XIII.
Másnap este megjelent Waldné a leányok szobájában. Mostanában már a séta se volt kellemes, annyi volt a viz az utakon, s igy a leányok a szobájukban maradtak vacsora után. A szép asszony vigan szólt:
– Adjátok kölcsön egy-két napra a leányomat. Szükségem van rá.
Nevettek. Pirkó azonban egy kicsit büszke is volt erre a kitüntető bizalomra, Egy ideig még évődtek: «Adjuk» – «nem adjuk» – végre is odaadták, és a hüvös, esőre álló estében elmentek ketten: a szép asszony, meg a kis hölgy, karonfogvást, mint két barátnő, akik közül az egyik már olyan nagy, hogy gardirozhatja a másikat.
– Most velem fogsz maradni sokáig, Pirkó – mondta az asszony – nálam fogsz aludni és együtt ebédelünk a szobában. Jó lesz?
– Jó.
– Majd én mesélek neked Párisról, te meg elmondod, mi történt azalatt a szigeten.
Programmot csináltak, oly szokatlan volt, hogy hosszabb ideig együtt lesznek. Azontul hazáig nem is szólt semmit az asszony. Csak ment a leánya mellett, magához szoritotta gyönge kis karját, s örült, hogy egy kis meleg madártest van mellette, hogy okos szem néz rá, hogy van valaki, aki beszél, ha ő elunja. Fönn a szobában még rendezkedtek egy kicsit, a kanapén ágyat vetettek, aztán lefeküdtek. Az asszony mindjárt elfujta a gyertyát, s csönd lett. Künn nagy szél járt, valami távoli viharnak a hirnöke. A fák koronái az ablakuk alatt zugtak és az ablakon nem jött be semmiféle halvány derengés. Az ég nagyon felhős lehetett. A kis hölgy az anyját figyelte, hogy alszik-e. Nem aludt. Aztán megfordult s megpróbálta, el tud-e aludni. De künn nagyon süvöltött a szél, a fák szinte harsogva zugtak, meg aztán miért éppen most jön ki lakni Tarkovics, amikor viz alá kerül a sziget és Melitta kisasszony már rég beköltözött Pestre?
A másik ágyból, mint egyszer nem is olyan régen a Belláéból, ugyanaz a kérdés jött:
– Alszol, Pirkó?
– Nem, mama.
És ugyanaz a hivás:
– Gyere át az ágyamba.
Egy pillanat alatt ott volt Pirkó a nagy ágyban, amelyben több párna volt, mint a leányok ágyában szokás, amely parfümös is volt egy kissé, anélkül, hogy parfümözték volna. De itt nem volt semmiféle beszélgetés. Az asszony mellére vonta a leánya fejét, s Pirkónak csak most tünt fel, hogy az anyja se aludt mostanáig. Odabujt mellé, jól érezte magát. Az ablakot nagy esőcseppek kezdték verni és Waldné sóhajtott. Hosszu ideig nézett maga elé a sötétbe, aztán egyszerre nagyon erősen magához szoritotta a leányát, még mindig szótlanul.
«Miért jön ki éppen most lakni – gondolkozott a kis leány – éppen most… talán csak nem miattam?»
És ekkor érezte a második szoritást, s hogy oly közel volt az anyjához, a szoritásról azt is érezte, hogy az asszony sir.
– Valami bajod van, mamuska?
Titkolni nem tudta, letagadni meg nem lehetett ezt a sirást. Hát ezt mondta:
– Sok, sok bajom van, kis leányom…
S most arczához támasztotta az arczát, amely forró volt és könyes, ugy feküdtek ketten egy párnán, az anya és a leánya, mialatt künn elállott a szél s megeredt a bő nyári zápor, zuhogott a fák közt egyenletes, csöndes zugással. Messze, valahol a Jánoshegyen is tul, zengett az ég. Pirkó reszketni kezdett.
– Félsz a zivatartól, kis bolond?
– Nem félek, mama. Nem tudom, miért reszketek ugy.
