Egy haditudósító emlékei

A magyar haditudósítónak mindennél fontosabb kötelessége az anyaggyűjtés. Mintha valami múzeum számára dolgoznék, össze kell szednie a harcztéren mindent, a mi magyar katonákra vonatkozik. Hogy később és másoknak mit kell csinálniok ebből az anyagból, ez majd szóba kerül a háború után. A mi munkánk sietségében egyelőre nem az író, hanem csak a gyűjtő jut szerephez. Az itt következő följegyzések is csak nyers anyagot adnak.

Zsolna, márczius.

A híressé vált Korbuly-expediczió tagjai bocsássanak meg ez elbeszélés hiányosságáért. Ha tőlük hallottam volna, pontosabb lenne. Így azzal mentem magamat, hogy a magyar tiszt nem szereti a hőstetteit elmesélni, ezt is úgy tudtam meg, hogy mikor egy érdemkeresztes huszárkapitányt megkérdeztem, mely bravurért kapta a keresztet, a maga bravurja helyett a Korbuly főhadnagyét mesélte el.

A harmadik szegedi honvédhuszárezred főhadnagya, Korbuly László arra vállalkozott, hogy néhány huszárral átvágja magát az orosz vonalon és elmegy ötven kilométernyire az ellenség háta mögé, megtudni valamit, a mit a hadsereg parancsnoka tudni akart, aztán megint visszajön. Az, hogy «aztán megint visszajön», ezúttal fontosabb része volt a vállalkozásnak, mint az, hogy egyáltalán elmegy. Kiválasztott a huszárjai közül huszat. A huszárok akkor már pistákon ültek. Pistának neveztetik a zsákmányolt kis ikszlábú, kómikusfejű orosz-lengyel ló, a kunikl, a mely – ha lóról lehet ezt mondani – gúnyos nevetéssel tűri az éhséget, szomjúságot, hideget és fáradságot. Az oroszországi lengyel, mikor nógatja, azt mondja neki: «hista! hista!» Ezért neveztetik pistának magyar közhuszári körökben.

Sötét este indultak el, nagy barna köpönyegeikbe burkolózva, a fejükön hazulról kapott hósapkákkal, úgy, hogy a ki nem ment a közelükbe, nem látta meg rajtuk, hogy huszárok. Egyszerre csak megáll velük Korbuly főhadnagy úr és tizet visszaküld közülök. Azt mondja, neki sok húsz lovas. Marad tehát tíz, vele együtt tizenegyen vannak arra, hogy az egész orosz seregen keresztül az ellenség háta mögé kerüljenek. A tizenegy lovas között egy volt, a ki oroszul tudott: Fail huszártizedes. A tizenegy embernek az egész úton nem volt szabad egymáshoz egy hangos szót szólnia, mert ez elárulta volna őket.

Lovagolnak az éjszakába az oroszok felé, jön szembe egy tábori őrség. Öt ember. Megszólítják a huszárokat, mindig csak Fail felel, a többi hallgat, gyanus nekik az ügy, erre a huszárok körülveszik az öt oroszt, elszedik tőlük a fegyvert, elviszik magukkal a tábori őrséget. Ez az őrség összeköttetés lehetett két csapat közt, mert azzal, hogy ezeket elfogták, már át is jutottak a vonalon. Mikor kivirradt, elbujtak. Mikor megint este lett, mentek tovább az öt fogolylyal. De czipelni, etetni kellett őket, hát néhány nap mulva egyenként szélnek eresztették őket elhagyott vidékeken, a hol már nem árthattak. Most már az orosz sereg mögött voltak, így mentek tovább a czéljuk felé, nappal bujkálva, éjjel rejtett utakon térkép után nyargalva.

Korbuly főhadnagy úr végre megtudta a Visztulánál, a mit tudni akart és akkor elkezdődött a munka nagyobbik része, – hazamenni a jelentéssel. Jönnek hát visszafelé. Veszélyek közt, csak a tarisznyából táplálkozva, senkivel szóba nem állva, egymással is csak nagy ritkán suttogva, hogy a magyar szó el ne árulja őket. Valahogy csak ment a dolog, a míg el nem érték az orosz harczvonal hátát. Ott már melegedni kezdett.

Egy napon megszállanak egy majorban. Fail tizedes oroszul kér lakást, nappal alusznak egy kicsit, alkonyatkor el akarnak indulni. Azt mondja az első huszár, a ki kidugta az orrát a majorból:

– Gyönnek.

