A TESTŐR
Bártfa, február.
Ime, ez az, a mivel az egész Est-et tele szeretném írni. A császári és királyi arcière-testőrség ama tisztjének a történetével, a kivel ma reggel három óra hosszant beszéltem egy sebesültszállító-vonaton utazva. Ezen a tájon ez a tiszt szedi össze és rakja fel az ő húsz vaggonjára a sebesülteket. Künn nagyon veri a szél a havat, a sebesültek még messze vannak. Egy irodává alakított vasuti kocsiban ülünk, vaskályha ég a sarokban. A fejünk fő a hőségtől, a lábunk majd lefagy. A meleg fölfelé száll. A lábat az asztalra kell tenni, így még birja az ember valahogy. A vonat nagyon ráz. A tiszt egy kertiszéken ül velem szemben a döczögő vaggonban és a naplóját olvassa fel.
Jól megnézem: karcsú szőke ember, igen finom arcza van. Kék szeme, bécsies kis bajusza, magas homloka. Mozdulatban a legelegánsabb. A hangja nagyon csöndes, alig hallom. Azt mondják róla, hogy nem szokott nevetni. Udvarias és szomorú. Fáradtság van rajta és mindig elgondolkozik. Felriad, ha szólnak hozzá, elpirul, udvariatlanságnak tartja, hogy egy perczre nem figyelt oda. Gazdag ember. A császár egyik legszebb testőrje. Azért van itt, mert a hadi beosztása: «rögtönzött harcztéri sebesültszállító vonat parancsnoka». Mielőtt Bécsből októberben elindult, ő volt minden, a mi fény, dísz, sport, elegánczia, mosoly, aranyzsinór, udvari ragyokás, parfüm, ezüstsarkantyú, csillár, parkett, vadászat, asszonyi pillantás, ló, vizsla, vitorla, fehér köpönyeg, czímeres aranysisak, futtatás, karusszel, – minden, a mit a világváros udvari lovagromantikája jelent.
Most egy szürkeruhás ember ül előttem, három csillaggal és a testőrt jelző czímeres gombbal a gallérján, mély és fájdalmas tekintettel a szemében. A hangja – ezt majd talán lekottázzuk valamikor, tíz év mulva… száz meg száz ilyen hangot hallottam itt, öt kilométernyire a haláltól, ilyen megváltozott, mélyen el-emberiesedett hangot, a mely visszakapta késő férfikorban a fiatalos el-elcsuklásait, a kamaszos daczot, a gyerekes csodálkozást és panaszt egészen a sírás határáig. Átkozott kétezerszavas haditudósítói táviratok, a melyekbe nem fér bele egy taktus ennek a hangnak a zenéjéből…
Októberben tehát elindult a szép testőr Bécsből a sebesültekhez és a mi mozgó pénze volt, azon finom csemegét és különösebb, drágább gyógyszereket, fájdalomcsillapítókat vásárolt. Akkor fehér köpenye volt és ezüst sarkantyúja. Tele volt kiváncsisággal és lelkesedéssel a háború iránt. Finom kis bőrkönyvbe be-beírta, a mi megragadta.
Azt mondja a bőrkönyv:
«Gróf Rességuier, a tizenötös dragonyosok főhadnagya messziről meglátta, hogy egy orosz szekérsor megy az országúton. Sarkantyúba kapta a lovát, egyedül elébük került és galoppban vágtatott vissza mellettük. Két ismétlőpisztoly volt nála. Gróf Rességuier híres lövő. A hogy elvágtatott az orosz szekerek sora mellett, vágtában végig lelőtte az összes lovakat. Véres arczczal és fél karddal jött vissza. A katonai érdemkereszt harmadik osztályát kapta.»
Akkor még ez érdekelte a háborúból.
Lapoz a bőrkönyvben tovább. Halkan olvassa:
«Korán reggel Jaslo mellett mentünk el. Künn, a mezőn, a nyílt pályán állott egy tehervonat, teli galicziai menekülőkkel. Nyított teherkocsik voltak. Reggel volt. Az egyik kocsiban teljes egyházi ornátusban állott a pap és istentiszteletet tartott. A többi negyven teherkocsiban térdeltek a parasztok és énekeltek Isten szabad ege alatt. Másfél nap óta álltak ott egy kitérő-sínre félretolva.»
Gépiesen átjegyzem a hadinoteszbe. Szép, megható kép. A testőr tovább lapoz.
