LIMANOWA
Tymbark, deczember.
A limanowai harcztérre utazunk, talán még jókor érünk az üldözéshez, bár egyre kevesebb a remény. Ez a főként teherkocsikból álló vonat nagyon lassan megy és mindenütt órákig áll. Tymbarkban koromsötét éjszaka állunk meg, az állomáson kívül. Az állomás teljesen sötét és elhagyott. Lenn, a völgyben trén táborozik, a katonák hatalmas tüzek körül ülnek, innen csak ezek a tűzrakások látszanak, a vörösen megvilágított arczok koszorúja körülöttük és egynéhány szekér pirosan égő konturja. Erősen fagy. A másik oldalon municziósládák, friss fehér kis ládák egész hegyekbe rakva. A szuronyos őrök bajuszán jég csillog, az egész rakományt egy acetilénfáklya világítja meg. A hegyeken tüzek, a mi katonáink. Egyik hegyről a másikra jelek mennek: fénypontok szabályosan föl és le, a másik hegyen ismétlik a jelet. Egy piszkos, hallgatag kalauz jön velünk a vonaton, még eddig senkihez egy szót sem szólt, mindenki utálja, mert rossz arcza van, a kérdésekre sem felel, egyike azoknak a furcsa, zord idegeneknek, akik néha, ilyen titokzatos éjszakán, hirtelen belemerednek az ember életébe, és abban minden komoly ok nélkül, talán csak komor külsejük miatt, nyomot hagynak. Sokáig állunk, egyszerre katonavonat jön és áll meg a szomszéd sínen, oly közel, hogy villamos zseblámpával át lehet világítani az ablakába. Német katonákkal van tele. Most ők is átvilágítanak hozzánk, minden ablakukban felcsillan egy-két zseblámpa, az egész hosszú vonat végig villog, most a mieink is átvillognak mind, legalább száz kis fénypont ugrál kiváncsian végig a két vonaton. Nagy csöndben vannak a németek. Egy altisztjük megy végig a vonat mellett és minden kocsinál halkan azt mondja, hogy a míg jelt nem kapnak, nem szabad kiszállni. De az egész vonatjukban végig halk zörgés megy végig az ablakok mögött a néma éjszakában, a németek készülődnek, szedik magukra a sok holmit, ásók, fegyverek, edények zörögnek. Öltözködnek. A különös kalauzunk megint itt van, kinyitja az ajtót, onnan nézi őket. Egyikünk le akar szállni, kétszer is megszólítja, a míg morogva félreáll az ajtóból. A németek megkapták a jelet, most már mind kiszálltak, sorban állnak a vonat mellett, nagyszerű felszereléssel. A vaggonjaikra ez van írva: «Von Verdun nach Warschau.» – «Deutsche Jungens gehen Schluss machen.» A mi vaggonunk ajtaja nyitva van. Velünk lassan elindul a vonat. Kollégám, Szomory szól a kalauznak, a ki a nyitott ajtóban áll, hogy csukja be az ajtót, mert hideg van. A vonat megy, a kifelé nyiló ajtó a következő pillanatban beleakad egy vasoszlopba és nagy recsegéssel darabokra törik. Csak az alsó sarok tartja még, a felső része összetörve lóg ki a vonatból. A németek hátrább ugrálnak, hogy a kilógó ajtó el ne üsse őket. A vonatban már megint alszik mindenki. Éles éjjeli szél fúj végig a folyosón.
Limanowa, deczember.
Megérkeztünk.
Reggel négy óra óta járunk a sebesültek, foglyok, pihenő huszárok közt és halljuk a limanowai csata történetét, de mi magyarok a kérdéseinkkel mindig csak a Nádasdy-huszárok éjszakai harcára térünk vissza. A limanowai csatában, a mely körülbelül gyujtópontja volt galicziai nagy győzelmünknek, a Nádasdy-huszároknak ez az éjszakai harcza minden fájdalmas csodálatot megérdemel. Ezek a gyalog harczoló magyar fiúk koromsötét éjszaka kapták a parancsot, hogy lovaikat hagyják lenn a faluban, s jussanak el ezen a meredek magaslaton a hegygerinczig huzódó lövészárokba, hogy felválthassák az ott harczoló legénységet. A huszárok, valamennyi tisztjükkel az élen, négykézláb kuszva, óvatosan haladtak a lövészárok elé. Az oroszok túlerőben voltak ezen a dombon, és mire a huszárok felértek az árokhoz, az már el volt foglalva, ott már a fekete éjszakában orosz gépfegyverek lestek rájuk. A felropogó orosz tüzelésre a tisztek rögtön tisztában voltak a helyzettel és gyalogrohamra vezényelték huszárjaikat. A pelyhes állú magyar fiúk karabélyaik agyával mentek neki a szuronyos, gépfegyveres orosz hadnak és minden tűzön, szuronyon, golyószórón keresztül éjfélutántól másnap délelőtt tizenegyig verekedtek az ellenséggel.
