Mint a lyányaid szemének, a fiaid beszédének. Mint az éjszakának, mely kinéz e szemekből, mint a történelemnek, mely kipereg e beszédből. Afrika csontja fehérlik márványaidban. Mégis csak te vagy a világ közepe.
Az vagy – és maradj az. Legalább te marad meg. Legalább te ne hagyd szégyenben szerelmünket. Legalább te ne légy komisz vagy rideg s fanyalgó fitymálója a műveltségnek, mely belőled sugárzott szét. Lelöketve a háború mélységeibe, köteles gyülölettel minden és mindenki iránt, ki ránktör és ellenünk hitet szeg: reszketve imádkozunk, hogy legalább te ne essél ellenünk bünbe. Hogy kiméljen meg a sors: téged a pusztulástól, minket attól, hogy meg kelljen tégedet is utálnunk. Konduljanak meg harangjaid, harsanjanak fel harsonáid. Nem volna érdemes életben maradni, ha te is kivesznél életünkből!
A HAZÁRÓL
1914. augusztus 15.
Az ugyan mindig szamárság volt, mikor bennünket intellektuálisokat azzal vádoltak, hogy mi nem szeretjük a hazát.
(Mellesleg mondva: az intellektuális szó, mint csufnév, a francia nacionalistáktól származik. A Maurice Barrès-féle perverzus lelkektől, kikben a roszaság viszájára fordítja az intellektualitást s értelmüket arra használják, hogy tudva legyenek lelketlenek.)
Mondom: mit ne szerettünk volna mi a hazán?
Én sokszor megpróbáltam, még hazaáruló koromban, a józan világpolgár, az elfogulatlan marslakó, a csöndesen megfigyelő globetrotter szemével nézni kis országomat. Minél idegenebb szemmel néztem, annál jobban meghatott igyekvésének lendülete s félszegségeinek bája. Sőt: mig mint idevalót fellázított számos állapotaink középkorisága, mint idegen természetesnek találtam. Ország, mely tulajdonképp csak ötven esztendeje, hogy a világon van…
De nem voltam idegen. Itt születtem, itt nevelkedtem, ebbe a nyelvbe nyulnak bele érzéseim szálai. Ami elfogultság és önzés ellen itt kellett hadban állanom, mégis csak más szemmel néztem, mint a junkergőgöt vagy a chauvin rosszaságot. Vagy pláne a jingo-stupidítást. Kedvesebb emberfajta kiméletlenkedett itt. Jobbak itt még a rossz emberek is. És jó parasztész javitja a tudatlanságot. Nagy harcaim folytak – istenem, mintha száz év előtt lett volna – azzal a gyerekes kivánsággal, hogy a mai városi magyar azon a hangon s a gondolatnak abban a menetében irjon, mintha parasztnak született volna. De itt volt Arany János, ki a gondolat e ritmusában csakugyan világ-magasságra tudott művészedni. Ha elfogultság volt is, de érthető és bocsánandó, mely ezen az uniformison csüggött. S ha szellemileg barbárság volt is s politikailag reakció a tudománytól való félelem s a szociológiának nemzeti indexre való tétele: az emberei mégis bejutottak az egyetemre, polgári boldogulásukban nem zavartattak s a társadalmi szabadságmozgalmaknak kevesebb vértanuja volt itt, mint legtöbb más hazában.
Szó sincs róla, hogy itt is öröm lett volna az élet. De el lehetett viselni, mert az elégedetlenségnek mindent összevéve elegendő volt a szabadsága. Most, mikor semmitsem adhat érte, megvallhatjuk: nagyon szerettük ezt a mi kis országunkat. S akik magyaroknak születtünk, vagy beleolvadtjai voltunk a magyarságnak: szivünk minden rokonságával csüggöttünk e kedves fajtán, még ott is, ahol hibáival sajátmaga ellen vétett.
Egyet nem lehetett tőlünk kivánni. Azt a fajta hazafiságot, mely tárgytalanul s alkalom hiján mintegy foglalkozásosan szereti a hazát. Magyarország, a magyar nemzet a mult század során rettentő megpróbáltatásokon ment át. Legdicsőbb irodalmi és politikai emlékei olyan időkből valók, mikor senki komolyan nem hihette, hogy van még értelme és lehetősége magyarnak lenni. De a mi nemzedékünk a lét s a nemlét e mesgyéjén már innen született. Mikor én születtem, már volt Magyarország s nem kellett félteni. A Kölcsey, a Vörösmarty s az Eötvös mélabúját, a Petőfi, az Arany vagy a Tompa heves vagy csöndes vagy őrült kétségbeesését már azzal a történelmi szemmel olvastam, aminővel például a Thomas Moore honfibúját tiszteltem és mérlegeltem. Értettem, szerettem, végtelenül tiszteltem – mint ahogy áhitattal hallgattam édes apámat, mikor elmondta, hogy a pusztáról, ahol sót vitt ki a jószágnak, mint szökött fel Pestre deáknak, később Bécsbe medikusnak, hogy keserves tanítóskodással tartsa el magát s tudjon közben művelődni s orvosnak készülni. De magam már a budapesti ötödik kerületi gimnáziumba jártam, volt zsebpénzem s még az intőt is el tudtam fogni a levélhordónál. Komédia lett volna, ha én érzem és panaszlom a diáknyomoruságot, – s komédia lett volna, ha a mi nemzedékünk féltette és siratta volna a hazát, melyet senki se bántott. Aki világos délben, mikor se közel, se távol semmi veszedelem nincs, ellenben rendőr áll minden utcasarkon, odaugrik egy gyanutlan sétáló szép asszony elé s karjába rántva szegénykét, fülébe ordítja, hogy: megvédelek a pokol ellen is!: az vagy bolond, vagy zsebtolvaj. Mi nem voltunk sem bolondok, sem zsebtolvajok – s mint érzést mélyen értve, mint művészetet áhitattal tisztelve apáink honfibúját, magunk ezt sosem mimeltük, mert nem volt rá okunk.
Ma – más szemmel olvassuk ezeket a verseket. Nem más érzéssel, de izgatottabb lélekkel. Tegnap még úgy hatottak ránk, mint a fájdalom szobrai. Ma úgy hatnak ránk, mint mikor édesanyánkat sírni láttuk. Tegnap gyanuval néztük – s méltán és becsületesen! – az időn kivül való patriotizmust, melylyel az önző hatalmaskodás akarta magát támadhatatlanná tenni. Ma, mikor a hazafiság áldozat, de ugyanazon tudományos mérlegelés, mely könnyűnek találtatta volt velünk a nacionalizmust, a humanitás s a civilizáció minden érdekét a mi kis országunk megmaradásának serpenyőjébe veti, – ma, mikor ennek kimondása nem olcsó szólam, hanem súlyos kötelességvállalás: ma megmondjuk, hogy szeretjük ezt a hazát, csüggünk életén s mindenünkkel helyt állunk megmentésére, hogy, ha megmarad: az igazság, a becsületesség, az erkölcs, a műveltség, a minden beletartozója iránt egyformán áldozó méltányosság olyan tanyája gyanánt maradjon meg, aminővé mi békében akartuk formálni s aminővé most harcnak tüzében fog edződni.
Büszkén vallom magamat világpolgárnak még e napokban is, mikor az egész világ megbolondult, totus mundus stultizat, mint Ferenc császár mondta. Ma is tudom mintegy a Marsról nézni, ami idelenn történik. De van bennem annyi önzés, hogy csöppnyi magamat meglássam még a Marsról is, s azt lássam – álmélkodva – hogy Franciaország, Angolország és Oroszország én ellenem fogott össze, az én kenyerem s az én gyerekem ellen, az én egyéni boldogulásom, az én európai művelődésem, az én emberi szabadságom ellen. Ez ellen fogott össze már tíz év előtt a nagytervü M. Delcassé a vidám és elmés emlékü Edvárd királylyal. Nem mondom, hogy éppen ellenem magam ellen – vagyunk vagy husz, vagy ötven, vagy hetven, tán száz millioman is, kiktől M. Clémenceau, kiktől a mindenható második Miklós, kiktől a felséges ötödik György sajnálja az életet. Kényelmetlen nekik, hogy vagyunk a világon. Poloskáknak, tetveknek, szúnyogoknak néznek bennünket, akiket ki akarnak füstölni. S a mi kicsiny országunkat külön célba vették, mint amely, úgy látszik, ezen nyüzsgésnek fészke.
Mi nem tudtuk, hogy ezen mi kis országunknak ekkora a jelentősége. De ehhez igazán ők értenek jobban: megbecsülni, hogy ki mit ér a földtekén. S ha ők úgy tartják, hogy mi vagyunk a veszedelem, mert mi vagyunk a versenynek fészke: ezt vakon elhihetjük nekik. Nekünk sok kifogásunk volt állapotaink elmaradtsága, belső politikánk ázsiaisága ellen. De ha külföldi szakértők azt állítják, hogy mégis, mindent összevéve, mi termeljük a nyugatiság mételyét: akkor nyilván úgy lesz. S ekkor úgy van, hogy mind a hatalmas és dicső gondolatok, melyeket ez uri népek csak nemzettek, de megtagadtak, az ő rablóváraikból idemenekülnek a mi nádfedelü viskóinkba s megszentelik a mi szegénységünket s megnevelik a mi erőinket. Mint hajdan a magyar emigránsok Londonban és Párisban: a száműzött angol és francia gondolatok itt találnak menedéket Magyarországon. Szeretjük ezt a hazát, mely a mienk, szeretjük ezt a hazát, mely az emberiségé.
