Az itt következő jegyzetek szerzője, mint elmélkedő cikkiró, végigkrónikázta a háborut a Világban, a Nyugatban s a Magyar Hirlapban, s e cikkeiből válogatta össze e könyvben egyelőre az első hadi esztendő terméséből a sorokat, melyeket vagy jellemzőeknek érez azon napokra, vagy további napokra is igazaknak. A tulajdonképpeni háborus krónikáknak elébe bocsát néhányat az előző hetekről, amiken, most visszanézően, már meglátni a nagy világzivatar elővillanását s melyekben mintha egy és más nem rosszul lett volna előre meglátva. Hogy megérték-e e sorok az ujságból a könyvbe való átmentetést s érdemes-e folytatásuknak következnie, azt sokkal nagyobb problemákkal együtt nyilván csak a háboru vége fogja eldönteni.
Budapesten, 1916 junius havában.
KATONASÁG
1914. május 10.
Jó volna, ha valóra válnék a Lord Roberts álma s az angolok vállalnák az általános védőkötelezettséget. Mert bizonyos, hogy mihelyt vállalnák, menten fel is lázadnának ellene. Nem türnék, hogy a haza védelme két-három kiszakadt esztendőt, mulasztást, elmaradást, talán helyrehozhatatlanságot is jelentsen az ember pályafutásában. Ez éppúgy nem jár a véradóval, mint ahogy a pénzadóval nem jár az, hogy az ember egy ujját levágassa. A két-három éves szolgálat, a katonaság külön kaszárnya-élete, az a munkátlan agyondolgozottság, ami ma a katona élete, mind a régi zsoldosseregbő maradt s ellenkezik a népsereg gondolatával. A mai hadsereg még ugyanaz, mint a régi zsoldossereg volt, csak zsoldot kap kevesebbet s mindenki köteles kötelének állni. Ez való a kontinens rabszolganépeinek, melyek csak utánozni és mimelni tudják a szabadságot, nem megszerezni és gyakorolni. Komolyan a szabadságot csak az angol veszi – de ez aztán meg is tudja szerezni s meg is tudja tartani. Az angol népsereg még meg sincs, az angol katonaság zsoldos-katonaság, de máris éppúgy sztrájkba állt, Ulster körül, a munkaadójával, mint a szénmunkások vagy a hajóhordárok. A világnak azért nem esett ki a feneke, Angliát nem borítja el az anarchia, a német császár még nem kötött ki Harwichban, hogy meghódítsa a hármas királyságot – általában az angolok éppoly nyugodtak és egészségesek, mint voltak, mikor először adtak példát a világnak, hogy a királynak is csak egy feje van s a polgárnak is lehet akarata, ha tud akarni. Azt hiszem, a katonai renitencia, melylyel az ulsteri csapatok ejtették zavarba a kormányt, nem rossz étvágygerjesztő voltak a néphadsereghez. Bebizonyosodott, hogy a katonai állás nem jelent megkötöttséget, s nem jelent sem másodrendű állampolgárságot, amibe angol polgár nem nyugszik bele, sem fellebbvalóságot a polgárság felett, amit angol ember el nem tür. Így mindnyájan is lehetnénk katonák, gondolhatják a jó angolok, az ulsteri rebelliseken legeltetve szemüket. Azt hiszem, lord Robertsnek, ha még egy-két évig birja, nagy öröme telik majd utolsó esztendeiben.
Sőt azt hiszem, hogy, ha jószemű ember, mind több gyönyörüsége telhetik a mai világban, mely – nem tudom, vették-e észre – mindinkább elkatonásodik. Persze nem úgy, hogy a tisztek nagy urak volnának s az asszonyok csak hadnagyoknak tartogatnák kegyeiket – ebben inkább feltünő a visszaesés. Ellenben, egyaránt a nagy fegyverkezésekkel, világszerte felütköznek a katonai konfliktusok s több helyt kiujulnak a polgárság s a katonaság közt való összeütközések. A hároméves szolgálat súlyos gondja a francia köztársaságnak. A védelem fejlesztése zsarnokságba ragadta a jámbor svéd királyt. Ulstertől Zabernen át a Vérmezőig, az éposztól a karrikaturáig megmutatkozik, hogy valahogy valami van a katonasággal. S világos, hogy mi. Az emberek érzik, hogy katonaságra szükség van, s jobban s erősebben, mint valaha. De azt is érzik, hogy sem a katonai szolgálat nyügét, sem a katonai uralom nyomását nem tudják tovább viselni. Már pedig, a természet bölcs rendje szerint, elviselhetetlenséget az ember olyankor érez, mikor már nem szükség elviselni valamit – mikor az a jobb, ami a szükséget ellássa, de egyben elviselhető, már tulajdonképp megvan, s csak azért nem látjuk meg, mert itt alakult szemünk előtt. A tejfog is akkor inog meg, mikor alatta növésre készen áll már a vasfog. Az emberek nem éreznék türhetetlennek a katonai szolgálatot, ha tudtukon kivül nem tudnák, hogy már meg is van az a néphadsereg, amit az általános védkötelezettség csak igért, de nem adott meg.
Ez a hadsereg megvan az iskolában, ahol a gyerekek tornáznak. Ez a hadsereg megvan a gyepen, ahol a fiuk footballoznak, a férfiak cricketeznek, a lyányok tenniszeznek. Megvan a golfpályán, megvan a lovaglópályákon, megvan az istállókban, a garageokban, a hangárokban. Megvan a csónakversenyeken, a kerékpár-kirándulásokon s a cserkész-táborokban. Megvan a fegyelemben, melylyel versenyre trainiroznak, megvan a fáradságban, melyet a dicsőségért vállalnak, megvan a szervezettségben, mely az embereket hosszában s keresztben a legkülömbféle csoportokhoz forrasztja. Ruskin, a próféta reakcionárius, éppoly mélyre nézett, mikor a sportokat szidta, mint amily igaza volt, mikor a gotika eredetiségét megváltotta a renaissance olasz-utánzásától. Erőt pazarolni éppoly erkölcstelenség, mint pénzt. S a sport ilyen erőpazarlás, mert rendeltetés nélkül való erőkifejtés. Ez nem azt jelenti, hogy meg kell szüntetni s az embereknek vissza kell girhesedniök aranyeresekké. De igenis, hogy cél adassék számára s e ma céltalan rengeteg munka beillesztessék a célzatos közmunkába.
A miliciáról, mely Amerikában és Svájcban a katonai szolgálat formája, a katonatudósok lenézően beszélnek, mint másodrendű hadseregről. Ugyane megvetés közben azonban azt magyarázzák (tegnap magyarázta a porosz hadügyminiszter is), hogy a milicia tulajdonképp már meg is van, – a mai hadsereg is miliciás rendszeren épül. Ez sokkal igazabb, mint a porosz generális hiszi. Az a második réteg hadsereg, mely minden nagyobb véderőben megvan már s most készülnek megcsinálni minálunk is, csakugyan nem egyéb, mint tartalékosok hadserege, vagyis milicia. Az aztán úgy az eredendő, mint az életben továbbfolyó kiképzés dolga, hogy ez a sereg éppoly jó legyen, mint az első rétegű, – s viszont tisztára közigazgatási feladat, hogy éppoly fürge mozgathatású legyen, mint ez. Ámde az nincs sehol megírva, hogy az eredendő kiképzésnek éppen kaszárnyában kelljen végbemennie s éppen husz-huszonhárom esztendős korukban. S az sincs sehol megírva, hogy e katonás képzettségnek frissentartása megint csak kaszárnyaéletben való felfrissítés útján történjék. Mint ahogy minden téren föllázad a társadalom az ellen az ostobaság ellen, hogy az iskolában mindent tanulnak, csak azt nem, ami az életben kell: igen hamar képtelenségnek fogják érezni, hogy olyan mindnyájunkat kötelező munkára, mint a katonai, nem készülünk szinte első lélekzetünktől fogva. Röviden: mint ahogy irni-olvasni nem l’art pour l’art tanul a társadalomban élő ember, hanem hogy tanulni és közlekedni tudjon vele, úgy fog, attól fogva, hogy megtanul járni, fordulni, kezével, lábával s lélekzetével bánni, addig, amíg utolsót lélekzik: úgy fog minden testi kultura, ügyesség s fölszereltség, minden iskolai s iskolán kivüli, minden pihenési s minden versengési mozgás, testgyakorlat és sport annak szolgálatába állani, hogy minden épkézláb ember – s ebbe beleértem testi mivoltuk természetes birásáig a nőket is – köteles testi erejével, ügyességével s alárendelkezésével is rendelkezésére állani annak a köznek, mely viszont az élet egyéb föltételeivel őnéki áll rendelkezésére. Vasut, gőzhajó: ma is kitünően ellátja a polgári szolgálatot s a polgári forgalomban nincs semmi nyügösség és semmi fennakadás. De mégis úgy van megcsinálva és úgy van megszervezve, hogy bármely napon, sőt órában egy óra alatt hadi eszközzé alakítható s hadiszolgálatba állítható. Nos: ilyennek kell lennie a polgári társadalomnak, ha nem vállal zsoldos-szolgálatot s nem tűr katonazsarnokságot. Minden tanulásának katonai tanulásnak, minden további munkájának s mulatságának katonai továbbképződésnek s frissenmaradásnak kell lennie, s minden polgári szervezetének olyannak, hogy egy óra alatt egy gombfordítással szolgálattá legyen átalakítható.
