BÁRTFAI EMLÉKEK
Bártfa, február.
Szinházégés Bártfán.
Egy innen elmenekült jobbfajta ember lakásába kvártélyoztak be, a melyet az oroszok teljesen kifosztottak. Három nagy szoba egy-két darab butorral. Az egyik szoba tiszta fehér, egy kis gyerek vaságya van csak benne. És a vaságy mellett, a sarokba lökve egy gyerekszinház, piros kortinával, arany portáléval, a kortinán arany lant. Díszlet, a mit meg kell fordítani, akkor a hátán mérgeszöld erdő van. De így, ha felgördül a függöny, a szin: lovagterem, a háttérben oszlopok. Bejáratajtó középen. Ajtó jobbra és balra a többi termekhez. Balról, elől, a falon kép. Jobbról, elől, vasba öltözött vitéz. A bejáratajtótól jobbra és balra ablakok, a melyeken át a várudvarra látni. Mikor a függöny felgördül, a szinpadon nincs senki. A háttérből erős ágyúdörej hallatszik, alighanem Zboró felől, a hol két Landwehr-hadosztály fekszik.
A lakás három szobájában rettenetes hideg van, az ablakok ki vannak törve. Gyönyörű nagy cserépkályha van az egyik szobában, de fát vagy szenet sehol, drága pénzért se lehet kapni. Az Etappen-Commandóról visszajön a szolga, Infanterist Nowosat, ott se kapott fát. Mind a ketten át vagyunk fázva, a dolog kedélytelen. Nowosat ránéz a szinházra. «Próbáljon a vendéglőben venni fát» – mondom neki hirtelen. Azt mondja, ott már volt, kinevették. Folyton a szinházat nézi. Aztán int a kezével: «Ez talán csak egy perczig égne, az a nagy kályha meg sem érzi.» Mint egy hóhér néz az ágyra, de a mi deszka azon van, az kell az alváshoz. Más úgy sincs rajta. A szekrényt kinyitja, sejtem, hogy polczokat keres. De pechje van, mert ez ruhaszekrény, függő ruhának. Tehát meggyújtjuk a földön a spirituszlámpát és a hogy annak száll fölfelé a melege, a tenyerünket föléje tartjuk. Aztán a szó szoros értelmében megmosakodtunk a meleg levegőben, a kezünket dörzsöltük benne, aztán merítettünk belőle és az arczunkat, fülünket mostuk melegségggel.
Este nyolczkor egy magyar csendőrfőhadnagytól kaptam négy hasáb keményfát. Nowosat hazavitte. Tizenegykor hazamegyek a hadtestparancsnokság tisztjeitől, a szoba ép oly hideg, mint volt, de a kályhában ropog, pattog a tűz, a kályhaajtó nyitva van, ragyog. Lefekszem ruhástól az ágy-vázra, nézem a tüzet. Egyszerre a sarokba nézek, nincs ott a szinház. A piros kortina fekszik ott az arany lanttal, összegyűrve, mint egy eldobott zsebkendő. «Aprófa kellett – mondja Nowosat – hogyan gyulladt volna meg ez a négy vastag, vizes hasáb?» A száját törli a kezefejével, e pillanatban egy rossz macska benyomását teszi rám, a ki felfalta a kanárimadarat, a melynek csak tollai hevernek ott a sarokban. Most elégülten nyalja a száját. Hallgatunk mind a ketten, az ágyú még mindig tompán dörög Zboró felől ehhez a hangulathoz, a mely a nagyon nagy betűkkel nagyon kis gyerekek számára nyomtatott képeskönyvekre emlékeztet. Sötét van, a plafonon piros tűzfényfoltok lobognak, az ablak a térre nyílik, itt trén táborozik hatalmas tüzek mellett a nagyon régi, tornyos városháza körül. A kályhában ég a bártfai színház, a csendőrtiszt vizes hasábjai sziszegnek, szinte énekelnek. Félálomban nézek, hallgatózom. Egyszerre egy koppanás. Nowosat óvatosan a földre döntötte a ruhaszekrényt, kinyitja az ajtaját és belemászik. Kidugja belőle a fejét és jojczakát kíván, azt mondja, a szekrényben, a saját melegében fog aludni. Vigyorgó sunyi paraszt-arcza pirosan ég a kályha fényében. Aztán hirtelen eltűnik, puff, magára csukja a szekrényajtót. Még látom, a hogy az ajtó egy kicsit fölemelkedik, Nowosat kidugja a nyíláson a bajonettjét és kipeczkeli vele egy kicsit az ajtót, hogy levegőt kapjon. Most ez a szurony villog az égő szinház fényében, lenn a téren csöndesen énekelnek a trénkatonák. Az ágyról lehajolva a kályhaajtó fényénél újra elolvasok egy hosszú táviratot, a mit reggel kell feladnom az ujságomnak: Alsópagonynál és Hutasnál visszavertük az oroszokat. Kilenczszázhetven halott és ezerhétszázötven fogoly.
