VISSZA A HADISZÁLLÁSRA
Indija, november.
Néhány napi déli tartózkodás után, amikor már azt hittük, hogy végre eljuthatunk a Kolubaránál harcoló csapatokhoz, a frontra, hirtelen parancs jött, utazzunk fel az északi harcztérre, az új állomáshelyünkre. Sötét hajnalban indultunk el Mitroviczáról és egymás vállára dőlve aludtunk a vonaton. Két órai utazás után arra ébredek, hogy hirtelen nappal lett, mintha a nap sütne be az ablakon, kinézek, a vasuti töltéshez egészen közel egy négyemeletes gőzmalom ég, már ki van égve az egész belseje úgy, hogy most már csak az lángol benne, a mi a földre zuhant le. A lángok mintha a felhőkig lobogtak volna fel, a négy óriás fal közül a száz meg száz ablakon egy nagy kályhába lehetett látni, a mely felül nyitva van. Nappali világosság és nyári forróság volt egy pár perczig, a míg a vonat a malom mellett ment. A malommal szemben, az égbolt túlsó oldalán majdnem pontosan ugyanolyan vörös volt az ég, mint a malom fölött. Ott a nap jött fel, haragosvörösen és éppúgy lángolt a láthatár alján, mint a malom, a melyet már rég elhagytunk. A vonat ablakából hol hátra, hol előre néztünk, a két lángolás és a két vöröslő égrészlet olyan egyforma volt, hogy össze lehetett volna téveszteni a kettőt. Egy állomáson sokáig áll a vonat, a vasuti őrök azt mondják, hogy a zimonyi nehéz ágyúk dörgését idáig lehet hallani. Mindenki figyel, némelyek azt mondják, hogy ők hallják, én nem hallom, nagyon nagy hajnali csönd van az elhagyott állomáson, a kékes derengésben, csak a mozdony liheg fáradtan. Messziről az égő malomból egy láng-szökőkút robban fel hirtelen iszonyú magasra, aztán lecsöndesedik. Az egyik négyemeletes fal dőlt be. Megfordulok a felkelő nap felé. Lassan és győzelmesen vörösíti be maga körül az ég alját egyre nagyobb darabon. Az állomásparancsnok azt mondja, hogy déli seregünk győzelmes útjában már átkelt a Kolubara folyón.
Zsolna, deczember.
«Fiam…»
Most azon tünődöm, hogy valamikor ez a szó lesz a legszebb emlékem ebből a háborúból. Soha nem hallottam és soha nem fogom többé hallani ennek a magyar szónak azt a krisztusi meleg zengését, a mivel most szól itt körülöttem már egy hónapja. Hogy így eltünődöm rajta, úgy érzem, ezt kaptam karácsonyra a háborútól. Most fedezem föl, milyen szép. Fiam. Minden más megszólítás megszünt, a háborúban mindenki: fiam. Szebb, mint a német mein Kind és mint a franczia mon enfant. Fiam – és mégis, az ember a leányának, a feleségének is szokta mondani. Fiam – ez melegebb, mint a mein Kind, mert büszkeség van benne. Az értékesebb gyermekre, a fiúgyermekre büszke apa öröme szól belőle. Édes fiam – az öcsémnek is mondhatom, sőt a bátyámnak is, ha bánata van és vigasztalom: – látod, fiam, nem így kellett volna. Fiam: a barátom, ha tanítom, vagy gyöngéd szemrehányást teszek neki. Gyere be, fiam – a hű inas; ejnye fiam – az asszony, ha soká öltözködik. Lásd be fiam – mindenki, a kinél nyugodtabb, okosabb akarok lenni, a kit szeretek, a kivel apáskodom, a ki bízhatik bennem, a kit nem hagyok el – fiam: mindenki, a ki szomorúan emeli rám a szemét, fiam: mindenki, a kinek sebe van, a ki éhes, a ki fázik, a ki hazagondol, a ki sóhajt, a ki levelet ír, a ki szerelmes, a kit megcsaltak, a ki szenved, a ki mosolyog, mikor szenved – úgy-e, fiam? – mindenki, a kit nagy baj ért és még nem tudja, a ki sebet kapott és bele fog halni – nem baj fiam, meggyógyulsz fiam, – mindez a sok jó, szenvedő, áldottkedves baka, a ki az éjjel a ködben elmasirozott előttem (a kórházból jöttek, valamennyi gyógyult sebesült volt és megy vissza a frontba) – majd megjöttök fiam, megsegít az isten fiam, nesze neked is egy czigaretta fiam, sajnálom, hogy százat nem hoztam, most már nektek nem jut, mert nincs több, fiam.
