KÁRPÁTOK
Abos, február.
Ezen a behavazott kis állomáson várjuk éjszaka a vonatot, a mely tovább visz – a duklai szoros alatt harczoló csapatok felé. Beszélik, otthon Pesten nagy izgalom van a duklai orosz támadások miatt. Az oroszok rendkívül elkeseredetten támadnak ott nap-nap után, még a laikus előtt is világos, hogy át akarnak törni. De itt már jobb hírek vannak. És német katonavonatok mennek át az állomáson, egyik a másik után… A mi irányunk: Eperjes, Bártfa, Zboró – a harmadik hadtest frontja. Az emberek itt is izgatottak, a jó hírek egy-egy véresen visszavert orosz támadásról szólnak, a melyet azonban követni fog holnap egy másik.
Zboró, február.
Vasárnap, február hetedike. Szánkón jöttünk ide Bártfáról. Régi, románstílű kastély a Rákócziak vidékén. Itt már jártak oroszok, a kastély egyik szárnya leégett. A másikban a hadosztály parancsnoksága tanyázik. A földszinten vagyunk, hatalmas teremben, a vastag falak közt mély, alacony vasrácsos ablakok. Terjedelmes udvar: égett falak közt szánkók, autók, lovasok, tisztek. Éles, világos téli délelőtt. Óriási kályha, jó meleg van. Az ablakok meg-megzörrennek, igen halkan, az ágyúzástól. Nehéz tüzérségünk négy kilométernyire van innen.
Az ablak előtt, a hogy kinézek, felsorakoztatnak negyvennégy orosz foglyot. Minden orosz támadást visszavert a harmadik hadtest ezen a szakaszon, rengeteg orosz halottat számoltak meg, igen sok foglyot hoztak be. Ezeket az éjszaka és ma reggel fogták. Van köztük elfogott járőr és átszökött katona. A nagy terem tulsó végében egy hosszú asztalnál három tiszt uzsonnázik. Elől, az ajtó mellett másik hosszú asztal, egy vezérkari kapitány ül ott, mint elnök, mellette jobbról-balról mint két szavazóbíró: egy káplár, a ki tud oroszul s én, a vezénylő tábornok engedelmével. A vezérkari tiszt előtt a tegnapi és tegnapelőtti csata térképe a pontosan beléje rajzolt orosz állásokkal. A térkép mellett színes képek tömege: az orosz katonai egyenruhák lexikonja, rajta van minden fegyvernem, minden rangjelzés. Nagy ív papirosok, ezek lesznek a jegyzőkönyvek.
Szuronyos katona vezeti be az elsőt. A fogoly leveszi a sapkáját, haptákba áll. A balkezében, hátradugva, égő czigaretta. Most kapta künn az udvaron. Nem fél. A kérdések rövidek, tárgyilagosak. Lehetőleg szóról-szóra jegyeztem le mindent.
– Kérdezze meg tőle, hova való?
A tolmács felteszi a kérdést oroszul, a katona felel, a tolmács le se fordítja, értjük:
– Szibériába.
– Mióta szolgál?
– 1912 óta.
– Volt már ütközetben?
– Nem. Tegnap volt az első tűzben.
Ezen a feleleten belátni az orosz túlerő rejtelmeibe: aktiv katona és a háború hetedik hónapjában kerül először ütközetbe. Bizony ezek sokan vannak.
– Hogy jött ide?
– Lembergből hozták.
– Meddig jött vasúton?
– Jaslóig.
– Meddig tartott az utazás?
Vigyorog és int a kezével:
– Hetekig… rosszabb volt, mint Szibériából Lembergig.
Tehát a Lemberg–Jasló-vonal túl van terhelve. Tehát ez a fővonal. Tehát ez a legfontosabb vasút, ez az élet-ér. De ez már tán a századik, a ki ezt vallja.
– A kenyere milyen?
– Rossz.
– Van nála?
– Van.
– Mutassa.
Kikotor egy darab csunya, fekete, száraz habarcsot.
– Panaszkodnak miatta?
– Egyéb étel van?
– Van bőven.
– Dohány?
– Van, de rossz.
– Czigaretta van?
– Nincs… pedig azt szeretik a legjobban. Ha van, nagyon rossz.
– A mienk jobb?
– Óh…
Megmutatja azt, a melyik a kezében ég.
– Mondja neki, hogy szivja csak bátran. Ne dugdossa.
Szerényen sziv belőle egyet, de megint hátradugja.
– Zsidó van köztük?
– Nincs.
– Miért nincs?
– Mert azokat kiválogatták közülük és a Kaukázusba küldték a törökök ellen. A németeket is leküldték.
– Hogy hívják a hadnagyát?
– Nem tudja.
– A főhadnagyát…
– Nem tudja.
– A kapitányát…
Az orosz vigyorog. Felém fordul, nekem mondja:
– Telefon.
– Micsoda?
– Azt mondja: telefon.
– A kapitányt Telefonnak hivják?
Most sokáig hadarnak oroszul.
– Azt mondja, hogy a kapitányt ők «telefon úrnak» hívták, mert mindig telefonon dirigálta őket hátulról.
– A tisztek nem élnek köztük?
– Nem.
– Rohamnál se látott tisztet?
– Ő nem látott.
– Mások se láttak?
– Nem tudja. Ő nem látott.
– Erről ők nem beszélnek egymás közt?
– De igen. Ő hallotta, hogy régebben, a régi tisztek köztük éltek és velük mentek rohamra, az újabbakat alig látni.
– A régi tisztek hol vannak?
– Azt mondja: azok meghaltak.
Mond valamit még oroszul.
– Mit mond?
– Azt mondja, éppen azért haltak meg, mert köztük éltek és mert velük mentek a rohamra.
– Miért van háború?
– Nem tudja.
– Nem tudja, miért van itt?
– Parancs.
– A tegnapi roham után hányan maradtak a századából? Hányan jöttek vissza?
– Harminczegyen.
– Hányadik század?
– Második.
– Ezredszáma?
– Százkilenczvennyolcz.
– Negyvennyolczadik szibériai divizió.
A kapitány hozzám hajol, a fülembe sugja, hogy most figyeljek.
– Akar visszamenni?
Mosolyog, a tolmácsról a tisztre néz. Nem felel.
– Mondja meg neki, hogy ha vissza akar menni, visszamehet. Semmi baja sem lesz. Szabadon bocsátom.
Hosszú tárgyalás oroszul.
– Nem akar.
– Adok neki husz rubelt aranyban, ha visszamegy…
Nem érti. Valamit kérdez.
– Mit kérdez?
– Hogy miért akarnak neki pénzt adni, hogy visszamenjen?
– Mondja neki: mert az orosz hadvezetőség azt hireszteli rólunk, hogy kegyetlenkedünk a foglyokkal. Mi azt akarjuk, hogy a mi becsületünket ne rágalmazzák. Ő most látta, hogy hogyan bánunk velük, menjen vissza és czáfolja meg a hazugságot. Adok neki ötven rubelt aranyban.
Hosszú fordítás.