Az orosz halottak között járva, alig láttam rajtuk lőtt sebet. A ki orosz itt fenn elpusztult, azt a rettenetes ütések terítették le. Egy huszárhadnagy hosszúnyelű ásóval vetette magát közéjük, mindenütt elől járt, mint kivétel nélkül mindegyik huszártiszt. Legelől Muhr ezredes, a kinek hevenyészve csinált emléktábláját, a mely eleste helyén áll, karácsonyi fenyőgalyak borítják. Két egyszerű közhuszár kísért oda. Ott a szó szoros értelmében könyörögtek nekem, hogy minden ujságba írjam ki, hogy a tisztjeik mindenütt elől rohantak és mindig ott harczoltak ember-ember ellen, kézitusában, a hol a legnagyobb volt az orosz gomolyag.
Délelőtt tizenegyig tartott ez a harcz, a mikor gyalogos erősítések érkeztek a huszárok segítségére és megadták a végső döfést az orosznak. A mieink sürű tüzében futva menekült le az ellenség erről a hegyről. Ha az ember a tetőn áll, a halottak fekvéséből még a futás irányát, a futó ember mozdulatait is látja. A kis erdő szélén most temetik a halottakat. A népfelkelők takarítanak a csatatéren. Szekerek vonulnak a halálos szeméttel le a kanyargó uton. Mások a hadizsákmánynyal ballagnak. Nevetést hallok: a domboldalon egy szegényes majorság kertjében huszárok hintáznak. Ingujjban vannak, oly melegen süt a nap. Innen a hegygerinczről végig látni az egész nagy, dombos-völgyes feldult csatateret. A véres tarlón a déli óra békéje nyugszik. A hogy a messzelátón nézek, a völgyön túl, a szomszéd hegy lábánál egy magányos sírnál egy huszár térdel, mellette a másik áll, lehajtott fővel imádkozik. Még messzebb a mezőn három huszár sétálgat, egymás kezét fogják. Egy dombhajlás mögött kopasz fák közt parasztház, csak a piros teteje látszik. Csendes, de nem szomorú magyar nóta zümmög onnan ide felém egészen halkan. Huszárok énekelnek. Azt mondják, mindig énekelnek, még fenn Lengyelországban a hóbavájt árkokban is. Áténeklik az éjszakát.
Ez a győzelmes csatatér most valami szívszorongató keveréke, forró könnyekre indító tájképe a békés nyugalomnak, nevetve hintázó huszároknak, fájdalomnak, jókedvű éneknek, imádságnak, égrenéző orosz halottaknak, véres szeméttel nyikorgó szekereknek, arczraborult szegény magyar huszároknak, a kik nem is tudták talán, hogy itt a limanowai dombon nyugtalan magyar városok nyugalmát verekedték ki, mikor északnak szorították az oroszt.
A kép fölött valóságos istencsudája: itt északon, egy héttel karácsony előtt, melegen, szikrázóan süt a déli nap.
Limanowa, deczember.
Takarítás…
A dombtetőn, ritkás, igen kicsi erdő. A széléről lelátni a limanowai csatatérre. A csatatér olyan itt, mint a körképeken: a szelíden simuló, napsütötte dombok, apró majorságok, enyhe hajlású völgyek, a háttérben a havasfejű hegyek. Mint két óriási, friss ekenyom: a két girbe-gurba, hirtelen, vadul feltúrt lövészárok. A sárgás tarlókon feketén húzódnak keresztül, fel, a másik dombra.