Fiatal hadnagyok mondják az öreg népfölkelőnek, úriasszonyok az átkötözőben a bakának, a kis doktor mondja akkora huszároknak, a kik kétszer olyan nagyok, mint ő, egyik tiszt mondja a másiknak, minden tiszt a búcsúzó feleségének, vén tábornok az ősz ezredesnek, szuronyos népfölkelő az orosz fogolynak, a ki nem is érti, – ezt a szót soha többé ily sűrűn, de ilyen forrón se fogom hallani.
A földig, a porig aláz bennem mindent, a mi valaha kiábrándulás volt az emberekből, ez a szó és az, a hogy mondják. Ha valaha, életem során csak egy pillanatra is fogalmam lett volna arról, hogy háborúban így fogják egymást szeretni az emberek, a hogy most látom, nem lett volna az emberi rosszaság miatt soha egy keserű napom se. Az éjjel féltizenkettőtől egynegyed négyig topogtam a szabadban rakott tűz körül s néztem, hogyan jön már a második ezer orosz fogoly ki a ködből, a mely oly sürű volt, hogy a legközelebbi tűzrakást már nem lehetett látni tőle – köhögve, nyakig beburkolva, görnyedten jöttek párosával, földszinű köpenyegeikben, csak úgy dőltek a ködből, egyre jöttek, éhesen, rongyosan, mint a koldusok – tegnapelőtt még lőttek az enyéimre, de ma már az enyéim ott állnak a tűz mellett és gulyást adnak nekik, jól megmérve és hallom, a mint a nagykanalas népfölkelő szünet nélkül mondja nekik:
– Nesze fiam. Egyél fiam. Kevés fiam? Itt van még egy kanállal, fiam.
A tiszt kijön, mondja a népfölkelőnek:
– Menjen be fiam, maga már fázik. Majd felváltom, fiam.
– Gyere fiam – mondja a bakának a doktor, – majd átkötözöm a fejedet.
Zúg tőle a fejem, ezt nem lehet elfelejteni soha többé. Bocsássanak meg érte a józanok, de nem tehetek róla, hogy ilyen nagyon beleestem. Benne vagyok a nagy malomban, a nagy kő alatt van most az én bűnös életem is, talán nem is illenék ezt kinyomtatni, annyira nem fontos most senkinek a magános gyötrődése. De olyan valami felujjongó érzés ennyi emberséget és szeretetet látni minden nap minden órájában, hogy megírom haza, mint a hogy a családjának ír meg az ember valamit, a minek úgy örül, hogy nem akarja magának megtartani.
Újzsolna, deczember.
Hadifoglyok közt.
Kis teherpályaudvar, korai téli alkonyat. A sárban, a teherkocsik és a raktárbarakkok közt most vánszorgott el ezerkétszáz orosz katona, már jön újabb hétszázötven. Egy pesti tanár és egy pesti bankhivatalnok ad nekik enni, egy ügyvéd kérdezi ki a panaszaikat és egy kereskedő kötözi át a sebesültjeiket. A hogy beléjük keveredem, egy csendőr tol el onnan czivileket, mert orosz pénzt akarnak vásárolni a foglyoktól.
– Ez nem vásár, – mondja – majd beváltják a pénzüket hivatalosan.
Magyarázólag fordul felém:
– Kiuzsorázzák szegényeket.
Most hirtelen, a hová pillantok, emberség és jóság: az egyik orosznak csajka helyett kis konzerv-skatulya van a kezében, a magyar népfölkelőhadnagy csajkát ad neki; az egyik szomorúan néz a gulyásra, a mit kapott, a szakács nevet egyet és még egy porcziót ad neki; a tanár – az élelmezés parancsnoka – skatulyából adja nekik a czigarettát; egy czivil magyar kifizet az egyik helyett a kis kantin-ablakban tizenkét krajczárt; az ügyvédhadnagy felesége átkötözi az egyiknek a fejét. Megüti a fülemet, az egyik németül mondja:
– Auch Lehrer?
Odanézek, két skatulya gyufa van a kezében. Előtte nevet egy magyar népfölkelő.
– Mi az? – kérdem.