Bártfa, február.
Rövid táviratot küldtem haza, jelentettem, hogy az Eperjes – Bártfa – Zboró-vonaltól északra az orosz támadások meghiusultak. Nemsokára a hivatalos jelentés hírül adta, hogy az orosz támadások ezen a vidéken «összeomlottak». Már másnap reggel fenn a hegyek közt, a helyszínén volt alkalmam látni, mit jelent ez a szerény és egyszerű kifejezés: «összeomlottak».
Ezeken a legmelegebb napokon két olyan támadás volt, a melyeknek a részleteit tudom.
I.
Az oroszok estefelé a völgyből megtámadtak egy hegyet, a melynek a völgyre néző lejtőjén, de fönn, a hegygerincz közelében vannak a mi árkaink. A hó olyan magas, hogy a gyalogosok számára lapáttal kell utat vágni. Ilyen úton haladva fölfelé, az ember úgy érzi, hogy mély árokban megy, mert ágaskodni kell, ha jobbra vagy balra ki akar nézni a hómezőre. Meredekebb helyeken lépcső van vágva és keményre taposva a hóba. Így lehet feljutni a mi árkainkhoz, de ugyanilyen az a lejtő is, a min az ellenség a másik oldalon támadott. Felülről jól lehetett látni, hogy az oroszok hat, egymás mögött szabályos távolságba rendezett rajvonalban törtettek felfelé. Minden első sorbeli orosz katona mögött tehát még öt jött. Ennek az értelme az, hogy az első, vagy az első és második katona a halálnak van szánva. Ezek törik a hóban az utat a saját testükkel, ezek gázolnak előre és hegynek fölfelé, hol mellig, hol vállig érő szűz hóban, és a másik három már abban a vájatban jön, a mit az első kettő a testével csinált. A mi tisztjeink nyugodt czélzásra, hidegvérre intették a stájereket, a kik az árkokban voltak. A sötétedő estében egészen tisztán voltak láthatók a fehér alapon fölfelé törtető sötét figurák, és így a kitünően czélzó stájerek az első sort egyszerűen leszedegették. Itt nem volt sortűz, itt lesben álló vadászok ráértek néha kétszer-háromszor újra czélbavenni az egyszer elhibázott szerencsétlen oroszt.
Most a második és a harmadik sor törte tovább havat. Ezek azonban sűrűbb vonalra szorultak, s ekkor a mi árkainkban megszólaltak a gépfegyverek. A gépfegyverek kezelői azt mondják, hogy az oroszok alig-alig lőttek, hiszen lövöldözés közben a hóban kellett felfelé bukdácsolniok, úgy hogy a géppuskások nyugodt lassusággal, jól czélozva a legszélső baloldalon álló orosztól a legszélső jobbon állóig végigöntözték golyóval a rajvonalat, úgy hogy az első három sor egy szálig mind a hóba bukott. Ezután a maradék három sort, a melynek egy része már visszafelé kezdett bukdácsolni, a legsűrűbb gépfegyver és puskatűz alá vették és addig lőtték, a míg minden el nem csöndesedett, a míg mozgó alakot a lejtőn többé nem lehetett látni. Nagyon kevesen menekülhettek csak vissza, a völgybe.
