ÁTTÖRÉS…
Horozanka, augusztus.
Ma reggel áttörték a mieink a Zlota-Lipánál az orosz frontot. A tudósítást erről úgy küldöm el, a hogy a naplómba beírtam este, mikor fáradtan és összetörve hazaérkeztem a parancsnokságra. Nem hiszem, hogy itt értelme volna egyéb erőlködésnek. Az ilyet nem is szabad utólag kicsinosítani. Mindent beleírtam, a mit fatörzsek mögül lesve, az erdő szélén bujkálva és végül a rajvonal mögött levő telefonos-fedezékből látni lehetett. Az egész a győzelmes nagy akcziónak igen kis darabkája volt. A világtörténelemben nem lesz benne. De ennek az ezrednek, a mely mögött álltam s a melyben székelyek, erdélyi szászok és románok harczolnak, egyik legszebb napja volt.
*
Reggel ötkor kellene indulnunk, de a köd oly sűrű, hogy száz lépésnyire se látni. A nap olyan az égen, mint máskor a hold, délelőtt. Hosszas és türelmetlen várakozás. A front felől egyetlen lövést sem hallani. Félhétkor végre gőzök szállnak föl a völgyből, fákat, házakat kezdek látni és a nap mintha sárgán olvadozni és melegedni kezdene. Az automobil elindul. A hadtestparancsnok visz ki magával, útközben megállunk, az irodánál felszáll a hadtest vezérkari főnöke. Künn a lövészárkokban a bakák e pillanatban már tudják, hogy több mint egy hónapi pihenő után ma támadás lesz, át fogunk menni a sokat emlegetett Zlota-Lipán. Itt marad minden: gunyhó, kert, fedezék, épület, egy egész város rögtönzött berendezése marad itt az erdőkben… Megyünk, el. A soffőrnek meg se mondták, hova hajtson. Mint a szél, vágtat ki a front felé.
Egy falun át. Vagy harmincz szekér áll hosszú sorban, tele szalmával. A kocsisok karján vörös kereszt. Egy kis orvos mosolyog, szalutál:
– Minden készen!
A hosszú falu másik végén a törzsorvos, a divizió egészségügyi főnöke. Újabb szekerek friss szalmával. A támadás csak órák múlva lesz. Ez már mind a leendő sebesülteknek szól. E pillanatban még mind ép és egészséges, a ki ezekben a szekerekben fog feküdni. A viskókon vöröskeresztes zászlók. Újabb orvosok. Szaladgálnak, intézkednek, egy nagy asztalon egy udvarban kötszereket bontogatnak. A bakák – ennél keserűbbet ma egész nap nem hallottam – ebben az órában írják a legtöbb levelezőlapot, az árokban, a térdükön. Mindenük össze van már pakolva. «Tudatom, hogy hála istennek, jó egészségben vagyok.»
Egy lovas őrmester, galoppban, végig a falun. Karján vörös kereszt. Aztán üres szántóföldek, reggeli nyugalom. Egyetlen szál telefondrót kisér bennünket. A köd felszállt. A front felől csönd.
*
Erdő. A szélén lovasság, egy szakasz ulánus. Az autó megáll. Vezérkari tisztek. Az ulánushadnagy, elegáns, nagyon fiatal fiú, jelentést tesz. Innen kocsin megyünk be az erdőbe, előttünk trappolnak az ulánusok, a parancsőrtisztekkel. Senki egy szót sem beszél a támadásról. Sűrű erdő, az ágak az arczunkba csapódnak. Közvetlen közelben egy-két ágyúlövés.
Telefonállomás. Telefonos-katonák, a karszalagjukon T betű, a vállukon karabély. Most mindenütt a fákon húzódó sárga drót mellett megyünk. A lovasok az erdőben maradnak. Négyen megyünk tovább. Hofmann altábornagy külön, egyedül megy előre. Az erdőben egy hegyi üteg áll, nagyon kellemetlen, csattanó hangja van, közvetlen a hátunk mögött lő, egészen félelmesen hangzik. A vezérkari főnököt, gróf Lamezan ezredest nem látom, csak éles, parancsoló hangját hallom:
– A telefonosok az erdő szélén tovább! A többiek utánam!
Kinézek a fatörzsek mögül: szelid, napfényes dombvidék. Mi a dombvonal tetején vagyunk, előttünk folyik a völgyben a Zlota-Lipa, a túlsó partján megint magas dombvonal, azt tartják megszállva az oroszok. Külön-külön, egyenként megyünk.
Futóárokba le. Az árok lefelé kanyarog, a folyó felé. Sokáig megyünk. A végében a telefonos fedezék. Közvetlenül előtte a rajvonal; gyalogságunk második állása. A fedezékünk fatörzsekkel van befödve a shrapnellek ellen. A fatörzsek alatt keskeny nyílás, a melyen át kilátni. Szemben velünk a pont, a hol az áttörés lesz. Alattunk az ezred a lövészárokban. Az ezred alatt a folyócska, ezt bokrok takarják el. Süt a nap, csak nagyon finom pára fekszik a völgyben. Félóra múlva ez is kitisztul. A folyón túl: oroszok. Az áttörési pont egy meglehetős magas domb, a felénk látszó oldala kopasz, de a teteje és a két oldala erdő. Mint egy hanyatfekvő arcz, a melynek császárszakálla és sűrű haja van. Jobbról erdő, balról erdő, a dombtetőn erdő. A lejtő síma szántóföld. Egy darabját tegnap szántották fel. Sárga, barna, zöld táblák egymás mellett. A hol a császárszakállas arcznak a szája kell hogy legyen, ott a parton az első orosz lövészárok. Az orra magasságában a második; sűrű drótakadály van előtte. A szemek vonalának magasságában, zegzugosan, a harmadik. A zöldesbarna alapon ezek erős fehér vonalak. Aztán fenn a homlok: egy csík zöld legelő, e fölött hirtelen kezdődő sűrű erdő: a haj.
A hegyi üteg, a mely mellettünk, mögöttünk durrog, «belövi magát». Mind a három orosz vonalat próbálgatja. Beletalál pontosan a felső kettőbe. Az alsót a bokrok miatt nem látom. Nyakig állunk a földben, az orrom előtt nagy fehér és sárga virágok, sok fű, darazsak, legyek. A fűszálak közt látom az orosz árkokat ezen a túlsó dombon. Egy nagy sárga virág az egész idő alatt ott hajladozik. A látcsőben is ezt a virágot látom mindig először. Egészen tisztán hallani a repülőgép zúgását, a mely fölöttünk kering. A hegyi üteg még egyet-kettőt lő, látni a shrapnelljeit a második és harmadik orosz árok fölött villanva szétrobbanni, aztán csönd. Augusztusi reggeli csönd, napsütés, bogarak, madarak. A telefon néha búg mellettem. Jelentéseket írnak, diktálnak. Öt percz múlva kezdődik a tüzérségi «előkészítés». Az órámat a fűbe teszem magam elé. Nemcsak én vagyok izgatott, a vezérkari tisztek mellettem mind komolyak és egy szót sem szólnak. Az egyik már egy félórája le nem tette a látcsövet. De egy szót se szólt. Még négy percz. Három percz. Két percz. Egy percz. Halotti csönd. Végigkisérem a másodperczmutatót az utolsó perczen. Akkor zsebre az órát. És – figyelni.
A bakák most levelezőlapokat írnak. «Tudatom… a legjobb egészségben vagyok.»
*
Összeigazított órák szerint ugyanegy pillanatban kezdi rá a tüzérség. Minden üteg szól és mind erre az egy domboldalra tüzel. A mit hetek óta óvatosan kipróbáltak, most elárulják. Eleinte számolom a lövéseket. Ötven lövés. Százhetven lövés. Úgy háromszáz körül nem olvasom tovább. Mind erre az egy dombra. A császárszakáll-erdő két szélére, a három lövészárokra, a melyek közül csak a felső kettőt látom. Oroszt még messzelátóval sem látni. Lebújtak az árkaik fenekére. Rettenetes az ágyúzás. Balról csatlakozik hozzánk egy német divizió. Ezeknek van négy olyan ágyújok, hogy az egész vidék megremeg, a mikor elsütik. Az óbudai hajógyár jut eszembe, a hol a kazánkovácsok az éjjeli csöndben is dolgoznak. Mintha körülöttem mindenütt óriási kazánokat kovácsolnának. Mögöttünk, mellettünk, minden domb dörög. Figyelve nézek, ok nélkül számolok: ötven, hatvan fehér shrapnellfelhő. Aztán a második és harmadik orosz árok közt lövik a drótakadályt gránátokkal. Fekete és barna szökőkútak szakadnak fel a földből. Van pillanat, a mikor egyszerre, hirtelen huszonhét felhőt olvasok meg odaát: huszonnégy kisebb és hat óriási. A domboldal füstöl és porzik, mintha belül égne és egy láthatatlan kéz bottal verné. Fölötte hófehér és vérpiros füstgolyók állanak meg a levegőben: a shrapnellek.
