PRZEMYSL
Tymbark, junius.
Automobilon, olyan sebesen, mintha ott csak épp ránk várnának, mielőtt tovább mennek… a ma felszabadult Przemysl felé. Forró nyári nap. Tymbark oly békésen fekszik templomával, piros háztetőivel a dús zöld közt a mély-kék ég alatt, mint egy túlzottan színes nyomású plakát, vagy képes levelezőlap. A temető… Muhr ezredes, Szántay kapitány… Idehozatta őket Arz tábornok a limanowai dombról, mint meghatottan mesélte egyszer, a tymbarki temetőben alszanak a magyar huszártisztek, a soha el nem felejthető mártir-katonák, a Nádasdy-ezred tisztjei, meg a tizenhármas jászkúnok…
Földek, ligetek, nyugalmas, dús, szép vetés, nyári csönd, tökéletes nyugalom. A zöld vetésben egy-egy még zöldebb csík: a föld begyógyúlt forradásai. Tavaly deczemberben itt lövészárkok voltak, a hol most ezek a csíkok vonulnak. Itt-ott konzervdoboz csillog a vetés közt. Ez daczol legtovább a mindent eltörlő, mindent elsimító, mindent elfelejtő természettel.
Limanowa, junius.
Ott fenn a domb tetején a ritkás, szellős nyírfaerdőcske, a hadijelentések százszor említett «Birkenwäldchen»-e, a huszár-golgota… Milyen nyugalmas, szép és közömbös most… Az úton csirkék. Vörösképű lengyel gyerekek, a kik egymásra kiabálnak. Egy hölgy jön az országúton az erős napsütésben, zöld napernyővel, emeli a szoknyáját, szép, vékony lába van. Hol volt, mikor deczemberben itt vérbe léptem? Hiába erőltetjük a szemünket, sem a vetésben, sem a legelőn nem látni a lövészárkok nyomát. Ez a gyors bemohosodása a dolgoknak, ez a zöld szőrösség, ez az ellenállhatatlan tovább-élése minden növénynek, – itt már a csíkokat is alig látni – mintha világosan kifejezett akarata volna a természetnek, hogy semmi se legyen maradandó, a mit nem ő csinál. Úgy érzem itt a magam emlékező lelkét, mint valami tiltakozást: a memória itt egyetlen büszke lázadás, mert a luczerna, a nyírfa, a galicziai agyag egy félév alatt mindent elfelejtett, a földbeásott testek porlanak, eső jön és felhők mennek, – én itt ezen a nyugalmas, napos nyári tájképen egy deczemberi iszonyatot hurczolok keresztül, nekem itt nem zöld a zöld, itt nekem hiába van tele lila virággal a domb, soha nem nyugszom bele abba, hogy ez itt «táj» vagy «vidék», valami lázadó kínlódás nem engedi, hogy itt mást lássak, mint a mit egyszer láttam. Itt hófoltos téli sár van számomra örökre, itt vér folydogál lefelé az olvadásban, havasesővel keverve és magyar huszárok arczraborúlva fekszenek a földön, sapka nélkül, – fiatal legények, kihűlt, sárgaarczú magyar parasztfiúk, feltépett kék zubbonyban, sáros piros nadrágban – ha százszor és ezerszer nyári zöldben úszik is itt minden és ha mégúgy süt is a békés déli nap. A zöldernyős hölgy megint látszik, visszafelé megy. Valahol mozsárban törnek valamit, lágy, czinczogó, kényelmes, háztartási hang, – lila virágok, kakukmadár, fehér országút… fájdalmas és felháborító nyugalom, nem tudok beletörődni, a hadnagy is így érez, a ki a gépet vezeti, folyton hátranéz keserű mosolygással, a fejét csóválja.
Neusandec, junius.
Egy óra pihenő. Limanowa nem megy ki a fejemből. Muhr ezredes családja megkapta a magyar nemességet a «limanowai» prédikátummal. Régen a nemességgel birtok járt. Mért nem adják nekik ezt a kis darabkáját a nyírfa-erdőnek, azzal az árokkal, a melynek szélén az ezredes mellére egész piros gyöngysort rajzolt az orosz gépfegyver? Csak ezt a kis darabot adják nekik – és általában, az elesett katona családjának azt a kis árkot, a hol meghalt, a miből virágoskertet lehet csinálni, – úgy hagyni, a hogy volt, akkor… Kis, tíz-négyszögméteres nemesi birtokok… Vagy helytelen kínlódás ez, gondolatban küzdeni az ellen, hogy minden eltörlődjék, elmosódjék és színes zománczban egybekövesedjék egy nemzet kiszépített szenvedésévé? Igazságtalanság az egyes eseteket így brutálisan megörökíteni akarni?
Biecz, junius.
A tűzhely.
