III.
Igazán, Tarkovics nem szégyelte magát. Reggel jött ki a szigetre, délelőtt a szinésznővel látták a rózsakertben, délután vele hallgatta a katonabandát az alsó szigeten s estefelé otthagyta, mintha mondaná neki: «Most elég volt, tisztességes emberek közé megyek.» Elment Téreiékhez s velük vacsorázott a vendéglőben. Melitta kisasszonynak ugy köszönt át a szomszéd asztalhoz, mintha valami távoli ismerőse volna. A leányok ezt megfigyelték; sőt azt is észrevették, hogy Melitta kisasszony néha fölemeli a fejét s néha féltékenyen néz át az ő asztalukra, amelynél mindig volt egy-két csinos fiatal asszony és leány.
– Nézd – lökte meg Bella Pirkót – milyen féltékeny ez a…
S titkon figyelték a kisasszonyt, aki az anyjával ült a másik asztalnál, drága ruhában, drága gyürükkel az ujjain, amelyek csak ugy szikráztak a gyémánttól, amikor a kenyeret törte.
– Hogyan, Pirkó kisasszony, maga olvasta Heinét?
Ezt Tarkovics kérdezte s igazán csodálkozó arczot vágott hozzá. Ez a harminczkét éves fiu tudott blazirt lenni s a következő pillanatban már a legtisztább ártatlansággal nézni valakire.
– Oh igen – felelt halkan Pirkó – de ne mondja ezt olyan hangosan, mert félek, hogy meghallják. A papa és a mama Párisban van, a kis öcsém a nagymamánál lakik s én azt olvastam, ami nekem tetszett. Heinét imádom.
– És tizennégy éves!
– Tizenöt…
Tarkovics is imádta Heinét. Ha verset irt, szándékosan utánozta. Ennek az embernek a lelkét ez a hatalmas tehetségü csirkefogó nevelte, aki éppugy, mint ő az életben, az egyik versében leköpte a szerelmet, pofonverte a tekintélyt, megcsiklandozta az isteneket és szivből kinevetett mindent, amit csak valaha szentnek vallott az emberiség, s a másikban egy tizenhat éves fiu tisztaságával sirva vallott szerelmet egy szűznek. Igy élt Tarkovics, s igy él az igazi ujságirók legnagyobb része, amely talán nem is tudja, hogy utolsó csepp véréig a Heine Henrik nevelése. De ez az ember öntudatosan rendezte be igy az életét, mert rájött, hogy az ő földi pályájához ez illik legjobban. Kegyetlen és szivtelen tudott lenni, hogy a következő pillanatban elolvadjon a szentimentálizmustól. Léha volt, s a lelke mélyéig züllött embernek tartotta magát. A tehetségét se becsülte semmire, akkor irt, ha megfizették, s akkor is pongyola volt, s kinevette azokat, akiknek tetszett. A mások tehetségét azonban rajongó szeretettel tisztelte. A világon egyetlen asszonyt se tisztelt, csak az anyja emlékét imádta. Minden leányt romlottnak tartott, csak a hugát becsülte nagyra. A nagy dolgokkal szemben szinte a tulzásig czinikus volt, de a kicsinyekben tudott hinni. Igy például kinevette a vallást, s ugyanakkor gyermeki szeretettel beczézgetett egy sánta koldust.
– Nem engedném – mondta – hogy a leányom Heinét olvassa. A feleségem pedig csak negyven éves korában kezdhetné el.
Pirkó mosolygott:
– Ugyan miért?
– Mert elrontja őket. Egyáltalán nem engedném, hogy a költőket olvassák. Ami rosszat a nők tesznek, azt mind a költőktől tanulták. A szerelmes könyvek a férjek legnagyobb ellenségei. Mindig erre gondolok, ha regényt vagy novellát irok. A regény akkor jó, ha a férjek a földhöz vágják.
Pirkó nem szólt semmit. Tarkovics megijedt.
– Az istenért, most veszem csak észre, hogy mindezt a sok szamárságot magának mondom. Igérje meg, hogy nem árul el. Mit szólnának, ha megtudnák, hogy magácskával szerelmes könyvekről beszéltem…
Ez rosszul esett a kis hölgynek. Elkomolyodott és az ajkát kezdte harapdálni. A férfi ezt észrevette:
– Azért nem kell haragudni. Ha ez vigasztalás, hát kijelentem, hogy az egész társaságban magát szeretem a legjobban. Magával lehet beszélni, mert maga egy édes, naiv öreg asszony. Meg van elégedve?
– Oh, igen.
Közelebb hajolt hozzá:
– Nézze, Pirkó, Téreiné minden öt perczben idenéz és dühösködik, hogy folyton magával beszélek. Ez se vigasztalja meg?