– Igen – mondja. – Ez is érdekes. Végigvilágítottam egy súlyos sebesültekkel megrakott vonatot. Éjszaka volt. Egy másodosztályú vagonban három súlyos sebesült feküdt. Kettő a pamlagon, egy középütt, a padlón. Nézem, őrmester. Nagyon fehér volt az arcza. A czéduláján: «láblövés, tüdőlövés». Beszélni nem tud. Látom, hogy a kezével az ülés alatt kotorász. Keres valamit. Kérdezem, mit keres. Nem tud felelni, a tüdeje át van lőve. A száját nyitogatja és tovább keres reszkető kézzel. Ejnye, – mondom – mit keres ez? Letérdelek mellé, az ülés alá világítok. Mit veszíthetett el? A sötét zugban hirtelen megcsillan valami. Odanyúlok: az arany vitézségi érem. Mutatom neki. A száját félrerántja, mint a gyerek, a ki sírni akar, és mosolyog. Ráteszem az érmet a mellére. A kezem után nyúl. Megfogja. Én még mindig térdeltem. Megcsókolta a kezemet. Az arcza fehér volt, de csupa piszok. A szemét félig lecsukta. Sírt. A könny nem tudott lefolyni róla, mint két kis tó, megállott a szeme zugában, az orra mellett. A szájáról lehetett csak látni, hogy sír.
– Igen – mondom.
Lapoz tovább. Halkan mondja:
– Igen.
Beírom a könyvembe: «Őrmester, arany vitézségi érem». Aztán ok nélkül meghegyezem a czeruzát. Nem kérdezek tőle semmit. Most már sejtem, hol mondott le a fehér köpönyegéről.
– Igen, – mondja, kitekint a bőrkönyvecskéből – ez is… Volt egy sebesült-vonatunk, a mely csupa finom hálókocsiból állott. Ebbe deszkákra fektetve a fülkék ablakán toltuk be a sebesülteket. Sor jön egy tiroli lövészre. A lába volt összeroncsolva. Ráteszszük a deszkára és toljuk befelé az ablakon. Egyszerre csak megkapaszkodik fenn az ablakfában és nem engedi magát. «Mit akar?» – mondom. Azt mondja nevetve: «Miért ilyen buták a gazdag emberek?» Nem értettem. Azt mondja: «Hát igen… ilyen szép hálókocsikat építenek maguknak és az ablakon járnak beléje». Ezt beírtam… tudja… felcsuklik az emberben valami… egy ilyen szegény ember, a ki akkor látja először a gazdag urak hálókocsiját, a mikor az ő lábának már vége van… akkor persze már szabad neki is… a selyemtapétás hálókocsiba…
– Igen – mondom.
Kinézek az ablakon. Egészen ostoba dolog: Tolsztoj jut az eszembe, a ki fess testőrkapitány volt és a kiből a háború csinált apostolt. Szidom magamat, miért érzékenyedem így el? Nagyon le vagyok törve, talán azért fekszenek az idegeim így künn, a bőrömön. Az éjjel csak egy-két órát aludtam, ruhástul, egy kifosztott, hideg lakásban, egy ágyon, a min nem volt semmi, hideg volt. Az ilyen összetört, didergő ember csupa ideges érzékenység. Nyolcz napig nem volt lenn rólam a ruha. Vagy tényleg olyan nagyszerű dolog ez most: a testőr, a kinek az emberi nyomorúságért kezd vérezni a belseje?
Azt mondja:
– Ide följegyeztem… egyszer, mikor az állomáson a nehéz sebesültekkel aludtam… Egész nap egyikük sem szisszent fel, pedig ez mind «súlyos» volt. Kötözte, vágta őket az orvos, egy hangot nem hallottam. Éjjel felébredtem, nem tudtam aludni. Egy kis éjjeli mécses égett. Mind aludtak a fáradtságtól. És álmukban beszéltek, most őszinték lettek, az egyik folyton sírt álmában, volt vagy három, a ki jajgatott és panaszkodott, hogy fáj. Álmában. Egészen közel mentem hozzájuk. Odahajoltam. Mélyen aludtak, mégis csöndesen panaszkodtak. Másnap reggel megint büszkék lettek és estig megint egyetlen, de egyetlen szó panaszt, vagy jajt nem hallottam. Ezek is tiroliak voltak. Nagyszakállú, erős emberek.
A vonat most áll velünk. Az ablakról lekaparom a jégvirágokat. Isteni, édes napsugár. És hó, hó… mindenütt.
– Csupa óriás – mondja.
Lopva megnézem, a hogy a könyvben keres. Divatos a haja, a bajusza. A szája körül komoly, szenvedő vonás: négy hónap háború, négy hónap a sebesültek közt.
– Itt fel van írva, – mondja csöndesen – hogy a száj-ápolás fontos lett volna a háborúban, de erre egy nemzet se gondolt. Se az orosz, se mi. Ezek az emberek hónapokig nem mosták a szájukat. És a kiket szekeren hoztak, azok nagyon el voltak csigázva, úgy hogy nem volt erejük a szájukat becsukni. Ezt különben minden olyan sebesültnél láttam, a ki messziről jött. Nyitott szájjal feküsznek. És mindeniknek kimosom alkoholos vízzel a száját. Mindjárt megkönnyebül. Rám néz rögtön.
