XII.
Ama nyári nap óta, amikor Farkasné és Bükkös künt sétáltak a fővárosmenti földeken és az ügyvédnéből kikívánkozott mind az a képzelt keserűség és valódi életvágy, amelyet évek hosszu során át gondosan el tudott rejteni a világ elől, a fiatalember egyre növekvő érdeklődéssel nézte az asszonyt. Ez a rejtelmes nyugodtság, ez a bánatos szinezetü csöndes hazugság, amellyel az ügyvédné meg tudta téveszteni embertársait, az ifjúban vágyat keltett, tövéről-hegyire megismerni e különös asszony belsejét, lelki életét, s azt a maga életfelfogásának alakjával benépesíteni. Amint Bükkös esténként ott ült a terraszon, az ügyvédné pedig nyugodtan olvasta regényét és arca nem árult el semmit abból, amit a lelke érzett, a fiatalembert szinte megborzongatta a titkos tudat, hogy mindez csak ámítás, évek hosszu során át következetesen végigjátszott szerep és a barátságos házban mindenki félreismeri ezt a szenvedély nélküli, közömbös külsőt, amelyet nem érdekel különösebben semmi, amely engedelmes bábként fogad szót gazdájának, pedig bensejében színes érzések, elfojtott hangulatok, szenvedélyek tarka képei lappanganak, várva a pillanatot, mikor szabadulhatnak föl rabságukból. A kárpit mögött megértést kívánó szív dobog, egy más, egy nem sejtett élet folyik, egy más agy és más hit lakik. Ez a rejtett ország, ez az eltakart világ delejesen vonzotta Bükköst, egyrészt a titokzatosságáért, másrészt mert új, eddig előtte ismeretlen terület volt számára, amelyet, úgy érezte, meg kell látnia.
Bükkös órákig el tudta nézni az asszonyt és gyönyörködött a női hazugság e finom szobrában, ahogy meg tudjuk bámulni a mérges, de szép mezei virágot. Az ügyvédné hallgatagon tűrte e tekintetet, de nem viszonozta: nyugodtan járt a maga útján, olvasta a regényeit, szívta a cigarettáit, morzsolgatta a napjait, anélkül, hogy egy mozdulattal elárulta volna, hogy emlékezik arra a nyári estére, mikor szinte önkéntelenül megnyilatkozott a fiatalember előtt. Mintha nem változott volna semmi, úgy viselkedett, éppen olyan közömbös tárgyakról beszélt Bükkössel, mint azelőtt, nem játszotta a csöndes vértanút és sem nem kerülte, sem nem kereste a férfi társaságát – és mentől ügyesebben, egyszerűbben tért napirendre ama délután fölött, a fiatalembert annyival inkább érdekelte, annyival inkább magához láncolta.
Egy este történt, hogy vacsora után Bükkös pár percre egyedül maradt az asszonnyal. Az ügyvéd fent volt a betegen fekvő Hortense-nél, Ibolya pedig átment a szomszédban lakó barátnőjéhez valami himzésmintáért. Amikor négyszemközt voltak, a fiatalember így szólt Laura asszonyhoz:
– Csodálatos ez az ön arca, amely semmit el nem árul, az ön szeme, amely egy leigázott, holt lelket mutat, üres. Csodálatos minden mozdulata, minden szava, amely nem sejteti, hogy lelkében egy ismeretlen, egy titokzatos élet folyik.
Az ügyvédné megrezzenve tette le a könyvet. Eleintén ki akart térni a felelet elől s azt akarta válaszolni, hogy amire Bükkös céloz, az emlékezetes nyári délután, csak pillanatnyi lelki gyöngeség volt, ahogy azt a legtöbb asszony ilyen esetben mondani szokta, – de aztán meggondolta magát és így szólt:
– Igen, mindez hazugság és higyje meg, nap-nap után nagy elhatározásomba kerül, míg keresztül birom vinni. Hazudni – tette hozzá elgondolkodva – mindig csak hazudni, ugy látszik ez marad végig az életem. Ostobaság!
Bükkös megrázta a fejét.
