V.
A csöndes éjszakában felült az ágyában Bella és suttogva szólt:
– Alszol, Pirkó?
A másik ágyból egy éber hang felelt:
– Nem.
A leányok szobájának egyetlen nagy ablaka a Dunára nyilt. Az ilyen nyugalmas, holdfényes éjszakán tisztán lehetett látni az ezüstösen ragyogó folyót s az ujpesti part bokrait, amelyekre ugyancsak pazarul szórta az ezüstöt a hold. A kotrógép most nem volt olyan komikus, szikár épület, mint nappal. Komolyabb látszatot öltött, sőt talán félelmet is akart kelteni. Gerendái feketén meredtek a halványan derengő égbe, két tornya komor négyszögben nézett le a holdfényes Dunára, csak a bádogfödele csillogott most is, mintha szinezüst lett volna. Ezt nézték egyideig a leányok, mind a kettő éppen kilátott az ablakon az ágyából. Aztán félálomban a hangokra szoktak volt figyelni Pest felől csöndesen szürődő halk moraj jött, az éjszakai nyugovóra térő város utolsó lehellete. Néha muzsikaszó is szállt át a partról, vagy valami nyugodtan beszélgető két ember hangja. A szavukat nem lehetett érteni, de a nevetésük tisztán hangzott. Amikor aztán minden elcsöndesült, vonatok fütyültek valahol nagyon messze, néha még a robogásuk is idehallszott, halkan zakatoló neszszé finomodva. De a vonatok is elmentek, a távoli fütty beleveszett az éjszakába s most már csak a Duna muzsikált, neki-nekilocscsant a kövezett partnak, odább az iszapon fölsurrant s amikor visszafolyt, zörögve szaladtak utána a kavicsok. De voltak pillanatok, amikor éppenséggel semmi hang nem jött sehonnan s ilyenkor érezték szükégét a leányok annak, hogy suttogva megkérdezzék egymástól:
– Alszol?
Pirkó fölült az ágyában és a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Nem tudok aludni – mondta.
A másik hamar készen volt az álmatlanság ellen való orvossággal:
– Gyere át az ágyamba…
Vannak asszonyok, akiknek ezek az éjjeli beszélgetések legszebb emlékeik. Ilyenkor, amikor két leányfej ugyanegy vánkosról néz szembe egymással, nincs többé titok. A nagy éjszakai csönd, az egyedüllét feloldja a titkok zárait s ilyenkor hangzanak el a hosszu, óvatosan őrzött történetek, amelyek az éjszakában fontos dolgokká növekszenek.
Pirkó átment a másik ágyba. Bella megfogta a fejét és a mellére vonta:
– Mi bajod, Pirkó?
– Semmi.
Ezt egy sóhajtás kisérte.
– Pirkó – mondta a szőke – tegnap se aludtál.
Nem szóltak egy ideig. Messziről megint fütyültek a vonatok.
– El szeretnék menni – mondta Pirkó nagyon csöndesen.
Erre nem lehetett mit felelni. Bella más tárgyra tért át:
– Te, észrevetted, hogy a Sándor udvarol neked?
– Nem.
Sándor, egy távoli rokon, ötödik gimnáziumba járt és költő volt. Ma délelőtt meglátogatta őket. Kamaszosan viselkedett, lenézett mindent, czinikus volt, és felolvasta verseit. Sürü fekete haját hosszura növesztette és nagy csokorra kötött nyakkendőt viselt.
– Egész délután veled volt és azt mondta, hogy egy verset fog irni rólad. Különben is láttam, hogy udvarol, én mindjárt az első perczben észreveszem az ilyet. A fiuknak ilyenkor egész más a szemük.
Pirkó hallgatott. Egy kicsit talán jól is esett neki ez a hir, annál is inkább, mert egy másik leány mondta.
– Nem hiszed?
– Nem…
– Hát akkor még mondok valamit. Add a becsületszavadat, hogy nem mondod meg senkinek. Amikor elment, megvallotta nekem, hogy szerelmes beléd. Azt mondta, hogy minden nap ki fog jönni. Kért, hogy segitsek neki és mondjam meg neked, hogy szeret, de ne mondjam meg, hogy ő mondta, hogy mondjam meg. Érted?
A kis hölgy mosolyogva nézett rá. Most már tetszett neki a dolog. Szeretett volna több bizonyságot:
– Bella – sugta – te tréfálsz. Mondd: isten bizony.