Ide fel halottak közt jöttem. Eleinte még ment valahogy. Az orosz embert annyira nem ismerem, hogy ezek az egészen idegen, szőkeszakállas arczok az idegen egyenruhák és idegen arczkifejezések úgy hatottak rám, mintha ezek nem halottak volnának, hanem csak oroszok. Azóta is láttam orosz foglyokat; most már megbénult bennem valami velük szemben, folyton úgy érzem, hogy ezek is halottak, csak még állnak és járnak. Ez talán azért van, mert soha életemben eddig még halott embert nem láttam. Most egyszerre, az első tekintetre ötven feküdt ott és mind orosz volt. Talán örökre összekapcsolódott így bennem a halott fogalma az orosz katonával.
Közöttük még csak ment valahogy a kapaszkodás a dombra. De a mikor az első csukaszürke rám nézett a földről, vége lett annak, hogy az író úr szemléli a háború nagyszerű szinjátékát. Ha Hollitzer Károly úr, bécsi csataképfestő nincs ott és nem nyul a hónom alá, nem is tudom, hogyan lett volna. A következő pillanatban pedig vagy keresztül kellett menni két huszár közt, a kik, a vérükben, nagyon közel feküdtek egymáshoz, vagy visszafordulni. Itt minden irodalommal együtt meg kellett állni és a szememet behunyni. Hollitzer úr már túl volt rajtuk. Áldott, jólelkű ember, ő is egészen sápadt volt, de visszanyujtotta értem a kezét, én megfogtam és úgy mentem át a néma huszárok közt, lehunyt szemmel, mint vékony pallón egy nagyon, nagyon mély szakadék fölött.
Sohse hittem volna, hogy a győztes fél a csatatéren ütközet után takarít. Úgy képzeltem, a hogy a többi ember: ha vége a csatának, a győztesek a legyőzöttek után rohannak, napok multán elcsöndesedik a vidék és a harczok tovább folynak, valahol messze. Nem így van. Mikor a küzdő felek elhuzódnak a csatatérről, a győztes hadsereg utócsapatai a csatateret a legnagyobb gonddal kitakarítják, mint valami hatalmas ünnepség után a lakoma termeit, másnap. Ebbe a takarításba kerültem bele. Most itt mellettem népfölkelők mászkálnak nagy parasztszekerek sora közt. Egy tiszt dirigálja őket. Odább az erdőszélen temetés folyik és keresztek letűzése. Itt, a kis erdő innenső szélén pontosan egymásmellé rakott halmok vannak az ütközet hulladékaiból rakva.
Alulról, lihegve, mindennel megrakva jön fel egy-egy osztrák népfölkelő. Végigmegy a halmok sora előtt és mindenüvé ledob valamit, a mi odatartozik. Felírtam sorra ezeket a halmokat, a hogy egymás mellett álltak. Sorrendben a következő egynemű holmit rakták csomóba: külön az orosz fegyvert, külön a miénket, orosz töltényládákat, külön minden elhullajtott szijjat és bőrneműt, külön egy magas domb orosz csajkát, egy halom orosz kenyérzsákot, külön az egyszerű fegyvertöltényekből és külön a hosszú szalagra füzött gépfegyvertöltényből egy-egy rakást. Volt egy halom csupa patrontáskából, egy másik halom csupa párna. Az oroszok ezért rabolják el mindenütt az ágyneműt: a lövészárokban ebből csinálják az alvóhelyeket. Volt egy rakás nagyon élénkszinű, virágos, ordináré flaneltakaró, mind orosz. Ezt orosz népfölkelők hozzák hazulról. Egy halom rongy: kendők, kötszerek, sálok, kapczák. Egy rakás olyan huszárkarabély, a melynek letört az agya. Külön csomóban fekszik ezernyi puskatisztító vasvessző. Azután görbe orosz kések következnek, mellettük a mi bajonett-hüvelyeink. Egy egész rakás furcsa, oroszbetűs karszalag. Egy csomó rövidnyelű orosz ásó, rendbe, koczkába rakva. Négyszögletű sátorvászon-lapok, pontosan egymásra téve. Külön a finomabb, tiszti evőeszköz. Óriási rakás szögesdrót-tekercs. Száz meg száz négyélű, véső-végű orosz szurony. Egy csomó ellenséges pionirkés, fürészes éllel. Egy hatalmas rakás barna vastag pokrócz. Nagy halom orosz sapka. Huszársipkák. Végül két kisebb rakás: egy csomó hósapka és baslik, mellette egy halom összeírt papiros. Még a papirhulladékot is összeszedik a csatatéren.
