ARZ TÁBORNOKNÁL
Kelet-Galiczia, szeptember.
Stanislauban távirat várt: a főhadiszállásról megjött az engedély, elmehetek Arz tábornokhoz, a kassai hadtest parancsnokához. Ez év januárjában voltunk nála Grybowban, azóta nagyon híres ember lett. Valósággal türelmetlenül utazom hozzá a világ leglassúbb tehervonatján, a melyet alig birt felhúzni egy öreg, fáradt mozdony a magas dombvidékre. Két állomás közt huszonháromszor állt meg a nyílt pályán köhögni. De a vége mégis csak az lett, hogy megérkeztem és megtaláltam Arz tábornokot.
A hogy kerestem, kőlépcsőn kellett fölkapaszkodni a hegyoldalban egy kedves, olaszos, hervadt kis kertbe, abban van a falu iskolája. Benyomom a rozoga ajtót, egyszerre egy keskeny, hosszú, homályos folyosón a következő kép van előttem: a fal mellett a folyosó hosszában vagy harmincz petróleumlámpa a földön, a másik fal mellett sorban vagy harmincz tiszt, haptákban. A két sor közt egy czvikkeres fiatal tábornok áll és a halotti csöndben beszédet mond.
Arz…
Nagyon halkan és nagyon gyorsan beszél, – a hogy meghőkölve két csendőr mögé huzódom, alig értem. Aztán hallom: azt magyarázza nekik, mi a különbség a háborúban a közt, a ki a kötelességét teljesíti és a közt, a ki többet tesz, mint a kötelessége. Ezek mind kitüntetett tisztek, a kik ma kapták a dekorácziót. A beszédben semmi czifraság vagy frázis nincs, szinte iskolásan egyhangú és a hogy mondja, az a gyors tempó és halk szigor, – a végén mégis valami oly vallásos megbecsülése jön ki belőle a kötelesség fogalmának, valami oly száraz, de aszkétás feldicsőitése a «kötelességnél több»-nek, hogy az volt az érzésem: egy ideálista gyárost hallok beszélni, a ki a munkásaival megosztja a jövedelmét és most tanítja őket. A tábornok nem volt itt parancsnok, nem volt szónok, a tábornok sem a kardjára nem ütött, sem lóhátról, sem hordóról nem beszélt, – egészen új és meglepő volt ez az öt hónapi diadalút után hangzó tanáros egyszerűség, a mivel a legkeserűbb emberi nagyságot: a halál arcza előtt való kötelességtudást magyarázta a tanítványainak. Frázis nélkül is végezte be, szalutált nekik és sorba mindenkivel kezet szorított. Mire bele kezdtem jönni, már vége is volt, az volt a hangulat: ne szavaljunk, dolgozni kell, gyerünk tovább, vissza mindenki a helyére. Már rá is adták nagy, vörösbélésű köpenyét, már ki is ment a túlsó ajtón.
*
Délután a szállásán voltam, a falu végén lakik, meredek domb tetején, a papnál. A pap: iszonyú hosszú, fekete, csontos, beesettszemű ember, újját aranyvágású imakönyvbe dugva az egész idő alatt lassan fel-alá lépdelt az ablak alatt, a kertben. A hányszor nagyritkán messziről szólt egyet az ágyú, a pap sértődötten állott meg és arra nézett. Aztán mintha kérdő pillantást vetett volna be az ablakon a tábornokra: «ezt ön csinálja?»
Természetesen a kassai hadtest magyar katonáiról kérdezősködöm, a híres Hadfy-honvédekről, a kik őt a magyar vezényszóból csinált szójátékkal így hivják: «Előre-Arz». Végtelen szeretettel beszél a honvédeiről. A télen, januárban, mikor a grybowi kolostorban hallottuk beszélni a honvédek szerepéről a limanowai csatában, – úgyanígy beszélt róluk. Azóta végigverekedett velük Galiczián és Lengyelországon, nem változott meg a véleménye.