Valóban «gyöttek», egy orosz kadét, tizenegy emberrel. Egygyel voltak többen mint ők, hiába, az orosz még ezt se adja egy kis túlerő nélkül. Az orosz kadét czivilben gazdasági tiszt volt, mint a majorosnak mondta. Benn a majorban egyszerre csak farkasszemet nézett egymással a tizenkét orosz és a tizenegy huszár. A baj az volt, hogy a tizenkét oroszt a major átvizsgálására küldték, mert jelentésük volt arról, hogy nagyobb osztrák-magyar lovascsapat bujkál az orosz vonal mögött. Erre ők nagyon vigyáznak, mert a lovasságnak ilyetén felhasználását épen ők kultiválják a legjobban minden hadsereg közt. Ők az ilyen hátulról való lovasportyázást nabjeg-nek nevezik, és szolgálati szabályzatuknak, a híres Usztav-nak egész fejezete szól erről. A tökélyre ezt a harczi formát Miscsenko tábornok vitte a japán háborúban. Csakhogy ő egy egész dandárral portyázott, néhány ezer lovassal. Azt az orosz el se merte képzelni, hogy a mi lovas-«hadseregcsoportunk» Korbuly úrból és tíz huszárjából állt. A szegény tartalékos gazdatiszt és tizenegy katonája is azt hitte, hogy Korbulyék annak a nagyobb csapatnak csupán előreküldött járőrje. Némi nyilatkozatokat tettek arról, hogy a huszárok adják meg magukat, mire a huszárok ott a major udvarán és házikói közt rettenetes néma tusában levágták őket. A tusa után a huszár mind vérzett, de komoly sebesülése egynek sem volt.

És most menni kellett innen.

A főhadnagy kiment a majorból és figyelt. Az oroszok a viaskodás közben lőttek is, úgy hogy most már biztos volt, hogy a lövések figyelmessé tették az orosz tábort. A majorban nem lehetett maradni, mert az, hogy a kadét nem tér vissza, arra késztette volna az oroszokat, hogy nagyobb csapatot küldjenek oda. Menni kellett. A major előtt haladt az országút, a mely a front felé vezetett. Lóra ültek és lassú trappban elindultak. Sötét éjszaka volt. A barna köpenyegek gallérjai fülig felhajtva, a hósapkák a szemöldökig lehúzva. Elől a főhadnagy Fail tizedessel, mögöttük a kilencz közhuszár a kilencz pistán.

Az úton megállnak, mert messze előttük puskalövések durrognak a sötétben. De nem harczi lövöldözés, hanem valami jel: egy-egy-egy, aztán kettő-kettő-kettő… három-három-három… valami alarm lehetett… mindegy, itt már nincs mit mást cselekedni, tovább, előre, feléjük. A jelentést vissza kell vinni, vagy meg kell halni. Az éjszakai derengésben nemsokára meglátták, mit jelentettek a jeladó lövések. Abban a hitben, hogy nagyobb csapatról van szó, egy egész orosz zászlóalj jött ellenük, körülbelül ezer ember. A zászlóalj négy századra oszlott fel, az egyes századok széles rajvonalban jöttek egymás mögött a mezőn, az országúttól jobbra és balra egyenesen szembe a huszárokkal.

Visszamenni? Erről szó sem lehetett.

A huszárnak első ideája: «Főhadnagy úr, vágjuk át magunkat rajtuk. Vagy, vagy.»

De a négy század négy sorban jön egymás mögött. Látni az éjszaka félhomályában a négy széles, széles vonalat, az egyes vonalak közt igen nagy közökkel. Egy vonalon még át lehetne vágnia magát az embernek, de négyen…

A főhadnagy megparancsolja, hogy lassú lépésben menjenek neki az első orosz vonalnak. És a kis csapat kényelmesen, lassan, mintha otthon volna, lépte, az egyre közeledő orosz sor felé. A hogy a sor jött, három-négy katona jutott belőle az országútra A többi jobbról-balról jött az út mellett. A hogy a huszárok lassan közibük léptetnek, az országúton jövő három-négy orosz kitér, helyet csinál a huszároknak, rájuk se néz, azt hiszi, saját lovas-őrjárata, a mely lassan, fáradtan jön vissza valahonnan. Ők a nagy osztrák-magyar lovascsapatot keresik, mennek tovább.

– Az első soron túl volnánk, – súgja a főhadnagy a tizedesnek – csak csöndesen, nyugodtan így tovább…

Mennek, mendegélnek, némán, és most már idegesen, hogy hányszor kell még sikerülnie ennek a jó ötletnek? Jön a második sor. Itt is kitérnek az országúton jövő katonák, ez már nem is olyan meglepő, mert ezek azzal a tudattal térnek ki, hogy előttük már ment egy sor, az áteresztette ezt a pár lovast, eszükágában sincs gyanakodni.

