III.
Farkas egyszer ebéd után – már tél járta – ravaszkodva mosolygott a leányaira.
– Ma estére meglepetést hozok, – mondta kezét dörzsölgetve, – egy kellemes meglepetést, amiért olyan kedvesen emlékeztetek meg a nevem napjáról. Eleintén arra gondoltam, hogy egy-egy kalapot veszek nektek, de aztán más jutott az eszembe és… De nem beszélek tovább.
Hortense az apja ölébe ült.
– Most már úgy se meglepetés, apa, – hízelgett Farkasnak, – mert tudjuk, hogy készülnünk kell valamire, mondja hát el mindjárt.
– Ki van zárva, – ellenkezett az ügyvéd nevetve. – Ösmertek, amit mondtam, azt megmondtam. Majd estére… Csönd, ha mondom!
Hortense fölbiggyesztette ajakát.
– Lássa, ez nem szép. Én is előre elárultam, hogy egy pár papucsot himezek a nevenapjára.
– És én, hogy házisapkát csinálok, – tette hozzá Ibolya.
– Én meg, hogy egy szivartárcával lepem meg – fejezte be Laura asszony.
A fiskális kimenekült a leánya karjai közül és komolyan sétált föl s alá a szobában. Fején pompázott az új házisapka, egy piros fez, hosszu selyembojttal, míg lábain a Hortense ajándékai voltak: két sötétkék papucs, két vérvörös szív beléje hímezve.
– Nem lehet, – mondta határozottan, de azért látszott rajta, hogy oldalát furja a titok. Félt, hogy mégis elmondja s ezért az ablakhoz lépett és másról kezdett beszélni.
– Nézzétek, milyen szépen havazik, – szólt a fehér szinekbe burkolózó kertre mutatva. – Estig olyan sáncok emelkednek, hogy nem lehet az utcára menni!
Tényleg sürü fehér felhők kavarogtak az ablakok előtt s az össze-vissza rezgő hópihékben úgy tetszett, mintha a fák, a kerités, a kökény-bokrok lassan körülforognák a házat.
Hortense odalopózott az apja mellé.
– Lássa, – mondta hizelegve, – ha olyan nagy lesz a hó, talán meg se tud érkezni a meglepetés.
– Oh, ő nem olyan ember, hogy megijedjen, – szólt az ügyvéd s ijedten ütött a szájára… Tessék, most elárulta magát!
– Megvan! megvan! – ujjongott a két leány. – Most már csak mondja el egészen!
Az ügyvéd megvakarta a fejét, de azért mégis boldog volt, hogy túladhat a titkán, amely már nagyon kikivánkozott belőle.
– Hát, – szólt, – ha már úgyis tudjátok, hát elárulom, hogy estére vendéget hozok. Egy nagyon kellemes, jóravaló fiatalembert, akit a minap ösmertem meg Baráthnál. (Baráth kuriai bíró régi barátja volt Farkasnak, akivel minden két hétben tarokkban mérték össze erejöket.) Ritkán találkoztam rokonszenvesebb emberrel, – nos, Kelemen sem az utolsó: ő körülbelül ugyanaz, mint ez az ifju barátunk. Művelt, okos, bátor, kedves és táncolni tud, gyerekek, azt öröm nézni, hogy’ táncol! A lábai, az arca, a szeme ilyenkor úgy beszél, mint a legkiválóbb szónoké s az embernek kedve kerekedik melléje ugrani s eljárni vele a Kállai-kettőst.
– Maga mindig fiatal marad, – mosolygott az asszony s egy regényt keresett ki a polcról.
– És ez a helyes! Azt akarom, hogy nemcsak én, de mindenki körülöttem fiatal és vidám maradjon. De a tárgyra! Hát… meghívtam ezt a mi új barátunkat, aki ma este fogja tiszteletét tenni.
– A nevét, apa, a nevét, – tudakolta Ibolya.
