II.
Szakáll Péter tehát beköltözött a barátságos házba, ahol a téli napok nyájasan sorakoztak egymáshoz. Farkas mindjárt másnap neki látott volt az ablakok megcsinálásának s bár egy ügyben Nagykátára kellett volna mennie, inkább honnmaradt s a képviselettel Samut, a bojtárt bízta meg. Az ügyvéd egész nap tett-vett, furt-faragott és dolgozott a szobában meg a háztetőn, végre azonban oly szakértelemmel csinálta meg az ablakfülkét, hogy azon tényleg „egy lehelet se tudott befurakodni“. A szoba tehát kellemes volt s a liget csöndje fölötte alkalmassá tette a tanulásra.
Szakállnak az új környezet kezdetben merően idegen volt s később sem tudott beleszokni az ott uralkodó hangba s világfölfogásba. A házban mindenki barátságos, könnyen gondolkodó, nyiltszívü volt s akárki lépte is át a küszöböt, Farkas úgy fogadta, mint régi, jó barátját. Bizalmával az idők folyamán sokszor visszaéltek, de ez nem változtatta meg jellemét: nagy gyerek maradt, aki irtózott minden formától, vaskalaptól, pár szó után bárkinek föltárta lelkét és ha százszor is csalódott, százszor újra tudott lelkesedni. A komoly, sötét kérdések nem vonzották, ellenkezőleg, futva menekült előlük s mi sem töltötte el olyan szomorusággal, mint a gond érzése vagy látása. Kissé felületes, de jó ember volt, tetőtől talpig, a világgal, családjával és önmagával szemben, szerette, ha körülte mindenki jól érezte magát és legfőbb jutalomnak egy hálás tekintetet, egy meleg kézszorítást tartott. Bálványozásig imádta feleségét, gyermekeit; jóbarátaiért mindenre képes lett volna, anélkül, hogy ez áldozatok igazi súlyát, jelentőségét érezte volna. Mint a virág illatot ád mindenkinek, aki mellette elmegy, gazembernek, becsületesnek egyaránt, úgy ő is mindenkire melegséget és barátságot iparkodott hinteni, könnyelműen, vidáman, mint a vadrózsa, amely nem sejti, hogy az ősz beköszöntésével senki se fog vele törődni.
Szakállnak más nézetei voltak az életről. Szűkszavu és szűkszívü családból származott, amelynek hallgatag jeligéje évszázadok óta az volt: lassan, de biztosan előrenyomulni. Ő az embereket, fiatal kora ellenére, hidegen itélte meg, látta tülekedésüket s mégis nagy tudatlanságukat, és értékelni tudta azt az óriási kincset, amely a tudomány könyveibe van lerakva. Uzsorás módra gyüjtötte az ész gyümölcseit, mohón, pillanatra se ernyedve el, a szükséges mértéken felül. És mint a zsugori nem a világnak, hanem a maga sajátos szenvedélyének gyüjti a kincseket, ő is elzárta lelkét az emberek elől, a szellem kincseit nem mutogatta, és ahelyett, hogy a mívelődés eszközeivel jellemét, modorát csiszolta volna meg, a sok szellemi erőből raktárt csinált, amelynek fegyverei komoran sorakoztak egymás mellé. Szakáll lelki szeme előtt ki volt jelölve a pálya, amelyen előrehaladni kívánt. Állami hivatalnoknak készült, aki a rang-lajtorján lehetőleg magasra kússzon föl s ezzel egy újabb fokkal segítse fölfelé a lassan előrenyomuló Szakáll-családot. A nagyapa még paraszt volt, a fia már kereskedő, az unoka hivatalnok, az utána következők még magasabbra juthatnak. Nem festett maga elé fellengős célokat, tisztában volt azzal, hogy nem lángelme, hanem csak szorgalmas hangya, de amit e kereteken belül el lehet érni, arról tudta, hogy az övé lesz. Ez a hideg pálya tetszett neki, mert a karakteréből fejlődött, mert legapróbb részletében is okos volt s kizárt minden kalandos vonást. A tudat, hogy különb a többi embernél, aki céltalanul, a jövő ismerete nélkül vág neki az életnek, büszkeséggel és megelégedéssel töltötte el.
Mint vidéki jogászkodása alatt, úgy Szakáll Budapesten is szorgalmas volt. Egész nap a könyveit bujta, de amellett maradt ideje, hogy az egyetemre járjon és szigorlatokat is hallgasson. Élete már most is olyan pontos volt, mint a legkitünőbb bürokratáé. Korán kelt és hóna alatt könyvvel sétált egyet, aztán megreggelizett, leült tanulni, majd bement az egyetemre. Délben hazasietett, egyszerüen megebédelt, bement a szobájába és vacsoráig el sem hagyta a könyveit.