A főhadnagy fellélekzik, számlálja:

– Kettő.

De amott a homályban ismét fekete alakok… jön a harmadik sor. Már a lábában érzi mindenik huszár a galoppot, már szeretne nekivágni, nem lehet. Elől a főhadnagy rendületlen nyugalommal a leglassúbb lépésben megy. Itt a harmadik sor. Csöndesen beszélgetve jön az orosz gyalogság, lövésre készen tartott puskával. Az országúton két katona kitér a főhadnagynak és a tizedesnek. A harmadik megáll és megszólítja az egyik huszárt. A főhadnagy szeretne rákiáltani, hogy: «ne állj meg» – de itt egy szónak sem szabad esnie. Itt a jó Isten segítségül küldte a magyar huszárnak azt a gyönyörű arisztokratikus gőgjét, a mely odahaza békében is annyiszor jelentkezik: kérdezz valamit, ha gyalog mégy, a lovon léptető közhuszártól, vajjon felel-e? Nem felelt ez se, nemcsak azért, mert nem tudott oroszul, hanem mert a huszár egyáltalán nem állítja meg a lovát a gyalogos kedvéért. Ment lassan tovább. Az orosz nevetve kiáltott valamit utána, aztán elszaladt, hogy utólérje a többit.

Most már, – mesélték, – mintha a lovakra is átragadt volna a veszedelem tudata, alig lehetett őket tartani. De mentek tovább, megfeszített idegekkel, lépésben.

Jött a negyedik és utolsó sor. A hol a negyedik és utolsó sor jött, ott egy árok vágta keresztül az országutat. A huszárok ép akkor találkoztak az utolsó sorral, mikor az az árkon ugrált, mászott keresztül. Itt a főhadnagy, úgylátszik, már nem birta tovább ezt a kínzó feszültséget, úgy, hogy sarkantyúba kapta a lovát és átugratott az árkon az orosz katonák közt. Valamennyi huszár abban a pillanatban mind ugratott, és akkor az történt, hogy az egyik lebukott a lováról. Az orosz katona jószívű: öten is szaladtak oda, hogy segítsenek rajta.

Most minden azon fordult meg, hogy meglátják-e a lebukott huszár köpönyege alatt a vörös huszárnadrágot, vagy sem. Mert ha semmi más idegen egyenruhát nem ismer az orosz, a huszárnadrágot megtanulta száz esztendőre.

Korbuly főhadnagy már túl volt a veszedelmen kilencz huszárjával. Én a harcztéren nap-nap után látom a magyar tiszt viszonyát a legénységhez. Engem nem lep meg, hogy Korbuly főhadnagy megállott, s vele együtt a kilencz lovas. Nem hagyta veszni a huszárját. És ugyanakkor, a mikor ilyen gavallérosan jó volt a szegény huszárgyerekhez, egyszersmind okosan is cselekedett. Még ha lett volna gyanu, azt is eloszlatta volna azzal, hogy nem vágtatott el. A huszárt két orosz katona segítette fel a lovára. A vörös nadrágját nem vették észre a sötétben. Nem is nézték, hogy mi van rajta. Jókedvűen hátbavágták, mikor a lóra kapaszkodott. Aztán mondtak neki egyet-mást és otthagyták. Sietniök kellett, mert huszárokat kerestek.

A főhadnagy csapatja most már trappban ment tovább. Egy-két domb, egy-két erdő, egy-két utánuk bámuló orosz járőr – és túl voltak a vonalon. Azontúl már csak a mi tábori örseinkkel kellett veszekedni, igazolniok magukat, aztán itthon voltak. Másnap már a jelentéssel ment a főhadnagy a hadseregparancsnokhoz. József Ferdinánd főherczeg maga mellé ültette az ebédnél, úgy kellett elmondania az eset minden részletét. Fail tizedes arany vitézségi érmet kapott. Úgy tudom, hogy a főhadnagy kitüntetése is útban van. «Odahaza» a lövészárokban, el lehet képzelni, hogyan fogadták a huszárok. A tisztek itt a halál orra előtt olyan jókedvűek és naivak, mint a gyerekek: a szegedi honvédhuszárok tisztjei például «indiánt» játszanak, indiánus neveket adnak egymásnak és intézményeiknek. Így történt, hogy mikor a főhadnagyot a gépfegyver-osztag parancsnoka meghívta vacsorára, a vacsora helyét így jelölte meg: «az ötször-tízszertizet lövő Vöröslábúak törzsfőnökének wigwamja». Azért «ötször-tízszertizet lövők», mert a géppuskájuk ötszázat lő, azért «Vöröslábúak», mert huszárok, azért a törzsfőnök wigwamja», mert a parancsnok az árok egy lyukában lakik, és ez az egész azért van így, mert a szívük oly tiszta, mint a kardjuk.

