BUDAPESTEN

1914 julius 23.

Délután három óra.

Rettenetes hőség. Valaki azt mondja: «Ez nem az a jó, száraz, égető meleg, a mi jól esik, hanem valami fülledt tudja-isten-micsoda». A kávéház előtt ülünk és minden türhetetlen. A pinczér, a kávé, az ujság, a kocsik, minden. A szomszéd asztalnál uszodáról beszélnek. A meleg az embernek a fejét nyomja, mint egy kalap. Ha az ember leveszi a szalmakalapját, úgy érzi, hogy egy másik kalap van a fején, melegebb, nehezebb, szűkebb. Körülöttem mindenki gombolkozik. Egy úr a gallérját is kigombolja. A pinczér arra megy egy czitromfagylalttal, «pohárban». Egy bágyadt hang: «Nekem is». Egy másik hang: «A hét végén lesz demars. Szerbia mindent meg fog adni». Türhetetlen a hőség. Nem lehet se ülni, se állni, se olvasni, se szivarozni. Haza kell menni. Egy hang: «Levetkőzni, megfürödni, estig fel se öltözni…» Egy barátunk hív, menjünk ki a Margitszigetre. Indulunk. A hogy levett kalappal bambán bámulunk az égre a kocsiból, szürke fátyol húzódik a nap elé. Aztán egy másik, piszkos sárgásbarna. A levegő nem mozdul. Mintha forró ólomban úsznánk lassan előre. Még egy fátyol megy a nap elé. A hídvámszedő maga körül forog és az eget nézi, egészen hátraszegett fejjel. Eső lesz.

Négy óra.

A szigeten. Hárman vagyunk a szobában. A házigazda az ágyon hever, pipával a szájában. Pipázunk, hallgatunk, minden ruhánk a székeken, asztalokon hever. Lassan sötétedik. Az ablak előtt hatalmas fák állnak abban a tökéletes mozdulatlanságban, a mit sehogyse tudok megmagyarázni. Most már biztos, hogy vihar lesz. Egyszer egy szegény kis faluban láttam ökröt vágni. Nem akart bemenni a vágó-konyhába, vesződtek vele. A szarvát kötözték, a fejét felhúzták, akadékoskodott. A mészáros kiment a taglóért. Abban a pillanatban egyszerre csak mintha kővé vált volna az ökör. Ez a tökéletes, halálfélelmes, taglóváró mozdulatlanság jut eszembe, mikor a büszke fákat látom most, a mint milliónyi levelük, mint a festett kép, oly mozdulatlan. Én még nem látom, de ők már érzik jönni valahol messze a villámot és az orkánt. Egészen sötét van. Nem szólunk egy szót se. Nagyon messze halkan dörög. Egy kis szél jön. A fák felsóhajtanak. Megint dörög. Figyelünk. Az egyik halkan mondja: «jön már». Mindenki arra gondol, hogy nehéz időket élünk, valami furcsa, sóhajtásos érzés nyomja az ember mellét. Óbudán harangoznak. A szél visít egyet és éjszakai sötétség borul ránk. Az ablak alatt bádogtető van, azon már kopog az eső. Egy retteneteset csattan, aztán utána dördül még egyszer és tizenkét hatalmas fa egyszerre féloldalt dől, valahonnan a ház mögül előrohant a vihar és egyszerre nekikment. Visszavágódnak, de a szél megint elfekteti őket, egys zerre minden erejüket elvesztik és úgy hajladoznak, mint a fű. Mint egy durva nagy fésű, úgy jár bennük az orkán. A sűrű, összenőtt kis erdőt féloldalt fekteti és a szó szoros értelmében végigfésüli. Egy irányban fekszik minden gallyuk, levelük, mint a fölfelé fésült haj. Ropognak az ágak. Egy ablak zuhan valahol. Utána emberi hangok. A hogy fésüli az orkán az erdőt, égigérő vízfüggönyöket csap hozzá, négyet-ötöt hirtelen egymásután. Szakadatlanul dörög. Óbudáról éles harangszó sikolt néha-néha, a mint a vihar el-elkapja a hangot. Most már repülve jönnek a vízfüggönyök, hosszú, toronymagas, rongyos vízfátyolok dőlnek a levegőben egymásra, az erdőre, neki a sárga házfalnak, a melyet barnára öntenek végig. Valahol messze egy hosszú, hosszú asszonyvisítás. Aztán egyszerre: dörgés, recsegés, roppanás, egy irtózatos csattanás, sehol eső, sehol zápor, csak nagy, ijesztően repülő vízrongyok a levegőben, majd egy-egy nagy hadilobogó vízből, felhőrongyból, a mint neki csapódik a falevelek síró rengetegének és a földig sujtja őket. Valahol trombitálnak a város felől. Bizonyosan a tűzoltók mennek egy beszakadt házhoz. A szobában iszonyatos meleg van. Kinyitunk egy ablakot. A tompa viharlármát hirtelen élesen halljuk. Hűvös szél csap be. Kissé világosodik az ég. A portás azt mondja, hogy harmincz óriási fát tövestűl tépett ki a vihar. Mire mindent megtudunk tőle, már csöndesen zuhog künn. Az ég sárgán világosodik. A trombita egyre szól Pest felől.