A NÉMET
1914. szeptember 6.
Nem mondom, hogy nekem gondolatban bocsánatot kéne kérnem a németektől. Sőt épp a minap nevettünk össze Hatvany Lajossal, azzal a komoly nevetéssel, ahogy komoly időkben szokás s ahogy azoknak van joguk, akik előre megmondták. Mi csakugyan előre megmondtuk, hogy gyerekes tettetés vagy öncsalás nálunk a németnek az a kérkedő fitymálása, mely kivált iróinknál talán Tóth Béla vagy még régebbről talán már kávéforrási idők óta szokás, s ami amily mulatságos olyan kulturánál, mely mindenestől a németből ered s a némettől táplálkozik, annyira öntudatlanul e függésből való kikivánkozásból magyarázódik, ebben van mentsége. Nem régen beszéltem el e helyt, hogy Newyorkban én voltam az az ember, kinek mert tetszeni a Fifth-Avenue, – így voltunk mi itthon s kivált Hatvany, azok az emberek, kiknek mert tetszeni Berlin, noha nincsenek sem hegyei, sem dombjai, sem római vizvezetékei s mint a mai pályaház-, áruház- és kórház-épületek: meri szépségét keresni a célszerüségben. Több évvel ezelőtt – Feljegyzések című könyvemben meg is van – cikket írtam berlini nagy benyomásaimról s az ethikumról, melynek levegője ott megilletett megihletett. Viszont Párisról igen kevéssel a háboru előtt, de még a háboru előtt itt a Világban írtam meg utálatomat, amiért lakájává romlott az amerikaiaknak. Egyszóval: nekem a büszke örömmel együtt, mely bennünket, a németekkel szövetségeseket most elfog, nem kell egyben annak szégyenét is érezni, kit az események lefőztek. Mindazonáltal…
A furcsa az, hogy e lefőzetésen már egyszer keresztül ment a világ, keresztül áldozata, a francia, keresztül mind a páholyból nézője vagy véres részvevője az évszázados párbajnak, mely a franciaság s a németség közt folyik. Mikor mi mai kommentátorai születtünk, a világ ugyanígy tele volt a német nagyszerűségen való elképedésen, s ugyanily szánalommal és siratással elegy lenézés kelt volt benne a francia nagyszájuság iránt. Azok közt, kik előre megmondták, legnevezetesebb a hires Thomes Carlyle volt, ki megmondta már mint fiatal ember, már a harmincas évek legelején, mikor mint ismeretlen ifjú a nagy Goethével levelezhetett. Ha negyven, negyvennégy, negyvennyolc év előtt a poroszok így meglepték a világot, azt meg lehet érteni az alárendelt szerep után, melyet a diplomáciában még azután is játszottak, hogy Waterloonál tulajdonkép ők verték meg Napoleont, játszottak még 1850-ben is, mikor Olmützben annyira megalázta őket Schwarzenberg. De azóta a németek egyre vezetnek, – a berlini kongresszus óta ők a világ urai, – hogy’ van, hogy ujra meglep bennünket, hogy csakugyan azok?
Moltke, ki egyik legélesebb szem volt, mely német pápaszemen át nézte a világot, megmondotta már első dicsőségük napjaiban, hogy amit most 1870-ben szereznek, azt tulajdonképp csak negyven-ötven év mulva fogják igazán megszerezni. Bámulatosan igaza volt e nagy embernek – s nemcsak katonailag vagy a politikában. Minden téren még egy nagy, még egy nagyobb erőfeszítés kellett, hogy a világ elhigyje a németeknek, hogy azok, akik. Miért? Mert 1870-ben mégis csak olyan szine volt, hogy valami csoda, valami véletlenség a franciákon való diadal. Talán a második császárság korrupciója, az akkori Páris léhasága… és így tovább. Erősítette e fentartást a tüneményes hamarság, mellyel a francia a szörnyü megaláztatásból összeszedte magát. Az öt milliárdot, melyet akkor mesebeli pénznek tartottak, a mellénye zsebéből fizette ki, – Páris szebb lett, mint valaha, a polgári demokrácia büszkén hirdette jobb erkölcsét és keményebb fegyelmét… a hetvenediki vereségeket lassankint olyanoknak kezdték feltüntetni, mint aminők álmukban érik a művelt népeket, mikor egy tatár csorda váratlan rajtuk üt. De most! Negyven év óta elő volt készítve ez a háboru. Husz év óta szövi a diplomácia az intrikahálót, mellyel Páris egy kézfordulattal megfojtsa Berlint. A világ legtökéletesebb erődjei vonulnak Belgiumtól Svájcig. A világ legtökéletesebb ágyui a francia ágyuk, – lám a balkáni háboruban is a velük dolgozó balkán-tüzérség hogy megverte a német nevelésü törököket! A francia lélek meg sem érezte a hetvenediki érvágást. A francia művészet, a francia tudomány, a francia felsőség vezeti a világot. Még a filozófiában is, melyet a németek úgy tettek, mintha ők találták volna ki, itt a nagy Bergson, ki túlálmodja mind a német álmodozókat. Ezernyolcszázhetven csak véletlenség volt.
Valljuk meg: lelkünk mélyén ezt hittük valamennyien, még azok is, kik máskép beszéltünk, még azok is, akik magunk sem hittük, hogy lelkünk mélyén ezt hisszük. A német – ezt nehéz megszokni oly népnél, mely már ezer éve szerepel a történelemben – a német tulajdonképp fiatal és fejlődésben levő nép. Tulajdonképp tanítványa: szellemiekben a franciáknak, gazdaságiakban az angolnak. A mesteren, ha még úgy leromlott is, mindig megérezni, hogy mester, a tanítványon, ha még úgy előre tör is, mindig megérezni, hogy tanítvány. A német épp oly kevéssé tudott imponálni a francia vagy az angol mellett, mint a tizenhét éves kamasz a negyven éves férfi mellett. Hiába: más az, mikor olyan valaki nyitja ki a száját, kinek már tizedik öregapja is tiszta mondatokban beszélt. Az ugyan ostobaság, ha most az angol s a francia kinjában barbárnak nevezi a németet. De bizonyos, hogy a német csak amolyan utánuk cseperedett az ő uriságukhoz képest. Az idegen, ki a nemzeteket nem itélheti meg egyébről, mint ami kikerül kezükből, lehetetlen, hogy ne lássa a különbséget az angol s a francia tökéletesség s a német igyekvés között. Az angol ujság mégis csak más, mint a német. A francia szappan is más, mint a német. S ha most nincsenek is nagy iróik: valahogy meglettebb benyomást tesz a francia irás, mint a német.
A hiba itt van: hogy egy gondolattalan angol közhely szerint a németeket a költők és gondolkodók nemzetének tekintjük. Igaz: a német költészetben nagyszerü értékek találtatnak. A legszebb emberi jelenség, Goethe, egyben német költő is. A német tudomány gazdag és élénk. De nem a németek találták ki a tudományt, sőt nem is régtől fogva tudósok. Egészen Schopenhauerig még legeslegnagyobb filozófusaikban is van egy lélekzetnyi naivság, sőt tudománytalanság a franciákhoz vagy az angolokhoz képest. Ezt szinte szentségtörés kimondani a Kant nemzetéről, – de éppen Kantról jut eszembe, hogy egyik leggeniálisabb megsejtésü munkájában, melyben a csillagvilágok keletkezését szinte mai természettudományi érzékkel magyarázza, ugyanekkor olyasmit is fejteget, hogy minél messzebb van valamely bolygó a naptól, annál könnyebb testű s megfelelően finomabb lelkü s tökéletesebb lényeknek kell rajta élniök… Hogy Hegel, ki különben oly geniális megsejtője volt az evoluciónak, milyen szinte orcátlan tücsköt-bogarat ir össze például a fizikáról, ugyanakkor, mikor Angliában már járni kezd a vasut, azt el sem hinné, aki maga nem olvasta. Ehhez képest Descartes, ki kezdte a tudományt, vagy Hume, ki Kantra hatással volt, még úgy is az érettebb, a meglettebb benyomását teszi, hogy szinte tolvajnyelven kell gondolkozniok az inkvizició miatt, mely a franciát, a cant miatt, mely az angolt körülvette. A német mint költő, mint gondolkodó, mint tudós alig másfél vagy kétszáz éve, hogy a világon van. S amit a német genie e tereken tündöklőt és halhatatlant alkotott, annak gazdag misztikumában van valami hasonlatosság azzal a még misztikusabb értékkel, mit például az orosz irodalom szállított az emberiségnek. A német nemzet művelt nemzet, a német ember irástudó, tehát felvilágosodott ember, a német úr s a német nép között nincs tudásban olyan ég és föld különbsége, mint az angoloknál vagy a franciáknál. Ez a németek egyik ereje, nem pedig az, hogy ők a költők és gondolkodók nemzete volnának.