Farkas tisztelte ezt a buzgóságot, de meg nem értette. Az ügyvéd, mint minden művészhajlandóságu lélek, nem volt barátja a tételes, a formákba öntött tudománynak és színe előtte csak annak volt, ami szép, amit a természet vagy a képzelőtehetség tesz azzá. Ilyen volt idősebb korában, hát még milyenebb, amíg jogász volt: mindig vidám, mindig könnyelmü, mindig eltelve a szép iránti mámorral, lett légyen az virág, műremek vagy asszony. De könnyed gondolkodása és tettei dacára tisztán érezte, hogy nem vétkezett semmit, sem a világ, sem önmaga iránt. Más embernek ilyen karakter mellett talán nem tetszett volna Szakáll, ám ezt az érzést Farkas nem ismerte, ő mindenkivel szemben, természetéből kifolyólag szolgálatkész, barátságos volt, akár hasonló indulattal találkozott, akár nem. Jó barátságban lévén Szakáll szüleivel, a rokonérzést rögtön, indokolás nélkül kiterjesztette a fiúra is és beérte annyival, hogy megpróbálta néha, nem lehetne-e szép szerivel a pápaszemes jogászt vidámabbá és fesztelenebbé tenni.
Erre alkalom a víg épületben bőven volt.
A Farkas-házban társaság gyakran fordult meg s nem múlt nap, hogy egy-két vendégük ne lett volna. E jóbarátok sajátságosan illeszkedtek, szinte belejegecesedtek a család körébe. Itt volt például Kelemen, egy kis fiók-Farkas, aki rövid ismeretségük dacára máris erősen kezdett hasonlítani a fiskálishoz, akinek gondtalan, könnyelmü kedélye önkénytelenül reátapadt a legtöbb vele érintkező emberre. Kelemen szintén azon az őszön került Farkasékhoz, mikor Szakáll a házba költözött. Az apa a liget felé közlekedő omnibuszon találkozott össze egyszer-kétszer a diákkal; ilyenkor eldiskuráltak s csakhamar kölcsönös rokonszenvet éreztek egymás iránt. Pár ilyen kocsizás után Farkas házába vezette Kelement s már a harmadik látogatás oly bizalmassá tette viszonyukat, hogy az új vendég gyakran az éjszakát is a barátságos házban töltötte. Kelemen tudvalevőleg jogász volt és fiatalember, a szó teljes értelmében: fogékony lelkü, kíváncsi természetü, aki csak adta a tapasztaltat, valójában azonban mit sem tudott, nem is sejtett az életből. Miután jogász volt, úgy illett, hogy jártas légyen a könnyü társalgásban, az ivó-szobában, a kártya és dohány körül s lovagias hajlandóságokra is szüksége volt. Kelemen úgy tett, mintha mind e kérdésekkel már sokat foglalkozott volna s modora, világfölfogása fásultnak tetszett, mint sok más ifjúé hasonló korban. Alapjában azonban Kelemen naiv és romlatlan lélek volt, aki tele tüdővel szivta magába a Farkas-ház sajátos levegőjét. Az ügyvéd is érezte, hogy voltaképpen szűzi hó borítja az ifju szívét s jól esett neki, hogy a jogász őt vallotta mintaképének. Kelemen pár heti ismeretség után épp úgy beszélt az emberekről, a világról, mint Farkas; szerette őket, ahogy a lélek emberének szeretnie kell az életet, ezt a legfőbb alkotást; némi hajlandósága volt a szép iránt, sőt megpróbálta a művészettel is, anélkül azonban, hogy e téren a jóakaratnál többre vitte volna. De mert Farkas eljárt az operába és ott gyakran székéről is fölkelve tapsolt egyes művészeknek, ő is követte a dalművek csarnokába s hasonló módon lelkesedett a szép iránt. Egyszer fölutaztak Bécsbe, sőt a nyár végével elmentek Velencébe is és csodálták a képeket, elsősorban azokat, amelyekből lélek sugárzott ki. Majd hazatérve, fegyverrel vállukon bejárták a rengeteget, a sziklás hegyoldalakat, az enyhe völgyeket és mindenütt találtak valamit, ami kárpótolta őket a fáradtságért. Kettejök karaktere így lassan egyre hasonlatosabb lett, azzal a különbséggel, hogy Kelemen a nagyvilággal szemben zárkózottabbnak, hidegebbnek mutatta magát, de azért titokban épp oly vak bizalommal fogadta az élet megnyilvánulásait, mint az ügyvéd.