Egyszerre minden elhallgat.
Megint halotti csönd. Kakasok kukorékolnak valahol. Két darázs veszekszik előttem a sárga virágok közt. A füstök eloszlanak a domboldalon. Kínzó, hosszas csönd. Megint kakasok, igen messze. A legyeket is hallani.
A telefon:
– Tizenöt percz szünet, míg az ágyúcsövek kihülnek.
A vezérkari főnök erős, komoly profilját látom a fűszálak közt: távcsővel néz az orosz állásokra. A hadtestparancsnok lép be a fedezékbe és mondja:
– Az első résznek vége. Tizenöt percz szünet. Aztán jön a második rész.
Nézek a messzelátón. Oroszt nem látni. A telefon jelenti, hogy a legalsó árok tele van oroszszal, ez meg van állapítva. Az orosz tüzérség mindeddig egyet sem lőtt.
Csönd.
Gyönyörűen süt a nap, a fedezékben suttogva beszél két-három vezérkari tiszt, hogy a telefont ne zavarja. A bogarakat hallom és látom az orrom előtt, a fűben. A szalmával telirakott szekerek jutnak eszembe, hátul, a faluban. Most tíz óra. Még él és egészséges mindenki. A gyalogság a lövészárkaiban vár. Fehér vászonba pólyált vékony deszkácskákat láttam tegnap garmadával a faluban: az orvosok a láblövésekre készültek elő.
Az oroszok nem lőnek. Napsugaras, hullámos-dombos vidéket látok, kábultan egy kicsit. Abszolut szép nyári reggel. Várunk. Most hűlnek az ágyúcsövek. A fehér árok-vonalakon oroszt keresnek a messzelátók:
– Ön se lát egyet se?
– Nem én.
– És ön?
– Én se.
Telefon: az előre elkészített hídak közül néhányat átdobtak a Zlota-Lipán. A többit most rakják. Patrouilleok már odaát vannak. A legalsó orosz árok előtt hasalnak.
Ezeket a bokrok miatt nem látom.
*
Negyedóráig semmi. Aztán kezdődik az ágyúzás második strófája. A környék minden ágyúja megint arra az egy domboldalra. Füst: fehér és piros felhők a levegőben, az erdőnél a föld barna bokrétákban szakad fel a fák magasságáig. Ezek a mi nehéz gránátjaink. Most a második árok mellett lövik a szántóföldet, távcsővel jól látni, a hogy az orosz drótakadályok közt vágják az utat. A telefon most már minden perczben szól. Jelentések jönnek a jobb- és balszomszédtól, hogy ők mennyire vannak. Majd megint tizenöt percz szünet, az ágyúcsövek nagyon melegek. A négy német nehézágyú iszonyúan dörög a balszomszédban. Mintha ez az egész tájék vasbádogból volna és a németek az egészre egyszerre ütnének rá akkora pörölylyel, mint egy ház.
A harmadik és utolsó ágyústrófa a legrövidebb, de a legerősebb. Most van percz, hogy nyolczvannyolcz lövést számolnak meg. A legtöbbet a legalsó orosz árok kapja, a mit innen nem látni. Csak a füstök mennek fel sűrűn és tarkán: piros, fehér, barna, fekete, sárga gombolyagok. És a mészföld szürke pora. Az egész domboldal füstöl, gőzölög, porzik.
Telefon: tizenegy óra tizenöt perczkor kezdődik a gyalogsági roham.
*
Már szédül az ember az ágyútól. Ezt az utolsó strófát veszettül csinálják. A német úgy kovácsol balról, mintha őrült volna. A fejünk fölött ugatva repülnek a hegyi üteg lövedékei. Most már tudom, mit hívnak a katonák «pokolkonczertnek».
Tizenegy óra tizennégy percz. Az órát kiteszem az arczom elé, a fűbe.
Tizenegy óra tizenöt percz. Utolsót ugat a hegyi üteg. Most minden csöndes. A füst lassan oszlik az orosz dombon. Körülöttem mindenki a távcsövét veszi, egy szó sem hallatszik. A telefon is hallgat. Fönn az égen igen halkan zümmög a repülőgép.
Ezek a csöndek nagyon jellemzik a modern ütközetet, a mely néha perczekre néma és láthatatlan. Hogy fogalmat adjak erről a csöndről, a mi ebben a perczben van: mint mikor nyári délben hanyatt fekszel a fűben és félálomban a kék eget nézed. Minden bogár elmondja a magánügyeit a fedezék előtt. Egy kis szellő megy át a levelek közt, azt is hallom. Nagyon messziről folyton szólnak a kakasok: nem a friss hajnali kukorékolás, hanem a hogy dél felé szokott, unottan, meggyőződés nélkül. Madarak csipegnek, nem is látom őket. A fűszálon föl-le kínlódik egy darázs. Nagyon messze ellátni, nyolcz-tíz erdős-mezős dombra, egy távoli falura, mind hallgat. Sehol, soha életemben ilyen csöndet. Most indul az orosz kifelé Galicziából.
Halk zúgás alulról, a folyó felől.
Telefon:
– Kijöttek a lövészárokból és átrohantak a hídakon.
Most kezd hallatszani valami gonosz, száraz kopogás. Az első orosz árok puskái szólnak. Aztán szemtelenűl, az egész világot egyszerre hanggal töltve be: az orosz géppuska, mint valami komisz, mérges fecsegés, a mi nem hagy mást szóhoz jutni. Előbb egy, aztán kettő és több. Kopogó zúgássá olvadnak. Mint egy vízesés, a mi nagyon közelről zúg. Alúlról emberi hangok.
A következő pillanatban az orosz domb kopasz lejtőjén, a hol a két fehér orosz árok vonul keresztbe, egyszerre vízszintes sorban kétezer kis emberfej, kétezer hátizsák, kétezer kis csukaszürke test, nyílegyenes vonalban, mint egy fésű, a mely lassan fölfelé fésüli a fűvet a dombon: az erdélyi ezred első rajvonala megy fölfelé…
A telefon jelenti, hogy a legalsó árkot, a melyet nem látok, elfoglalták, most mennek tovább, föl a másik kettő ellen. Az orosz foglyok már jönnek át a hídon.
A legelső sor nem elég ritka, egyes helyeken csomósodik. De megállás nélkül megy az emberpontokból kirakott fekete vonal a fehér orosz árok felé. A nyakamon az ér úgy ver, hogy a kezemmel szorítom le. A szomszédaim némán forrnak össze a távcsöveikkel. Nem merek senkinek szólni, hogy laikus eszem szerint túlsűrű a sor. Ha ezekbe a géppuska beledolgozik…
Még végig se gondolom, a sor mögött alakok kezdenek szaladni. Csillogó kardjukról látni, hogy tisztek, a kik ritkítják a sort. A csomók feloldódnak, most jó, ritkás, de változatlanúl sor-egyenes rajvonal megy fölfelé. A második orosz árok is elkezd kopogni. Géppuska. Aztán sok-sok puskalövés. Szinte hallani a vezényszót, úgy fekszik egyszerre hasra az egész sor. A tarlón hosszúkás, kékes testecskék fekszenek egymás mellett, a hátukon világos pont: a szürke hátizsák. A mögöttük levő tarlót nézem, a mit elhagytak. Két sebesült fekszik egy sárga táblán. Az egyik mozog, mintha fel akarna kelni.
Alulról megy fölfelé a második sor. Aztán egy harmadik. Mint az irkapapir, úgy van megvonalozva a három sorral a napfényes, sima domb.
Az első sor fölkel, megy tovább, aztán összekuporodik, az álló alakok megkisebbednek, a mint lövésre készen tartott puskával kuporogva mennek az árok felé. Kicsit megzavarodik a sor: látni, hogy keresik a drótakadályok közt az utakat, a miket az ágyúink szaggattak. Baloldalt szalad fel a legtöbb. Ezeket futni látom az orosz árkok mögött, nagyon gyorsan. Az oroszok benn szaladnak az árkokban, jobbfelé. Négyen-öten beugranak az árokba a mieink közül. Egy csoport az orosz földhányáson szalad. Világosan látni, a mint a menekülő oroszokat üldözik. Aztán mind megáll egyszerre. Utóbb hallom, ebben az árokban az oroszokat részben összelőtték az ágyúink, a ki életben maradt, az szaladni próbált, de elfogták.