Közvetlenül Biecz előtt, a hogy az országútról jobbra nézünk, az alkonyat fényében hosszú és keskeny vörös szőnyeg húzódik a letaposott mezőn, el, messze, egészen a távoli dombokig. Mikor az ember közel megy hozzá, látja, hogy a szőnyeg drótsövény, a mely orosz lövészárok előtt húzódik el, fel a dombok felé és ennek a drótsövénynek az egész területe, a legkülső drótszáltól a legbelsőig zsúfoltan tele van nőve pipacscsal. Mögötte feketén húzódik a mély orosz árok, a melyet, úgy látszik, harcz nélkül hagytak el. A szőnyeg előtt piszkosbarna, fel nem szántott tavalyi tarló, a meddig csak lát az ember. Soha még pipacsot ilyen sűrűn nem láttam. A pipacs nálunk otthon szétszórt virág, a mely nem bújik csomósan egymás mellé. Itt egymás nyakára nő, tolong, hemzseg a drótszövevény közt. Se a drót előtt, se a drót mögött nem nőtt egy sem, hogy az a furcsa érzésem van, mintha állati észszel gondolkozott volna és kikereste volna magának ebben az istenítéletben ezt a védett helyet, a hová emberi láb nem léphet. Most úgy húzódik a távolba ez a vérvörös futószőnyeg, mintha valami láthatatlan nagy királynak terítették volna oda a földre. Az esteledő napfény süt rá sárgán, ez egyes helyeken vérvörösre festi a szőnyeget. A hol nem süti a nap, ott sötétebb, úgy hogy vannak perczek, a mikor olyan, mint a vörös brokátselyem, a mely a rája eső fények szerint változtatja az árnyalatait. Perczekig kell nézni, olyan szuggesztív és királyi pompájában oly sokat mond a háborúról…
A szőnyeg mögött szomorú földek jönnek, a melyeken a nap utolsó sugarai száz meg száz pontot csillogtatnak. Eldobott üres konzerv-skatulyák fénylenek itt. Mint valami felszáradni nem akaró könnyharmat, csillog végig egész Galiczián ez a sok százezer fényes kis skatulya. Az országutak szélén, a virág közt, a fiatal vetésben, végig a mérhetetlen legelőkön. Már tizenkettedik órája vágtat velünk az autó kelet felé és nem hiszem, hogy volt egyetlen óra, a mikor nem csillogott volna ez a szegény olcsó gyémánt a láthatáron. Az orosz skatulyán sárga zománcz van, ez aranynak ragyog, a mienk ezüst. De az orosz katona is akkor vette elő az övét, mikor már nem volt egyebet ennie, a mienk is. A hol szikrázik a mező, ott emberek éheztek. Arany és ezüst ragyogja így végig Galicziát. Nagyobb mezőkön, a hol táborozások voltak, egy-két szomorú paraszt szedegeti össze zsákokba ezt a fénylő szemetet. Valami tragikómikus van abban, a hogy mohón le-lehajolnak ezeken az olcsó aranymezőkön.
Biecznél nem szedte senki az érczet. Itt a csillogó pontok közt rommá lőtt házak állnak és Galicziának ezen a részén, a hol ház van, ott nem szokott ember lenni. Ez a két olyannyira összetartozó fogalom: a ház meg az ember itt alaposan elvált egymástól. Ezek a városokon kívül álló magányos házak kitünő czélpontok lehettek a tüzérség számára, mert itt például egyetlen-egyet se látni, a mely ép volna. És jól czélozhatott a tüzérség, mert legföljebb ha egy vagy két lyuk van a ház körül a földben. A harmadik lövés már telibe találta a kunyhót. Magasabb helyről látni ezt a harmincz-negyven törmelék-rakást, a mi valaha kis parasztház volt. Nem kellett nekik sok, oly szépen, oly engedelmesen rogytak össze egy lövésre, hogy alig látszanak ki a föld színéből. Fantasztikussá az teszi ezeket a kis romrakásokat, hogy legalább a felénél épen maradt a ház kéménye és mint valami fekete fejfa áll ki a házacska sírhalmából.
Ránk esteledett, a mikor Biecznél ezekhez a romokhoz értünk. A hogy megyünk kifelé az összelőtt helységből, a sötétedő estében egyszerre csak tüzeket látok piroslani ezeken a törmelékhalmokon. Első pillanatban azt hittem, hogy a leégett házak valami utolsó parázs-maradéka ég a széthullt vályog és az üszkös gerendák közt. De a hogy közelebb jutok hozzájuk, látom, hogy a kis tüzek körül asszonyok és gyerekek állnak és fazekakban vacsorát főznek. Négy-öt tűz lobog körülöttem. Ezek a házak mind vályogból és fából épültek, úgy hogy egyetlen lövés leterítette őket véglegesen. Téglából nem épült bennük egyéb, mint a tűzhely a konyhában és a kémény. Ez a két keményebb rész mindenütt megmaradt ott, a hol a házat oldalt találta a lövedék. És ez a szegény nép most ezekhez a megmaradt tűzhelyekhez jár vacsorát főzni. A romok közt négy-öt meztelenül felfelé meredő kémény füstöl és minden kémény alatt szabadon áll a tűzhely, lobog benne a tűz és egy földönfutóvá lett kis család áll a tűz körül. Ez a szó, hogy «tűzhely», sok nyelven jelenti magát az otthont. A franczia is «foyer»-nak hívja a családi otthont, mi is összekapcsoljuk a «tűzhely» szót a «család»-dal. Ez az ősi szimbolisztikája a nyelvnek ugyanazt fejezi ki, a mit itt most megrendülten lát az ember ezen a meghalt vidéken: a család, az otthon gondolatának a legbelsőbb lényege az a pont ezen a nagy világon, a hová a család a tüzet rakja. Az otthonnak nem az apa műhelye, a gyerek bölcsője, vagy a hitvestársak ágya a legbelsője, a magva, hanem a tűznek a fészke. És itt, a hol ez a kis piszkos, lompos ház úgy roskadt össze az első lövésre, mint egy beteg kutya egy botütésre, a tűzhely túlélt mindent, a mi körülötte volt. A család pedig előjött valahonnan az erdőkből vagy a pinczékből, a hová elbújt, mikor Gorlicze felől jött az a zivatar, a minőt a világ még soha nem látott – és most itt kuporog a romok közt és főzi a vacsoráját a régi tűzhelyen.
Krosno, junius.
Krosnóban délben egy pillanatig állunk, de ezt a pillanatot sokáig nem lehet elfelejteni. A város dombon épült és a hol állok, ott a baloldali házsorból néhány ház ki van lőve és szabad kilátást enged le a völgybe egy végtelenbe terjedő mezőre. A mezőn háromezer orosz fogoly ebédel. Onnan tudom, hogy háromezer, mert megmondták. Innen csak végtelenséget látok az égő déli napfényben, a mely tele van nagy, földszín-barna hernyók ezreivel. Az orosz egyenruha teljesen összekeveredik színben a letaposott mezővel, nem látom, hol van szabadon egy darabka föld és hol van vagy nincs orosz katona, – az egész mező nyüzsög a földön ülő, fekvő, térdelő, guggoló ezerektől, összefolyik velük egy folyton mozgó poros-barnás göröngytávlatba; a milyen nagyszerű ez a kép, olyan utálatosan hasonlít ahhoz, mintha embernagyságú férgek végtelensége hemzsegne az egész völgykatlanban, egy pillanatig nem nyugodva, egymás mellett, mögött, egymás fölött, egymáson keresztül mászva és helyenként mozgó csomókká torlódva. Füstök szállnak fel a csomókból, ott föl az ebédjük.