A német genie más téren nagy és hódító, s e tér az, melyen még a világhódító és szervező angolt is fölülmulja. A német az igazgatásnak és a fegyelemnek genie. Ezt furcsa olyan népről mondani, mely ezer évig szomoru példája volt a megtépettségnek s az élhetetlenségnek. De mégis így van. Csak éppen úgy járt geniejével, mint ahogy némely életrajzokban olvashatni, hogy egy-egy nagy művész más tereken való évtizedes vergődés után jött rá, hogy ő tulajdonképp mire való, s husz évig festett, mire rájött, hogy irónak született. Ez volt véletlenség: hogy a német egy és más körülmények összejátszása folytán ezer évig nem jött rá, hogy ő a tettnek, a cselekvésnek s ezzel a hatalomnak embere. Ő maga sem tudta, magát is meglepte 1870-ben, hogy mily könnyen megy neki, – hogy hihette volna a többi világ mindjárt első intrádára?
Pedig valamiről gondolhatott volna rá. Arról, hogy sehol annyi király nem volt, mint német földeken s még ezenfelül exportált is királyokat a német. Ma is németek nemcsak a német uralkodók s német a mi dinasztiánk is, de németek királykodnak az oroszokon, az angolokon, a bolgárokon, a románokon, nem szólva arról, hogy a francia, az angol s részben az olasz arisztokrácia is német származás. Kell hát a németben valami olyan tulajdonságnak lenni, mely kijelöli az uralkodásra. Kell valami olyan erejének lenni, mellyel vezetni és fegyelmezni tud. Kell benne annak az erőnek vagy ügyességnek vagy értéknek meglennie, mellyel az ember fölülmarad. Ezek az értékek lehetnek sokfélék, lehet bennük különbség jelentőségre és erkölcsi rangra. De hogy javarészt java értékek, azt megmutatta a hetvenediki háboru és megmutatja a mostani. Sokat gondolok most Heinéra, hogy mit szólna ő, ki annyit viccelt a német kisfejedelmekről, a két Lippe herceghez, ki most egy mukk nélkül esett el a háboruban. S a császártól a legkisebb emberig: a német nemzet az erkölcsi komolyságnak, a fegyelemnek, az áldozatkészségnek olyan képét mutatja, mely mellett e komoly napokban játéknak tetszik mindaz az irodalom, művészet, tudomány és szépség, mely máskor életünket betölti.
Ez persze a nagy napok optikájával járó csalódás. A német azért erős erkölcseiben, mert komolyan veszi s lelkébe és cselekvésébe felszítta mindazt a tudományt és szépséget, melyre maga jött rá vagy amit másoktól tanult. Csak éppen, hogy ez a dicső helyfoglalás a világ népei közt, melyet a kultivált erő hatalmával visz most végbe a német, nem befejezés, hanem kezdet. Most már el fogják a németnek hinni, hogy az, aki. Most már nem nézik majd jövevénynek. Most majd nem fog már össze ellene az egész világ, nem hiszik, hogy véletlenül van helyén s nem remélhetik, hogy kiturják onnan. S ekkor, ha majd nem kell minden erejét, gondját és munkáját arra fordítania, hogy a kaján irigység ellen megvédje magát: most transzponálhatja majd erőit mind a szépségek, akár kecsességek felé is, melyek eddig hiányzottak belőle és életéből. Meglesz az a hatalma s ezzel az a nyugodt biztossága, melyben pótolhatja az ezer évet, amivel tulajdonképp fiatalabb a latin műveltségü vezérlő népeknél. Még nem volt Mars, kire Vénusz és a gráciák rá ne mosolyogtak volna. Aki meghódítja a hatalmat, az meghódítja a szépséget is.
SUVALKITÓL SZIGETIG
1914. október 7.
Nagyanyám hiu és tiszta öregasszonyka volt, kinek hullámos fogyaték haja még töpörődött korában is rávallott a legszebb szőke kis ördögre, ki valaha lánykorában Balassagyarmat és Vágujhely közt hancurozott. Ez bizony nagyon régen volt, még a márciusi idők előtt, – s negyvenkilencről nagyanya azt mesélte, hogy már mint menyecske féltette bölcsőben ringó első kis fiát a Kecskeméthez közeledő kozákoktól. Egy este, beszélte, a gyertya már égett a lakószobában, úgy várta haza nagyapát a sötét konyha felől. Egyszerre dobogás hallatszik, ropogás, kiabálás, csörömpölés, – lábában megzsibbad a vér, alig hogy oda tud vánszorogni háttal a bölcső elé, hogy kitárt két karjával valahogy – maga se tudja, hogy’ képzelte – megvédje kis fiát, – egyszerre a konyhaajtó beroppan, valaki belökte vállal s egy nagy darab csizmás, szakállas, pikás katona ront be a szobába. Veres és izzadt a képe s tántorogva közeledik a fiatal asszony felé, mint a rossz álom. De el is vonul, mint a rossz álom, – a fiatal asszonyon fehér csipkekötény van, a bölcsőre fehér csipketakaró van vetve, – a kötényt letépi az asszonyról s ellöki a bölcső elől, a takarót lerántja a bölcsőről, aztán dülöngve, ahogy jött, zsákmányával kirobog a sötétbe…
Ez ezernyolcszáznegyvenkilencben volt, – azóta sok minden történt a világon, Darwin fölfedezte a létért való küzdelmet, Marx az osztályharcot és Peary az északi sarkot, van gyorsvasut, vizalatti hajó, automobil, repülőgép s az orosz nevet beirta a világirodalomba Tolsztoj, Dosztojevszki és Turgenyev, – de nem hiszem, hogy a kozákok azóta, megváltoztak volna, hogy azóta mások volnának, mint ezernyolcszáznegyvenkilencben voltak, s ezernyolcszáznegyvenkilencben mások lettek volna, mint ezernyolcszázhuszonkilencben voltak. A pusztákon legelő ménesek sem változtak ötven, száz, kétszáz esztendő óta. A lappok s az esztek sem változnak, a cseremiszek, a cserkeszek s a tatárok sem, – a kolera sem változik, mert csirái sem változnak, ahogy a szent Oroszország ápolja vagy hagyja az állapotokat, melyek közepett fennmaradhatnak. A szent Oroszország rászabadítja a nyugati világra posványaiból olykor a maláriát, szennyéből olykor a kolerát, rejtett s messzi zugaiból a kozákokat, a tatárokat, az évszázadról-évszázadra változatlan primitivséget s vérszomjuságot, melyet hagy vagy tenyészt a maga szolgálatára. Fenyegetés gyanánt sötétleni, veszedelem gyanánt tornyosodni a művelt világ határszélein: ez az a rendeltetés, melyet magának a földtekén választott. Mi célja vele? hová tart benne? maga sem tudja. Csak van, csak terjeszkedik, csak fal és nyujtózkodik. Mint a spanyol kalandorok a vérbajt az indiánusok közé, úgy küldi maga előtt az intrikát s a korrupciót, a kolerát, a vesztegetést, a külön erre nevelt pusztai csordákat. Mit akar? dulni akar, – élni akar s az ő élete ez. A művelődés elől el nem zárkózhatik, a pallérozódást el nem háríthatja magától, – szelidül, javul, természetes nagy tehetségei kifejlődnek, egy miszteriumos nagy filozófia, egy barbáran festői művészet kezd kibontakozni differenciálatlanságából, – de vigyáz magára, hogy valahogy bele ne essék a világnak abba a rendjébe, melyben dolgozni kell, fáradsággal megélni, rendet és fegyelmet tartani. Nem akar változást abban, hogy élete letelhessék gőzben, mámorban, tompa lustaságban. S időről-időre szétrug a többi világban duhajon, otrombán, néha szinte csakis a kár kedvéért, amit ne csak osszon, hanem maga is vegyen, mint ahogy a régi időkben, melyeknek lelkét fenn akarja tartani, a bővérű emberek eret vágattak magukon. Hát ha ez kell neki, kaphat belőle. Szigettől Suvalkiig köszörülődik a beretva.
S ez a háboru arra való, hogy a duhaj szomszédot visszakergesse vackába, hogy vagy ott pusztuljon, vagy kialudja mámorát. Miért volt lenn Szigeten, mint keres a mi szelid, csöndes, tisztes városaink körül, melyek még hatalmát sem növelnék? Ha nézzük a fejetlenséget, mellyel csapatjai lejöttek: mintha maga sem tudná, miért jött. Csak bekukkantott, csak bedülöngött, hogy ami fehéret, csipkét, díszt, meleget, gondot és szépséget talál, egyet rántson rajta, tépjen, szakítson, aztán dülöngjön tovább. S ez a kis haza, első ijedségében, rémült karja kitárásában olyan is volt egy percig, mint a fiatal anya, ki dermedtségében is halálos elszántsággal védi, amit szeret, ami az élete, amiben tovább él. Csöndes életünket, bimbódzó fejlődésünket, becsületes művelődésünket kell végre biztosítanunk a türhetetlen fenyegetés és bizonytalanság ellen, melyet a szándékos vadság jelent számára, mit szomszédunkban tervszerüen tenyésztenek.