– Az ön hazugsága nem az, amelyet a szótár annak határoz meg. Az ön hazugsága tiszta, mint a költő munkálkodása, amely végső elemzésben szintén valótlanságok kieszelése, mint a festő vagy a zeneszerző ábrándozása, egy nem létező világ földiszítése, egy dőre gondolat megfinomitása, nemes megötvözése. Mindnyájan, akiknek lelkünk van, hazudni vagyunk kénytelenek az ostoba világ előtt, – fegyelmezve, okosan mutatkozunk be, noha néha a földön szeretnénk fetrengeni a bánattól, a hust tépnők le magunkról és értelmetlen szavakat dadogva, járnánk a földön. De nem lehet, nem szabad, hazudni kell és nincs más vigasz, mint eltitkolni belsőnket a tömeg elől, és a magunk rejtett világába menni, ahova nem tud követni senki.
Egy ideig hallgatott, aztán így folytatta:
– Ez a maga hazugsága szép, emberien szép és igaz. Ez a helyes szó: igaz, mert nincs benne mesterkéltség, nincs póz, mint a legtöbb lemondó asszony apácai tiszteletet, csodálást kivánó színjátszásában. És nincs meg benne azok üres fennhéjázása sem, akik így gondolkodnak: „Feledni, élni, kacagni!“ – alapjában pedig mindig csak a régi mesén rágódnak és boldogok, ha a világot derült arcukkal félrevezetni tudják. Ám ön másképp hazudik, alakoskodás, előkészület, a világra való tekintet nélkül, kizárólag magának, kizárólag szükségből, sem nem tobzódva a fájdalom végtelen keserüségében, sem nem hallatva az őrület kacaját, hanem megadva magát a sorsnak, nemesen, egyszerüen, mint az igazán érzők. Ilyen szépen, finoman törődni bele a bánatba én még nem láttam, így lélek rám még nem hatott és… be kell vallanom, hogy ez a káprázat körülfon, egyre jobban magához vonz és elfeledteti velem a külső világot.
Az asszony meglepve nézett reá.
Ez a sajátos, rapszódikus vallomás, amely az őszinteség erejével hatott, megfogta, és meg is szédítette. Csak pár szót mondott volt Bükkös, de abban olyannak ábrázolta az asszony előtt lelkét, ahogy még senki. Igen, gondolta az ügyvédné, ilyen egyszerü, nemes az ő belső világa, ilyen cifraság nélküli, néma obeliszkekkel van tele rakva szíve s talán éppen azért nem tudta megbecsülni senkisem. Hány ember ment el mellette az életben a nélkül, hogy észrevette volna, mi játszódik le ebben a csöndes birodalomban? Az ösmerősök, barátok, rokonok sohasem sejtették, mi lakik benne, mit küzdött le, milyen üres volt az élete, nem akadt senki, aki a lelkét kereste és megfejteni vagy legalább megérteni képes lett volna. A világ azt hitte: egy boldog nyárspolgárasszonnyal áll szemben, akinek nincsenek vágyai, reményei, aki nyugodt, ha a gyermekei nem köhögnek, ha az ura pontosan megkapja az ebédjét, pedig benne, érezte, forrt a vágy élni, boldognak lenni, perzselődni, szeretni, s ha kell, meghalni. És senkisem törődött a boldogtalanságával, senkit nem tudott érdekelni a lelke, senki nem sejtette, hogy el kell pusztulnia a barátságos ház fojtó levegőjében és így ment ez már évek, évtizedek, úgy rémlett évtizedek óta.
Ujra ránézett Bükkösre.
– És… amit most mondott – kérdezte nyugtalanul – a lelkéből fakadt, hisz benne, vagy csak elmondta, mint egy hirtelen hangulatot, amelyhez semmise fűzi?
A fiatalember nyugodtan pillantott rá vissza.
– Az igazat mondtam – felelte határozottan.
Ibolya visszajött a himzéssel.
Csönd támadt, aztán az asszony kezébe vette regényét és tovább olvasott, Bükkös pedig a lépcsőkhöz ment és egy ideig kinézett az éjszakába. A leány visszaérkezése egyszerre kizökkentette hangulatából és a rideg valóságba lökte vissza. Elkedvetlenedett és gépiesen gyujtott szivarra.