Levelek…
Józan fejjel olvastam haditudósításokban csatatéren talált levelekről. Idézetek, sorok jelentek meg a lapokban. Mindig azt hittem, boszantó, érzelgős hazugság. Most megtudtam mindent. Az elesettek zsebeit hivatalból kikutatják, az értéktárgyait, pénzét visszajuttatják a családjának. Persze, kihull a kiforgatott zsebből a levél is. Mindenkinél van levél. Minden lépésnél levélre hág az ember. Harminczat nem olvasok el, a harminczegyedikbe bele muszáj nézni, mert egy bokor ágai közt van, felém fordítva. Előttem megy Miakich kapitány, az vette fel a földről, nem volt szive visszadobni, gyöngéden a bokorra tette. Azt írja: «… vigyázz a lábadra, tartsd melegen, tudod, hogy mindig a lábaddal volt bajod. Esetleg mutasd meg az orvosnak». Waldmann úr, galicziai szerkesztő lefordít nekem egy orosz levelet. Ez van benne: «… rád gondolunk a messze, fehér világból». A vége ez: «… csókolják piros arczodat és czukros szájadat szerető öreg apád és anyád». Waldmann úr tárczájába teszi a levelet. Egy pillantás egy másikra, csak ezt a szót látom: «Jászapáti». A győzelmes csapat itt jász-kun huszárokból állott.
A csatatér alsó fele, a völgytől a domblejtő közepéig már ki van takarítva. Ott már semmi nyoma az ütközetnek. Ott már csak két lengyel parasztasszony görnyedezik egy kosárral. Ezek böngésznek, a rögből is kikaparnak egy-két ott felejtett töltényt, egy-egy egészen széttaposott orosz sapkát, patkót, csattot, szijdarabkát. A honnan ezek is elmennek, ott már igazán nincs semmi a földön.
Csak alatta.
*
Mikor lefelé búcsúzom a dombról, egy közhuszár kísér. Levelet írok a hátán Thomka Zoltán kapitány barátomnak, itt van valahol a völgyben, az egyik majorságban, de mi másfelé megyünk az ezredesünkkel. A huszár közben rámutat az előttünk huzódó hevenyében ásott lövészárokra. Magyarázni kezdi:
– Ez azért van, hogy lebukunk mögéje és akkor addig nem éri az embert a golyó.
Nádasdy-huszár, azok közül való, a kik azt a nagyszerűen véres éjjeli gyalogos-csatát vívták egy ilyen árokból. Ő lovon indult el augusztusban hazulról, neki új dolog ez.
– Tudom, fiam – mondom.
Azt mondja:
– Tessék ezt is följegyezni, mert ez nagyon ügyes dolog.
Szeretettel nézi a védő földhányást az árok szélén. Abbahagyom az írást a hátán. Gyönyörű növésű, sudár magyar gyerek, lóra termett, még úgy tartja a fejét, mint a ki mindig két méternél magasabbról nézett az álló emberre. És most dicséri a földet, a mibe bele lehet bujni. Egészen pontosan úgy hat, mint egy tönkrement mágnás, a ki csudálkozva jön rá, hogy munkából is meg lehet élni. Ilyen sóhajos dicsérete ez a földi-háború előnyeinek. Az imént még meg akartam kérdezni, hogy hol állnak a lovak, de így most már nem juttatom eszébe.
– Mindenik huszár kapott ásót – mondja egészen csöndesen.
Limanowa, deczember.
Egy kutya.
A fedezékek körül még sok a halott. Messze a fedezékek mögött azonban egyedül fekszik hanyatt a mezőn egy fiatal, köpönyeges csukaszürke gyalogos, sapka nélkül, hosszúra nőtt hajjal. Sok vér van mellette. A szája mellé kapott egy rettenetes puskatus-ütést, úgy, hogy a fogsorai széttépték az arczát, a mint keresztül vágódtak rajta. Altiszt, a blúza zsebéből piros katonai noteszkönyv áll ki. Ötven lépésnyire tőle egy kis ház, a mely előtt lengyel paraszt reparálja a kerítést. A házból bernáthegyi formájú kutya jön ki, egyenesen a halotthoz szalad, szaglászni kezdi a véres arczot. Kollégám, Herczeg, egy bottal siet oda és elkergeti a kutyát. A kutya kétszer-háromszor közeledik még a halotthoz, Herczeg mindannyiszor suhint feléje a bottal. Végre a kutya leszalad a dombról és eltünik. Herczeg magából kikelve, nagyon feldúltan jön hozzám vissza. «Borzasztó volt… borzasztó volt ez a kutya» – mondja. Állunk és messziről néma izgalomban, elmondhatatlan gondolatokkal néztük a magányos halottat. Egyszerre a ház mögül jön egy haditudósító, egyideig áll a halott mellett és nézi, aztán lehajol hozzá és kiveszi a zsebéből a piros noteszkönyvet, lapozni kezd benne. Herczeggel a haditudósítóra halk megjegyzést tettünk, a mely a bernáthegyi formájú kutyára nézve kedvező volt és tovább siettünk, a nélkül, hogy hátranéztünk volna.