Alul a negyedik sor indul fölfelé a dombra.
*
A legfelső sor most megint egyenesre igazodik és megy tovább, föl, a harmadik és utolsó árokhoz. Onnan már nem hallatszik ide semmi. Megint halálos csönd van a vidéken. Ebbe a csöndbe most egyszerre, háromnegyedórai szünet után a hátunk mögött hármat ugat a hegyi üteg. Odaát a dombon, a mieink orra előtt három gránát vág be az utolsó orosz árokba. Most hirtelen megérzem, hogy ez a sok hallgató ágyú mind figyel, az a sok ezer katona, a ki itt az egész fronton láthatatlanúl, a bokrok, fák közt, a föld lyukaiban vár, mind ezt a fölfelé haladó sort nézi a nagy csöndben, mint én. Ezer meg ezer elbújt szem kiséri őket. És a hegyi üteg gondolt egyet, egy utolsó segítséget küld nekik, a fejük fölött az orruk elé lő, az orosz árokba. Nekem, a ki innen nézem őket, oly jól esett ez a három lövés, hogy majdnem elkiáltottam magam. És jól látni, hogy ők is megörültek neki, egyszerre gyorsabb a szaladásuk az orosz árok felé. Még egy utolsó barátság a hű hegyi ütegtől: még három gránát, pont be az orosz árokba. Aztán megjelenik a mieink fölött az első két orosz shrapnell-felhő. A hol levág a két orosz shrapnell, pillanatnyi szétrebbenés. Három-négy sötét pont marad a földön, a többi szalad fel, tovább, előre. Ez a folytonos, hű, néma előremenése a sornak, ez a legnagyszerűbb, ez szorongatja a szívet és megfogja a torkát az embernek. Ez a meg nem állás, föl, egyre, folyton, a halálos fegyverek felé, a shrapnellek alatt. Ez a végtelen hűség és becsület a halál arcza előtt, a hogy a mozgásban kifejeződik, ez a folytonos haladás a legnagyobb baj felé… kell hogy eláradjon az ember szemén a könny.
Világosan érzem magam körül a velem együtt néző, aggódó, égő szemek ezreit. Mind ugyanoda néz innen a lyukakból. És mint a gyerek, folyton a hű, ügyes kis hegyi ütegre gondolok, a mely aggódva figyelte őket és még az utolsó perczben merészen átlőtt a fejük fölött hatszor. Ő legalább tudott nekik valamit adni.
Az ötödik sor indul meg lenn, most olyan a domboldal, mint az ötvonalas kottapapir. De aztán ez az ötödik sor jobbra fordul és oldalt vág be a fiatal erdőbe.
Legfelül, az első sor előtt öt pont megy. Patrouille. Ezek érnek először az orosz árokhoz. Valami jelt adhattak, mert egyszerre az egész sor rohanni kezd a fehér árok felé, eléri, ellepi a hosszú fehér sávot. Ebből is szaladt már az orosz, a futóárkokon át, fel az erdőbe.
Lejebb, a domboldalon, mint egyes kották a sorok közt, sebesült-szállítók visznek lefelé hordágyakat. Előbb egy, aztán kettő, négy, öt mászik visszafelé különböző irányokból. Egy rövid egyenes vonal keresztbe vágja az öt vízszintes sort: municzió megy fel. A legfelső orosz árokban nyüzsögnek a mieink. Kutatják, szaladgálnak a mellvédjén, átugrálnak rajta, majd belebújnak, néhány perczre, pihenni.
Telefon: az első két árokban elfogott oroszok azt vallják, hogy a harmadik árok gyöngén volt megrakva, az oroszok zöme hátrahúzódott az erdőben épült állásokba.
Balra nézek: a németek is áttörtek a szomszédban, most egy országút fasorában masiroznak fel a szomszéd dombra. Az oroszok shrapnellel lövik a fasort.
A mieink patrouille-ja felér a dombtetőre, az erdőhöz. Eltünik a fák közt. Öt kis pont, be a sűrű erdőbe, a hol az orosz tartalék vár… Az erdőből azonnal lövöldözés hallatszik. Egy pillanat alatt kiugrál a fehér árokból az ott pihenő rajvonal és szaladva megy fel az erdő felé. Már be is szívja őket a sötét erdő. Megint ez a hasonlat üldöz: mint egy hosszú fésű fogai, tünnek el a sűrű lomb-haj közt. A négy párhúzamos sor húzódik fel utánuk. Az erdőből két durva hang: két sortűz. Az oroszok. Aztán felharsanó, rettenetes összevissza lövöldözés. Az első sor megtámadta az erdei orosz állásokat. Ismét a tipikus orosz kettős sortűz. Vad puskalárma. A második sor már ebbe a lövöldözésbe megy be az erdőbe. Erősödik a puskatűz. Az erdő a harmadik és negyedik sort is elnyeli. A puska most vagy egy óráig szól az erdőben. A domboldal üres. Csak kisebb őrjáratok mászkálnak az üres árkok mellett. Municzió húzódik fölfelé. Megint három-négy hordágy a tarlón keresztbe. Egy helyen többen hajolnak le egy fekete ponthoz, aztán elmennek tőle. Megint mások hajolnak le hozzá. Mindenki otthagyja. Ezt, úgylátszik, nem sürgős már elvinni szegényt.
Az erdőből, hol halkabban, hol erősebben, puskázás, sortűz, gépfegyver. Órákig. A völgyben minden csöndes. Az erdőből hordágyak jönnek.
Telefon: a Zlota-Lipán már az állandó hídakat építik.
Újabb telefon: az erdőben erős harcz után végre hátrálni kezd az orosz.
A puskák egyre messzebbről szólnak. Jobbra tőlünk orosz ellentámadás van, ott hirtelen megint nagy ágyúzás kezdődik, de nem tart sokáig.
*
Mint egy nagy szőnyeget, elhúzták előlem a csatateret. Most az erdőn, dombon túl húzódik kelet felé. A napsütött domboldalt nézem: ennyi földet szerzett vissza néhány óra alatt ez az ezred. És azt a sűrű erdőt, fenn. Van vagy négy kilométer. Ez már nem orosz föld többé. Reggel még az volt.
Balkéz felől még egy-két bágyadt, halványkék orosz shrapnellfelhő.
Megyek vissza, a falu felé. Az erdőben a telefonosok sietve gombolyítják le a telefont. A vezérkar a lovait várja, hogy az előnyomuló divizió után nyargaljon. A lejtőn, a Zlota-Lipa felé két alak áll a lövészárkok mögött. Távcsővel nézik a jobbszárnyat: Hofmann altábornagy és vezérkari főnöke, gróf Lamezan ezredes. Az ezredes – nem is olyan nagyon régen – még két éve ilyen időtájt a franczia köztársaság elnökénél ebédelt, az Elyséeben, díszruhában, ő volt az osztrák-magyar katonai attasé. Most csupa agyag a ruhája és a zsebéből reggelizik. Párisból a Kárpátokba ment egyenesen. Egy év óta dolgozik éjjel-nappal a hegyek közt. A hogy itt áll magas, sudár alakja a krumpliföldön, el tudnám nézni még sokáig. Hallom messziről, a mint a telefonosokat megszólítja:
– Milyen drótot szednek le?
– A hegyiüteg telefonját. Az üteg megy előre.
Elkezdek bolyongani az erdőben, hogy végre lássam ezt az okos, ügyes, hű kis hegyiüteget, de már nem találom. A folyón túl, a túlsó dombok valamelyikén kapaszkodik fölfelé…
Az erdei úton lassan jönnek visszafelé a szalmás szekerek a sebesültekkel. Le van csukva a szemük. A levelezőlapjaikat már elvitte a tábori posta.
Horozanka, augusztus.
Hotmann altábornagy, a hadtestparancsnok, este jön haza, fáradtan, porosan, a kertben találkozom vele, egész nap künn volt az előre-masirozó csapatok közt, az egész frontját végig-ellenőrizte, hogy rendben megy-e a csapatok «Vormarsch»-a a hátráló ellenség után. Később valaki, a ki vele volt, azt beszéli, hogy az altábornagy legelsőnek ment be Podhajce városába, egy órával előbb érkezett oda, mint a legeslegelől masirozó előörsök. Az orosz még csak épp, hogy kiment Podhajcéból, a zsidók rémülten állitották meg a tábornok kocsiját, hogy valahogy bele ne szaladjon az orosz utóvédekbe. A tábornok egyébként is híres arról, hogy nagyon exponálja magát, itt az alkalom, hogy erről a kérdésről néhány szót váltsak vele. A czivil köztudat úgyis abban a hitben él, hogy a generálisok hátúl ülnek, lőtávolon kívül. Azt mondja, hogy meggyőződése szerint a tábornoknak – bár erre a katonai tudomány szempontjából semmi szükség nincs – mindig exponálnia kell magát, a mikor a katonái előremennek, mert tapasztalata az, hogy ez minden tekintetben felemeli a sereg morálját: mind személyes bátorság, mind gyorsabb masirozás dolgában. Azt mondja: a tábornoknak igenis szabad az életét koczkáztatnia ezekért az előnyökért, az a szegény, fáradt, ütközetbe induló katona hadd lássa a tábornokát elől menni, a népnek úgyis az marad kiirthatatlan fogalma a vezérségről, hogy a vezér megy elől, a csapat megy utána. És ha ők ezt így képzelik, akkor így is kell ennek lennie. Holnap reggel megint négy órakor kel, automobilon utoléri őket és megint elébük megy.