– Nem megy.
– Száz rubelt adok neki aranyban.
Mosolyog.
– Nem megy.
A kapitány a fülembe súg: «most azt fogja felelni, hogy főbelövik».
– Kérdezze meg tőle, miért nem megy?
– Mert akkor otthon főbelövik.
– Hát mondja otthon, hogy agyonütötte az őrét, úgy szökött meg. A puskáját is visszaviheti.
– Azt mondja: nem hiszik el neki.
Elvezetik egy mellékajtón, mint a tanút, a ki már levallott. Jön a másik. Hangos, értelmes gyerek.
– Mióta szolgál?
– Három hete.
– Hol képezték ki?
– Iwangorodban.
– Mennyi ideig?
– Két hétig.
– A gyakorlaton hány éleset lőtt?
– Kilenczet.
– Miért nem volt katona?
– Törvény szerint joga volt kivásárolnia magát a katonaságból, most mégis behívták.
Hát még sincsenek olyan borzasztó sokan. Sietnek. Két heti kiképzés… Kilenczet lőtt: nagy takarékosság a municzióval. És itt a szomszédban, Iwangorodban, majdnem a csatatéren képezték ki.
A végén a refrén: nem megy vissza se huszért, se ötvenért, se százért. Elvezetik.
A harmadik, negyedik, a többi hasonló feleleteket ad. Van köztük alacsony, magas, kövér, sovány, szerény, szemtelen, okos és buta. Egyik se megy vissza aranyért sem. Mind nagyszerű ruhában van. Csizma, keztyű, prémes sapka, köpeny, zsák – mintaszerű. És pirosak, egészségesek.
Az egyiknél:
– A zsoldot rendesen kapják?
– Megkapja az egészet?
– Nem.
– Miért?
– Az altisztek… ez már nálunk így van.
– Miért nem tett panaszt?
– Isten ments…
– Visszamehet… husz rubel aranyban…
– Nem megy.
– Ötven…
– Nem megy.
– Száz…
– Nem megy.
Dél van. Most már mind olyan egyformán vall, hogy csak a vezérkari tisztet érdekli, csak ő jegyzi az ezredek, századok számait, a pontos létszámukat, a veszteségeiket. Vissza egyik se akar menni. Egyenesen kinevetik az ajánlatot.
Az egyik ezt mondja:
– Én tudtam, hogy itt semmi bajom se lesz.
– Honnan tudta?
– A gyufaskatulyából.
– ????
– Azt mondja: az erdőben talált egy gyufaskatulyát, abban volt egy czédula, arra rá volt írva, hogy mi jól bánunk a foglyokkal, tiltakozunk a rágalom ellen, hogy kinozzuk őket.
A dolog magyarázata: a rossz kenyértől eltekintve mindenük van az oroszoknak Galicziában, csak gyufájuk nincs. Ebben óriási a szükség. Egy skatulya gyufáért két koronát is adnak. A mi katonáink tudják ezt, rendszeresen gyűjtik az üres gyufaskatulyákat, mindenféle tréfás üzeneteket írnak oroszul kis czédulákra, a czédulákat beteszik a skatulyákba és mikor patrouillirozni mennek, tarisznyaszám viszik magukkal és mindenfelé elszórják ezeket a skatulyákat az erdőkben, utakon, hidakon, sőt az ellenséges lövészárkok közelében is. Ezt biztosan felszedi az orosz, mesélik, tizen is rohannak egy skatulyára, verekszenek érte. Persze, nincs benne gyufa, csak üzenet. A legtöbb skatulya azt izeni, hogy adják meg magukat, jól bánunk velük. Legtöbbször maguk a foglyok írják ezt oroszul. Hívják át a többit.
Mialatt egy tiszt magyarázza halkan bakáinknak ezt a jó ötletét, hallani egy-egy szót a kihallgatásból.
– Husz… aranyban.
– Nem megy.
– Ötven.
– Nem.
– Száz.
– Nem.
Közben finoman zörrenti az ablakot a távoli ágyúdobogás.
Ez a hadosztály augusztus óta harczol az északi harcztéren, ez a kapitány augusztus óta vezeti a könyvet a foglyok vallomásairól, átment a kezén több mint ötezer fogoly, eddig egyetlen egy fogadta el a pénzt és ment vissza, de az is ötven rubelért, olcsóbban nem akarta csinálni. Nekünk pedig megér százat is, ha egy-egy ember megczáfolja azt a rágalmat, hogy kínozzuk a foglyokat.
A kihallgatás véget ér, mert vezérkari kapitányunkat a telefonhoz hívják.
– Schnell, – mondja a tiszt – fünfundvierzig wurde angegriffen.
A «negyvenötöt» megtámadták.
– Pardon – mondja. Kiszalad, miközben odakiáltja a tolmácsnak:
– A többi délutánra marad.
Az ablakból látom: az orosz foglyok egyszerre szalutálnak neki, mikor az udvaron elszalad előttük. A teremben csönd. Magam maradtam. A kályhában nagyokat roppan a nedves fa. Az ablakok szaporábban kezdenek zörögni.
Szemelnye, február.
Ebédnél a vezérkari tisztek azt mondták: ma éjszaka támadni fog az orosz. Ebédután elindulunk. Zboró felől a második számú katonai szánkó csöngve röpít le a magas partról a végtelen hótengerbe. Az első számú katonai szánkó messze előttünk jár, már fölfelé kúszik az isteni fehérségben. Mint egy magányos barna bogár, olyan kicsi. A tüzérbrigadéros ül benne, egyedül. Jobbról: hóhullámok, akkorák, hogy egész szántóföldek alusznak alattuk, a távolban szürke hegyek, a fejükön felhő és hó. Balról: mély völgy, nyugodt hótenger, a távolban még magasabb hegyek. Előttünk: most már lassan emelkedő hó-végtelenség, dombra mászunk fel, azon túl ismét hegyek, hegyek, felhők, havas erdők, nagyon messzi szürke foltok, nem is tudni: hegy, felhő, erdő vagy füst. Nagyon messze van. Megkérdem, mi az. Minden együttvéve: hegy is, felhő is, erdő is, füst is, röviden: a duklai hágó…
Szél fuj. Az út szélén visit két telefondrót. Minden póznánál változik a hangja. Egyszerre tiszta, gyönyörű terczet énekel. Aztán megint két össze nem illő hang. Délután két óra. Szomorú délután, nem süt a nap. Balkéz felől, messze előttünk a hó nagyfehér szüzességében barna foltok egymás mellett. Mint egymás mellett sorban nyugvó sötét hernyók. Ugyanabban a pillanatban a barna foltok fölött hat tüzcsóva jelenik meg hirtelen, aztán hat vad dördülés, sorjában. A hat tűzrobbanás olyan, mint hat rongyos, szakadozott zászló, a mely élénksárga tűzlángból van. Egy pillanat az egész. Megint dördül hatot, de egy másik oldalról. A szánkó megáll. A dombról integet felénk az ezredes, ő már leszállt, int, hogy gyalog megyünk tovább. Apró szánkók jönnek velünk szembe, akkorák, mint egy ródli, két ló vágtat mindenikkel. A ródlin fekete skatulyák, a skatulyákon egy tüzér. Municzióért mennek.