S lehet róla tenni, hogy a veszedelemnek vége legyen. Nem játék, de nem is kilátástalanság. Az idők mélye felkavarodott, minden feladatot egyszerre vet föl, de minden erőt is, mely lebirásukra való. Az életveszedelem számára nincs lehetetlenség. Az amerikaiak a Panama-csatorna körül kiirtották a sárgalázas szunyogot s most vannak kiirtóban kontinensükről a legyet. Nekünk is ki kell irtanunk: nem az oroszságot, ami nem szükség s őrület volna gondolni rá, de a kozáktenyésztést, a mocsári lázat, melyet mesterségesen tartanak fenn odaát egy rablógazdaság uralmi rendszerében. Most látjuk csak, mennyi a veszíteni valónk s most látjuk, hogy meg tudjuk menteni.
Suvalkitól Szigetig renaissance készül. Nemcsak a mienk, de az orosz nemzeté is. Kimetszeni belőle a kozákságot: erre vállalkoztunk az emberi műveltség nevében. Fájni fog neki, de hálás lesz érte.
ILYENKOR
1914. október 11.
… Tudom, hogy ilyenkor az embernek nem illik másképp a világon lennie, mint úgy, hogy szinte nincs is a világon. A hadi idők paradox voltába tartozik, hogy ugyanakkor, mikor a leglappangóbb értéket is kiszorítják az egyesből, viszont magától értetődőnek kivánják vétetni, sőt az ettől értek heves helyeslését teszik fel, amiért közömbösen száguldanak el az egyes fölött, ki mentül kiválóbb, annál kéjesebben veti, szinte tálalja magát a háború vak demokráciája alá, melyben a lángelme szakasztott azon ágyutöltelék, mint a félhülye. Bismarck azt tartotta, hogy a franciából hiányzik, ami minden német őrmesterben megvan: hogy éjjel, sötétben, egymagában s mikor senki sem látja, teljesítse kötelességét. Az idestova egy hónapos ütközet, melyben most a francia nem enged a németnek s éjjel-nappal folyik benne a harc akkora vonalon, hogy minden egyes katonán megfordulhat valamennyiük sorsa: azt mutatja, hogy képes erre a francia, sőt a gyülevész angol is, ha van rá alkalma. Ez ilyenkor a levegőben van, mint tavaszszal a csók – nem lehet másképp. Megint csak meglátszik, hogy az emberek se nem ördögök, se nem angyalok, hanem mindkettőre megvan bennök a lehetőség. Én sokszor mondom asszonyoknak, hogy nem ismerik egymást, mert, hogy úgy mondjam, csak hétköznap s ennek alacsonyságában ismerhetik egyik a másikat, holott mi a szerelem vasárnapjairól ismerjük őket, mikor a hevület kiváltja belőlük a legszebbet s a legjobbat, ami ott lappang, tehát ime megvan bennök, – s ez is igazán ők, nem csupán az alacsonyságaik. Bizonyos, hogy nem tulzás, mikor a háboruban hősökről, sőt félistenekről beszélünk, – vannak ilyenek, sőt sokan vannak, sőt némely hangulatok idején a legtöbb katona ilyen. Viszont ezek a félistenek, ezek a hősök, ezek a katonák ugyebár ugyanazon felebarátaink, kik a békés életben székálló legények voltak, vagy ügyvédek, vagy orvosok, vagy parasztok, vagy hivatalnokok vagy ujságirók, – s rendszerint igen kevéssé tették a tökéletesség vagy éppen a hős vagy pláne a félisten benyomását? Látom is, kivált a polgári sebesülteken, kik – a derék, az igazán hős fiuk – most már szerencsésen itt lábbadoznak közöttünk, hogy egy kis, egy bocsánandóan csöpp hiuságot nem tudnak elnyomni magukban, – hogy vitézi köntösüket s dicső sebüket némi megilletődéssel s kacérsággal viselik, maguk is gyönyörködve magukban s egy kicsit adva is azt, amik valóban: a félelmetlen és gáncstalan lovagot – főképp az olyanja, kinek apái messze visszamenő soron nem forgattak fegyvert, még bicskát sem igen, s most úgy helyezkednek el, jóleső elégtétellel, a rájuk hárult nem csekély áldozatban, mint olyasmiben, mi eddig csak az előkelőbb rendeknek, népeknek, felekezeteknek volt fenntartva. Meg vannak hatva maguktól – s méltán: mi is meg vagyunk hatva tőlük, – s amennyire egyéb s közönségesebb tulajdonságokkal elegy s békeidőkben ezektől el is nyomott bennük az önzetlenség, az áldozókészség, a rettenthetlenség: annyival még szebb, még dicsőbb, még szeretnivalóbb, hogy most egyedül ez van meg bennük… Megfigyeltem minap a főváros közgyülésén, melynek emberei végre sem naivakból és rajongókból választatnak, – megfigyeltem, hogy mialatt együttvéve a legmagasabb elszántságot s hevületet jelenítették meg, ugyanazalatt akárhány egyesben megmaradt a józan ember számos kétsége s a kulturembernek az a hamis szemérme, mely maga előtt is szégyelli az ellágyulást vagy ünnepeskedést… Clair-obscur érzéssel keltek fel, mikor felállással ünnepelték királyunkat, a német császárt s a távol tereken vérző hadakat – de megfordítva is lehet mondani s így is igaz: hogy, mialatt egyik-egyik tele volt kétséggel, józansággal, talán cinizmussal is, ugyanakkor ugyancsak egészen eltöltötte a valamennyiük nemes hevülete, szent hite, minden áldozatra kész nemes elszántsága… Az emberek összetettek s az idők még összetettebbek, mert ez összetett emberekből vannak összetéve. Ahogy most nézzük, amit messziről és kivülről jobban láthatunk: az entente táborát: mennyi hencegés, mennyi nagyszájuság, mennyi gyerekesség, – gyerekes gyerekesség, gyilkos kegyetlenség, pokoli ravaszság, megható erőfeszítés, ocsmány elvadulás, hősi türés, nagyszerű indulat, humoros fölöttesség, komédiázott objektivság… s vér, vér, vér… s mindez együttvéve nagyot jelent, a legnagyobbat, mit a világnak műveltségben vagy sokaságban élén álló nemzetek együtt kitenni tudnak, tehát valóban a nagyot.
S az embert bántja, hogy ezt a nagyot idestova izgalom nélkül tudja birni. Hogy mialatt a világtörténelem legnagyobb eseménye történik, – ha nem, mint indult, legnagyobb politikai, mindenesetre eddig legnagyobb hadi és, nem találok rá más szót, tehnikai eseménye – azalatt tud nyugodt lenni, néha unatkozni is, napot nap után egykedvűen, néha illetlenül derülten, néha méltatlanul rosszkedvüen leőrölni, s érző, értő, az emberiség minden dolgaiban résztvevő ember létére valahogy úgy állani e földindulással szemben, mint ahogy az ember szélvészben felhajtja a gallérját s éllel fordul a vésznek. Az ember érzi, hogy ilyenkor nem szabad magára gondolnia s el kell tűnnie a semmiségben, mert mi ő s az ő kicsiny érdeke a teméntelenségekhez képest, mik most egymásra zúdulnak? De olyat is érez, hogy óriássá kéne nőnie ez óriás idő miatt, hogy tudjon tenni valami ezekkel egyaránt nagyot, valami döntőt, hasznosat s a sors erejét javunkra fordítót, – s elfogja a csüggedés, ha nemcsak ezt a nagyot nem tudja, de magát az idők nagyságát sem tudja annyira érezni, mint amennyire eszének át kell látnia, hogy nagyok. Lehet, hogy ez óriás idők hosszantartása is teszi. Mindenben másban a villám egy pillanat, a tüzokádás egy nap s ha a föld megnyilik, egy perc alatt benyel világokat. De ez a világvihar, amily heves, olyan állandó, – beláthatatlan, hogy mikor lesz vége. Kétségbeejtő, de úgy van, hogy az ember kezdi megszokni, s kezd eltompulni úgy dicsőségei, mint csapásai, mint távlatai iránt. Nichts is schwerer zu ertragen, Als eine Reihe von schönen Tagen, – ez, úgy látszik, áll a nagy napokra is, s az ember, ki eped az után, hogy tegyen valamit, hogy használjon valamit s a felviharzó bizonytalanságokban jelentsen valamit felebarátai számára: könyörögve néz körül köteles eltörpüléséből: tartsátok bennem a lelket, hogy tudjam bennetek a lelket tartani!