Horozanka, augusztus.
Magyar pionirok.
Néhány nappal az orosz Zlota-Lipa front áttörése előtt egy este valaki titokzatosan mondta a fülembe:
– Sólyom-Fekete jön le az erdőből.
A nevet már hallottam. Sólyom-Fekete Gellért kapitány, a mi pionirjaink parancsnoka. Nem értettem, mi van azon olyan titokzatos, hogy lejön az erdőből. Azt tudtam, hogy Jeziorko fölött a hegyen az erdőben sátrakban laktak a pionirok, pihentek, azaz spanyol bakokat csináltak szöges drótból és fából és éjjel kirakták a lövészárok elé. Ez náluk pihenőnek számít. Jártam arra egyszer, de délelőtt volt, nem mentem el hozzájuk, mert a pionirok a háború éjjeli munkásai, délben kelnek fel.
– Ma arra jártam, – mondja a hírhozó – már rakodnak fel a szekerekre, itt masiroznak át holnap délben.
Megvallom, a bakák is tudták, mit jelent ez, csak én nem. Azt jelentette, hogy valahol a víz körül fog történni valami. Hosszú, hosszú, hetek óta állunk itt a Zlota-Lipánál, nem történt semmi, de most Sólyom-Fekete jön le az erdőből, megy a víz felé…
Másnap már többen tudták. Lovasok, a kik elnyargaltak mellette, mesélték reggel:
– Jön a Sólyom-Fekete. Ebből «erőszakos átkelés» lesz.
Szép az, hogy senki nem tud semmit. Az emberek úgy kombinálnak, mint a börzén. De most eltalálták.
*
A forró déli órában jöttek be Horozankára a pionirok, dél felől északnak masirozva, párhuzamosan a folyóval. A főtéren megállott a karaván, ebédelni. Szekerek, pontonok, deszkák, szerszámok, mintha egy gyár hurczolkodnék. A puskák gulában. A parancsnokság kertajtaja előtt egy barnára égett szőke kapitány száll le a lováról, úgy vezeti a lovat a házig.
Egy főhadnagy áll mellettem, titokzatosan meglök és súgja:
– Der Sólyom-Fekete.
Most már én is érzem, hogy lesz valami. De hogy mi, hol és mikor, azt nem tudja senki.
Sólyom-Fekete a vizet jelenti. A hidat, a csónakot, a pontont, a gránátok közt való czölöpverést, a géppuskatűzben való vízbe-gázolást, a csónakokra rakott átjárót, a bakokra állított gyalogpallót, a gerendákból ácsolt permanens hídat, – Sólyom-Fekete jelenti ezen a vidéken mindazt, a mi a pionirok hadi dicsősége. Nemrég van itt a hadtestnél, de érdekességét és hírét elhozta ide Szerbiából, a hol oly nagy becsületet szerzett a magyar katonának. Az arcza sötétbarnára égett, mint a dunai halászoké. A bajúsza lenszőke, napon világosodott, mint minden vízi-emberé. Azt mondják, a víz oxigénje az erős napfényben ózonná változik és épp oly vegyi folyamattal festi szőkére a hajat, mint az oxigénvíznek nevezett hajfestő szer. A halászok, hajósok világos hajszíne ez. A kapitány tizenhat évet töltött az Aldunán a pionirmesterséggel, most tizenharmadik hónapja harczol a vízek körül. Volt alkalma lebarnúlni és megszőkülni. Bihari ember, két kitüntetése is van, az egyiket még lenn kapta a Kolubaránál.
Oda vezet a katonái közé, ő maga ott hagy.
Így ismerkedem meg a magyar délvidék «öreg vízi-legényei»-vel, mint az egyik magát nevezi. A főember egy temesmegyei, teljesen magyarrá lett román fiú: Dancsu Gergely, káplár. Arany vitézségi érme van, odahaza telefonkezelő, minden kalandban szerepel, a legnehezebb napokon ragyogóan dolgozott, néha hat lépésnyire az ellenségtől. Semmi baja, pedig a háborúban tizennyolcz golyót kapott már, ezt a kapitánya is bizonyítja. Dix őrmester is temesi magyar, odahaza asztalos, egyszer hat emberrel hozott vissza a Kolubarán harmincz pontondarabot, a melyben halomra lőtték a szerbek a gyalogságot.
Borzalmas átkelések lehettek ezek. A kapitány később elmondja, hogy a szerbeknek külön taktikájuk volt a pionirokkal szemben, ezek ellen külön harczoltak. A folyón harmincz lépésnyire eresztették őket magukhoz, ők a magas parton vártak a fedezékek mögött. A «kierőszakolt átkelésnél» muszáj átmenni, ezt a szerb is tudta. Harmincz lépésről géppuskával lőttek beléjük, sőt megtörtént, hogy erről a távolságról rövidre állított ágyú fogadta őket a parton. És a ki átjutott, annak még létrán kellett felmásznia a vízből a magas szerb partokra.
– Más katonának legalább van fedezéke, – mondják a vízi-legények – de «mink, pionérok», állva dolgozunk. Hidat verni nem lehet lövészárokban.
Azt mondja Böde István:
– A vízen nem lehet hasrafeküdni.
Böde szegedi gyerek, géplakatos. A pionirszázadról meg van előre határozva, hány ács, hány fémmunkás legyen benne, hányféle egyéb mesterember. Dávid István makói ács, Feldmann Ádám torontáli vasútas. Ők ketten kínlódtak egy sötét novemberi hajnalon, zuhogó esőben a Kolubarán a gyalogság átszállításával, már azt hitték, mindennek vége, de:
– Visszahoztuk a háromrészes pontont öt sebesülttel, egy halottal, mégse lett a szerbeké.
Böde csöndesen mondja:
– Ádámot hasbalőtték.
Ádám elvörösödik, mikor ránézek. Ezt már máskor is láttam ezeknél a szegény, derék fiúknál: a nagyon súlyos sebesülést szégyenli… A ki gondolkozik ezen, az előtt a paraszt egyszerű és hatalmas emberi vonással gazdagodik.
Azt mondja Böde:
– Laurinyec, mondd el a két honvédet.
Szegény Laurinyec nagyon izgatott. Ő is elvörösödött. Ránéz Bödére, úgy látszik, Böde a legokosabb köztük. Azt mondja:
– Alássan jelentem, Laurinyec György földmunkás.
Aztán, mint az iskolában:
– Ez november huszonhatodikán volt, már délelőtt áthoztunk egy hadnagyot, két pionért és két magyar népfölkelőt, velem volt a Kilcher és a Hartmann Mátyás, ezt a szíve alatt lőtték meg, de este is átmentem aztán. A monitor segített.
– Hogyan?
– Lűtte a szerbeket messziről, gyorstüzelő ágyúval, olyan egészen kicsikével, hogy én átmehessek egy tengerészőrmesterrel a vízen, mert odaát a partoldalban kínlódtak két hármas honvédek. A szerbek fönn voltak a magas parton, a honvédek meg lenn bújtak a part alatt, a víznél.
– Sebesültek voltak?
– Nem, csak a víztűl voltak betegek, áztak-fáztak ott már régóta, enni se vót, lázuk is vót, mán kiátani is allig tudtak.
– Mit kiáltottak?
– Előbb azt kiátották: «Sólyom-Fekete kapitány úr, segítsen rajtunk, mert itt veszünk». A kapitány úr meghallotta, úgy mentem át az őrmesterrel. Mikor látták, hogy készülünk, de nagyon lőnek ránk a szerbek, megijedtek szegények, hogy most már veszni hagyom őket, akkor azt kiátották: «Felebarátok gyertek, hat gyerekem van, csapdába vagyunk». Aztán áthoztuk őket, de alig éltek, úgy oda voltak.
– Mit mondtak?