– Ő is tanító – mondja a magyar.
Gyönyörű szál legény, boldogan szorongatja a gyufát. Elég jó németséggel magyarázza:
– Én tanító vagyok, Livlandból. Kértem tőle egy gyufát, kérdezte, mi vagyok, mondtam: tanító, mondta: ő is tanító, adott még egy skatulya gyufát.
És megint nevettek egymásra, sokáig, csak ezt mondták: Lehrer… auch Lehrer… Lehrer… Odagyűlt vagy ötven köréje, azoknak elmagyarázta oroszul. Addig nevettek a két skatulya gyufán, a míg még egy orosz tanító jött.
– Mi az? – mondta. – Tanítókat keresnek?
A magyar népfölkelő a magyarok közé megy, ott nevet tovább.
– Tanító… mondom neki… mondja nekem… Lehrer… auch Lehrer…
*
A tisztekkel uzsonnáztam az állomás mögött, egy kis vendéglőben. Lehettek vagy huszan, mindannyian a 293., 294., 295. és 296. gyalogezredből. Tegnapelőtt fogták el őket. Ebből a négy ezredből állott a hadosztályuk, ők azt mondják, hogy kis híjján az egész divizió el van fogva. A 293., 295. és 296. ezred szentpétervári tartalékosokból áll.
– Körül voltunk kerítve – mondja az egyik francziául és int, hogy meg kellett adniok magukat.
Egy másik kipótolja:
– … és elfogyott a municziónk.
Jól van. Rendben van. A világért sem akarják, hogy azt higyjük, hogy megadták volna magukat, ha csak egy töltényük lett volna. Bár odakünn a «Lehrer» azt mondta, hogy a mieink olyan hirtelen vették körül őket, hogy ő például egyetlen lövést sem tett. Mindegy. A fődolog, hogy itt vannak.
Az egyik azt mondja, ő nem orosz, hanem finn.
– Hiszen akkor…
Még ki sem mondtam, mosolyogva szól:
– Magyarok és finnek rokonok. Maurus Jókai… Petőfi…
Kisértetiesen hangzik ez a két név ennek a lerongyolt, nyakig sáros, fáradt szőke embernek a szájából. De rongyaiban is olyan elegáns, olyan finoman tempós a beszéde, minden mozdulata… A húsz között talán csak kettő volt, a ki ne lett volna szép ember. Modorban, gesztusban, társalgásban pedig egyszerűen tökéletesek voltak. Kérdezem, hogy valami kiváltságos ezredhez tartoznak-e? Hogyne. Petrográd! Magyarázzák:
– Minden divizió négy ezredből áll. Minden ezrednek más szinű sáv van a gallérján. Mindig az első ezred piros, a második kék, a harmadik fehér, a negyedik fekete. Mink petrográdiak vagyunk…
Belép az állomásparancsnok. Az oroszok két hosszú asztalnál ülnek egy fegyvertelen brünni sech hadnagy őrizete alatt. Most mind felugrik, haptákba áll. Az állomásparancsnok harsányan kérdezi:
– Tud az urak közül valaki németül?
A livlandi jelentkezik:
– Ich, bitte.
– Akkor tessék a bajtársaitól megkérdezni, hogy nincs-e valami kivánságuk, vagy panaszuk.
A livlandi hátrafordul, gyorsan egy rettenetes orosz mondatot mond. Kórusban felelnek, németül:
– Nein! Nein!
Az egyik, egy bőrkabátos, nagyon intelligens fejű, feltartja a kezét:
– Ja.
De nem tud németül. Francziául adja elő, hogy valamelyik lengyel falu lakossága, a mikor átkisérték őket a falun, gúnyolódva kiáltott feléjük: «moszkali, moszkali (oroszok)… most majd kaptok, úgy-e, meg vagytok fogva…» satöbbi.
A hosszú livlandi leinti, hogy ezért ugyan nem érdemes panaszt tenni.
– De igen, – erősködik a bőrkabátos – a foglyot nem szabad csúfolni!
Tudja Isten, örültem ennek a panasznak, mert ha ez a tiszt ilyen kicsiségért ilyen komoly panaszt tett, akkor ebből olyasmi látszik, mintha szigorú elveik volnának a fogoly katona tiszteletbentartására, és akkor talán ők is megbecsülik a mieinket…
Mialatt ez történt, az egész idő alatt, egészen a vonat indulásának pillanatáig, az egyik fiatal orosz tiszt tüzesen udvarolt a kaszirnőnek. Ennél valami reménytelenebb dolgot még soha életemben nem láttam.