Hogy ez mennyire benne van már a levegőben: a cserkészmozgalom mutatja. Tudnivaló, honnan indult ki: Baden-Powell generális, a lord Roberts pártfele találta ki, egyenesen azzal a szándékkal, hogy katonai foglalkozásban, ügyességben és megszokásban nőjjön fel egy uj ivadék, mely másképp gondolkozzék majd a katonai szolgálatról, mint a mostani elpuhult s szives örömest vállalja, ami nélkül a birodalom tönkremehet, az általános hadi kötelezettséget. A számítás nem rossz, – de nyilvánvaló, hogy, mint nem egyszer megesik, a gondos tenyésztő mindjárt gyilkosát is benne neveli az uj teremtménynek. Mert a cserkészet nemcsak a védkötelezettségre való nevelés, hanem a kaszárnyakatonáskodás ellen való is. Aki tizenhat évet töltött katonai tanulásban és fegyelemben, annak nem kell többé sem három, sem két, sem egy esztendőt töltenie katonai monomániában s kikapcsolódva a polgári munkából. S viszont aki gyerekéletébe is bele tudta kapcsolni a katonai érdeklődést, tanulást, szolgálatot és gyakorlatot, az nem kapcsolja ki meglett életéből, munkájából és pályájából sem. A jövő nemzedék egész élete és pályafutása, a bölcsőtől a sirig, vagy, mondjuk, a kisdedóvótól a nyugdijas esztendőig egy katonai tanulás, szolgálat és gyakorlás lesz, csak a kereteket kell mindig készen tartani, amikbe akármikor beleállhasson, és, természetesen, egy kis tábor tisztet, vagyis igazán tisztviselőt kell őrmestertől tábornagyig a mai hadsereg helyett úgy fenn és külön tartania a társadalom ez állandó katonai nevelésben és szervezésben való tartására s a kereteknek mintegy jelzésére, vagyis úgy kell mindazonáltal fenntartania egy kis tábor foglalkozásos katonát, mint ahogy ma is vannak foglalkozásos birák, ügyészek, miniszteriumi és egyéb igazgatási tisztviselők a polgáribb élet igazítására s szabályozására s kereteinek frissen tartására. Csak éppen hogy ez a különbség fog megszünni: a katonaság s a polgárság közt való. A katonai foglalkozás éppúgy egy foglalkozás lesz a többi polgári közt, mint a telekkönyvvezetés vagy az adminisztrativ államtitkárság, s a katonai ügyek úgy az egyes, mint a hatóság számára éppoly polgáriak lesznek, mint ma az iskolaiak vagy az árvaszékiek. Bizonyos, hogy az eljövendő néphadseregben sem a szalutálás, sem a parádélépés, sem – ne ess össze világ – a feltétlen engedelmesség nem lesz olyan fontos, mint a maiban, – s bizonyos, hogy ez elképzelhetetlen a mai katona számára. Még Shakespeare előtt is elképzelhetetlen volt olyan állam, hol a szabók komolyan belebeszélhetnek abba, amit a királyok tesznek. S most mégis így van, s nemcsak az államok nem mentek bele tönkre, de a királyok sem.
RISZTOVÁC
1914. május 15.
Risztovácban, Szerbiában, lepuskáztak minap egy zászlóalja ujoncot, amért a nyavalyásak, szerbbé hódított bolgár létükre, nem akartak hűséget esküdni uj zászlajuknak. Egy zászlóalja bolgár… és Risztovácban… Most illenék alaposnak lenni s utána járni, jól emlékszem-e, hogy Montesquieu veti fel a kérdést: vajjon ha rajtam állna, hogy egy gomb megnyomására valahol egészen messze, Kinában, tizezer ember felforduljon: volna-e szivem megnyomni ezt a gombot?… Montesquieu idejében Kina még messze volt, s a gombokból, amiket megnyomhattak, nem szaladt tovább vasfonál, hogy, ha tetszik, akár százezer embert is fel lehessen vele fordíttatni tizezer mértföldnyi messze. Ma akárhányszor megesik, hogy elnök vagy császár megnyom egy gombot, a villamosság elszalad vele, s dróton vagy most már dróttalan is felrobbantja például az utolsó sziklát, mely a Panamaszorosban a Csendes-tengert az Atlanti-tengertől elválasztotta, vagy vizre ereszti a legnagyobb csatahajót, mely egyszerre tizezer embert tud halálba vinni vagy gyilkossá avatni. Az elnököknek, a császároknak, sőt a minisztereknek s mindenesetre a hadi szállítóknak ma már valóban vannak gombjaik, amiket csak meg kell nyomniok, hogy potyogjanak az emberek Pekingben is, Risztovácban is. E lehetőség tudata benne van idegeikben s akárhány közülük járt már Pekingben is, Risztovácban is, és tudja, hogy sem a tizezer kuli nem mese, sem a zászlóalja bolgár, hanem eleven isten teremtései, hus és vér, vacogó fog és nyilalló ideg, mint bármely király, miniszter vagy hadi szállító. És van szivük megnyomni azt a gombot?
Van. Vagy legalább is: van szivük azt csinálni, amit nagy politikának neveznek. Most egyelőre vége egy kétéves nagy háborunak, melynek megvolt az a tehetsége, hogy minden percben világháboru legyen belőle. Rendre megjelennek a zöld könyvek s a vörös könyvek, s ahány levelük, mindmegannyi gombnak emléke, mit arra szerelt föl a diplomata művészet, hogy százezrek, sőt milliók robbanjanak föl, ha megnyomják. A háboru a szabadság, sőt az emberség nevében indult. Rab népek évszázadok óta nyögnek idegen igában s most összefognak egymással – testvérek a szerencsétlenségben s az elszántságban – hogy ezt az igát lerázzák magukról. Hősi szövetkezésük körül ott áll a művelt világ, a keresztény Európa, hogy felügyeljen a nagy lobogásra, hogy tüze kifelé ne harapodzzék s befelé is csak hevitsen, de ne pusztitson. Így volt ez papiron, – Európa mint művelt és modern keresztény szekundált a viadalnál, ki már tudja, hogy a bolgár vér is vér, az albán ember is ember s érzékletesen el tudja képzelni, hogy igazi és véres halál az, ami egy-egy gomb megnyomásának nyomába kelhet. S meg kell mondani, hogy Európa két szövetségi tábora, amily veszettül intrikált és dolgozott egymás ellen s a Balkán népeivel egyikkel az egyik, másikkal a másik a maga háboruját vívatta: annyira egy tudott lenni és egy is volt, mikor annak kellett utját állni, hogy a balkáni háboru európai háboruvá ne terjedjen szét. Egyszóval: Európa, ha két tábora mégoly fenekedve agyarkodik is egymásra, bebizonyította, hogy tud egy lenni, ha akar, s amikor így összetart, akkor meg is tudja tetetni a Balkánon, amit akar. Konstantinápoly előtt meg tudta állitani a bolgárokat, kiknek csak egyet kellett volna lépniök, hogy Bizáncnak urává legyenek, – mert akarta őket megállítani. Az Adriától vissza tudta szorítani a szerbeket, kiknek joguk, okuk és erejük lett volna rá, hogy a partig kijussanak, mert akarta őket visszaszorítani. Tehetetlensége, már ami annak látszott, mikor megkérdezése nélkül tört ki az első balkáni háboru s kedve ellenére tört ki a második: csak képmutatás és komédia. Ha igazán akar valamit, azt meg is tudja csinálni. S mikor az ember végignéz az aljasságon, mely szerint az uj balkáni térkép alakult, el kell borzadnia a művelt Európa vérivó gonoszságán.
Mert Risztovác: ez csak egy flagráns példa ezer helyett. Az egész Balkán ma egy Risztovác. A nemzeti, a keresztény, a szabadsági eszme nevében a török járom alól kiszabadult balkáni nemzetek ma mindahány, valamennyi egyszerre aktiv és passziv hőse egy török stilusuan elnyomó, zsarnoki és rabszolgatartó politikának. Sőt a töröknél is rosszabbnak. Mert a török türelmes, vagy legalább is közömbös ur volt, nem zavarta a rabot sem nemzetiségében, sem vallásában, s csak adót szedett tőle, de (kivéve a legutóbbi időket) nem nyomott kezébe fegyvert, hogy még életével is kelljen szolgálnia elnyomóit. De a szerb, aki bolgárt hódit, a görög, aki szerbet, a montenegrói, aki albánt s az albán, aki görögöt: azt kivánja a nyomorulttól, hogy menten szerbbé, göröggé, csernagorccá legyen, s megtagadja fajtáját, melynek megszabadulásáért csak imént vérzett a török szablyáktól. Ahogy a második balkáni háboruban az uj szerzemények felosztattak s az uj határok megvonattak: mintha sose lett volna a világon az a hires nemzeti eszme, melynek nevében folynak száz esztendő óta a balkáni háboruk. S a rettenetes az, hogy ami arculcsapás odalenn a nemzeti eszmét éri, egyben az emberségnek s a műveltségnek is meggyötretése. Északi albánok szerb uralom alatt: ez csak kegyetlen igazságtalanság, de mégsem borzalmasabb, mint mikor a patkány kerül a ratler fogára. Ám elképzelni Epirusz művelt kalmárgörögjeit a vérboszus albán vadak igazgatása alatt! Elképzelni a Dobrudsa szabad és komoly bolgárait a román raszták perfidiájának odalökve! Elképzelni Szaloniki szefárdjait az ősi konkurrensek, a görögök boszujának kiszolgáltatva! S elgondolni végre a boldogtalan müzülmánokat, kik, mint az iszapban maradt hal, mikor az árviz levonult róla, fuldokló tanácstalanságban vergődnek volt rabszolgáik között! Rémitő elképzelni, mik történhetnek odalenn Dibrától Szalonikig s Drinápolytól Valonáig. S mindezeknek nem kéne történniök, ha Európa nem akarta volna. Teljesen Európának hatalmában volt, hogy az uj balkáni országok igazság és emberség szerint alakuljanak s a nemzeti államok határai a népek lakóhatárai szerint szabassanak meg. Mind az érdekek, melyek szerint az entente az egyik, a triplice a másik balkáni országot lökte vagy tartotta, ugyanugy meg volnának őrizve s ugyanugy ellensulyozhatnák egymást, ha e királyságok nem alakultak volna egyik a másik rovására. Sőt így, mindegyik ország belső ellenséget s nemzetiségi kérdést kapván uj szerzeményével, mindegyik gyengébb előőrse annak a triplices vagy ententeos érdeknek, mint volna, ha természetes és megmaradható kialakultságban minden erejét belső kiépülésére vethetné. Még amit a külön olasz és osztrák-magyar érdek egy kicsit mesterségesen erőltetett ki a Balkánon, és mert komolyan akarta, rá tudta szoritani az ententeot, hogy utjába ne álljon: a független Albánia is alakulhatott volna egészségesen, megállhatóan, nem úgy, hogy északon csonka, szerb uralom alá került albánok híján, délen tulterhelt, feleslegesen hozzácsapott görögökkel – s szakasztott ugyanannyit jelentene akár a triplice, akár az entente mérlegén, mint ma. Nem reális érdek, csak pokoli rosszaság, – csak régi rossz időkből a diplomáciában megmaradt hiperravaszság volt, amivel Európa megengedte vagy előidézte, hogy a felszabaduló rabszolgák telhetetlensége rajzolja meg az uj balkáni térképet, s a török atrocitások helyett most román, bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc atrocitások legyenek, s a török uralom tarthatatlansága helyében most a román, bolgár, szerb, görög, albán és csernagorc tarthatatlanság legyen odalenn továbbra is a zavaros, amiben ki tudja, nem lehet-e halászni. Micsoda szégyene a kulturának, a huszadik századnak, a kereszténységnek, hogy a kultura, a békesség s az emberség nevében kell visszasirni a müzülmán uralmat, mely aránylag még állandóságot s kiszámithatóságot jelentett a kavargáshoz képest, mely, úgy látszik, hun- és tatárjárásos idők borzalmait fogja felujítani az Adriától a Fekete-tengerig!