Zsolna, április.

Útról jövök, egy szép huszártörténetet hozok magammal. Egy lovashadosztályt kellett volna felkeresnünk Galicziában, de hirtelen elkommandirozták őket másfelé. Később egy kapitányukkal találkoztam, sok minden szépet beszélt róluk. A huszárjait már ismerem. Egy hóborított galicziai dombon láttam őket először. Fehér vászonnal bevont csákó volt rajtuk és bokáig érő bő, fehér hóköpeny. Hárman voltak, gyalog baktattak fölfelé a dombra: három szimplán faragott barna arcz, három kurta kis legény, három kurta karabély, három kurta pipa. A megszólításra kurtán feleltek, rövideket léptek, igen erélyesen, de kicsinyeket köptek, – egész megjelenésüknek valami szigorúan rövid, mokány, kemény, zömök jellege volt; a hogy az út szélén megálltak, olyanok voltak, mint a kis vastag, friss bükkfa-czövekek, a melyek rettenetes keményen vannak leverve a hazai földbe, – teljesen reménytelen gondolat nekikmenni, félrenyomni, vagy kidönteni őket. A békés huszárromantika nyalkaságából semmi nem volt bennük. Kis rövid magyar hadihuszárok voltak.

Az osztályparancsnokuk egy hosszú kapitány. Pesten kedvelt concours-lovas, otthon a legelegánsabb huszártiszt, most a következő megjelenés, egészen pontosan leírva, fölülről lefelé: füléig érő csukaszürke bakasapka, haja géppel rövidre nyirva, bajusza leborotválva, meztelen nyak, lehajtott gallér, esőverte sötét blúz, vadonatúj, ragyogó aranypaszomántos vérpiros nadrág, a mely még nem tudja, mily sáros megaláztatások várják egy szép sárga nyereg helyett, feslett barna bőrkamásli, tömpe amerikai fekete füzősczipő. Kávészínű polgári bőrbekecs kikopott szürke macskaprémmel, a kard hüvelye csokoládészínű, ezer horpadás rajta, a szablyát senki sem tudja belőle kihúzni, a kapitány fogadásokat nyer vele. A portepé fekete, csak a gombja van meg, a rojtjából négy-öt sötét szál. Az egész együtt: a lövészárok agyagos sarának elkerülhetetlen hatása a lovastiszti jelmezre.

A balmellen a katonai érdemkereszt piros-fehér szalagon. Kéri, hogy a neve ne jöjjön ujságba.

A hosszú kapitány az ő rövid huszárjairól az itt következőket mesélte.

*

A huszárjai – ezek szegediek, hármas honvédhuszárok – Kamionka-Strumilowánál, Kelet-Galicziában voltak először tűzben, azon a bizonyos augusztus 24-ikén, a magyar huszárok nagy napján. Délután volt, három üteg volt felállítva Kamionkával szemben, a mely az oroszoké volt már. A három üteg lőtte a falut, hogy előkészítse a lovashadosztály rohamtámadását. A lovashadosztály debreczeni, szegedi, kassai és marosvásárhelyi huszárokból állott.

Akkor még sok mindent másként csinált a tüzérség is, a lovasság is, mint most. Az ágyúk nem titkolták el még akkor olyan gonddal magukat. És az ütegek mögött lövegfedezet állott, a szegedi honvédhuszárezred első százada – oszlopban. Tombátz Károly kapitány volt a parancsnokuk. A huszárok – bizony ezt most már külön meg kell említeni – lovon ültek. Mereven, némán és mozdulatlanul állott a huszároszlop az ágyúk mögött, a lovak akkor még nem igen tudták, mi a gránát. Az ágyúszó nem izgatta őket, a gránáttól pedig csak akkor tanultak meg félni. A huszárok a lóhoz nőve, figyeltek mind az orosz állások felé. Egyszerre csak megjön az első orosz gránát a mi ágyúink közé. Aztán a második, a harmadik. Az orosz megtalálta a három üteget és lőni kezdte. A huszárok sokkal hátrább állottak, továbbra is mozdulatlanul, őket eddig nem érte az orosz tűz. A tüzérek tovább dolgoztak.