A kis hölgy nem felelt. Most sirni lett volna kedve, ugy érezte, hogy dühből. Megrohanta a mérhetetlen keserüség, hogy még gyerek. Ebben a korban meg tudnának halni bánatukban a leányok, csak azért, mert nem idősebbek három évvel. Azzal a három évvel, amit azontul a koporsójukig sajnálnak.
– No, édes öreg asszony, mondjon valamit. Legyen vigabb. Nos?
Ez se használt. Pirkó komor maradt, most megfogta a nagy keserüség, s szerette volna agyonütni ezt a felnőtt férfit, aki akaratlanul is éreztette vele, hogy még gyerek, s hogy egy kicsit nevetséges az ilyen fiatal testben a nagyra fejlődött lélek.
– Tudja mit, Pirkó – szólt komolyan a férfi, aki e pillanatban tele volt jóindulattal és hittel – most azért is megmutatjuk nekik, hogy kik vagyunk. Magával fogok maradni egész este. Jó? Meg fogjuk pukkasztani őket, mind, mind dühösek lesznek. Jóbarátok leszünk, Pirkó. Irodalomról fogunk beszélni és ugy teszünk, mintha nem tartanók őket méltóknak arra, hogy erről a témáról tárgyaljunk velük. Nevessen, Pirkó! Nos, egy, kettő, három…
Oh, csak ezt ne mondta volna! Ez az egy, kettő, három, amit a kis babáknak szoktak mondani, hogy a «három»-ra kicsattanjon belőlük a nevetés, ugy zuhant Pirkó lelkére, mint három nehéz kalapácsütés. Szeretett volna fölugrani, sirva fakadni s kiáltani, hogy mindenki hallja: «Nem, nem vagyok gyerek, én mindent tudok, én mindent olvastam!»
Tarkovics megtartotta az igéretét. Ott maradt mellette s vele beszélt egész este. A vacsora vége felé sikerült is egy kicsit felviditania. Sétára indult az egész társaság s ő előre ment vele. Valóban irodalomról beszéltek, de nem sokáig. Beszélgetés közben Pirkó kipattantotta, hogy nem akar férjhez menni.
Tarkovics megállt:
– Hogyan? Nem akar férjhez menni? Soha?
– Nem én.
– És miért?
– Nem tudom. Mindig próbálom valamivel magyarázni, de aztán mindig érzem, hogy nem ez az igazi oka. Egyszerüen nem akarok férjhez menni.
Elindultak az estében, tovább. A társaság jó messze elmaradt mögöttük.
– És a szerelem, kis Pirkó?
Most hallotta először közvetlen hangon ezt a szót. Megreszketett tőle, mint ahogy megreszketett volna, ha akárki más mondta volna. Itt a fák között, ebben az erős virágillatban, a csöndes estén, amikor minden szó oly szépen hangzott, ez a «szerelem» tele volt titokzatossággal. Félt tőle, nem tudta, hogy mi.
– Maga még sohse volt szerelmes, Pirkó?
Közönyösen felelt:
– Oh, nem. Nem is leszek.
– Jó – mondta nagyon egyszerüen a férfi – ezt tudomásul veszem. Hanem ha majd egyszer mégis megszegi ezt az igéretét és szerelmes lesz, el kell jönnie hozzám és meggyónni mindent. Ha majd nem tud aludni éjjel és naplót fog vezetni nappal. Ha majd nem lesz étvágya és tiz oldalt is el fog olvasni egy könyvből a legnagyobb figyelemmel, anélkül, hogy egy szót is megértett volna belőle. Ez igy lesz, hiába próbál nevetni. A legkomiszabb verseket fogja kivágni az ujságból s ha a szinházban azt hallja, hogy «szeretlek», hát ez ugy fog végigszaladni a lelkén, mint valami gyönyörü sirás. Majd fog még maga jönni hozzám és fogja mondani: «Segitsen rajtam, Tarkovics bácsi, mert nem tudok hova lenni a nagy szerelemtől.» És ne higyje, Pirkó, hogy valami daliás, feketeszemü, muzsikahangu szép ifju lesz ennek az oka… Oh, nem. Majd meglátja, hogy igazam volt. Egy rongyos senki lesz az a borzasztó ember, Pirkó, egy olyan fiu, hogy szánalom lesz nézni. Arra az egyre megesküszöm, hogy maga százszor különb lesz nála, fiacskám.
Fiacskám.
Ez fájt. Hát még az ilyen okos emberek is adnak valamit a korra? Ime, erről a Tarkovicsról azt mondják, hogy minden emberi konvencziót megvet és hogy semmi sem szent előtte, gyülöli a rendet és a sablont, s az első alkalommal szolgai módon engedelmeskedik annak a butaságnak, hogy a kis leányokkal apai hangon kell beszélni. Ez is olyan ember, mint a többi – gondolta a kis hölgy.