S ekkor összeül a magas delegáció s csinál magas politikát. S feláll a nagyméltóságu miniszter s tart nagyméltóságu expozékat. A delegátusok mintha nyársat nyeltek volna – még az osztályfőnök ur is olyan fenséggel beszél, mintha csak szórakozottságból nem teremtett volna nyolc nap alatt uj földtekét. S ezalatt Risztovácban ropognak a puskák s egy zászlóalja bolgár legény harap a fübe, az entente nagyobb dicsőségére. S Epiruszban villognak a kardok s vagyonok és műveltségek véreznek el a triplice nagyobb dicsőségére. Ami problémája volt a Balkánnak: két vértengeres háboru után még vadabbul, még veszedelmesebben, még kiszámithatatlanabbul mered Európa elé, mint annak előtte. S a diplomaták irják a zöld könyveket s a vörös könyveket, s nem akad senki, aki a fejükhöz vágja!
HARTWIG
1914. julius 12.
A nagy sakkpartiból kidőlt a szemközti bástya is: tegnap este fél tizkor hirtelen meghalt – azt fogják mondani szörnyet halt s a rác paraszt s a muszka deák hitéből az isten se veszi ki a gombanövésü legendát, hogy vendéglátó gazdájának, a belgrádi osztrák-magyar követnek kezétől halt meg: Hartwig Miklós, belgrádi orosz követ. Hartwig Miklós öt-hat éve tanyázott Belgrádban s ugyanennyivel volt idősebb azon Ferenc Ferdinánd ausztria-estei főhercegnél, ki holnap lesz két hete Sarajevóban aznap délelőtt esett el feleségestül együtt szerb orgyilkos kezétől, amely nap estéjén a belgrádi orosz követ nagy szoarét adott a házába ki-bejáró belgrádi társaságnak. Ez meg a mi legendánk, amit soha semmi világosság nem fog kioszlatni az embereink lelkéből: hogy Hartwig Miklósnak volt valami köze ahhoz, hogy a főherceg nem hagyta el élve Sarajevo városát, hol épp a rigómezei ütközet emléknapján ragyogtatta meg császári hatalmát… Legendák… egyikben lehet igazság, a másikat nevetség elgondolni… de lesz idő, hogy mindegy lesz. Egy kedves barátnőm mesélte, hogy mikor egyetlen kis leánya meghalt s hónapokkal szive bálványának temetése után még mindig vigasztalan s félőrülten járkált a drága sir körül a temetőben, egy öreg barátjával találkozott, ki halkan vonta karját karja alá s így huzta magával a sirok között. Egy darabig némán sétáltak, majd egy sirnál megállitotta. Botjával rámutatott a dombra: asszonyi név volt kövére irva. Majd átmutatott egy nem messzi kőre: ebbe férfinév volt bevésve. »Látod, szivem: ennek viszonya volt ezzel. Aminek most már negyven éve… Micsoda nagy dolog volt ez akkor…«
Negyven-ötven esztendő hamar telik-mulik, s lesz idő, minden bizonynyal, hogy senkit sem fog izgatni a tragikum, mely elejtette Ferenc Ferdinándot, a nemezis, mely utolérte Hartwigot. Akkorra majd nyilván eldőlt a párbaj is, mely e két férfiu közt évek óta folyott, s melyből, a viaskodók kidőltével, csak az egymásnak mért két kard marad meg. De most még folyik a párbaj s a kardoknak hamar akad majd gazdájuk. Ki kapja meg a Hartwigét? Az szinte mindegy. Nem mintha Hartwig Miklós kitünő ember ne lett volna s akik ismerték, alkalmasint száz éles vonást tudnak, melylyel külön egyéniség gyanánt ütött el Csarikov urtól vagy Izvolszki urtól, vagy néhai Kaulbars vagy Mencsikov generálisoktól s mind a férfiaktól, kik a hivatalos orosz politikával egyaránt s egyúttal ellenére szövik és bogozzák az orosz társadalom világpolitikáját. A tipusa ugyanaz mind e külömböző egyéniségeknek, s egészen bizonyos, hogy ez a tipus nem hal ki s minden öt éven belül ötven hivatott egyéniségben él majd tovább és ujul meg, ha egy-egy személyesitője kidől s ivadéka kivénül. Lehet, hogy e percben Teheránban ül az uj Hartwig, mint ahogy Hartwig Miklós is ott ült volt, mielőtt Belgrádba került. Belgrádban, Teheránban, Párisban: mindenütt, hol a nagy orosz gondolatnak érdekeltsége van, ez az érdekeltség kivált, nevel, magához alakit s a maga lelkével ihlet meg egy-egy alkalmas egyéniséget, – a nyers anyagot megadja egy nagy nép kifogyhatatlansága, a formát megadja a küldetés, s az orosz diplomáciának természetes folyamatosságban toborzódik a szukreszcenciája, mióta a nagy nemzet Nagy Péterben öntudatra ébredt s mind ameddig a nagy birodalomnak lesz a világon akarni, kivánni, kiküzdeni és megakadályozni valója.
Ám kire száll a Ferenc Ferdinánd kardja? A főhercegé, ki egy kicsit imperátor, kancellár s fővezér volt egy személyben, s az érdekeltség szerelmes expanziójával éppugy magához tudta rántani a hivatalos hatáskörökön tul is e monarchia képviseletét, mint ahogy a kis belgrádi követ, nem is nagyherceg, még csak nem is főnemes, Oroszország számára és nevében mert és tudott dolgozni, mikor pedig más volt a császár, a külügyminiszter s a generalisszimusz? Ez az, amiről beszélek: hány ilyen embere van Oroszországnak, s hány lehet, akit nem is ismerünk, még kisebb, mint Hartwig, még kisebb helyen, mint a belgrádi követség s nem is orosz, hanem tatár vagy örmény, vagy, mint Hartwig és Witte, német – s aki mind akarja, meri és tudja, néha vakmerő tolakodással, néha ebben nyakát is szegve, de mindig az érdekeltségnek, a, nem tudok rá más szót, a szerelemnek isteni és ördögi leleményével Oroszországot jelenteni és képviselni? Kicsodánk van nekünk ilyen, mióta, két hét óta, nincs az élők közt az egyetlen ember, ki az uralkodón kivül elmondhatta magáról, hogy ő a habsburgi birodalmat jelenti?
Nemrégiben szó esett nálunk a mi diplomáciánk ügyefogyottságáról s voltak, kik abban vélték okát láthatni, hogy az arisztokráciából rekrutálódik. Arisztokraták is akadtak, kik e nézetet felkapták – s ha a dolog csakugyan ily egyszerüen állna, még a mi feudális világunkban is könnyü volna róla tenni. De mit is mondott Pulszky Ferenc, mikor kifejtették előtte, hogy a husevés egészségtelen és gyengitő táplálkozás s a legerősebb s a legmunkabiróbb állatok rendre növényevőek?… Például az oroszlán! szólt erre Pulszky Ferenc. Például Bismarck, lehet egy szóval elintézni az egész antinemesi elméletet. Bizonyára: a diplomácia ne legyen zárt kaszt, a diplomaták legyenek éberek a társadalmak szükségei iránt, a mai diplomata mindenütt forduljon meg s mindenhez értsen, legyen gazdasági érzéke… és így tovább… s nagyon igaz, hogy a mi diplomatáink ezekben az alkalmasságokban nem bővelkednek. De csakis azért-e, mert uri származások? Hiszen nem mind azok. Van köztük plebejus is – a demokrácia geniejével miért nem ragadják magukhoz a hatalmat s a befolyást, amihez a genie mindig el tud jutni, hiszen azért genie? Bizonyára: e monarchia diplomáciájának, egész hivatalosságának s vezetőségének közelebb kellene jutnia a társadalomhoz s én egy szóval sem mondom, hogy őrmestertől külügyminiszterig akár minden egyese ne legyen polgárember, sőt, ha úgy tetszik, munkásember. Ennek is sok volna a hübnere, egyszer talán bővebben is elgondolkozhatunk rajt’ – de most nem ez a téma, hanem az, hogy ha a mi diplomáciánk weltfremd, annak egyéb okának is kell lenni, mint a származás – hiszen hány olyan mágnásunk van, kiről kétségbeesve mesélik az érdekeltek, hogy akárhány örmény vagy zsidó tanulhatna tőle?! Ami baj van a mi diplomáciánk körül, az ugyanaz volna, ha egy arisztokrata sem ülne közöttük, mert a parasztot vagy a polgárt vagy a proletárt éppugy nem volna, ami osztrák-magyar Hartwiggá alakítsa, mint ahogy nincs, ami uj Metternichet vagy Schwarzenberget vagy – Andrássyt formálna a mostaniakból. Helyben vagyok, itt a példa. Miért tudott Andrássy Gyula Andrássy Gyula lenni? S a minden bizonynyal meglévő jó néhány ismert és számlálatlan sok ismeretlen és lappangó nagy ember és nagy elme közül, mely ötven millió ember közt föltétlen ugyanoly számban születik, mint más hazákban, minálunk most miért nem nőnek Hartwigok és Csarikovok és Izvolszkiak? Hiszen ezek is csak emberek s a mi embereink is emberek volnának?!
