XI.
A hajók menetrendje megváltozott, most már ritkábban jöttek, nehezebben kötöttek ki, s látszott, hogy ez a kellemetlen munkájuk utolsó fellobbanása a kötelességtudásnak. Amit Waldné mulatságnak nevezett, az már megkezdődött a szigeten. A beszivárgó viz nagy tócsákban ragyogott a virágágyak és sétányok helyén, s egymáshoz tolt padokon sétált a közönség a mocsarak fölött. A kertészek mindent megmentettek, amit csak lehetett. S a katonákat rossz volt még csak nézni is, ugy dolgoztak éjjel-nappal. Szegények a verejtékes munkában a dalolásról is leszoktak, s most csönd volt a szigeten, mindenki hallgatott, mintha valami haldokló mellett virrasztana, várva a perczet, amikor egy nagy sóhajtással mindennek vége lesz.
Csak Waldné nem érzett semmiféle szomoruságot. Neki roppantul tetszett ez az élet. Hangos nevetéssel ment a kis társaság élén minden délben a vendéglőbe, gracziózusan lépkedett a padokon, megint felfoghatta a saját találmányu fogással szép szoknyáját, kilátszott alóla kis czipellője, selyemmel átszőtt fekete harisnyája. A többiek, látva, hogy ő ily jó érzi magát, szintén megbarátkoztak a helyzettel, megszerették ezeket az ingadozó pallókat, s valóságos társasjáték volt, a mikor délben meg este nevetve, sikoltozva botorkáltak végig ezeken a hidműveken.
Pirkó csak ebédnél meg vacsoránál látta az anyját. Waldné a nagy szállóban lakott, s ha a kis leány néha fölment hozzá, ez olyan volt, mint amikor egy vidám szép asszonyt meglátogat egy kisleány-barátnője. Ilyenkor az asszony megmutogatta neki a ruháit, a párisi szinházakról beszélt, tanácsot kért tőle, hogy ma milyen ruhát vegyen, melyik fésü illik legjobban a hajához, s megkérdezte, hogy nem volt-e drága az ezerkétszáz frankos márkiz-gyürü, a minek egy nagy gyémánt volt a közepén. És Pirkó ugy beszélt az anyjával, mint valami nagyon jó barátnéjával, a ki nála sokkal idősebb, s a ki ezért férjnél is van már. Nemcsak mint anyját, hanem mint szép asszonyt is szerette, azzal az érdekes szetetettel, a melylyel minden gyerekleány vonzódik a diadalmas szép asszonyokhoz. Gyakran adott ruházkodási tanácsokat az anyjának, de ő mindig a maga feje szerint öltözködött. És ha meglátogatta, az anyja kedves mosolylyal mondta neki:
– Foglalj helyet, Pirkó.
És Pirkó, meghajtva a fejét, udvariasan felelt:
– Köszönöm, mama.
Aztán, hogy leült, hátraszólt neki fésülködés közben a szép asszony:
– Hogy vagy Pirkó? Mit csináltál tegnap egész nap?
És Pirkó megint udvariasan mondta:
– Köszönöm, mama, jól. Sétáltunk, játszottunk.
Viszont, ha Waldné ment Téreiékhez, ugy ment be a leányok szobájába, mint ahogy valami ismerősének a leánya iránt érdeklődnek. Mosolyogva nézett körül s megkérdezte:
– Ezt a monogrammot te himezted, Pirkó?
A kis leány szégyenkezve szólt:
– Igen, mama, de nagyon rossz.
– Dehogy rossz – mondta Waldné – dehogy rossz, sőt ellenkezőleg, nagyon ügyes…
És erre, mint valami idegen kritikára, szerényen felelt a gyerek:
– Óh, mama, te igazán tulbecsülöd az értékét.
De azért nagyon tévedett volna az, a ki azt hitte volna, hogy nem szeretik egymást. Pirkó imádta az anyját, s Waldné a leányát. Csak éppen az volt idegenszerü, hogy a jótulajdonságaikért is szerették egymást. Az igazi viszony anya és gyerek közt a föltétlen szeretet. Ezek külön megbecsülték egymásban a nekik tetsző tulajdonságokat is.
– Az én anyám nagyon szép asszony – mondta egyszer Bellának, a mikor a sziget kevés száraz utainak egyikén mentek a hajó felé. – Ha férfi volnék, nagyon bele tudnék szeretni. Az én anyámnak a világon semmi hibája sincs…
A hajó csak hosszu munka árán tudott kikötni. Kevesen jöttek rajta, egy-két idevaló ember, rendőr, levélhordó – és Tarkovics. A leányok már a partról látták.
– Ne reszkess – mondta Bella Pirkónak – ne reszkess, mert az szamárság. Én mondom neked. Légy közönyös, nyájas…
Már jött feléjük a férfi, mosolyogva, messziről nyujtotta a kezét.
– Kis Pirkó – szólt – tegnap este a Hangliban hallottam, hogy megérkezett a mamája. Egyenesen Párisból jött?
– Onnan, egyenesen.
Ez csak bevezetés volt a következő kérdéshez:
– És itt fog lakni a szigeten?
– Itt.