– Aszonta az egyik: «Kedves testvérek, nagyon szépen megköszönjük». Aztán mind a ketten megcsókoltak engem, meg az őrmestert is, azt Lammernak hitták. Én aztán jó vacsorát kaptam a monitoron, mer onnan nézték az urak az egészet.
Böde megint itt van két emberrel.
– Ez itt a Golopencza őrvezető, – mondja – bérkocsis Herkules-fürdőn, ez meg Gotárdi őrvezető, ezek meztelenül átúsztak a Száván, mert odaát megláttak több «miénk pontonunkat» a szerbeknél és áthozták a pontonokat, az egyikben egy halott főhadnagy volt, a másik kettőben is voltak halottak.
Mutatja a többit:
– Ezek is ki vannak tüntetve: Tudor János, Herpai, Pördi, Gyetvai, ez meg az Uferbach, a ki Jezupolnál az orosz pánczélvonat elé szaladt síneket robbantani.
Ott kell hagynom őket, a kapitány úr kéret ebédre.
*
Egy palánk mögött ebédel a két tisztjével: Krebs Walterrel és Maron Árpáddal. Szerény ebédet esznek bádogedényből. Bádogpohárból isznak. Nem mond mást: a pionirjait dicséri és a vízről beszél, mindig csak a vízről, ez az élete, a mestersége, az ambicziója, a szenvedése, az öröme, éjjele-nappala: a víz. A Dunát szereti. A fiatalságát az Aldunán töltötte. A szerb folyókat szidja. Gyalázatos vizek. Ez az impozáns, ez a katonás benne, a mesterségének, ennek a gyilkosan nehéz, legveszedelmesebb katonamesterségnek az imádata és ez a teljes odaadás, a mivel ezen a világon csakis a folyóvíz iránt érdeklődik. Őt nem érdekli Bulgária állásfoglalása. Se Románia. Semmi se kell neki, ő róla ne írjon az ujság, őt most a Zlota-Lipa érdekli: keskeny víz, de gonosz víz: mély víz. Ő építette az egyetlen hadihidat Belgrád és Zimony közt. A legrosszabb két víz a Drina és a Dnyeszter: ez a két istenverte víz hirtelen árad. A Dnyeszter meg mindjárt elönti a fél világot… Komisz vizek. Szép víz az Alduna. Az víz. A Dnyeszterrel Cvitovánál küzdött. Sok munka volt, de «fogott». Németeket vitt át. És a régi emberei: azok a nagyszerű magyar dunai pionirok, a kikkel Bosutnál, Polojnál, a Parasnicánál dolgozott… Sok veszett oda. Öt hét alatt három árvízet éltek át, így építettek ötszáz lépésnyire a szerb géppuskától egy százhatvan méter hosszú hidat. Akkor a szerb hét darab úszómalmot eresztett le a megáradt vízen, ezek összetörték ezt a drágán épült szép hidat. Újra kellett kezdeni: ágyútűzben, géppuska előtt, előbb pontonos átkelést, aztán hajóhidat, aztán még egyszer egy százhatvan méteres állandó hidat…
Akkor kapta a század a dicséretet. De azokból a régiekből… bizony… most már… hiszen, ha az most mind megvolna!…
Egyszer egy pontonban hetven ember közül egy maradt.
*
Csütörtökön Hnilczén látták Sólyom-Fekete kapitányt, a hogy lefelé lovagolt a víz felé. Akkor már mindenki tisztában volt a dolgokkal. Pénteken volt a nagy áttörés. Az első jelentés, a mi a telefonon jött, az volt, hogy Sólyom-Fekete átdobta a kész hidakat a Zlota-Lipán és hogy az orosz senki másra nem lőtt, csak őreá és a pionirjaira. Mialatt a roham ment fölfelé a dombon, a század már verte le az állandó hidat. Keskeny víz, de rossz víz: mély víz. És a mint így elkezdenek dolgozni a pionirok, minden ágyú náluk jelentkezik először, az orosznak a híd kell, mindig csak a híd.
Már mögöttünk van a Zlota-Lipa.
Tegnap látták Sólyom-Fekete kapitányt, a mint az ellenséget üldöző rajvonal előtt lovagolt, keresztül az előörsökön, egyedül, ment nézni az új vizet, a Koropiecet… ezt még sohse látta. De még tegnap átvitte rajta a gyalogságot. Este már elindult, hogy megnézze a következő vizet: a Strypát. Azt mondta: «nem érdekel engem, uram, a politika, engem a Böde érdekel, meg a Dancsu, meg a víz, meg minden, a mi a vízzel összefügg, meg minden, a mivel a vizen át lehet menni, meg azok a levelek, a miket szegény sebesült pionirjaim írnak, meg az Alduna, a hol tizenhat fiatal esztendőmet hagytam».
Megyünk előre, talán utólérem még valamelyik víznél Sólyom-Fekete kapitányt. Igazi, jó magyar katonát ismertem meg benne, szeretnék vele még beszélni, kiknek az arczképét rajzolgassa szeretettel az ember a háború nagy képtára számára, ha nem az ilyen emberekét?
Azelőtt úgyse hallottunk róluk, pedig, hála Istennek, akkor is megvoltak és a mieink voltak. Milyen jó, hogy lejött az erdőből.
Podhajce, szeptember.
Mikor az elfoglalt Podhajcén keresztülmentünk, a zsidók épp a tisztiszolgáknak csókoltak kezet a főtéren. A szekerek, a melyek egész éjjel szögesdrótot és spanyol bakokat vittek ki a frontra, most a sebesültekkel jönnek vissza: a szegény csukaszürke ruhákon félméteres, barnára aludt vérfoltok, hófehéren csillogó kötések a sötét arczok fölött, a kormos kezeken… A legtöbb mélyen alszik a szalmán. Végre, öt nap és öt éjszaka esőben és hideg szélben küzdött harczai után kialuszsza magát ezen a drága áron. Ma süt a nap, de hideg van. D. őrnagy egy széken ül a tér közepén és az árakat szabályozza két szuronyos bakával. Kis asztalokon kötötű-vékonyságú orosz czigaretták. Így változik a katonai dohányzás: tegnap még hüvelykújj-vastag czigaretta volt, ujságpapirba sodort pipadohány. A falakon a jól ismert plakát, a mely a telefondrótokat védi: «Es wird an Ort und Stelle jeder erschossen, der…» Némelyik paraszt már úgy vigyáz a telefondrótra, hogy ki se mer menni a földjét megművelni, mert a szent drót húzódik fölötte. Kovácsok dolgoznak: a komáromi «batri-kovács» (magyarúl: «üteg-kovács») tüzérlovakat patkol. Egy hófehérszakállú öreg zsidó magasra emelt ásóval ordítja a tér közepén, hogy ő boldogan megy utat kaparni, hívja a többit is. Szekerek mindenütt. A nagy áttörés után az ellenség után zúduló hadtest nagy vásári mozgása ez. Minden megy, előre. Még a kóbor kutyákat, a melyek egy-egy századhoz csatlakoztak, még azokat is viszik a bakák, spárgán, előre. Két repülőgép a kék égen. Mindenki fölnéz.
Podhajce, szeptember.
A podhajcei főutczán az ötnapos csata sebesültjei jönnek, egytől-egyig magyarok, pesti és dunántúli honvédek, ezek most a könnyű sebesültek, a kiket százas-százhúszas csoportokba terelnek és gyalog küldenek vissza a kórházba. Nagyon lassan sétálnak négyes sorokban, pipáznak, beszélgetnek. Egyetlen tiszta folt van mindegyiken: a hófehér kötés. Feketék, kormosak, piszkosak, sárosak és – ez nem megy ki a fejemből, egy százados mondta róluk egyszer – olyanok, mintha férfiakból megint kisfiúkká váltak volna a többnapos ütközet alatt. Soványak és kisebbek lettek, nagy nekik a ruha, bő a gallér, a kezek megvékonyodva lógnak ki a bő és túlhosszú köpenyújjakból. Az első ilyen gyalog ballagó sebesültcsapatot tavaly láttam Alt-Sandec mellett, az országúton, ez talán azóta már a századik ilyen csapat. Néha jókedvűek, de sokszor, így most is: mint komor és megsértett emberek jönnek, szinte haragos arczczal, szemrehányó tekintettel, a kritikának valami komoly és félelmes felszabadúltságával, mintha soha többé senki nem parancsolna nekik. E pillanatban nagy nyugalom, dacz és méltóság van az arczukon, a szavaikban: rájuk nézve most már vége a háborúnak, ők visszafelé mennek, szigorúak mindenkivel szemben, nem szívesen köszönnek és az ajándékokat szinte durczásan fogadják. Szivart osztottunk szét közöttük Balogh Rudolffal és az, a ki az utolsó marékkal kapta, azt mondta: «hát a többinek nem jut?» Aztán azt mondta: «mért nem hoz többet magával?» A részvétet nem szeretik, a front mögött dolgozó katonával gúnyolódnak, a sebesülés fölemeli őket valami olyan magasabb és szigorúbb álláspontra, a mely minden vitát kizár – minél követelőbbek és fölényesebbek, annál inkább az az érzésem, hogy tökéletesen igazuk van.
