COGNOSCO STILUM
1915. május 29.
Tehát a görög király jobban van? Hála istennek – csak vissza ne essen. S az olasz király hogy van? Ő még nem beteg?
Ezt szabad kérdezni. Olyan helyzetekben, mikor nemzetek életéről-haláláról van szó, fontos azoknak az élete és egészsége, kiknek, koronás vagy koronázatlan személyeknek, e sorsba született vagy megszolgált beleszólásuk van. S mivel mióta e háboru kitört, sőt már mióta előzményei megindultak, csodálatos végzet nehezedik s pontosan a döntő percekben azokra a férfiakra, kik dönthetnek vagy dönteniök kell: nem tulzott a figyelem, ha az ember most, éppen most, megkérdi: nincs mellhártyagyuladása Viktor Emánuelnek? S Giolittit nem kerülgeti tüdőguta, mint Wittét? Vagy nem most esik öregkórba, mint Hohenzollern Károly?
Ezek, mondom, nem megokolatlan kérdések. Ha az ember a Tanin minapi leleplezései után meggondolja, mily kis hija volt, hogy Mohamed szultán ma nem néhai, hogy Talaat bégnek s Enver pasának turbánlepedője ma már nem egész testi ruha, a mohamedán embernek másvilági uniformisa, – s ha az ember számba veszi, hogy bizonyára nem lord Kitchener tehet róla s nem Venizelosz ur, hogy nem így történt: akkor csodálja az öreg Giolittit, hogy a háboru ellen ki merte nyitni száját és bámulja Viktor Emánuel királyt, hogy még nem irt proklamációt népeihez. Liszabonban megfizetett ágyuk dörögnek s rálőnek a miniszterelnöknekre, s Rómában megfizetett torkok ordítanak. Két világrészben ujságok cserélnek gazdát, nagykövetek cserélnek állást, leégnek malmok s megfulladnak meggyőződések. Romlik a közegészség s romlik a közbiztonság, fel, egészen a trónokig. A harctéren folyik a háboru s a harctér mögött folyik a politika. Az entente csinál világtörténelmet.
*
Ki hiszi el, hogy Hartwig előre nem tudott a Ferenc Ferdinánd meggyilkoltatásáról? Ki teszi fel, hogy Izvolszkinak nem voit része a Jaurès láb alól való eltételében? Ki oly naiv, hogy azt gondolja, hogy Witte Szergej természetes halállal halt meg?
Rablószövetkezet állt itt össze rablóvállalatra. Rablócélokkal és rablóeszközökkel. Az alapokok s az alapmozgatók lehetnek tudományosan kikutatható személytelenül gazdaságiak s világpolitikaiak. De az emberek is lehetnek csirkefogók. Örök és változhatatlan törvények voltak, amelyek kardot nyomtak az Obrenovics Milos kezébe és gyilkot a Karagyorgyevics Péter kezébe. Azért mégis: Obrenovics Milos szabadsághős, Karagyorgyevics Péter pedig orgyilkos. Ennyi különbséget meghagynak a történelem örök törvényei s a választást is meghagyják az embereknek, hogy ez örök törvényeket lovagi karddal vagy kapcabetyári bicskával hajtsák-e végre. S a Grey, az Izvolszki s a Delcassé világpolitikája apachei stilusában szolgálja a világalakulást. A Borgiák stilusában. A tatár khánok stilusában. Az orosz hivatalok stilusában, a londoni Whitechapel stilusában, a párisi fortifikációk stilusában. A történelmi materialista szemével nézem George Washingtont, s azt mondom szent ember volt. S a történelmi materialista szemével nézem mister Bryant, s azt mondom – de nem mondok semmit, mert a cenzura ugyis kihagyná.