– Isten bizony.
Visszahajtotta a fejét a párnára, még mindig mosolygott, de most már egy kis elégedettséggel és egy kis büszkeséggel.
– Gyerek – mondta.
Végre ő is mondhatta valakinek.
Megint szünet lett. Érezték mind a ketten, hogy nem ez az igazi téma. Nem tudtak többet mondani a Sándor szerelméről. Ekkor Bella csöndes ravaszsággal jegyezte meg:
– Nem lehet mindenki olyan idős, mint Tarkovics.
Elhallgatott, igen nagy kiváncsisággal várta a választ. Eddig azt hitte, hogy Pirkó majd csak szóba hozza egyszer a dolgot, de hiába. A kis hölgy nem szólt soha Tarkovicsról, sőt ha az asztalnál róla beszéltek, más témára tért át. Szóval nagyon ravasz kis nő volt, pompásan sikerült eltitkolnia a dolgot, tekintve, hogy az első napon már mindenki észrevette.
Most hallgatott és égni kezdett az arcza. A lelkében nagy erőfeszitéseket tett, hogy ne szóljon egy szót se, s teljesen magára maradjon az ő szomoruan édes titkával. Minek beszélni róla, amikor ugyse lehet belőle semmi? De nem birta. Közelebb csuszott Bellához, átfogta a nyakát és ugy magához szoritotta, ahogy csak tudta.
– Miért nem mondtad mindjárt – szólt a tapasztalt orvos hangján Bella.
– Nem tudom…
A kövér szőke leány simogatni kezdte az arczához támaszkodó kis fejet. Most már tisztában volt mindennel, s ez egygyel több bizonyitéka volt annak, hogy ő előtte nem lehet semmit titkolni. Ő már ismerte ezeket a fogásokat, hajh…
– Szereted?
Mit felelhetett erre az érdekes Pirkó, az okos kis hölgy, a rokokó-dáma, aki tizenöt éves korában már élvezni tudta a hangulatokat, szerette a stilszerüséget, Heine Henriket olvasta és féltékenynyé szokta tenni a felnőtt asszonyokat. Mit mondhatott mást, mint amit mondott, égő arczczal, ragyogó szemmel, forró lehelettel, s olyan banális hangsulylyal, aminővel csak lehetett:
– Nagyon…
Most, hogy teljesen biztos volt a dolog, elkomolyodott a szőke is. Elhatározta, hogy e percztől fogva a tapasztalt nő gondosságával fog vigyázni Pirkóra, tanácsokkal segiti, ránczbaszedi, kitanitja, majd ad ő neki… De egy kicsit megijedt, amikor Tarkovicsra gondolt. Ezzel az emberrel – ugy találta nehezen fog menni a dolog. Ezt a zsánert – bármennyire is tudta a fogásokat – nem ismerte. Az ő speczialitása Sándor volt, az egetverő gimnazista, aki hamar gyullad, nagy lánggal ég és rögtön azt számitja, hogy mennyi ideig kell várni reá a leánynak. Érdekes, hogy ezeknek a fiuknak mindig a korral van bajuk. Az imádott nő rendesen épp oly idős, mint ők, s innen fakad minden fájdalom, itt a szakitás csirája. A kövér szőke ismerte az esküformákat, tudta, hogyan kell az ajtóhoz támaszkodni, mindig figyelt, hogy van-e tükör a szobában, tudta, hogy előre meg kell beszélni: milyen témáról fognak társalogni, ha bejön valaki, a kövér szőke mindent tudott, de most az egyszer nagyon gyöngének érezte magát, mert azt az egyet nem tudta: mit csinál az ember, ha a férfi nem szereti. De a tekintélyt fenn kellett tartani s ezért a merész hazugságok karjaiba vetette magát.
– Csak bizzál rám mindent, én már tudom, mit kell ilyen esetben csinálni. Majd meglátod.