Podhajce, szeptember.
Honvédek levelei, amelyek a csata után iródtak…
Ezeket a tábori levelezőlapokat és leveleket szóról-szóra másoltam le az ötnapos csata után, ma délután. Vigyáztam, hogy még a helyesírásuk is szűzen maradjon meg, egy árva betűt sem igazítottam rajtuk. A czímzettek és levélírók neveit érthető okból elhagytam. Így adom át ezeket a drága szép írásokat a nyomtatásnak.
I.
Kelt P. czivil kórház. Kedves feleségem tudatom, hogy ide kerültem nagyon súlyos lábsebbel én nem is hiszem hogy valaha viszont láthassalak benneteket, mert dinamit lövést kaptam 30-án reggel fél 3 órakor rohamot intéztünk az orosz állások ellen és vagy 150-en el is jutottunk a drótkerítésig de mivel kevesen voltunk én vissza mentem segítségért akkor ért a baj ha megis maradok a ballábam ellesz vágva ha érzem hogy baj van a tisztelendő úrral tudósítalak.
II.
Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29-én szöröncss jó napot agyon az ur Isten szeretet kedves édes jó Rozika kis babám én hála az jó Istennek én egéséges vagyok a mit neked is tiszta szűvem ből kivánok az jó Istentől hogy ezen pársor irásom az leg job egeségben találjon fel ez a level minnyajatokat bizon kedves édes jó galambom én igen szépen tudatlak hogy én meg sebesűltem Agusztus ho 27 kén sapner golótu bizon kedves édes jó szűvem de az nem nagy baj hogy meg sebesültem de az nagyobb baj vona hogy meg haltam volna bizon kis magzatom hogy az bal karom van át lőve de hogy nem igen fáj az sebem bizon kedves édes jó Rozika kis babám én igen szépen tudatlak hogy én nekem ne írgyál adik még én az korhazbol nem küldöm az atreczt majd akor lehet küdni levelet hogy én az atreczot megkűtem hozát akor irhaz levelet bizon kedves édes magzatom én igen szépen tudatlak hogy az bába aszony most nem tud hizekedni teveled hogy az T. hogy elvesz téged adik hizekedett hogy az jános elveszi az julit téget meg az T. elvesz de most meghalt nem tud hizekedni most tisztelem az szüleidet és minnajatokat Isten velem és velet irta Ferkó szűved.
III.
Kelt levelem északi harctér 1915 ben Agusztus hó 31 kén méjen tisztölöje kedves K. I.-ném én mind Férje bajtarsa tudatom önnel hogy az istván barátom 28 kán este eleset este 10 orakor szegén barátom it nyugszik az rajvonalunkhoz 150 lépést adjon az isten neki örök nyugodalmat és boldogságot golo érte az jobmelét ezel záróm levelem maradok mind ismeretlen jóakarója az távolbó nevem P. István hogyha ir úgy írjon ahogy az tulsó oldalon van az czim.
IV.
Kelt Levelem harcz Térről szeptem 2 án Tisztelt Kedves Miska bátyám tudatom magukat mintnyájukat hogy az Pista fija meg sebesűlt mint két lábára térden alu nem sujós mink kötöztünk és én Kocsira tetem fel atam neki utra czigaretát és én kiszólgátam a mit csak kért Miska bátyám mindég jó az jó ember akár magyar akár szerb mink együt harczólunk mink egy testvérek vagyunk az pista 29-én augusztusban sebesült ezel záram sarajimat és maradok hű jó Barátja az jóczó máskép gájá tiszteli az csirit tisztelem az én feleségemet az sáslics lányát Isten vel k K. J. segélyhely gyógyszolga.
V.
Kelt 1915 értesitlek pár soraimban hogy augusztus 29 én hajnalban has lövést kaptom mást nem birok irni ha joban leszek bővebben meg irom Isten veled csokolom minyojatokat maradok sirig szrető F.
VI.
Tisztelt H. ur 30 án délelőtt megsebesült a fia ne ijedjen meg és ne irjon mert inen tovabb lesz szállitva, tisztelettel… ápoló.
VII.
Kelt levelem 1915 Agusztus ho 29 szeretet kedves édes Pali kis öcsém hála az jo Istennek én egéséges vagyok a mit nekedis tiszta szivemből kivánok az jó Istentől kedves édes jó Pali kis öcsém én igen szépen tudatlak hogy én meg sebesűltem az bal karomra kedves édes öcsém de nem nagyon fáj az sebbem édes kis öcsém már hála az jó Istennek hogy még nagyabat nem kaptam sebet mert ez tűrhetős az sebbem adik levelet nekügy hogy én majd az korházból az átreczot nem küdöm meg most Isten velem és veled.
VIII.
Kelt 1915 Agusztus hó 31 kén Szivből szeretett Kedves édesanyám és Kedves testvéreim tudatom velük hogy most majd párnap nem kaptak levelet mert nem értem rá irni Kedves édesanyám és Kedves testvéreim tudatom velük hogy a L. Ferkó bátyámat meg vágta egy kis Srapnel szilánk ajób oldalát deméga bőrt seütötte le mégvérse folt Tehát csaka Gyöngélkedőbe van mire megkapják lapomat akkora ittleszvelem 28 kán ütötte meg már megirtama feleségénekis aztis tudatom velük hogy találkoztama F. Gáborral M. Jancsival B. Jozskával az Á. Jánossal úgyörültek szegények más ujságot nemtudok Isten velük és velem választkérek.
IX.
Kelt levelem 1915 VIII hónap 31 én Tiztelem édes apám és édes anyám jó egéséget kivánok az jó istentől mint nekem Van hálá jó istenek nicsen semi bajom Tiztelek csokolok szeretet kedves Feleségem és kis fijam és kis lányom jó Egéséget kivánok az jó istentől mert Nékem van hálá jó istenek nicsen Semi bajom kedves feleségem a mit Irtá levelet 22 én azt megkaptam 30 án értem az levélből kedves feleségem Hogy már nem kap tápsegély pénzt azért nem kaptok hogy már nemsoká béke lesz kedves feleségem nem tehetek semit se kedves feleségem. Sz. J.
X.
Kelt tiszteletel VIII hó 27 dikén szivemből szeretet kedves jó feleségem és három kis leányom és kedves jó szülő édes anyám és örzsénk kivánom a jó istentől hogy ezen pár sor irásom a legjob egéségben találjon hála a jo menyei atyámnak még én is megvagyok egéségben amit nem tudok a jó istenemnek meghálálni de azért ara kérlek kedves aranyos kis családom hogy rolam el ne feledkezetek este regel és napközben sem, kérjétek a menyei nagy felséget hogy segitene meg majd ahogy csak tőlem telik énis kérem és ahol csak lehet csak jók legyetek kedveseim ugyhalgat meg a jó menyei atya, kedves feleségem tudatom veled, hogy máma az az 27 dikén megint együt voltunk a p. pistával meg mondhatod a szüleinek és épen ez napon megkapta a 20 koronát amit küldtek neki kedves jó angyalom egyetlen hű párom és tőlem elmaradt három kis leányom s hervadozo szívü kedves jó anyámnak vigasztaljam lelkét szomoruságából nem bús it az élet lehet vigadozni zene szónál irtam meg eme soraim legyetek nyugodtak bizatok istenben mert özvegyet s árvát csak az segélhet meg jó isten veletek s velem a távolban segéljen benőnket jó és balsorsunkba maradok szerető férje a távolban Sándor kérek lapokat.
*
Ennek a tízedik levélnek a dátuma augusztus 27-ike, a honvéd vígadozásról és zeneszóról ír az aggódó családnak. Ezen a napon hajnali háromkor kezdődött a Zlota-Lipa áttörés nagy ütközete és csak másnap végződött be. Két levél ugyanegy kéztől származik. Nem másolom le, mert semmi hitelességet nem tudok adni nekik, sebesült honvédek ama leveleit, a melyeket párosával írtak az ütközet után: az egyiket férficzímre, tudatva megsebesülésüket, a másikat női czímre, azzal, hogy hála Istennek semmi bajuk sincs.
Podhajce, szeptember.