Tisztjeink katonailag az ilyen támadást egyszerűen nem értik. Nem magyarázható másképpen, mint egy kegyetlen parancscsal, a mely ezt a támadást «minden áron» rendelte el, sürgönyileg valahonnan, a hol ennek a terepnek a nehézségét nem ismerve rendelkezik egy kiméletlen tábornok. A hat rajvonalat egy bátor szibériai hadosztály századai alkották. Másnap behozott foglyok, a kik jelenlétemben vallottak, pontosan elmondták ennek a támadásnak ezt a történetét és azt, hogy abból a három ezredből, a mely támadott, összesen hatszáz és egynéhány ember jött vissza. Ezt a számot körülbelül negyven fogoly vallomásából állítottuk össze, a foglyok különböző századokhoz tartoztak, külön-külön kerültek kihallgatás alá és a legbecsületesebben mondták meg a számokat, egy-egy századnál alig volt öt-hat embernyi különbség. Ugyanekkor vezérkari tisztek reggel a lejtőn kilenczszázhetvenhárom halottat számoltak össze az erdőszélig. A völgyben erdő van, oda nem láttak be. Azt mondták:
– Ez a lejtő most meg van erősítve. Ezer halottnál nincs jobb fizikai és lélektani akadály…
A támadás ideje alatt ennek a hadosztálynak más irányokból jövő részeit három oldalról vettük ellentámadás alá, ott egyik csoportunk ezerkilencz, a másik ezerötszáz oroszt fogott el. A látott és feltételezett halottak, a sebesülések rendes arányszáma és a behozott foglyok száma összegezve kiadja azt a veszteséget, a mit ezek az újabb foglyok jelentettek.
Így «omlott össze» az egyik támadás.
II.
A másik P. falu körül folyt le. P. falu is völgyben fekszik, két úgynevezett «magaslati vonal» közt. Ez az jelenti, hogy a falutól északra az oroszok állnak a hegyek tetején, a falutól délre pedig a mi katonáink. A két hegysor párhuzamos és a falu fölött lövöldöz át egymásra. A ki a másikat meg akarja támadni, annak le kell mennie a faluba és onnan rohanni fel az ellenséges hegyre, ha repülni nem tud.
Az oroszoktól a faluba szerpentin-országút vezet le, a melyet a még közkézen forgó térképeken is lehet látni. Az utat bokrok szegélyezik, úgy hogy pontosan látni a hóban a felfelé vonuló barna czikk-czakkot a távcsővel, a melyen át a tüzérségi állásokból néztük másnap minden fordulóját. Ágyúink már egy héttel a támadás előtt pontosan be voltak irányozva ennek a czikk-czakknak minden szakaszára. Nehéz taraczkjaink pedig a falunak minden házát akár a térkép után is hatalmukban tartották.
Az oroszok itt megint kegyetlenül hajtották halálba a támadó sereget. Kis csoportokban jöttek le napközben a szerpentin-úton, hogy lenn gyülekezzenek a faluban. A míg jöttek, mi nem bántottuk őket, mert dandárparancsnokunk tudni akarta, mennyien jönnek és csak akkor akart eljárni ellenük, ha majd együtt lesznek. Délutánig körülbelül nyolczszáz orosz katonát számláltak meg a távcsövön a megfigyelők. Mikor ez a nyolczszáz lenn volt P.-ben, legkülső lövészárkunkból üzenet ment hozzájuk, hogy adják meg magukat, mert ugyis el vannak veszve. A válasz az volt, hogy ezt nem teszik, mert akkor a saját tüzérségük lövi össze őket. A dandárparancsnok erre elkezdte lövetni a falut a nehéz ágyúkból. Most a távcsövön a tüzérségi megfigyelők a következőket figyelték meg:
1. A faluban gyülekezett oroszokat nehéz ágyúink hirtelen és szapora tüzelése úgy tönkretette, hogy a nyolczszázból 450–500 tudott csak menekülni, ezek sűrű csapatokban szaladtak vissza, fölfelé, a szerpentin-úton.