És reszketett, valami nagy izgalom rázta gyönge, ideges kis testét, igy vonult be a lelkébe égzengés muzsikájával, viharos éjszakán annak a megfejtése, hogy mért jön ki lakni Tarkovics, holott már mindenfelé áll a viz a gyepen s Melitta kisasszony rég beköltözött…
Elaludt, előbb, mint az anyja, s amikor a sudár asszony ezt észrevette, ugy tett vele, mint kicsi korában szokta: ölbe fogta, óvatosan átvitte a maga ágyába, betakargatta s nagyon csöndesen megcsókolta a haját.
– Aludjál kis leányom – mondta alig hallhatóan, aztán az ablakhoz ment, ki próbált nézni a vak éjszakába, majd visszabujt az ágyába és a falnak fordult.
Mire a leány reggel fölkelt, az anyja már nem volt otthon. De mintha a gond az ágya mellett állt volna, s csak azt várta volna, hogy fölébredjen, azonnal megmarkolta a szivét. «Kijön lakni, kijön lakni» – ezt mondta egyre a fülébe, nem tudott tőle szabadulni semmiképpen. Gyorsan felöltözött s azt gondolta, hogy most már egyesegyedül áll ezen az egész világon, most el van zárva az anyjához is az ut. Valami rettenetes fájdalom ette végig magát időről-időre a lelkén és csak most tudta meg, hogy még maradt eltiporni való reménye. Az igazi remény az, amelyről maga az ember se tud. Ha napnál világosabban is látjuk, hogy egy szerettünk meg fog halni, ha teljes bizonyossággal készülünk is erre, – a halála mégis letör bennünk egy titkos reményt, egy rejtve nyiló hitetlenséget. Minden reménység, miután az elménkben meghalt, szivünkben titkos életet él tovább, s csak ott hal meg igazán, legtöbbször a szivünkkel együtt. Az én kis fehér leányom szivében most haldoklott ez a bujdosó virág, s ennek az elmulásnak a bánata átjárta az egész lelkét. Most minden szilárd pontot elveszitett maga körül, most ő volt egymaga az egész világ.
Kopogtattak az ajtón.
Egy kertészlegény állitott be, tisztességtudóan köszönt és hatalmas rózsabokrétát nyujtott Pirkó felé:
– Itt lakik kérem, a Waldné tekintetes asszony?
– Itt lakik.
– Hát ezt neki hoztam.
Pirkó átvette a bokrétát. Csupa nagy piros rózsa volt, csupa tökéletesen kinyilott, érett virág, amely talán már holnap elbágyadt volna, ha a tőn hagyják.
– Ki küldi?
– Egy ur küldi kérem, de nem szabad megmondani, hogy kicsoda.
– Nem ismeri?
– Nem én, kérem, sohse láttam.
Aztán megint köszönt és kiment. Volt még egy gyanakvó pillantása Pirkó számára, amért nem az vette át, akinek szólt. A kis leány utána kiáltott:
– Mondja meg annak az urnak, hogy a nagyságos asszony leánya vette át.
Hogy becsukódott az ajtó, beletemette arczát a virágok közé. Nehéz illattal volt teljes a bokréta, a napon érett rózsák dus olajpárája szállt belőle. Csöndesen az ablakhoz ment vele.
– Szabad ezt tennem? – kérdezte magában, amikor kihajolt, s lenézett, nem jár-e lenn valaki. Ugy vélte, gonosz dolgot cselekszik. Nagyra nyitotta a szemét, s mivel most történt először, hogy tiltott dolgot cselekedett, fülig elpirult. Aztán hirtelen fogta a csokrot s az ablakon át messzire kihajitotta, a fák koronája fölött, a Dunába. Utána is nézett, még látta is, hogy a nagy viz csöndesen ringatva viszi a piros foltot. A szobában rózsaillat maradt s ez vádolta. Gavallértermészetü kis leány volt, egyenes karakter, s ezért most már sajnálta ezt a sunyi cselekedetet. Alattomos volt, ez volt az érzése. Lopott is, sikkasztott is, gyanakodott is, nagy isten, hogy mindez megtörténhetett vele, a kis gavallérral, s hogy éppen az anyja ellen követte el… Láz járt az ereiben erre a gondolatra. Szabadulni szeretett volna, de mindentől ezen a világon. A férfiaktól, az asszonyoktól, a virágoktól és – istenkém – a szerelemtől is, ettől a nagy és szép dologtól, amely után annyit vágyakozott, s amely most napokon, éjszakákon, heteken ütötte, vérezte, mintha az ő gyönge kis szivén akarta volna megmutatni, mit tud.