Utánuk szóltak, hogy forduljanak a hajó felé. Tarkovics tovább beszélt, de Pirkó nem értette. A mikor néha-néha mégis fölrezzent a gondolataiból, eszébe jutott az a tiz oldal, a miből egy szót sem ért meg az ember. De aztán megint a «fiacskámra» gondolt, s csak éppen, hogy mondatokat hallott maga mellett. A hajóhoz értek. Az utolsó hajó rendes közönsége állott a hidfőnél, várta a Hattyut, a mely az ó-budai kikötőnél pihent, világos kis ablakait ragyogtatva. Pirkó ezt nézte, a mikor észrevette, hogy az egyre beszélő Tarkovics valami kérdő mondatot mondott. Ránézett:
– Tessék?
– Ugy látszik, magának halvány sejtelme sincs arról, hogy én mit beszélek. Tudja isten, hol jár az esze.
– Bocsásson meg… Mit kérdezett?
– Most nem mondom meg, azért sem. Magával nem érdemes beszélni. Maga csak arra jó, hogy értesüléseket adjon az embernek. Például mondja meg, mikor érkezik haza a mamája Párisból?
– Hogyan? – kérdezte a kis leány – hát ismeri a mamámat?
– Néhányszor találkoztunk, ugy, zsurokon. De nagyon megbarátkoztunk. Én ilyennek képzelem az igazi asszonyt. Sokkal különb, mint a leánya.
A társaság utólérte őket. Az urak elmélyedtek valami őket érdeklő témába, az asszonyok pedig a szép időt dicsérték. Bella unatkozott, s látni lehetett rajta, hogy e pillanatban haragszik Pirkóra. Volt benne annyi haszontalanság, hogy hangosan mondta:
– Jól kibeszélte magát Pirkóval, Tarkovics ur?
Pirkónak fölragyogott a szeme. Oh, ha ez az ember most jól odamondaná nekik az igazat, ha lefőzné valamennyit, ha visszavágna ennek a kövér szőke csacsinak…
De ez az ember nyugodtan felelt:
– Igaza van, Bella, kár volt, most már sajnálom…
Az egyik asszony megjegyezte:
– Pirkót egyszer agyon fogják ütni az asszonyok, mert a maga számára foglalja le a komoly urakat.
– Óh – mondta Bella anyja, kissé bosszankodva, amért a leánya egyedül maradt – Pirkó hozzá van szokva, hogy féltékenyek rá az asszonyok… Ugy-e Pirkó?
A kis hölgy nevetni próbált, de az a kis mosolygás, a mi sikerült neki, annyi keserüségen át erőlködött fel a lelkéből, hogy mire az ajkára ért, nagyon kevéssé hasonlitott a vigsághoz. Pirkó most mindenkiben ellenséget látott, utálta a kövér szőkét, az irigy anyát, a buta asszonyokat, a czinikus Tarkovicsot, mind ezt a sok embert, a ki a hajót várta, szeretett volna már az ágyában lenni, egészen egyedül.
A bokrok közül kihangzott az utolsó hajót jelző csöngetyü. A czigányok is jöttek már, tokban hozták a hegedüiket. A czimbalmot a csaposlegény tolta egy talicskán.
– Ajánlom magamat – mondta Tarkovics, és kezet csókolt az asszonyoknak. Aztán barátságosan megrázta Bella kezét, mosolyogva bucsuzott el az uraktól.
«Nem nyujtom neki a kezemet» – gondolta Pirkó. De Tarkovics nem jött feléje. Oh, ez borzasztó lett volna… Tarkovics megállt és tüzet kért Bella apjától. Már égett a szivarja, de azért ott maradt és beszélgetni kezdett a kereskedővel. A hidon már hallatszott a hajóba sietők kopogása. Az asszonyok rákiáltottak:
– Tarkovics, még lekésik!
Erre kalapot emelt és még mindig nem nézett Pirkóra. Pirkó ugy állt a helyén, egyedül, három lépésnyire a társaságtól, mint valami szobor.
– Jojczakát! – kiáltott az ujságiró és szaladni kezdett. Hirtelen megállt:
– Óh, pardon, bocsánat… majdnem megfeledkeztem a kis grófnőről! Pá, Pirkó!
A kezét nyujtotta feléje.
«Nem, nem nyujtok neki kezet» – gondolta daczosan, a világ legszilárdabb elhatározásával Pirkó és csöndesen, reszketve tette bele kis kezét a férfi széles tenyerébe.