Ibolya a nők ösztönével megérezte, hogy távolléte alatt kettőjök közt történt valami. Már többször feltünt neki, hogy Bükkös sajátságos tekintettel nézi anyját, de az utóbbi érzés nélküli, okos arca mindig megnyugtatta a leányt. Ám most az ügyvédné is mintha kivetkezett volna szoborszerü nyugalmából és Ibolyának úgy rémlett, hogy az anyja tekintetében valami rejtett sugárnak a visszfénye ragyog. És Bükkös is oly kedveszegetten, elborultan áll a párkány mellett, mint ama napon, mikor egyszer tréfálkozva foglalkozott Hortense-zal és Ibolya szemrehányásokkal illette volt érte. A leány kénytelen volt magának bevallani, hogy ez az ifju, aki most arcán a fáradtság, a lemondás kifejezésével állt az éjszakában, már nem az, aki ismeretségük első napjaiban volt, amikor diadalmas lelke ott csillogott a szemében, az ajka rajongva beszélt az életről, a szerelemről, a sikerekről, aki becézve hordta a karján s nem volt képes tőle csak egy napra is elszakadni. Ibolyának önkénytelenül eszébe jutott, mikor egyszer Bükkös azzal vett búcsút tőle, hogy pár hétre hazautazik s aztán este mégis csak megjelent a barátságos házban és sírva csókolta meg a kezét. Ej! Hol vannak ezek az idők? A mostani Bükkös hallgatag, kedveszegett s minden mozdulatán látszik, hogy bántja valami. A terveiről, a jövendőjéről nem beszél, ha a zongorához ül, csak köznapi, kopott hangokat tud belőle kicsalni s mikor este búcsút vesz a leánytól, néha úgy rémlik, hogy egy kő esett vón le a szívéről. Nem, nem, már nincs úgy, mint annak idején, közéjök lopózott egy árnyék, amely elidegeníti a férfi gondolatait és jeges lehelettel övezi csókjukat.
Ibolya egyszerre azon vette észre magát, hogy könnyei előtt elhomályosodik a hímzés. Fölkelt és lement a kertbe sétálni. Ez régebben megállapodás volt közte és Bükkös között, aki ilyenkor követni szokta volt az alvó lombok közé, ahol föl- és alájárva zavartalanul beszélgethettek. De most a fiatalember nem ment utána, mozdulatlanul állt a párkány szélén és a nagy nyári csillagokat nézte.
A leány egy ideig lent bolyongott a fák között, de megnyugodni nem tudott. Ahányszor a terrasz elé ért s ott látta állani Bükköst, aki az éjszaka egy láthatatlan árnyára függesztette tekintetét és talán meg se hallotta volna, ha rája szólanak, a szíve megtelt keserűséggel és fájdalommal.
Mikor később Bükkös búcsút vett az asszonytól, az ügyvédné ujjai melegen fonódtak a fiatalember keze köré, de szép, kifejezésteljes szeme nem árult el semmit. Az arca ugyanaz az okos, közömbös szoborarc volt, mint mindig, de a keze tüzelt, beszélt, és a fiatalembert ismét megborzongatta a női hazugság e megnyilatkozása. Úgy rémlett előtte, hogy ők ketten egy új, az emberek előtt elrejtett világban járnak, amelyről nem tud senki, amelynek titkos csarnokai színekkel, nemes árnyakkal, gondolatokkal vannak tele. És a szíve földobogott a kiváncsiságtól, a vágytól, megismerni az új országot, ez új lelket, amelyet ő adott vissza az életnek, amelyről érezte, hogy az övé, egyedül az övé.
Ibolya elkisérte a kertajtóig Bükköst, akinek gondolatai még ott kalandoztak a másik országban.
– Önt bántja valami, – szólt a leány akadozva és a fiatalember tekintetét keresve, – ön napok óta már nem a régi, nem. Úgy érzem, hogy valami történt köztünk, valami…
Kereste a megfelelő szót, de nem találta, azért félben hagyta a mondatot és várta, remélte, hogy a fiatalember megnyugtatja. De Bükkös nem válaszolt, csak hallotta, amit hozzá beszélnek, de meg nem értette, a lelke még ott időzött a barátságos ház tornácán s ujjai érezték az asszony meleg kezének érintését.
A leány egyszerre megragadta a fiatalember kezét és szinte hangosan felkiáltott.