S körülnéz nagy példák, nagy társak, nagy elődök után. A legnagyobb, talán az egyetlen mai nagy iró, Anatole France fájdalmas öngunynyal teszi le a tollat: hozzáértők azt tartják, hogy stilusom nem vág e mai napokhoz, – igazuk lehet… hetvenegyéves vagyok bár, de erős és egészséges, beállok katonának!… S a legnagyobb, ki valaha tollat forgatott s emberi jelenségül is tán a legkülönb, kit eddig hátán hordott a föld: Goethe az ő örökkévaló ábrázatán folt gyanánt viseli az emléket, hogy mikor kortársa volt az addig ugyancsak legnagyobb világeseményeknek, világhaladásnak s világveszélyeknek s bennük saját nemzete irtózatos válságainak, rémítő bukásának s isteni talpraállásának: mindez óriás történetek éppen csak eszéig tudtak felhatni, de érzését nem tudták felgyujtani. Egy-egy elkényszeredett szatira, egy-egy nekifohászkodó intelem – ahogy az addig legnagyobb idő az addig legnagyobb emberre valóban hatott, az mindössze a Hermann und Dorothea kispolgári nyájassága… még csak nem is valamely büszke archimedesi elzárkózás a földi bármily nagy végességek elől a geometria örökkévalóságba, – nem, csak a jobbmódu ember fennakadása a zavaros idők kényelmetlenségein s ellágyulása a kis életekben való visszatükröződésén… Hogy lehetséges ez? Mi teszi ezt? A közelség? S végzete az embernek, hogy valahogy mindig megcsalódjék, mikor az örökkévalósággal találkozik, mint ahogy a leány; mikor megtörténik vele a legnagyobb, mit a teremtés az ember számára tartogat, nem tud nem érezni egy halk ennyi az egészt?
Vagy hogy ma, fájdalmas gunyjául e legnagyobb időknek, embert egyet sem tudunk annyira nagyot, hogy eszét, szivét és hatalmát a sors személylyé váltában érezzük magunk felett? Ez nem akar kisebbítése lenni a sok, sőt példátlanul sok kitünő jellemnek és tehetségnek, kit, élükön a német császárral, e mostani események felbukkantottak. De tán a most kiváló kollektivítások rengetegsége teszi, hogy ezekkel felérő egyes embert nem tudunk, – valahogy azt érezzük, hogy a Krupp-mozsarak s a vizalatti hajók, hogy a mai tüzérség, várostrom s ötszáz kilométerig szélesedő harcsorok geniálisabbak mint az emberek, akik kitalálták s rendezik és vezetik. Mintha a személytelen nagyság korszaka kezdődnék, – s akik megszoktuk, hogy nagyságot csak a magunk emberi fajtájában keressünk s most vagyunk, sok tiz- vagy százezer esztendő után leszokóban arról, hogy a mindenség mindenhatóságát is emberformában képzeljük és imádjuk: éppoly ürességet érzünk magunk körül, mint érzett az első hivő, kinek azzal kellett kiejtenie kezéből a szentirást, hogy nem szentirás, csak legenda… Vagy teszi mégis csak és egyszerűen ez a rengetegség, mely sokkal hirtelenebbül jött, hogysem idegzetünk fel tudná venni, mint ahogy bizonyos fokon tul a rettenetesen nagy hang, az irtózatosan erős villamosság nem megy át rajtunk, nem ráz meg bennünket, csak leszalad rólunk, mint akik gyengeségünkben s törékenységünkben méltatlanok vagyunk felvételére, még arra is, hogy őbele pusztuljunk bele?
Nem tudom – ki tudhat bizonyosat ilyenkor? S amit tud is: nem nevetséges-e vele ilyenkor? Ki számit ilyenkor? S mi jelent valamit ilyenkor? A vihar végigszánt a világon s vele menni s meghajlani előtte: ez az egyetlen, amit tehetünk – ilyenkor.
REGELE CAROL
1914. október 18.
Regele Carol… mily hamar mulik az idő… igazán mintha tegnap lett volna, holott akkor még uralkodott Abdul Hamid s a szelámlikon még láttam fehér lipicáneres kis fogata után szaladni a pasákat, – nemcsak Károly király élt még, de az európai török uralom is, – a két balkáni háboru előtt volt, sőt a bosnyák annexió előtt, hogy a Regele Carol-hajón átutaztam Konstanzából Konstantinápolyba. A Regele Carol-hajó szép hajó, hosszu és karcsu hajó, Liverpoolban épült, – rézverete csillog az üde szellőben s a delfinek vidám bukfenccel üdvözlik kétfelől, ahogy tarajat hasit az ágaskodó fekete vizekbe. Most, gondolom, másodmagával járja az örvényes tengert, akkor még magában járta, s Lahovary ur, miniszter, hazájának akkor, úgy emlékszem, konstantinápolyi követe, boldog büszkeséggel ütögette tenyerével a fapadot, amin néhányunkkal üldögélt – szakasztott ahogy a paripa nyakát szokás megveregetni, kivel, érzik, dijat fognak nyerni. A román államférfi, ki csak éppen egy cseppet cigány, de különben a legeurópaibb eleganciáju diplomata-gentleman, ahogy Konstanzából (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben szakasztott Ostende vagy Biarritz) ahogy mondom Konstanzából átrepültünk a gyönyörü hajóval (mely éppen csak egy cseppet cigány, de különben szakasztott Calais-Dover vagy Boulogne-Folkestone) átrepültünk Konstantinápolyba: finom mosolylyal beszélgetett velünk magyarokkal az ő büszkén fejlődő hazájáról. A mi királyunk okos ember, mondogatta komoly meggyőződéssel. Aztán elhallgatott, majd a hajót magyarázta, milyen szép, milyen sokba került, de mennyire megéri, mert mennyire egy kis darab világforgalmat, talán világhatalmat is jelent a román királyság számára ez a vonal. Itt megint elhallgatott, maga elé nézett, majd felnevetett: tudniillik és viszont nekünk is van magunkhoz való eszünk!… Ebben a nevetésben volt egy csepp… volt valami, ami nem volt kellemes, – de a miniszter ur mindent összevéve igen jó benyomást tett ránk, – amit mondott, érdekes is volt, igaz is volt, s ha életem legnagyobb tengeri betegsége még azon este minden gondolatomat el nem vágja, bizonyára el is gondolkoztam volna szavain.
Azóta nem egyszer bebizonyosodott, hogy Károly király csakugyan okos ember, de az ő hol makrancos, hol kezes, alapjában azonban hű románjai szintén nem estek fejük lágyára. Az olaszon kivül ma kétségtelen a román Európának legokosabb nemzete – ami pedig Károly királyt illeti: nem kegyeletlenség, hanem valóban bevezető a Pantheonba való bevonulásához, ha halálakor eszünkbe jut, amit Metternich mondott Talleyrandról ugyanily szomoru alkalommal: hát ezzel mi célja lehetett?! Hohenzollern Károly a legokosabb, legkeményebb, legszerencsésebb elme volt, mely Európa utóbbi félszázadában egy ország helyett s annak számára gondolkozott. Alatta lett Románia, alatta lett ország, alatta lett alkotmányos monarhia. De nagyon rövid ideig maradt volna monarhia s nyilván ország sem sokáig, ha Károly király tulságosan betü szerint veszi a liberális alkotmányt, melynek ő volt legfőbb őre. A román nép igen tehetséges nép, feltétlenül kulturnép, s szerencsés tengeri fekvésében s amennyire kényes, olyan sok esélyt kináló helyzetében beláthatatlan nagy jövő előtt áll. Ostoba gőg volna közjogi intézményeit fitymálni, – de fiatal, a rabság alól alig kiszabadult s állandóan életveszedelemtől ostromolt országokban a béke is hadiállapot, – háboruban pedig a parancs az erő s az ember a biztosság. A balkáni országoknak sorra liberális, sőt demokrata az alkotmánya, még Montenegrónak is – de azért kell, hogy az uralkodó legény legyen a talpán, ő legyen az állam s szava legyen törvény, különben az alkotmányos szabadság nem tartja együtt sem az alkotmányt, sem a szabadságot. Amily nagy bennük a nemzeti önérzet, annyira jobb, ha a dinasztia idegen: nem csupán a külföldi összeköttetések miatt, de mert balkáni király csak autokrata lehet, viszont balkáni nyak nem igen hajlik meg maga fajtája előtt. Még Szerbia, még Montenegró urának is legalább is külföldön kellett iskolába járnia, hogy valami nyugati szagot hozzon magával a hazai illatba. Kis országok, de kivált a Balkán országai olyan terei az uralkodó művészetnek, hogy nem csoda, ha minden veszedelmes voltuk mellett mindig akad trónjukra vállalkozó. Nemcsak nyereség dolga, hanem becsvágyé is, s egy jó balkáni király igazán minden elégtételt megszerezhet magának: az egyéni hatalmat, de azt a tudatot is, hogy nagyot alkotott s nagy sokaság ember számára alkotta meg a boldogság föltételeit.