Limanowa, deczember.
Magyar májusfák…
A csatatér egy része meredek domboldal, a mely az állomás felé lejt. Itt nincsenek lövészárkok, csak egy-egy személyre szóló fedezékek, olyanok, mint félig megásott sírhelyek, sorban egymás mellett. A tegnapi esőviz áll bennük. Ez «Flankensicherung» volt. Lejebb elszórtan igen szegény parasztházak, jó messze egymástól, mindenikhez nyomorúlt, ritkás gyümölcsöskert tartozik. A viskók előtt öregebb fák. A viskókban most jász-kún huszárok laknak a lovaikkal, de némelyikben asszonyokat is láttam. Ezek itt voltak az ütközet alatt is, pedig a házak körül többméteres orosz gránáttölcsérek vannak a kis kertekben. A fák meglepő díszt viselnek: a legtöbb úgy meg van rakva színes holmival, mint a májusfák otthon, a hol szalaggal, színes kendővel, papirossal virítanak a házak előtt május elsején. A limanowai dombnak ez a magyar része tele van májusfával, a jász-kún parasztlegények elhozták ide a magyar ősrégi szín-imadatát, a tarkaságnak, az erős színkeveréknek, a bokrétás czifraságnak keleti kultuszát, ők talán nem is veszik észre, hogy csupa színes májusfa virágzik a deczemberi napsugáron most itt. A fák ágain lóg a nyeregszerszám, a csillogó csajka, a tarka kendő, a mely minden nyereg mellett ott lobogott még néhány hónap előtt, a prémes, vörös-zsinóros kék mente, egy kis szárítani való fehérnemű, sárga táska, fehér üng, kék zsebkendő, nyeregpokrócz, tarisznya-szijjak, kulacsok, karabélyok, huszárkardok a rongyok közt, tele van vele a fa. A huszárnak mindene egy-egy fán szárad a napfényben. A hány fa, annyi huszár. Lejebb egész kert ilyen hadi-májusfából. Ott aranyzsinóros tiszti attila is szárad. Csillogó, színes, tarka, megrakott magyar fák itt a messzi idegenben, néhány nappal a legvéresebb magyar csata után, felülről nézve egész májusfa-liget…
Limanowa, deczember.
A csatatér dombjairól három órakor érkeztünk le az állomásra, a hol vonatunk állt. Mozgókonyhából kaptunk ebédet, csajkákban. Az egész ujságírói és tiszti társaság a kocsik hágcsóin ült végig az egész vonaton, a csodameleg napsugáron. Fáradtak és éhesek voltunk. A hogy leülök a csajkámmal én is a hágcsóra, keresztbeteszem egyik lábamat a másikon, hirtelen meglátom, hogy sötét vérfolt van a csizmám orrán. Úgy vigyáztam fenn, a mikor kénytelenek voltunk szorosan a halottak közt járni, és most mégis… Harminczhét évemnek egyik legrosszabb pillanata ez. Az egész mesterség, a mit itt csinálok, borzalmasnak látszik előttem, úgy érzem, rosszabb vagyok, mint az a kutya, a melyet fönn elkergettek. Sötét vér, bizonyos, annak a huszárnak a vére, a ki mellett behúnyt szemmel mentem el. Körülöttem jóízűen esznek az emberek. Leteszem magam mellé az ételt és elmegyek sétálni. Nem tudom, mit csináljak. Senkinek se akarok szólni. A hogy előrejutok a mozdonyhoz, látom, hogy egy tiszt a kezét mossa egy csap alatt, a mozdonyvezető óvatosan ereszt neki meleg vizet. Megvártam, míg elment, aztán sokáig a csap alá tartottam a csizmát, melegebb vizet kértem, égette már a lábamat, a másik csizmámat is odatartottam, hogy a mozdonyvezető azt higyje, a sarat mosom le róla. Eszembe jut egy novelláskötet, a melynek «Husarenblut» volt a czíme. Színes borítékja volt, egy pongyolás hölgy ült rajta, pamlagon, legyezővel, előtte egy huszártiszt állott monoklival és pezsgőt töltött neki. A mozdony mögött egy teherkocsiból egy ló feje bámul ki. Ott viszi haza Sopronba a tisztiszolga Muhr huszárezredes lovait, az ezredes fenn a dombon esett el, egész sor gépfegyvergolyó találta. Egy fényképész áll a vaggon előtt és a két lovat, a köztük álló tisztiszolgával fotografálja. Sok mindent kell még megszoknom, ha ezt a mesterséget tovább akarom csinálni.