A doktorok már mérnek, építenek, jönnek-mennek. Épp egy nappal az áttörés előtt néztem végig a Zlota-Lipa mögött a Rittigstein főtörzsorvos büszkeségeit, – ezt most mind ott kellett hagyni, boldogan, de mégis fájó szívvel. Ott maradt egy gyönyörű barakkórház négyszáz betegre, a mi nyolcz nap alatt készült: nyírfaágyakkal, vesszőfonatos ágybetéttel, légyhálóval minden ablakon, kívül-belül hófehérre meszelve olyan mészszel, a mit magunk égettünk (naponkint 80 mázsát), kis kerttel az üdülőknek, minden sarokban szublimátos kézmosóval és szublimátos lábtörlővel, teljes csatornázással, fürdőkályhával, tussal, kádakkal, külön konyhával és szakácsnéval a nehéz betegeknek, mozgókonyhából csinált fertőtlenítő-kazánnal, a melyben száztízfokos gőzünk volt, – nekünk volt a legforróbb gőzünk a Zlota-Lipa mentén – ez mind ottmaradt, Neuwirth doktor és Adlerstein doktor ezzel fizette meg az áttörés és előrerohanás dicsőségét.
Ottmaradt egy tetűgyilkoló barlang, a főtörzsorvos másik büszkesége: a földbe ásott nagy gödör, agyaggal betapasztva, hermetikusan záródó ajtóval. Ebben egy specialitást égetnek: vegyüléket, a melyben egy liter szénkéneg, 300 gramm kén és 150 gramm paprika van, ennek a füstjére akasztják a tetves ruhát, nagyszerű eredménynyel. A 106 fokos melegben nemcsak a ruhatetű pusztúl el tökéletesen, hanem a tifuszbacillus és a koleravibrió is. A közönséges kénfüstben a tetűt hét óra hosszant füstölik, de ettől csak épp hogy rosszúl lesz. A szénkénegre vigyázni kell, mert robban. Ezért keverik kénnel, akkor szép kék lánggal csöndesen ég. Ez is ottmaradt. Már errefelé csinálják a másikat: tél óta talán a huszadikat, előlről az egészet…
A Belák doktor Feldlaboratóriuma épp hogy berendezkedett a bakteriológiai vizsgálatokra. Már szekereken megy ez is előre, a szép kis fehér műterem ottmarad…
Az az emberfölötti munka is újra, előlről kezdődik, a mit Henning törzsorvos végzett a két doktorával: Rappaporttal és Freudenthallal: egy falut rendeztek be, hogy a kolerát ne engedjék szóhoz jutni. Drótsövénynyel vettek körül néhány parasztházat, hófehérre meszelték valamennyit kívül-belül, hófehérre a fűvet, a bokrokat, a fákat, a földet, olyan volt ez a kis miniatür falu, mint egy téli tájkép a zöld vidék közepén. A szögesdrót négy táborra osztotta a falut: egy megfigyelő-táborra, a hol a gyanús parasztok laktak, egy kolerakórházra, a hol egy-két beteg paraszt kapta a konyhasó-infuziót, – a bacillushordozóknak külön táboruk volt (valóságos néger falu, sorban épült viskókkal, hófehér útakkal, hófehér bokrok közt) és külön táboruk a gyógyult üdülőknek. Minden házhoz külön út vezetett tüskésdrótból, minden úton szuronyos őr állott, minden őr mellett a földön szublimátos láda a czipők dezinficiálására, minden táborból külön telefon a központba, hogy ne érintkezzék a külvilággal még az orvos se, a ki benn van. Az orosz után mindenütt marad tíz-tizenöt koleraeset. Ez a rengeteg munka meg megy mindenütt az orosz után és három-négy nap alatt elfojtja a kolerát. A hivatalosan jelentett szórványos esetekből még sehol sem lett járvány, a merre ez az apparátus ment. Ezt a lelkiismeretességet Böszörményi doktor majdnem az életével fizette meg…
A katonák mind be vannak oltva, főtt vizet isznak, a parasztok számára pedig mindenütt felépül ez a téli tájkép, a mely a fehérséget az áldott mésztől kapja.
Ott kellett hagyni egy másik járvány-telepet is, a mely hála Istennek, teljesen üres volt, de készen volt. A faluból kihasított tíz-tizenöt ház ez, kitisztítva, körülkerítve, berendezve, csatornázva, laboratóriummal, a hol még az összes pékek és élelmezési katonák is állandóan vizsgálat alatt vannak, hogy az ételbe ne keveredjék valami baczillus. Ez a kórháztelep a Nagy Andor doktoré, itt minden fehérhéjjú nyírfából készült néhány nap alatt: fehér nyírfából volt a rácsoskapu, kerítés, lábtörlő, filagória, asztal, szék, rengeteg ágy, fotel, mosdószekrény, fogas, sétabot, az orvosi szobában: íróasztal, tintatartó, gyertyatartó, képkeret, – az egész berendezés a hadimúzeumba való, egyszerű bakák szeretettel készült munkája, a mi most mind, mind a Zlota-Lipa mögött maradt, – már faragják helyette a másikat, az újat, minden darabot újra… A Sárkány doktor szép sebészi kórházát se lehet tovább vinni, csak a sátrat, a melyben ő lakott a kórházzá alakított épület kertjében. A ház a sebesülteké, a doktorok a fa alatt, sátrakban laktak. Itt, a folyón túl, már új házakat rendeztek be, az ablakokon légyháló, a sebesültek kezében tölgyfaág, a mivel a legyeket hajtják. A két sor ágy fölött lassan lengenek ezek a lombok, a hogy épp bírja lengetni őket a beteg…
Mikor egy-egy szabad napjuk volt, ezek a doktorok kimentek a lövészárokba és egy kolléga tudományos, sebészeti előadását hallgatták meg ott a helyszinén, a gyors segítségről. Három nappal ezután már orosz ágyútűzben csinálták ott künn végig ugyanazt, a miről az előadó akkor beszélt…
Az állóharcz rövid napjai alatt csinálták mindezt a doktorok. Körülbelül huszonötödikén lett készen ez a három falura elosztott munka. Azt mondta Rittigstein főtörzsorvos: «most megnézheti, most készen van.» Huszonhetedikén hajnalban azonban egyszerre megszólalt a Hubischta ezredes minden ágyúja.
A jó doktorok elbúcsúztak mindentől. Huszonnyolczadikán már oda se hallatszott az ágyú. Höfer jelentette, hogy áttörtünk a Zlota-Lipán. És a doktorok munkája most előlről kezdődött, megint az állandóságnak szánva, megint az állandóság minden reménye nélkül, a fehér beteg-falvak, a sebkórházak, – új ágyak készülnek, új telefonok, új laboratóriumok, új állomások, új dezinficziáló-barlangok, új mészégető kemencze – soha életemben halvány sejtelmem sem volt az orvosi munkának erről a mennyiségéről és erről a különféleségéről. Itt még építésznek és szekérgyártónak is kell az orvosnak lennie…
És megint mindent itt hagyni és holnap megint az egészet teljesen előlről kezdeni. Látni már látom. De érteni még mindig nem értem, hogy hogyan bírják. És a mellett még boldogok, mikor mindenük kárbavész, mert ez azt jelenti, hogy megyünk előre.
A dunántúli honvédek, a 19-esek vígasztalják a doktorokat. Ők egy erdőben olyan tündéri parkot hagytak a folyó mögött, a milyen a Margitszigeten se volt. A honvédek néhány nap alatt kertet csináltak a ritkás erdőcskéből. A vadvirágot gyökerestől emelték ki a mező földjéből és itt szabályos virágágyakat csináltak belőlük. A fák közt szögesdróton függő kerteket csináltak: fehér nyírfából kosarakat, azokba földet és egyszínű vadvirágot. A virágágyakat nagy fehérpettyes piros gombával szegélyezték. Akkorák ezek a gombák, mint egy-egy kalap. A másik ágyat sárga gomba szegélyezi, páfránybokrokkal. Minden virág, minden gomba a színe szerint elosztva. Csupa szeretet, csupa friss és üde magyar parasztművészet ez a park. Csupa gond és ízlés. A tisztek külön kis kertjei: egyik szebb, mint a másik. És néhány katonasír, vesszőkerítéssel, kupolával, kereszttel, virággal, a mit gondosan öntöztek a száraz napokon.
Ez is mind ott maradt a Zlota-Lipa mögött. Talán épp azok csinálták, a kik most oly mélyen alusznak a szekerek szalmáján, a vérfoltos köpenyek alatt, fejükön a hófehér kötéssel, még álmukban is magukhoz szorítva a puskát, mert az a parancs, hogy a sebesült okvetlenűl hozza vissza a puskát, ezt nem szabad elfelejteni…
Podhajce, szeptember.