A hogy itt állok és nézek lefelé, mögöttem szünet nélkül kiált ég felé egy nagyon erős kórus, a mely asszonyi és gyerekhangokból áll. Ehhez rendetlenül és élesen szól a harang, egy pillanatra sem hagyja abba. Az egész város, a mező, a levegő és az ég tele van ezzel a jajgató kórussal, a melyet orgona kisér. A templom ajtaja nyítva van, onnan ömlik az ének. A harang gyorsan és sürgősen cseng, nagyon magas hangon, ijesztően, mintha félrevernék, minden ritmus nélkül. A kórusban fel-felsivalkodnak a gyerekhangok. Rettenetes forrón és égőn tűz le a déli nap, szinte láza van az embernek tőle. A házak körülöttem mind tető és ablak nélkül merednek a háttérbe és ontják az égett szagot, a megpörkölt fának, bőrnek, szövetnek valami furcsa, meleg, büdös lehelletét, a mit alig lehet elviselni. A kórus és a harang egymást akarja túlkiáltani, mintha nagyon akarnák, hogy Isten meghallja őket, mintha minden égett házért és megölt emberért külön jajgatnának fel a nagy kékségbe, szinte rimánkodva erősbödnek a strófák…
A harangzúgásban és az ének hullámzásában orosz foglyok jönnek, kanyarodnak le mellettem a többi közé a mezőre. Ugyanakkor egyszerre egy hosszú sor keréken járó kis orosz gépfegyver jön, olyanok, mint a kis dühös kutyák, ezek a rút törpe ágyúkorcsok.
Nem mehetünk tovább, mert kettes sorokban lovakat visznek a front felé ugyanazon az úton, a hol az oroszok jönnek. Most porba keveredik minden, a szuronyok közt lassan mozgó foglyok tömege, a száz meg száz pár ló hosszú sora, a közöttük zörögve húzódó sor gépfegyver – és a forró porfelhőn keresztül mint fátyolon át látom egyszerre fölkelni ültéből mind a háromezer foglyot lenn a mély mezőn, – ez a rengeteg rab, ez a rengeteg zsákmány most egyszerre megmozdul az égett házak mögött és ehhez a képhez élesen visítva még mindig versenyt szól a könyörgő kórus és a megriadt harang. A túlsó házak előtt sebesültek állnak bekötött karral, fejjel, egy kendőn frissen szivárog át a vér. Úgy érzem, a háború véres szívének a közepén állok, a füstölgő házak közt, meg-megvaduló lovak porában, fülemben, agyamban egy végiggázolt nép jajgató énekével, félrevert harangjával, mellettem a rabságba marsoló ellenség ezreivel, előttem saját vérző katonáinkkal – és ez mind egy ledöntött házaktól foghíjas utczán a lármának, a pornak, a hőségnek, az égettszagnak, a lovasok kiabálásának, a készülődő háromezer fogoly felmorajló zúgásának összekeveredésében, a melyből csak a gyerekek kórusa és az elhallgatni nem akaró, folyton csengető harang hallatszik ki külön-külön, de szakadatlanul és már majdnem sírva. Mintha ezt a sok dolgot nem is lehetne különválasztani egymástól, mintha ez a sok hang, alak, szag, mozgás, hőség mind nem volna egyéb, mint maga a háború vihara, a mely itt gomolyodik a csatázó seregek mögött, még abban a porban, a mit a harczolva rohanók vertek fel. És egy kis égett utczának ebben a perczében együtt van minden: vér, por, tűz, lovak, rabság, szurony, – Istenhez való felsírás és fogságba hajtott ellenség morajlása, félrevert harang, füstölgő rom, gyermekek éneke, ágaskodó lovasok káromkodása – időben most már nem tudom megmérni, egy félóra volt-e, vagy három percz, mert most már, hogy elmúlt, csak egy pillanat, a mit sokáig nem lehet elfelejteni. Egy pillanat, a míg megnéztem, hogy hogyan ebédelnek a krosnói orosz foglyok.
Przemysl, junius.
Végre…
Négyszáz kilométert rohantunk katonák között. A hadnagy, a ki az autót vezeti, izgatott és boldog, repül, mint a szél. Ma délben végre még egy nagy domb, azután egyszerre kidöntött fák, lerombolt parasztházak, hirtelen a lejtőn egy egész mező drótsövényből, aztán karókból rótt keresztek szöges dróttal egymáshoz kötve, majd oldalt egy végtelenbe futó erős sáncz, az országút fordulójánál fatörzsekből csinált kapu és zegzúgos bejáró, homokzsákok: egy nyugati várkapun suhantunk keresztül. Most lefelé gurulunk, egy görög templomhoz hasonló ház áll egyedül a mezőn, jön egy sereg liba, egy baka vezet egy lovat, egyszerre kis házak oldalt, megint mező, aztán hirtelen fel egy legutolsó dombra. Onnan egy fehér torony látszik sötétzöld bársony domb oldalában. Egy pillanat mulva a torony alatt, fák rengetege mögött száz meg száz kis háztető. Jobbra lenn a mélység fenekén lassú, fénylő kis folyó, lovak állnak benne, nagyon messze egy meztelen gyerek úgy ragyog a parton az égő napon, mintha aranyból volna. A tükrös kis folyó a San. A barna és piros háztetők a sok zöld közt: a végtelen szenvedés és a felordító diadal nagy monumentuma, Przemysl.