Az hiányzik nálunk, ami másutt megvan, s amit e sorokon végig gondosan megválasztott szavakkal neveztem hol érdekeltségnek, hol szerelemnek, ami mindakettő egyet jelent. A tehetség magában nem teszi. A tudás sem, a tanultság sem. Mindez csak az ügyek ellátására futja, a korrektságra, a helyes munkavégzésre. A leleményt, ami nélkül igazi ügyvitel nincsen, a szenvedély adja, ezt pedig az érdekeltség ébreszti. Hogy a magam mesterségénél maradjak: a leggeniálisabb s a leggyakorlottabb iró is másképp ir, mikor muszájból vagy kötelességből ir, s másképp, mikor valami felgyujtja képzeletét. S mindenki úgy van, mint az iró s minden olyan, mint az irás. Máskép ir felségfolyamodást az ügyvéd az ő halálraitélt klienséről, s másképp irna, ha a maga életéért kellene könyörögnie. Ennek a monarchiának, ennek a hibrid, elzárt, befelé neutralizált, kifelé mozdulni tilos alakulatnak legmagasabb emberétől le utolsó utkaparójáig csak kötelességtudó hivatalnokai lehetnek, nem leleményes szerelmesei. Mert hol az a szenvedély, az a hiuság, az az érdek, az a becsvágy, az az önzés vagy önzetlenség, mely érdekelve lehetne e monarchia mai belső vagy külső lehetőségeiben?
S itt térek vissza Andrássy Gyulára. Solferino után és Königgraetz előtt ez a birodalom épp úgy ég és föld közt lebegett, mint most. Akik érte és benne dolgoztak, céltalan kötelességből dolgoztak. Ott volt a magyar Benedek is, kitünő katona s a végsőkig kötelességtudó – de szemben állt vele a hidegen izzó Moltke, a mindent kockáztató Bismarck, a porosz németség két küldetéses szerelmese. Königgraetznél felborult az egész tehetetlen osztrák világ, romban hevert a sokkörü imperium – s ekkor, mint mikor a professzorok után a feladott cárevicshoz elhíják a szent barátot, olyan lélekkel hagyta a császár a magyarokra, hogy ám próbálkozzanak. S ők próbálkoztak is. Deák és Andrássy megmentette a monarchiát, azzal, hogy magyar gondolat szerint szervezte ujjá. A dualizmus éppúgy, mint a hármas-szövetség: magyar gondolat, s magyar genie, Andrássy, a magyar ember szerelmes érdekeltségével avatkozott bele a cseh-osztrák kiegyezésbe s ugrott élére, akár tetszett, akár nem, az ujjáteremtett birodalomnak, a mi birodalmunknak. A mi érdekeltségünk leleményével tudta a königgraetzi romokat osztrák-magyar monarchiává felépíteni s a megalázott és megrugdalt árnyékbirodalmat öt év alatt nagyhatalommá tenni, mely az orosz-török háboruban már diktált, Berlinben vezetett, s mig lábainál uj országokat teremtett, a Habsburgok zászlaját levitte a Hunyadyak utján Boszniába. Mennyi összeütközése volt, mennyi intrika, perfidia és neheztelés vette körül – de tudott győzni és tudott teremteni, mert volt miért. Aehrenthal, ki pedig kitünő ember volt és hatalmas akarat, már nem tudott, s a halál váltotta meg helyéről, honnan amugy is lehervadt volna. Mert miért dolgozott Aehrenthal, s egy magyar avagy cseh vagy német vagy akárki, ki ma az ő helyére kerülne: vajjon miért dolgozna? Andrássy visszavonulása már nem volt véletlen: már első jelensége volt annak a visszacsinálásnak, amit berlini világtörténelmi diadalai után a dualizmuson megkezdeni jónak láttak. Életprincipiumától fosztották meg ezt a monarchiát, anélkül, hogy tudtak volna helyébe más principiumot tenni. S ettől a perctől fogva e lélektelen birodalom lelket sem tudott többé embereibe önteni, s nagytervübb s nagyobbakaratu emberei munkájuk végezetlen sülyednek el a tragikumban. Ferenc Ferdinánd valami egyebet akart – jót-e vagy rosszat, az az ő kriptája titka, de volt terve s ezzel együtt tudott nőni és cselekedni. De őt eltették láb alól, a magyar gondolat meg indexre van téve, s a gondolattalan árnyékbirodalommal szemben ott áll a kifogyhatatlan leleményü Oroszország, mely, amig céljai vannak, embereket is tud nevelni. Hartwig Miklós helyébe uj bástya jő, uj bástyák, futárok, parasztok, számlálatlan sokaságban – nincs az a sakkmester, ki így ezt a partit meg tudja nyerni.
AMERIKA
1914. julius 19.
Mikor most tiz éve Newyorkban jártam, egy odavaló kollega megintervjuolt s harmadnap beszélgetésünk valamelyik nagy lapban azzal a felirással jelent meg, hogy: Akinek tetszik a Fifth Avenue! S valóban: nekem tetszik a Fifth Avenue, a milliardairek kertes palotácskáinak utsora, melynek minden jót és drágát összeszedő és utánzó hörcsökgazdagságát fitymálni szokták az európaiak, s utánuk az amerikaiak is úgy tesznek, mintha fitymálnák, ezen a legolcsóbb módon mutatván ki, hogy izlésért és műértelemért ime nem kell már átmenniök a tengeren. Mondom és igaz, hogy ennek már tiz éve s e tiz évbe esik az a lelki fordulat, melyről e sorok elmélkedni kivánnak. Akkor azonban Európa még elhitette magával, hogy a barbár Amerikát alapjában lenézi s Amerika még nyelt egyet, erre gondolván – körülbelül úgy, mint ahogy a zsidó bankár, kié az ország, a hatalom s a dicsőség, egy darabig még együtt viccel az expropiált gentryvel a zsidókról, mig végre a valóságos hatalommal fölülkerekedik benne a tartózkodás nélkül való gőg, s az alulkerültben a valóságos megtörtséggel együtt fölülkerekedik az őszinte áhítat.
Nekem azonban már akkor mert tetszeni a Fifth Avenue, mert mi ne tetszenék egy hatalmasan széles s mértföldnyi hosszú utdarabon, melynek egyik felét a viruló Central Park szegi, másik felét kastély kastély után, mely majd mind valami nevezetesebb, kivált francia villának másolata vagy utánszülötte. A Fifth Avenue így bizonyára nem eredeti, s nem is szép abban a szerves értelemben, mint mondjuk a brüsszeli Grand’ Place, mely minden házastul ott nőtt ki az odavaló földből, s nemcsak építőinek, de lakóinak is véréből és idegeiből. Viszont komédia és sznobság azt mondani, hogy ne volna szép – mint ahogy komédia és sznobság lett volna a régi Róma idejében rámondani a római fórumokra, hogy nem szépek, mert minden emléküket s palotájukat vagy templomukat görög építészek görög izlés szerint s nyilván az uj talajhoz csak hozzámódosított távoli eredetiek után másolták át a hódító piacára.
… Mit szólhattak a görögök, mikor az első rómaiak megjelentek náluk? Nyilván ugyanazt, mint a rómaiak, mikor az első germánok végigszántottak a hátukon. Én már gyerek se voltam, mikor Párisban még lenézték az amerikaiakat s a nagy restaurantok pincérei azzal a tulzott alázattal vágták zsebre aranyborravalóikat, melynek szemerebbenéséből kivillan a lenézés. Ma már erről szó sincs. Amerika tökéletesen expropiálta Párist s Páris lihegő alázattal szolgálja ki az amerikaiakat. S a világért sem titkos lenézéssel vagy lappangó gyülölettel! Nem – inkább ma még szemérmetesen eltitkolt és röstelt áhítattal, mely azonban – minden jel erre vall – csakhamar nyilt és türelmetlen imádatban fog kitörni. Ugyanígy fogadták mindig, mióta világ a világ, a művelt és finom alulkerültek a durva és nevetséges hódítókat. Elébb kinevették, aztán lenézték, majd gyűlölték őket – mignem megtörtek hatalmuk igézetétől, s megtéve őket isteneikké, boldog büszkeséggel vadultak vissza hozzájuk, hogy hasonlóik legyenek. A végén a görög imádja a rómait, a római a germánt, az aztek a spanyolt, az indus az angolt s a párisi az amerikait.