Mászunk fel a dombra. Egy lovas altiszt jön lefelé. Szalutál a kapitányunknak. Megáll:
– Biharóba menjenek az urak. Ott olyat látnak, a milyet még nem láttak. A tegnapelőtti rohamból kilenczszáz orosz halott van ott a hóban. Olyan magas a hó, hogy a halottak fele áll, nem tudott elesni, a hó mellig ér. Ott állnak vagy négyszázan, átnéznek hozzánk, mind meg van halva…
Két óra van, de sötétedik. Az ágyú szakadatlanul szól. Komor, vad téli délután. Az emberek nem mosolyognak.
Azt mondja a lovas:
– Ma éjszaka támadás lesz.
Kis szánkók rohannak mellettünk előre, az ágyúk felé. Megint a pirosbetűs fekete ládák. A tüzér csak úgy lóg a ládarakáson, átöleli, hogy le ne forduljon róla. Galicziában felemelő, templomos érzés volt az ágyúk orgonálása közt állni. Itt vad, erőszakos zordság van, a levegőben. Ott, akkor, tüzérharcz volt. Itt most gyilkolás van, az orosz be akar törni, magyar földet akar tiporni, most készülődik, ma éjszaka támadás lesz. A szemek nagyobbak, az arczok egészen komolyak és sötétek, minden tele van keserűséggel és vadsággal. Az ágyúk is mások: itt veszettül ugatnak, itt nincs az a hegyek fölött morajló basszusdörgés, itt csattog, ropog és tüzel mind, itt minden perczben mintha vashidak dőlnének össze ropogva, itt nemcsak csöndes telefonparancsok mennek, itt katonás, ordító vezényszó is van. A tüzérek merevek, idegesek, feszülten figyelnek a tisztre, az arczuk füstös, a kezük kormos, a szemük feketén csillog, mint a szén. Ha egy pillanatra nincs ágyú, a telefondrót úgy sír fel a szélben, mintha ő volna az egyetlen károsult. Az országút szélén négy nehéz ágyú. Négy taraczk.
– Halt!
Meg kell állni. Lőni fognak. A négy taraczk bamba vastag csövével egyenesen az égre néz fel. Elszaladnak mögéjük a tüzérek. Mindeniknél csak egy tüzér marad, az ágyúról lelógó kötél végét fogja.
– Schuss!
Egy kötél a másik után rándul meg. Négy hatalmas lövés. Szinte kómikus, a hogy a négy óriási ágyú, még mindig az eget bámulva, hátratántorodik, mint négy ökör, a melyet taglóval vágtak fejbe. Egy pillanat, és mint a mészároslegények, rárohannak a tüzérek az ágyúra, rámásznak, ellepik, mint a legyek, tolják, nyomják, forgatják, nem is látni tőlük az ágyút, csak a torkát, a mely kinyúlik a tüzérek feje fölött, még mindig az égre tátog. Finom kis füst, pára jön a torokból, csak annyi, a mennyit az ember lehel télen. A nagy bronzállat liheg, párát fúj az erőlködés után. Már tolják a hasába alul az új gránátot. A régit még mindig hallom repülni. Hosszú másodperczekig dudorász fenn valahol a felhők tájékán. Mikor kiszakad az ágyúból és otthagyja a fellobbanó tüzrongyot, úgy szól, mintha hosszú vászonvéget hasítanának el, elhalóan. Aztán dudol egy kicsit, gúnyosan.
Még egyszer hallani. Az ezredes mondja, hogy figyeljünk, most a golyó elmegy egy faluba, a hol az oroszok gyülekeznek, ott leesik, szétrobban és aztán majd jön visszafelé a hang. Ezt mind elmondja és aztán szótlanul várunk még sokáig. Aztán egyszerre a szürkébe boruló hegyek közül négy csattanás jön, mintha fejszével négyszer gyorsan rávágtak volna egy nagy vaslemezre.
A négy gránát szétrobbant.
Ugyanebben a perczben szalutál egy tiszt az ezredes előtt:
– Megfigyelő jelenti, hogy két ház kigyulladt egy ház bedőlt, az oroszok szétszaladtak a bedőlt házból.
Ez már a jelentés volt ennek a négy lövésnek a hatásáról. A megfigyelő messze valahol egy hegy tetején ül egyedül egy erdőben, egy magas fán. Csak egy telefondrót megy oda hozzá. Az oroszok az orra előtt gyülekeznek lenn a völgyben, egy faluban, és nem tudják, hogy a fejük fölött egy fenyőfa sűrű lombja közt villog a császári és királyi tüzérség szeme.
– Ma éjszaka támadás lesz.
Egy ostoba, naív kérdéssel fordulok az ezredeshez:
– Honnan tudjuk ezt?
– Tegnap – feleli – az elfogott oroszok azt vallották, hogy minden századukat, a mely harmicz-negyven emberre apadt le, kiegészítették százhuszra. Erősítés jött. Már pedig most, a hová erősítés jön, ott támadás lesz, mert ok nélkül sehová nem küldenek embert, oly szükség van Varsó körül… Aztán ma reggel már elkezdtek szivárogni…
– Mi az?
– Így jönnek ők le a hegyről. Ott állnak velünk szemben, azon a hegyen… látja? Ott van négy vízmosás. Most be van havazva, de mi tudjuk, hogy ott le lehet mászni. Reggel hatkor jön le kettő. Aztán három. Aztán megint kettő. Aztán a másik vízmosásban tűnik fel kettő, három, maximum négy. Aztán perczekig nem jön egy sem. Aztán megint jön három. Akkor már tudjuk, kezdenek szivárogni, akár meg is lehet innen olvasni őket, majdnem egyenként jönnek, de estig lenn vannak a völgyben mind, egy-két ezred, majdnem egy egész hadosztály. Ezért lövetem ezt a völgyet és azt a falut abban a völgyben ezzel a négy nehéz ágyúval. Ott gyülekeznek. Pusztítok belőlük, a mennyit lehet. A völgyből éjjel fel fognak rohanni ide hozzánk. Mi a lövészárkokban várjuk őket. De mielőtt felrohannak, lövöldözik ágyúval a mi lövészárkainkat, hogy puhítsák a mi katonáinkat. Én megnehezítem az ő gyülekezésüket, ők megnehezítik a mi várakozásunkat. Most tessék erre jönni, nézzük meg a többi munkát…
A merre járok, tele van a háború csodával. Az ezredes egy alacsony kőfal előtt áll meg. A kőfalban kis kapu.
– Parancsoljon besétálni a temetőbe.