Az első utczasarkon egy szuronyos német katona. Az autó úgy repül be a városba, mint a veszedelem, már nem is látni semmit, vizesen csillan össze most egyszerre minden az ember szemében (a nagy gyorsaságtól), és a szemhéjat lassan és forrón le kell hunyni, (hogy a por bele ne menjen az ember szemébe), és a zsebkendőt most már az arcz elé kell tartani, mert a csukott szemhéjak mögött égni kezd a Tamássy tízezer éhes honvédjének a képe, a hogy az utolsó csatába mentek és gyenge hangon magyar dalokat énekeltek ezen a földön, a melynek pora most végigfolyik az arczomon…
*
Przemysl ma megint énekel… ének mindenütt…
A hány utczasarokból német csapat fordul ki, harsányan és több szólamra énekel. A téren katonabanda játszik. Két csapat éneklő német találkozik, egyik sem hagyja abba. Délután négykor fürdőbe masiroznak a németek, hónuk alatt egyforma törülközővel, egész századok, énekelve. A bajor zenekar nagy hangversenyt ad a másik téren, ott áll és hallgatja Swen Hedin is. Magyar munkások vonulnak ásóval és csákánynyal, kipirultan énekelnek. Hatkor megint egyre erősbödő ének harsog messziről: jönnek vissza a fürdőből a németek, négyes sorokban, hónuk alatt a törülközővel. Énekelnek. Csak egy-egy kis mellékutcában van csönd. Ott meg lehet pihenni – ott még hallani a multból a Tamássy-honvédeket…
A katonabanda órákig trombitál. Iszonyú hőség van, az utczán leeresztett redőnyű boltok közt néhány nyitott üzletajtón ömlenek be és ki a németek. Képeslevelezőlapért rohamokat csinálnak, de nincs az egész városban egy sem. Az oroszok mind megvásárolták és szétküldték. Olyan hires várost csináltak Przemyslből, hogy kollegám, Fópa úr, délamerikai hirlapíró, azt mondja, végigutazott most a fél földgolyón, az egész orosz háborúból ez az egy városnév népszerű. Egy kis trafik a Nabranije-tér 4. szám alatt egymaga kétezernégyszáz przemysli látképet adott el az oroszoknak. Ma eladhatna itt kétszerannyit.
A Sanhoz megyünk, mely a város közepén folyik végig. A felrobbantott vashídak fölé épített fahídak is fel vannak robbantva. A vas- és fagerendázatok vizbezuhant rengetegére most építik a harmadik hídat ugyanazon a helyen. Ide is zene hallatszik. A pionirok is énekelve kalapálnak. A parton sátor alatt hófehér kenyerek orosz lisztből. Az utczákon kevés czivil, majdnem semmi, de igen sok félre nem magyarázható hölgy. Feltünő sok. Újabb ledőlt fahídak fölé és mellé épült hídak. Minden hídfőnél asztal, szék, tinta, toll és egy német tiszt. Magyar huszárok mennek át a hídon. Hirtelen pillantást vetve Przemyslre, olyan a jelleme, mint a Krisztinavárosnak. Általában gyönyörű és nem is kis város. Ötvenezernél több lakosából most hat-hétezer van itthon. Semmi katonás nincs a képen, az ember minden perczben elfelejtheti, hogy várban van. Még este is éneket hallani. Gramofonok szólnak. Aztán kilencz órakor minden kihal, elcsendesedik és elsötétedik. A repülők miatt sötét a város.
A kifosztott lakásban, a hol el vagyok kvártélyozva, éjjel be kell csukni az ablakot, mert olyan szapora és erős az ágyúzás. Két pohár állandóan halkan zörög az asztalon. A hogy az ember kifigyel a mennydörgő és mégis halálosan néma éjszakába, az egész ütegsortüzet lehet hallani, meg lehet olvasni a tábori ágyúk hat gyors lövését.
*
Ifjabb Csanda Endre katonai gyógyszerész Nagyváradról, a ki tavaly augusztus 11-ike óta mind a mai napig nem mozdult ki Przemyslből, naplójából körülbelül a következőket olvassa fel az oroszok mostani kapkodásáról:
A visszavonulás első jeleit már május 10-én tapasztalták. Az oroszok minden beteget és sebesültet elvittek a kórházakból, még a legsúlyosabbakat is, a kik közül kettő belehalt a szállításba a pályaudvaron. Orosz szállítmányok éjjel-nappal mennek a vasúton Lemberg felé. Tizenkettedikén az itt működő negyven-ötven magyar és osztrák katonaorvost, gyógyszerészt és kórházi tisztet gyalog kisérik Mosciskába, onnan Lembergbe, majd onnan Brodyba. Köztük megy Bojarszky Béla lőcsei orvos és Nagy Elek tüzérhadnagy Nyiregyházáról. Az orosz főorvos maga is restelli, hogy ezek gyalog mennek végig Galiczián, de minden vasúti kocsi a visszavonuláshoz kell.
Tizenharmadikán csapatok vonulnak ki, kerülve a feltünést a városban. A kórház orosz őrsége 19-én éjjel hirtelen elvonul. Otthagyja a 663 osztrák és magyar beteget. Huszonegyedikén az őrség boldog arczczal visszajön. Huszonötödikén búcsút vesz és ismét elmegy. Huszonhatodikán megint diadallal jönnek vissza. Még ugyanaznap délután hatkor alarmirozzák őket, elmennek és éjjel tizenegykor visszajönnek azzal, hogy visszaküldték őket. Junius 2-án este elmentek, ezúttal utoljára. Ez a rövid és pontos napló kicsiben gyönyörűen mutatja az oroszok fejetlenségét offenzivánk folyamán.