A helyzet az, hogy az entente belátta, hogy nem bir velünk, s gyerekek voltunk, ha azt hittük, hogy erre abbahagyja a játékot. Ó, sokkal többet tett fel a kockájára. És sokkal többet fektetett bele. Ott tart, hogy ebben a tourban már csak nyernie szabad. Mit mondott az egyszeri alsós, akit rajtakaptak, hogy csal? Anders war die Partie nicht zu gewinnen. Az entente nem tud másképp győzni, mint ha az egész emberiséget belekeveri a viaskodásba. Csak úgy nem ég le ő maga külön, ha felgyujtja a világot mind a négy sarkánál. Ezért nem várok jót vagy józanságot a most következő szakaszoktól. Kalandorvállalkozást indítottak meg kalandorok. Mentül rosszabbul fordul kalandjuk, annál elszántabbak és fék nélkül valóbbak. Nem nyugszanak, mig a földtekét föl nem borították. S nem nyugszanak bele, ahol egyszer nem sikerült. Belefognak ujra, nekikerülnek ujra, s amig van foguk, amivel marni tudnak, s van körmük, amivel tépni tudnak, s van nyelvük, amivel hazudni tudnak, s van pénzük, amivel lefizetni tudnak, addig mindennap mindenütt minden ujra kezdődik. Nem én kérdem, Bukarestben kérdezték: mit kapott Take Jonescu? Nem én kérdem, Milanóban kérdezték: Mit kapott Gabriele D’Annunzio? S nem én kérdem, mert nem kérdés, hogy hogy dolgozzák meg Hollandiát és Amerikát, Görögországot és Portugáliát s a folyamok partőreitől fogva a kancelláriák ajtónállóáig a hadba nem kevert országok embereit, deákjait, kiadóit, szószátyárait, félbolond felkentjeit és egészen okos minden hájjal megkentjeit az entente ügynökei, az entente kémei, az entente nagykövetei, kiskövetei, fő- és alkonzulai, irnokai, dragománjai, nagyvilági irói és félvilági asszonyai. A játék nem megy babra. Ezt nem lehet abbahagyni, itt megállás nincs.
Ezt tudva kell nézni mindent, ami történik. Erre számba véve kell kiszámítani, amit várni lehet. Erre gondolva kell tisztában lenni azzal, mi a helyzetünk s honnan mi fog hozzájárulni. Itt a május: az az időhatár, amit az angolok kitüztek, hogy ekkor fog a háboru igazán megkezdődni. Az ochrana erkölcseivel szövetkezett, a tatár khánok politikájával frigyre lépett angolok. A görög király beteg s Portugallia még betegebb s Olaszország lázban vonaglik.
Cognosco stilum: ez az entente kezejárása. Igy csinál világpolitikát Grey, Delcassé és Izvolszki. Így csinálnak világpolitikát a rablók, a kalandorok s az orgyilkosok.
JEGYZETEK
1915. julius 18.
Hős. I want a hero – tizenegyedik hónapja keresek valakit, ellenséget, kit szivembe zárjak. Az emberben benne van ez a vágy – talán egészséges ellensulyául a sok fájó haragnak s égő gyülöletnek, mit a világverekedés lelke legaljáról fölvet – talán már előre verődő hidul a békességbe, mikor majd megint szabadon szerethetjük egymást. Eleinte Joffre volt, kit erre mintegy előjegyeztem. Amennyire távolálló tudhatja s hozzá nem értő megértheti: igen imponált nekem, ahogy a németek hatalmas belgiumi száguldása után ő nem vesztette el, s egyedül ő nem, Franciaországban a fejét, s a nem ilyesmire nevelt s nem ilyesmire hajló s nem ilyesmire született francia népsereget egy lökésre bele tudta lökni s egy rántásra benne tudta tartani a szivós türelem taktikájába. S ennél még jobban imponált, hogy ezt némán cselekedte, nem kérkedett, nem fenyegetődzött, nem szavalt, nem diadalmaskodott. De azóta beszélt, azóta fenyegetődzött olyasmivel, amit beváltani nem tudott, azóta kérkedett olyasmivel, amit állani nem tudott – egyszóval: nem tökéletes hős. Igaz: sosem igérte, hogy az lesz, de az ember nem a felebarátja igéreteiben való megcsalatkozását nem tudja megbocsátani, hanem az abban valót, amit ő maga igért magának felebarátja felől… Bernard Shawban sok az arravaló tehetség, hogy megbecsüljék, talán meg is szeressék. Szebb a szépnél: tisztességes és férfias, ahogy szokott különvéleményével ma is első sorban áll ott és olyankor, ahol s amikor különvéleménnyel igazán nem bátorságos elül állani. De egyrészt Angliában még mindig bátorságosabb, mint egyebütt – az angol szabadság még a háboruban is komoly kiváltsága az angol polgárnak, – dühösek ugyan rá, ha igazat szól, de fejét nem törik be – hiszen az, hogy lehet Angliában véleményüket elmondani, legyen