Ránéz rögtön. Ezt úgy mondja a császár testőrje, mint egy kitüntetést. Hogy ránéz a sebesült, megkönnyebbülten, mert kimossa a száját. Hol vagyunk már az udvari báloktól, az arany-vörös kabáttól és a hófehér köpenygallértól?
– Ezt felírja?
– Fel én.
Elvörösödik. Azt mondja hirtelen, a könyvében lapozva, onnan nézi ki:
– Ezt írja fel inkább: Galicziából jött egy szekér az állomásra, abban feküdt két jóbarát. Két súlyos sebesült. Az egyik nem volt olyan rosszul, mint a másik. Ez azt mondta, hogy a szekér nagyon rázta őket, hát ő átölelte a barátját és magára húzta a felsőtestét, hogy ne fájjon úgy neki. Mi mind a kettőt leemeltük óvatosan, a törzsorvos úr megvizsgálta őket. A súlyosabbik, a kit ez a fiú az egész úton átölelve tartott, már egy óra óta halott volt. De én ezt nem mondtam meg a fiúnak. Úgy jöttek, összeölelkezve, mint jóbarátokhoz illik. Folyton kérdezte, mi van a másikkal.
A könyvbe néz. Alig hallom, a hogy ismétli:
– Borzasztó volt, folyton kérdezte.
– Itt mindjárt azt is följegyeztem, – mondja – hogy az a sebesült-vonat, a mibe ezt a fiút beleraktam, úgy be volt fagyva, úgy tele volt jégcsapokkal, hogy nem tudtam a zárt teherkocsik tolóajtóit felnyitni. Vésőt hoztunk, ezzel se ment. Baltával kellett a jeget lecsapkodni az ajtókról, hogy kinyithassuk. Órákig kalapáltunk, a míg az egész vonatot kinyitottuk.
Sokat lapoz, egyszerre azt mondja:
– Karácsony. Ezerkilenczszáztizennégy karácsony. Gazul viselkedtek az oroszok.
– Tudom, – mondom társalgási hangot erőltetve – a főhadiszálláson hallottam a jelentéseket, hogy a mi karácsony esténken mindenütt erősen támadtak.
– Támadtak, – mondja – támadtak. Ez volt a nyomorult ötlet. A dátum miatt, minden katonai ok nélkül, pusztán mert deczember huszonnegyedike volt, csak a Krisztus születésnapjáért támadtak… egy ilyen vallásos nép, mint az orosz. Önök ezt csak hallották, de én láttam az eredményt. Neu-Sandecben voltunk másnap. Karácsony első napján. Négyszáz sebesültet jeleztek ebből a karácsonyi tréfából. Mi elkészültünk Albrecht törzsorvos úrral, a ki a neu-sandeci betegállomás parancsnoka volt akkor… elkészültünk a négyszázra. Kimentünk, vártuk a vonatot. Akkor jött egy távirat, hogy az oroszok karácsony estéjén ilyen gazul viselkedtek… Nem négyszáz sebesült jön, hanem ezerkétszáz. Késő este jöttek, karácsony első napján. És hirtelen. Egyszerre mind.
Most odalép hozzánk Albrecht törzsorvos, híres gráczi doktor, most egy betegállomás főnöke. Kicsit izgatott.
– A kapitány úr – szól, a testőrre mutatva – úgy segített rajtunk, hogy maga czipelte ki a vonatból a kórházba a súlyosan sebesült bakákat. Különben nem tudom, hogyan boldogultunk volna. A súlyos sebesültet két ember szokta óvatosan fölemelni, hordágyra rakni, lassan elvinni. A kapitány úr fölemelte egymaga a sebesülteket, azok a lábukkal körülfonták a derekát, két karjukkal átölelték a nyakát… úgy czipelte őket egyenkint a vonatból a kórházba egész éjszaka… Azt hiszem, száztíz embert vitt így át a barakkba. A száztizenegyediket már nem birta. Félt, hogy elesik vele.
A testőr nem szól, restelkedve lapoz előre-hátra a könyvében.