– Csodálatraméltóak a támadásban, – mondja – csak a legnagyobb tisztelettel és meghatottsággal beszélhetek róluk. Hallgassa meg ezt a példát, a mely nemcsak őket jellemzi, hanem általában a magyar katonát. Egyszer egy magaslaton álltak és onnan az oroszok nagy erőkkel leszorították őket. A harczban veszteségeket szenvedtek, úgy hogy mire a dombról lejutottak, kevesen maradtak. Megkapták a parancsot, hogy a dombot vissza kell foglalni. Rohamra indultak és az orosz túlerőtől ez a kevesebb honvéd visszafoglalta azt a dombot, a mit a több honvéd nem birt megvédeni. De ezzel még nincs vége. Az oroszok újra gyülekeztek, éjjel nagy tömegben megtámadták őket és keserves harcz után megint elvették tőlük a dombot. Most, természetesen, még kevesebben maradtak. És ez a másodszor leapadt maradék, most nem is várva uj parancsot, hajnalban negyedik harczra indult és rohammal végleg visszavette a dombot az orosztól. Ezt az egyre-kevesebb embernek egyre-nagyobb támadó erejét én a magyar katona klasszikus értékmérőjének és legjellemzőbb harczi tulajdonságának tartom. Remélem, ehhez a példához nincs szükség dícsérő jelzőkre. Ez tény.
Nyiltan és őszinte emberséggel beszél a modern háború szomorú nagy kérdéséről, az offenzivában való emberáldozatról.
– Ehhez se frázisok kellenek. Az újkor támadó háborújában a saját embereinket kímélő humanizmusnak két nagy eszköze van, ez a kettő és semmi más: sok nehéz tüzérség és sok tiszt. Pozicióháború nehéz tüzérség nélkül nem képzelhető el. A nehéz tüzérség minden lövése sok megtakarított emberéletet jelent, akármilyen paradoxálisan hangzik is ez. A sok tiszt pedig azt jelenti, hogy sok tiszt kevesebb katonával éri el ugyanazt az eredményt, a mit kevés tiszt sok katonával. A jól képzett, tanult tiszt tudja a katonai számítás módjait, annak számtalan egyéb eszköze is van a siker eléréséhez, mint magának a puszta emberanyagnak odadobása. Minél több ilyen tiszt van, annál kevesebb vér folyik. Ezek öt hónap véres, nagy harczainak a tapasztalatai. Még egyet a tiszt-kérdésről, és ezt, kérem, húzza alá: én azt a tapasztalatot tettem, hogy tartalékos és népfölkelő-tisztjeim néhány hónapi háború után katonai értelemben teljes értékű tisztekké váltak.
Emlékeztetem nagy sikereire: a gorlicei áttörésnél, Jaroslaunál, aztán Breszt-Litovszk elfoglalására, a mi teljesen az ő hadtestének munkája volt, arra, hogy a német császár a Pour le Mérite-et, a legnagyobb katonai kitüntetést adta neki, a mely hadseregünkben az uralkodóház tagjain kívül előtte csak Conrad bárónak volt meg, – ezzel elérem, hogy hű munkatársairól beszél:
– A jobbkezem Huber ezredes, a vezérkari főnököm volt. Óvatos, előre-dolgozó, számító férfiú, rengeteg munkaerő, a legapróbb részletekig előre kidolgozott tervek embere. És brilliáns hadosztályparancsnokaim: Hadfy altábornagy, ez a tetőtől-talpig grandseigneur-katona, maga a magyar méltóság, magyar erő, parancsolás, biztonság és nyugalom, – a katonái a rajongásig szeretik… és Kestranek altábornagy, ez a szívós, okos, agilis vezértehetség, – két ilyen különböző ember és mind a kettőért oly hálás vagyok a szerencsének… Általában, azért a nagy harmóniáért, azért a mindig összevágó, egymást kiegészítő munkáért, a mely a kassai hadtest tisztikarát mindig jellemezte… a hadosztályaim vezérkari főnökei: Balassa ezredes, Gerbert őrnagy… mi mindig nyugalomban, egymást azonnal megértve, harmónikusan dolgoztunk, én erre az egymáshoz-passzolásra, erre az összevágó gyors munkára vagyok a legbüszkébb.