Három lépcső felfelé: a kőfal mögött kis falusi temető. Fejfák, keresztek, sírkövek a hóban. A temetőben – elhül a szívem, a hogy meglátom őket – tizenkét kísértet földigérő fehér lepedőben, fehér csuklyával a fején. Tizenkét tüzértiszt hóköpenyben. A hóköpeny: bő fehér hálóing, a mely a földet söpri, bő fehér ujja van, nagy fehér csuklya a sapka fölött. Mind a tizenkét tiszt haptákban áll és szalutál. A temetőnek alacsony a kőfala, az orosz távcső ne nagyon lássa itt a mozgolódást, ezért vannak fehérben.
Újabb csoda: romantikusan rémes látvány: egy kriptából két kisértet jön ki. A földbeásott gödörben van a telefonállomás. Most, hogy szétnézek, megint látom a barna hernyókat a hóban: a temetőtől jobbra és balra egy-egy tábori ágyúüteg áll a hómezőn, csak innen nézve barnák, előlről magas hórakás előttük, ez takarja el fehéren az orosz elől.
– Na már most – mondja az ezredes – ez a két üteg azokat az orosz ágyúkat szekirozza, a melyek a mi lövészárkainkat puhitják.
Előttünk, lenn a völgyben éles csattogás. Az a bizonyos fejszekopogás a vaslemezen, de közelebbről. Most mosolyog először az ezredes. De nem kedves a mosolygása. A száját furcsán húzza félre.
– Mi ez?
– Elébünk lőnek az oroszok. Mindig ugyanarra a helyre. Ott nincs semmi, csak hó. Azt verik föl a gránátjaik.
A tisztek mereven állnak a fehér köpenyekben.
– Also – mondja az ezredes és feléjük fordul.
Most leírom szóról-szóra, a mit hallottam. Csak lefordítom, mert az egész németül folyt.
– Jelentem alássan, az orosz ütegre pontosan be vagyunk lőve.
– És?
– És nem hagyjuk őket dolgozni.
A kriptából kijön egy fehér tiszt:
– Jelentem alásan, a hatás tökéletes.
– Mit ért az alatt, hogy tökéletes?
– A megfigyelő azt telefonálja, hogy az orosz tüzérek elszaladtak az ágyúiktól.
– Jó, – mondja az ezredes – majd ha kezdenek visszaszállingózni az ágyúkhoz, telefonáljon.
Szünet. Bemutatkozunk a tiszteknek. Csönd. Senki nem szól. A kriptából egy hang:
– Megfigyelő jelenti, hogy három-négy orosz tüzér hóköpenyt vett fel és hasoncsúszva megy vissza az ágyúkhoz.
Az ezredes:
– Ez nekem kevés. Mondja neki, hogy ha majd többen jönnek, telefonáljon.
A tábori ágyúk hallgatnak, csak a négy taraczk bömböl mögöttünk. A fejünk fölött dudolnak a lövedékeik. Megint a négy csattanás a távoli völgyből.
Nagy szünet. Egy őrnagy szól, halkan:
– Nézzék meg az urak a lakásomat.
– Jó, majd később.
Hallgatás.
A hang, a kriptából.
– Megfigyelő jelenti, hogy az egész orosz személyzet kuszva megy vissza az ágyúkhoz.
– Ha odaérnek, telefonáljon.
Nagy hallgatás. A kriptából zúg:
– Ezredes úr parancsolja… ha odaérnek… telefonáljon…
A hátunk mögött megint a négy taraczk. Dudolás a levegőben. Hosszú szünet. Négy zengő csattanás messziről. A mi két ütegünk a temetőtől jobbra és balra hallgat. A telefont várja. A kripta nyílásában komolyan áll a kisértet, a telefonkagyló a fülénél, a beszélő a szájánál.
Az őrnagy súg:
– Okvetlenül nézzék meg a lakásomat… Konyak is van…
Várakozás.
A kísértet, a kriptából:
– Orosz kiszolgáló személyzet az ágyúknál.
– Lage – mondja az ezredes.
(Lage: sortűz ez egész ütegből.)
A kísértet, németül, a telefonba:
– Sortüzet leadni.
Most villan a hat tüz-lobogó balról, villan a hat tüz-lobogó jobbról, aztán hallani a hat dörrenést balról, aztán hatot jobbról. Halotti csönd. Hosszú hallgatás. Aztán tizenkét veszett csattanás a ködbeborúlt hegy felől. Felrobbant mind a tizenkét gránát. Így ellenőrzik.
A kísértet, a kripta-ajtóban:
– Megfigyelő jelenti, orosz személyzet megint szétszaladt az ágyúktól.
Szünet.
A kísértet.
– Megfigyelő jelenti, két hordágy megy az orosz üteghez, két embert visznek el. Az egyik biztosan halott, mert a két karja lelóg a hordágyról.
– Köszönöm – mondja az ezredes. Hozzánk fordul:
– Így megy ez most késő éjszakáig. Nem hagyjuk őket lőni. Néha-néha sikerül nekik is egy-egy sortüzet leadni a mi gyalogságunkra, de most már láthatta, hogyan tartom sakkban őket. A harmadrészét sem tudják lőni annak, a mit lőhetnének.
Egy kísértet, a ki még nem tudja, hogy én tudom, odasúg:
– Ma éjszaka támadás lesz.
Egy térkép-rajzot mutatnak.
Ez egy hét keserves munkája. Ebben előre el van készítve minden lövés. Minden végpont mellett egy szám van. Az ágyú éjszaka is odatalál minden útra, hídra, faluba, hegyoldalba. Ha jön a jelentés, hogy itt, vagy ott támad az orosz, sötét éjszakán is csak a számot mondják meg a tüzéreknek, azok elővesznek egy kis könyvet és pontosan lövik az országút ama szakaszát, ezt vagy azt a vízmosást, dombot, faluvéget.
Negyed négy. De már sötétedik. Most állandóan szól mind a tizenhat ágyú. A tizenkét könnyű és a négy nehéz. Az ezredes megmutatja a szalmavaczkot, a hol ma éjjel aludni fog. A szalma közt finom telefonkagyló, beszélő és hallgató együtt, mint egy pesti íróasztalon.
Végre az őrnagy lakását is megnézzük.
Egy szőkeszakállú fiatal tiszt mondja ott:
– Érdekelni fogja az urakat. A legkülső lövészárkaink előtt száz lépésnyire egy erdő kezdődik. Az a terület, a mely a lövészárok és az erdő közé esik, tele van czölöpökkel és a czölöpök össze-vissza vannak fonva szöges dróttal. Hogy váratlan támadás ne jöhessen az erdőből. A drót-szövedék benyúlik az erdőbe. A drót-szövedék végén csöngettyük vannak. Báránycsöngettyük, juhkolompok függnek a dróton, hogy ha az orosz a sötétben nekitámad, csöngessen és figyelmeztesse az őrszemet. Már most, kérem, a mult éjszaka csöngettek. Odavilágítottunk, hát két farkas szaladt vissza az erdőbe. Beleakadnak a drótba és csöngetnek. Aztán egész éjjel csöngettek a farkasok, reggelig.