Kelement mindjárt első napon, hogy a barátságos házba lépett, meleg rokonérzés, majd pedig szerelem fogta el Hortense iránt. Hortense volt úgyszólván az első leány, akivel a tulajdonképpeni életben találkozott s lelkét ez a természetes, friss női kép rögtön megfogta: ez valószinüleg épp úgy megesett volna vele, ha bármilyen más csinos fiatal lány előzi meg a Farkas-kisasszonyt. Kelemen abban a korban volt, amikor a szív a leghevesebben s a legkövetkezetlenebbül szeret, s azért már az a tudat is mámorossá tudta tenni, ha elnézte a fiatal leány karcsu alakját, nyilt vonásait, ha egy fedél alatt lehetett vele: – úgy érezte, hogy ez elég boldogság egy életre. S míg a lelke tele volt forrongó indulatokkal és a szíve előtt egy új, csodás fényü és titkos világ nyilt meg, addig külsejével nem árulta el, mi lappang benne s adta a könnyüvérü, gondtalan jogászt, aki öblös pipákat szív és vidáman pörgeti napjait. Hortense csak sejtette, hogy Kelemen meleg tekintete elkíséri minden lépését, de érzése szóba nem került. Kedvelte a fiút, akinek egyszerü gondolkodása, barátságos világfölfogása megegyezett az övével, szívesen is látta, hogy házukba jár, hogy a városba elkíséri, hogy szórakoztatni próbálja, egyébként azonban más érzelem nem fejlődött ki benne, s az a lelki kapocs, amely az ifjúhoz füzte, két hónap múlva se lett erősebb, mint az első napon.
A téli estéken az úri szobában nap-nap után megalakult a pipázók klubja, az ügyvéd elnöklete alatt s míg az urak nagy tajtékszörnyetegekből ontották a hájas füstöt, a két leány himezett és zongorázott, Farkasné pedig regényeket olvasott. Az ügyvédné, bár nem volt már fiatal, még mindig szép asszony-számba ment. A kor nem múlt el nyomtalanul fölötte, de egyben megnemesítette, megfinomította vonásait és bizonyos előkelőséggel ruházta föl. Érezte ő is, hogy még szép, hogy a férfiak az utcán megfordulnak utána s hogy az ő szíve se hült ki egészen.
A Farkas életfilozófiájából az asszonyra is ráragadt egy és más, azonban a férje kellő lelki alapja nem volt meg nála s így belső élete elütött az uráétól. Az asszonynak tetszett, hogy szabadon cselekedhet, gondtalanul élhet és könnyedén, csaknem könnyüvérüen gondolkodhatik, hogy a kötelességek súlya nem nehezedik reá és az élet komoly árnyai számüzvék a barátságos házból. Az ő életük függetlenebb volt akármelyik ismerősükénél, nem kellett garasoskodnia, nem kellett magát ósdi családi szabályok és kötelezettségek sáncai közé szorítani és ami vágya volt, azt el is tudta érni. Az élete nyugodt és friss volt, mindig vidám és mindig fiatal. Nemes arca csak akkor borult el, ha arra gondolt, hogy voltaképpen mégis csak küszöbön az ősz s egyszer le kell számolni az ifjúsággal. A szép asszonynak ezek voltak a legrosszabb napjai. Nem tanulta meg soha, hogy az életben komor vonások, hervadó virágok is vannak s velök a harcot fölvenni nem volt sem kedve, sem ereje. Ha érezte, hogy öregedik s nemsokára le kell mondania a fiatalság szineiről, elszomorodott, de nem szállt szembe a sorssal, nem is próbált vigaszt találni, hanem elcsüggedett s kétségbeesett, hogy nemsokára tél lepi el a nyár meleg rózsáit. Ezeken a napokon ideges volt, visszahuzódott a szobájába és senkit se kívánt látni. Elgondolkozott életén és sivárnak látta, mint egy óriás halom hervadt virágot. Az életből, úgy gondolta, tulajdonképp semmi emléke nem maradt volt meg, az apró kényelmekből, szórakozásokból, utazások özönéből nem emelkedett ki egy olyan mozzanat, amely hosszabb életü lett volna, s bevilágítana az alkony sűrüsödő árnyai közé. Házassága Farkassal, vele való élete, családi világa s a barátságos ház húszéves története egyszerüen egymás mellé sorakozó képek