1915 HALOTTAK NAPJÁN
Budapest, november
A mai este kivilágítása nem győzelemben előrerohanó csapatainknak szól, ez a kivilágítás a mozdulatlan ezredeké és az elhallgatott trombitáké. A halottak esztendejének halottak-napján szemeink, a melyek rohanó seregek figyeléséhez szoktak és vágtató lovasság után lelkendeznek, hagyják ott egy pillanatra a háború mozgóképét: ma a megállott sietők napja van. A hanyattfekvő huszárok, ágyúra-borult tüzérek, árokparton agyagot markoló megmeredt magyar bakák estéje ez, ma van a napja a kis fakereszteknek, meg a sok, táblás nagy keresztnek, a mely azt mondja: «Hier ruhen Ungarische Soldaten», ma van az estéje a sötét galicziai tarlón egymagában alvó «Unbekannter Honved»-nek, ma annyi «Ungarischer Soldat»-nak és «Honved»-nek van a napja, hogy ha mindeniknek a sírján kigyúlna a gyertyalángocska, szebb volna ezen a novemberi estén a földgolyó, mint a csillagos égbolt. Ha mindeniknek a sírján kigyúlna a gyertyaláng, végig csillag-csipkés volna a Kárpátok gerincze, sárga tüzecskéktől volna virágos a lengyel síkság őszi éjszakája, a galicziai dombvidék, a szerb agyag és a litván homok. Ma a Halál szabadságharczának első nagy emléknapja van. Annak az esztendőnek az emlékére, a mikor a Halálban föllélekzett a szorongatott munkavágy, a mikor nem kellett többé verekednie a kaszasuhintás előtt a tudománynyal és a szeretettel és a kaszasuhintás után az emlékezetbe mély bélyeget égető szertartásokkal. Ebben az esztendőben a csatatereken az ő igazi muzsikája szólott, nem az, a mit az emberiség avatott halotti zenévé. A ő zenéje szólt: a torkon-akadt hurrá, a rövid hördülés és a hirtelen elfulladó szitok. Az ő igazi verseit hallhatta a zsoltárok helyett: a közepén kettészakadt jajgatást és a visszhangtalan segélykiáltást. Nem kapaszkodtak az uszályába azok az ezerek, a kik egyetlen halottat kisérnek a temetőbe, nem bosszantották fáklyák és papok, beszédek és zokogások, ott künn nem látott fekete fátyolt, nem hallott kórusokat, – ott, a hol komoran felséges szabadságában vagdalkozott, nem kellett hallania minden tetem mellett az ő igazi megcsúfoltatását: a könnyes fogadalmat, hogy a szeretet és az emlékezés semmivé teszi az ő munkáját. A férgek urának, ennek a tisztátalan hatalmasságnak, nem kellett többé borzadnia a temetési szertartások ősi tisztaságától és komor illataitól: örvendhetett a sár és vér keveredésének, a verejtékben való elföldeltetésnek, aljas szimatja ellen nem lázadt tömjén és fáklyafüst, nem daczolt vele a balzsam túlvilági parfümje – az ő saját, szabad éve volt ez, az ő nagy önállósága, az ő korlátlansága és alkotmány nélkül való kormányzása, az ő nyomorúlt, szívet-elszorító, átkozott, ezerszer átkozott szabadsága, felvirulása és megdicsőülése – sírva kiálttassék az arczába: még a mai nap kis gyertyáitól is megszabadul, még ettől a szerény, alázatos, bánatos kis szemrehányásunktól is megszabadult ebben az esztendőben, még ezeket a tiltakozva reszkető kis fényeket se kell látnia, mert – szentséges Isten – hova mindenüvé kellene elmenni a szüléknek, az özvegyeknek és árváknak, hogy egy kis világosságot gyújtsanak az elesett katona teteme fölé?