Károly király mindez elégtétellel szállhatott sirba. Nagyszerü munkájával egyaránt nagyszerű volt az őszinteség is, ahogy csinálta. Sohasem titkolta, hogy Románia dolgát a maga ügyének tekinti, – nemcsak úgy, hogy mindenestül eljegyezte magát Románia érdekeivel, de úgy is, hogy e szép országot s e tehetséges népet szinte olyanformán tekintette a maga birtokának, mint valamely nagy trösztkirály az egész trösztöt s annak minden milliárdjait és érdekeltjeit, s természetesnek veszi, hogy a részvényeseknek természetesnek kell venniök, ha ő az ő vezető hatalmát tovább örökíti fiára vagy unokaöccsére. Hogy úgy mondjam: a maga vállalatának tekintette Károly király Romániát, – annyira annak, hogy az orosz-török háboru idején, mikor az orosznak oldalán karddal vágott országának helyet az európai koncertban, de ez ocsmány hálátlansággal fizetett az uj kishatalom segítségeért: leveleiben egyenesen úgy ir ide is, oda is segítségért s támogatásért, mint aki így nem tudja magát fenntartani a nehézségek közepett s abba kell hagynia vállalkozását… Károly király jó román volt, de egyáltalában nem adta a románt, egyáltalában nem titkolta, hogy németnek érzi magát, mindenestül Hohenzollernnak, ki az ő Peles-kastélyából úgy igazgatja e szép világot, állítja vissza klastromait, ápolja nyelvét és nemzetiségét, mint ahogy például a porosz földesur törődik magyar birtokán az iskolával, vagy a zsidó földesur a katolikus templommal. Végrendeletében meg is mondja, hogy ő holtáig jó katolikusnak érezte magát, de nagy szeretettel van az orthodox hit iránt is s kivánja, hogy koporsóját mindkét szertartás szerint beszenteljék. Ez a végrendelet különben is érdekes okmány. Bőkezűen s nemesen rendelkezik benne számos milliónyi összegek felől az a Károly király, ki (ellentétben bolgár Ferdinánddal) meglehetős vagyontalanul érkezett volt annak idején uj hazájába. Tehát: se nem tagadja, se nem leplezi s igen helyesen csöppet sem szégyenli, hogy hosszú uralkodása alatt nemcsak országa hasznával törődött, hanem a magáéval is: egészséges erkölcs szerint a maga számítását is ráépítve országa számvetésére, hogy saját érdekének nagy lendületével tudjon ez országért dolgozni, helytállni, csodákat mivelni. A szabadszáju román ujságok (melyeknek száját szuverén fölénynyel sohasem igyekezett befogni) ezt sokszor szemére is vetették a, mint ők irták, jött-mentnek. A jött-ment nyugodt önérzettel fütyült ezekre a firkákra s nyugodt nyiltsággal vette világi hasznát az örökreszóló haszonnak, melyet uralkodóművészete a románságnak hajtott. A románság nagyobb elméi így is értékelték e nyiltságát: erkölcsösnek és egészségesnek, – a nagy román költő. Alexandri, azt mondatja vele egy versében: »Én, Károly király, a román nemzetnek háboru zajában országot, magamnak pedig békében házat épitettem…«
Nyilván nem ok nélkül jutott eszembe Bismarck, mikor most husvétkor lesz két éve Szinaijában jártam s a szép Peles-kastélyt szobáról-szobára megmutogatta a főkulcsár. Mindent összevéve s leszámítva némi schmücke dein Heim-os izléstelenséget, gyönyörű fejedelmi kastély, mely minden műkincseivel s márványaival mégis inkább családi hajlék, mint reprezentációs épület. A királynő lelke uralkodik rajta jobban, mint a királyé, – a szelid költőnőé, ki valahogy e makrancosan érdekes nép fejedelmi méretű német guvernántjának érzi magát. Egészen német tanya, egészen német fészek, – valaki olyannak buen retirója, ki itt van igazán itthon, itt pihen a sok nagy után, mit a künn tengerekig terjedő földért művelt, – viszont, bármennyire nem kér többet az élettől, mint hogy ebben a hajlékban családostól békében vonhassa meg magát, annyira elképzelhetetlen számára, hogy az e házon kivül messze terjedő országhoz neki úgy ne legyen mindenkorra köze, mint az apának fiaihoz, mint az alkotónak művéhez, mint a gazdának uradalmához – sőt nemcsak neki, hanem fiainak vagy öccseinek is. Minden művész Pygmalion, ki szerelmese és ura a Galatheának, kit kiformált s kibe életet könyörgött. Az utóbbi hónapokban – mi kortársak csak sejtjük, de utódaink a történelemből bizonyosan fogják tudni – Károly király jó néhányszor azon a ponton volt, hogy inkább leköszön s otthagyja trónját, semhogy az ő keze vezesse vesztébe az országot, melyet igazán a semmiből teremtett meg. Fenyegették ezzel, ő is fenyegetőzött vele s nyilván komolyan gondolta e fenyegetődzését – de nem hiszem, hogy lelke mélyén egy percre is bele tudta volna magát élni s elhihette volna, hogy ő élhet s Románia is élhet, de nem egymással élnek. Végrendeletet is irt, már évekkel ezelőtt – de nem hiszem, hogy mind halála percéig egy percre is bele tudta volna magát élni abba, hogy lesz idő, mikor a világ lesz, Románia is lesz, de ő nem lesz.
Pedig mégis így lett s nem csoda, ha ő nem tudta elgondolni, mert mi meg, kortársak, nem tudjuk elhinni s még igen sokáig nem fogjuk megszokni. Egy percre megérint bennünket a világtörténelem szellője s érezzük: e kemény tehetségü férfival a világtörténelemnek egy olyan bizarr fejezete záródik le, aminő talán a konkvisztádoroké volt, kik kalandos kedvvel gályára szálltak, hogy tengeren tul világoknak vessék fel magukat urává. A modern Pizarrók és Cortezek e sorozata Napoleonnal kezdődik s Wied Vilmos albániai felsülésével karikaturában enyészik el. Azt hittük, száraz üzleti időket élünk s utólag kitünik, hogy nincs nagyobb romantika az üzletnél. Mind a nagy birodalom, ország, nemzet és dinasztia-alapítások, melyek száztiz év óta elvonultak nagyapáink, apáink és magunk előtt: azon szárazon, reálisan s valóságosan belekerülhetnek a legendába, sőt a mithológiába. A Herakleszek, a Tezeusok, a Jázonok, az Odisszeusok s az Eneászok kezdő és tapogatózó dilettánsok ezekhez a szemünk előtt meséket mivelt felebarátainkhoz képest, kiket itt láttunk magunk közt huszárhadnagyi vagy küraszir uniformisban, közelről láttuk emberi végességüket s fogyatkozásaikat, láttuk őket azon a ponton, hol kis hija nevetségben nem maradnak s utolsóbakká lehetnek az utcák koldusánál – de csak meg kell halniok, hogy világos legyen, hogy félistenek voltak. Képzelni persze másképp képzeljük a félisteneket, ám ez a mi hibánk. Sem az istenek, sem a félistenek nem lehetnek mások, mint akik elképzelik őket. Emberek, s éppen azzal válnak halhatatlanná, hogy emberfelettit tudnak kiváltani emberi gyarlóságukból.
MILITARIZMUS
1914. október 16.
Az angolokban megvan annak az előkelőségnek kötelességtudása, amelyet maguknak vindikálnak. Nem hazudnak oly naivul otrombán, mint az oroszok, nem átkozódnak oly szíveveszett őszinteséggel, mint a franciák, s rendes képmutatásukkal olyas formulákban igyekeznek megmagyarázni, hogy miért másért is keverik e háború kártyáját, mint a német üzleti verseny megbénítására, amely szólásokkal maguk előtt sem kell pirulniok s nem kell magukat képen köpniök, ha a tükörbe néznek. Az angol snobismus egy idő óta demokráciában utazik – az most a kiváltsága, hogy letesz a kiváltságokról. Ma shoking olyan lépést tenni, mely nem lépés a népuralom felé. Ma angol nem foghat fegyvert, hanem, hogy a nép jogát vivja ki vele. Mérhetetlen szerencsétlenséget a világra, a katonai erőfeszítés minden kínját magára, alkalmasint mihamarább az általános védőkötelezettség soha nem próbált militarizmusát: mind azért veti és veszi az angol, hogy, mint szónokai mondják, megszabadítsa a világot a militarizmus átkától.
Ezt nem gúnyból mondom. Ha valahol megáll a homoepatia, úgy a politikában – ördögöt Belzebubbal, militarizmust, ha csakugyan átok, militarizmussal legbiztosabb kiűzni. Az a kérdés, hogy a militarizmus, melyet a német fegyverkezettség szorított volt ránk, valóban az a militarizmus-é, melyet a népuralom, a népjogok, a népi boldogság elérésére kell leráznunk magunkról?
Jobb szeműek többször meglátták – a háború előtt mind többször – hogy valamint a francia szociál-republikanizmus és parlamenti mindenhatóság álarcában egy csekély tőkés kisebbség zsarnokoskodik a dicsőség népén: a német feudál-abszolutizmus, a porosz junker-monopólium formájában a népakarat uralkodik a kötelesség nemzetén. Legutóbb a legélesebben a zaberni eset körül mutatkozott ez meg, még pedig – s ez a legtanulságosabb – éppen a militarizmus dolgában. A német polgári, és, amig még kényesebb, az elzászi faji önérzet összeütközött a katonaival. A vége az lett, hogy, egypár külsőleges engedmény után a katonai büszkeségnek, a militarizmusnak hazájában valójában a polgári akarat kapott meg minden elégtételt. Hogy’ lehetett ez? Csak úgy, hogy a német nép urai azért tudnak rajta uralkodni, mert egyek a német néppel. S a német militarizmus azért mindenható, mert egy a német népnek maga felett való hatalmával.