A mama jött a fürdőből, frissen, hamvasan, jókedvüen.
– Már fölkeltél, Pirkó?
Pirkó még érezte maga körül a rózsaszagot, s rettenetesen megijedt, hogy ez elárulja. Ez a lengő illat, amelynek már csak finom nyoma volt a szobában, az agyára nehezedett, százszorosan kellette magát neki, végigosont finom kis orrán, még a szájában is érezte az izét.
– Fölkeltem, mama, már hogyne keltem volna föl…
Az asszony vidáman mondta:
– Én már hétkor talpon voltam, sétáltam, fürödtem… Ma még több a viz a szigeten, mint tegnap. Azt mondják, hogy átszivárog a töltésen, a kis gát már tán egy napig se birja.
Nevetett.
Ő is próbált mosolyogni. Az asszony letette a napernyőjét, levette a kerti kalapot, s a tükör elé állt. A haját kibontotta és nagy szeretettel ment végig rajta egy aranyszinü fésüvel. Szép volt igy, nagyon. Ezt ő is gondolta e pillanatban, s talán erről jutott eszébe, amit hátra se nézve, csak ugy félvállról mondott:
– Te, ez kijött lakni ma reggel, csónakon jött Ó-Budáról, mert a hajó már nem jár… ez az ujságiró… hogy is hivják?
Pirkó is ugy tett, mintha egy kicsit gondolkoznék, aztán igen csöndesen mondta ki ezt a nevet;
– Tarkovics.
És azért a kis hazugságért, ami ebben a gondolkodásban volt, még ő szégyelte magát.
Együtt voltak egész nap, együtt ebédeltek, itt a szobában. S amikor a pinczér be-bejött, hogy az ételt hozza, mind a ketten idegenszerü félelemmel néztek az ajtóra. Tarkovics már korán reggel kijött, s még mindig nem jelentkezett. Őt várták mind a ketten, de hogy mind a ketten várták, ezt csak Pirkó tudta. És nem jött, egész nap nem jött, már alkonyat borult a fákra és a külvárosi gyárakra a Duna tulsó partján, s Tarkovics még mindig nem jött.
– Kóborolni szeretnék egy kicsit, mama – mondta estefelé a leány – még látni egyszer a szigetet, mielőtt átfolyik rajta a Duna.
Az anyja kérőleg nézett rá:
– Maradj itt, édes…
Hát ezért kellett ő, ezért vették kölcsön a másik családtól. Hogy legyen itt valaki, aki utját állja a dolognak. Szegény kis őr, szegény kis gát volt, mosolyogva konstatálta. Nem különb, mint az a homokos töltés, amin átszivárog a Duna. S nem is ér többet, egyszer csak átszakad, elsöprik az utból, és vad rohanással siet át rajta a hullám… Fájt neki ez a szerep:
– Bocsáss el, édes mama, nagyon szeretnék…
Ez az volt, hogy «nagyon szeretnék szabadulni» – de csak idáig mondta. S már indult is, nem, nem akart itt maradni. Nagyon borzalmas helyzetnek találta az egészet. Menni kell, akár vissza se jönni többé…
– Hát menj – mondta az asszony – csak ne menj közel a Dunához…
Ezt már nem is hallotta, már künn volt. Leszaladt a lépcsőn, ki az estébe. Fáradtan vonult el előtte egy csapat katona, csizmájuk locsogott a pocsolyás földön, vállukon az ásó. Utánuk nézett egy darabig, s akkor hirtelen a tulsó oldalra figyelt, ahonnan nagy szaladás zaja hallatszott, s kivillant a fák közül a fáklya vörös fénye. A sziget közepe felé szaladt egy másik csapat katona, elől a tiszt, maga is ásóval a kezében. A fáradtak, akik az imént erre vonultak, egyszerre megálltak. A tisztjük átkiáltott a szaladókhoz:
– Na was ist denn wiederum?