– A neve? Oh az furcsa. Vendégünket úgy hívják, hogy Bükkös.
– Nem is olyan csunya név, – vélte Hortense. – Bükkös… Az egy szép erdő, nemde?
– Igenis. Eleintén kissé furcsa, hogy egy fiatalember a rengeteget viselje névnek, de aztán megszokja az ember. Hiszen hívhatnák Galagonyának vagy Macskának is, ez sem változtatna rajta. Tehát Bükkös Pál ma este meg fog jelenni s reménylem, hölgyeim, szíves fogadtatásra talál.
– Igenis, apa, – nevetett a két leány s előre elképzelte magának a furcsa nevü embert. Az egyik szőkének látta, a másik barnának, az egyik magasnak és komolynak, a másik zömöknek és vidámnak.
– Tehát mehetek? – kérdezte a fiskális, miután mindent kivallott. – Meg vagytok elégedve?
– Mehet, mehet, – kacagott Hortense gúnyolódva. – A lőpor a vendégszobában várja.
– Tessék, már ezt is tudják, – csóválta meg fejét az ügyvéd, haragot színlelve. – Nem lehet előttetek semmit se titokban tartani!
Tüzijátékot akart estére rendezni s mázsaszámra vásárolta össze a salétromot meg a papirhüvelyeket, de elfeledvén lezárni a vendégszobát, a két leány hamar rábukkant erre a titokra is.
– Ez volt az utolsó nektek szánt meglepetés, – dörmögött Farkas és fölballagott a lőpor-raktárba.
Estére a barátságos ház számos vendéget látott.
Ott volt Kelemen, Szakáll, Szombati, a pipások királya, Samarjai, a mindig söröző és Sárosi, egy szerény, csöndes fiatalember, aki mindenkihez alkalmazkodni tudott és mindenki iránt figyelmes volt, jóllehet, nem egyszer őt választották ki az élcek céltáblájának. Samut, a bojtárt is meghivták s a gyerekképü zsidó fiu, most, kölcsönkért fekete kabátjában mozdulatlanul, mereven, mint egy cégtáblának kifestett pléhember állt a sarokban és nagy szemével tiszteletteljesen nézte a lányokat meg az ügyvédnét. Ez a kis bojtár sajátos ember volt, akiben különös érzések laktak. Ime:
Samu boldog volt, hogy Farkast, ezt a szerinte pompás embert szolgálhatta s kutya nem lehetett hivebb az ügyvédhez, mint a kis máramarosi jogász, aki az életét adta volna oda a principálisáért. De ezenkívül még más érzelem is füzte a házhoz. A bojtár titkos rajongással imádta Hortensét, Ibolyát és Laura asszonyt. Mikor az irodai órák után csöndesen ballagott haza a városligeti fasoron át, a szíve, úgy érezte, tele volt szenvedéllyel, egy rettentő, érthetetlen szerelemmel, amelynek egyszerre három tárgya volt! Oh, micsoda fenséges lény volt előtte mindhárom: Hortense is, Ibolya is, Laura is. Egyszer az egyik tetszett neki jobban: a nemes arcélü asszony, aztán úgy vélte, hogy mégis az idősebbik ügyvéd-kisasszony az, akiért az életét úgy dobná oda, mint egy rongyos keztyűt, majd Hortense gyermek-arca hevítette föl a szívét s végül is nem tudott választani, csak szerette mind a hármat és szédült a szíve lüktetésétől. Mindezt nem árulta el senkinek, sőt még az is nagy küzdelmébe került, míg önmagának be merte vallani, mert ilyen sajátos szerelemre a világon, tudomása szerint, még nem volt példa. Jó ideig tartott ez a furcsa lelkiállapota, mikor végre elhatározta, hogy legalább önmagának kiönti titkát s naplót kezdett vezetni. Az irodai órák hosszu munkája után még a lakásán is gyertyát gyujtott, tollat szedett elő és megírta lelke csodálatos varázsképeit. A könyvet hét lakat alatt őrizte s mikor bejegyzéseit végezte, még a külső ajtót is magára zárta.