– Bajtársi érzésüek és jók voltak hozzánk. Nem kérhettünk tőlük olyat, a mit ne adtak volna. Mackensen, a ki alatt harczoltunk, nagyon szerette a hadtestünket, ezt büszkén mondhatom. Itt a hadseregparancsa, a mit hozzánk intézett legutóbb.
Gépírással írt parancs, a mely alatt Mackensen nagy, hegyesbetűs, szögletes, középkorias aláírása látható. Ezek a mondatok vannak benne:
«… a hadtest az ő vitéz magyar és osztrák ezredeivel ez idő alatt hervadhatatlan babérokat fűzött zászlajára…»
«… olyanokat cselekedett, a mik mintaképül szolgálhatnak…»
«… a véres áldozatok, a melyeket a hadtest a hosszú harczok alatt hozott, nem voltak csekélyek, de dicsőségesek voltak és mindig győzelemhez vezettek. Én ezeket a vitézeket soha nem fogom elfelejteni…»
A végén:
«… őszinte köszönetet mondok ezekért a fényes teljesítményekért…»
És
«… ez a hadtest, akárhol vezetik is a jövőben az ellenség ellen, mindig, mindenütt kiválóan fog verekedni és mindig csak uj dicsőséget fog szerezni zászlóinak…»
*
A csöndes estén, vacsora után az országúton sétálgat, villanylámpa a kezében, egy kis fényfolt reszket előtte a földön, a hogy beszéd közben meg-megáll. Nagy csönd van a fronton, alszanak a katonái. Ma künn járt köztük, cserkesz lovasokat látott a frontunk előtt ólálkodni, de nem jöttek lőtávolba. Azt mondja: igazságos akar lenni, bár természetesnek találja, hogy engem a hadtestben főként a honfitársaim érdekelnek, de minden dicséretet megérdemelnek a hozzá beosztott egyéb ezredek is, a sziléziaiak, morvák, lengyelek. Ő maga magyar állampolgár, erdélyi szász családból származik és tökéletesen megtanult magyarul. Mikor nyugalom van a frontján, kimegy az árkokba és naphosszat diskurál a honvédekkel, folyton kérdezgeti, tanulmányozza őket.
Azt mondja:
– Végtelenül szeretem bennük, hogy legszívesebben a családjukról beszélnek. Hiszen sok minden egyébről is kell beszélnie egy tábornoknak a közlegényeivel… tudjuk, milyen fontosak az ő őszinte véleményeik az ellátásról, az ételről, italról, az ő kicsiny, de reám nézve nagyon értékes tapasztalataik a háborúról… okosan, egyszerüen és nagyon nyiltan beszélnek, mindig mindent megmondanak, a mint belemelegszenek a diskurzusba. De mikor áttérek a családjukra, szinte érzem, a hogy a hosszú lövészárokban álló sor egyszerre csupa apává változik, ennél a témánál mind közelebb jönnek, melegen és hálásan néznek az emberre és valami megható gondolatával a revánsnak, elkezdenek kérdezősködni az én családom felől… Mikor aztán megmondom nekik, hogy bizony én se láttam az enyéimet tizenöt hónap óta, nagy-szerénykedve még ők vigasztalnak engem.
Még egyszer visszatér a nehéz tüzérségre:
– Azt tartom, – mondja – hogy a nehéz tüzérség bombázását a lövészárokban kiállani, el nem szaladni, lelkileg bele tönkre nem menni, ez többé már nem bátorság vagy gyávaság kérdése. A ki látta, mikor a nehéz gránátok százai egyszerűen felszántják az ellenség egész lövészárok-rendszerét, és a ki, mint én, tudja, hogy a németek és a mi katonáink ebben a gránát-zuhatagban se mennek el a helyükről, annak arra a konklúzióra kell jutni, hogy itt az emberi értelmesség a legfontosabb tulajdonság. A török katona szívósságának egyik legerősebb eleme az a híres fatalizmus, a melyről annyit hallottunk, de ez így is van. A mi embereink szívóssága kétségtelenül az intelligenciájukban gyökerezik. Mi ezzel védekeztünk az orosz nehéz tüzérség ellen. Ezt a hadititkot elárulhatjuk nekik, csinálják utánunk, ha tudják.