– Te engem már nem szeretsz! Érzem, hogy nem szeretsz!
Bükkös fölriadt. Körülnézett, mint akit legédesebb álmából a komor valóságra ébresztettek föl s az arca elborult.
– Ibolya, – mondta kedvetlenül, – minek ilyen jelenetet fölidézni? Eh! Hogyan jut ilyesmi egyáltalában az eszébe?
A leány arccal fordult vele és a fiatalember szemébe próbált nézni.
– Minek fölidézni? – kérdezte fuldokolva. – Nincs jogom rá? Te mondjad: van-e jogom rá?!
Bükkös megvonta a vállát.
– Joga mindenesetre van rá. Erről nem kell vitatkozni. De van-e alapja, hogy izgassa magát?
– Van! – kiáltotta a leány. – Van és százszor van! – Érzem, látom nap-nap után, hogy elhidegülsz irántam, hogy nem vagy a régi, hogy már nem érdekellek… hogy… oh! nem tudom mindazt a keserüséget elmondani, ami most bennem tombol!
Bükkös hagyta kibeszélni, aztán meggyőződés nélkül, gépiesen így szólt:
– Ez mind tévedés, Ibolya, ezek csak a te rémlátásaid. Éppen ilyen joggal én is tehetnék neked szemrehányást. Én is panaszkodhatnék, én is…
Unta és kellemetlennek találta a jelenetet. Egy percben már az villant meg a fejében, hogy őszintén elmond mindent, kitárja lelkét, végét veti a játéknak, de aztán alkalmatlannak vélte az időt, a helyet és fáradtnak is érezte rá magát, hogy ilyen dolgot sebtiben elintézzen. A gondolatai is kuszák voltak, nem tudta volna magát úgy kifejezni, ahogy szerette volna. „Majd máskor“, állapította meg magában s aztán gyorsan befejezte a mondatot:
– Én is tehetnék így, amivel csak azt akarom mondani, hogy semmi okod sincs a kétségbeesésre vagy akár csak a neheztelésre is.
Ott álltak a kertajtónál és hallgattak.
– Nos, jóéjszakát, – mondotta végre a fiatalember, – ne képzelődjél, Ibolya, – helyes? Isten megáldjon.
– Isten veled.
Az ajtó kinyílt s a fiatalember alakja eltünt a fasorban. A leány még sokáig állt némán, tágra nyílt szemmel az éjszakában és várt, várt valamire, maga se tudta mire. Talán arra, hogy a fiatalember visszajön, a karjaiba zárja és eloszlatja sötét gondolatait, talán arra, hogy mindez csak álom, amely a hajnal jöttével elszáll és minden újra úgy lesz, ahogyan volt. De hiába várt az éjszakában, Bükkös már messze járt, s a sötét éj nem volt káprázat, hanem hüvös valóság. Erőmegfeszítésébe került, míg végre el tudott jutni a kertajtótól és fölvánszorgott a házba.
Az asszony már nem volt a terraszon, bement a nappali szobába és zongorázott. Mikor Ibolya belépett, hirtelen abbahagyta a játékot és tekintetét a leányára vetette.
– Valami bajod van? – kérdezte nyugodt, közömbös hangján.
A leány csak később felelt.
– Semmi, – mondta tompán, – semmise. Miért gondolja anyám?
– Olyan sápadt vagy, – jegyezte meg az ügyvédné. – Nem fáztál meg?
Ibolya fürkésző pillantással fordult anyja felé, de nem válaszolt.
– Miért nézel reám olyan furcsán? – kérdezte idegesen Farkasné.
A leány nem szólt semmit.
– Különös vagy ma este, – szólt az asszony és fölkelt a zongorától. Egy pillanatig gondolkodott, mintha mondani akart volna valamit, aztán előkereste a regényét és a szobája felé indult.
– Jó éjt! – fordult még egyszer vissza a küszöbről.
– Jó éjt, anyám.