2. Könnyű ágyúink két ütege és legkülső árkaink gyalogsága egyszerre vette tűz alá a szerpentinen fölfelé nyüzsgő oroszokat és olyan pokoli pusztítást vitt véghez köztük, hogy a fölfelé haladó menet körülbelül hatvan főre olvadt le. Ez a hatvan fekete alak, a melyet a megfigyelő akkorának lát, mint egy-egy szál gyufát, a szerpentin közepén magasra emelte a kezét, tudta, hogy valahonnan távcsővel nézik, megadta magát. Ezekre nem lőttünk többet, mert feltartott kézzel visszamentek a faluba, a melynek lövését most már szintén abbahagyták a taraczkok.
Besötétedett, este lett. Jöttek a jelentések, hogy a szerpentinen minden csöndes. Ekkor őrjárataink és egészségügyi katonáink szánkókon ereszkedtek le P. faluba, felhozták a hatvan foglyot és a mi sebesült oroszt csak birtak. Ennek a támadásnak se volt itt értelme katonailag. Ez is csak valami olyan általános parancs lehetett, hogy a «Kárpátok nyugati részén folyton támadni kell.» Hát támadtak.
Bártfa, február.
Délben valamit vettem egy boltban. Bejön egy huszár fehér vászonnal bevont csákóban, kanóczot kér. Adnak neki kanóczot, hetven fillért kérnek tőle olyan kanóczért, a minőért Pesten tizennyolcz fillért fizettem. Felbőszítő dolog, a huszár azonban, a hogy nézi a kova-kerekes kanóczot, beleszeret és nem akar megválni tőle. Megjegyzést teszek, sőt lármázom, de a kereskedő nem bánja, ő ezt most itt megszokta. Megvettem a huszárnak a kanóczot, és dühösen kimentem. Künn állok a téren. Jön ki a huszár. «Uram, – mondja, most már kapcsolatot érezve velem – én részeg vagyok, azért mert tőlem hetven fillért kérni.» «Részeg?» Azt mondja: «úgy van, uram, részeg vagyok, bepálinkáztam.» Mondom: «miért tette?» «Uram, – mondja – elaludtam, elmaradtam a többitől tegnapelőtt. Azóta bolyongok a hóban. Öt gyerekem van odahaza, uram, egy ötgyerekes apától mer hetven fillért kérni egy kanócért… Most megyek ide jelentkezni, tán itt tudják, hol van az ezredem.»
«Ez baj» – mondom. «Mindegy – mondja – bár már kikaptam volna.» Nem köszön, kissé támolyogva megy a ház felé, a melyen a parancsnokság zászlaja van. Megáll, leveszi fejéről a csákót, megvakarja a tarkóját, visszanéz rám, szomorúan vigyorog. Fölteszi a csákót, megy tovább. Megint megáll, megint visszanéz. Mintha kérdezné: bemenjek? Intek a fejemmel, hogy: igen, igen. Megy a kapuig. Ott visszanéz megint, de most már ő int: jó, jó, megyek. Nagynehezen belép. A két kezét védőleg teszi az ülepére és nevetve néz vissza utóljára.
Öt gyereke van.
Bártfa, február.
Este a hadtestparancsnokság tisztikarának vendégei voltunk. A vacsoránál mellettem ül egy idősebb főhadnagy, a kinek a blúzában, a gomblyukából kis piros szalag áll ki, csöppnyi arany ékszer függ rajta. Azt hittem, valami emlék, valami most divatos kis háborús jelvény. Kérdem: «mi ez a furcsa kis arany-ékszer?» Azt mondja: «az aranygyapjú». Meglepetten nézem: egyszerű népfölkelő főhadnagy, ott ül a többi tiszt közt, és – aranygyapjú?… A másik szomszédom megsúgja, hogy M. gróf, a király rokona. Később érdekesen mondta el Bécsben a királynál tett legutóbbi látogatása történetét.