Ezeket a szavait már csöndes kis zene kíséri, alul a faluban szájharmonikán muzsikálnak a katonák. Ez is egészen váratlan dolog volt a háborúban, ennek a rongyos kis hangszernek ez a világraszóló népszerűsége. A világháború hangszere a szájharmonika lett, nem a trombita vagy a hegedű, ezen szórakozik a mi hadseregünk, épp úgy, mint az egész német és franczia legénység. A tábori postacsomagokban százával jön hazulról. Ezt kérik mind.
Mintha bogarak énekelnének kórusban, olyan halk-vékonyan, krajczárosan, de mégis valami kis ünnepélyességgel szól.
– Öt hónap óta először pihennek – mondja Arz tábornok.
Kelet-Galiczia, október.
A kassai hadtest szerepe Breszt-Litovszk elfoglalásánál: magyar történelem. Nem mulaszthatom el felhasználni ezt a kitünő alkalmat, amikor itt együtt találom ennek az eseménynek a vezetőit és tanúit. Arz tábornok vezérkari főnöke, Huber ezredes, szíves volt itt, az irodájában rendelkezésemre bocsátani a Breszt-Litovszk elfoglalására vonatkozó összes terveket, térképrajzokat, parancsokat és jelentéseket. Az adatok e tömegéből (a melyben báró Gayer von Ehrenberg vezérkari százados igazít el) a vár megvívásának rendkívül érdekes, hiteles története bontakozik ki, sok olyan részlettel, a mit eddig nem tudtunk.
*
Augusztus második felében érkezett Breszt-Litovszk alá a hatodik hadtest, a hol észak és dél felől német csapatok közé ékelve a vár előtt húzódó záróvonalba helyezkedett el: északon Gorbov, délen Dobrynka volt a határa. Ezt a vonalat erősen ki kellett építeni, mert a XIII. orosz hadsereg erős támadásától lehetett tartani. Huszadikán már készen volt a vonal. Óriási nehézségekkel dolgoztak katonáink, a vonalnak egy őserdőn kellett keresztülhúzódnia. Hatalmas fákat döntöttek le, embervastagságú gyökereket kellett átfűrészelni, hogy árkot áshassanak. A rengetegben mindössze húsz lépésnyi teret tudtak az árkok előtt a kilövés czéljaira csinálni. Az erdő oly sűrű és vad, hogy az egyik ezredparancsnok végigmegy rajta, s mire a végén kijön belőle, le van vetkőzve, az ágak a szó szoros értelmében letépték róla a ruhát. Repülők szállnak az erődök felé és pontos fényképeket hoznak.
Huszonegyedikén jön a rövid parancs: «támadás intézendő a vár ellen.» A hadtest szomszédai, a németek, a terv szerint mozdulatlanul maradnak helyükön.
Rövid ellenállás után a hadtest 22-ikén elérkezik az orosz előállásokig és felállítja nehéz tüzérségét a legerősebb orosz támpont (158) ellen. Ez a 158-as iszonyuan meg volt erősítve. Elől erős földművei voltak, a mely előtt szögesdróttal átfont egész kidöntött fák és erős ágak százai hevertek. Ez előtt az akadály előtt különös robbanó-aknarendszer volt a föld alá rejtve.
Ezek villamos vezetékek végére alkalmazott robbanóanyagok voltak, a melyek mint rettenetes kezek kiterjesztett ujjai várták a támadókat. Ugyanezt a rendszert találták később az erődök előtt is, 100–200 méterre az állásoktól, kilométernyi területeken. Ezt a pontot nem lehetett szembetámadni, ezt meg kellett kerülni. A jobbszárny azonban oldalozó tüzet kapott és megakadt, nem tudott előre jutni.