Samu arra gondolni se mert, hogy valaha akár Hortense-zal, akár Ibolyával érzéseit közölje, neki elég boldogság volt, hogy egyáltalán megadatott a mód, hogy az ügyvédné és leányai körében lehessen; annyira maga fölött állóknak képzelte őket, hogy még csak gondolatban is remegve, megihletődve imádta őket. Most is ott állt hát a sarokban – gondosan vigyázva, nehogy a kölcsönkért szalónkabáttal nekitámaszkodjék valaminek – és nézte a bájos karcsu alakokat és a szíve megtelt egy titkos érzés minden titkos hangulatával.
Hét óra tájt konfortáblis állt meg a ház előtt s egy nagy köpönyeges fiatalember hámozódott ki belőle.
– Itt van! itt van! – kiáltotta az ügyvéd, aki az ablakból leste a vendégeket. – Kelemen, a zongorához és tusst, tusst!
A jogász odaugrott a hangszerhez és dalra készen várta a jövevényt. A leányok mosolyogtak, Farkas pedig kipödörte a bajuszát.
Az ajtó megnyilt s a Próféta indulójának hangjai mellett egy magas, karcsu fiatalember lépett be. A javarészt ismeretlen környezet, az idegen ház, a furcsa tuss akárkit meglepett volna, de Bükkösben a természetesség oly erősen volt kifejlődve, hogy nem lepődött meg, hanem csak elmosolyodott s könnyü léptekkel haladt a háziasszony felé.
Valóban csinos fiu volt, a fiatal Szigfrid üde erejével, isten-adta tetszetősségével, arcán az őszinteség félreismerhetetlen, szinte dacos vonásaival. És tényleg nyilt ember is volt, aki szilajon váltakozó érzéseiből nem csinált titkot s lelke hullámzásainak nem épített akadályt. Szíve fogékony és érzékeny volt minden iránt, a szépért lelkesedni tudott, a csúfat megvetette, a derék embereket fölmagasztalta, a ravaszokat gyülölte. De mint a legtöbb nyiltlelkü ember, könnyen volt befolyásolható s azért ma ez tetszett neki, holnap az, ahogy éppen a helyzet eléje festette; így megesett az, hogy amit most helytelennek vélt, azt másnap jónak ismerte el: ám a jóhiszemüség sohasem hiányzott cselekedeteiből. Ez igazolta minden lépését s volt benne annyi lovagiasság is, hogy hibáit belátni tudta.
A bemutatkozások és üdvözlések után Bükkös Ibolya mellé telepedett s beszélgetni kezdett a leánnyal. Szabadon, fesztelenül beszélt és bár alig pár perce ismerte az új környezetet, véleményt kockáztatott meg a jelenlévőkről. Szombati nem tetszett neki, mert dohányszagu volt és mindent megszaglászott, Sárosin érezte, hogy jó fiu és szolgálatkész, viszont Szakállal nem tudott megbékülni.
– Látja, ez furcsa, – szólt a leányhoz, – de ezt a fiatalembert mindjárt az első perctől fogva gyülölöm. És hogy gyülölöm! egy kanál vízbe szeretném fojtani, mintha kirabolt, megcsalt volna. Miért? Ki tudná megmondani, de ahogy a szerelem egy perc alatt fogan meg, úgy a gyülölet is az első pillanat műve. Milyen tudákos, milyen komor és milyen ravasz. Az arcára van írva: „A zsebemben vagytok valamennyien“, valamint ez: „Nagyon óvatos vagyok“, s ez annyival inkább lerí róla, mert titkolni iparkodik. Az embernek kedve volna neki megmondani, hogy nem vagyunk a zsebében és kár óvatosnak lennie, mert egyszer őt is utoléri a végzet.