– Félóra hosszant voltam ő felségénél – mondotta – és azt tapasztaltam, hogy a király élénkebb és mozgékonyabb, mint a minőnek az utóbbi években láttam. Mindig csodálatos volt a memóriája, hiszen köztudomású dolog, hogy az emlékezőtehetségét valóságos művészetté fejlesztette. De a mit most ezen a téren tapasztaltam nála, az még engem is meglepett. Ő felsége névszerint ismeri minden ezredének parancsnokát és a legnagyobb pontossággal tartja számon most a háborúban még azokat a változásokat is, a melyek egyes brigádok vagy ezredek kommandóiban beállottak.
– A király éber figyelemmel kíséri az összes ausztriai és magyarországi fegyvergyárak működését és napról-napra pontosan van informálva mindenről, a mi fegyvergyárainkban történik.
– A kihallgatás egész ideje alatt, míg én mozdulatlanul állottam, a király fel alá járt dolgozószobájában, frissen, fiatalosan, mint tíz évvel ezelőtt. Érdekes kép: ő felsége dolgozószobájában egy nagy asztalra térkép van terítve, a térkép tele apró papirzászlókkal. Ime, a háború figyelemmel kísérésének ez a módszere most a falusi kunyhótól a királyi palota terméig – mindenütt egyforma.
– Megható és érdekes a viszony a király és a trónörökös közt. Az apai gyengédséggel és büszkeséggel egyértékű az, a mit a király a trónörökös iránt érez. Elérzékenyülten, áradó szeretettel beszél róla. A trónörökös áhitattal áll előtte, s mindenkivel érezteti, hogy a király minden szavát e napok történelmi jelentőségének tudatában vési emlékezetébe.
– Orvosa nem szívesen engedi kikocsizni a városba. Pedig napról-napra megismétli azt az óhaját, hogy kórházakba szeretne menni, sebesült katonáit vigasztalni. Néhány látogatása a kórházakban az orvosi gondoskodás fölött aratott intim győzelmének az eredménye volt.
Följegyzem e szavakat, e napokban minden szó érdekes, a melyet a királyról olyasvalaki mond, a ki egy félórát beszélt vele.
Bártfa, február.
Régóta várom, hogy a sok, nagy és őszinte dicséret közt, a mit az ember a harcztéren a magyar csendőrségről hall, akadjon egy eset, a mely kicsiben tökéletesen adja vissza mindazt, a mi ezekre a nagyszerű emberekre jellemző.
Most végre megvan.
Sáros megye északi részében november 17-ike és 23-ika közt volt egy szűk térre szorított csendőrháború. Kis területen, kis idő alatt néhány ember végigküzdött egy egész kis hadjáratot, a mely most már befejezett egész, de a mely annyira a kicsinyített tükörképe a nagy háborúnak, hogy érdemes volna az olvasókönyvekbe beiktatni.
November 17-ikén parasztok jöttek a galicziai Izby faluból és azt mondták, hogy az a százhatvan kozák (egy szotnya), a ki eddig ott nyugodtan állomásozott, mozgolódni kezd. Hazulról rosszul élelmezik őket, Izby nem tudja mind a százhatvanat ellátni, hát huszas, huszonötös csapatokban indulnak Magyarország felé. Izby Gorliczétől délre, Bártfától északnyugatra van, a magyar határ mellett.
A kozákok rabolni jönnek.
Akkor még arrafelé nem volt nagy orosz veszedelem, a mi katonáink sem voltak a közvetlen közelben, így az első fegyveres erő, a melylyel a rémült parasztok találkoztak, két csendőr volt. Az a bizonyos két komoly, tiszta, egyszerre lépő csendőr az országúton.