Ezt határozott hangon mondta és sejtelme sem volt arról, hogy mit kell csinálni. De Pirkónak jól esett ez az orvosi hang. Az emberek életében csak két eset van, amikor egész lelkük minden erejének megfeszitésével bonczolják a nekik mondott szavakat: amikor szerelmesek s amikor betegek. Az imádottunk és az orvosunk szavait alaposabban elemezzük, mint a legfinomabb franczia lélekbonczoló iró, megvitatjuk a hangsulyt, mérlegeljük a tekintetet s eszünkbe jutnak a legtávolabbi vonatkozások, amik csak hatással lehettek ezekre a szavakra. Pirkó gyönyörüséggel itta ezeket a megnyugtató szavakat. Valóban, a buta emberek tudják legjobban megnyugtatni a szenvedőket. Aki igaz megnyugvást akar, buta emberrel kisértesse magát vizsgára menet, temetésen és buta embert válaszszon párbajsegédül. Ezekből az elmékből hiányzik a szenvedés legnagyobb fokozója: a képzelőtehetség s ezért nincs a bajban édesebb ir egy korlátolt elménél.
Lassan, vontatott, szinte szégyenlősen halk hangon mondott el most mindent Pirkó. Elmondta, hogy már szerette az első napon, már az első vacsoránál tele volt előtte titokkal s más asszonyok iránt való szerelemmel. Bántotta az, hogy egy ilyen szabad leányba szerelmes, aki mindent adhat neki. Imádta a léhaságát, érdekes, hányatott életét, szerette volna tudni apróra az élettörténetét, amely oly érdekes lehetett, hisz ezzel az emberrel egy nap alatt több érdekes dolog történik, mint az egész Térei és Birnbaum-czéggel egy hónap folyamán. Hogy igy megvallotta édes, nagy titkát, minden perczben elhatározta, hogy a többit magának tartja. Igy például nem akarta elmondani a kézfogás históriáját az utolsó hajónál. Talán szégyenből, vagy talán azért, mert ugy érezte, hogy ez a titok nagyon is az övé. De olyan finomak voltak ezek a dolgok, hogy darabos szavakká kövesedtek, amint elhagyták az ajkát. Ugy érezte, hogy ez a megkövesedés a mellében megy végbe, mert ott érezte édesen fájni a gondolatot s onnan kezdve lett az ő változatos, gazdag érzése banális mondattá, amilyennel tizezer év óta minden leány egyformán mondja el a szerelmét. Legutoljára azt akarta megtartani a maga titkának, hogy megismerkedett a szinésznővel. De ez se sikerült neki, most tisztán érezte, hogy nem bir a szavakkal, amelyek buzgó erővel fakadtak a mellében. Elmondott mindent, leirta a szinésznőt és bevallotta, hogy nincs tisztában vele. Amikor Tarkovicsot emlitette neki, közönyös volt. Ezt a közönyösséget hosszu éjszakákon át elemezte. Hol elhitte neki, hol meg azt vélte, hogy ez a közöny a saját maga ellentétét takarja. Beszélt, beszélt s miután az összes külső eseményeket elmondta, legutolsó szegény titkai: a kétségek, tépelődések, a sirások is előkerültek, nem maradt meg szegénykének semmi, megszégyenülve, megalázkodva, összetörve, elárult mindent, mindent.
Hajnalodott.
Szürkés, derengő fény áradt be az ablakon és a friss szellő reggeli illatokat hozott. A Dunán közel egymáshoz két hosszu fekete bárka uszott le Pest felé. Mind a kettő tele volt zöldséges kofával, de a hajnali derengés mindnyáját egyforma szinünek mutatta. Izmos legények eveztek s a bárka farában egy-egy szikár alak állott, a hatalmas kormánylapát hosszu rudjához támaszkodva. Kis-Orosziból, meg Leányfaluból jöttek, bizony már félkettőkor el kellett indulniok hazulról. Hogy közelebb értek a szigethez, halk ének hallatszott az egyik bárkáról. Nem lehetett kivenni, hogy mit énekeltek, mert nagyon rendetlenül ment, elhuzták a magas hangokat, mint a proczessziónál, amikor a Mária-énekeket éneklik. De édesen jött a hajnali lehelettel a vizről ez a sok halk asszonyi hang, s a két bárka oly szeliden, oly csöndesen uszott le a derengésben, mintha az egész valami álom lett volna.
Pirkó elhallgatott, mikor a füléhez ért ez a távoli, csöndes ének. Fölült és kinézett a szürkületbe. Aztán mondani akart valamit, de amint oldalt fordult, látta, hogy a kövér szőke mélyen alszik, piros szája kissé ki van nyitva.
Visszament az ágyába, füléig huzta a takarót, s most csöndesen sirni kezdett a vánkosba, de ez a sirás senkié másé nem volt, csak az övé.