Mikor ezt mondta, már alkonyodott, fagyos szél fújt, esni kezdett a hó. A tizenhat ágyú most már egy perczre sem szünetelt. Dörgött, hányta a tüzet és a süvöltő golyót. Láttam az estét jönni nyugat felől, a téli estét, a téli éjszakát. Az eszemben járt:
– Ma éjszaka támadás lesz.
Az ezredes nevetett:
– Farkasok?
– Igen – mondta komolyan a szakállas tiszt.
– Nem hiszem – mondta az ezredes. – Ez csak mese.
Rám nézett, nevetve:
Ez egy darabomnak a német címe. Éreztem, a hogy a vér az arczomba szalad. Bennnünket lenn vár a szánkó. Az ezredes itt marad a temetőben, a fagyos éjszakán, egy zsup szalmán. A telefont spárgával a füléhez köti, hogy ha elalszik, hát… Egy ötvenéves ember.
Ma éjszaka támadás lesz. Egy hosszú perczre egy élet minden hiúságát, egy karriér minden büszkeségét elfelejteni és elvörösödve mélyen szégyelni, hogy valaha darabokat írtam…
Kezet szorít velünk. Utánunk kiállt:
– Nem együtt menni… legalább harminc lépésre egyik a másiktól… szétszóródva menni a szánkókig.
Talán valaha megint másként lesz, de ebben a perczben semmi, semmi más nem adja vissza a lelkem egyensúlyát, mint csak az, a mit most utánunk kiáltott. Hogy délután kettő óta – most már alkonyodik – az én kimustrált «alkalmatlan» népfölkelői életem is ugyanabban a veszedelemben volt, mint az ő brigadérosi katona-élete. Kedves, okos, elmés bécsi ember, mikor délben Zborón a szobáját megmutatta, Jókai «Fekete gyémánt»-jait láttam az asztalán, német fordításban. Imádja a regényt és a szinházat. Fogja-e valaha is úgy meghajtani a lelke zászlóját az irodalom tiszteletére, a hogy én most a hóba szeretnék leborulni az ő katona-élete előtt?
– A viszontlátásra – mondja. – Nem megyek haza, ma a temetőben alszom. Ma éjszaka támadás lesz.
A telefondrótok belesírnak a szavába. Aztán egyszerre, mintha hirtelen dühbe jöttek volna, rémes veszekedéssel viharzanak fel mind az ágyúk, szaporábban, egyre hevesebben lőnek, most más hegyekről is megszólalnak, sokféle hangon, bőgve, csattogva, hogy nem is a feje, az agya fáj tőle az embernek. Egyszerre összemarakodnak.
A hogy a sötét estében lassan trappol a szánkóval visszafelé a két ló, nagyon messziről visszanézek. Hallgatózunk. Mintha ez az egész ország most egyetlen nagy, alvó falu volna, és fenn a Kárpátokban, ezen a nagy faluvégen, idegent szimatolva, dühösen ugatnának az éjszakába a hű érczkutyák.
Eperjes, február.
Fényjelzés a jó isten számára.
Egy tiszt mondta itt a hegyek közt: «Önök közt festő is van, talán lefesthetné a mi karácsonyunkat, röviden elmondom».
Így mondta el:
– Karácsony napján egész nap masiroztunk, jöttünk ide ezek közé a hegyek közé. Akkora hó nem volt, mint most, de hó volt, hó borította körülöttünk az egész világot. Elég jó országuton jöttünk. Mikor esteledni kezdett, a katonák elkezdtek a karácsonyestéről beszélni. Igen sokan voltunk, egész ezredek masiroztak sötét kígyóvonalban a lefelé kanyargó úton. Széles völgybe értünk, mire egészen besötétedett. A menet eleje akkor egy Mária-képhez ért, a mely az országút szélén állott, galambducz-formájú kis kőházikóba beépítve. Az első sorokból kiugrott egy katona, odament a Mária-képhez, a kép elől elkaparta a havat, gyertyát gyujtott és beleállította a házikóba, a kép elé. Erre többen sereglettek oda, mindenik elővette a gyertyáját, meggyujtotta és beleállította a képbe. Néhány percz alatt tele volt a fedett Mária-kép égő gyertyával. Minden katonának van gyertyája, az a legdrágább kincsei közé tartozik.
Mikor a kép tele volt, az egyik fogta az égő gyertyáját és a kép mellett, a földön, beleszúrta a hóba. A katonákat nem engedtük megállni, mennünk kellett. Koromsötét este volt, csak a Mária-kép sugárzott. És akkor amúgy sietve a földön égő gyertya mellé újabb gyertyákat szúrtak a hóba az arra haladó katonák. Egyre több gyertya lángolt a fehér hóterítőn. Most már egyik se akarta elmulasztani, hogy a szent estén gyertyát ne gyujtson, és a hogy visszanézek, hát már száz meg száz kis gyertyaláng ég a hómezőn. A gyertyák nem sorban álltak egymás mellett, hanem összevissza, mint a mezei virág. Most már mi tisztek nem siettettük a menetet, szótlanul néztünk vissza, néztük, hogyan szúrnak le a katonák a hóba egyre több és több gyertyát, a száz meg száz gyertyából ezer is lett, akkor valósággal sugározni kezdett tőlük a hómező. A ki letette a gyertyáját, tovább masirozott. A fényfolt azonban egyre nagyobb lett a mezőn, mert a mi egész ezredünk rengeteg gyertyájához az utánunk jövő ezred is elkezdte szurkálni az ő gyertyáit, ez az égő szőnyeg egyre szélesebbre terült, ezer meg ezer gyertya pislogott a sötét éjszakában, végül már tízezernél többre becsültük, mikor az egész menet elvonult mellettük. Mentünk tovább a karácsonyi éjszakában, az út fölfelé kapaszkodott megint, úgy hogy láthattuk felülről az egész csillagos hómezőt, lassan hullott a hó, a rengeteg gyertya toronymagasságig világította meg a hóesést, folyton visszanézett mindenki, senki nem szólt egy szót sem, nagyon szép volt. Azután, a hogy a hópelyhek estek, lassan, egymásután kioltogatták a kis lángokat, a fénypontok egyre ritkultak, de nagyon lassan, már talán harmadikat fordult velünk a szerpentinút, még mindig pislogott lenn vagy ezer gyertya, aztán ez is ritkult, egyre ritkult, mi mentünk, masiroztunk, némán tiportuk a havat és folyton a gyertyákat néztük, végül már csak egyetlen egy maradt, ez magányosan igen sokáig égett, aztán ez is kialudt. Csak a Mária-kép körül volt egy kis halvány sárga világosság; abban benn tovább égtek a gyertyák. Sokáig nem hallottam még a legénységet egymás közt beszélgetni, az első, a ki a közelemben megszólalt, egy baka volt, a ki csöndesen azt mondta a szomszédjának, hogy ezt a fényjelzést talán mégis meglátta a jó Isten.
Bártfa, február.
Felírom, mi mindent láttam ma az országúton, a fronton álló bakától kezdve, vissza egészen a tábornokig.