A katonaság úri, királyi, zsarnoki származású, de túlnő ezen a származásán. A militarizmus a néphadseregben törököt fogott, mely nem ereszti. Leszámítva bizonyos külsőségeket, más időkből maradt sallangokat, melyek éppúgy nem tartoznak a katonaság lényegéhez, mint nem tartozik hozzá a stechschritt: a militarizmus csakugyan nem egyéb, mint a népeknek már békeidőben való megszervezettsége hadiidőkre. A militarista német militarizmus ma már valójában szintén nem egyéb, mint a miliciás svájci vagy amerikai militarizmus. Hogy melyik forma az alkalmasabb s a merevebbel járó áldozatok szükségesek-e a célhoz: arról lehet elmélkedni s a próba el fogja dönteni. De hogy amíg van rabló, addig csendőr is kell s hogy amíg van lehetősége annak, hogy egyik embercsoport a másikat testi erővel igyekszik lebirni, addig minden embercsoportnak meg kell szervezve lennie ilyen kisérletek ellen: azt csak az nem látja, aki nem figyeli meg, hogy a szabad Amerikában munkásszervezetek úgy, mint munkáltató szervezetek olyik helyt ágyukat rejtegetnek, ha netalán össze kellene ütközniök. Kell valami okának lenni, hogy az antimilitarista szocialisták habozás s az elvtagadás minden önvádja nélkül fegyverbe álltak e mostani háborúban. Ez nem az antimilitarizmus ellen szól, mert az antimilitarizmusnak igaza van abban, hogy jó volna, ha nem volnának háboruk. De szól a számítás ellen, mellyel a kalmárcinizmus antimilitarizmusánál fogva akarja megfogni a béke s a haladás hitvallóit, mint ahogy a mészároslegények lovagiasságuknál fogva akarják verekedésben megfogni a katonatiszteket. Ostoba ravaszság – az angol kalandorság nem megtörni fogja a militarizmust, hanem bebizonyítja, hogy még jóideig szükség van a militarizmusra.
Jó ideig – egészen pontosan: mindaddig, mig akad nép, mely a többinek rovására akar élni s azt hiszi nem tud megélni, ha más elől el nem veszi az életet. A kollektiv életben ez ugyanúgy van, mint a magánosban – amig az emberek össze nem szoknak egymással, addig mindig kell rendőr, – amig a nemzetek meg nem férnek egymással, addig mindig kell militarizmus. Sőt addig mindig lesz és mindig kell háború is. – Társadalmi küzdelmekben ultima ráció a guillotine, – a királyok mindaddig nem látták be, hogy mások is emberek, mig a Stuartok s a Capetek végzete meg nem tanultatta velük. Világos kezd lenni, hogy elkel ilyen iskola a királyi nemzeteknek is. A franciák már megtanulták ezernyolcszázhetvenben: az angoloknak is meg kell tanulniok ezerkilencszáztizennégyben, hogy türniök kell, hogy mások is vannak a világon és élnek és boldogulni akarnak. S ezt csak vérveszteséggel lehet megtanulni, megmagyarázás és bölcs kifejtés hiábavaló, – megint csak bebizonyosodik, hogy az ember, az embersokaság is, csak azt tanulja meg, amit a bőrén tanult meg. A német birodalom s vele együtt a mi monarhiánk mostani háborúja szakasztott azon szabadságharc, mint volt a nagy francia s a juliusi s a februári forradalom.
Hogy mindazonáltal a militarizmus ez igazolódása a szabadsági gondolatok és intézmények visszaesésével fog járni, az nagyon lehetséges. De lehet más is. Lehet, hogy a militarizmus fog hozzá alakulni ahhoz a szabadsághoz és polgárosultsághoz, melynek ime legfőbb eszköze és szerve gyanánt mutatkozik meg. A polgárság s a katonaság, a polgári s a katonai kormányzat, izgatás és intézmények különbsége olyan időkből származik, mikor e katonaság csakugyan a hatalom kezében volt eszköz. Ma, mikor minden polgár katona és minden hatóságnak dolga van katonai ügyekkel: ma semmi értelme e megkülönböztetésnek. Miért volna az ezredes vagy a generális másfajta tisztviselő, mint az alispán s a miniszteri tanácsos? Miért kell a polgári igazgatásnak mintegy kiszolgálnia azt a katonai igazgatást, melyet tulajdonkép ellát? Miért kell, hogy példát mondjak, mintegy más lénnyé és más urat szolgálóvá lennie a vasutasnak, mikor mozgósításkor vagy hadi időben lát el ugyanolyan szolgálatot, mint egyébkor is? Nem azt mondom, hogy polgár háborúban ne legyen katona, – inkább: azt mondom, hogy mindig legyünk katonák, békeidőben is, békebeli szolgálatunk is legyen állandó hadiszolgálat, hassa át a polgári melegség, s a hadiidők ne legyenek egyebek, mint az akkori feladatnak megfelelő keményebb gyeplőjü fokozott ellátása ez állandó szolgálatnak és készenlétnek.
Ezekről különben korán van most beszélni s a jövőt a ma akkor szolgálja legjobban, ha minden figyelmét önmagára veti s a jövőt hagyja jönni. Csak éppen vonultassuk fel magunk előtt egy percre a sejtelmet, hogy a sok kisértet közt, mellyel ez a szent háború végez, ott a militarizmus kisértete is, – nincs militarizmus abban az értelemben, hogy rabság volna a népszabadságok felett, de a népszabadságnak van esze és komolysága, hogy fegyelmezze, szervezze és fölfegyverezze magát az elnyomás ellen, akár uri zsarnokok, akár rabló nemzetek fenyegetik vele.
A MAGYAR
1914. október 25.
A magyarnak most divatja van – már amennyire a világ most ráér, hogy divatja legyen. S nemcsak ellenségei tüntetnek mellette – ez lehetne ugratás is… barátjai számára. Ám e barátjai is kezdik felismerni – kéntelenek vele. A magyar az, ki e háboruban csodákat mivel. Nemcsak a személyes bátorság és hősiesség csodáit – ez nem csoda, mert ezt mindenki tudja. De a honvéd, kit helyi katonaságnak neveltek s a világtörténelem legnagyobb háborujának terein állja meg helyét: ez csoda. A népfölkelő, a már deresedő polgárember, ki a legnagyobb feladatokban a hadra nevelt fiatalokkal egy biztosságban félelmetes: ez csoda. A tartalékos tiszt, a hivatalszobából a sáncárokba került, kin, a haderő emberanyagának szélesedésével a háboru nyugszik: ez a csoda. S hogy olyan politikai előzmények után, minőket kivül-belül a háboru felváltott, egy áruló, egy hátráló, egy közömbös vagy gyülölködő itt nem találtatik: ez a csoda.
A multra visszavetődően talán van benne némi megalázó, hogy az idegen mind e csodákon ennyire csodálkozik. De nem lehet rossz néven venni. A háboru, amily kulturapusztító, olyan kulturpróba – s a magyarnak éppen kulturája volt az, amit nem ismertek. Az emberek megszokták, hogy kinél-kinél azt keressék, tehát csak azt lássák meg, amit nemzedékek óta megszoktak tőle várni. A magyarnál bort, buzát és lovat keresnek, tehát csak bort, buzát és lovat várnak nála. A kultura nem lehet magyar exportcikk, mert éppen azoknak van belőle bőven maguknak is, akikre való tekintettel, hogy észrevegyék, nem ártana, ha exportálhatnók. Aztán meg: az új magyar kultura egészen fiatal. Jó, ha két nemzedéknyi. Ennyi idő alatt nem szokhatták meg, hogy észrevegyék, amig a háboru az egyetlen észrevétető helyen, a bőrükön nem veteti velük észre. A porosz katonai kulturát is csak 1866-tól fogva vették észre, holott az akkor már félszázados volt. A mi békekulturánkat is most a háboru tárja föl: az első, mióta, mohácsi elrejtezkedésünk óta, ujra a világon vagyunk. Mint ahogy Cavour nem sajnálta a krimi háboruban való véres részvételt, csakhogy a megalakuló olasz egység leadhassa a világban létének névjegyét, úgy ne sajnáljuk most e súlyos áldozatu próbáját annak, hogy a világon vagyunk.
Jogunk van arra – hiszen az ellenkezője volna szerénytelenség – hogy magunk is meghatódjunk, látván, hogy csakugyan a világon vagyunk. Hiszen ha valaha, úgy most látszik, hogy ez mekkora csoda. Csak Belgiumra kell néznünk, hogy meglássuk. Egész Európa dolgozott rajta, nagyapáink napjai óta, hogy megtartsa. S nem tudta megtartani. Ellenünk egy világ dolgozott, évszázadok óta, hogy lemerítsen bennünket a történelem tengerében. S mi megvagyunk. Mulatságos volna, ha nem volna oly nagyszerü.
