-om, az arcodra van írva minden.

– Nem… nem, – pihegett fáradtan a leány.

Az ügyvéd végigsimította a gyermeke arcát.

– Kis Hortense, szegény kis Hortense, – mondta, mintha csecsemőhöz beszélne, – az édesapád van itt melletted… a te szerencsétlen öreg édesapád… aki szeret és kétségbe van esve… Neki megmondhatsz mindent… Ugyebár szereted azt a fiút?

A leány kinyitotta szemét, aztán egyszerre urrá lett rajta a gyengeség, szédülni kezdett és ájultan hanyatlott vissza apja vállára.

Farkas, aki még nem látott igazán szenvedő lelket, mód nélkül megijedt és kétségbe volt esve. Gond nélküli, nyugodt életében ez volt az első szomoru pofon és teljesen megtörte, szinte gyermekes félelemmel töltötte el. Nagyon szerette a családját és különösen Hortenset, aki épp olyan nyílt és jószívü, őszinte volt, mint ő. Az életét adta volna oda, ha letörülheti sápadt arcáról a fájdalmat és újra mosolyogni láthatná a szegény áldozatot.

Mikor Hortense elaludt, az ügyvéd elgondolkodott azon, hogy mit tegyen. Mindig egyenes ember volt s most is úgy cselekedett, még az este leült asztalához és hosszu levelet írt Szakállnak, amelyben arra kérte, hogy mielőbb jőjjön fel a fővárosba.

De a fiatalember nem jött Budapestre. Levélben válaszolt, kimérten, okosan; felsorolta mindazokat az érveket, amelyek az ily frigy ellen szólnak, megjegyezve, hogy a leány érdekét viselte szívén, mikor nem akarta esetleg egy szegény, cifranyomoruságu hivatalnokhoz láncolni. Neki is küzdelmébe került lemondani, írta, de megtette, mert nem akart senkit oktalanságba vinni. Köztük egyébként sem történt semmi, fejezte be sorait – amint látta, hogy a dolog talán komolyabb lehetne, férfiasan félre állott és felejteni próbált.

– Nyomorult! – kiáltott föl az ügyvéd, amikor elolvasta a levelet és életében először érzett gyűlöletet, izzó, vad haragot, amely megremegtette a szívét.

Nem volt más orvosság, mint a legkeserűbb: a felejtés. Farkas, aki a lelkét az élet legapróbb foglalatoskodásaihoz is odacsatolta, aki együtt érzett még az állatokkal, a virágokkal is, kétszeresen tudta, milyen nehéz ennek a rideg szónak eleget tenni. De meg kellett lennie! Nekifogott hát, hogy megkönnyítse a felejtést s úgy ápolta Hortenset, mint a beteg virágot.

Az ügyvéd órákig, napokig ült el a Hortense ágya mellett és beszélt neki mindenféléről, hogy elkergesse a leány szomoru gondolatait; amit tudott tréfát, élcet, mind fölsorolta neki, énekelt hozzá, erőltetve nevetett és csak mikor kiment a szobából, a szeme akkor telt meg könnyel. Rettenetes munka volt, Farkas érezte céltalanságát, de azért nem csüggedett, mosolygott, fecsegett, táncolt a leánya előtt, közbe pedig a szíve majd megszakadt.

Mint a szenvedő gyereket, ő is ajándékokkal próbálta Hortenset vígasztalni: virágokkal, csecsebecsékkel, ékszerekkel, amelyeket a lány fáradt mosollyal fogadott el. Egyszer az ügyvédnek eszébe jutott, hogy kisleány korában Hortense mindig vágyott egy kis ponni-fogat után, de az anyja félt, hogy a lovak el találják ragadni a gyerekeket s azért az ajándékból nem lett semmi. Alig hogy ez az emlék végigfutott agyán, az ügyvéd máris kapta a botját, kalapját, besietett a városba és addig nem nyugodott, míg nem talált két tarka lovacskát és egy piroskerekü kis kocsit.

– Reggel nagy örömöd lesz – szólt estére hazatérve Hortensenek. – Egy régi vágyad fog teljesedni, de csak úgy, ha most szépen elalszol.

A szegény kis leányt ez a pár szó rettenetesen felizgatta, egész éjjel nem aludt, azt képzelte, hogy hajnalra megérkezik az, akit repesve várt, aki a legnagyobb örömet okozhatná neki.

Reggelre a lovacskák megjöttek, a kocsi oda állt az ablak alá, egy kis inas peckesen ült a bakon.

Odavezették Hortensét az erkélyhez s megmutatták a takaros alkotmányt.

Az apa kíváncsian várta a hatást, vajjon földeríti-e az arcát? De Hortense csalódásában szomorúan csuklott össze és nem szólt semmit se. Azt a fájdalmat, amely az ő szívében lakott, a világ összes tarka lovacskái sem tudták volna feledtetni.

Farkasnak a néma szenvedés láttára könnybe borúlt a szeme. Nem bírta tovább, fáradtan vetette magát egy karosszékbe és ajkáról önkénytelenül keserü szavak röppentek el.