Neusandec, deczember.
Limanowából idejöttünk éjjeli szállásra, két kollegával egy hentesnél aludtunk egy csomó lengyel legionáriussal együtt. Reggel gyalog masirozva mentünk ki Alt-Sandecbe, ott meglátogattuk a Hotel Stavnicki-t, a hol valamikor laktunk s a hová néhány nappal utánunk orosz tisztek költöztek. Meghallgattuk a rendes előadást: az oroszok közt voltak finom emberek, voltak durvák, volt a ki nem fizetett a lakásért, volt a ki harmincz rubel borravalót adott a cselédnek. A falu tele van szalmával. Az oroszok után mindenütt annyi szalma marad az utczán, udvaron, kapu alatt, mindenütt, hogy erről magáról meg lehet ismerni az oroszjárta vidéket. Hallottuk, hogy miután az oroszok elfutottak Alt-Sandecből, huszonöt orosz katona ott ragadt. Az elszaladás pillanatában az egyik aludt a padláson, a másik kettő kártyázott egy lengyellel, egyet holtrészegen találtak a pinczében, néhány elkódorgott – az ilyen falu vagy város olyan része a sima világnak, a minő a papiroson a nedves írás: mikor a porzót végigöntik rajta, a betükön ottragad néhány szem. Mikor az ilyen rengeteg hadsereg keresztülömlik egy városkán, a homokszemei megragadnak benne. A huszonöt fogolyhoz aznap éjszaka, mikor mi ott voltunk, jelentkezett még kettő. Éjszakáig bujkáltak az erdőben, éjfélután bementek a jegyzőhöz jelentkezni, hogy fogják el őket. Mikor a jegyző ingben, gyertyával kiment a zörgetésre, úgy megijedt tőlük, hogy becsapta orruk előtt az ajtót. Erre visszamentek az erdőbe nagy csalódottan és hír szerint ugyanakkor, mikor mi Alt-Sandec felé masiroztunk, ők ketten befelé ballagtak Neu-Sandecbe a vasúti töltésen, teljes orosz egyenruhában, a parasztok nagy ámulatára. Neu-Sandec határában egy trénoszlop táborozik, annál végre sikerült elfogatniok magukat.
Megyünk befelé a szemetelő esőben a jó országuton, a mely most az igazi hadi-út, igazi seregek útja. Előbb egy vöröskeresztes kocsisor jön velünk szembe. Aztán, a hol az út egy kis erdőn vezet keresztül, a sürűből kibukkan váratlanul egy egész orosz sereg. Igazán furcsa pillanat volt, mert nem láttuk meg azonnal a szuronyos székely bakákat, a kik kisérték őket. Ötszáznyolczvanöt fogoly volt. Már tizenöt kilométert marsoltak, a vasuti vonal felé igyekeznek. Odább sebesültek jönnek, könnyű sérülésekkel, gyalog, igazán jókedvűen. Osztrák népfölkelők, magyar bakák, mennek haza Magyarország felé, ők is a vasuti sín felé ballagnak. Tele van velük az út, rajokban jönnek. Egy bicziklis katona siklik előttük. Alt-Sandecben ő rendeli meg számukra és az orosz foglyok számára az ebédet. Az egyik sebesült nem volt hozzám igazságos. Mikor elment mellettem, azt mondta:
– Monokli.
Talán bántotta, hogy a harcztéren valaki monoklival jár. Az ő szempontjából igaza volt. Nem tudhatta, hogy egy tönkrement szemű ember őt monoklival sokkal jobban szerette és sajnálta, mint sokan mások szabad szemmel.