Mindjárt jött is az orditó válasz, németül:
– Lenn átszakadt a töltés!
Hideg futott végig a kis leány hátán erre a kemény szóra, s most ő is szaladni szeretett volna. A fáradt katonák tisztje nekirohant a gyepnek s elorditotta magát:
– Laufschritt!
Amire ezek is rohanni kezdtek, átvágtak a nagy gyepen, mintha egyszerre erőre kaptak volna. S ugyanekkor a felső töltés felől is jött egy rohanó csapat, fáklyával, mint amikor tüz idején mindenünnen egyszerre jönnek a tüzoltók. Pirkó ezek után szaladt, de a tiszt visszakiáltott rá udvariatlanul:
– Otthon maradni!
Szegényke megállt, megvárta, mig ezek is eltüntek a fák közt, aztán egyet gondolt, mellének szegte a fejét és mégis elkezdett szaladni, a csapatok után. A katonáknak azonban gyorsabb volt a lábuk, s Pirkó csakhamar azon vette észre magát, hogy egyedül szalad. A nagy bokrok és fák közt meg is ijedt. Alulról valami idegenszerü, vad morajlás zugott feléje, emberi kiáltásokkal vegyesen. Hirtelen megállott, hamarjában nem tudta, hogy honnan csap rá a nagy viztömeg, s félt az ismeretlen elemtől, sejtelme sem volt, hogy miképpen jön a viz, hogyan fogja elönteni a szigetet. A térde reszketett s önkéntelenül is visszanézett, ahonnan néhány égő lámpa világolt feléje. «Jobb lett volna otthon maradni» – gondolta. S a zugás egyre erősebben hangzott alulról. Ez most izgatta kissé.
– Jön a viz! – mondta félhangosan, fenyegető akczentussal, szinte azért, hogy önmagát ijeszsze vele. Aztán elképzelte a feléje rohanó piszkos Dunát, ezt a nagy sárga tengert, amint lekapja a lábáról, átgázol fölötte, s görgeti, sodorja nagy száguldásában. Óh meghalni igy, gyorsan, vad erőszak által, de jó volna – gondolta egy rövidke pillanatra. Elképzelte, mint vinné a nagy folyam, mint szünnék meg egy pillanat alatt minden, de minden bánata.
Vagy husz lépésnyire megzördült előtte egy nagy bokor. Mintha valami állat akarna kibujni alóla. Megijedt, összerezzent és felsikoltott. Rászegezte pillantását a bokorra, semmi se bujt ki a galyak alól. «Mi lehetett ez?» Ekkor valami hideg ölelte körül a lábát. Viz ömlött kis kivágott czipőjébe, s hogy erre körülnézett, már az egész ut szélességében fénylett a viz. Ez amolyan előfutárja volt a nagy hullámnak, surranva jött az uton, megrezzentette a bokrokat, mint valami alattomos csuszómászó. De a lábán érezte, hogy egyre emelkedik, s erre szorongó félelem fogta el. Gyors szaladással menekült ki a bokáig érő, egyre szélesbedő vizből, s rohanni kezdett visszafelé; mögötte surranva, csuszva jött a viznyelv. De ugyanekkor már egészen közelről hallotta az iménti zugó lármát. Futás közben oldalt nézett, a hatalmas pázsit felé, amely a fürdőháztól majdnem a sziget közepéig huzódik. Ijesztő látvány volt. Magasra tartott fáklyával, orditva szaladtak visszafelé a katonák, s alig tiz lépésnyire mögöttük jött a Duna, most már az igazi nagy áradat, amely egész szélességében elboritotta a szigetet. Valami soha nem hallott, a nagyon mély basszuskorgáshoz hasonló, bőgésszerü hanggal kergette őket a viz, meg-megcsillant a bokrok közt, tördöste, recsegtette az ágakat, egy-egy hullámját előre vetette s oldalt, ahol mélyebb volt a föld szine, hosszu nyelveket szalajtott előre. Szaladtak mind, elől a kis fehér leány, mögötte a katonák, s leghátul teljes szélességben, most már harsogó bőgéssel a viz, törve-zuzva a bokrokat, elsöpörve a vaspadokat, fák lehajló ágait megroppantva. Ha nagy szél rohan végig a bokrok közt, ez is ijesztő süvöltésként hangzik, hát még a mikor az egész Duna vágtatott át rajtuk! Ropogtak az ágak, sirtak a levelek, de semmi nem tudott ellentállni a viznek.