Eltelik néhány hosszú percz és akkor a huszároszlop mellett, oldalt, leesik és feldördül a földből az első gránát, a mely nekik szólt. Most fogni kellett a lovakat, mozgás és nyugtalankodás volt, de egyhelyben, mert a huszár mind lefogta a lovat, az oszlop maga meg nem mozdult. Jött a második gránát, a másik oldalon, aztán egy-egy shrapnell mögöttük, előttük, később úgy mesélték el, hogy «az elejin körülpitykéztek bennünket». De már az első gránátnál elkezdett énekelni az egyik és a következő pillanatban az egész század énekelt lóháton, a dörgésben, tűzben, füstben, porban. Ezt a nagyon sokszor hallott nótát énekelték:

Ezt énekelték egyszer, kétszer, háromszor, folyton-folyvást. Körülöttük egyre szaporábban robbant az orosz gránát. Még eddig közéjük egy sem esett.

Mikor negyedszer megy a nóta, megint:

– itt, ennél a sornál vágott közébük az első shrapnell. A csapat közepetáján, a fejük fölött dördült egyet és lecsattant rájuk. Két huszár fordult le a lóról. Egy pillanatra, ép a sor végén, megakadt a nóta. Halotti csönd, minden huszár odanéz a kettőre. Aztán egy fájdalmasan felkurjantó énekhang és rögtön utána az egész század egyszerre vág be és a két halott huszár felé nézve, csak mert olyan gyönyörűen passzolt, ráénekli még könnyesen-daczosan az utolsó sort:

Egyszerre mind a százötven. És csak ez után hagyták abba az éneklést.

*

– Mikor elmentünk onnan, – mondja a kapitány – hirtelen sötét lett, füst, por, piszok közt nyargaltunk az országúton, zivatarra állott az idő, nagy, fekete felhők kergették egymást, akkor egyszerre egy rongyosszélű felhőlyukon égő sárgán tűzött le a nap a mező egy kis foltjára, ott két huszár feküdt egymás mellett holtan, a két karabély valahogyan keresztbe állott fölöttük, a hogy lebuktak, – ezt nem is szeretem elbeszélni, mert az egész kép, a két kis huszárom ott a zöld mezőn, meg a keresztbe álló karabély, meg hogy a sötét tájképnek épen erre a kis foltjára tűzött le a fekete égből, mint három-négy nyílegyenes aranygerenda, néhány kiszabadult alkonyi napsugár – nem szeretem elmondani, mert olyan csináltan hangzik, az ilyet pedig tiszteletlenség volna csinálni… pedig így volt, valami felségesen komoly, régimódi festmény volt, a hogy a jó Isten szelíden ránézett a felhők sötét függönye mögül két árva halott huszáromra, nem bánom, ha nekem nem is hiszik el, elég ha én tudom, meg az ezred tudja, hogy így volt, mindenki látta. Tovább mentünk aztán, szótlanul és komoran, bele a zivatarba, de volt vidám perczünk is, később egyszerre csak egy bolond nagy fehér tehén galoppozott felénk a mezőről, mintha valami sürgős mondanivalója volna, az országút szélén megtorpant, ránk bámult, akkor láttuk, hogy mitől vadul, a nyakában spárgán egy pappendekli tábla fityegett, megnéztük, ez volt ráírva: «Nyugta két liter tejről. Kovács Pál honvédhuszár». Le akartuk venni róla, hogy eltegyük emlékbe, de dühbe jött, megfordult és elvágtatott, mint a bolond, a mezőre, onnan messziről bámult még utánunk izgatottan nagyon sokáig.

*

Ezeknek a honvédhuszároknak január végén, egy vasárnap délben, mikor Grybowba hoztak szekéren egy beteg főhadnagyot, összeírtam a czivil foglalkozásukat. Hatan voltak: földmíves, bankszolga, asztalos, házmester, kocsis és egy szegedi rendőr. Most itt együtt, egyforma ruhában: huszárok. És végigragyogva csodálatos, férfias költészettel, a daczos halálnótától le egészen a koplalás elől egy magányos tehénhez folyamodó parasztfiú színarany humoráig: földmíves, bankszolga, asztalos, házmester, kocsis, rendőr – mi az, a mi huszárokká olvasztja őket, a mint a vörös nadrágot felhuzzák, milyen messzi multból, a történelemnek, költészetnek, a népregének minő mélységeiből jön ez a tüzes lehellet, a mely hirtelen forró forgószélbe kapja és hasonítja össze egy egészen külön, új emberfajtává a földmívest, bankszolgát, asztalost, házmestert, kocsist és rendőrt?