Ibolya ránézett a fiatalemberre és kissé meglepve állapította meg magában, hogy ugyanazok a nézetei, mint Bükkösnek. Ő is első pillanattól fogva gyülölte Szakállt, akinek egy igaz gondolatát nem tudta megismerni s aki mindig mintha rejtegetett volna valamit az oldalzsebében.
– Ki az a fiatalember ott az ablakban? – kérdezte most Bükkös Samura nézve.
– Az az édesatyánk segéde. Nagyon jó fiu, – tette hozzá gyorsan Ibolya, félve, hogy most a szegény kis jogászra kerül a sor.
– Azt meghiszem; – lássa ezt tudnám szeretni: alázatos, okos és csupa lélek, a két nagy fekete szeme csillog, mintha az egész világot magába akarná szivni. Fogadok, hogy szerelmes magába!
– Belém? – nevetett Ibolya. – Maga bolondságokat beszél.
– Pedig úgy van; ez a fiu nagy érzésekre képes s hallgatagon, az önfeláldozás legkisebb látszata nélkül tudná életét odavetni. Minden nyomorék, minden beteg ember ilyen, érzi, hogy az élete, a testi, lelki fogyatkozása nyavalya s nem érdemli meg, hogy az ember sokat teketóriázzon vele. Csak a szépek, egészségesek és erősek büszkék s becsülik meg a kincseiket.
Samu nem hallotta, hogy Bükkös és Ibolya mit beszélnek, de érezte, hogy róla van szó: sápadt lett, mint a fal és összeharapta az ajakát.
– Ha ön ily gyorsan tud itélni, gyakran fog csalódni, – szólt Ibolya.
– Azt nem is tagadom, de megváltozni nem tudok. Én nem az aggyal mérlegelem az eseményeket, de a szemmel s a szívvel. Meglátok valamit s már lángolok érte, összeakadok valami mással és harag fog el láttára. Mért így és mért nem úgy? Eh! ki törődik vele? Nem okoskodom sokat, hanem úgy veszem a dolgokat, ahogy vannak s amit szépnek sejtek, azt szépnek vallom, amit csunyának látok, azt csunyának is mondom. Tudom és érzem, hogy emiatt sok keserüségem lesz az életben, de nem bánom, úgy élek, ahogy a sors elém írta, s úgy gondolkodom, ahogy a lelkem hangulata sugallja.
– És nem válik fölületessé a sok véleményképzéssel?
– De igen. Gyakran egész hamis nyomra jutok s amiért ma lángolok, azt holnap elejtem. Hamar tetszik meg valami s gyorsan felejtem el; az új, a még nem látott mindig érdekel, a régiekre ráunok. Képzelőtehetségemet szükséges, hogy valami untalan izgassa és friss fogalmakkal népesítse be. Ez nem tökéletes jellem, beismerem, de erősen emberi vonás, ha mindjárt néha csunya és háládatlan. Már az iskolában is szüntelen cserélgettem barátaimat, játékaimat s történeti hőseimet. A tanáraim ezért hébe-korba meg is intettek, de magam nem sokat törődtem vele, tágra nyitott szemmel haladtam tovább az élet utain, s ahány régi, elviselt fogalmat, képet elhajítottam magamtól, annyi újat, szebbet alkottam lelkemben. Sokszor igaztalan, dőre voltam ilyen módon, de egy mentségemre szolgál: mindig csak a valóban szépet tudtam megkedvelni, barátaim közt gazember nem volt s olyan fogalom, meggyőződés sem, amely ne lett volna méltó a bizalmamra. És a világban annyi sok szép dolog van! – tette hozzá lelkesedve. – Annyi szín, annyi érzelem tolul elénk, hogy alig vagyunk képesek mind magunkba szívni. A könyvek, az erdők, a mezők, az emberek telidesteli rejtett szépségekkel, amelyek elkápráztatják a lelket és megdobogtatják a szívet. Ki tudna egynél megállani és kikeresni a szépet egy alakban? Mind, mind meg kell ismerni s azután itéletet mondani, melyik is volt tulajdonképp a legkülönb? Oh, szép az élet, ha nem fogjuk magunkat rabigába és nem csukjuk el szemünket és agyunkat akkor, midőn a csodák birodalmába lépünk.