*
Két esetet mondanak el, mind a kettő mostanában történt itt, ebben a vendéglői szobában, a hol az átvonuló fogoly orosz tisztek szoktak enni. Vasárnap este czigány játszott a vendéglőben, mikor vagy tizenöt orosz fogoly beült ide felügyelet alatt vacsorázni. A tizenöt közül tizenegy lengyel volt. Egyszerre csak elkezdi játszani a czigány a Kossuth-nótát. A tizenegy lengyel felállt. Az egyik orosz megkérdezte:
– Miért álltatok fel?
– Unjuk az ülést, – felelte a lengyel – egy kicsit ki akartunk nyujtózni.
Utóbb a mi népfölkelő-hadnagyunknak megmagyarázták, hogy egyikük ismerte ezt a nótát, de az Istenért, ha az orosz kérdezni találja, ne mondja meg neki, milyen nóta volt.
Ma délelőtt pedig az ezerkétszáz fogolylyal jött orosz tisztek közt volt egy alezredes is. A kantinos bécsi ember és van neki egy hat éves kis fia, a ki mindig a katonák közt ténfereg. Kard van az oldalán és kis huszársapka a fején. Odamegy az alezredeshez, a ki kávét ivott és megszólítja németül:
– Te katonatiszt vagy?
Az alezredes rámosolyog:
– Igen.
A gyerek rámutat a saját kis pléhkardjára:
– Miért nincs neked ilyen?
– Mert elvették tőlem – mondta az alezredes és lehajolt a kávéscsésze fölé.
«Kérem, – mondta nekem, a ki a történetet elbeszélte – a két tenyerével eltakarta az arczát és úgy sirt. Tessék elhinni, én nem is tudtam, hova legyek… egy alezredes, kérem!…»
Főhadiszállás, deczember,
Ma több tudósító a főparancsnokság városába utazott, Hoen tábornokhoz, a szokásos informácziókért. Este vissza kell jönni. A vonaton együtt jöttek a debreczeni 39-ik gyalogezred egy tisztjével, a ki a következő elragadó csataképet mondta el ennek a híres magyar ezrednek a forró napjaiból:
Az ezred – ugyanaz, a melyet a minap valósággal ünnepelt a hadvezetőség – ellenállhatatlan temperamentumával és viharzó harczi kedvével mindenütt kedvenczévé vált azoknak a csapatoknak, a melyekkel együtt küzdött. A debreczeniek elismerése vagy kritikája szájról-szájra járt a többiek közt. A debreczeni ezred legutóbb egyszer egy stájerországi ezred mellett állt a tűzvonalban. Mind a két ezred várta, hogy előre küldjék. Egy tiszt érkezett azzal a parancscsal, hogy a stájerek azonnal induljanak rohamra. Erre a stájer ezred feltűzte a bajonettet, bucsút intett a magyaroknak és zengő harczi ordítással, mint a vihar, rohant az oroszok ellen. A debreczenieknek úgy megtetszett az a hatalmas tempó, a melylyel a stájerek az ágyúk tüzén keresztül az ellenségnek rohantak, hogy az egész debreczeni ezred, négyezer magyar fiú, egyszerre tapsolni kezdett. A stájerek az elragadtatott magyar bakák tapsviharában futottak át a mezőn az orosz árkok felé. Az orosz ütegek közben egyre bömböltek. A debreczeni ezred mindvégig szakadatlanul tapsolt. A stájerek tökéletesen szétverték az orosz vonalat. Boldogan mesélték fűnek-fának, hogy mikor a stájer sebesültek visszafelé jöttek, a debreczeniek még mindig tapsoltak.
Újzsolna, deczember.
Egy zászlósról.