bár az kellemetlen a hatalmasoknak, egyuttal azt is jelenti, hogy nem életveszedelem elmondani. Aztán meg: Shawnak, mondom, mestersége és írói képe az, hogy külön véleménye legyen – annyira szabad társadalomban, mint az angol, a kérlelhetetlen moralista s a lármás szatirikus mindig gyanus egy kicsit – ahol annyira szabad az embereknek, szabad a felséges népnek, szabad a még felségesebb uraknak s hatalmasoknak pofájukba vágni az igazságot, ott az, aki ezt szinte sportból, szinte mesterségből s kenyérkeresetből cselekszi, a nézőnek akarata ellen abba a gyanuba kerül szemében, hogy tulajdonképp épp oly hizelgője a népnek, az uraknak s a közvéleménynek, mint az egyenes hizelgők, csak éppen e közvetett formájából él a hizelgésnek, mint a régi királyok udvari bolondjai, kik megmondták ugyan a királynak, hogy: szamár vagy vagy lókötő vagy, ó felség, s a felség röhögött is ezen a gorombaságon, de a gorombaság s a röhögés együttvéve mégis csak úgy jött ki, mint mikor az udvaronc azt mondja: felség, te vagy a világ legdicsőbb és legnemesebb embere, s a felség azt mondja: köszönöm… Szeretném én azt az angol embert látni, aki komolyan felteszi Bernard Shawról, hogy nem az angol embert tartja a világ legelső emberének!… Bothára is gondoltam egy darabig, a burok főemberére, kiről most akarják az angolok Dél-Afrikát elnevezni Bothalandnak s ki most tizenöt év multán koronázza be fényes okossággal, mit tizenöt év előtt megkezdett: a bur nemzetnek az angol világbirodalom ölén való bátorságos, boldog, s teljes szabadságu és egyéniségü elhelyezését. De ha valaki ezért szeretnivaló s kivált annyira szeretnivaló, hogy még az ellenség is, kinek kárára van az ő érdeme, szeretni tudja érte: az a Botha s az afrikanderek esetében talán nem is maga Botha, hanem inkább a régi angol politikai bölcsesség, mely sok nagy nemzedéken át oly nagygyá fejlődött, hogy még a mostani epigon ivadék sem tudja lecsökkenteni. Nem akarok most, a vérközösség s az egymásra találás mézes heteiben még visszamenően sem fájót mondani osztrák testvéreinknek, de annyit talán meg lehet mondani, hogy jóval nehezebb volt Deák Ferencnek az osztrákkal szemben lennie Deák Ferencnek, mint Botha generálisnak az angolokkal szemben lennie Bothának. Amily fájdalmas tapasztalás volt számunkra, meglátnunk a háboru elején, hogy Dél-Afrika komolyan nem fog fegyvert az angol elnyomó ellen, annyira jóleső jelenség volt ez a saját érdekén túl is gondolkozó politikus számára – fényes bizonyság amellett, hogy úgynevezett nemzetiségi politika csak egy lehetséges a mai világban: a méltányos és igazságos, s hogy ennek áldozata és gyengédsége megtérül a hatalmasnak, ki nem sajnálja a gyengétől. Botha generális bizonyára nagystílű ember, mint ahogy nagy a stílus az angol birodalmi politikában – de szeretni mégis csakis a szabadságot, a bölcseséget s az igazságot lehet s nem Bothát s nem az angol államférfiakat… S bizonyára nem a francia államférfiakat sem. Sem a parancsolókat, sem az ellenkezőket. Legkivált nem az öreg Clémenceaut, a világ legrosszabb emberét, ki még a jót is rosszaságból cselekszi. Ellenben, s nem magától fogva, kezdem megszeretni Hervét. Mire a háborunak vége lesz, talán ő lesz az, kiről az ellenség is elmondhatja: egy percre sem volt a mi emberünk, egy pillanatra sem a mi igazunkat védte, egy rezzenetre sem ingott meg fajtája iránt való elfogultságában s önfeláldozásában, de oly önfeláldozó volt s elfogultságában oly becsületes, bátor és őszinte, hogy lehetetlen ezért nem tisztelni, nem szeretni, lehetetlen azt nem kivánni, hogy bár volna minden tisztes ügy számára oly tisztes bajvivó végig az emberiség jövendő történetén, mint volt az entente silány ügye számára ez az igaz ember. Legjobban azért tisztelem Hervét, mert hiányzik belőle a hiuság s mert mert ma mást mondani, mint amit tegnap mondott, – tudja a világtörténelem korrekturája után bőrét éppúgy vásárra vinni a megkorrigálódott igazságért, mint vitte volt a korrigálatlanért, tudja korholni azt, amit szeret, tudja szeretni azt, amit korhol és semmi egyebet nem akar országának szerencsétlensége közepett, mint valami formában hasznosnak lenni