Ibolya némán, idegesen, nyugtalanul hallgatta ezt a vallomást. A tulajdon lelkének élénkebben kiszínezett képe ragyogott föl előtte, az ő jelleme, amely épp olyan következetlen, ingadozó és puha volt, mint a fiatalemberé. Ő is könnyen tudott lelkesedni s ma sziklaerős, holnap végtelenül gyönge volt; ő is a hangulatok színes üvegén át itélte meg az embereket és ő is pálcát volt képes ma törni afölött, amit tegnap még kedvelt. Mindez eddig csak mint sejtés uralkodott lelkében, de most, Bükkös szavainak hatása alatt, perc alatt kiváltódott belőle, s mintegy vasból kikovácsolva jelent meg előtte, az igazság, az őszinteség fényétől megvilágítva. Amit nem mert megvallani önmagának, azt Bükkös nyiltan, szabadon hirdette és oly bátran mondotta el, mintha a legtökéletesebb, a leghelyesebb elvet állapítaná meg. Egy pillanat alatt vonzalmat érzett e sajátos ember iránt s míg az tovább beszélt és tüzzel szemében magyarázta sajátos világfölfogását, amely alapjában könnyelmü és kétes értékü, de minden izében emberi volt, a leány rá-rávetette tekintetét és a szíve melegséggel telt el.
– Halandó akarok lenni minden ízemben, – folytatta Bükkös, – vétkes, de mégis becsületes földi lélek, aki mesterkéltség nélkül élem éltemet, ahogy az Istentől kaptam. Inkább koldus maradok, de nem kívánok szabályokat, inkább gyülöljön az emberiség, de ne parancsolja, hogy meghajoljam szürkesége előtt. A nap ne cifra üvegtáblán át ragyogjon le reám, a patak vize maradjon gyöngyöző, a bércek levegője érintetlen, tartsa meg minden őszinte formáját és mi is, halandók, maradjunk olyanok, mint a milyeneknek Isten teremtett, könnyüvérüek, de őszinték, igazak, akkor élünk valódi életet s nem kell szégyenkeznünk önmagunk előtt.
Elhallgatott és mosolyogva nézett maga elé, aztán Ibolyára, aki lassan elfordította róla tekintetét.
– A tüzijáték! – kiáltotta Kelemen. – Gyertek az ablakhoz!
– Gyerünk, gyerünk! – csillogott föl Bükkös szeme. Alapjában olyan romlatlan volt, hogy még a tüzijátékot is tudta élvezni és leplezetlen kíváncsisággal sietett az egyik ablakfülkébe. Ibolya elnézte az ifjú arcán sugárzó gyermekes örömet és megborzongott.
A havas kertben Farkas már fél órája tett-vett, óriási napokat, kék papirhüvelyek tömegét, mozsarakat, görögtüzes dobozokat helyezett el és végül izgatottan adta meg a jelet az ünnepség megkezdésére. Valamennyien az ablakhoz sereglettek, még Szakáll is, és várták az eseményeket. Az első attrakció egy hatalmas mozsárlövés volt, amely megreszkettette az egész házat, aztán egy tucat rakéta kék és zöld betüket írt a sötétszürke égboltra. Majd a rózsafák közt egy nap kezdett eszeveszetten forogni, utána vérvörös fény terült el a havon, amely lángolt, szikrázott és vakító keretbe foglalta a fák ócska törzseit. Farkas nagy mester volt az effélében s bár egy rakéta a kalapjának szaladt s kicsi hijja, hogy a bajszát le nem égette, a tüzijáték általában kitünően sikerült és a nézőtér zajosan éljenezte meg a mestert. Az ügyvéd ekkor előrelépett és mélyen meghajtotta magát, mialatt a kerítésen tűzfényben gyultak ki e szavak: „Éljenek kedves vendégeink!“
A tetszés nyilvánítása megismétlődött, mikor a háziúr csatakosan, kormosan lépett a szobába és újból meghajtotta magát.