Künn voltunk Zborótól északra a hóba vágott lövészárkokban, hófalak, hóbástyák, hóba vert lépcsők közt, onnan jövünk vissza szánkón. Ez az az országút, a mely oly nagyon kellene az orosznak, Ép most számolták össze a tisztek, hogy négy nap alatt háromezer orosz halt meg ezért az utért. Mint fehér templomok, csonka tornyok, nyúlnak fel az út két szélén a havas sziklák. Kis fenyő-csomók a hasadékokban és a tetőn. Az éjjel rengeteg hó esett, de ezt az utat már járhatóvá taposta a tűzvonal hadiforgalma.
Szakadatlan ágyúszóban csöng velünk a szánkó. A csendőrkapitány maga hajtja a két kitünő lovat. A nap már ferdén és sárgán süt be az útra a sziklák közül. Egy német haditudósító jön velünk. Hátul egy fegyveres katona lóg a szánkón. Hideg van. A lovak puhán trappolnak, a kis csengő serényen zenél. Hátunk mögött az ágyú szaporán, mérgesen szól. Az út hosszú, órákig tart. Nem siettünk, mindent megnéztünk. Áhitatos dolog az ilyen nagy országút, a melynek lánggal ég ez a vége, míg a másik végén, valahol messze benn Magyarországon, békésen pipázik vagy alszik a paraszt a szekerén. Jó, hogy az országút rossz hővezető. Ezen a végén tűz és embergyilkolás, – ha jó hővezető volna, benn a hazában rá se lehetne lépni.
Itt még meleg, a hol mi csörgünk rajta a fehér sziklák közt. A frontot ott hagyja el az országút, a hol az utolsó két tizenötös taraczk áll rajta, Szemelnye határában. Most nem dolgoznak, egy kis földbesüppedt ház előtt állnak, a melyre ez van írva: «Vendéglő». Mint két nagy, szelid igásló, a míg a kocsis benn megiszik egy féllitert.
Érdemes még az úton hamarjában papirosra följegyezni mindent, a mit utolérünk, a mi szembejön velünk, a mit látunk. Itt az ut végén, sötét este, a korcsma nagy kemenczéje mellett rendbe lehet szedni a jegyzeteket. Tehát sorban:
1. Tüzéreket érünk utol. Egy egész üteg megy visszafelé a tüzvonalból rendben, mintha a pesti köruton mennének.
A tüzéreken hósapka, három tiszt elől, lovon. Minden ágyúnál odakiáltunk nekik, hová mennek. Mindenünnen csak bámulnak, nem felelnek. Se magyarul, se németül, se tótul nem használ a kérdés. Végül elől a három tiszt. Szalutálnak. A csendőrkapitány a fejével int feléjük, kérdőleg.
– Pihenni! – mondja az egyik.
A tisztek sapkáin dús fenyőlomb.
2. Három vezérkari tiszt jön szembe, lóháton. A frontra mennek. Nagyon elegánsak, frissen vannak borotválva. A lovak lépésben jönnek. A tisztek beszélgetnek.
3. Trénoszlop jön. Pontosan az út baloldalán. Itt nagyon szigorúak a tábori csendőrök, olyan rendet tartanak a kocsiforgalomban, mint a berlini rendőrök. Majdnem mindenik katonának nagy szakálla van.
4. Két szekér megy előttünk, sebesültekkel, lassan. Mindenik szekérben három sebesült ül és kettő fekszik. Az ülők közül az egyik a kocsis mellett ül, a másik kettő a szekérben, háttal a kocsisnak, nekitámaszkodva. A két fekvőnek a feje szalmán van, a saroglyában. Mindeniknek megvan a puskája. A fekvőknek be van hunyva a szemük. Az egyik ülőnek száradt vérfolt a kabátujján. Mosolyog. A két szekér mellett libasorban, gyalog, az út szélén tiz-tizenkét könnyű sebesült. Bekötött kezű, sántító, bekötött fejű osztrákok. Laibachiak. Mindeniknek puska a vállán. Még van hely a szánkón, megállunk, egy se akar felülni. Czigarettát kinálunk, nem kell, van elég.
5. Balról, a hol szélesedik a völgy, nagy fatábla. Ez van ráírva: «Tilos az átjárás». Ez már a második tilos-tábla, a mit a harcztéren látok, az első Bobowánál volt, Galicziában, egy majorban, a hol hat ágyú állott. Milyen szegény, buta békemaradványok most ezek a táblák, élettelen nagyképüségükkel, a mint most tiltanak valamit. A katonák újjal mutatnak rájuk és nevetnek. A német lefényképezi.
6. Nagy galoppozás, csörgés, lárma, négy parasztszekér veszett vágtatással jön szembe, hosszúszőrű, borzas kis lovakkal. A paraszt kiabálva csapkodja a lovakat. Az első szekéren két katona áll. Mind a négy szekér tele van vadonatúj tüskésdrót-gombolyagokkal. Izgatottan rohannak el mellettünk, mint a tüzoltók. A hogy utánuk nézünk, az utolsó szekér jobbra-balra farol a fagyott havon. Zörög a sok drót. Nyugtalankodunk, hogy mi van. Itt senki sem szereti, ha valami nagyon sürgős a front mögött. De most felsültünk, mert a galoppozó drót jó jel. A tábori csendőrkapitány magyarázza: ez azt jelenti, hogy valahol előrementünk. Oda viszik a drótot. Ha hátramegyünk, ott már készen vár a drótsövény, ezt hetekkel előre megcsinálják. Ha a drót siet, akkor új állásba jutottunk, azt kell hamar megerősíteni.
7. Egy hídat két furcsa ember őriz. Ruhájuk földigérő fehér magyar szűrbunda, a hátukon fekete báránybőr. Magas fekete báránybőr-süvegük van, a süvegen rézgomb az FJI betükkel. Katonák. A puska csöve a mell magasságában kandikál ki a bunda alól. Nagybajuszú öregebb magyar népfölkelők. A német megint fotografál, most jól teszi, ez gyönyörű magyar pillanatképe az igazi népháborúnak. Az abosi vasúti állomáson tüntek fel egy éjszaka ilyen süveges, puskás magyar parasztok, – mintha a történelemből jöttek volna. Ketten ballagtak a töltésen, mint két kemencze, de a mellükön villanylámpa ragyogott.
8. Egyetlen ágyú megy előttünk, négy ló húzza, három katona lovagol mellette. Kis, rövid, tömzsi ágyú, nagyon új és fényes, tizenkettes haubicz lehet.
– Wohin?
– Reparatur…
Az ágyú beteg. Laikus szemmel nem látszik rajta semmi, nem az orosz rontotta el, valami belső baja lehet. Meglassítjuk a szánkót, lépésben megyünk a hibás haubicz melett. Szomorúan lehajtott fejjel döczög. A katonák megállítják. Nem akarják, hogy bámuljuk. Világosan látom, hogy szégyenlik a beteg ágyút és az egész dolgot. Biztos, hogy az úton már kaptak a bajtársaktól egypár kellemetlen megjegyzést. Megvárják, míg elmegyünk mellettük. Kelletlenül, ellenségesen néznek ránk.
