BOROEVIĆ
Kassa, február.
Kassán megállunk, kiszállunk, hogy Boroevics tábornokkal (mi Boroevicsnek írjuk, ő Boroevicnek írja magát, a c betűn vesszővel) beszélhessünk, mert általános a vélemény, hogy ő neki kellene néhány megnyugtató szót mondania, a közönség nagyratartja és hisz neki, mi ugyan hiába írjuk, hogy a Kárpátokban nincs veszedelem. Schindler csendőrkapitány megy fel hozzá, kieszközli, hogy fogadjon bennünket. Nem érzi jól magát, de mégis, ha már itt vagyunk, jőjjünk fel. A hadtestparancsnokság nagy épületében táborozik, ott keressük meg.
Benyitunk, egy nagyúri lakáson látni végig, minden ajtó nyitva van, a legelső szobában ül Boroevics egy íróasztal mellett, a melyről a földig lógnak le a térképek. Fölkel, elénk jön. Magasabbnak képzeltem, középtermetű és nem erős testalkatú férfiú, őszülő ritkás hajjal. Feltünően szláv arcz, éles és fürkésző tekintet, csontos, szívósságra és erélyre valló állkapocs és szájkörnyék, igen biztos fellépés. A fő-karaktert az orrtól kapja ez az arcz, – kicsiny és merész, felfelé törekvő, szinte gyermeki formájú orr. Az egész megjelenés az első pillanatra a megbízhatóság és a fürge erő benyomását teszi. Nem csudálom, hogy akik látták, oly sok jót beszéltek róla, valamennyit levette a lábáról a fellépésével és egy brilliáns beszédjével, a mit akkor tartott, a mikor Przemyslt felszabadította. Azt mondják: csudálatosan szerencsés ember és ezt tudja is. Egy hadseregparancsában hivatkozott is rá. Tisztek mesélték, hogy a bakák tudják, melyik a Boroevics csillagja és folyton azt nézték éjszaka az égen, mikor a limanowai csata idején kinlódva, lihegve, sok szenvedéssel masiroztak észak felé. Most látszik rajta, hogy nem egészséges, de azért nem veszít ezzel.
Az első kérdésekre azonnal határozottan felel, kész és rövid mondatokban, erősen a szemünkbe nézve:
– Helyzetünket most jónak látom. Ezen a vidéken bizonyos idő óta az volt az állapot, hogy egy kisebb, néhány kilométeres területen a harcz ide-oda hullámzott. Megtörtént, hogy én észak felé visszanyomtam az oroszt. Akkor ő engedett a nyomásnak, de hátrább fekvő területen ismét összeszedte magát, erősítéseket vont magához és túlsúlyba kerülvén, engem visszaszorított. Bizonyos idő múltán ismét én nyomultam előre és ez az ide-oda való vonulás ezen a kis területen már majdnem állandó szokásunkká lett. Én az oroszok itteni támadásait, bármily hevesek voltak is, az egész nagy osztrák-magyar harczvonal szempontjából mindig alárendelt jelentőségűnek tartottam. A mai napon úgy áll a dolog, hogy a magyar határ vonalán mindenütt kiszorítottuk az orosz haderőt magyar területről, csak épp a duklai mélyedés környékén van még bent igen jelentéktelen kis területen Magyarországban. De ezt a poziczióját sem fogja megtarthatni és itt sem fog boldogúlni. Hiszen ön külföldi kollégáival most a frontról jön, ott láthatta, hogy szakadatlanúl folynak a harczok. Nem tudom, hogy arra a kérdésre, vajjon tudják-e az oroszok ezen az utolsó ponton tartani az állásaikat, nem a most következő órák hozzák-e meg a választ.