Bükkös visszasimította homlokába hullt hosszu haját és fölszólítás nélkül odaült a zongorához. A sok hó s a téli világ ragyogó képe zsongott a lelkében és egy Tschaikovsky románcban olvadt föl. Mindenki érezte, hogy ez a dallam magyarázza meg legjobban a fehér országot, a fagy néma világát és a szenvedély beléjevilágító piros tüzét. A fiatalember jól zongorázott s az utolsó ütemig átérezte azt, amit játszott. Az ő lelkében a legkisebb zenedarab is élt, rezgett, csillogott, lázongott, emelkedett, esett, s a hangulatok, káprázatok egész sorát elevenítette meg. A zongora vakon engedelmeskedett neki, vele sírt, vele örült s mintha szárnyat kaptak volna, a húrok repesve, csapdosva, bátran követték gondolatmenetét.
A társaság némán hallgatta s az ügyvédné meglepve nézett az új vendégre, aki pár perc alatt mindenki tetszését meg tudta nyerni. Csak egy ember volt, aki szárazon, hidegen állt a sarokban és a pápaszemét tisztogatta: Szakáll. Ő nem kedvelte a zenét, amelynek fénye sem meg nem világította, sem föl nem melegítette lelkét. A szorgalmas jogász mellett Hortense állott.
– Mennyi erő és megértés vész itt kárba, – szólt a fiatalember. – Mire pazarolja ez a Bükkös az agyát: hogy megelevenítsen egy dalt, amely pillanat alatt újra összeesik és a semmiségbe vész, ahonnan senki se mentheti meg. Ha ezt az energiát és magyarázó művészetet a tudásba fektetné, talán a világnak s magának is hasznot hozhatna. Igy mire megy vele? Holnap már senkise emlékszik erre a dalra, talán ő maga sem, és elpocsékolta az időt és az erőt.
Hortense elszégyelte magát és titokban letörölte a szeme szögletébe szökkent könnycseppet. Szakáll szavai hirtelen kijózanították s visszahozták az ábrándok országából, amelybe valamennyi hallgató akaratlan eltévedt. Röstelte, hogy milyen dőreségeken járt az esze: hóból épült, magas ezüst trónuson látta magát és körülte az acélkemény, sötétszürke jégből égő-piros rózsák nőttek s kusztak föl királyi székéig… Milyen gyermekes gondolat! A trónus pillanat alatt összeroskadt s a hómezők eltüntek; a sarokban komolyan állt előtte Szakáll és a pápaszemét igazgatta.
– Igaza van, – szólt Hortense rosszkedvüen, – a zene csak elkápráztatja az embert.
– A művészet meg tud nyilatkozni másban is. Ma már az utolsó vargának is ötletre, tehetségre van szüksége, hogy boldogulni tudjon, az asztalostól is művészetet kívánunk meg, a szücstől, a szabótól is. Aki nem tud újat alakítani, aki nem tud mesterségébe belevilágítani, az elmarad s a világ napirendre tér fölötte. Aki a tudományokhoz indul, annak éppen annyi erőre és megértésre van szüksége, sőt még többre, mint Bükkösnek. A haladás csarnokában is csak az ismeri ki magát, aki a tudás fáklyájával jár, enélkül a könyvek holt betük, az intézmények hideg pillérek. De aki így, fölszerelve bocsájtkozik a tudomány mélységeibe, az szép kincsekre fog találni s a valódi élet útait rakhatja ki velök.