Az, a mi velünk most történt, olyan nagyon-nagyon nagy, hogy ez a máig eltelt tizenöt hónap az első meglepetéstől való felocsudáshoz sem elég. Az emberek legnagyobb tévedése az, hogy megszokták a háború állapotát. Nem igaz. Rá fognak jönni, hogy ez a mindennaposság, ez a majdnemnyugalom, a mivel a háborút élik és figyelik, még mindig nem egyéb, mint az első pillanat eszméletlensége, azé az első megdöbbent pillanaté, a melyen még nem vagyunk túl. Mint a keleti mese felborult korsójából még ki sem ömlik a víz, mialatt a fantázia a hét eget megjárja, – úgy vagyunk mi elménkkel már túl hét és hetvenhét poklon, még mielőtt annyi idő telt volna el, a mennyi egy felborult szívnek a kicsordulásához kell. Halottak napja – a háborúban már a második – és mennyi mindent kell lefejtenünk az agyvelőnkről, hogy megértsük a maga igazi, a maga régi értelmében azt, hogy mit tesz az, hogy egy fiatal, egészséges embernek meg kell halnia. Ennek a gigantikus első pillanatnak még oly erős a kábulata, hogy valóságos kínlódás, a míg az ember kiszabadítja az eszét alóla és megpróbál a régi józan eszével elgondolkozni csak egyetlen egy katonának is a sírja fölött. Mennyi hivatalos jelentést, mennyi külpolitikát, diplomácziát, mennyi újság-stratégiát, mennyi csalóka fogalmat kell lekaparni az embernek az agyáról, mennyi olyan nyomorultul elterjedt és belenyugvással szentesített frázist: mint «csekély veszteség», «nagy veszteség», «véres küzdelem», «erős ellenállás» – kell fölfejteni, elemeire bontani, önmagunknak megmagyarázni, a míg megint eljutunk ahhoz a józan állapotunkhoz, a mely 1914 nyarán még közkincs volt és a mely világosan látta még egyetlen egy ember ártatlan és korai halálának is minden borzalmasságát. Halottak napján minden embernek be kellene zárnia a lakását, vendéget, ujságot, levelet nem volna szabad magáohz bocsátania, hogy egy kicsit megpihenhessen a józan értelme, hogy egy kicsit ráeszméljen arra, hogy mi mindenbe törődött bele egy év alatt, hogy mi mindent szokott meg hűtlenül és árulóan és mi mindent kezd egyszerűen természetesnek találni. Halottak napján minden embernek föl kellene ráznia magát, hogy a benne leülepedett sok altatószer, a sok ilyen kifejezés, mint «előrenyomulás» és «akczió» és «partraszállás» és «ellenintézkedés» és «erősítések» és «átkaroló mozdulat» – és mindez a sok nehéz, lelket elborító, bódító iszap felszabaduljon és kavarogni kezdjen, apró szemeire oszoljék és megmutassa magát a maga igazi mivoltában, abban a képében, a miben 1914-ben láttuk volna: ártatlan emberek kínhalálában, éjszaka a víz sodrával küzdők alámerülésében, emberek kiáltásában, a kiknek a lágyába vágódik törött acélfazekak repülő éles darabja, – hogy ebből a sok belénk oltott ragályos hadi-frázisból felkavarodjék egy-egy kép: a magyar kishivatalnoké, a mint hirtelen megtorpan, mert a homlokába repül egy hegyes aczéldarab – (három sor a halálozási rovatban, benne van a név, az ezred-szám, a katonai rang, az orosz falu neve, minden, csak épen maga a lényeg nem) – ma fel kell szabadulnia mindenkinek ezek alól a nyűgök alól, mert különben nem tud a lelkében igazán gyertyát gyújtani minden elesett magyar katonának. Még a legszebb elringató, vigasztaló szót: a «hősi halált» is el kell ma egy órára felejteni, mert ma halottak napja van, ma legbelülről kell gondolkozni, mert valamikor csak el kell jönnie még ebben a világ-részegségben is egy napnak, egyetlen napnak legalább, a mikor az ember magára zárja az ajtót és lehúnyva a szemét, végre egyszer – belülről – megnézi a meztelen, véres szívét, a régit, az igazit, a melyre valamikor a názáreti Jézus hívta fel nyomatékosan és mindörökre feledhetetlenül az elme figyelmét. Így valahogy lehetne pótolni azt a rengeteg gyertyát, a mit nem tudunk hova küldeni, hol meggyújtani. A fájdalmas, kínos, háborús halálnak – ha csak egy perczre is, – igazi elgondolása az egyetlen lángocska, a mit a polgár meggyújthat a mai estén a névtelen magyar fakeresztek tövében.