*
Tizenkettedikén megjelent Przemysl fölött az első magyar és osztrák repülő. Hogy nem orosz repülő, azt a lakosság és a kórházban fekvő katonaság onnan tudta meg, hogy a Tatár-dombról erősen lőttek rá. Nem találták el. Egy héttel később egy öt gépből álló repülőraj bombázta a pályaudvaron berakodó oroszokat és nagy kárt tett bennük. Az orosz trént is bombázták. Tizennegyedikén kezdett dörögni először az ágyú és ez mérhetetlen izgalmat okozott a kórházban. Most már mindent tudtak a mieink. Ettől fogva napról-napra szólt az ágyú, míg junius 2-ról 3-ára virradó éjjel tizenegy óra körül menekülve hagyták el orosz csapatok a várost.
Pontban éjfélkor a levegőbe repültek a hídak, a melyek a régi hídak romjain épültek. Félnégykor reggel már jöttek be észak felől a bajorok és délnyugat felől valamivel később a mi tizedik hadtestünk katonái. A lakosság kitódult az utczára és segített hídat verni. Reggel négykor már tele volt katonával a város és a nők virágokat dobáltak a tisztekre.
*
A régi dolgok után érdeklődve a következőket tudtam meg:
Mikor a vár kapitulált, márczius 22-én reggel nyolczkor jöttek be az első orosz csapatok. Délelőtt már nagy tömegek jöttek és rengeteg élelmiszert hoztak. Kereskedők jöttek mögöttük megrakott szekerekkel. Az oroszok nagy jótékony egyesülete, melynek czíme: Minden Oroszok Egylete, azonnal hét népkonyhát állított fel a városban, a hol mindenki ingyen kapott enni. A második napon a városházán czukrot, kávét, teát, lisztet, darát és szalonnát osztogattak eleinte minden jelentkezőnek, utóbb csak annak, a ki a hatóságtól írást hozott. A kórházba nagymennyiségű fehér kenyeret, szalonnát, savanyú káposztát és sózott halat vittek. Azonnal vágóhídat rendeztek be, marhát kezdtek vágni és megállapították az élelmiszerek maximális árát.
Körülbelül egy hétig tartott, a míg elkezdhették a foglyok elszállítását. A parancsnokok közül előbb Kuzmaneket vitték el, aztán Tamássyt, mindkettőt autón. A legénységet kisebb csoportokban vitték végig a városon, ez hetekig tartott. Először a magyar honvédek mentek el, azután a németek, majd a lengyelek és legutolsóknak a rutének. Plakát jelent meg, hogy az elvonuló foglyokat nem szabad megszólítani és nem szabad nekik semmit sem adni. Rengeteg nép állt sorfalat az éjjel-nappal elvonuló foglyoknak. Többen mégis szivart és eledelt adtak a honvédeknek, de a kozákok erre a tömeg közé ugrattak és korbácscsal vágtak végig az adakozókon.
Kuzmanek kardjának történetét egy rendőrtisztviselő így beszéli el. A bevonuló csapat első tisztje egy kapitány volt, a ki azonnal a várparancsnokság épületébe ment és Kuzmaneket kereste. Bemutatkozott neki és azonnal elkérte tőle a kardját. Kuzmanek ezen nagyon meglepődött, nem csatolta le a kardot és vitába bocsátkozott e tárgy fölött a kapitánynyal, a ki e fellépésre zavarba jött és nem tudta, mit csináljon. Rövid idő mulva automobilon egy orosz tábornok jött be, a ki Kuzmanek előtt összeszidta a kapitányt és a várparancsnokot felszólította, hogy tartsa meg a kardját. Tisztjeink nem tudták, mihez tartsák magukat, míg négy nappal a kapituláczió után német nyelven kiadott parancsot kaptak, a mely közölte velük, hogy a míg el nincsenek szállítva, az orosz hadvezetőség nem tekinti őket foglyoknak, hanem jogi állapotuk ez: «Kaiserliche Oesterreich-Ungarische Truppen auf Russischem Gebiet.» Tehát tartsák meg kardjukat és járjanak szabadon a városban.
Ellenben rangjukra való tekintet nélkül kötelesek minden orosz tisztnek szalutálni. Egy törzsorvosunk egyszer nem szalutált egy orosz zászlósnak, mire ez megállította és felelősségre vonta. A törzsorvos végignézte és faképnél hagyta.
Április 15-én este félkilenczkor váratlannl összehívták azokat az orvosokat, gyógyszerészeket és tiszteket, a kik még itt voltak és felolvastak előttük egy táviratot, a mely szerint a mi katonáink a Kárpátokban kegyetlenkedtek az orosz foglyokkal. A távirat felolvasása után megtiltották nekik a kardviselést és a szabad kijárást. Azontúl csak írott engedélylyel mehettek ki a kórházból. Ezeknek a tiszteknek egy része még ma is ott van. Az oroszok itt hagyták őket a mi betegeink mellett, a kiknek körülbelül a fele magyar. Ezek az itt maradt tisztek a felszabadulás napján táviratot intéztek a királyhoz. Közöttük magyarok: Dr. Balogh Henrik hadnagy, Csanda Endre nagyváradi gyógyszerész, Jakubovits ungvári gyógyszerész, Margulit gyógyszerész és Várady gyógyszerész Máramarosszigetről. A betegek közt van Hajós István tábori lelkész Szepesolasziból.
*
Márczius 24-én nem volt fontosabb dolga Artamanov tábornoknak, az orosz várparancsnoknak, mint helyettesével, Kiriakov úrral elrendeltetni, hogy minden polgár, a ki őt az utczán meglátja, tartozik előtte levenni a kalapját. Ezt egyszerűen nem hittem el, a míg meg nem kaptam ennek a hirdetménynek egy eredeti példányát. Az oroszok se örülhettek ennek az ötletnek, mert Artamanov úr ebbe a plakátba belebukott. Helyettese Kiriakov testőrezredes volt, utódja Hellwig tábornok. Artamanov bukását titokban tartották a lakosság előtt. A városházára bejáratos tisztek mesélték később el, így lassan kiszivárgott. A városházán hallottam azt is, hogy állítólag ez az Artamanov volt az, a kit Nikolaj Nikolajevics nagyherczeg egyszer megütött. Nagy összeköttetéseivel vitte ki, hogy ennek daczára előkelő szerephez jutott a hadseregben. Az ütés híres és népszerű emberré tette Oroszországban.