S az benne a legnagyszerübb, hogy amily valóság e létel s amily igazi e kultúra, annyira igaz az a tudomás is, mely megfeledkezik a magyarról, mikor a világra vagy az emberiségre gondol. Csak éppen néhány évtizeddel maradt el megfigyelésében. Valóigaz: 1867 előtt nemcsak Magyarország nem volt a világon, de az a valami sem, amit magyar világnak vagy műveltségnek lehetne nevezni. Éppoly kevéssé, mint ahogy a Mistral költői nagysága nem jelent provenceál műveltséget, világot, országot. Magyarország 1867-ig jog szerint teljesen középkori kis enclave volt s az volt valóság szerint is, mert ami kulturintézményt az osztrák elnyomás rákényszerített, az fölületesen és gyökeretlen fityegett rajta. A háború előtt sokat beszéltünk és vitatkoztunk magyar hegemóniáról, s ennek jogtalanságát s a magyarnak kulturképtelenségét az idegen azzal bizonyította, hogy hiszen minden, ami most e földet műveltté teszi, idegenből van átvéve. Ez nagyjában igaz s arról, hogy a háború előttinél szerencsésebb, mert biztosítottabb körülmények között a magyar hegemóniának a háború után mint kell úgy szerveződnie, hogy minden ez országbeli jognak és érdeknek biztosítéka legyen, elfogulatlan s elhittség nélkül kell majd gondolkoznunk és gondoskodnunk. De ha voltak mulasztásai, akár vétkei is a magyar hegemóniának, egyben igazolását is magában hordta. Még e mulasztásai is igazolják s igazolják a hűvös figyelmeztetések, hogy mi is volt ez az ország még negyvenhét évvel is ezelőtt. Való igaz: középkor volt, Ázsia volt – noha annak előtte, a régibb multról nem szólva, tizenhét esztendőn át teljes hatalommal szoríthatta rá a saját nagy és fejlett kulturáját az ősi Ausztria. Ez az osztrák hatás s a külföld minden kulturbefolyása, az idegenből való átvétel és eltanulás mind csak azóta foganatos e földön, mióta a magyar annyira amennyire a maga ura rajta – s ha azt mondják, hogy monopolizálta ez országot s a nemzetiségeket kizárta belőle, akkor, ha ebben volt hiba, azt nem kell szépíteni, ami ebben nem ráfogás, azt nem kell letagadni, ami ezen változtatandó, azt szándékba kell venni, – de akkor ez is csak kulturpróbája a magyarnak, mert nem jelenthet egyebet, mint hogy azt az Európát, mely a Duna-Tisza mentén az 1867 előtti Ázsiát felváltotta: a magyar csinálta meg.
Ez nem chauvinkedő kérkedés, még kevésbbé akar jogcim lenni későbbi chauvinizmusra. A chauvinizmus átok, ostobaság és öngyilkosság – de az a bátortalan lemondás is. Mint ahogy az egyes ember lője magát főbe, ha bármi nagy előtt nem azt gondolja, hogy ezt is csak ember csinálta, mért ne tudnád megcsinálni te is? – úgy kell az egyes népnek is eltelve lennie ugyanezen önbizalommal. A magyar most beszámol a világnak s ezzel egyben maga előtt is beszámolhat, hogy van-e oka az önbizalomra. Nem hivalkodásra, nem tolakodásra, de annak megmondására, hogy: amit más tud, azt én is tudom, ahol más megélhet, ott nekem is jogom van megélni. Nos hát: van. Ha maga nem merné meglátni: a világ meglátja és elismeri. Nem volt soha oly elfogult a javunkra, hogy ezt a bizonyítványát el ne hihetnők.
S itt is azt kell mondani, hogy amit ellenünk vetnek: mentül igazabb, annál inkább mellettünk bizonyít. Nem lehet eltagadni: amily örvendetesen teljes a magyar kultúra, olyan kevés benne a magából nőtt adalék. Az ágya a mienk, a zamata – majd minden egyebet idegenből vettünk. De ha így van: micsoda munka volt ez! Kis igényü paraszt nép felett tétlen tenyésző uraság: nagyjában s karrikaturában ez a nagyapáink Magyarországa. Mindent, de igazán mindent, ami a mai Magyarország: tanulni kellett, megcsinálni kellett. Igazgatás és közlekedés – a pénzgazdaság bonyodalmai, a kereskedelem magasságai, az ipar nehézségei, – a tudomány rejtelmei, a technika titkai, a művészet különösségei – az önállóság terhei, a szabadság gondjai, a parancsolás lemondásai – a munka, a kötelesség s a jogállapot fegyelme: mind új volt, mind félelmetes volt, mind szokatlan volt, furcsa volt, zavarbaejtő volt, s az igények, melyekkel az ujnak emberei a réginek öröklői elé állottak: megszokhatatlanul megrendítőek voltak. A boltos, akivel kezet kell fogni, a munkás, akinek jogot kell adni, – a törvény, a szabály, a rendelet, aminek engedelmeskedni kell, a gépezet, amibe bele kell illeszkedni, a nem kivánt, amiért még meg is kell dolgozni, a fölöslegesnek vagy károsnak érzett, ami előtt meg is kell hajolni: mennyi hősiesség kellett ehhez! A nyelv, a szokás, az életmód, az ősi meghittség s az öröklött idegzet: mind elmondhatatlan szük volt ennyi minden ujnak s idegennek befogadására, s mindehhez mégis hozzá kellett tágítani, s úgy, hogy ne csak meg ne szakadjon bele, de inkább eleven, hajlékony s táplálóan magához alakító foglalata legyen! S mind e nehézségekhez még egy, talán a legfőbb nehézség. E sok idegenséget és ujságot egyben elég gyakran idegen igények s idegen elemek hozták, képviselték vagy követelték. Aki pénzt küldött ide és itt piacot nyított, az uralkodni akart rajta – s az idegen foglalkozásokat idegen nevelésüek űzték. Visszaverni a felsőbbségi igényt, anélkül, hogy eljátszanók a hasznot, melynek fejében támasztják: mennyi diplomácia kellett ehhez! S az idegen foglalkozással együtt az idegen embert is felszíni, de úgy, hogy az új foglalkozás ne vigyen bele idegenséget az életbe s az idegen ember otthonába olvadjon e földön: ehhez az érzésnek olyan magasrendüsége kellett, mely annál tiszteletreméltóbb, mentül többször kell önmagán erőt vennie.
E háború abban is próba és megnyugtatás a magyarra nézve, hogy nincs oka megbánnia érzésbeli áldozatait. Akiket ujabb története során magához váltott: ugyanazon hősiességben és dicsőségben állják meg a nagy kulturpróbát, mint amely most a világ elismerését a magyar felé fordítja. Hibáit, ha még maradtak, erényeit, melyek kivirágzottak, maradék nélkül magukba szítták, amit pedig magukkal hoztak, az eleven erő e mostani küzdelemben, melylyel a magyarság az életre való igényét jelenti be s melyben a beolvadtak vérükkel fizetnek e közösségért s vérükkel pecsételik meg az egységet. Akik a harctérről hazajönnek, drága és megható csodákat beszélnek ez egybeforrottságról s ez egységes sokféleség hasznáról. A paraszt baka, ki a pásztornép mindenlátó szemével segíti a pápaszemes hivatalnok-tisztet, – s ez a tiszt, ez a tartalékos, ki a hivatalnok igazgató erejét vagy a kereskedő fürgeségét, a fiskális leleményét vagy a tudós rendületlenségét viszi át csapatára, – az ur, ki a gépfegyver poklában is ur marad, – kalmár, ki a halálveszedelem mámorában is józan marad, a városi csirkefogó, ki patrouilleban is tuljár az ellenség eszén s a legény, aki legény ebben a csárdában is, – az uri autós s a külvárosi chauffeur, kik egyforma egykedvüen száguldanak a parancscsal a komitácsikkal szegett éjszakai országuton, a pásztor, ki remekbe rakja a kunyhót a sáncárok mélyébe s a gyári munkás, ki ezermestere a tábornak: s mind egyformán becsületes, egyformán megbizható, egyformán az, aki s minden pillanatban mindig a legtöbbjével szolgál s a szava szentirás s a munkája netovább: ó, ez jutalom, ez elégtétel, ez igazolás s megmutatja, hogy a magyar igazán okos volt, mikor okos volt.
Hogy e háború, ha sikere lesz, mit jelent az osztrák-magyar monarhia, mit a magyarság, mit Magyarország számára: azt hivságos volna akkor mérlegelni, mikor csak ma van, a tegnap mintha sosem lett volna s a jövőnek következő perce is végtelen távolság. De valahogy érezni lehet, hogy általában jó a magyarság ez igazolódása s csak jó és öröm és elégtétel válhatik belőle mindenek számára, kik ez országban vele együtt élnek s most vele együtt véreznek és dolgoznak. Csak még egyszer lássuk meg, hogy nem maguk a hadi, az úgyszólván testi és jellembeli erények azok, melyek most a magyarság jogcime gyanánt ragyognak föl, hanem a kulturértékek, melyeket ezek jeleznek. A külömbség 1866 és 1914 között: a háború között, mely a magyarnak ellenére folyt s a háború között, melybe a magyar is beleviszi lelkét, tehetségét, törekvéseit: ez csalhatatlan értékmérője a magyarnak s uj keletü, de belsőséges kulturmunkájának. Legyen maradandó a világon, mely most meglepetve fedezi fel magában.