Huszonharmadikán katonáink, folyton ásóval dolgozva, lassan és egyenként mégis az állás közelébe fnrakodtak. Az orosz ezeket a dolgozó bakákat tüzérséggel erősen lőtte.
Ismét rövid parancs jön: «Huszonnegyedikén az előállások elveendők.» A Hadfy-honvédek kapják a feladatot: az ellenség hátába kerülni és Malaszevicy felé nyomulni. A Kestranek-hadosztály feladata: Dobryn fölött az erdőt megtisztítani, egy majort elfoglalni és a 158-ast megtámadni.
Huszonharmadikán a kassai és a beszterczebányai honvédezred megveri az ellenséget, 350 foglyot hoz be és elérkezik a 158-as állás oldalába. Az orosz most megmozdul: Kobilany erődből kirohan a honvédek ellen.
A honvédek a kirohanó tömeget maguk elé eresztik és összelövik, miközben Kestranek ezredei keservesen és vérezve nyomulnak a 158-as felé. A kettős nyomás alatt az orosz éjszaka megszökik a 158-as állásból, a mieink elhelyezkednek benne, most már két-három kilométerre állnak a leghatalmasabb orosz vár erőd-öve előtt. Két erőd néz velük farkasszemet: északon Koroszcyn, délen Kobilany. A kettő közt egy «útzáró támpont», messziről nézve olyan, mint egy elegáns nyárilak terraszos kertje. Mind a két erőd teljesen modern és nagyszerüen felkészülve várja a támadást, a következő védő-fegyverzettel. Legkívül földalatti robbanó-aknák sora fogadja a támadót. Aztán meredeken emelkedik a mező és nyolcz-tíz sor szögesdrót-sövény van egymás mögött. Ezután mély árok következik, a melynek fenekén a szem elől elrejtve tizenkét-tizenöt sor szögesdrót.
AZ ERŐDÖK VÉDŐMŰVEI
sövény vonul. Az árokból ismét meredek és síma kaptató emelkedik a beton-fedezékekig. Itt háromméteres betonréteg alatt három réteg vasuti sín gerendázata védi az orosz katonát. Mialatt mi lőjjük őket, ők a beton és az aczélsín-rétegek alatt várnak. Mikor támadás jön, felmennek a betonsánczba és onnan lőnek puskával, géppuskával le az árok drótsövényei közé.
Ezt kellett a kassai hadtest katonáinak megostromolni és elfoglalni.
Huszonötödikén parancs: «Támadás kezdete ma délután négy óra harmincz percz.»
Délután négy óra harmincz perczkor elindulnak a rajvonalak. A főtámadás Kobilany erőd ellen megy. Erős tüzérségi előkészítés után rögtön előre ment a gyalogság. Este hét órakor a Hadfy-honvédek négyszáz lépésnyire állnak az erődtől, a Kestranek-hadosztály nyolczszáz lépésnyire áll. Jelentés jön: «Werke dicht besetzt.» (Az erődök tele vannak oroszszal.) Ujabb jelentés: «Igen erős ellenséges gyalogsági tűz.» Ez azt jelenti, hogy a betonfal mögül minden puska és minden géppuska szakadatlanul szól. Arz tábornok azt szeretné, hogy a csapatok várjanak éjszakáig a fedezékeikben, akkor nagyon lassan és óvatosan kuszszanak előre, robbantsák fel a drótakadályokat és csak úgy menjenek rohamra. A kassai hadtest ezredei ennek nem tettek eleget, az írott jelentések, a melyek megvannak a hadtest levéltárában, jelentik Arz tábornoknak, hogy a csapatokat nem lehet visszatartani. Kobilany-Nadbuzne helységbe, a mely lobogó lánggal ég, a kassai honvédezred elsőnek rohan be a kiadott várakozási parancs ellenére, s példáját követi a beszterczebányai honvédezred. Tíz percz alatt harminczöt földalatti akna robban fel.
Az aknákon áthaladva a dróthoz értek. El voltak látva drótvágó ollóval, de a honvédek többségén annyira uralkodott az előrerohanás láza, hogy mint parancsnokaik jelentéseikben írták: «… könnyelműen eldobálták drótvágó ollóikat, hogy e lassúnak látszó munka helyett ásóval és puskaagygyal verjék szét a drótsövényeket.»