A teherpályaudvar megint tele van vonatokkal. Az egyik vonaton hétszáz orosz fogoly jött, a ki az itteni «Verköstigungs-Stationon» kap enni, a másik vonaton sebesült és meggyógyult magyar bakák mennek a harcztérre, ők is ugyanezt a gulyást kapják. Fagyos téli éjszaka, fél három. Köd, igen magasan függő villanylámpák. Jövök a barakkokból, a hol hosszú asztaloknál úgy eszik a hétszáz orosz, mintha valami nagy banketten ülne. Megyek a síneken keresztül egy vörösen lobogó máglya felé, meg akarom nézni, mi az a tűz a ködben. Vasuti sínekből csinált állványokon nagy vasládákban fő itt a szabadban a gulyás, a ládák alatt olyan nagy tűz, mintha vasat akarnának olvasztani. A tűzhöz közel egy kerti szék, azon egy fiatal orosz tiszt ül és noteszbe ír a tűz fényénél. Senkivel sem törődik. Azt mondják zászlós, ő nem utazik a többivel, hanem vár reggel ötig, a míg fogoly orosz tisztek jönnek, azokkal utazik tovább. Meglátja a karszalagomat és azon a Presse szót. Felkel és szalutál. Németül szólít meg:
– Ön haditudósító?
– Az vagyok.
– Magyar?
– Igen.
Mutatja a könyvet, a mibe az előbb írt.
– Akkor egy szivességre kérem. Engem egy magyarországi fogolytáborba visznek. Én ide ebbe a könyvbe felírtam magyarúl azokat a kéréseket, a mikre szükségem lehet. Nem tudok magyarúl, de magyarok lediktáltak nekem mindent, a mi kell, én leírtam a pontos magyar kiejtést orosz betükkel. Most majd felolvasom és ön mondja meg, ha valahol hiba van. Jó?
– Jó – mondom.
Rám nézett most, mikor azt kérdezte, hogy «jó» – a tűzfénynél mindenkinek romantikus az arcza, ez egy feltünően hosszúra nyúlt, nagyon csontos arcz volt, hosszú orr, hosszú áll, nagy, sötét szemek, beesve a homlokcsont erős árnyékai közé.
Olvassa, magyarúl, igen ügyesen ejtve ki a szókat:
– Kérek egy pohár vizet.
Rám néz.
– Jó – mondom.
– Kérek egy darab kenyeret. Váltson nekem orosz pénzt. Vesse meg az ágyamat. Kefélje ki a ruhámat. Tisztítsa ki a czipőmet. Hozzon mosdóvizet. Kérek szappant.
Rám néz.
– Nagyon jó – mondom.
– Hozzon szivart. Hozzon czigarettát. Szerezzen egy német ujságot. Jelentse a parancsnoknak, hogy beszélni akarok vele. Kérek teát. Kérek feketekávét. Ne szóljon senkinek.
– Mi az? – mondom.
Olvassa, gépiesen:
– Ne szóljon senkinek.
– Hogyan? – mondom. – Ne szóljon senkinek? Minek önnek ez a kérdés?
Becsapja a könyvet, visszateszi a zsebébe. Csak most veszi észre, hogy nem értvén a szöveget, ezt is felolvasta. Sötéten, szemrehányóan néz rám és visszaül a kerti székre a tűz mellé.
– Bocsásson meg – mondja – hogy zavartam.
Megfogta a széket lenn az ülés alatt, két kézzel, és amúgy ülve a székkel együtt hátat fordított nekem.
Zsolna, deczember.
Hallottam egy történetet egy magyar bakáról, aki kaftánban harczolt, ennek a történetnek többféle verziója van. A háború anekdotái, a hogy a felingerelt idegrendszerek közt kóvályognak, a megtörténésük után huszonnégy órával már különböző formákat kapnak. Mire a frontból a hadtápvonalba kerülnek, százféleképpen mesélik őket. Én úgy jegyzem ezt fel, a hogy én hallottam.
Rohatynban, Kelet-Galicziában, mikor még a mienk volt, ment az utczán egy napon egy kapitány. Egyszerre csak megáll előtte egy zsidó. A zsidónak nem volt se pájesze, se szakálla, csak kaftánja és prémes kalapja, a mi Rohatynban elég a zsidósághoz. Egyébként szép magyar bajusza és jó magyar arcza volt a zsidónak.
Azt mondja a zsidó:
– Kapitány úrnak alássan jelentem, itt vagyok. Megszöktem az orosz fogságból.
Megmondta a nevét, az ezrede számát. Tősgyökeres magyar baka volt.
– Miféle maskara van rajtad? – kérdi a kapitány.