Nehéz napok… sok magyar vér…
Hideg szél, a mely mintha a csontvelőbe fujna. Eső, sár, felázott utak, mocsarak körülöttünk. Egész nap sötét van, már reggel kilenczkor kezd alkonyodni. Se autó, se szekér nem jut előre. És szakadatlan harcz, reggeltől estig és estétől reggelig. A bús, szürke esőfüggöny mögött az ágyú basszusa énekel egy hét óta szakadatlanul. Éjjel néha fölriad az ember és aggódik, hogy miért nem szól az ágyú. Szokatlan és nyugtalanító csönd ez, de csak perczekig tart. Aztán megnyugvás száll a szívre: dörög tovább…
A Strypa és a Sereth közt, mint a hivatalos jelentés is napról-napra mondja, erős támadásokat kell visszavernünk. Hídfőszerű állásaiból tör ki az orosz napról-napra, igen nagy erőkkel. Minden szenvedésen keresztül töretlen szívóssággal és változatlan kitartással védi a hadtest a reá bízott szakaszt. Napról-napra tisztelni való példáit produkálja az önfeláldozásnak és a hősiességnek.
Ezen a többé-kevésbbé sík vidéken ujra felbukkantak a nagyobb kozák-tömegek. Egy bizonyos vonalon, a mely ellen nagystílű támadást intézett az orosz, harmincz szotnya kozákot állapítottak meg. (Egy szotnya megfelel nálunk egy századnak.) Ennek a nagy kozáktömegnek egy tekintélyes részét tegnapelőtt délután Farkas Elemér kapitány néhány száz lovassal ötször egymásután megrohanta és visszanyomta. Megmentette egy ütegünket és egy gyalogsági csoportunkat. Az egész akcziót saját kezdeményezéséből csinálta, a véletlen által előidézett helyzetben nem kaphatott semerről utasítást. Ennek az öt attaknak a rövid története következik itt, szárazon, a jelentések adatai szerint.
Az első attak.
Tizenegy óra harmincz perczkor délelőtt, miközben a kapitány parancs szerint egy falu felé halad, hírt kap arról, hogy egyik állásunkba öt-hatszoros orosz túlerő hatolt be és az így képződött nyíláson nagy kozáktömeg készül beözönleni. Száz lépésnyire tőle áll egy ütegünk, a mely teljes erővel lövi a fenyegetőleg közeledő kozáktömeget. Rengeteg pusztítást okozott az üteg a tömegben, de egyre ujabb és ujabb kozák-rajok jönnek az elesettek helyébe és az ütegnek elfogy a municziója. Mikor ezt a kozákok észreveszik, egy részük lovasrohamra indul az üteg ellen, más részük lóról leszállva jön az ágyukat elfoglalni. Farkas megállítja csapatját, hirtelen fölszerelteti két géppuskáját, szórja a golyót a kozákok felé és ugyanakkor fél-eszkadronnal a kozáktömeg oldalát megattakírozza. Ezzel az üteg időt nyer, felkészül és elindul.
A második attak.
Az üteg megy vissza biztos hely felé. A kozák három szotnyával elkezd nyargalni az üteggel párhuzamosan, hogy utolérje, elébe kerüljön és hogy elvágja az útját. A kozákok mögött mocsár van. Farkas látja a veszedelmet, fél-eszkadronnal ujra oldalába esik a most már hatszoros túlerőnek és ujabb attakkal a mocsárba kergeti a kozákokat. De most már lemond arról, hogy a faluba menjen, a hová indult, itt marad és minden erejét az üteg megmentésének szenteli.
Kíséri kis csapatával az üteget, miután a sikerült roham után embereit gondosan összeszedte.
A harmadik attak.
A hogy kíséri az üteget, észreveszik ketten az ütegparancsnokkal, hogy ujra elkezd rajokba fejlődni a kozák, de egyúttal megállapítják, hogy három egész kozákezred vonul dél felé. Farkas ismét felállítja oldalukban a géppuskáit és attakra indul. A három ezredből kettő nem veszi fel a harczot, a harmadiknak a géppuskatámadás és az attak után ottmarad a mezőn két harmadrésze. A többi nyargal kelet felé vissza. Ennyi harcz után most Farkas a nyugalom első pillanatában lóállománya felfrissítésére gondol és hatvan kozáklovat zsákmányolva, azonnal hátra is küldi a zsákmányt.
A negyedik attak.
Ennek a támadásnak a közelében Linde őrnagy emberfölötti küzdelmet vív egy osztrák Landwehr-zászlóalj soraiban legényeivel együtt küzdve. Kozákgyűrű veszi körül a zászlóalj maradványait és egyik rohamot a másik után intézi a hősi módon védekező kis csoport ellen. A jelentés szerint a zászlóalj maradványai kört formáltak és így lőttek a mindenünnen az elszigetelt csoportra törő kozákokra. Folyton visszaverték őket, bár némelyik kozákroham oly közel jutott hozzájuk, hogy a mieink szúrt sebeket kaptak a kozáklándzsáktól.
Délután van már, három óra ötven percz.
Farkas messzelátóval látja, hogy ujra kozáktömeg jön, részben a Linde őrnagy csapata ellen, részben ismét az üteg ellen. Az uj tömeg öt szotnyából áll. Megvárja, míg a vonuló tömeg oldala az ő lovasai elé kerül és vágtában rohan neki, kivont karddal. A támadás váratlanul éri a tömeget, pánikot okoz a kozákok közt, a rend felbomlik az orosz rajokban. Farkas huszárjai, dragonyosai, ulánusai és ukrainai lovasai – összesen már alig kétszázan – még üldözik is a visszaáramló kozákokat és sokat karddal vágnak agyon közülök.
A helyzet már oly kritikus volt, hogy Linde őrnagy feltétette a szuronyokat, maga is szuronyos puskát fogott és úgy akart utoljára összecsapni az orosz lovasokkal.
Most meg van mentve. Az üteg is biztonságban halad.
Trombitajel: Farkas számbaveszi az embereit, elküldi a sebesülteket és a sérült lovakat. Egy ló megsebesült alatta. Másikra ült, ezt rögtön kilőtték alóla. Ő maga pisztolylövést kapott a czombjába, bekötözte és egy harmadik lóra ült.
Az ötödik attak.
Öt óra, sötétedik.
A kis lovascsapat rettenetesen ki van merülve. A «Gefechtsbericht» szerint: «nincs embere vagy lova sebesülés nélkül.» És ujra jön ellene, ezuttal két szotnya kozák. Világos, hogy most már el akarják pusztítani. Egy majorságban felállítja két géppuskáját, ő maga embereivel a géppuskák elé sorakozik és lépésben indul a kozákok felé. Aztán lassú trappot vezényel. Aztán rövid galoppot. A kozák felveszi az attakot, galoppban jön a kis csapat felé, hogy elsöpörje. Mikor a kozák már jól benne van a vágtatásban, Farkas hirtelen megfordulást vezényel, menekülést szinlel vad galoppban és a vágtató kis csapat csalja maga után a kozáktömeget a majorban elrejtett géppuskák felé. Itt hirtelen jobbra-balra szétválik Farkas csapatja és a géppuskák nekivágnak a feléjük sodródó tömegnek. Igen kis része marad meg a kozák-csomónak, ez rohan visszafelé. Farkasék utolsó erejükkel még néhány ezer lépésre üldözik a maradékot.
Jön a jelentés, egy tüzér hozza, hogy az üteg szerencsésen megérkezett a falujába, de ott védtelen. Farkas még patrouilleok útján megállapítja a helyzetet, jelentést küld a hadtestparancsnoknak, aztán egyesül Linde őrnagy hős csapatjával. Elmennek a faluba az üteghez, rajvonalba fekszenek a falu határán, Linde az országút két szélén, Farkas a temetőben, a dombon, és tartják a falut. Tegnap délutánig, a míg erősítés jött és felváltotta őket.
*
Hogy milyen volt ez a harcz, azt elmondta ma a csatatér. Kozákok és lovak valósággal elképzelhetetlen poziturákban fekszenek a sáros tarlón, élettelenül. Egyszerüen türhetetlen ez a látvány. Két halott egymás mellett, a rohamok helyétől nem messze, abban a pillanatnyi helyzetben maradt, a hogy a fejlövés érte: az egyik térdel és egy maga elé terített sátorlapot göngyölít, a másik a földön ül, balkezében a leveses csajka, jobbkezében a kanál. Három kozák a gépfegyverek tüze elől úgy keresett menedéket, hogy fejjel bebujt egy szénaboglyába. Most csak alsótestük és lábuk látszik ki a boglyából, a szénán átfúródó golyók benn a szénában ölték meg őket.