*
Április 22-én, egy hónappal a kapituláció után a czár megjelent Przemyslben. Az itteni hatóságot nem értesítették, csak annyit mondtak, hogy magas személy érkezik. Orosz katonák, csendőrök és orosz városi rendőrök tartottak rendet. A czárnak délután félkettőkor kellett volna jönnie vonaton, ellenben este félkilenczkor jött automobilon. Az egész menet hét csukott autóból állt. A tiszti kaszinóba mentek. Az útvonalon néhány felbérelt ember állt mint nép és az ablakokat papirossal kellett beragasztani. Két úr, a ki a czárt látta, azt mondja, hogy vidám volt és fiatalabb, mint az arczképein. Vacsora után a czár egy Frenkel nevű itteni úr villájába ment és ott aludt. Másnap a czár kiment a teherpályaudvarra, a hol egy régi nagy raktárunk orosz templommá volt átalakítva. Itt misét hallgatott. Azután megnézte az erődöket és többé nem jött vissza.
Jaroslauba akarták vinni, de Radymnóban megállíttatta az autót és azt mondta, hogy nem megy tovább, mert ez a város annyira ki van halva, hogy lesújtó hatást tesz rá. Úgy hogy innen Lembergbe vitték.
Ezt az orosz tisztek nagy szenzáczióként tárgyalták Przemyslben. Érdekes, hogy még azok a tisztek is, a kik hivatalosan érintkeztek az itteni városi hatósággal, nem mind hitték el, hogy a vendég valóban a czár volt. Többen mondták a városházán, hogy van az orosz hadseregben egy tiszt, a ki a megtévesztésig hasonlít a czárhoz és hogy ezt sétáltatják helyette a fronton. Ez még akkor is jellemző, ha nem igaz. De nem csoda, hogy ilyen legenda van, mert a czár, úgylátszik, tipikus orosz arcz, mi a foglyok közt napról-napra látunk arczokat, a melyek megdöbbentően hasonlítanak a czár képeihez. Itt ezredesi ruhában volt a czár. Orosz tisztek ezt úgy magyarázták, hogy az apja léptette mindig elő és mikor ezredessé lett, az apja meghalt. A duma azóta már felajánlotta neki a tábornoki jelvényeket, de ő visszautasította. Nem akarta az apjától kapott rangot többé elhagyni.
*
A zsidókat haladéktalanul elkezdték kínozni, a mikor bejöttek. Az utczán szólították meg és vitték őket kényszermunkára. A ki egy rubelt nyomott az utczán fogdosó katona markába, mehetett tovább.
Dr. Pordes ügyvéd önérzetből nem akart vesztegetni, ezt elvitték utczaseprőnek, szorgalmasan seperte a várost, a melynek egyik legelső ügyvédje. Nem engedte meg, hogy kiváltsák. Garlicki gimnáziumi tanár nem akart utczaseprőnek menni, elfogták és félnapi fogság után bocsátották haza. Aztán értesítették a zsidókat, hogy készüljenek el a száműzetésre, mert orosz törvény szerint várban zsidónak nem szabad tartózkodni. A főrabbi elment a kormányzóhoz tiltakozni. A kormányzó azt mondta neki, hogy jól van, maradhatnak, a míg magas személy érkezik ide, a ki majd eldönti, hogy Przemysl várnak tekintendő-e. A czár látogatása után mind a körülbelül 18,000 zsidót kikergették. Az üzleteiket és a lakásaik kulcsát megbizottaiknak kellett átadniok és nem mehettek sem osztrák, sem magyar területre. Most majdnem minden bolt be van itt zárva, csak kevésben működik hivatalból állított helyettes. A lakásokat kirabolták. Szőnyeget, bútort, képet fényes nappal szekereken szállítottak a pályaudvarra.
Egy doktor lakásában lakom, itt minden össze van törve és ágynemű, edény, kép, szőnyeg el van lopva. Az üresen maradt lakásokat tisztek foglalták el, egy-egy hadnagy nem fogadott el hat szobánál kevesebbet. Mikor a polgármester helyettese megmutatta a parancsnoknak a mi szabályzatainkat, a melyek szerint hadnagynak egy szoba jár, azt felelték, hogy a przemysli hadnagyok közt sok a gróf és a herczeg és ezeknek legalább öt szoba, fürdőszoba és zongora kell. A zongorához általában szigorúan ragaszkodnak, bár állandóan egy és ugyanazon czélra használják, nem tudom megérteni, mely egészségügyi ok miatt kell nekik ehhez éppen zongora. Még mielőtt a zsidók elmentek, az itt maradt lakosság közt éjjeli razziát tartottak. Minden házban megjelent egy tiszt két katonával és minden férfit tizennyolcz évestől ötven évesig egy táborba vittek, a hol másnap valóságos sorozást tartottak. A ki szerintük harczképes volt, azt elvitték fogságba. Ezernél több férfit vittek így el Przemyslből.
*
Itt maradt tisztjeink beszélik, hogy az oroszok Tamássytól valósággal reszkettek. Ezt egy orosz ezredes mondta el nekik, a ki nagyon szerette a magyarokat. Ez az ezredes a körülzárás idején Podmazurani erőd előtt állott ezredével és tizenötször, mondd tizenötször verekedett egy és ugyanazzal a honvédezreddel, úgy hogy a tisztek már kölcsönösen személyesen ismerték egymást. Nemcsak ő dicsérte a honvédek példátlan vitézségét, hanem azt mondta, hogy a tisztjei is nagyszerűnek tartják a magyar katonát. Mikor ez az ezredes a tizennegyedik orosz hadsereggel elvonult Przemyslből, szívélyesen búcsúzott magyar ismerőseitől. Itt említem meg, hogy egyes magyar tisztek azt mondják, a kirohanáskor hősiesen viselkedő honvédezredes neve mégis csak Szakmáry volt, a hogy ezt Lehmann kapitány először közölte. Volt itt Szathmáry nevű ezredes is, de az elbeszélésben nem ez szerepelt.