9. Vöröskeresztes kocsit érünk útol. Rendes, ponyvás betegszállító kocsi. Oldalt a ponyvát egy fiatal és nevető orosz sebesült emeli fel és vígan int ki kezével a hasadékon. A bakon a kocsis mellett egy sovány hölgy ül. Kalap, kendő nélkül, fehér ruhában, karján a vörös kereszttel. Semmiféle frizurája nincs, barnásvörös haja borzasan áll égnek, mintha lángolna a feje a lehanyatló napfényben. Mogorván, sőt marczonán néz előre, ránk szándékosan nem vet tekintetet. A fehér ruhája meglehetősen piszkos, az arcza sötét. Csudálom, hogy bunda, pokrócz nélkül ül a bakon ebben a fagyban. Az arcza egészen férfias, csontos. Mikor látja, hogy nagyon nézik, elfordul. Az orosz sebesült vigan kiabál: «papiroszi!» Így nevezik a czigarettát. Kap egyet. A szigorú hölgy nem néz ide. Nézem, nincs rajta keztyű, a keze egészen vörös. Ok nélkül durczás, pedig meghatottan beszélünk róla, eszünkbe jutnak a hölgyek, a kik autóban járnak Pesten ebben a fehér ruhában, kokett fejkötőben.
10. Kilencz ökör jön szembe velünk, három-három egy sorban. Két baka hajtja, vezeti őket. Mögöttük is jön egy csomó baka. Az ökröknek a nyakában, mint a járom, a katonák hurkává csavart köpönyegei. Jó paraszt-kitalálás. Az állatok méltóságteljesen jönnek, a nyakukban a köpönyegjárommal. Némelyiken kettő is van.
11. Egy csoport orosz fogoly. Lehetnek vagy harminczan. Egyszerre megállanak. Két szakállas, szuronyos népfelkelő van velük. Egy tiszt válik ki a csoportból és elibük szalad vagy kétszáz lépést. Onnan int, hogy induljanak. Elindulnak. A tiszt fényképező masinát tart a kezében, szétterpesztett lábbal áll, várja, hogy közelebb jöjjenek, masirozás közben akarja lekapni őket. Az oroszok vigyorognak, nagyokat lépnek, a gépbe néznek.
12. Szánkó jön szembe, egy magyar csendőrfőhadnagy hajtja, mellette csendőr, puskával. Hátul uraskodik a kocsis. Megállunk. A csendőrtiszt egy közeli faluba megy, mert a katonaság kétszer szólította már fel hiába az ottani «polgári lakosságot», hogy menjen el, ágyúzni fogják a falut. Nem akarnak elmenni, nem félnek az ágyútól. Ez itten mindennapi affér. Láttuk Szemelnyén, a hol a mi könnyű tüzérségünk áll, hogy nem akarnak elmenni, pedig az iskolát már szétvetette egy orosz gránát és egy parasztházat tövig leégetett. Erőszakkal kellett hátrahajtani vagy tizenöt tót családot, folyton azt mondták, hogy nem félnek az orosz ágyútól, a legnagyobb durrogás közepette mostak, ruhát szárítottak, éltek, mint azelőtt. Sok gyerek volt, azért küldték őket hátra. Meg aztán a katonaság szeret egyedül lenni ott, a hová az ágyúit felállítja. A csendőrfőhadnagy most megy a falut kiüríteni, mert a falu egyszerre kapja majd az orosz tüzet is, meg a mienket is. Az orosz tüzérségtől nem félnek, de ha majd a kakastollas magyar csendőrt meglátják, – mondja a főhadnagy – majd csak eljönnek velünk.
13. Egy üteg jön szembe, megy a tüzvonalba. Mi itt fölfelé kapaszkodunk az országúton, ők vidám trappban jönnek lefelé. Könnyű tüzérség, tábori ágyúk. Minden ágyúhoz négy szántalp tartozik, vastag, vasveretű fadarab, a melyet nagy hóban a kerékhez srófolnak. Kettő az ágyúkerékre való, kettő a lőszerkocsihoz. De most nincsenek felcsatolva, hanem mind a négy egymás mellé van szorítva és ott siklik a lőszerkocsi mögött, kötéllel hozzákötve. A négy vastag talp egymás mellett egész kis szánkó. Öt, mondd öt tüzér áll ezen a kis szánkón, összeölelkezve, hogy le ne essen róla. Ezek már magyarok. Akkora fenyőágak vannak a sapkáik mellett, mint egy-egy kis karácsonyfa. Egymás derekát, nyakát fogják át, úgy szoronganak a talpakon. Ordítva énekelnek, pirosak, jókedvűek. Minden ágyú-garnitura mögött csuszik így négy-öt összeölelkező jóbarát. És mind mást-mást énekel. Az ágyú trappban megy velük. Megint hallom: «eéjdesanyám» és «idesanyám», – ez a szó mintha üldözne a galicziai vad folyóktól végig a kárpáti völgyeken, közös-bakák, honvédek, tüzérek, mind az eéjdesanyjukról meg az idesanyjukról énekelnek, – a magyar katona énekében eddig sehol egy háborús sort, egy harczias szót nem hallottam, mind az anyjáról, a babájáról, a falujáról énekel, virágokról, fákról, folyókról, hűségről, hütlenségről, kisjányról, csillagról, erdőről, kiskertről, lóról, execzirozásról, berukkolásról van szó, – mégis mennek, mégis jókedvűek, bátrak, mégis meghalnak, ép úgy és ép oly felséges áldozattal, mintha himnuszokat és hadi indulókat énekelnének, mint a németek.
Egy óriási, háromemeletes, lekoppasztott fenyőszálfa van az utolsó ágyúhoz kötve, ezt húzzák maguk után fütőanyagnak, ebből gyújtanak majd valahol egy «magaslaton» a föld alatt fenyőszagú, illatos tüzet, – a hatalmas fenyőszál a fagyott göröngyökön rezegve tánczol utánuk, itt-ott még van rajta egy kis lomb… Az üteg: hat ágyú. Hat ágyú, hat nóta. Pántlikás sapkában, egymáshoz szorulva, összeölelkezve, hat csomó tüzér énekel a szántalpakon, karok, kezek integetnek felénk. Messziről olyanok a piros arczukkal, mint hat csomó nagy hónaposretek. A menet végén, a hosszú szálfa mögött tisztes távolságban egy tüzérönkéntes lovagol, czvikkerben. Az «Unteroffizier hinter der Batterio». Mosolyog, miközben üdvözöl bennünket, ezzel jelzi, hogy Istenem, nem tehet róla, a legények ilyen jókedvűek és nótásak, pántlikával, fenyőlombbal, énekelve megyünk a tüzbe.