A csendőrök kihallgatták a parasztokat és nem szaladtak telefonálni vagy táviratozni, hanem elkezdték a háborút a maguk felelősségére. És innen kezdve minden, a mi történt, a nagy háború kicsinyített mása. A két csendőr mozgósított: ellátta magát tölténynyel, élelemmel. Aztán egy szekeret rekvirált és így a trénjével együtt megindult északnak, az ellenség felé. Ketten voltak és pontosan tudták, hogy az első rablócsoport husz kozákból áll. A kozákok is, a csendőrök is Felsőfricske felé igyekeztek. Mikor megtudták, hogy a közelükben vannak, leszálltak a szekérről, felfejlődtek, két szárnyra oszlottak: az egyik az út egyik oldalán, a másik a másikon keresett fedezéket. A húsz kozák lépésben jött az úton és akkor a csendőrök közibük lőttek olyan gyorsan és olyan sokat, a mennyit csak bírtak. Néhány megsebesült, a többi visszanyargalt Izbybe. A sebesülteket elfogták és velük együtt visszajöttek.
Most összpontosítás következett. Értesítették a sárosmáriavölgyi csendőrörsöt, a mely két csendőrből áll és a lénártói csendőrörsöt, a mely szintén két csendőrből áll. Most már voltak hatan. És három szekér volt a trénjük. Ekkor behívták a tartalékot. Összesen tizennégy népfölkelő volt hozzájuk beosztva hivatalból. Ezeket is ellátták élelemmel és municzióval, ezeknek is szereztek szekeret és az így húsz főre szaporodott sereggel megindultak a magyar határ felé, Izby alá. Az utakat, a melyeken itt be lehet jönni, ismerték. A vezérletet, ha jól tudom, Horváth Mátyás őrmester vette át. Ő aztán valóságos felvonulási tervet dolgozott ki, a húsz főnyi sereget kisebb csapatokra osztotta, a védekezésre legalkalmasabb helyeken állította fel, elállta a Galicziából hozzánk szolgáló bejáratokat, olyan módon, hogy összeköttetés volt a csoportok közt. Azért, hogy mindig hamar együtt lehessen mind a húsz, ha nagyobb betörés készül.
A kozákok megtudták ezeket a készülődéseket és nem az utakon jöttek be, hanem néhány áruló segítségével a legváratlanabb helyeken bukkantak fel. Mégis, Horváthék nyolcz vagy tíz betörési kísérletet hiúsítottak így meg november 17-ikétől 23-ikáig, hat napig voltak harczban, megvédték a környékbeli falvakat a kozák pusztítástól. Senki erre az egész hadjáratra nem utasította őket, mindent a maguk kezdeményezéséből csináltak, az egész világtól elzárva hadakoztak fenn a határon. Sebesüléseikről nem tudhattam meg mást, mint azt, hogy voltak. Rendkívül jól lőttek, minden kozák betörés néhány kozák halottal, sebesülttel, fogolylyal és végül a kozákcsapat visszavágtatásával végződött.
Aztán a hat nap eltelte után a kozákok mögött jött az orosz hadsereg. Horváthék mögött jött a mi hadseregünk, ezek átvették a szót, csendőreink letüntek a színtérről. Századok, ezredek, ágyúk rendezkedtek el egymással szemben, a hat csendőr és tizennégy népfölkelő szerényen visszament az ismeretlenségbe. Nem maradt utánuk más, mint ez a történet. Éjszaka, gyertyavilágnál, egy borzalmas kis korcsmában adta ezeket az adatokat egy magyar csendőrtiszt. Sajnálom, hogy a neveket ő sem tudta. A korcsmaszobában fürészelni lehetett a füstöt, fáradt osztrák tüzértisztek egymás hátán szorongva ettek hamar valamit, hogy tovább siethessenek. Künn a hó az ablakig ért, körülöttünk ordító német zsivaj és kardcsörgés, mi ketten a kályha mellett meghúzódva ültünk egy külön gyertyánál és így beszélgettünk igen halkan a magyar csendőrökről.
Bártfa, február.