Hat óra.

Megyünk végig az elpusztított szigeten. Be kell menni a városba, a barátomat sürgősen hívták a miniszterelnökségről a telefonhoz. Vágtatunk befelé, a szigeti telefon nem szól. A munkások már fürészelik a ledőlt fákat. A sziget végében az egyik csónakház féloldalt fordulva fekszik a Dunán, a fele viz alatt van. Az «Empress of Ireland» katasztrófájáról láttunk ilyen képeket az angol lapokban. A nap nem akar kisütni, a levegő fojtott. Mindenkinek rossz kedve van. Mit akarhat a miniszterelnök? Csak nem lesz háború? Benn, a szerkesztőségben levél a szerkesztő úr számára. Éjjel fél tizenegykor fel kell menni Tiszához, fontos közlendője van a sajtó számára. Mi lehet? A barátom idegesen czigarettázik, fel-alá jár a szobában. Itéletidő, napfogyatkozás, tövestől kicsavart fák, villám, dörgés, harang, trombita, éjjeli gyűlés, háború… Az idegrendszerek fenekestűl fel vannak fordulva. Tulajdonképen isteni szép korban élünk. Még rövid idővel ezelőtt húzódoztunk tőle, de most már benne vagyunk, teli tüdővel szívjuk, teli szívvel, mohón éljük. Háború? Senki nem tudja, hogy lesz, mint lesz. Éfjélkor mindent fogunk tudni. Csöndben ülünk, hallgatunk. Lehúnyom a szememet. Nagyon vékonyan, halkan tovább szól az agyamban a távoli trombita.

Este kilencz óra.

Most tudjuk csak meg, milyen borzasztó pusztitásokat csinált a vihar. Emberek haltak meg. De ez valahogy mellékesnek látszik. Mindenki az éjjeli gyűlésről beszél. Baljóslatú hangok mindenfelé. «Megyünk Szerbiába.» Egy-két óra alatt az egész városban híre terjedt, hogy Tisza felhívatott magához huszonhárom lapszerkesztőt. Az emberek az órát nézik. Künn erős szél fúj. Az esti ég ragyogóan, átlátszóan kék, éles aczélszíne van, de valahol a háztetők fölött egyszerre vége a kékségnek, koromfekete felhő emelkedik körül, mindenfelé, a merre csak néz az ember. Ha felnézünk, mintha óriási, mély, fekete kútban volnánk, a mely fölött ragyogóan, majdnem holdvilágosan ezüstös-kék üvegkupolának látszik az ég felhőtlen része. A feketeség pedig egyre emelkedik a láthatáron, mintha a földből nőne ki köröskörül a vigasztalan éjszakának valami vastagon gomolygó, félelmetes anyaga. Telefonok szólnak. A kávéházban egy hosszú asztalnál az Est egész szerkesztősége, készenlétben. Soha még olyan kevés ujságíró-viczczet nem hallottam, mint csütörtökön este. Ha egy kicsit gondolkozom, azt hiszem, egyet sem.

Fél tizenkettő.