országa számára és minden lehetséges formában hasznosnak lenni. A kivülálló könnyen megláthatja, hogy ma épp oly tulzó az ő sovinizmusában, mint tegnap volt az ő antimilitarizmusában, de épp oly becsületes és elszánt ebben, mint amily becsületes és elszánt volt abban, – hogy a köznek s testvéreinek forró szeretete hajtja minden tulzásba, téríti viszont meglepő józanságra s szerez neki olyan erkölcsi tekintélyt, mely még a francia hadirabság közepett is szabadságot és lehetőséget biztosít neki, hogy a cenzura cenzora lehessen, a despoták ellenőre s a mindenhatók körmére nézője. S szeretem benne, hogy bár szónoki természet, most nem szaval – viszont a keserü guny s az elmés szatira játékait sem űzi ily keserüen komoly időkben. Mégegyszer mondom: még ha francia volnék, sem osztanám minden nézeteit s nem értenék egyet mai politikájával, de közel állok hozzá, hogy igen megszeressem még tévedéseiért is, s ha majd egyszer csak vége lesz ennek a keserves háborunak, a sok silányság között, mit az ő részükön felvetett, úgy ne nézzek vissza alakjára, mint aki tiszta s meleg ragyogásban válik ki sötétjükből.
*
Hogy éppen világtörténelemről van szó: ha volna pénzem, nem sajnálnám, hogy éppen most, legjava világtörténelem közepett, dijat irjak ki egy, mondjuk, két kötetes, negyven ives népszerüen s világosan megirt világtörténelemre. Napok óta turkálok ilyesmi után könyvesboltokban, de nem találok, ami csak messziről is hasonlítana ahhoz, aminek e könyvnek lennie kellene. Nem éppen olyan gazdasági világnézetű történeti felfogást gondolok, amire még majd csak rá kell nevelődniök az embereknek, – Mehring próbált ilyesmit német történelemben, de bizonyos, hogy elébb így kell kidolgozva lennie a világtörténelem minden területének s jelenségének, hogy az egészet aztán egy kis kézikönyv ilyen felfogás szerint foglalhassa össze. Tehát nem forradalmat kivánok az uj kézikönyvtől, de legalább annyit, hogy tudomása legyen s tudomást adjon arról, mit írója, mit minden mai műveltebb történész valóban tud az egész világnak történetéből. Ahány kis világtörténetet olvas az ember, még mindig olyan képet festenek az emberiség történetéről, mintha csak rómaiak, görögök és, az író nemzetisége szerint, németek, angolok s franciák lettek volna a világon, s az utóbbi háromezer év alatt és Európában aránytalanul, sőt elsöprően több történt volna, mint annakelőtte vagy huszezer esztendőn át s a földtekének minden többi pontján. Az ember már kikászolódott az egocentrikusságból, már a csillagászat is letett arról, hogy a földet vegye a világ közepének, de a történeti felfogás még mindig a mi saját kis történeteinkben látja a világtörténelmet. Ez nem volt csoda száz évvel ezelőtt, mikor a görög előtti időkről alig tudtunk valamit s az Európán kivüli népekre már azért sem fordult figyelmünk, mert kevés közük volt itteni életünkhöz. Ám azóta annyi régi kulturáról oly sokat tudtunk meg, köveknek s koponyáknak úgy megjött a szavuk s oly sokat mondanak el, – ami ma van, úgy rávall arra, ami régen és messze volt s ami nélkül ő sem lett volna, – tengeren túli népek úgy bele kezdenek szólani tengeren inneni sorsunkba, s antropologia, archeologia, kulturtörténelem és nyelvészet annyira világtörténelemmé olvad össze, hogy lehetetlen elzárkózni az elől, hogy ez a világtörténelem, – hogy a világtörténelem nem lehet egyéb, mint az emberi nem e földtekén végbement történetének foglalata s ha csak fogyatékos és tapogatódzó ismeretünk is van egyelőre róla, de annyi van, hogy eszerint kerülhessünk neki, ennek megcsinálásával próbálkozzunk meg s ne irjunk történelmet azon a nevetségesen tudománytalan módon, hogy nem vesszük tudomásul, amit tudunk. Ha egy derék német gimnáziumi vagy für höhere Töchter tanító számára az egész világegyetem a Hohenstaufenek körül forog, azt nem lehet tőle rossz néven venni. De a mi számunkra is e körül forog, s ezzel nevetségeseknek kell lennünk már a magunk szemében is. Nevetségesek vagyunk, mikor egyik eszünkkel tudjuk, mily roppant kulturák voltak már az előttünk ismert kulturák előtt is a világon, – hogy a hozzánk idegen mai maradékok minő óriás kulturáknak csökevény fogyatékai, – sőt tudjuk azt is már, hogy a kinai s az indus műveltség csak más, de nem alábbvaló, mint a mienk, – s tudjuk, hogy nincs egy szavunk, egy szokásunk, egy hitünk, egy felfogásunk, melynek százfelé százféle őse ne volna százféle időkben: de a másik eszünk még mindig nem tud egyebet a világ történetéből, mint Pompejuszt és Cézárt s a harmincéves háborut és Napoleont. Amennyire ismerem és utána járhattam: az angol, a francia s az olasz kis világtörténelmek sem különbek ebben a németnél, legfeljebb, hogy náluk a világ nem éppen a Hohenstaufenek körül forog, hanem a Bourbonok vagy a Plantagenetek körül.