Ennek a harcznak legforróbb két órája e napon este nyolcztól tízig tombolt. Két álló óra hosszant harczoltak a honvédek a drótszövevény közt. A vezérkari tisztek azt mondják nekem, hogy katonailag ez a mondat majdnem lehetetlenül hangzik és mégis úgy volt: a honvédek két álló óra hosszant harczoltak a drótszövevény közt. Az este sötétjében a világítást ehhez az extázisban vívott harczhoz maga Breszt-Litovszk szolgáltatta: a város vadúl lobogó tűzzel égett, a környéken minden falu égett, a meddig a szem látott, úgy hogy a világítópisztolyokból kilőtt kis csillagok «szomoruan pislogtak az egész harczteret beragyogó vörös izzásban.» Mikor a honvédek átvágták magukat a betonig, az orosz elmenekült Kobilany erődből és felrobbantotta a «Kapitalkoffert.» (Így hívják az erőd homlokán a leginkább előreugró részt, a mely arra szolgál, hogy jobbra-balra oldaltűzzel boríthassa el a támadókat.)
A miskolczi honvédezred rohama közben eljutott egy vizesárokig. A munkácsi honvédezred pedig a 141-es ponttól délre berohant az erődök közé épített állásba, az intervallum-ba és kézitusában vette el az orosztól. A 141-es pontot a 20-ik gyalogezred vette be rohammal. Kobilany erődben egy orosz műszaki katona ijedtében elvágta a villamos vezetéket, s ezzel megakadályozta azt, hogy a hátrább fekvő VII. számú műből az oroszok légberöpíthessék Kobilanyt mindenestől: oroszszal, magyarral együtt. Ezt az orosz katonát, a villamos művek gépészét elfogtuk. Azt vallotta, hogy a támadást éjjelre várták és az volt a parancs, hogy ha az erőd a végét érzi, a csapatok meneküljenek hátra, mert a VII. számú műből villamos vezetékkel felrobbantják Kobilanyt. A honvédek azonban már este nyolcz és tíz közt értek el az erőd faláig, és most az orosz védősereg megrémült arra a gondolatra, hogy talán őket nem is értesítve röpítik levegőbe hátulról az erődöt. Ezért aztán ő elvágta azt a kábelt, a mely hátulról az ekrazithoz szolgált.
Az erődben honvédeink egy hatalmas gőzgépet zsákmányoltak, a mely nagy árkok ásására való.
Ezután a Hadfy-honvéddivizió és a Kestranekdivizió tovább rohant, az erődök vonalán túl. Hajnali három órakor a honvédek egy zászlóalja a vár magjának déli részéhez ért, ott hidat épített és megkezdte az átkelést. A Kestranek katonái eloltottak egy égő hidat és a még ízzó gerendákon átrohantak. Ugyancsak hajnali három órakor Pogány Kálmán honvédfőhadnagy az átvonulást meg nem várva, átúszott a Bug folyón és elsőnek érkezett Breszt-Litovszk várába. Molnár Dezső tábornok, brigadéros, a ki Breszt-Litovszk első állomásparancsnoka volt, közölte velem, hogy honvédei a maguk-építette hídon a királyt és a hazát éltetve, kibontott zászlóval, énekelve elsőknek vonultak be a lánggal égő várba és városba napfölkelte idején. Báró Gayer százados közlése szerint a csapatok igazán tüzön-vizen keresztül rohantak be a várba, mert «a ki a parázszsal ízzó hídra nem fért el, türelmetlenségében a folyóba vetette magát és úgy úszott át a túlsó partra.»
Huszonhatodikán reggel ezekkel az előretolt zászlóaljainkkal egyidőben a német előörsök is megjelentek a citadellában és Breszt-Litovszk városában.