Albrecht törzsorvos úr hangosan mondja:
– A kapitány úrra nem lehetett a végén ráismerni. Ezek a szegény katonák, mind, mikor átölelték a kapitány úr nyakát, az arczukat, mint a gyerekek, az arczához támasztották. A kapitány úrnak mind a két orczája tele volt vérrel és sárral. Hallom, a kapitány úr említette, hogy a szájukat nem tudják becsukni. Így támaszkodtak az arczára, a kapitány úrnak befolyt a gallérja alá a vér, a nyál, a füstös arczok verejtéke, a sáros arczok minden lecsurgó könnye, úgy ölelték át a bakák sírva, mint a gyerekek a dajkát… Egy szegény baka nem értette, mi ez, hogy egy kapitány viszi őt, ez, a hogy átölelve tartotta, megcsókolta a kapitány urat. A végén a kapitány urat meztelenre vetkőztettem és karbolos vízzel lemosattam, mert száztíz katona minden szenvedése és nyomora folyt be fenn a gallérjárba és folyt végig a testén a ruha alatt. A ruháját elégettettem, mert tetves volt.
A testőr kérőleg néz rá:
– Kérem… törzsorvos úr.
A törzsorvos egészen izgatottan megy vissza a kályhához. Onnan int nekem titokban, hogy minden szó igaz abból, a mit mondott.
– Csodálatos karácsony volt, – mondja a testőr – a sebesült-vonat végén volt egy nyitott teherkocsi, egy úgynevezett lóré. Már éjfélután volt, hogy kiraktuk szegényeket. És ebben az utolsó nyitott kocsiban egy óriási karácsonyfa volt. Egy egész, nagy fenyőfa. Tele égő viaszgyertyával. A nyitott kocsiban, a fa körül könnyű sebesültek guggoltak. Ugyanannak a karácsonynak a sebesültjei, a melynek tiszteletére ezt a ragyogó fát gyújtották. És a hogy czipeltük ki a vonatból a «súlyosakat», a «könnyüek» a fa körül hangosan énekeltek az éjszakában. Ezek vegyesen magyarok és osztrákok voltak. Felváltva énekeltek. A magyarok egy magyar karácsonyi éneket, aztán az osztrákok egy németet… A közepén száz meg száz gyertyával sugárzott a karácsonyfa a szenvedők vonatának a végében. Áhitatos énekek voltak, énnekem reszketett a szívem, oda voltam, mikor a sebesülteket czipelve mindig hallottam egy-egy foszlányt ebből a kórusból. Pontosan betartották a sorrendet: egy magyar ének, egy német ének. És mind felkötött karú, bekötött fejű katona volt, a kis viaszgyertyák sárga fényében… mind karácsonyi sebesült…
… Nikoláj Nikolajevics jut eszembe, az orosz fővezér, a czár adjutánsa, a hosszú, sovány, csontosarczú, tőr-tekintetű öreg úr, a ki két fejjel magasabb, mint minden tábornoka. A karácsonyi parancs tőle jött.
Ezt látta volna…
Megérkeztünk. A vonat nem megy tovább. Búcsú a testőrtől. Ő itt marad, négyszáz sebesültet kell beraknia. Mi most gyalog megyünk tovább, vashegyű bottal botorkálunk a fagyott országúton, ott a hegyen túl majd kapunk szánkót. Rövid búcsú. A kis csapat: négy ujságíró, egy fényképész és parancsnokunk, egy kapitány, – megyünk a tűzvonalba.
A testőr utánam jön.
– Kérem, – mondja komolyan – ne írja ki a nevemet. Nagyon kérem.
A szemembe néz.
Ezt a kérést már sokszor hallottam itt az ágyúk és a lövészárkok közt. De most, mint valami olyan meggyőződés, a melyre esküt merek tenni, önt el az a tudat, hogy ennek a jó, megtiport és megtisztult embernek, ennek a gavallérból – véren, síráson, tetveken, sebeken, minden emberi szenvedésen át – a nyomorúság alázatos szolgájává lett katonának az egyetlen tisztelet, a mit a tollammal megadhatok, az, hogy igazán nem írom ki a nevét.
– Megigérem, – mondom – nem írom ki.
Azt mondja, váratlanul magyarul:
– Isten áldja meg. A viszontlátásra.
Mosolyogva bámulok rá.
Nem hiányzik ennek az embernek igazán semmije ahhoz, hogy szeressem. Megint elvörösödik, talán már tizedszer:
– Egészen jól… magyarul… megtanultam… háborúban… katonáktól – mondja.
Az állomás mögött szekerek és vöröskeresztes kocsik tünnek fel. Elkezd szaladni feléjük, mint egy gyerek. Utána nézek, a míg látom.
Most már tudom, hogyan adta neki a jó isten azt a komoly és szomorú tekintetet, meg azt a folyton megcsukló, szép, lecsöndesedett, meleg hangot. Már tudom, hol hagyta a fehér köpenyt, az ezüst sarkantyút és minden vidám tempóját. A kolerások és a vérhasasok közt térdelt, mosta őket. Albrecht Othmár úr, törzsorvos, úgy beszél róla, mint egy szentről.