Nem is érdekes így a világ története, sőt még ismereteink sincsenek benne feldolgozva. Ajánlanám egy művelt és sokat olvasott írónak, ki hajlik történelem, gazdaság, archeológia, antropológia és filológia felé, hogy a háboru kényszerü szünete alatt, mikor egyebet úgy sem tudhat csinálni, próbáljon fölébe emelkedni az emberi nem mai őrületének azzal, hogy megkisérli vázolni egész bolondságának eredetét és történetét.
EGY ÉV HALÁL
1915. julius 25.
Mire e sorok után egy hét elmult, tul leszünk az éven, mióta a halál benne él életünkben. Az életben semmi sincs, ami a halálra emlékeztessen, legkivált saját életünkben. Freud irja egy hozzája méltóan mély minapi tanulmányában, hogy a háboruhoz való beállitottságunkat kettő határozza meg: a lelkünk mélyén lappangó gyilkos hajlandóság minden felebarátunkkal szemben s a saját magunk halálának teljes elképzelhetetlen volta. Az teszi lehetségessé, hogy gyilkoljunk, s ez, hogy hősök legyünk, mert ha igazán el tudnánk hinni, hogy magunk is meghalhatunk, nem tudnánk nekimenni a halálnak… Ezt mondja Freud s én azt hiszem, igaza van s hogy ez a sajátság nyilván kifejlődött az emberben s minden élőben, mint a fog, mint a köröm, mint a gyomor, mint ami nélkül nem lehet élni… Bizonyos, hogy az életben ugy járunk-kelünk, mint a nagy óceáni hajókon, – ha százszor magyarázzuk is magunknak, hogy talpunk alatt egy pár karnyujtásnyira halál leselkedhetik ránk, nem tudjuk elhinni, hogy ez lehetséges, s szinte nagyobb biztosság érzésével járkálunk nyugodt padlóikon, mint például az utcán, hol a sarkokon mégis át kell szaladni a villamos elől. A Titanicnak s a Lusitániának megmenekült utasai mind azt vallják, hogy rettenetes idegmunka volt számukra a hajó fájáról, mely még sülyedésében is biztosságnak, támasznak, megkapaszkodhatásnak érzését tartotta bennük, beugraniak a vizbe, halálvicsorgató és tajtékzó örvényébe. Így járkálunk, mondom, az életben, s így járkálunk, mondom, a békében. A két balkáni háboru már ugyan szelét mutatta annak, hogy lehet a világon vihar, – akik az utóbbi három évben Hollandiában s Belgiumban jártak, mint valami időbeli szeizmográfon, úgy látták eljönni az emberek szorongásán s az országok fegyverkezésén a jövő földrengés lehetőségét, – világirodalma van, s már számos évek óta, ennek a most folyó világháborunak, s mindezeken fölül voltunk sokan, kik már hetekkel, mindenesetre napokkal elébb egészen világosan láttuk, hogy most értünk el hozzá s most ért el bennünket. Mindazonáltal még most is, egy esztendei szakadatlan dühöngése után sem tudjuk egészen elhinni, hogy itt van, egyre azt érezzük, amivel pedig csak fenyegetjük és ijesztjük egymást, hogy tulajdonképp még meg se kezdődött s az egész eddigi esztendő csak bevezetés volt. Mi hátul állók mintha egyre a világháborut várnók, akik pedig benne vannak, akik vérzenek benne, akik megsebesültek benne, akik kezüket, lábukat hagyták benne, azok sem a világháborut látják, azok is csak a saját bajukat látják s az, hogy valósággal mégis csak háboru, sőt világháboru van, csak annyiban változtat érzésükön, hogy valahogy a mának mámorában történik, az átmenetnek, az egyszer csak vége lesz-nek érzésében s nem hagyja felkelni bennük azt a nyomasztóságot, hogy aki ma ezerkilencszáztizenötben s huszéves korában félkaru vagy féllábu, az az lesz ezerkilencszázharmincötben is, ötvenéves korában is s e harminc évnek minden pillanatában… Egy éve, hogy a halál itt lakik nálunk, de úgy vagyunk vele, mint a bekvártélyozással: nem tudjuk elhinni, hogy véglegességet jelent.