A győzelmes éjszakán egyik robbanás a másik után dördült el a véges-végig felgyujtott, lángoló városban. Egyetlen utcza volt, a mely nem égett: ebben lakhatott az az orosz parancsnokság, a mely utolsónak hagyta el a várost. Mint már a haditudósítók (a kik a rohamhoz érkeztek és a csapatokkal együtt mentek be az égő Bresztbe) jelentették, egyetlen élő ember, egy öreg zsidó várta a mieinket a városban. De az orosz bosszút a bevonulás után még sokáig érezte a hatodik hadtest. Az oroszok azokban a jobb épületekben, a melyekről feltehető volt, hogy a mieink kvártélynak fogják használni, óraművel összekötött robbanóanyagokat helyeztek el, a melyek még napok multán is felrobbantak. A hadtest parancsnoksága jegyzőkönyvet vett fel erről a harczmodorról, többek közt egy óraművel összekötött olyan dinamitaknáról, a mely nyolcz nappal a vár elfoglalása után robbant fel, s a melynek ez a nyolczszor-huszonnégy órára beállított óraszerkezete épen megmaradt. Az ily módon orvul felrobbantott épületek közt egy kórház is volt, mely tény szintén írott jegyzőkönyvbe van foglalva.
Huszonhatodikán, csütörtökön reggel volt ez a bevonulás, ugyanaznap délben Höfer altábornagy a következő jelentést adta ki:
«Breszt-Litovszk elesett. Arz tábornok magyar honvédsége tegnap bevette a vártól délnyugatra fekvő Kobilanyt. Ezzel áttörte a külső övezetet és hátbatámadta a legközelebb fekvő erődöt. – – –
Ma reggel megszállottuk a czitadellát…»
Kelet-Galiczia, október.
Egy pihenőnapon, a mikor a kassai hadtest nagyszerüen kiépített lövészárkaiból egyéb telefonjelentés nem jött, mint csak az, hogy a messze távolban cserkesz lovasokat látni kóvályogni, de az orosz tüzérség néma és az orosz gyalogság láthatatlan, – a hadtest vezérkari főnöke elmondta néhány tapasztalatát az ellenségről. Öt hónapig harczolt ez a hadtest Mackensen seregében. Gorlicétől Breszt-Litovszkig verekedett együtt a németekkel, majdnem mindig a német gárda szomszédságában, a mely mellett soha egy pillanatra sem maradt el. A mi az orosz háborúban a legnagyobb volt, azt ez a hadtest végigélte. Ki ismerheti jobban az orosz katonát, mint az, a ki Gorlicétől Breszt-Litovszkig folyton ismerkedett vele? Annyi mindent olvastunk össze az ellenségről a háború kezdete óta, hogy nem volna csoda, ha még ma se ismernők. Beszéltem tiszttel, a ki ezt mondta: «Hazugság, uram, a mit a lapok írnak, hogy gépfegyverrel hajtják őket, jönnek azok maguktól!» És beszéltem orvossal, a ki orosz foglyok hátából ütközet után orosz gépfegyvergolyókat operált ki. Itt így volt, ott másként, – ezuttal végre olyan embert hallok beszélni, a kinek joga van kritikát mondani róluk. De ez aztán másként is hangzik.
*
– Az orosz ellentámadások – mondja a vezérkari főnök – a mi nagy offenzivánk kezdetén erősebbek voltak, mint később. Aztán gyöngébbekké és ritkábbá váltak: fogyni kezdtek az orosz tartalékok. Ugyanily mértékben csökkent egyre az orosz tüzérség ereje. Konstatáltuk, hogy fogynak előttünk az ágyuk. Az én tapasztalatom azonban ebben a hadjáratban az volt, hogy az orosz tüzérség nem szenvedett municzióhiányban, még kevésbbé szenvedett ebben az orosz gyalogság. A hányszor orosz állásokat foglaltunk el, azokban mindig hatalmas tömegekben felhalmozott orosz municziót találtunk. Meggyőződésem, hogy a sokat emlegetett municzióhiány főként kifogás volt, a melylyel az oroszok súlyos vereségeiket mentegetni akarták külföldjük és belföldjük nyilvánossága előtt.