Feszes haptákban áll és kapitány úrnak alássan jelenti, hogy elfogták az oroszok, többedmagával. Elvitték. Éjnek idején otthagyta őket, megszökött. Nappal nem mert mutatkozni a helységben, a hol az oroszok voltak, mert alássan jelenti, saját hazai egyenruha volt rajta, ha megfogják, agyonlövik. Egy szegény zsidónál bújt el, a ki kétségbeesett, mikor meglátta, mert ha megtalálják nála, őt is felakasztják az oroszok, jelenti alássan. Mindezek alapján ő, tisztesség ne essék szólván, levetkőzött anyaszült meztelenre a zsidónál és minden ruháját elégették együtt. Mikor ez megvolt, kapott a zsidótól egy koczkás pantallót, egy kaftánt és egy prémes zsidókalapot, mert más nem volt. A zsidó mindezt boldogan adta, mert ez mind azt jelentette, hogy a baka elmegy. El is indult, nem egészen vígan sétált, de azért sétált az orosz katonák közt, egy kicsit félt, hogy égbekiáltó bajusza és csontos, barna magyar arcza el fogja árulni, de ezen is segített, mert a bajusza két végét beharapta a szájába, és ha orosz katonát látott, csöndesen dudolta magában a következő szavakat: «zikcen, zakcen, cvancik» és «hep, hep». E zsidó nemzeti dalok segélyével estefelé sikerült kisétálnia a kis városból, aztán derékig fölkapta a kaftánt és szaladt, a hogy a mejje birta és most itt van, jelenti alássan.
– És mit akarsz?
– Harczolni, jelentem alássan.
– Így, kaftánban?
– Majd csak kapok ruhát.
– Ruha nincs. És fegyver nélkül akarsz harczolni?
Fölemeli megint a kaftánt, megköveti alássan és kihúzza alóla a bajonettjét, ez az orosz fogságban is vele volt.
– Na, fiam, – mondja a kapitány – most eredj szépen ide meg ide, ott egy házra ki van írva, hogy «csapataiktól elszakadt katonák gyülekező helye», ott jelentkezzél, ott felszerelnek, beosztanak és néhány nap mulva útnak indítanak az ezrededhez, mert az már bizony jó messze van innen.
Elsavanyodik, nagyon kéri a kapitányt, hogy ezt ne tegyék vele, ő tudja, hogy itt a város határában harcz van, ő rögtön be akar menni a lövészárokba, mindegy, hogy mi van rajta, ő majd elintézi a többit. A kapitány hiába magyarázza neki, hogy czivilben nem szabad harczolni, mert akkor, ha elfogják, menten agyonlövik.
Őt nem fogják el még egyszer.
A kapitánynak elfogy a türelme, rákiált:
– Hátra arcz, egy-kettő, indulj és tedd, a mit parancsoltam.
Szalutál a zsidókalapon, fölemeli a kaftánt és elindul.
Napok mulva hallja a kapitány a következőket. Nem ment el a gyülekezőhelyre, hanem bement a legközelebbi lövészárokba, a hol magyar szót hallott. Fegyvert nem tudtak neki adni, ruhát sem, hát úgy, a hogy volt, beállt a sorba és nagyszerűen ellenőrizte a lövések hatását. Félnapig állt ott zsidónak öltözve, nem evett, nem ivott, csak igazgatta a bakákat:
– Jobbra lőjjetek… most balra… egy kicsit közelebb…
A tisztek megtürték, mert kitünő szolgálatokat tett. Ásott, dirigált, egy perczig nem pihent.
Délután rohamra küldték a bakákat. Akkor elővette a bajonettjét, megfogta úgy, a hogy a nagy bicskákat szokás és hurrát ordítva rohant a többivel.
Azóta nem látták. A kapitány nagyon érdeklődött iránta, de nem tudott meg a további sorsáról semmit. Vagy elfogták, vagy úgy esett el, hogy az oroszok temették. A bakák csak azt tudták mondani róla, hogy iszonyúan vagdosott a bajonettel és csetlett-botlott a kaftánban. Ha meghalt, nem kapott keresztet a sírja fölé, mert a harcztéren a zsidó katona csak czöveket kap fejfának. A mieink is, az oroszok is nagyon vigyáznak, hogy a zsidó katonát úgy temessék, a hogy az ő vallása írja elő. A szerb harcztéren van egy közös sír, a melyben három katona nyugszik: egy keresztény, egy zsidó és egy mohamedán bosnyák. A sírhalmon van egy kereszt, egy czövek és egy lapos kő. Bizonyos, hogy a kaftános magyar baka eljátszotta a keresztet.
A nevét megmondta a kapitánynak, de a kapitány elfelejtette.