*
A városházán a helyettes polgármesterrel beszélgettem, ez mesélte, hogy a pénztárukban volt 700,000 korona értékpapir, 117,000 korona készpénz és 196,000 korona, a mit elmenekült és száműzött polgárok letétbe helyeztek. Ezt az egymillió és tizenháromezer koronát az oroszok magukhoz vették és azzal a megokolással, hogy Oroszországban biztosabb helyen fogják őrizni, elszállították. A tiltakozással nem törődtek, egyébként is saját polgármesterük és saját egyenruhás rendőrségük volt. A városi hatósággal csak olyankor törődtek, mikor plakátokat kellet kiragasztani. Így az olasz háborúról szóló plakátot is odaszállították kiragasztás előtt. Ezzel nagyon siettek, mert még a hadüzenet előtt hirdették ki, egy orosz ujság közlésére hivatkozva. Nem igaz, hogy a város nevét megváltoztatták, mint angol lapok nyomán a mi lapjaink közölték. Przemysl neve orosz nyelven ősidők óta Peremisl és ugyanaz a furcsa jelentése van, mint a lengyel Przemyslnek: ez a szó nem főnév, hanem ige és azt jelenti, hogy «meggondolta». Ugyanez a szó, ha az utolsó betüjén jel van, azt jelenti, hogy «ipar». De akkor másként mondják ki.
Przemysl, junius.
A bajorokat, a kik Przemysl öt erődjét rohammal bevették, negyvennyolcz órával a bevonulás után láttam a városban a parádéra felvonulni. Nekünk polgároknak régente semmit sem jelentett az ilyen parádé. Ezek a furcsa és csattogó lépések a mai napon, itt Przemyslben, a hová a bajorok útja most a bajtársak sírjai mentén vezet, elvesztették a régi komikumot. Megható ezeknek a barnára égett óriásoknak ez a rendje a háború tizenegyedik hónapjában, miután végigverekedtek a félvilágon. Olyan tiszták és rendesek, mintha ma jöttek volna ki a kaszárnyából. Nem láttam piszkot vagy foltot rajtuk. Tisztjeik és altisztjeik keztyüben. Felszerelésük számtalan apró tárgya egyforma rendben, ugyanazon a testrészen lóg ezer meg ezer embernél. Tábori palaczkja valamennyinek baloldalt, hátul szijjon. Takaróik egyformán összecsavarva. Nagy parádé volt, a főtérről néztem, a mint Frigyes főherczeg és a trónörökös előtt elvonultak ezek a bajor csapatok. Simon Vilmos kollégával állunk egy fa alatt a téren és bámulunk, mellettem nagybajuszú öreg katona áll, a karján sárga karszalag ezzel a felírással: FELDGENDARM. Egyszerre csak megszólal magyarul, hallva a mi beszélgetésünket:
– Az urak magyarok?
– Azok vagyunk.
– Ujságírók?
– Igen.
– Tegnap.
– Hát akkor nem látták az igazit. Az volt a szép (a parádéban felvonuló bajorokra mutat) mikor ezek a francziák első nap begyüttek… muzsikával… csupa vér voltak.
– Francziák? – kérdem.
– Igen… ezek itt!
Megint mutatja őket.
– Ezek bajorok, – mondom.
– Igen, igen – mondja – bajorok, bajorok. Eltévesztettem. Tudtam, hogy nem németek… bajorok, nem francziák.
Przemysl, junius
Egy orosz térkép került a kezembe, a melyet Przemyslben árúsítottak kényszerűségből a kereskedők az orosz uralom alatt. A térképen egyetlen hamis adat, vagy hamis távolság sincs, ellenben a galicziai harcztér mellett rajta van az egész nagy Oroszország is. E mellett a rengeteg terület mellett nemcsak Galiczia, de egész Magyarország és Ausztria oly kicsi darabkává törpül, hogy egy közönségnek, a mely ezt a térképet nézi, bátran lehet beszélni a Bécsbe vagy Budapestre irányuló hadseregmozdulatokról. A térkép baloldali alsó sarkában, akkora folton, a mekkora Oroszországnak egy tartománya, centiméter távolságban van egymástól Bécs, Krakó, Budapest, Przemysl, Lemberg, míg a nagy orosz városok egymástól való távolságát araszszal lehet mérni.
Przemyslben maradt tisztjeink mint kuriózumot mutattak egy orosz jelentést, a mely abban az időben kelt, a mikor először közeledtünk a przemysl-grodeki vasutvonal felé Mosciska tájékán. Ez a jelentés azt mondja, hogy «délnyugat felől magyar és osztrák csapatok közeledtek Mosciska felé, de ellentámadásainkkal megállítottuk és a mezőlaborczi irányba visszavetettük őket a lupkovi-szoros felé».
Ha az ember ezt az ő térképüket nézi, akkor ezen a jelentésen semmi különöset nem talál, mert a térképen, mely kiterítve a fél asztalt elfoglalja, Przemysl, Kassa és Budapest egymás közvetlen szomszédságában vannak és még az sem volna meglepő, ha a jelentés azt írná, hogy a mosciskai támadást Budapest irányába vetették vissza. Így válik egyszerre érthetővé az orosz jelentések és hírlapi tudósítások külön földrajza, a melyben Krakó, Bécs és Budapest még most is állandóan szerepel. Ezek az egyébként teljesen korrekt térképek nemcsak orosz nyelven, hanem lengyelül is megjelentek és az orosz uralom alól felszabadult galicziai városokban még most is láthatók. Az arányokban való különbség körülbelül az, hogy a távolság, a mely a mi közkézen forgó térképeinken a przemysl-sanoki vonalat jelenti, az orosz térképen Przemyslből Bécsbe vezet. A kinek a szemét ilyen térképekhez szoktatják, annál csak természetes, hogy nem ijed meg, mikor az orosz hadsereg Tarnowtól Mosciskáig megy vissza.