Történelmi kurzus: elnézni, hogy az amerikai barbárság, tisztára a több pénz, a sok pénz, a könnyü pénz hatalmával mint rontja magához a kényes Párist. Fogadó, vendéglő, szinház, ujság: minden és mindenki az amerikaiakat szolgálja. S nem fogcsikorgatva! Ez tegnap volt – ma már szerelmes imádattal! Nézzétek meg a francia divatot s a francia divatlapokat. A legujabb divatok, néhány év óta, olyan ijesztőek, hogy már akadnak, mint ezelőtt soha, divatfilozófusok, kik fennakadnak rajtuk. S nézzétek meg figyelmesen a longchampsi vagy auteuili futtatás után világgá kerülő parisienne-fotografiákat. Hát parisiennek még ezek a parisiennek? Ezek a hernyólábu, térdig derék potrohos állatok? O istenem: szegénykék még parisiennek, de ruháikat már nem maguk eszelik ki – jobban mondva: a mesterek, akik kieszelik, többé nem az ő testük köré, nem az ő izlésük számára kristályosítják. Hanem: az amerikai asszonyok számára. Ezeknek termetére illik ez a ruha. S ezeknek vérében még biedermeyerkori nagyanyáik vagy dédanyáik idejéből megmaradt a fodros szoknyához való huzás. Nem mintha nem volna izlésük, nem volna kimondott hajlandóságuk. Nagyon is van, talán egészséges is, de barbár, kezdetleges s az árnyalatok iránt érzéketlen. Mint ahogy a kocsisnak is van izlése, csak nem ugyanolyan, mint az úrnak. S Páris s a parisienne s lassankint – sőt nem is lassankint, hanem száguldó hamarsággal – az egész világ úgy van velük, mint volna az úr, kit a kocsisa fizet. Elkocsisodik.
Amerika elkocsisítja a világot. Ez nem baj, nem veszedelem, de veszteség, mert visszaesés. Legyünk vele tisztában, hogy a barbár Amerika az ő pénzével most szakasztott úgy önti el Európát, mint valamikor a germán az ő fegyverével. Szerencsétlenség nem lesz belőle, de veszteség igen. Körülbelül ezer évnyi visszaesés és időveszteség Európa pallérozódásában. A germánná vált Európa körülbelül ma ért el annyi kulturához, amily fokról a görög-rómainak maradhatott Európa ezer év előtt továbbfejlődhetett volna. Szédület elgondolni, hogy ma már hol tarthatna. De azért nem baj – így is elég messze tart.
Amerika a mai Európához képest körülbelül éppúgy ezer évvel fiatalabb s pallérozatlanabb, mint voltak a germánok a görög-római-egyiptomi kulturához képest. Észak-Amerika, és, mely bő költőpénz dolgában mind erősebben kezd számbajönni, Dél-Amerika, teszem Argentina. S vegyük hozzá a Fokföldet is, gyémántból kinőtt rengeteg vagyonaival. A tehetős barbárságnak e – paradoxon, de így van, – szomjas áradata óhatatlanul a maga alacsonyságához, vadabb érzéséhez, fejletlenebb izléséhez, mohóbb durvaságához rontja hozzá Európát. Figyeljétek meg a plakátstílust, mely külsőre, belsőre, hangra, nyomásra és szinvonalra minden zsurnalisztikát uniformizált. Ez már Amerika hatása. Nézzétek meg a szinházakat: belsőség nélkül való s ordítva moralizáló vagy röfögve disznólkodó darabjaikkal: ez már Amerika. A cigány-nyugat izlése kiváltja a cigány-kelet művészetét, s az orosz ballet kiszorítja hajlékaiból az operát. A koncerttermeket magukhoz ragadják a zene légtornászai és fogművészei, a szalónt kiszorítja a hotelbeli tangó-tea s a beszédbeli hódítás lelkiességét a táncban való egymásratalálás. A kaliforniai aranyásók vasárnapja: ez ma Európa.
Persze: Amerika is pallérozódni fog. Máris úton van ehhez s miközben magához rontja a művelt világot, sokat átment magához műveltsége romjaiból. Mint ahogy átlopja a Fifth Avenuera a francia kastélyokat s összevásárolja a legszebb képeket, sőt már a régi templomokat is: észrevétlen magába szíja a lelki finomságokat is s kötélidegei öntudatlan átveszik a finomabb rezzeneteket. Európában pedig a leányzó nem hal meg, csak alszik – ha majd Amerika is, gazdagságától s technikájától siettetett gyorsasággal, kifinomodik s kiművelődik s uj fogékonyságát átveti a régi világra is: ennek lappangó előkelőségei éppúgy felneszelnek majd az uj szellő zsongására, mint ahogy Napoleon, kiben Taine oly geniális szemmel látta meg a renaissance későszülött fiát, nem is tudta, mennyire igazán a római imperiumot jártatja végig a germán rabságu Európán.
Egyelőre azonban nagy megaláztatások következnek s nagy alázkodások. Nagyobbat képzelni sem tudok, mint egy angol ujságnak abbeli megfigyelését, melyet minap olvastam, hogy: »nézzétek meg a képes lapokat: minden angol ember képében van valami stupiditás s minden amerikai ember képében valami okosság!« Teremtő isten, – senki ezen több joggal nem mulathatott, mint én, ki egyszer külön kis értekezést irtam arról, hogy az angolnak nemzeti vonása a stupiditás. De hogy, mikor akad végre angol ember, ki ezt észreveszi, akkor is az amerikai emberekkel szemben veszi észre: ennyire stupidok eddig mégsem voltak az angolok. Ez már amerikai hatás!
HÁBORÚ
1914. julius 26.
Háború – az én korombeli magyar, mikor ezt a szót leírja, úgy írja le, mint ahogy azt írja le, hogy Uj-Zéland. Tudja, hogy van, de mi köze hozzá? még sose volt ott.
Utolsó igazi háborúja e monarchiának 1866-ban volt, a porosz-osztrák párviadal. Ebből az időből való a felelet, amit a katonaviselt ember adott a kérdésre, hogy hol sebesült meg: Königrécnél meg a hónom alatt! Ezekben az időkben csupa ilyen feleleteket adtak Magyarországon s csupa ilyen keserű anekdota járta a háborúról. Nem mintha a porosz háború nem lett volna népek csatája. Az volt, a magyar nép, a magyar nemzet csatája volt, csak éppen hogy nem a porosz ellen, hanem az osztrák ellen. A magyar anyák, kiknek fiai ott véreztek Bismarck és Moltke előtt, imádságba foglalták a Bismarck s Moltke nevét. A magyar anyák akkor ilyen különösek voltak. Arra ugyan nem tudta rávenni őket Bécs, hogy (a Deák Ferenc szava szerint) kétszer szüljenek egy esztendőben s kétszer annyi katonát állíthassanak a császárnak. De hogy egyszer szült s olyik egyszülött fiát ne sirassa, ha elesett porosz kéztől s ezzel is kevesebb legyen a bécsi hatalom katonája: ezt az akkori magyar asszony el tudta viselni. Erre nevelődött nemzedék volt: az 1866-iki magyar anyák 1848-ban voltak kislyányok.
Az én nemzedékem már nem nevekedett ágyúdörgés között. Csecsszopók voltunk, mikor a porosz bevonult Párisba s a commune bukása a pokol vörösét vetette föl az égre. Nagy háború volt, de nem a mi háborúnk, – sőt, a rövid bizonytalanság után, melyben Andrássy legyőzte Beustot és Albrecht főherceget, cserbe hagyatta a franciát s hozzácsatolt bennünket a porosz élethez, mely ma ennek fejében ime helyt áll a mi életünkért: a porosz-francia háború sikere olyan virágzást és játékos kedvet öntött végig a megujult monarchián, hogy a pajzán farsangnak csak az 1873-iki krach hamvazó szerdája tudott véget vetni. Aztán jött, néhány évre rá, az osztrák-török háború. Andrássy ezt is csak megnyerte, anélkül, hogy részt kellett volna benne vennünk. Bosznia: az persze már háború volt, a magunk háborúja. Én már az Über Land und Meer cimü ujság buzgó olvasója vagy legalább is lapozója voltam, s éppen Kecskeméten, mikor a kecskeméti bakákat levitték ebbe a kecskemekegéses görbe országba. Két képemlékem is van róla: egy langyos délután, mikor künn vagyunk a vasútnál s a teherkocsik lépcsőjén fehérbajszu bakák – nyilván tartalékosok – sírva bucsúznak asszonyuktól s gyereküktől. S este is látom magam, – őszi vagy téli hamar este – amint nagyanyámmal s a Roza szolgálóval hallgatag ültünk a banyakemence körül s nem tollat fosztunk, mint máskor, hanem ami vásott lepedő, de gatya és pöndöly is a házban találtatik, fölszálazzuk tépésnek. Mostani antiszepszises eszemmel borsódzik hátam, elgondolván, mennyi fertőzetet küldhettünk ártatlanságunkban a sebesülteknek. Akkor ez így volt rendjén, így volt emberséges és irgalmas – s ma már körülbelül mindegy, mert aki akkor katonasebesült volt, az azóta nyilván amúgy is meghalt volna… Sok familiát tudok, hol a családi fényképek, chignonos asszonyságok s torzomborz szakállú s vasalódeszkásvállú akkori gavallérok arcképei közt ott szürkül és halványlik egy csupaszképű és pufók bakalegény fotografiája… a szegény Imre, vagy Peti vagy Zsiga, ki elesett Dobojnál vagy Maglájnál, egy asszony lötte le a hegyről, látta, amint puskát fogott rá, borzasztóak ezek a vad asszonyok… Egy országos név is sírt akkor a gyászolók között, Trefort Ágost, a hires kultuszminiszter siratta egyetlen Ervin fiát.