– Nem fél az árvíztől?
– Nem.
Ilyen egytagu szócskákkal felelgetett neki, mert a közönyösség nem ismeri a hosszu szavakat. Tarkovics pedig már bucsura nyujtotta a kezét:
– Na én megyek. Egy kis dolgom van, aztán később meglátogatom a mamáját. Otthon lesz maga is?
– Otthon.
S azzal már odább is állt, ügyesen lépkedte át a pocsolyákat, vigan ment, a kalapja kissé hátra volt csapva a fején. Hogy eltünt előlük, Pirkó komoly szemmel nézett a barátnőjére:
– Most menj haza, Bella, mert magam akarok maradni.
– Szervusz – mondta Bella a sértődésnek alig észrevehető árnyalatával a hangjában és elsétált. Hosszan nézett utána a kis hölgy, nézte nagy szőke haját, ringó csipőjét s most történt először, hogy cserélni szeretett volna vele. A kövér szőke gondtalanul ment, a kövér szőkét nem bántotta semmi, ő nyugodtan fog keresztüluszni ezen az életen, a mely csak az érző emberek számára van tele titokzatossággal és meglepetésekkel. Pirkó ugy érezte most, hogy a bajok, a nagy problémák, a szomoru helyzetek és az élet nagy titkai elmosolyodnak az egészséges kövérség láttára, kalapot emelnek előtte, kikerülik: «pardon, tévedtem, nem ön az» – és odábbállanak, másnál kopogtatnak.
Rövidebbek voltak a napok, most már mindig este lett, mire magányos kóborlásaiból hazatért. Mielőtt hazament volna, még sétált egyet. Most könnyebb lett a dolga, ugy vélte, mert Tarkovics jár hozzájuk. Tele volt a lelke nagy tervekkel, a melyekbe idővel bele fogja vonni a szüleit is. Igen, az anyját is. Most, csak most jutott eszébe, hogy az anyjának el kellene mondani mindent. De e pillanatban még félt, hogy ki fogja nevetni. És azt is megérezte, hogy más leányok nem félnek az anyjuk nevetésétől. Tudott leányokról, akik hasonló esetben okos barátot találtak az anyjukban. Ő félt, hogy ez a nagy szőke asszony, ez a diadalmas szépség ki fogja nevetni, ki fogja csufolni.
Ilyen gondolatokkal ment a nagy szálló felé. Most már ott lesz Tarkovics – igy okoskodott – s ő majd azon fog igyekezni, hogy megbarátkoztassa az anyjával, odaszoktassa a házhoz. Télen el fog járni hozzájuk ebédelni és lehetetlen, tisztára lehetetlen, hogy meg ne javuljon. Pirkó elhatározta, hogy szép lesz, csupa leányosság, csupa odaadás, és mint valami előérzés, a melynek megvalósulás-ize van, ugy járta át a lelkét az a gondolat, hogy a kóbor lumpból becsületes életet élő ember lesz, a ki megtisztul egy kis fehér leány kedvéért. Csak türelem kell hozzá, sok…
Csakugyan ott találta. A szálló felé vezető uton sétált az anyjával. Nem szólt. Egy ideig némán ment mögöttük és nézte őket. Rájött, hogy az ember meglátja az előtte sétáló páron, melyik beszél. A melyik nem beszél, az a földre szokott nézni. És egyre Tarkovics beszélt. Arra is rájött, hogy nagyon komolyan beszélt. A feje mozgásáról látta, hogy nem közönséges fecsegés folyik köztük, hanem a férfi valami olyat mond, a mi nagyon hozzá tartozik. Az asszony csak ment mellette, folyton a földet nézte, alig hogy felelgetett neki. Aztán a férfi valami olyat mondhatott, a mire nem volt felelet, mert az asszony minden átmenet nélkül hirtelen megállt és visszafordult. Ekkor vette észre a leányát:
– Nini, a kis leányom.
A férfi kelletlenül, még a beszélgetés komolyságával az arczán mondta, csak hogy éppen mondjon valamit:
– Igen, a Pirkó.
– Gyere fiam – szólt Waldné és beakasztotta a kis leány karját a magáéba – gyere te is velünk. Mikor vacsoráztok?
– Oh, későbben.
Érdekes, hogy most egészen uj beszélgetés kezdődött. Az eddigit nem folytatták. Pedig érdekes és komoly lehetett, hisz egyre a férfi beszélt, nem ugy, mintha elmesélne valamit, nem is ugy, mintha az időről beszélne. Az uj témát pedig csak ugy félvállról kezelte Tarkovics. «Igen?» – mondta. Vagy ezt: «Érdekes.» Valami egyében gondolkozott, ezt a kis leány hamar észrevette, hamarabb, mint ahogy férfiember venné észre asszonyon.
Aztán elváltak. Tarkovics kissé idegesnek látszott, a mikor bucsuztak.
– Mit szólna, kis Pirkó – mondta neki mosolyogva – ha egyszer csak kapnám magam és kijönnék ide lakni? Direkt az árviz kedvéért…
A feleletet be se várta, ugy ment el. Talán nem is kérdés volt, talán nem is Pirkónak szólt.