Egy nagy automobil áll meg a kávéház előtt. Az ujságirói asztalnál már áll mindenki. A kávéház zsúfolva van. Hirtelen csönd áll be, némely asztalnál fölugrálnak. Feltünően kevés nő van ma a kávéházban. Egy úr berohan, a következő pillanatban üres a hosszú asztal. A hogy a publikum utánuk tódul, csak azt látja, hogy valamennyien fölkapaszkodnak az automobilra, állnak benne, lógnak rajta. A gép bődül egyet és elrohan fekete rakományával. Egy szó marad utána az utczán hirtelen összeverődött tömeg közt, az első pillanat ijesztő túlzása. «Háború!» És ez a furcsa, rövid mennydörgéshez hasonló magyar szó most fölordít a tömegben, a mely visszatódul a hírrel a kávéházba. Mindenki áll az asztala mellett. Ez az egy szó zúgbúg egyre erősebben, egyre harsányabban, ijesztő crescendóban, összedörög az egyszerre visszatolt székek lármájával – egy hirtelen, lázas talpraugrás az egész és egyetlen, nagy, hosszan zúgó, vontatott ordítás: «háború!» Nehányan futva indulnak el az utczán. Egy úr egy kocsiba ugrik, ráordít a kocsisra és a mint elrobog, állva marad a kocsiban. Sok arczon ijedt, értelmetlen mosoly. Künn, az Erzsébet-körúton szakadatlanul járnak a mentők, vészesen visíttatják a szirénájukat, alig visított végig az egyik autójuk az utczán, jön, felsüvölt a másik, az emberek a gyalogjáró szélén állnak és ok nélkül integetnek feléjük. Az ég megint egészen beborult és hűvös szél tépi a rongyos kis körúti fákat. Az Oktogon-téren nyolcz-tíz nagy embercsoport vitatkozik és egyik csoportból átdörög a másikhoz a komor és most oly új hangzású szó: «háború!… háború!»

Mindenki a végletekig lelkes és izgatott. Senki nem tud semmit.

Éjfélután két óra.

Mindenki mindent tud. A kaszinók, mulatóhelyek közönsége egy-két nagy kávéházban verődik össze. Már nincsenek viták. Nagy, csöndes mormolás, fáradtság. A földön hevernek a litografált czédulák, a melyeket a hosszú asztal ujságírói nyomattak hirtelenében és szórtak szét az éjszakázó városban. Most már mindenkit a szombat délutáni hat óra érdekel. «Ön tudja az összes pontokat?» – «Hogyne tudnám, az előbb egy hirlapíró fölállt a billiárdasztalra és hangosan fölolvasta az összes pontokat». – «Teljesíteni fogják az összes pontokat?» – «Hogy érti? Az összes pontokat?» – «Igen az összes pontokat.» Egy hang egy másik asztalnál: «Az egyes pontokat?» Egy nagyon erélyes hang, az ablaknál: «Ha szombat este hat óráig az összes pontokat…» A közhangulat az, hogy alku nincs. Egy író jön és fölveti annak a lehetőségét, hogy «egyes pontokat… nem az összes pontokat…» Személyes sértésnek veszik. Mindenki nyugodtan, határozottan, minden izgalom és alku nélkül, a leghidegebb gőggel az összes pontokat követeli. Némelyek hazamennek. Utánuk szólnak: «Hát maga most tud aludni?» Felelet: «Majd megpróbálok». Egy másik felelet: «Na, hallja, szombat délután hatig nem virraszthatok itt». Ez az első viccz, a mit hallottam. Nagyon fáradt vagyok. De nincs kedve az embernek elmenni innen, a míg csak egy lélek is van itt. Aztán mégis elmegyünk ketten a Pesti Hirlap szerkesztőségébe. Az utcza kihalt és csöndes. A szél is fáradtabb már. A szerkesztőség ablakai izzóan fénylenek ki az éjszakába. Fönn már olvassák az első példányokat. A pinczében búgnak, dörögnek a gépek, az ujságírók fáradtan köszönnek el egymástól a kapu előtt. «Szombaton délután hatkor…» Mint egy nagy, izgalmas randevu, úgy kisér el ma éjszaka mindenüvé ez a dátum: «szombaton délután hatkor». Néhány éjszakai ember csoportosul a kapu körül. A friss lapot várják. Ezek is azt mondják: «szombaton…» Az egész érdekesség mintha lekonyult, elfáradt volna a mellett a gondolat mellett, hogy mi lesz szombaton hat órakor. Megyünk haza.

Hajnali három óra.