De mindent összevéve, bármennyi vérrel és könnyel járt: ez sem volt igazi háború. Nem volt háború úgy, hogy befelé való szele, mint a tornado, végignyargalt volna az országon. Azóta, ha szabad ilyenkor ilyen durva szó, ott kibiceltünk a török-görög, az angol-búr, a spanyol-amerikai, a borzalmas orosz-japán, a tripoliszi olasz s a még rettenetesebb két balkáni háborúnál. Mindről hallottunk rémületeket, olyik minden percben átcsaphatott hozzánk s kivált a balkáninak gazdasági áthatása egy kicsit mégis valósági érzéssel kólintott bennünket fejbe. A búr háború során szívtépő volt – meg is írtam akkor versben – hétről-hétre, szivós angol egyhangúsággal ott látni közzétéve a képes lapokban levélszám a Ladysmithnél, a Magersfountainnál elesett gyönyörű angol fiúk arcképét… mennyi ifjú szép halott, mennyi ifjú hős halott, fiatal halott… számlálatlan, egysorjában, déli éjek harmatjában, temetetlen rothad ott annyi ifju szép halott, annyi ifju, annyi hős, annyi fiatal halott… Szomorú volt, fájdalmas volt, de csak szemünkön át láttuk, a bőrünkön nem éreztük.
Hanem – istenem: az ember gondolattalan állat s azt hiszi, hogy tud, mikor csak utánapapol. Mindnyájan tanultuk a harmincéves háborút, pusztításait, visszavetéseit: de ki gondolja végig, hogy mit jelentett: akkor élni?! Japánban találni ajnókat, Egyiptomban találni fellahokat, a legutolsó, a legnyomorultabb, a legműveletlenebb, a legmegtörtebb embereket a világon. De kezük és lábuk karcsúsága leszéplik róluk: nem illik állatiságukhoz. Nem is, mert ezt őseiktől vették örökbe, kik hajdan urak voltak, büszkék és boldogok, – de jött a háború, jött az idegen hódító, s visszavetette őket az állatiságba. Ez az, amit nem tudunk elgondolni, hogy velünk s a mi világunkkal megtörténhessék. Csakugyan lehet, hogy ahol ma márványpaloták tündöklenek, ott holnap homok lepje be a romokat? Hogy ahol ma öntöző csatornák körül virul a kertes élet, ott holnap esőtelen nyár szikassza ki az eliszaposodott folyóvizeket? Ez ma már talán nem lehetséges – ma már, aminők az emberiség mai állapotai: nem igen lehet elképzelni annyira barbár népanyagú tatárjárást, mint aminő tönkretette Asszirt és Babilont, Egyiptomot, Hellászt és Rómát. De háború még mindig van és lehet s vele mindannak megingása, mit gondolatlan életünkben olyan soha meg nem rendülhető tartozékának hittünk, mint a talajt, amin lábunkat megvetjük, a levegőeget, melybe felnyulunk.
Az életem: hogy nem az enyém. A kenyerem: hogy nem biztos. A pénzem: hogy elvész. Az állásom: hogy tárgytalan. A házam: hogy fölégethetik. A váltóm: hogy be nem váltják. A városom: hogy ostrom veszi körül, a vizvezetéket elvágják, a villamos nem jár, a lovakat elvitték háborúba, a telegráf le van foglalva, a vasút kell a katonáknak, a gyerekem nem kap tejet, az iskolákban sebesültek hörögnek, felvet bennünket a piszok, a fájdalom, a nyomorúság és a betegség, kereset nincs, kolera van, – ez a háború. Testi fájdalom, gyilkos pusztulás, nyugtalanság, zaklatottság, üldözöttség, – az ember országúton él rablók között, erdőben vadállatok között, temetőben hiénák között, pusztaságban sakálok között, tengeren cápák között, örvényben élet-halál között: ez a háború. Rémítő visszaesés – olyan a társadalomra s benne minden egyesre, mint ugyancsak az egyesre a betegség – valami finom, gazdag, előkelő, illatszerben fürdő és ámbrát lélegző emberre, mikor lebirja a vérbaj és eleven testtel elrothad.
S hogy kell-e ennek lenni? Erről gondolkozni minden idő alkalmasabb, mint a háborús. A gondolkozás ilyenkor általában stilustalan – olyan, mint ha a vizbefuló fel akarná lapozni a lexikonban az uszótempókat. Csak egy nagy szociológus igazság dereng át a lőporfüstön, a vérpárán, a tűzhamun, a romporon. Az, hogy az embercsoport a polgárosultságban egy fokkal vagy korral mindig hátrább van, mint az egyes ember. Szedj csoportba kétszáz művelt, jó és jól nevelt embert, egyenként nemének díszét s az előkelőség példáját: együttvéve neveletlen csorda lesz, mely röhög, mint a paraszt s vak dühhel gyilkol, mint a megriadt állat. Egyszerűen: az emberiség még nem jutott odáig, ahová az emberek. Az egyes ember már lebirta magában a vadállatot, – az emberiség még nem. Valamikor, még nem is rég, a társadalmon belül is urak voltak a rablók s a gyilkosok, – az úr nem is volt egyéb, mint, mai szemmel nézve, rablógyilkos, ez volt a hős, a félisten, a legkülönb ember, kit félve tiszteltek, mint ahogy az emberséges gyengét megvetették, lenézték és megalázták. Ennek ma már úgy ahogy vége s a társadalmakon belül annyira amennyire az emberség szab rendet. De az emberiség még nem tart ennyire. Ennek körén belül az ember még vadállat s a gyilkos s a rabló az úr, a csalás a fegyver, a leselkedés a rend, a hitszegés az okosság. Valóban az – ezt nem gunyból mondom. Aki ma, ha még oly derék és tekintélyes ember is, nemzete nevében és számára nem a haramia-morál szerint gondolkozik, az rossz politikus, az ügyetlen, az ostoba, az áruló. A magam nevében mondhatom, hogy nem bántom a másét, szent előttem az emberélet s inkább magam pusztuljak el, semmint más boldogulásának útjában álljak… De országom nevében nem cselekedhetem így, mert tönkreteszem vele s benne magamat, testvéreimet, minden egyes embert, kinek számára a nagyvilágon nincsen e kivül hely.
S ez a történelem: a rablások és gyilkolások sora. Az a hódító volt őszinte, ki üszköt vetett az alexandriai könyvtárba. Minden háború ilyen alexandriai könyvtárégetés, s csak még utálatosabb, ha azt komédiázza, hogy kiméli a könyvtárakat. Amig nem lehet a háborút elkerülni, addig nem lehet a könyvtárakat sem kimélni – viszont, amig minden ország rablóktól és gyilkosoktól van körülvéve s ezen nem háborodhatik fel, mert maga is rabló és gyilkos, addig, aki fél a háborútól, az legjobb, ha maga lövi magát főbe. Ez nem azt jelenti, hogy keresni kell a háborút vagy erőltetni vagy provokálni kell. Ma már vagyunk annyira, hogy átok van és legyen az országon és kormányzóin, akik mindenáron harciasak s vérben, vasban úgy spekulálnak, mint babban. Hires verekedők közt is élhetek úgy, hogy én nem kezdek ki senkivel. De azt tudniok kell, hogy, ha sora kerül, nem hagyom magam. Különben elvesztem. S amily rettenetes s az emberiséghez nem méltó a háború: emberhez méltóan kell viselni és elviselni. Szomorú, hogy az emberiség sem okosabb a buta földtekénél, mely örökkévalósága közben meg-megrendül s meg-megindul s felboritja a boldogtalanokat, kik életüket építik mozdulatlanságára. De az ember azért ember, hogy ne birjon vele a földindulás sem.
A MI HÁBORUNK
1914. augusztus 1.
Ennek a háborúnak a dolga a legegyszerűbb a világtörténelemben.
Ha volna még kétség, hogy enélkül mi várt volna reánk, nézzünk jól szemébe a Sir Edward Grey első közvetitő ajánlatának.
Oroszország bele akar szólni abba, hogy van-e Ausztria-Magyarországnak joga életét megvédeni egy nyiltan arra törő kis szomszéd ellen, – s a nagy, a bölcs, az emberséges angol külügyminiszter ezt az ügyet nagyköveti tanács elé tartozónak itéli s leint bennünket, hogy várjunk Szerbiával, majd ők rendelkeznek.
Ez azt jelenti, hogy nem: Törökország sorsa várt ránk, hanem: már benne vagyunk Törökország sorsában. Ebből ki kell vágnunk magunkat, különben mindenki, ki e monarchiának lakója, egyenkint főbelőheti magát. Aki azt hiszi, hogy ez frázis, hasonlat vagy túlzás, az nézzen le a Balkánra, hogy a nagy bukaresti rendezkedés után mint válnak földönfutókká a görög kézre került bolgárok, az albán kézre került görögök, a szerb kézre került mohamedánok – és igy tovább.
A tíz éves vergődés, melyben, majd minden második esztendőben mobilizálva, e monarchia azzá lett, akinek a hűvös szemű Sir Edward nyilván joggal látja: ez nem pusztán a monarchiának vagy, mondjuk, a dinasztiának prestige-vesztesége, hanem minden egyes embernek életbeli kára, ki e monarchiában él.
Nézzétek meg üres zsebeiteket, megszegett pályafutásotokat, megrendült egzisztenciátokat, – a kereset hiját, a munka pangását, a kilátások elsötétedését s aztán feleljetek: mindegy-e az egyes számára, hogy van-e prestige-e az országnak, melynek lakosa, a dinasztiának, melynek alattvalója?
Én megkérdem magamat s így kérdezze meg önmagát minden egyes, s nem hazafiságból s regényes szófuvással, hanem józan önzéssel, rideg számítással: akarok-e szerb lenni? Vagy román lenni? Vagy orosz lenni? Lenézek a Balkánra, felnézek Finlandba s azt mondom, hogy nem.