E naptól fogva az anya és a leány között feszült viszony kezdődött. Ibolya hacsak lehetett, kerülte anyja társaságát, az ügyvédné pedig nem iparkodott, hogy javítson a helyzeten. A védekezés, érezte, beösmerés lett volna, erre pedig, úgy vélte, nincs semmi szüksége, a leányának igazán nem tartozik beszámolással. Igy hát csak akkor érintkeztek, amikor kellett, röviden, szárazon, mintha két idegen állott volna egymással szemben. Ez a viszony leginkább Bükköst érintette, mert alig volt alkalma, hogy az asszonnyal egyedül lehessen. Ibolya ezután pillanatra se távozott az ifjú mellől s ha ebédnél, vacsoránál a fiatalember szóba állott Farkasnéval, már arcán érezte a leány fürkésző tekintetét, amely bele próbált hatni a lelkébe. Azelőtt Ibolya gyakrabban, gyanutlanul hagyta őket magukra, a házi dolgai után nézett, a nővéréhez ment föl egy-egy negyed órára, de amióta gyanút fogott, makacson ellenőrizte volt őket.
Bükkös nem tehetett semmit ez állapot ellen. A helyzet világos volt: ha elmondja Ibolyának mindazt, ami a lelkében lappangott, egy kínos és érzékeny jelenet fog következni, kétségbeeséssel, zokogással, talán nagyobb zajjal is, a leány tudni fogja – hiszen látszik rajta, hogy már is sejti – ki idegenítette el tőle Bükkös szívét s akkor vége mindennek, a fiatalember nem lépheti át többé a ház küszöbét s még a többiek családi békéjét is földulta. Mert Ibolya nem volt az a leány, aki magába fojtotta volna a bánatot, mint Hortense és befelé szenvedett volna; az ő katasztrófája megrázkódtatta volna a házat, úgy, hogy az alapjában rendül meg. Nem, ezt nem volt szabad fölidézni, ezzel magán kívül három embert: a leányt, az anyját meg az apját zúzná össze. Nem maradt hát más hátra, mint hazudni. Bele kellett törődnie a megváltozhatatlanba, be kellett érnie, hogy csak társaságban lássa az ügyvédnét és Ibolyával szemben adnia a régi jóbarátot, aki nem változott meg, aki oly figyelmes, gyöngéd és hűséges, mint ösmeretségük első hónapjában.
A fiatalember azután, lassan, úgy érezte, hogy ez lehetetlen föladat. Ő, aki sóvárgott a szabadságért, az őszinteségért, most rabigában senyvedett és reggeltől estig ámította a világot. Valahányszor kezet fogott a leánnyal, az arcán a szégyen pírja, szívében a harag futott végig s mikor hazudni volt kénytelen, néha beleremegett az egész teste. Százszor és százszor állt közel hozzá, hogy kimondja azt, ami a nyelvén van, hogy letépje magáról a hamis köntöst, de aztán tekintete az asszonyra tévedt és ez visszaadta önuralmát. Akármilyen nehezére esett is, tovább hazudott, de a hányszor meghajtotta a fejét, annyiszor megvonaglott a szíve, a gyülölség annyi csöppjét szívta föl magába. Néha maga is elrémült, ha arra gondolt, mennyire eltorzult lelkében az Ibolya képe. Lehetséges, hogy ez a leány volt az, akiről azt hitte, hogy az élet utain diadalmasan fogja elkisérni, hogy bajtársa, lelkének osztályosa, nemtője lesz, hogy fel fogja frissíteni, megedzeni és a siker hegyére segíti föl? Mintha évtizedek multak volna el azóta, hogy egymásra akadtak, szédítő ür tátong köztük, tele párával, amely még az alakjaik körvonalait is elmosta. És mentől tovább voltak egymáshoz bilincselve, ez az érzés, ez a harag annyival erősebb lett a férfi szívében s végül már ellenséget rajzolt az Ibolya egykori puha, finom alakjából, hideg, kegyetlen ellenfelet, aki nemcsak a testét, de a lelkét is izekre tépi.