Ugyanabban a szobában, ugyanannál a házigazdánál, a hol délután voltunk, mikor a vihar volt. A házigazda megint az ágyon fekszik és megint pipázik. Nagy, nyugalmas, jóleső csönd a Margitszigeten. Hajók se búgnak a Dunán, mint szoktak. Mögöttünk a legizgalmasabb nap lármája, a nagy hajsza minden mozgalma… most csönd van és béke. A fejem fáj. Körülöttünk mindenki alszik. Vajjon Tisza alszik-e? Három elmult. Már dereng, nemsokára félnégy. A király talán épen most kel föl. Mit érezhet? Elköszönök, hazamegyek a szállodai szobába. Kinyitom az ablakot, eloltom a lámpát, kinézek a sziget csúcsa felé, Ujpest felé, a hol a nap föl szokott kelni. Az ég áttetszően zöld, gyönyörű halvány tengerszíne van. Nagyon sok mindenre szeretnék egyszerre gondolni. Egy kicsit bámulok így ki a hajnalba, aztán hirtelen trombita szólal meg a budai oldal felől. Ez már nem az a vontatott tűzoltó-trombita, hanem szapora, friss, recsegő hang: katonatrombita. Katonák gyakorlatoznak a Duna mentén, azokat ébresztik. A nap hirtelen megjelenik Ujpest fölött: fénytelen, hideg, téglavörös korong. Szokatlanul nagy. Az ég vörösödni kezd. Lefekszem, az ágyból nézem tovább. Húsz évig abban a tudatban éltem, hogy a nagy nemzetek szenvedélyeitől távol egy csöndes, szegény kis ország egyhangú nyugalmában születtem, nyugalmas, kultúrás, találmányos, békés korban. Most azzal hajtom a párnára a fejemet, hogy a világ kellő közepén vagyok és az emberiség minden nyugtalansága az én hazámban tombol. Úgy érzem, mégis csak Isten ajándéka ez a hirtelen fölforrott, két más élet izgalmával fölérő egy élet, a mit nekünk ép most adott, ezekben az esztendőkben, nekünk, a kik azt hittük, hogy egy kuczkóból csöndesen fogjuk nézni a világ nagy színjátékait. Még a viharok is mások, még az örömök is nagyobbak, a szerencsétlenségek is mélyebbek a világon, mint mikor gyerek voltam. És minden, a mi nagy, érdekes és világrengető, itt történik a mi kuczkónk körül. Hallatlanul szép nap volt ez a mai. Lehet, hogy sokan vannak így vele: mintha hónapokat éltem volna át ezen a csütörtökön.

Budapest, augusztus.

Már mennek, egyre mennek a katonák…

Sötétedő alkonyatban gyűlekezünk a régi teherpályaudvaron. A perronon egy honvédezred tisztikara hölgyekkel. Középütt az ezredes, szélesvállú, friss, öreg úr, csizmában. Csönd és rend mindenütt. Összesen vagy harminczan vagyunk. Nem hittem, hogy ez ilyen hallatlan nyugalommal és egyszerűséggel megy.

Egyszerre csak betolják elénk a vonatot. Rengeteg hosszú tehervonat, már meg van rakva katonákkal és minden egyébbel, a mi kell. Hátulról előre, a végéről a mozdony felé, végig megyünk mellette egy kedves és tudós tiszt társaságában. Leghátul a nyitott teherkocsin élelmező-szekerek, vadonatuj ponyvával leterítve, tele hússal, liszttel, krumplival, zsírral, fűszerrel. Azután jön egy nyitott teherkocsi, a mely robogó konyhának van berendezve. A mozgó tűzhelyek kis vaskéményei füstölnek rajta, nagy üstjeikben ingujjas katonaszakácsok kavarnak, főznek. Azután hosszú sora a rendes tehervaggonoknak. Valamikor mennyit tréfálkoztunk a felíráson: «40 ember, 6 ló». Most lóczákat ácsoltak a kocsikba és a negyven ember benn ül. Illetve most még nem ül, mind a nagy középajtóhoz tolong, onnan lóg, integet, énekel kifelé, a legalsó sor kilógatja a lábát. A hogy hátulról végignézünk ezen a vonaton, ezek a szabályosan megismétlődő, lelógó katonalábak olyanok, mintha a hosszú vonatnak valami rojtos díszítései volnának. Vadonatúj, gyönyörű sárga bakancsok. Megyünk tovább előre az éles kavicson, a negyvenemberek végtelen sora mellett. Közbe-közbe egy-egy kocsi avval a bizonyos hat lóval. Friss szalmán állnak, jól megpuczolva. A lóápolók a keresztrúdra támaszkodva néznek le reánk. Aztán két málhakocsi, egészen elől, a zenekarral. Minden kocsiban a századlámpa sárga fénye pislog. A mozdony mögött két szerény másodosztályú vagon a tisztikar számára.

A sötétben hirtelen kigyúlnak a pályaudvar villamos lámpái. Most ez is alkalom a lelkesedésre. Az egész vonat felordít. Éljeneznek, sapkát lengetnek. Minden katonán van valami piros-fehér-zöld. Vagy szalag, vagy papirzászló a sapka mellett. Minden vaggon nyílásán kidugva egy nemzetiszínű papirzászló.