Ha osztrák-német volnék, vagy ha magyarúl is meg lehetne az az esélyem, hogy e monarchia felborulta valami formában német kéz alá juttatna, talán én is közömbösebb volnék az iránt: legyen-e még osztrák-magyar monarchia a világon. De mikor e közt van választásom, s a közt, hogy szerb, román, vagy orosz legyek-e, igazán nem nehéz – akár, ha sora kerül, életemmel és véremmel – magyar hazafinak lennem.
S ha kérdem tovább: megint csak legridegebb, minden történetiségtől meghántott önzésemet: akarok-e, aki csakis magyar lehetek, inkább egy helyreállított nagyhatalmu Ausztria-Magyarországon lenni magyar, mint egy magában álló Kis-Magyarországon, mely Szegedtől Kassáig terjed s Kanizsától Nyiregyházáig: akkor viszont nem nehéz szenvedélyes habsburgistának lennem.
Igen: ha ez az orosz csalogatásnak kigondolt mediatizált és neutralizált Kis-Magyarország például Svájc, például Belgium, például Luxemburg helyén feküdnék: a mindenkiben benneélő cinikus és egoista énbennem azt mondhatná: ilyen szomszédságban nem rossz élni s nem baj meghalni. De élni, teszem, Illyria, Szerbia, Románia, és bocsánat, Lengyelország között, s ha mégis meghalunk, valahova ide halni át: ez a perspektiva könnyűvé teszi a legsúlyosabb kockázatot is, hogy hátha lehetne másképp is. Mindenkinek, aki az osztrák-magyar birodalomban él, de mindenesetre minden magyarnak személyes életérdeke, hogy az osztrák-magyar monarchia megmaradjon és nyugodt zavartalanságban éljen. Ez ma már háború nélkül lehetetlen. Ezért nem lehet, ezért nem lehetett e magyar földön magyar vagy magyarságba tartozó ember józan észszel más, mint magyar, más, mint magyar hazafi, sőt, ha úgy tetszik, magyar chauvin, magyar nacionalista, magyar imperialista, magyar militarista. Mai ember számára ez kétséges érzés, de nem rajtunk állott eddig s most a háborún áll, hogy lehet-e ebben enyhülés és modernizálódás.
Nekünk magyaroknak kell a magyar állam és kell a habsburgi birodalom, – a mi egyetlen boldogulási formánk csak az lehet, ha, mint a kompasz a hajó hidján, biztosítva ringatódzunk ez állam, e birodalom ölén. Amely nemzeti törekvés, legyen magában még oly érthető, túlkivánkozik e monarchia határain, az halálos ellensége minden egyesünknek mint magánembernek is. S amig a nemzetiségekben ilyen törekvéssel elegy az ő nemzeti törekvésük, addig a magyar államon belül lehetetlen velük szemben s az ő számukra az az emberségi, igazsági és méltányossági politika, melyet különben szégyen volna, hogy huszadik századbeli európai országtól még követelni kell. Mert addig minden méltányosság csak az elszakadó szándékot, lehetőséget és jogot nevelné. A becsületes, az igazságos, a méltányos és modern magyar nemzetiségi politikának előfeltétele a háború, mely karddal vágja el az irredenták szálait s ágyúval szoktatja le hosszú időre: a szomszédokat arról, hogy ideát kereskedjenek, a nemzetiségeket arról, hogy a határon túl remélkedjenek. Ha kifelé is, befelé is mindenki bizonyos benne, hogy Ausztria-Magyarország megmarad és testéből senki nem eszik, akkor minden lakosa e határokon belül keresi majd boldogulását s akkor nem lesz veszedelem ebben minden igazsággal, nemzetivel vagy nemzetiségivel, megsegíteni.
A magyarság számára tehát nem kérdés, hogy az osztrák-magyar monarchiára szükség van, tehát a mostani háborúra szükség volt. Soha a maguk lelkiismerete, és, ha nagy napokban szabad a nagy szó: a történelem itélőszéke elé emberek könnyebb szívvel nem állhatnak, mint állhatunk azok a néhányan, kik társainktól lenézetve vagy érthetetleneknek tekintve ezt hét-nyolc éve mondjuk. Ki olyan ostoba vagy olyan aljas, hogy a szerbet vagy a románt vagy bárki emberfiát ne nézze embernek, ne tisztelje álmait, ne becsülje még önzését is vagy sajnáljon tőle bármi boldogulást? Csak éppen annyira nem vihetjük e megértést, hogy öngyilkosak legyünk.
Mióta ez a birodalom fennáll: ez az első háborúja, amely népeinek háborúja. Nemcsak általuk folyik, de érttük is, – nemcsak a birodalomnak érdeke, hogy éljen, hanem azoké is, akik benne élnek. Hogy aztán, ha az osztrák-magyar monarchia életét biztosítottuk, abban nekünk magyaroknak fussa a számadásunk, az megint azok okos önzésének dolga, kik igy e monarchiában mindenkorra (vagy, mert a történelemben örökkévalóság nincs, hosszú időre) bennrekednek. Most már csak világos, hogy nemcsak a magyar érdek esik össze a birodaloméval, de a birodalomé is a magyar érdekkel – végső soron tehát mindenkié, kinek e birodalomban kell élnie. Ma nincs a napja, hogy erről szót ejtsünk, csak még egyszer gondoljuk el, ami nem igéret vagy biztatás, hanem tétel: hogy minél biztosabb e birodalmon belül a magyarnak élete, annál többet tehet és áldozhat itt minden egyéb életért. Egyébként pedig: minden mese valóság s még nem volt mese, melyben aki a királykisasszonyt megváltotta, a királykisasszony az övé ne lett volna. A magyarság magáért dolgozik, mikor e monarchiát megváltani siet gonosz megalázottságából.
BÚCSÚ
1914. augusztus 9.
Isten hozzád, szép város.
Mióta az eszemet tudom, a neved ige előttem.
Mióta beszédből értek, neved köré áll foglalatnak, ami emberi nyelven nagyot, dicsőt s egyben bájosat jelenthet.
Az egész világ mintha a te foglalatod lett volna, s te benne vetetted az átlátszó szikrát, szolitárius.
Ezer éve, hogy a kedves értelem minden felsőségével mosolyogsz le a többi emberekre.
Nagy templomodban, az ó-sziget sarkában, az oltár főoszlopa előtt ott áll a Miasszonyunk szobra. Lesz vagy hétszáz esztendős – s azon mód áll ott, kidüllesztett három hónapos hasacskájával, lesütött, de pillája alól kileső szemével, liliom kisujját negédesen görbítve s kisdedét mint a napernyőt nyugtatva könyöke hintájában, akár a nagyerdei lófuttatásokon begyeskednek mai asszonyaid. Huszonöt emberöltő óta vagy a szerelem városa.
S a tudásé. Hajdani ódon főiskoládra felzarándokoltak a vadságukat levetkezni vágyó nemzetek fiai – s a magyar irodalom és történelem is őrzi nemes ifjak, szent barátok nevét, kik e kegyes anya emlőiből itták a bölcsesség tejét. S mindig volt abban kecsesség, ahogy e drága nedvet ömletted. Nincs nagy gondolata az emberiségnek, mely ne koponyáid s kupoláid alatt villant volna meg először. A világosság városa vagy – s mily egyszerű és derüs e világosság!
S a szépség városa vagy: szép minden köved. Ami magadból nőtt: elszáll, olyan finom, s amit idegenből vettél, magadhoz finomítottad. Egy kelet-nyugati költő azt dalolja, hogy a csillagok akkor a legszebbek, mikor utcáid tocsogóiban tükröződnek. Még a sarad is más, mint más városoké.
Karcsú tornyok, nyilt homlokú házak, a házakban serény nappalok, kacagó esték, nyugodalmas éjszakák. Nevetni hol lehet úgy, mint falaid között? S dolgozni hol lehet jobban? S örülni az életnek lehet-e így másutt, barátot ily kedveset, kedvest ily barátságosat találni?
A költészet városa vagy, a tőkéletes beszédé. A te nyelveden megérteni, hogy a szó leszürődött lélek. Ez a nyelv mindenre való. A szónok falakat dönget, a bohóc hasakat renget vele. A kiformált méltóság lépked vele szabatos fenségben. S a józan okosság beszél vele nevető természetességgel. Márványos kiszámitású tud lenni az irás nagy művészeinél. S lázasan formátlan a prédikáló természethajszolónál. A hang egy-két lejtése: s megszületik a nóta – félig muzsika, félig illat. Uriságába behat a mezők lehellete.
Mint ahogy beléd magadba is, gyalogosok városa. Hol végződnek utcáid s hol kezdődnek erdeid? Meddig vagy város s hol kezdesz falu lenni? Széles körutaidon ódon fák vetnek árnyékot a kávéházak előtt hüselőkre. Aszfaltos utak szegik át erdeidet s bokraik közül kis tündérpaloták kandikálnak az arra száguldókra. Halk hajócskák surrannak el karcsú hidjaid alatt, egy óra mulva kúszóvasutnál állanak meg, mely széles hegysíkra segít fel. Lelátni a gyöngykigyóra, a folyóvízre. Messzi innen fölmered a völgyből a hegybe ágaskodó ketrectorony, négy talpa körül tarka pázsit. Szép vagy s a királyok városa vagy.
Hogy már öltél is királyt? Éppen azért, jussod volt hozzá, a magad fajtája volt. Minden királyodban volt valami utcai embereidből, minden utcai emberedben van valami királyaidból. Az omnibusz tetején, amig megvolt, a földalatti vasuton, mióta megvan, egyenes szót nem lehetett s nem lehet hallani. Az akadémikus s a székálló legény egyformán közvetetten beszél s királyi irónia bájosítja be rosszaságukat. Mert, köztünk legyen mondva: rossz kutyák laknak benned, te gyönyörű város.