Przemysl, junius.
Künn jártunk a «Werk X» nevű erődben. Felrobbantott, összelőtt romhalmaz, egy szuronyos katona őrzi és nem szabad elébe kerülni, mert ott még fel nem robbant orosz aknák vannak a földbe ásva. Egy orosz tüzér is van még itt. Megfeketedve fekszik a lejtőn, mind a két kezével a földbe markol. Az arcza és a keze már sötétebb, mint a ruhája, olyan, mint egy szürkeruhás néger, iszonyú. Egy német tüzér mászkál a kövek közt, ez azért van itt, hogy a «Blindgängereket», az el nem sült lövedékeket felrobbantsa. Azt mondja, hogy a halot orosz azért oly fekete, mert a légnyomás ölte meg: a közelben felrobbant ágyúgolyó megpattantja a véredényeket, ez a hirtelen belül-elömlő vér teszi oly feketévé az orosz tüzért. Rettenetes hullaszag van. Az erőd mellett még harminczöt orosz fekszik eltemetetlenül. «Hier – mondja a német tüzér és a földre mutat – ein Kopfschuss.» A földön egy kis sötét véres csomót látok. A német azt mondja, ez fejlövés volt, mert a vér közt agyvelő is van. A ki kapta, már el van temetve. Ez a német harcos mintha a meztelen szívét pofozná az embernek ezzel a vigyorgó és vicces magyarázgatással, ahogy mint valami múzeum tárgyait, mutogatja ezt itt mind… Felmászom az erőd tetejére és Zivojnovic őrnagygyal félóráig ülök egy kövön némán és gondolat nélkül. Előttünk a drótszövevényes lejtő, a min a németek felrohantak, alatta a párás távolba nyúló sik mező, messze, messze lehet elnézni rajta… Az erőd összedobált szikladarabjai és vasrácsai közül egy el nem sült huszonnégy centiméteres ágyúgolyó dugja ki az orrát. Alkonyodik, gyönge kis szellő jön és olyan hullaszagot hoz, hogy el kell menni. A földön egy deszkára rajzolt karrikaturát találok, orosz szöveggel. Ellenünk szól. A deszka másik oldalán egy orosz lövészárok-hangverseny műsora. Főpontja: egy úr saját szerzeményű kuplékat énekel. A többieket látom, a mint egy harmincz és feles lövedék talpát nézegetik. A hogy felrobbant, a köralakú vastag talp épen maradt. Megmérik: harmincz és fél czentiméter, szinte csudálkoznak rajta, hogy tényleg ennyi. Ezt is a német harcos mutogatja, mintha múzeumi őr volna. Hullaszag jön mindenünnen. Rút, vörös alkony, a földön megint vér és agyvelő, és a szag elviselhetetlen. Egy német vezérkari tiszt jön, bennünket keres, kér, hogy még ma hagyjuk el Przemyslt, mert nagy csapateltolások vannak, ezt senkinek se szabad látni. Megyünk vissza Przemyslbe, kábultan, hallgatagon, aztán el, Jaroslau felé. Przemyslben egy pillanatra látom Lázár Miklós barátomat, a harcterekről jön, a diadaltól harsogó városban némán és halott-halaványan jár a vidám és piros németek közt, – itt hiába minden, a németek boldogok, de nekünk itt minden lélekzet a boldogtalan magyar Przemyslről beszél, a régiről, arról a bizonyosról. Szinte jól esik, hogy a vidám német katonák lökdösnek, félretolnak, nem törődnek velünk. Mi értjük egymást.
Jaroslau, junius.
Itt Jaroslauban az úton olyan elegáns német csendőr áll, mintha tábornok volna. Akkora por volt, hogy húsz lépésre nem láttam a robogó teherautók közt és a csendőr ezüstgombos sötétzöld kabátja tökéletesen tiszta. Nem lehet máskép elképzelni, minthogy kefe van nála és minden három perczben lekeféli magát. Az országutakon olyan gépeik és járműveik mennek ezeknek a németeknek, a melyekről soha nem fogom megtudni, mire valók. Egyszerre jön tizennégy egyforma valami, olyan, mintha keréken járó hajó volna. Aztán egy sor jármű létrákkal. Fiókos kocsik, egymásután húsz kenyérsütő-mozdony, ha száz kocsi megy, mind meg van számozva és a számok sorrendjében halad. Sötét éjszaka robogunk át egy össze-visszalőtt falun, egyszerre csak egy német katona fehér zászlót lenget bele az autó reflektorának fényébe, megállítja a kocsit, hogy nincs-e benne olyan sebesült, a kit véletlenül, a hogy szokás, könyörületből vett fel a tiszti automobil. Erre külön emberük van és külön éjjeli inspekcziósuk. Olyan falvakon, a melyekben éjjel ezrével jár a német katona és százával a német trénkocsi, az autó tülkölés nélkül rohan végig, mert biztos, hogy minden német az út baloldalán halad és soha egyetlen egy sem ugrik ki az út közepére. Sok-sok kilométert mentünk a frontjuk mögött vonuló országuton. A ki azt egy szer látta, a mit mi itt láttunk, annak többé nem lehet kiverni a fejéből, hogy ezeket soha nem veri meg senki ezen a világon.
Az utolsó csapatot ott láttam az országuton, ahol az út szélén kis fakeresztek alatt német sírok sorakoztak. Mindenik sírhalmon egy sisak, a melyről ilyenkor már leveszik a vászonhuzatot. A csapat a sírok mellett masirozott a front felé. Kis kótás könyvekből énekeltek.