Bizonyára: a politika s a történelem is emberek dolga s emberi dolog. Emberekről van szó a háboru körül: hogy milyen legyen sorsuk, mekkora legyen gazdagságuk, minőkül alakuljanak boldogulásuk utjai s lehetőségei. Ez a világháboru az angol emberek, a francia emberek, a német emberek, az osztrák emberek, a magyar emberek, nem utolsó sorban a török s a balkáni emberek számára maguknak s késői ivadékaiknak az élete alakítója. De ezenfelül az emberiségnek is, s az egyes embernek nemcsak mint egy bizonyos népcsalád tagjának, hanem mint emberi állatnak is, ki e földtekén kisarjadzott a többi teremtett állatok között, a fák között, a páfrányok között, a tengeri csigák között, az ég madarai, a föld vadjai között. Az emberi nemből egy nemzedék esett ki ebben az esztendőben. Ezt meg fogja érezni egész fajtája, talán hosszu századokon át, mint ahogy még a mult században is éreztük a harmincéves háboru kaszálását, mint ahogy a francia most is abba veszi el háboruját, hogy Napoleon alatt elveszítette embereit, mint ahogy egy csomó betegség, mint ahogy egy csomó készség, tudás és nyavalya azóta része az emberi állatnak, mióta a germán Európának renegát félvadjai fölkerekedtek, hogy keresztes háboruban tanítsák meg a keletet arra az istenre, akire a kelet tanította meg őket. Kevesebb lesz az ember – ugyanakkor, mikor még több ember kell, mint amennyi volt, – mikor e háborunak emberfeletti munkairama s erőkifejtése lesz, a legmagasabb erőkifejtés rend gyanánt való megmaradásának törvénye szerint, az emberi nem számára rendes rend…
Mert ezzel legyünk tisztában: minden haladás, minden ügyesség, minden véletlen nagyszerüség, melyhez az emberiség vagy akár csak egy ember is valahogy, akár kinjában is, eljutott: azontul kötelességgé válik az emberiség számára. A tudás kötelez. Ami lehet, az muszáj is. Nem lehet elmondani, hogy ez az egy végzetes esztendő a végzettől nemünkből kicsalt csodáival mily végzetes kötelességeket szorít ezentulra ránk. Ugy vagyunk vele, mint ha hirtelen az egész emberiség számára kötelességé válnék, hogy ezentul minden teremtett ember, akárha soha más szekérre nem tette lábát, mint omnibuszra, úgy bukfencezzék a levegőben, mint Garros és Pégaud. Gondoljunk meg, hogy ez az egy év már első hónapjaiban kicsinyességben s jelentéktelenségben marasztalt mindent, mit addig a percig óriásnak s netovábbnak tekintettünk. Mi a katalaunumi sokaság e háborunak csak egy frontjához képest is, mik a napoleoni hadseregek, mikor csak maga Magyarország többet állít ki egy lipcsei csatánál? Mi a porosz-francia háboru, mi Sedan ahhoz képest, hogy magánál Tannenbergnél vagy a Mazuri-tavaknál csak fogságba nem kevesebb ember került, mint amennyi Sedánnál körül volt kerítve? Termopilé az ő háromszáz emberével kezd naggyá és sokká nőni, mert három millió kezd ugyanily kevés lenni. Egy kis országtól négy-öt millió katonát lehet követelni, közben megkivánni, hogy ugyanazon idő alatt s mialatt fegyverfoghatói tüzben állanak, az ország dolgozni tudjon magáért csakúgy, mintha nem is volna háboru, s dolgozni tudjon a háboru számára, mintha egyéb sem volna, mint háboru, – hogy keresni tudjon a háboru óránkint egy millióba kerülő pazarlása számára, s amellett ellássa magát úgy, mintha ömlenék hozzá az a pénz, ami elmegy tőle. A számokról való fogalmaink változtak meg ez év alatt, emberben a millió, pénzben a milliárd nem több ma, mint egy év előtt a tizezer vagy a millió. S a stilusnak e nagyvonaluságához hozzá kell majd stilusodnia az életnek, a munkának, az erőkifejtésnek, a keresetnek. Hogy hogyan? Úgy, ahogy ebben a háborában. Hogy honnan? Ahonnan e háboruban. Ki végezze? Aki e háboruban végezte. Ki adja? Aki ebben a háboruban adta. Az ember. Az emberek. Emberek.