– Az orosz gyalogság nagyon jó. Tettrekész, bátor és halálraszánt az orosz katona. Nem könnyű ellenfél. Az egyéni tulajdonságai kitünőek. Csak a tömeg-tulajdonságai nem jók. Mindig, minden körülmények közt vezetőre van szükségük, mert ha vezetőjük nincs, feladják a harczot. A hol mi szembenálltunk velük, ott tisztjeik nagyrészt hátulról igazgatták őket, a minek eredményét abban láttuk, hogy mikor tüzérségünk munkája után gyalogságunk rohamra ment, nem voltak erős küzdelmeink. Akkor már csak az előrejövő tartalékok adtak nehezebb munkát. Egyszer megfigyeltem egy bakánkat, a ki – mialatt rajvonalunk tovább rohant előre – egyesegyedül hosszában bejárta az orosz árkot és egyenkint hivogatta ki belőle az oroszokat, a kiket aztán ő egymaga kísért hátra.
– Az orosz tüzérség jó. Nagyon kellemetlen. De egyre kevesebbet láttunk belőle, végül már nem volt nagyon veszedelmes. A mi ágyujok még volt, azt nagyon messze elvitték, főgondjuk volt, hogy tüzérségi anyagot ne vegyünk el tőlük.
– Orosz lovasság egyáltalán nem szerepelt.
– Az orosz foglyok, a kikkel nekünk dolgunk volt, készséges és jólelkü emberek voltak. Soha nem tapasztaltuk, hogy ellenséges indulattal viseltettek volna irántunk (a mely tapasztalatnak majdnem minden más harcztéren az ellenkezője áll, a foglyok általában daczosak, tehetetlenségükben is megőrzik a néma, de világosan észrevehető ellenséges indulatot). Számtalan vallomásukból tünt ki, hogy nem tudják, miért harczolnak. A hogy a sok-sok ezer orosz foglyot vizsgáltam, mindig csak azt láttam, hogy pompás emberanyag. Túlnyomó többségük nagynövésű, erős és makkegészséges ember. Az értelmiség körül van a baj. Műveltségről pedig nem is szabad náluk beszélni. Tanulmányoztuk őket: a világról és az eseményekről a legprimitivebb fogalmaik vannak. De észrevettük azt is, hogy nagyrészüket szántszándékkal vezetik félre. A leglehetetlenebb dolgokat hallom tőlük. Még olyan orosz katonák is, a kiket ez év augusztusában Breszt-Litovszk előtt fogtunk, komolyan jelentették ki fülem hallatára, hogy a szerbek Budapesten vannak és hogy a franczia császár Berlinben trónol.
– Az orosz katonaság parancsnoki vezetése energikus és kiméletlen. Kénytelen vagyok azt mondani, hogy az oroszok ebben a tekintetben – «korunk magaslatán» állanak… Egyszer alkalmunk volt kihallgatni a beszélgetéseiket. Egy hadosztályparancsnok beszélt egy zászlóaljparancsnokkal. A lehető leggorombább kifejezésekkel szidalmazta a mért nem akart előrenyomulni. Mi már akkor, a beszélgetés folyamán megállapítottuk, hogy a zászlóaljparancsnoknak van igaza, nem a főnökének. Később az események is igazat adtak neki, mert parancsra előrenyomult és az egész zászlóalját elfogtuk.
– Azt mondanom sem kell, oly köztudomású, hogy állásaik kiépítésében és a visszavonulásban végtelenül ügyesek. A mi az állások kiépítését illeti, igen gyakran alkalmaztuk ellenük a saját eszközeiket. Visszavonulásukban pedig az a szép, a hogy a trénjüket mindig idején viszik hátra, még pedig nagyon messze hátra. Azért egyszer sikerült huszárjainknak megcsipni őket: elfogták egy ezrednek még a mozgó-konyháit is, a kész menázsival és a szakácsokkal együtt…
*
Ezeket az objektiv mondatokat érdemes följegyezni az orosz háború történetének a margójára. Az ellenséget lekicsinyelni polgári divat; a katona, a ki két országon verte végig, íme milyen másként beszél róla.