Bükkös most Griegre tért át s továbbszőtte az észak bánatos képeit.
– Mi ez a fiatalember? – kérdezte Szakáll, – és mi lesz belőle? Művésznek kevés, mert hiányzik a tulajdonképpeni talentuma és a szorgalomadta tudása. Polgárembernek nem válik be, mert nem tud megbékülni a természetes élet egyszerü, könyörtelen törvényeivel és üzleties sorsával. Féltehetség lesz tehát, dilettáns, magát pályatévesztettnek képzelő exisztencia, aki azt hiszi, hogy senki meg nem érti, nem értékeli, s a világ irigysége miatt nem tud érvényesülni. Pedig az ok ott rejlik benne, mint a mag a cseresznyében, a célok és eszközök föl nem ismerésében, a kellő akarat és szorgalom hiányában, a műkedvelői hajlamok túlbecsülésében.
Hortense némán hallgatta mindezt. Szakáll szavai már hosszabb idő óta befolyással voltak reá és ifju lelkének fordulatot tudtak adni. Ő a fiatalemberben a komoly élet, a szorgalom, a tudás megtestesülését látta, egy kötelességtudó, hideg férfit, aki teljes fölszereléssel, akarattal, kitartással indul a nagy csatába. A leány mindennek épp az ellenkezője volt: tudatlan, könnyen gondolkodó, erélytelen, a komoly kérdések előtt meghátráló. Nagy célok és föladatok nem lebegtek előtte, a jövőbe nem nézett s a múlt tanulság nélkül csapódott össze mögötte. Sejtette, hogy ez nincs így jól, az életen nem lehet ilyen vonásokkal fölruházva keresztülhatolni és szükség van komolyabb célokra, mint olyanokra: hogyan öltözködjünk a jégre s milyen kalapot csináltassunk. Épp ezért csodálta ezt a fiatalembert, aki mindig a kötelességét teljesítette, hajnalban kelt és késő éjjel feküdt le és semmi szórakozás által el nem kápráztatta magát. Milyen más volt, mint ő, az anyja, vagy akár az édesapja! Soha semmiben nem vétett, nem feledkezett meg magáról és egyre kovácsolta, tökéletesbítette azt a fegyverzetet, amellyel az életbe fog indulni. Kelemen is, Szombati is, még Samu is mások voltak, fölületesebbek, gondtalanabbak; ők ma így, holnap úgy cselekedtek, könnyen beleestek ebbe is, abba a hibába is, és jövendő sorsukkal, úgylátszott, semmiképpen sincsenek tisztában. De ez a fiatalember tudta, hogy mit akar, látta, hogy az utak merre vezetnek és bizonyára meg is fogja találni végpontjukat. Úgy érezte, hogy ez az igazi, a komoly ember és rokonszenve még jobban fokozódott iránta, mert a ház lakói s vendégei részben nem hajlottak meg Szakáll jelleme előtt, részben pedig gyűlölték szívósságáért s szüntelen iparkodásáért.
Bükkös zajos taps közt fejezte be zongorajátékát s aztán Kelemennek adta át a teret. A másik jogász is csinosan tudott a hangszerrel bánni, jóllehet korántse volt meg az a készsége és temperamentuma, mint Bükkösnek. Ő is eljátszott egy-két dalt és tekintetével titokban a Hortense arcát kereste: neki akarta megszólaltatni a hurokat, de a leány, aki érezte a fiatalember tekintetét, némán nézett maga elé és kitért a hódolat s a kérdés előtt. Szakáll az elébb lebirálta a zenét s most egyszerre Hortensenak is úgy rémlett, hogy a dal csak érzelmek káprázata, céltalanul virító rózsa, csalóka ábrándkép, amely az álmok bohó világába vezet. És mentől több érzéssel iparkodott játszani Kelemen, a leány arca annál hidegebb, tartózkodóbb lett és végül komolyan, elhatározottan ékelődött a sarokpálma levelei közé.