Zsolna, április.

Egy huszártiszt bocsátja rendelkezésemre naplójából az alábbiak anyagát.

*

Tanuja volt ennek a jelenetnek a szegedi honvédhuszárlaktanyában, mikor egy pótszázad megkapta a parancsot, hogy azonnal menjen a harcztérre az ezredhez, a mely véres csatákban ritkult meg. A laktanyában nagy szaladgálás van. Senki se tudja, hogy hová viszik a pótszázadot. A «fogda» vasrácsos ablakán Wiener Mátyás huszár néz ki a folyosóra. Arra szalad egy huszár, megáll. Beszól hozzá:

– Kendet komám, mér csukták be?

– Semmiér.

– Csavargott a lányok után.

– Az is baj? Nem vagyok én plébános.

– Nem az a baj, – mondta a huszár – csak az a baj, hogy nem volt kend a laktanyában. Oszt ha indulás van, akkor kend nem tud indulni, mert nincs itt.

– De mikor nincs indulás! – mondja a rabhuszár.

– De mikor van indulás.

– Hova?

– A harcztérre. Délután indul a pótszázad.

– Hogy tudja kend?

– Mer most válogatják össze a legénységet. Én is oda igyekszek.

A rab szomorúan:

– Kend is megy a háborúba?

Az udvaron az őrmester a «gyülekezőt» kiáltja. A huszár elindul, mondván:

– Nem tudom, lesz-e Samarjay százados úrnak rám gusztusa.

Otthagyja a rabot. Az ágaskodik, hátha lát valamit. Egyszerre nagy robaj, szaladás, jönnek vissza a huszárok az udvarról.

– Komám, – kiált be a börtönbe az előbbi huszár – komám, komám, megyek a harcztérre.

A rab belekapaszkodik a rácsba:

– Akkor én is megyek.

– Nem mehet, mert be van zárva.

A rab ordítani kezd:

– Nem maradok itt!

A másik nyugodtan mondja:

– Ne ordítson, lássa be, megmondtam, az a baj, ha indulás van, akkor nem tud kend indulni, mer nincs itt.

A rács mögül még nagyobb ordítás:

– De most itt vagyok!!

A másik, még nyugodtabban:

– Most meg az a baj, hogy ha indulás van, kend mégse tud indulni, mer be van zárva.

Elindul, a rab utána nyul a rácson át, de nem éri el. A huszár visszanéz:

– Aztán koma… haza majd azt írom, hogy kend is ott van.

A rab most egyedül maradt és torkaszakadtából ordított ki az üres folyosóra, hogy vigyék őt is, «háborúba akarok menni» – «vigyenek engem is» – és azt kiáltotta, hogy «megszakad a szívem». Aztán csönd lett, elhallgatott. Néhány percz mulva elkezdett tombolni, a börtönben ordítva törte össze a priccset, a fapadot, rázta a rácsot, deszkával verte az ajtót, senkinek se felelt többé, a míg jelentették a századosnak, hogy Wiener huszár a börtönben megőrült. Samarjay százados erre kibocsátotta a börtönből és elvitte magával a harcztérre.

*

A század sötét este indult el. Azt hitték, az északi harcztérre mennek, de levitték őket a szerbekhez. Pancsován vaggonirozták ki őket, onnan Stara Borcára mentek. El voltak keseredve, a huszárok azt mondták: «a Dunát őrizzük, hogy visszafelé ne folyjon». Mikor megérkeznek, összeáll a század, a szakaszparancsnokok beadják a jelentést. A létszám nem stimmel. Tizenegy lovassal több.

Erélyes hang:

– Tessék az uraknak ujból megszámolni a szakaszokat. Annyit minden tiszt úrnak kell a matematikához érteni, hogy harminczhatig el tudjon számolni.

A szakaszparancsnokok újra számolnak. Újra tizenegygyel több. Most maga a kapitány számol. Tizenegygyel több. Elkiáltja magát:

– A kik nem voltak beosztva és mégis itt vannak, lépjenek elő!

Előre lovagol Belenczár tizedes és tíz huszár. Alásan jelenti, nem akartak otthon maradni, sötét volt, hát befurakodtak a vaggonokba.

A kapitány:

– Mit csináljak? Most még meg is kell őket dicsérnem.

A Duna partját őrizték és a szó szoros értelmében kétségbe voltak esve, hogy nem kaptak tüzet. Ha nagyritkán a töltésen egy-egy járőr shrapnellt kapott, a többi irigyelte. A tisztek kiszámították, hogy a szerbek csak a stara-borcai templomig tudnak lőni, és attól kezdve a templom előtt teríttettek és ott ebédeltek.