Mikor a sebesülteket is elhagytuk, fordult az út. Töltés alatt megyünk át és tőlünk balra, a szántóföldön harcz nyomai vannak. Lövészárok huzódik végig a földecskén. A lövészárok mögött, a töltés alatt kilencz emberre való fedezék. Az árok nem mély, nem is nagyon hosszú. Mögötte, száz lépésnyire kilencz lyuk és kilencz földhányás. Mégis, egy szegény lengyel parasztnak ez az egész szántóföldje. Most már elült a harcz, mind a két Sandecben a mi katonáink hemzsegnek, az orosz negyven kilométernyire van már innen, hát most fogja magát a szegény lengyel paraszt és nekiáll egymaga egy ásóval és visszacsinálja a lövészárkot. A felét már eligazította, most ott áll a közepe táján és homlokát törli.
Sokat gondoltam arra, hogy hogyan lesz a csatatérből megint békés szántóföld. Most megcsiptem itt ezt a pillanatot. Azt a minden történelmi pillanatnál rám nézve történelmibb pillanatot, a mikor a paraszt begyógyítja a föld sebeit. Nem, a világért sem interjuvolom meg a parasztot, csak nézem innen az országutról. A földgerinczet, a mely az árokparton huzódik, a kapával bekapdossa az árokba. Mikor egy darabkán már így betömte az árkot, topog rajta egy kicsit. Aztán beleakasztja a kapát megint a kupaczba. Honnan jött? Mikor jött? Hol volt, mikor itt katonák ölték egymást? Hogy tudja meg, hogy már vége van? Sajnálja-e a földjét?
Ott görnyed, izzad és eltünteti a háborút. Simítja a csatateret. Bevarrja a hosszú, izgatott sebet, a mit azóta elrohant katonák szakítottak rajta. Nyáron – vajjon igaz-e? – már dús vetés fog itt állni. A paraszt végigszepegi az ütközetet valami pinczében és mikor minden megint csöndes, előbujik, apai gonddal meggyógyítja az ő szegény földjét. Visszacsinálja a lövészárkokat. A szenvedés, rémület, lobogó extázis e keskeny, véres medréből megint szelid szántóföld lesz. Ha megint felturják, megint visszacsinálja. Valósággal állatiasan természetes ez a nagy, önző hűsége a barna földhöz. Nem tudom róla levenni a szememet.
Az árok és a kilencz fedezék közt egy sír van, hosszúnyelű, nagyon vékony kereszt rajta. Az is az ő földjén van. Ezzel mi lesz? Ezt hogy fogja visszacsinálni?
Saybusch, deczember.
Megyünk hazafelé. Tegnap délután Neu-Sandecben parancsot kaptunk, hogy pont öt órakor gyűlekezzünk a felrobbantott vasuti híd mellett, a mi most a vasút végpontja, oda jön értünk egy mozdony néhány kocsival. Öt órakor zuhogott az eső, mintha öntötték volna, olyan sötét volt, mint egy zord őszi éjszakán, csak a pionirok fáklyái világítottak a folyó felől, a hol a hidat javítják éjjel-nappal. A töltésen egymás után jelennek meg a sötét alakok. Itt az alezredes is, a vezetőnk. A vonat nem jön. A víz a nyakunkba, a fülünkbe, a hátunkba folyik. Hideg van és sötét. Eltelik másfél óra. A vonat nem jön. Elhatározzuk, hogy elébe megyünk a legközelebbi őrházig. Elindul a menet a töltés éles kövein. A hátam mögött azt mondják, hogy talán az oroszok elvágták valahol a vasutvonalat, frontunk ezzel a töltéssel észak felől párhuzamosan megy. Vita, hogy lehetetlen ezen a vonalon áttörniök. Hirtelen megáll az egész társaság és figyel. Valaki ágyút hallott. Hallgatózunk, semmi. Az eső csurog hangosan a kövekre. Elérünk az őrházhoz, a mely el van hagyatva. Még nem jött vissza a vasuti őr, a ki innen megszökött. Benn egy kis szobában szorongunk vagy negyvenen. Villamos lámpák villognak. N. úrnál egy félméteres templomi gyertya van, azt gyujtja meg. Át vagyunk ázva, várunk. Néhány tiszt künn áll az esőben a mozdonyt feltartóztatni, ha jönne. Ezek egyike bejön