Pincérlány…
Bártfa kihalt, csak a Hungária-szállóban van élet. Itt laknak a hadtestparancsnokság tisztjei, a földszinten van jobbról a tiszti étkezde, balról a nyilvános vendéglő. Ez a két kis nyilvános szoba reggeltől estig tele van, a belső tisztekkel, a külső legénységgel. Ezt a társaságot egyetlen kis vézna, vöröshajú, széparczú pinczérleány szolgálja ki, egyedül. A vöröshajú lány finom termet, gyöngéd megjelenés, de ha kinyitja a száját, mély, férfias, parancsoló hangon beszél és példáúl velünk minden ok nélkül olyan goromba volt, hogy elvörösödtem. Most már megszoktuk és mosolygunk rajta, a hogy folyton pöröl, kiabál a tisztekkel, a kik átvonulóban bejönnek egy pörköltre és egy pohár borra. A kit sohase látott, arra is haragosan kiált: «mit akar?» Künn fagy. A belső szobában négy asztalnál legalább harmincz tiszt szorong, a lámpa alig bír átvilágítani a füstön, lárma van, zsúfoltság, forró a levegő, mert rettenetesen be van fűtve. Annyian vagyunk, hogy némelyek állva esznek, mindenki élvezi a meleget, a lámpafényt, a vágnivaló füstöt, a tisztek szinte boldogan lármáznak, a mért végre zárt helyiségben lehetnek, harsogva beszél mind, nagyokat nevetnek, kiáltanak, – nyüzsögnek a szűk, alacsony szobában, és a vékony kis vörös lány úgy bújkál köztük, mint valami gyík. Hol itt van, hol ott látni egy pezsgősüveggel, teát hoz, gulyást hoz, pénzt ad vissza, mindenkivel ok nélkül goromba, úgy, hogy ez az egész társaság retteg tőle. Tisztességes lány, de ezt nem ér rá megmagyarázni a tiszteknek, mert rengeteg dolga van, aztán a tisztek is félóránként változnak, jönnek, mennek, újra kezdhetné a magyarázatot mindeniknél, a ki ránevet, hát inkább rögtön és gyorsan goromba, de mint a pokrócz, nem köznapiasan, hanem borzalmasan, és az új az benne, hogy mást mint goromba szót nem is mond, állandóan goromba és akkor is goromba, ha senki egy szót nem szól hozzá, akkor a konyhából halljuk pörölni, a mint rémesen szidja ezt az egész társaságot. Napokon át figyeltem, nem volt egy szelid félórája, sohse hallgatott el, mindig pörölt és káromkodott, a kik ismerték, azok már rettegtek tőle, az ember nem mert kenyeret kérni, mert rákiáltott: «mit, mit akar? Beszéljen hangosabban! Kenyeret? Menjen, hozzon magának, a fene fogja itt magukat…»
És csak úgy oldalt, valakinek, a ki türelmetlenkedett:
– Kuss.
És künn a konyhában:
– … adja, hadd zabáljanak…
És a mellett határozottan szép volt az arcza, finom keze volt, kicsi, karcsú és nőies volt, de elég volt szólni hozzá, hogy megsértse az embert. Lassanként jöttünk csak rá, hogy ezzel a modorral ajánlatok és czirógatások ellen védekezik, kitünő sikerrel, mert olyan híre volt a tisztek közt, mint egy apáczának. Rengeteg borravalót kapott a tisztektől, épen ezért, és azoktól kapta a legnagyobb borravalókat, a kikhez a leggorombább volt, a pénzt nem köszönte meg, a keveset a földhöz vágta, azt mondják, nem volt nap, hogy legalább száz korona borravalót ne keresett volna. Igaz, hogy reggel hattól éjfélig szünet nélkül kellett gorombáskodnia érte, úgy, hogy éjjel már egészen rekedt volt, de másnap frissen kezdte újra. Ágyúszó mellett aludt, hetekig más nőt maga körül nem látott, a háború egyáltalán nem érdekelte, ördögien furcsa kis lánghajú jelenség volt itt a haláltól néhány kilométernyire.