Az ügyvédné látta ezt a küzdelmet, amely Bükkösben folyt s érezte keserves voltát. A férfi fetrengett, véresre harapta az ajkát, szenvedett, de azért tűrte a sorsot s csak néha szakadt föl a melléből egy nehéz sóhaj. Attól a pillanattól fogva, hogy Farkasné a lelkét föltárta a fiatalember előtt, az asszonyt a fiatalemberhez egyre több és több kötelék fűzte, amelyek csak erősödtek a nehézségek által, amelyek őket egymástól elválasztották. Mindazt az elfojtott, utat kereső és utat nem talált szerelmet, amely Farkasné lelkében husz év alatt lappangott, az asszony mind reáborította a fiatalemberre, benne látta meg azt a férfit, akire hosszu éveken át hasztalanul várt, aki benépesíti életét, virágzó fákkal ülteti be a jeltelen, havas síkságot. Az élet képe egyszerre megváltozott előtte, – míg azelőtt a léte szürke és közömbös volt, most örömökkel, reményekkel kápráztatott, míg annakelőtte elvegyült a tömegben, most úgy érezte, kibontja a szárnyait és magasan fog repülni a köznapi lelkek óceánja fölött. A hazugság neki nem fájt, mint a fiatalembernek, őt a leánya tekintete nem bántotta, asszony volt, aki a szerelemben minden eszközt jogosnak talált, akár az önvédelemét.
Heteken át csöndben, eltakarva, a víz leple alatt burjánzó növények gyors fejlődésével szövődött ez a viszony. Egymásé volt a lelkük, mikor még csak alig pár szót váltottak egymással, az egymásé a testük, amikor még csak búcsuzásnál érintették meg az ujjaikat, lázas álomban forrt össze az életük, a sorsuk, a jövendőjük, s akik körülöttük voltak, nem vettek észre semmit; a szeretkezésük ott folyt le láthatatlanul: a képzeletben, a levegőben, csak olykor világítva meg halványan szemük egy rejtett tekintetétől. Az asszony már régen nem volt az uráé, pedig Bükkössel egy csókot se váltottak, a férj becsülete széjjel volt tépve, pedig még egy mosollyal, egy szóval el nem árulta magát a világ előtt. És haladtak, tovább, egyre gyorsabban, egyre tovább, egyre mélyebbre, feltartóztathatlanul; a barátságos ház tiszta légkörében szüntelen egymást kergették a gondolataik, a csókjaik, a vallomásaik, a büneik, megfertőzve a levegőt, elfojtva a fényt, de meg nem sértve a társadalom szabályait.
Az asszony könnyü léptekkel haladt a hazugságok mesgyéjén, de a férfi nem bírta ki. Egy napon, amikor egy pillanatra maguk maradtak az erkélyen, Bükkös kimerülten rogyott egy karosszékbe és így szólt:
– Nem birom tovább! Elég volt! Megfojt ez a hazugság, érzem, megfojt az undor!
Az arca olyan sápadt volt, az ajka úgy reszketett, hogy az ügyvédné megijedt.
– Szegény, te szegény, – suttogta és aggódva nézett körül nem látja-e valaki, aztán végigsimította kezét a fiatalember forró homlokán. Bükkös megrázkódott az érintésre és nem törődve vele, hogy megláthatják, megragadta az asszony kezét.
– Kell, hogy egyszer elmondjam önnek mindazt, ami bennem él, ami kikivánkozik… kell, hogy… Ez az állapot elviselhetetlen!
– Vigyázzon, jönnek!
Az asszony gyorsan kivonta ujjait a fiatalember kezéből és a párkányhoz lépett. A küszöbön Ibolya jelent meg. Fürkésző pillantását az anyjára vetette, de ennek nyugodt arca nem árult el semmit, aztán Bükkösre nézett, de az lehunyta szempilláit és mozdulatlanul, arcán végtelen kimerültséggel ült a karosszékben. A leány nem vett észre semmit, leült a pamlagra és himzésébe fogott.
Tehát megint semmi, – a férfiu reszketett az izgatottságtól.
– Kell, hogy ez másképp legyen! – állapította meg magában, mint már annyiszor, és elhatározta, hogy más módot keres az asszonnyal való találkozásra. Itt a házban soha nem lehetnek egy percig se magukra, a beszélgetésre tehát más helyet kell választani. Igen, igen, ezt a lelke parancsolja! Első percben megrezzent e gondolatra, amely a döntő, a megmásíthatatlan pontot jelentette a regényben, de már a következő pillanatban szinte magától értetődőnek látszott előtte a dolog. Bükkös úgy vélte, hogy szeretni a legszentebb emberi jog, amellyel szemben nincs törvény, nincs tekintély, nincs felsőbbség. Ez a hite hasonló helyzetekben mindig megnyugtatta és föloldozta a lelkiismeretét.