azzal, hogy megint hallani az ágyút. Kimegyek, sokáig figyelünk, tényleg döng valami, lehet, hogy nagyon messziről jövő ágyú, de valószinű, hogy csak a pionirok dobálnak gerendákat a vashídra. Messziről kis vörös pontok a fáklyáik. Az őrház mellett telefonos bódé áll a töltésen, ennek ablakából fény sugárzik. Bemegyünk, a mi társaságunk két tagja van benn egy gyertyával, egy telegrafista és egy fényképész, és hallgatják a kagylót. A telefon el van rontva, beszélni nem lehet rajta, de minden szót hallani, a mit a legközelebbi állomás egy szobájában beszélnek. Valami idegen nyelven beszélnek ott, a fényképész érti őket, azt mondja, hogy rólunk beszélnek. Pszt! Pszt! Int, hogy hallgassunk. A fülénél tartja a kagylót és nagyra mereszti a szemét. Várunk. Azt beszélik – mondja aztán – hogy egy tábori csendőrőrmester volt ott a vonatot számunkra sürgetni. Egy hang azt mondta: «ott várnak a töltésen az esőben». A másik hang azt felelte: «várjanak holnapig, én nem tudok semmiféle vonatról». Az egyik hang azt mondta: «nem kellene értesíteni őket?» A másik azt felelte: «Nem». Aztán mind a két hang nevetett. Megint kijövünk az esőbe. A hegyeken katonáink fénypontjai világítanak, mozognak. Minden hegyen öt-hat. Újabb félóra. Végre megjelenik nagyon messze egy erős lámpa a töltésen. Jön a mozdony. Mind a negyvenen a sínekre állunk és negyven zseblámpa integet a mozdony felé, hogy álljon meg. Így kapaszkodtunk fel a vonatra. Az ajtó még mindig kitörve lóg az én kocsimon. A kalauz elől van a mozdonynál, megint nem köszönt bennünket, nem beszél velünk. Aztán megy lassan visszafelé a vonat, nincs világítva, gyertyáink égnek a kis csapóasztalokon. Mikor vacsorát szedünk elő, a vonat Limanowánál áll. Nincs ivóvizünk, de a katonák azt mondják, hogy itt a limanowai állomáson kitünő kútviz van. Kinézek a törött ajtón, az állomás teljesen elhagyatott, egy ablakában sincs világosság. A katonák a sötétben vizet húznak a kútból. Iszonyúan esik az eső, szinte harsog. És kellemetlen szél fúj. A pályaudvar völgyben van. Fenn, fölötte feketén a dombok, a hol tegnapelőtt délben a halottak közt jártunk. Milyen sötét van most ott fenn. Nagy tömegsírok, huszonkét huszár az egyikben, a másikban negyven orosz. Ez a rengeteg esővíz csurog most lefelé a dombokról, átáztat mindent, lesodorja a véres sarat, a melyben jártunk. Hallani, a mint minden oldalon ömlik, folyik, csurog, csepeg. A szél vonít. Most haragosan mossa a jó Isten ezt a véres dombot. A sötétben nyikorog a kerekes kút, a hogy a két katona húzza felfelé a vödröt. Visszamegyek. Benn a kupéban spirituszlámpa ég, konzerveket melegítenek az urak és a vita a németek közt arról folyik, hogy ha a haditudósítót elfogják, hogyan kezelendő a nemzetközi jog szerint, ha revolver van nála. A két katona boldogan hozza nagy üvegekben ezt a rettenetes kútvizet. A vonat elindul. «Hát nem kell revolvert hordani!» – mondja egy svájczi ujságíró. «Na hallja – mondja egy osztrák – ezen az elhagyott vidéken? A vita nem érdekel, egy sarokban didergek, nemcsak a testem fázik, úgy érzem: az egész világ minden kétségbeesése didereg bennem, hogy vaczog tőle az egész életem, most már teljesen elveszítettem mindenről a véleményemet, és nem tudom, ezek után a napok után fogunk-e még valaha az életben nevetni. Spirituszlámpákkal babrálnak, főznek, forralnak, az egyik úr poharat nyujt felém. Ők nem vették észre, milyen állomáson álltunk, azt mondják, ideges ostobaság, hogy nem iszom a kútvizből, hiszen jól felforralják és teát csinálnak belőle.