Az ember tud levegőben járni, ma háromezer méter magasan, holnap ötezer méter magasan. Az ember tud tenger mélységében petroleumot lélekzeni s így utazni Cuxhaventől Konstantinápolyig. Az alföldi ember tud megmászni három kilométeres hegyeket, a husevő ember tud káposztatorzsán élni, a házlakó ember tud barlanglakó lenni, az ember tud nyolc napig nem enni, kilenc napig nem aludni, az ember tud negyvenkettes mozsarak bőgésében ember lenni, a bádogos tud srapnelt gyártani, pénztelen országok számlálatlan tudják a milliárdokat kiteremteni s még hitelük sem romlik bele jobban, mint békeidőben. Az ember mindent tud s az ember mindenre köteles lesz – rémítő és keserves megpróbáltatásának halálos kinjában s a halálfélelem leleményében vakmerően nagy lehetőségek szorultak ki belőle, mint, mondom, az olyanból, ki kinjában s leestétől való félelmében megmászta a lomnici csucsot, s ezentul az lesz a kötelessége, hogy mindennap úgy felmásszon oda, mint ahogy ezelőtt kiment a hetivásárra… Valami olyan rengeteg életnek kell következnie e rengeteg háboru után, amihez képest vidéki falusiasságban marad az egész eddigi történelem, az egész eddigi élet. S ezt megfogyatkozott emberi nemnek kell megcselekednie, mely jó néhány öltőjében érezni fogja e megfogyatkozás következéseit.
Csak egyre nem lesz köteles háboru után az ember: hogy ma előre lássa, mi lesz holnap. Sőt szabad sem lesz vele, sőt nevetséges lesz vele, ha jósolgatni próbál, annyira nevetséges volt mindennel, amit e háborura, e háboruból, e háboru közben jósolt. A háboru elején még azt hittük, hogy egyben-másban Conan Doyle s meglepő sokban Frobenius előre látta s jól meglátta, ami most így el is következett. Hol vagyunk azóta ezektől a jóslatoktól! Még amit meg is mondtak, az sem úgy következett el – s mily kevés s mily más az, amit előre megmondtak! Hitünk s reményünk lehet arról, hogy’ fog ez a háboru tovább folyni, hogy’ fog végződni s mi következik utána – de tudnunk már e mostani órában a következő órát sem lehet úgy, hogy képünkbe ne nevessen s mi magunk is ki ne nevessük magunkat s ne az legyen köztünk a legokosabb ember, ki őszintén kineveti magát, kineveti felebarátját s ugyanakkor, mikor az emberi nem történetében páratlan csodavégzések sorozatában látja tündökölni fajtáját: egyszer s mindenkorra leszokik arról, hogy akár magától, akár mástól csodát várjon. Azzal a csodával, hogy egy évig benne tudtunk élni ebbe a háboruban s meg vagyunk s meg akarunk maradni: megváltottuk minden csodának adóját, mit magunkra mérhetünk. Egy éve, hogy a halál itt lakik közöttünk – s mi az életre gondolunk, az életnek dolgozunk s az életnek élünk. Hiszünk az életben s e hitünket öngyilkossággal sem tudjuk magunkban megrendíteni.