A mozdonynál vagyunk. Egy tiszt szalad a közelünkbe és kiadja a parancsot a zenének:

– Leszállni. És ha az ezredes úr ideér, a Himnuszt!

Nagy bádogzörgéssel leszáll a banda és felsorakozik a mozdony mellett. A hogy visszanézünk innen a kanyarodón álló nagy vonat végére, látjuk, hogy az utolsó kocsi mellett megindul, jön a mozdony felé egy kis csapat: az ezredes jön a tisztikarral, asszonyokkal, lányokkal, a tisztek családjaival. A hogy így eldefiliroznak a vonat mellett, minden vaggon negyven embere, a mint meglátja őket, a felhőkig ordít fel. Az ezredes szalutál nekik. Most olyan a vonat, mint egy felségesen nagy zongora billentyűsora, a melyen dörgő skála megy végig alulról fölfelé. Egy láthatatlan pedál tovább tartja a hangot, mert a melyik vaggon már megszólalt, az többé nem hallgat el. Az ezredes a mozdonyhoz ér, ott hirtelen megfordul, szembeáll az őt követő tiszti csapattal. A banda őrmestere magasra emeli a botját és megharsan a trombitákban a Himnusz. Mi lekapjuk a kalapunkat, de mire a tiszti csoportra nézünk, már valamennyi feszes haptákban áll, sapkához emelt kézzel, tisztelegve és a míg a zene szól, nem mozdul el kezük a sapkától. Az ezredes a legfeszesebb. Szürke ruhájában, a villanyfény alatt mint egy tisztelgő aczélszobor. Végig a vonaton halotti csend. Elől, a zenét minden muzsikalitás nélkül kiséri a mozdony: süvít, fő, forr, zúg, sistereg.

A Himnusznak vége. A zenekar rögtön belevág a Rákócziba és a búcsúzás megkezdődik. Öreg, feketeruhás anyákat látok, háttal állnak felém, a mint két szürkeujjas tiszt-kar átöleli őket. Mozdulatlan kép: egy kis öreg asszony, a hátán a két katonaruhás karral és két vadúl szorító tenyérrel. Hosszú, hosszú csók lehet. A fejeket nem is látom, csak ezt az ölelést, ezt a szerelmesen hosszú, mozdulatlan, fiúi ölelést. Soká, nagyon soká fogom még látni. Végigrohan rajtam valami hullám, a mi elborít, minden tagomat elönti egy kimondhatatlan érzéssel. A magyar katonatiszt élete, ez a tisztességes, békés, szerény kishivatalnoki élet, a mely annyi esztendő után most ebben a pillanatban hirtelen a legfelsőbb emberi gondolat: az élet és halál kérdése elé van állítva…

Éles trombitajel vág végig a fejünk fölött a mozdony felől. Az ezredtrombitás fújja a beszállást. Mindenki a helyén van. Még egy rövid kézszorítás és a tisztek felugrálnak a vaggonjukba. A mozdony hosszan felvisít és a vonat elindul. A hatalmas zongora most már teljes erőből szól. Egyhelyben állunk. A hogy lassan elgurulnak előttünk a vaggonok, minden vaggon rakománya más nótát énekel. Karok, sapkák lengenek. Az egyik vaggon elmegy előttünk egetverő énekkel; épen ennél a sornál tartanak: «… disznó szerbek számára…» A következő vaggonból más ritmusban ez zúg felénk: «… szakasz-ve-ze-tő!…» Két vaggon közös nótát fúj: «… maradt itthon kettő-három, nyomorult…»

Egyre gyorsabban szaladnak előttünk a vaggonok. Kivétel nélkül mind énekel, az eleje már messze harsog, túl a pályaudvaron, de még legalább annyi zúg felénk a végéről. Most már csattognak a kerekek, szalad a vonat. Most megy el előttünk a vége: a két tábori konyha, a két szakács vadúl dolgozik fakanalakkal az üstökben. A kis konyhakémények füstölnek, szikráznak a sötétben. Mintha egy második mozdony volna a vonat végén ez a vágtató konyha, a mely zamatos gulyásfelhőt fúj felénk, úgy repül el előttünk. Aztán eltünik az egész, már csak az utolsó kocsi három piros lámpáját látjuk, de a távolból, a sötét estéből, a melybe elrohant velük a vonat, ordítva száll a hang felénk, az összekeveredett tíz-húsz bakanóta zeng-harsog a levegőben, viszi a mozdony az éjszakába ezt a félelmetes vas-hangszert, ezt a vágtató orgonát: a háborúba rohanó, éneklő vonatot. Egyre messzebbről zúg. Aztán vége.