Másnap a fiatalember levelet csempészett az ügyvédné kezébe s a levélben félig könyörögve, félig parancsolva hívta találkára. És délután, külön-külön kimentek a Margitszigetre.
Kint már egy lélek se járt, az utak tele voltak sárga levelekkel és lehullott vadgesztenyékkel; a Duna felől ködkürtök búgása hallatszott. Itt mondta meg az ifju először, hogy milyen forrón, őrülten, vakmerően szereti az asszonyt, mennyire beleékelődött az a lelkébe, milyen ólomsullyal nehezedik bensejére Ibolyának az emléke. Ami a szívében volt, mind kikivánkozott, hol elragadtatással, hol keserűséggel, hol szilajan, hol elfogódva beszélt, felajánlotta a lelkét, a vérét, az életét, lerajzolta azt a szörnyü nyomoruságot, amely a szívén végigviharzott s gazdag szinekkel ecsetelte a képet, amely bensejében az asszonyról élt. Farkasné pedig csak hallgatta, mosolyogva, boldogan, mintha most venne mindenről tudomást s a lelkében egy új élet új képe reszketett. Igen, ez az az ország, amelyről Bükkös egyszer már beszélt neki, az a világ, ahol az ember örül és sír, emelkedik és esik, szenved és perzselődik, ahol igaz, hazugság nélküli emberi életet él, amely végignapsugározik és végigviharzik rajtunk. Eddig az agy kormányozta lépéseit, most úgy érezte, a sziven van a sor és nincs az a hatalom a földön, amely megtiltsa neki, hogy ne szívja az éltető, a mindenkinek megadott napsugarat és a friss levegőt.
Pár órát töltöttek a kopár szigeten, aztán hajóra ültek és lementek a hídig. Itt az asszony elbúcsuzott, Bükkös is a maga útjára ment, este azonban ujra kint volt a barátságos házban. Most már könnyebben esett a hazugság, a lelkében ott ragyogott a délután emléke s a holnap reménysége. Míg azelőtt mindig nyomott hangulatban volt, most a gondolatai könnyen szárnyalnak, sőt mikor Ibolya kémlelő arcára nézett, a fiatalember szinte nevetni tudott volna. Szegény libácska, milyen kínosan ellenőrizte az arcukat, minden mozdulatukat, mily kevéssé sejtette a valóságot! Csak azért is – Bükkös egy szót nem beszélt egész este az ügyvédnével, a tekintetük pillanatra sem találkozott, mint két idegen ültek a szobában, közömbös arccal, tökéletes hazugsággal.
Ezentul az asszony majdnem minden másodnap szerit ejtette, hogy a fiatalemberrel találkozzon, hol itt, hol ott, ahol emberek nem igen jártak, a budai hegyekben, a Dunapart külső területein, a főváros ama részeiben, ahol még csak palánkos telkek vannak. Néha felültek az Eskü-téren a hajóra és lementek Ujpestig vagy Promontorig és vissza; ismerőssel keresve se találkozhattak volna, a gőzhajón csak néhány gyümölcsös kofa volt. Ha pedig az idő jó volt, a fiatalember Budán kocsit vett s azzal kirándultak a kovácsi vagy budakeszi erdőbe a levelek hullását nézni. Ezt a napragyogta képet, amely némán emlékeztette a saját életére, az asszony nagyon szerette. Ilyenkor odaállt egy nagy hárs alá és arcán csöndes mosollyal bámulta a lombok haláltáncát, engedte, hogy egy-egy levél galambként a vállára, a kezére szálljon, hogy a szellő az arcába csapja a nedves ágakat. Mikor aztán felültek a kocsira és kettesben lassu ügetésben haladtak a vám felé, ahol elválni szoktak, az asszony a fiatalember vállára támasztotta a fejét és úgy érezte, hogy nem törődik senkivel, semmivel s mindaz, amit tesz, természetes; így kell lennie.
– Az ember legyen boldog és aztán haljon meg – mondta gyakran és őszintén hitte, hogy igazat mond, hogy a mámoros csók után a sír, az öröm után a végtelen csöndnek kell következnie s hogy ez, egyedül ez az ember legszebb, legnemesebb sorsa.