Három hét mulva a századot visszarendelték Szegedre. Mikor Szegeden megszámolják őket, hiányzik tizenegy huszár. Belenczár tizedes és tíz huszárja ott maradt a harcztéren. Még két hónapig dolgoztak a maguk szakállára, patruliroztak, jelentéseket vittek mindenféle parancsnokságnak, a mely mind azt hitte, hogy küldték őket. A legügyesebb és legértékesebb felderítéseket csinálták, maguk élelmezték magukat, úgy háborúztak, a hogy ők képzelték a háborút. Szegedre azért mentek vissza, mert «a bakatiszt urak el akarták tőlük venni a lovakat». A lovakat pedig közben kövérre hizlalták. Vizsgálat indult meg, hogy hogyan szökhettek meg a századdal, mikor a vaggonok számából rá kellett volna jönni, hogy kettővel több van, hiszen tizenegy ló maga két vaggon. A vizsgálat eredményét nem tudom, csak azt, hogy egy Farka nevű őrmester volt felelős és ezt szegényt a következő tréfával ölték. Mikor kiszámította, hogy négy szakasznak, vagyis négyszer 36 lónak hány vaggon kell, így számított a tréfa szerint: egy vaggonba fér hat ló, tehát a 36-ot osztjuk hattal. Hat a harminczban van ötször, hat a hatban egyszer. Az ötöst és az egyest egymás mellé írta, kell 51 vaggon. Négy szakasznak négyszer annyi, tehát 204 vaggon. Így aztán nem csoda, hogy a tizenegy huszár velük tudott szökni.

*

Pintér István főhadnagy, az ismert alagi úrlovas, november 15-én Tarnava környékén előrelovagolt egynéhány huszárból álló járőr-csapattal. Ellenség közelében óvatosan kell menniök, lassan, dombról-dombra. Mindenütt előbb a parancsnok dugja ki a fejét a domb mögül, a hét-nyolcz huszárnak lenn kell maradni, fedve, a domb mögött. Így mentek itt is. Egy dombra fellovagol a főhadnagy, de parancs ellenére vele nyargal Zsoldy nevű őrmestere, – «nem hagyom egyedül a főhadnagy urat».

Szép őszi délután van, a dombról köröskörül messze el lehet látni. Ellenségnek sehol semmi nyoma. Sehol egy fa, sehol egy ház, csak egy magányos nagy szalmakazal áll előttük harmincz lépésnyire, lefelé. Már ép hívni akarják a többit, a mikor a szalmakazal mögül előugrik vagy ötven orosz gyalogos. Az őrmester kiált: «Főhadnagy úr, meneküljön!» Abban a pillanatban ötven puska egyszerre dördül el, a főhadnagy lova összerogy. Pintér talpraugrik, és szalad vissza, le a dombról. Még kétszer lő utána a dombra felfelé futva ötven-ötven golyót az orosz de ez mind a feje fölött megy el. Most a főhadnagy első gondolata a kötelessége: a járőr-csapatot megmenteni. Lekiált nekik a völgybe:

– Vágtában vissza!

Azzal, hogy ő gyalogosan hogy menekül meg egyedül ötven puskás orosz elől, nem törődött, azt mondja: harmincz lépés előnye volt, szaladt volna. A hét huszár azonban nem teljesítette a parancsot, Zsoldy őrmester és Nagy tizedes odavágtat a főhadnagyhoz, közrefogják, az egyik megfogja a jobbkarját, a másik a balkarját, felkapják a levegőbe és a két ló közt elviszik, vágtatva, mint a szél. A többi öt huszár szorosan zárkózva körülfogja a két lovast, vele vágtat, testével fedve a főhadnagyot. Így repül a kis gomolyag dombról le, dombra föl, középütt a levegőben függő főhadnagygyal. Mikor a dombról lerepültek, akkor ért fel szaladva a dombra az orosz szakasz. Kétszáz lépésre voltak a sűrű lovascsoporttól, erre a távolságra, ily nagy czélra minden golyó talál. Egyetlenegyet sem lőttek utánuk, megelégedtek egy hatalmasan felordító hurrával.

*

Tudnivaló, hogy annak a hat-nyolcz huszárnak, a kit felderítés czéljából küldenek ki az ellenség felé, nem szabad harczba keverednie nagyobb tömegű ellenséggel, hanem ha ilyennel találkozik, hanyatt-homlok kell visszavágtatnia a jelentéssel, a mi mindennél fontosabb. A jelentés a járőr diadala.