És ezt a gondolatot, – a mely mindenkor máskor ellenállhatatlan erővel tolakodnék fel, s a melyet csak most kell egy felfordult világ eszme-romhalmazai és frázisburjánzása alól erőszakkal kikaparni, – ezt a gondolatot, a magyar katona halálának, mint egyes-ember egyéni halálesetének ünnepélyes megsíratását a mai napon kímélet és önczenzura nélkül gondoljuk és szenvedjük végig. Mert ez a rövid ideig tartó intenziv lelki foglalkozás az ő halálukkal igazán az egyetlen fény, a mit messzi harcztereken a sírjaik felett gyújthatunk. A megfertőzött és trainirozott hadi-elme megtisztításával így a régi és romlatlan szív jusson egy napra a jogaihoz: képzeletben sugározzék minden halott katona fölött a háború előtti emberség egy-egy gyertyalángja. Így világítsuk ki emlékező szívünkkel az egész világot ma este, – ne áltassuk magunkat azzal, hogy ennek a világ-felfordulásnak minden halottja megjelölt sírban alszik, – minden porladó magyar szív fölött égjen a könnyekben megfürösztött elme egyetlen világos percze, a krisztusi emberség lucidum intervalluma – és akkor egyszerre halványan kezd majd fényleni a tengerek mély zöld vízüvegje, a mely alá a «Zenta» és a «Kaiserin Elisabeth» magyarjai némán lengve szállottak, akkor a mai estén felsugároznak a sziklák a Beszkideken, Vereczkénél és Uzsok körül, a hol az új hó már a tavalyi megfagyottak csontjaira borul, rezgő fények gyúlnak ki a Visztula, az elfelejtett Nida, Dunajec, a San, a Száva, a Kolubara, a Drina, a Dnyeszter, a Duna fenekén, a hol a pontonokból kibukott, örvénytől elkapott, gázlókon térdreesett magyarokon gördül a futó kavics, – vándorló kék lángok szálldosnak a Tanev mocsarai felett, a Pripjat iszapján, villódzó fények bujkálnak a Rokitno erdős ingoványaiban elsülyedt magyar szívek felett, reszketve csillog tőlük a Bug, a Styr, az Ikva, az Adria, – végig ragyognak tőlük a limanowai szántóföldek, mint égő ibolyák pislognak a bukovinai erdők éjszakájában, lobogó kandeláberekkel izzik tőlük a Doberdó nagy kőasztala és kanyarogva rajzolják a novemberi sötétbe az Isonzó partját, – most, a ne-szólj-szám esztendejében mit adhatunk az elesett magyar katonának hamarjában egyebet, mint hogy halottak napján egy rövidke pillanatra elfelejtjük a megtanultakat és olyan lángot gyújtunk a csontjai felett, a melynek a tüzét a mi régi, háború előtti, ki nem tanított szívünk hamuja alól kaparjuk elő? Mert valójában a sírok sötéten szerénykednek a mai éjszakán. «Ungarischer Soldat» és «Honved» néma alázattal fekszik a galicziai agyagban, az olasz sziklák alatt, a Macsva sarában és a volhyniai mocsarak fenekén. Ő nem kért semmit, ő csak meghalt, a mikor a halál szabadságharczának esztendeje volt. A testvérei ma gyújtsák meg a gondolkozás gyertyáját az ő elveszett teteme felett. A fiai pedig keményen emeljék fel a fejüket, a mikor követelni fogják azt, a miért a magyar tiszt és a magyar baka mukkanás nélkül, parancsra halta a halál minden nemeit. Szebben 1915 Halottak-napját nem becsülhetjük meg, mint ha visszatérünk a halál értékének régi felbecsüléséhez. Csak így mérhetjük fel a mi testvéreink mártiriumát, csak így látunk be jövő kötelességeink rengetegébe, csak így mered fel előttünk egyre hatalmasabban a nagy Ellenérték, a mi egy vérző nemzetnek a gyertyafények e tengeréért Isten és a történelem előtt kijár.