Arra a kérdésre, vajjon most megszünik-e a duklai harczvonal ide-oda hullámzása, így felelt:
– Próféta nem vagyok, nekem a tényekkel és a lehetőségekkel kell számolni. Azt hangsúlyozom, hogy most nem az ellenség a legnagyobb ellenfelünk, hanem az időjárás. (Unser grösster Feind ist nicht der Gegner, sondern das Wetter.) Ebben a kárpáti télben minden hadművelet igen természetesen csak lassan haladhat előre. Ma véletlenül enyhe idő van, de különben zord a Kárpátok téli időszaka. Hála Istennek, katonáim meglepően bírják, jól viselik el a zordabb időjárást is, hisz oly kitünően vannak felszerelve minden tekintetben.
– Furcsa tapasztalatokat tettem, mikor vizsgálódtam, hogy mily feltételekhez van kötve az emberi szervezetnél az a kérdés, bírja-e a nagy hidegeket, vagy sem. Ha le kell szűrnöm ez irányban szerzett tapasztalataimat, azt kell mondanom, hogy erre nézve általános irányelv nincs. Ez teljesen személyes dolog, teljesen az egyéni szervezet kérdése. Kezdetben abból indultam ki, hogy a fiatalabb ember jobban fogja bírni a téli hadjáratot, mint az öreg. De aztán beláttam, hogy még ily tág keretben sem lehet általános szabályt felállítani. Láttam öreg katonát, a ki úgyszólván meg sem érezte a legkíméletlenebb hideget és láttam fiatal, erős katonát, a ki a hideg időjárást egyszerűen nem bírta elviselni. Aránylag kevés fagyási esetünk volt, bizony erre a kevésre is nehéz szívvel gondolok, mert a fagyás által okozott bajt sokkal nagyobbnak tartom, mint a golyó által ütött sebet. A téli hadjárat magán a hidegen kívül még számos olyan akadályt gördít elénk, a mi kell, hogy lassú tempót adjon még a sikeres harczoknak is. A magas hóban hegyek közt a nehezen helyreállítható útakon az élelmezés és a lőszer utánpótlása nehezen, sok fáradsággal megy. Vigyáznom kell katonáim ruházatára, főként czipőjére, – ez mind olyan sok apró momentum, a mely együttvéve a lassúbb előmenetelt eredményezi.
Megkértem, mondjon valamit arról, vajjon a jövőben várható-e hogy orosz csapatok ismét nyugtalanítani fogják Felső-Magyarországot. Így felelt:
– A magyarországi betöréseknek mint katona soha egy pillanatig sem tulajdonítottam nagy fontosságot. Az oroszok nyugtalankodását a magyar határon azzal magyarázom, hogy Galicziában elfoglalt területüket nagyon féltik tőlünk. Ez katonailag igen természetes. Teret senki sem veszít szívesen. Hogy pedig Galicziában teret ne veszítsenek, időről-időre támadásokkal, Magyarország területére való betörésekkel próbálkoznak meg. Nem hiszem, hogy valaha komoly szándékuk lett volna mélyen benyomúlni magyar földre, mert ezzel csak a frontjukat tették volna hosszabbá, vékonyodtak volna és ezt ők sem teszik szívesen. Magyar földön mindenki nyugodt lehet. A hogy katonailag nem tulajdonítottam jelentőséget régibb betöréseiknek sem, úgy legutóbbi mozgolódásukat, a mely a duklai szoros környékén volt a legélénkebb, szintén nem tartom Magyarország szempontjából fontosnak. Semmi józan okuk nincs arra, hogy mélyen befelé igyekezzenek a magyar földre. Persze a szánandó határszéli falvak, melyek békében sem voltak gazdagok, szenvedtek általuk. De a háború nagy áldozatait mégis a részvétre méltó Galiczia hozta. A költségeket, mint mondani szokás, ő viselte eddig és viseli most is. A nagy hadi eseményeknek Galiczia marad a színhelye. Ha erre gondolunk, valósággal elenyésző az a kár, a melyet a magyar határszéli helységek szenvedtek. Én most a legújabban eltelt napok eseményeit mérlegelve és katonáim erejét látva, minden tekintetben ismételten megnyugtathatom a magyar közönséget.