Akik a felső szigeten álltak, sikoltozva rohantak a házakba. A fürdőház előtt nagy vaspontonok álltak, bennük fáklyás katonák. A pontonokat csöndesen a hátára vette a viz s lassan vitte lefelé. A többi katona részint a vendéglő terraszára ugrott, részint az üres pontonokba. Az egyik tiszt, aki jó tiz perczet szaladt a viz elől, amig az első csónakhoz ért, nevetve ugrott a vasalkotmányba, s miközben letörölte homlokáról a verejtéket, fejcsóválva mondta a Dunának, amely most minden irányban elterjedt körülötte:
– Ah, du Canaille!
Pirkó a nagy szálló terraszára menekült, ahol már izgatottan várta az anyja. Elnézett a nagy gyöp helyén, ahol most csak a félig kiálló fekete bokorcsomók jelezték, hogy ez nem volt mindig tenger, s látta, hogy itt már szelidebb a viz, csöndes kis fodrokat hajt rajta a szellő, csak elől haragszik, csak az előőrsei harapnak, tépnek, szaggatnak, süvöltenek. Igen, csöndes fodrokat, lágy kis hullámokat hajtott a szellő keresztül a szigeten, s már a lárma is elült, csöndes bámulás uralkodott az embereken s az az elfogódás, amelylyel a lassan, de szemmelláthatóan egyre emelkedő viz imponált nekik A lámpák tükörképén látszott ez legjobban. A vizben reszkető láng egyre közeledett az igazihoz, a lámparudak háromnegyede már viz alatt volt.
Egy katonai csónak haladt el előttük, a katonák vasvégü rudakkal hajtották. Hogy a lámpák elé ért, a tiszt meglátta a szép asszonyt, szalutált és felszólt:
– Wollen die Damen vielleicht in’s Restaurant?
– Igen, mama – sugta Pirkó, aki szerette volna látni a nagy vizet. Waldné mosolygott, meghajtotta a fejét s beszálltak a vascsónakba. Elhajókáztak a virágágyak felett s az egyik helyen Pirkó elszomorodott:
– Itt voltak a tubarózsák, mamám…
S az édes, elmult estére gondolt, amikor még jól esett a fájdalom. Homlokára tette kis kezét, most már fájt a feje a sok izgalomtól. Félig lehunyt szemmel nézett szét a sötét estébe.
A fürdőház magaslaton épült, a viz nem érte el ezt a dombot. Igy az épület köré gyülekeztek a kertészek, s ott állt a katonák egy része is, tétlenül nézve a fénylő nagy vizet, amely egy félóra alatt hetek keserves munkáját tette tönkre. Fáklyákat tartottak, s bámulták a vascsónakban hajókázó két hölgyet.
Odább, a magaslat egy kiugrásán egyetlen alak állott. Ráesett a fáklya vörös fénye, s ő büszkén nézett ki a szabad Dunára. Fekete köpenyét lobogtatta a szél, hosszu haja a homlokára omlott. De délczegen állott szemben a rémületes áradattal, s hátravetett feje, kidüllesztett melle nemes daczról tett tanuságot. Persze, hogy ő volt, Sándor, akinek buzgott a lelke ettől a hatalmas impressziótól, s aki talán ugy érezte, hogy fekete köpenyébe burkolózva, levett kalappal nézvén szemébe a rettenetes Dunának, e pillanatban nem kisebb valakivel daczol, mint magával a bosszuálló istennel.