S én nem tudok egyébre gondolni, mint arra: hogy rossz kutyák laknak benned. Szeretnék visszagondolni az isteni ételekre, melyeket asztalaidon ettem. A kacajokra, melyek mulató hegyedről most is fülembe csengenek. Szinházaidra, hol a szemtelen maiság vetekszik a halhatatlan hagyománnyal, hogy melyik megejtőbben eleven. Kocsizóidra gondolok, s elszorul a szivem. Képeidet, szobraidat, asszonyaid tipegését járatom lelkemben – s szememből kicsordul a köny. Rossz kutyák vagytok s elaljasodtatok. Nem látlak többé benneteket.
*
És veled is, nagy város, isten veled.
Szép, ilyen szép, nem vagy. A kecsességet nem rólad találták ki. De kényelmes vagy, és, ha kiigazodnak benned, barátságos. Sehol oly maga, oly magát felakasztani valóan maga az ember nem lehet, mint benned. De sehol oly meghitten sem, ha utat találtak beléd. Olyan vagy, mint a kéz, mely kivülről ököl, aki üt, de belülről tenyér, amibe fejet hajthatni. Mindent összevéve szeretni való város vagy.
A husevők városa vagy. A szőrős-ujjuaké s a hosszan hallgatóké. Kik azonban, ha sora kerül, látomásosan ordítoznak s valószinütlenül selyem pázsitú erdő-kertekben. S az utcasarkakon emberkéményekből füstöl az ó-testamentum.
A szédület városa vagy, a teremtés nyüzsgésével lüktető. Hét millioman élnek benned egy helyen – annyian, amennyinél alig több a mi egész népünk, csecsszopókat, tengerentul menteket s beleolvadtakat is belevéve. Külön levegőtenger, mit minden lélekző pillanatban a levegőégbe felküldesz. Aki más csillagról néz le ide, külön golfáramnak láthatja a levegő oceánján.
A mozgalom városa vagy, csendes nyugodtságodban. Mint ahogy a nyugodt testen belül rezegnek az atomok, s minden atom csillagrendszer, melyben őrült sebességgel vágtat a nap körül a bolygó, úgy dulják át belső vágtatások halk tenyészéletedet. Föld felett, föld alatt, vizen, szárazon s víz alatt is szárazon. Sehol annyi élet nincs együtt, mint benned. Sehol úgy nem érezni az egész földtekét, mint utcáidon.
Vaskerítés, udvar, kis kastély – kinéz a széles aszfaltra, mely kormosan friss napfényben nyujtózkodik a part felé. A fejedelmi kastély kaszárnya, s vaskerítésének két kiskapujában egy-egy szénfekete paripa áll mozdulatlan, fejjel a mai ruhában arra sietőknek – s hátán pirosban, fehérben, vállnak vont karddal s éppoly mozdulatlan a testőrőrmester. Azt hinnéd, halott – pedig él s minden órában felváltják. A középkor nyujtja így fejét, mozdulatlan, de eleven meg-megujulásban huszadik századi életedbe.
A nehéz sör, az ojtóizű viaszsajt, a rejtett odvak s a zárt folyosók városa vagy. De vagy a végtelen tengerszagé is, a láb alá kivánkozó füé, a szellős csarnokoké s a két ujj közt álmodozva tartott hosszú rózsaszálaké. Mily harmatosan szemérmes tud lenni lappangó állatiságod! Gyermekeid a legszebb gyermekek, asszonyaid a legszebb nők, fiaid a legszebb ifjak, férfiaid a legszebb férfiak. Valóban, szólt a szent olasz püspök: méltán neveztetnek az angeloszoktól. Mert angyalian szépek.
A tompa akarás világvárosa vagy. A némaságé, mely kidülledt homlokérrel keresi szavát. A nyelvetek is ilyen: zuhatagos dadogás, forró fuvatu egytaguság, mint mikor rengeteg vashajóitok oldalszelepén kiszortyantják a tuldagadt gőzt. Nem az értelem nyelve, hanem az indulaté – olyan fajtáé, melyben a tudás s az okosság is menten érzésnek s elhatározásnak formáját ölti, s a gondolat, még mielőtt megvilágosodhatott volna, már cselekvéssé lett. Mindent megtalálni benned, nagy város, mert mindenre, ami valaha volt a világon, már mondottál igent vagy nemet.
Az én számomra ember-képeskönyv voltál. Sehol annyiféle embert, mint toronyhidaidon és sehol annyi emberi emléket, mint megőrzöttségeidben. Költőitek embereket irnak le, festőitek arcok mását őrizték meg. Hiven, tudományosan, egészségesen – így festenek jóemésztésü emberek jóemésztésü embereket. Sehol nem oly befelé élők az emberek, mint benned. És sehol oly otthon nem vagyok, mert emberi mivoltomra állandóan emberi adalékokkal figyelmeztetett, mint benned.
Raktára vagy az emberiségnek, te nagy város. Kávé, gyapot, cukor, ékirás, görög szobor, olasz kép, török szőnyeg, belga csipke: itt van minden, a legtöbb, a legjobb, a legdrágább. Raktára vagy az emberismeretnek s hazája vagy az emberhez méltó életnek. Az ellátottság, a berendezettség, a jól elhelyezettség városa vagy. A szabad rend városa vagy s ezzel az emberi méltóságé. Sehol nem oly ur az ember, mint a te kalmáraid között.
Mert, köztünk legyen mondva, rideg kalmárok vagytok. Gyilkosan önzőek bünös számitásotokban. Olyanok vagytok, mint a párisi bazárégéskor a férfiak, kik, mikor életükért kellett versenyezni, csizmasarokkal rugták képen az asszonyokat, akiknek elébb még udvaroltak. Visszagondolok lóhátas délelőttökre, csolnakos délutánokra s leánykacajos hétvégekre. Zsilipekre, amint emelik a hajót, sokaságokra, amint emelik az embert. Ódon sáncokra a nagyváros közepén, anyaöles karosszékekre messze idegenben, kézrázásokra, nagy ivásokra s nagy barátságokra. Mennyit tanultam benned, mennyit láttam, mennyit mulattam, mennyiben gyönyörködtem, mennyiszer éreztem benned az eltörpülés gyönyörüségét! De már utánad se vágyom, annyira megutáltam a fajtátokat. Nem tudnék a képetekbe nézni, ha még egyszer közzétek kerülnék S ha a föld szinéről elsepertetnél, egy könnyem nem hullna utánad.
*
S dombtetőről dombtetőre: örök város: tőled is búcsúzzam?
Völgyutcáidban, halmaid aljában úgy apróztam lépésemet, szinte szivárogtam, mint a csatorna cseppje. A hallgatag áldozár lépéseivel mentem fel lépcseiden – benned a világ legszebb háza: a minden hajdani istenek temploma, melyben most a mának minden dicsősége pihen. A pogányság városa vagy, soktemplomu város. Mennyi hit van beléd temetve! Mennyi hitetlenség beléd épitve!
Az istenek megszálló városa voltál mindig, mindmáig. Amit az indus megálmodott, a görög kieszelt, a tuszkán kimódolt, az egyiptomi elrendezett, a zsidó örökbe vett s a latin utánok dadogott: szenvedéssel és gyönyörüséggel, állatok belétől s tömjén füstjétől illatozva párolog halmaid felett háromezer esztendő óta. Egy harangod, ha megkondul: több benne a térdreejtés, mint a világ minden orgonáiban és zsolozsmáiban.
Vannak bájosabb városok. Vannak nagyobb városok. De hivóbb és megállitóbb és lekötőbb hely nincs több ilyen. A világ minden urainak ilyen helye voltál s császáriságuk külön ércmohával zománcolja be vörös köveidet. Dombjaiddal és váraiddal és sárga házaiddal olyan vagy, mintha minden többi városok vállán emeltetve kiáltatnál ki parancsolónak. Ave Caesar Imperator!
Kecskepásztorod ősvilágokról dudál. Feltépett szemétdombjaid a világhatalom piacát tárják fel. Kemény jogod, mint romtégláid, pusztulhatatlanná van kiégetve.
A vágyódások városa vagy: mindenki tégedet akart megejteni. A vér városa vagy – mert hányféle vér omlott itten! Fekete szerecseny-vér, világos germán-vér, piros zsoldos-vér, kék uri vér, mindenfelől a földtekéről. A vér itt keresztelt, megváltott, beszenynyezett, mulattatott, mindenre való volt, mindenben benne van. Este, mikor a nagy mezőség peremén lebukik a nap, elárulja, hogy ő is vérből való. A láz bujkál e mezőségen, s a láz fehér izzásával van kimeszelve a meredek kápolnafal, melyre, s fölébe a csúcsos menyezetre a mélabu minden vad erejét ráfestette egy komor lángelme. Ó a szobrok, melyek teremtő dühét hirdetik! Oroszlántalpu festés, épités és faragás – leüti vele a régiségek nyugodt báját, szelid méltóságát.
Pedig ezek is te vagy s a stanzák képei is te vagy s a francia-utánzó izléstelen plakát, mely utcáid sarkán ordít: az is te vagy. Mi az, ami te ne volnál? Tulajdonképp tegnapi város vagy, te leghajdanibb város, s ma is az vagy, ki barokká törted a régiségnek tiszta vonalait. Végiggondolom mezőségedet. Miért és miben más, mint a mi pusztánk, holott ez is, az is: poros fü és poros országut? Tudom már, mi teszi. Messze feketéllik – nem nagyobb egy legelő lónál – valami régi romladék. Ives lehetett, bolthajtásos, mert úgy áll a fü között, mintha fésü fogait mártották volna bele. Ezzel más ez a mező minden egyéb mezőknél. Nemcsak elandalító hatalma van, de emlékeztető is.