Ilyen úton van Kiss Miklós néhány huszárral. Hosszas lovaglás után hatalmas kozákcsapatot látnak meg. Megfordulnak és ezzel az értesüléssel vágtatnak visszafelé. Váratlanul az egész kozák osztag üldözni kezdi őket. Egyszerre Miskolczi Gábor közhuszár észreveszi, hogy nincs meg a pipája. Megáll, visszafordítja a lovát, indul a kozákok felé egyedül, megtalálja, felveszi a pipáját és boldogan megy ismét vissza, lovagol a többi után. Kiss Miklós ezt jelenti később a kapitánynak. Ez a rövid párbeszéd fejlődik ki közöttük:

– Megdicsérted? – kérdi a kapitány.

– Dehogy dicsértem. Leszidtam.

– Hogy lehet egy huszárt ilyesmiért leszidni?

– Kapitány úr, kérem… muszáj, mert nem tudok mit csinálni velük… nem akarja megérteni, hogy más kötelessége is van, mint bátornak lenni… ez az enyém olyan népség, ha muszkát lát, úgy nekiszelesedik, hogy «alig lehet lepofozni az ellenségről».

*

A Dunajec környékén egy úgynevezett hírszerzőkülönítmény működött. Három járőrje Haberstumpf és Vály főhadnagyok és Reiter hadnagy vezetése alatt egy éjszaka K. helységbe érkezik. A huszárok megtudják, hogy van ott nekünk egy elég ügyes kémünk. A jó járőrről azt szokták mondani, hogy egy jó jelentésért eladja a lelke üdvösségét is. Egy félóra mulva a huszárok már meghívják a kémet vacsorára, italt adnak neki, kedvesen bánnak vele és elmondatják maguknak a legújabb híreket. Persze mindent rögtön jelentenek hátra. A járőröknek pedig egyéb dolguk nem volt, mint a kém értesüléseit ellenőrizni. A szegény kém azonban nemsokára beszüntette a rá nézve oly megtisztelő érintkezést, mert akármiről adott is hírt, mindig azt a rideg választ kapta, hogy: «köszönjük, de ezt már a lovasság is megállapította».

*

Ugyanennek a különítménynek egy tisztje hét lovassal egyszer egy faluból kivert negyven kozákot. Ez már máskor is megtörtént, följegyzésre inkább az a rövid tanácskozás érdemes, a mely ezt a haditettet megelőzte. A járőrparancsnok-főhadnagy így mondta el:

– Koromsötét éjszaka kellett bemennünk abba a községbe. Az előző faluban a parasztok, mikor megtudták, hogy hova akarunk menni, rimánkodni kezdtek, hogy «az Istenért, ne menjenek oda nyolczan, hiszen ott negyven kozák van!» Őszintén megvallom, negyven kozákot magam is sokalltam, de gondoltam, mindenesetre megszavaztatom a hét huszáromat. Azt mondom nekik:

– Negyven kozák vár bennünket. Mit gondoltok, fiúk, odamenjünk?

Nagy csönd. Gondolkoznak.

Aztán azt mondja az egyik:

– Főhadnagy úrnak alássan jelentem, ötvenig vállaljuk.

És már indultak is.

*

Az eszességnek, a bátorságnak, az önfeláldozásnak, az egyéni háborúskodásnak ezek a rövid fejezetei nem lehetnek mellékesek ebben a világfelfordulásban. A hogy a magyar huszár külön háborút visel a gépi alapon organizált nagy háború ellen, a hogy ragaszkodik a háborúról való ősi és népi képzetéhez – minden anekdota, a mi erről szól, ép oly költői kincse a magyarságnak, mint akár egy régi népmese.

Galiczia.

Néhány harcztéri nóta a gyűjteményből. Ezek pestmegyei, kúnsági honvédhuszárok nótái, természetesen hozzáidomítva a «saját gusztushoz». Ugyanezeket a nótákat más huszárok persze másként is éneklik. Van köztük, a melyiknek egészen új dallama van, van sok olyan, a mit régi dallamokra énekelnek. Huszár Aladár főhadnagytól és a huszárjaitól kaptam ezeket.

*

Körülbelül ez a nóta a határ, a meddig a kinyomtatásban el lehet menni. Kár, hogy azt, a mi a határon túl van, nem szokták a népköltési gyűjtemények fölvenni. Mert ezekben minden illetlenségük mellett rengeteg jókedv, elmésség, sőt némelyikben mély szomorúság és igazi költészet van.