voltak, csöndesek, izgalom nélküliek, símák, sohasem bántóak, de, úgy vélte, sohasem lelkesítők. Szerette-e annak idején Farkast, – már maga se tudta. Viszonyuk zajtalan és örökkön egyforma volt: az ügyvéd reggel, délben, este megcsókolta a kezét, megkérdezte, hová akar menni: színházba, a szigetre vagy a Svábhegyre s halomba hordta neki a kék, sárga és zöldborítéku regényeket. Meghasonlás, nézeteltérés köztük nem igen volt, Farkas gyorsan rendelte magát alá felesége akaratának és az udvariasságról soha meg nem felejtkezett. Az asszonynak úgy tetszett, hogy talán jobb lett volna, ha férje néha szigorúbb lenne és nem teljesítené vakon minden akaratát, máskor meg azon a nézeten volt, hogy az ura nem is szerette soha és csak azért vette el, mert a legtöbb ember meg szokott házasodni. Az eddig befutott élet mint egy nagy, egyforma, jeltelen sikság terült el mögötte s ha elgondolta, hogy még egy ilyen nagy darab sikság van előtte s azután vége a létnek, megborzongott… Az ügyvédnének, amint korban előbbre és előbbre haladt, gyakoribb találkozása volt e gondolatokkal. De e komorabb színek nem uralták kizárólag életét s évente alig néhány napját tették rosszkedvüvé. Szerencsére nem volt sokáig búsuló természet, mint egy csúf hernyót a még viruló rózsatőről, simította le magáról a gondokat, kiszökött az alkonyból s vígan járt továbbra is színházba, társaságba, a napfényre.
Farkas doktor másik leánya: Ibolya részben az ügyvéd, részben az anyja lelki tulajdonságát örökölte. Volt benne hajlandóság a szép iránt, de ez az érzelem olykor lányos hiuságban keresett kielégítést; imádta az életet, az embereket, de nemcsak szeretni tudott, hanem gyűlölni is; kedvelte a napfényt, a szineket, de néha túlságig ábrándozott és nem törődött az élet rideg szabályaival. Bálványozásig rajongott anyjáért, aki mint a legszebb, a legjobb, a legtökéletesebb lény állott előtte. Ez is mutatta, hogy nőies jellem volt, puha, változó, néha szikla-szilárd, néha pedig gyáván megalkuvó, mintha élete rezgő hangulatok mozaikjából volna összerakva. Mint nővére és anyja, ő is szép volt, karcsu és rendkívül értelmes arcu, néha melegen hangulatos, mint egy nyári éjszaka, amelyet ezer és ezer illat fűszerez, másszor a bércek fölött trónoló fehér sziklaorom hideg nyugalmára és szépségére emlékeztetve. Farkas talán melegebben szerette Hortenset, de jobban csodálta Ibolyát, akinek sajátos jellemvonásai a titokzatosság erejével hatottak rá, jóllehet természetes magyarázatuk az volt, hogy a leány lelkében, mint a legtöbb lányos jellemben, nem jegecesedett ki határozott akarat, hanem válogatás nélkül szivta magába s adta vissza az élet különböző hangulatait. Maga Ibolya nem sejtette, hogy a világ előtt milyen képben él. Ő azt hitte magáról és joggal, hogy őszinte, mert mindig olyannak mutatta magát, amilyen tényleg volt, de az emberek rejtélynek vélték sajátságos impresszionizmusát és, mert nem volt tulajdonképpeni karakter, egy sokoldalu és sokféleképp csiszolt jellemet kerestek benne.
Aki a barátságos házba vetődött, azt ez a három női kép és az egyenes, becsületes férfi vonzották, vagy legalább is érdekelték. Azt kellett hinni, hogy ezek más emberek, mint a többiek s az a tény, hogy az életük függetlenebb, formáktól mentebb volt, mint egyebütt, ezt a nézetet még jobban megerősítette. Akár Hortense-zel, akár az ügyvédnével, akár Ibolyával beszélt az ember, a lélek sajátos, friss benyomást érzett és önkénytelenül megtelt hangulattal. Az ügyvédnek az volt a legnagyobb boldogsága, ha valaki ezt méltányolni s előtte kifejteni tudta, és abban a meggyőződésben élt, hogy az ő háza nemcsak a legbarátságosabb, de a legtisztább és legegyenesebb épület is a fővárosban.