– Ne pusztítsd el hát szegény apádat, – nyögte kétségbeesve.

Csak egy pillanatra feledkezett meg magáról, a következő percben fölugrott, végigsimította homlokát és mosolygott, de már elárulta magát. Hortense elsápadt: a szívébe nyilaltak e szavak, amelyekhez hasonló keserveset sohasem hallott az apja ajkáról. Soha nem látta másnak az ügyvédet, mint jókedvünek, derült hangulatunak, szinte lehetetlennek tetszett, hogy ez az ember szenvedni is tudjon. Pedig hogy tudott! Míg pillanatig a karosszékben feküdt, a szeme körül fekete barázdák szaladtak szét, az arca viaszksárga lett, megöregedett, a keze remegett.

Hortense fölébredt fásultságából és szívét komor részvét töltötte el a szegény öreg ember iránt, aki ő miatta szenvedett golgotai fájdalmat. Nagyon szerette az apját s ez az érzés most se veszett ki belőle, amikor már minden fölött napirendre tért. A tört romok fölött még ott élt a gyermeki ragaszkodás, amely azt súgta neki, hogy ez a mindig vidám, éneklő, táncoló ember egy megtört aggastyán, egy szomoru roncs, amely a vihar egy erősebb érintésére összedől. És mindez miatta van. A leányban pillanat alatt kialakult az akarat, törékeny lelke utolsó megnyilvánulása, hogy ezt engednie nem szabad s ha mindjárt a saját élete árán is. Végtelen ragaszkodás és bűnbánat töltötte el szívét s elhatározta, hogy nem hagyja elpusztulni ezt a szegény, becsületes embert.

És ettől fogva Hortense emberfölötti iparkodással legyőzni próbálta fájdalmát, nem mutatta többé szomorúságát, mosolygott az ügyvéd tréfáin, maga is tovább fűzte őket és hogy örömet szerezzen az apjának, egész nap a lovacskáit hajtotta. Rettenetes akarat kellett hozzá, néha csaknem elszédült tőle, de nem adta meg magát és csüggedetlenül játszotta a világ előtt a komédiát.

Farkas sokkal egyszerűbb ember volt, semhogy észrevette volna ezt a heroizmust s elhitte, hogy a leánya állapota jobbra fordult. Az orvosok is ezen a nézeten voltak, Hortense nyugodtsága megtévesztette őket s a nyár vége felé azt is megengedték, hogy pár hétre elutazhassanak. Bebarangolták fél Olaszországot, csónakáztak, utaztak, képeket néztek, aztán a leányt megszállotta a honvágy, azt mondta, hogy már egészséges és visszakívánkozott. Az ügyvéd örömmel engedelmeskedett. Visszatértek tehát és Farkas hálát adott az Istennek, hogy lassan jobbra fordul minden.

Igy múltak a napok s a nyár színei lassan megfakultak. Még nem volt október, de hirtelen hideg, ködös, esős napok köszöntöttek be, az ősz hatalmát jelentve.

Egy éjjel történt, hogy nagy szél kerekedett s irtózatos pusztítást végzett a kert fái, virágai között.

Recsegett, ropogott a ház, pár ablak is összetört és Farkas felriadva álmából, gyorsan körüljárta az épületet elzárni a fatáblákat, amelyek nagy szárnyakként csapkodtak az éjszakában. Útjában benézett a Hortense szobájába is, nem zúzódott be ott is egy üvegtábla?

Amint az ügyvéd belépett a kis szobába, megrémülve állt meg a küszöbön.

Az ablakok tárva-nyitva voltak, a szél vadul csapkodta őket, az esővíz becsurgott a párkányról.

Az egyik karosszékben egy szál ingben ült Hortense és kimeredt szemmel, kétségbeesetten nézett maga elé… A hideg fuvallat a haját össze-vissza kúszálta, egypár besodort levél feküdt körülötte, de ő nem törődött semmivel s csak hallgatagon bámult a földre.

– Hortense! – kiáltott föl az ügyvéd megrettenve. – Mit mívelsz, szerencsétlen gyermek?!

A leány megijedt és egész testében remegni kezdett.

– Te… te meg akarsz halni! – hörögte az ügyvéd.

Hortense szomorúan csüggesztette le fejét.

Az apja igazat mondott, meg akart halni, de nem volt bátorsága mérget inni vagy a Dunának menni, azért úgy gondolta, hogy inkább halálra fázik s úgy pusztúl el lassan, anélkül, hogy valaki sejthetné, milyen módon szökött át a másvilágra.

Farkas odaugrott az ablaktáblákhoz, s elzárta őket, aztán az ágyba fektette a leányt és dörzsölni kezdte jéghideg tagjait. De Hortense nem szólt semmit, behunyta szemét és mozdulatlanul feküdt. Neki már oly mindegy volt minden, az élet, a halál, nem tudott volna választani köztük, melyik a rettentőbb?