14. Nyolcz szomorú alakot érünk utol. Nyolcz katona, zöldre rozsdásodott trombítákkal. Egy katonabanda maradéka, töredéke. Soha ne tudja meg senki, milyenek voltak. A világegyetem legszebb és réztől ragyogó intézménye: a katonabanda, itt… A trombitákról elmondhatom, hogy horpadtak, ütöttek, kopottak voltak, szürkék és mérgeszöldek, tele rézrozsdával. Istenem: Erzsébettér és Városliget, hölgyek, dajkák, gyerekek! Ránk se néztek. Hogy ezeket, szegényeket, a mint itt gyalogoltak visszafelé a frontból, ezen a forgalmas kárpáti országuton mennyi csufondáros és röhögő megjegyzés, kérdés érhette… Már vértezve voltak, már semerre se néztek, már látszott rajtuk, hogy hiába kérdené őket az ember, itt ugyan feleletet nem kapna, meg voltak sértve, daczosan és gőgösen vitték a horpadt zöld trombítákat, talán a fejünkhöz vágták volna, ha megszólítjuk őket. Így ment a zene mellettünk gyalog és némán, meg sem szólítva és mégis sértődötten, a lerongyolt művészet minden tragikómikumával, amaz ismert rongyosan fenséges ripacs-gőggel, a mit gunyosan respektál az ember, – a német nem merte lefotografálni őket.
15. Lányok jönnek, egész raj tót lány, fénylősimára fésült hajjal, piros, kék, sárga, zöld, tarka pántlikákkal, rózsaszínű, tengerzöld, fekete, fehér pruszlikok, – koczkás, virágos, ránczos, barnacsikos, sötétkék pettyes szoknyák, – villogó téglavörös, égszinkék és fehér harisnyák, – szallagos bársonyczipő, – nevetés, összeakaszkodás, három-négy elkezd karonfogva szaladni, nevetnek, kiabálnak, visítanak, szaladnak, lökdösik egymást, nem néznek se katonára, se ágyúra, se háborúra, a kezükben imakönyv, a szomszéd falu templomából jönnek. Most jut csak eszünkbe hogy vasárnap van. A szánkó lépésben megy át közöttük, mint a birkanyáj közt. Rengeteg pántlika röpköd a fejük körül. Veregetik a lovak nyakát, megpiszkálják a csengőt, vihognak, tánczolnak, ezer színben ugrálnak a nagy fehérségben. Ehhez a rövid bálhoz, a hogy elmarad mögöttünk, mint távoli óriás-czigányok ide-ide hallatszó bőgője, brümmög az ágyú.
16. Körülbelül egy félszázadnyi gyalogság jön nagyon jókedvűen. Majdnem mindenik katona egy kötélre kötött dorongot húz maga után a földön. Tánczolnak, ugrálnak a keményre fagyott göröngyön a dorongok. A bakák pórázon vezetik a tűzifájukat, némelyik fütyül a fának, mintha kiskutyát húzna maga után. Az ugráló dorongok mind más-más hangot adnak, mint a zenebohóczok deszkaczimbalmai. Halkan zengő-döngő eleven xilofon ez, a hogy mennek az alkonyatba, sokáig hallani őket.
17. Szerény kis falun megy keresztül az út, alig néhány ház. Az egyik ház ajtajában egy asszonynyal tárgyal két katona. A ház előtt két ágyú, kötéllel összekötve, a két ágyúba fogva – egy ló. Az ágyúk fából vannak, barnára festve, az oroszt csalják vele a tüzérek, ha hagyja magát. De erre a kettőre büszke a tűzmester, mert ezek úgy vannak csinálva, hogy az elejükből valami láng csapódik ki, mikor messze mögöttük az igazi ágyú elsül. Mert alkonyatkor és éjszaka már látszik az ágyú torkából kicsapódó tüz. Hát ezt is utánozzák a faágyuk. Egyébként nagyon egyszerűek: két kerék és közte egy barna gerenda.
18. Itt Bártfán, a hol a hadtestparancsnokság van, leszállok a templomnál és egyedül várom a másik szánkót, a mely később indult. Sötét este van már. A templom mellett az uton villanylámpa ég. Már régóta várok, lehet jó husz percze, egyszerre csak messziről, a fehér út közepén egyedül jön egy katona. De ténfereg, dülöng, mintha részeg volna. Nézem, egyre közelebb jön. A lámpa alá ér, látom, hogy fez van a fején, bosnyák. Nyurga, görbe nagy legény, puska a vállán. Tántorog megint, egyenesen felém jön, majdnem rám dül. Megáll közvetlen előttem, sokáig néz rám, nem szól. A balkarja fel van kötve. Végre megszólal, olyan gyönge, rekedt hangon, hogy alig hallom:
– Spitál.
Szétnéz, hogy merre van a spitál.
Nem tudom, de mondom neki: «Kommens», elindulok vele. Megáll, rám néz, hirtelen félrerántja a száját, összehúzza az egész arczát, orrát, szemét, mindenét, mintha nagyon savanyut harapott volna, a bekötött karjára mutat:
– Tut sehr weh. Dum-dum.
A kendőn már átizzadt a vér.
A kommandó előtt, a Hungária-szálloda kapujánál vörös lámpa és szuronyos őr. Odakiáltok a sötétbe:
– Merre van a kórház? Egy sebesült van itt.
Azt mondja a bosnyák:
– Zwelf kilométer.
Ennyit gyalogolt széttört karral. Már tudom, mért dülöng.
A sötétből egy hang felel;
– Ki keresi a kórházat?
– Egy sebesült! – kiáltom a bosnyák helyett. – Dum-dum sebe van!…
Már lármázni akarok, felháborodva, már benne vagyok az igazságtalanságban, a mibe mindig beleesik az ember, ha egyetlen individuum sorsát nézi közelről a háborúban, már – hopp – a fejemben a vér, menjünk panaszra a tábornokhoz, most éjjel, majd ő…
A hang a sötétből:
– Jöjjön ide a sebesült. Ezredorvos vagyok.
Felcsillan a villanylámpája. Vacsoráról jön, szivar a szájában. Karonfogja a szegény bosnyákot, a ki két fejjel nagyobb, mint ő, úgy vezeti el. Eltünnek a sötétben. Még jajgat messziről egyet a bosnyák, úgylátszik az orvos megtapogatta a beteg karját. Aztán csönd.
19. Még egyszer ki az országutra, várni a másik szánkót. Nem jön. Nagy csönd van, most megenyhült az idő, nincs hideg. Sétálok. Az az egy villanykörte világít a templomnál, szemben a szállodával, a hol a hadtestparancsnokság van. Aczélszínű téli éjszaka. Ide már nem hallik az ágyú. Megállok, figyelek a hegyek felé, semmi nesz. Se ágyú, se a szánkó csengője. Visszanézek, egy katona-alak jön ki magányosan a parancsnokság épületéből, lassan megy a templom felé, a villanylámpa sárga fénykörében megáll, rágyújt. Aztán hátratett kézzel igen lassan fel-alá sétál a templom előtt, egyedül, elgondolkozva. Mikor fordul, látom a nyított köpenyegében a piros bélést. Indulok hazafelé. Udvariasan fogadja néma köszöntésemet. Messziről visszanézek: álldogál, szivarozik, elmélázva a hegyek felé néz sokáig.