Az ügyvéd sírt, mint a gyermek. Amilyen szerény volt örömében, olyan csöndes, ügyefogyott volt a bánatában: nem jajgatott, sem a kemény férfit nem adta, sem az Istent segítségül nem szólította, csak válla közé húzta a fejét és meg-megrángatódzott. Cselédeket nem akart hívni, a feleségére se akart ráijeszteni, azért maga ápolta leányát, maga főzött neki teát, könyörgött, hogy igya meg és aztán még a kabátját is rájaborította, hogy melegebbje legyen. Úgy állt ott ingujjban az ágy mellett és reszketve várta, hogy Hortense újra fölnyissa a szemét.

A leány nagy ideig mozdulatlanul feküdt, aztán hosszu, szörnyü csönd után végre fölemelte szempilláit.

– Olyan jó vagy hozzám – szólt lassan apjához – és én olyan rossz, hálátlan te hozzád.

Farkas megfogta a leánya kezét.

– Dehogy vagy az, kis gyermekem, nem vagy az… Te a legjobb, a leghűbb lény vagy a földön, – mondta, nehezen találva szavakat.

– Ne haragudj rám, – folytatta Hortense csendesen. – Igérd meg, hogy nem haragszol.

– Megígérem, – felelte az ügyvéd fogvacogva.

Csönd volt a szobában, de künn zúgott a vihar.

– Bűn meghalni? – kérdezte végre Hortense egy idő múlva.

– Bűn – felelte az apa meggyőződéssel.

– Miért az?

Farkas meghökkent egy percre, hirtelenében nem tudott válaszolni.

– Bűn azért, – mondta aztán – mert fájdalmat okozunk azoknak, akiket itt hagyunk a földön… Bűn, mert az élet és a halál az Isten joga… bűn, mert élni kötelesség…

Leült az ágy szélére és megsimogatta Hortense haját.

– Az életet végig kell élni, gyermekem, – folytatta egyszerűen, a maga fölfogása szerint magyarázva a dolgokat – az örömöt és a bánatot egyforma szívvel kell fogadni… Csalódások mindenkit érnek s ha az első hajótörés a kétségbeeséshez vezetne, az emberiség rég kiveszett volna… Látod, én sem élek magamért, értetek, anyátokért dolgozom, s boldog vagyok, ha titeket megelégedettnek láthatlak… Ez az életcélom s ha ti egyszer itt hagytok, akkor befejeztem a földi pályafutást.

– És te is csalódtál valamikor? – kérdezte Hortense halkan.

Az ügyvéd egy pillanatig gondolkodott, aztán elfordította fejét és úgy beszélt, hogy leánya ne vegye észre, hogy hazudik.

– Én is csalódtam fiatal koromban… igen… és azt hittem, hogy nem élem túl. De mégis, ime, itt vagyok és nem haltam bele.

Hortense csodálkozva nézett apjára.

– És nem hasadt meg a szíved?

– Nem, Hortense.

– Lehetséges úgy élni?

– Igen, – mondta az ügyvéd.

– Akkor hát én is megpróbálom, – sóhajtott Hortense.

Hallgattak, aztán Farkas folytatta:

– Vígasztalást kell keresned gyermekem és minden jóra fordul még. Az ember azt hiszi, hogy csak egy lélekhez van láncolva az élete, pedig vannak még mások is, akik érdemesek a rokonszenvünkre.

Elhallgatott, aztán így szólt:

– Ha volna valaki, aki mindig melletted lenne, megbecsülne, szeretne, akkor a te szívedre is nyugalom szállana.

Hortense mosolygott.

– Férjhez menjek, ugyebár? – kérdezte.

Az ügyvéd zavartan tiltakozott.

– Oh, dehogy… Azt mondtam volna?… Nem… nem…

A leány rátette hideg kezét apja karjára.

– Tudom, hogy sokan tesznek így és meggyógyulnak. Eleintén boldogtalanok, sírnak, kétségbeesnek, de aztán összeszoknak és megbékülnek az élettel. Nemde, ezt gondoltad?

Farkas tétovázott.

– Nos, – mondta a padmalyra nézve – nos… Talán igazad is van… Miért ne lehetne úgy? Az életnek nem az a célja, hogy végigszomorkodjuk és… a lelkünket se szabad túlnagyra becsülnünk. Nem szabad oly erősen szinezni és képzelődni, igen. Maga ez élet nagyon egyszerű és csöndes ám, gyermekem.

A leány mosolygott.

– Ha neked örömet szerezne, apa.

– Nem, nem, a világért sem! – ellenkezett az apa. – Isten őrizz, hogy beleavatkozzam valakinek a lelki világába… De most aludj már, gyermekem. Késő van.

Megsímogatta Hortense haját és dörmögő hangján énekelni kezdett.

Hortense fölriadt erre a szomoru, egyszerü dallamra, amely visszavezette a gyermekkor csöndes országába, amikor még nem ösmerte a szomorúságot, a szerelmet, a kétségbeesést és egyszerre a torka vadul szorúlt össze. Keservesen kezdett sírni, kiegyenesedett és az ajkáról rémülten tört ki a fájdalom, amely megreszkettette egész testét.

– Apa, jó apa, – kiáltott fuldokolva – olyan nagyon, olyan nagyon nyomorult vagyok!