ÚTON, ÉSZAKRÓL DÉLRE
Nowy Targ, november.
Három napig csudálkoztam Altsandecben, a hol a haditudósítók laknak. Végre sikerült a főtéren, egy tiszta kis szállodában rendes szobát kapnom. Este hurczolkodtam be, rendberaktam a holmimat, egy kicsit kinéztem az ablakon a galicziai hegyek felé, a melyeket most látok először életemben. Itt vagyok a háborúban, a front mögött, és fáradtnak érzem magam Budapest éjjel-nappal tomboló háborús lármája után ebben a nagy esti csöndben. Aztán a közös vacsorához mentem, a hol a hozzánk beosztott tisztekkel vagyunk együtt, Mózes Finder vendéglőjébe. Ott felállt a kapitány úr, térparancsnokunk és kijelentette, hogy ma éjjel három órára mindenki csomagoljon be, fél négyre a főtéren lesznek a kocsik, a melyekkel a legközelebbi vasútállomásra megyünk, négykor indulunk, ötkor vonaton ülünk és megyünk egyenesen Szerbiába. Feldzeugmeister Potioreknek nagy sikerei vannak a déli harcztéren, boldog vagyok, hogy odamegyünk. Mégis, miért oly hirtelen? Vacsora után becsomagoltunk és elhatároztuk, hogy nem fekszünk le, ébren maradunk indulásig. Ezt az időt H. borkereskedő helyiségében töltöttük, ez volt Altsandecben az egyetlen hely, a hol reggel háromig lenni lehetett. Egy üveg jó bort kértünk, a zsidó és lányai nagyon izgatottak voltak, nem szerették, hogy elmegy innen a sajtóhadiszállás. Háromnegyed háromkor az üveg borért még mindig izgatottan hatvan koronát kértek. L. urat, egy erélyes kollégánkat biztuk meg a tárgyalással. Rövid, de igen heves harcz után megelégedtek negyven koronával. Tőlük hallottam, mint a hirtelen áremelkedés egyik okát, hogy az általános visszavonulás el van rendelve és Przemyslt újból körülzárták az oroszok. Háromkor lámpákkal botorkáltunk a főtéren a kocsik közt, felrakodtunk, négykor elindultunk. Koromsötét volt. Három nappal ezelőtt még Budapesten voltam, most nem értettem az egészből semmit, de az volt az érzésem, hogy most az oroszok elől megyek valahova. Talán nem is annyira azt, hogy megyek, mint inkább azt, hogy visznek. Amióta katonai fennhatóság alatt vagyok, semmi önállóságot nem érzek, furcsa, de így van; nem megyek, hanem visznek, nem látok, hanem mutatnak valamit. Keresztülhajtottunk a főhadiszálláson. Egy kopár kert mögött egy háromemeletes ház minden ablaka éles fényben ragyogott. A főparancsnokság épülete volt. Álmosan és fáradtan kerültem a vasúti állomásra, a hol megint hallottam: az általános visszavonulás el van rendelve. Túlon-túlzsúfolt vonatra kapaszkodtunk fel a menekültek rettenetes lármájában, nagy zavarban. Egy beteg kapitányhoz kerültünk négy kollégámmal. A kapitány minden képzeletet meghaladó módon köhögött. Egymás nyakán ültünk. Az amerikai haditudósító elővette szivartárczáját és megkinált bennünket. Mind a négyen vettünk tőle egy-egy szivart. Aztán felnyitotta öngyújtókészülékét és odaadta egy magyar kollégájának. Ebben a pillanatban a kapitány ismét leírhatatlanul elkezdett köhögni. A magyar becsukta az öngyújtót és zsebretette a szivart. Mind zsebretettük a szivarokat. A kapitány azt mondta: «ich danke, meine Herren». Az amerikai kiment a folyósóra szivarozni. Akkor épen állt a vonat, az őszi napfölkelte szomorú kék világossága áradt el a galicziai dombokon, sehol egy embert nem lehetett látni. Kis állomáson álltunk, mellettünk egy tehervonat tele a háború szemétjével, sáros, összetört szekerekkel. A dombok és mezők már téliesek, kopaszak, nagyon hideg van, az összetört szekerek rúdjai és kerekei összedobálva, feketén rajzolódnak a bánatos hajnali égre. Kakasok kukorékolnak, de hogy hol, arról sejtelmem sincs, mert sehol, semerre egy ház, vagy emberek nyoma nem látszik. A dombok idegenek és nem szelidek, valami vad daczosság van e sötét, vizes hajnalon a galicziai tájon. Az állomáson sehol egyetlen egy embert sem látok, se utast, se vasúti tisztviselőt, se őrt, senkit.
Ujvidék, november.
Utazunk, nagy megállásokkal megyünk lefelé, Szerbia felé, sokan vagyunk, egy csomó külföldi ujságíró, sőt egy amerikai ujságíró-hölgy is van velünk. Nem szimpatikus dolog: ez a hölgy ulánusblúzt visel és ulánus-sapkát hord, a katonáknak, a sáros, véres, elcsigázott sebesülteknek mosolyogva szalutál. Borzasztó jól érzi magát ebben a különös mulatságban. Ujvidékre nagyszerű hírek jönnek a szerbiai előnyomulásról. Várjuk az engedélyt, hogy Mitroviczán át a Macsvába mehessünk.
Pétervárad, november.
Megnéztük a péterváradi erődöt, délután pedig elbúcsúztunk a monitortól, a mely Belgrád felé indul. Elmaradtam a csoporttól, hogy töviről-hegyire megtanulmányozzam a gyönyörű új ágyút, a melyre oly nagy feladat vár. Végre kisütött a nap meleg volt, az ágyú működését annyian mutatták, hogy nem is láttam tőlük az ágyút. A legszebb pillanat az volt, a mikor egy szőke ujpesti fiú kinyított egy kis csapóajtót és le lehetett nézni a hajó fenekébe. Úgy feküdtek ott a shrapnellek, mint egy finom úr pinczéjében a pezsgőspalaczkok, egymáson. Akkorák, mint a pezsgőspalaczk, a kupakjuk is ép olyan fényes. A gránát zord, fekete vaspalaczk. A gránát egyáltalán – mint itt tapasztalom – mogorva, kellemetlen valami, a mit senki se szeret. Még a saját gránátunkat se szeretjük. A shrapnell a maga borzalmasságában is kedélyesebb valami, mindenféle csúfneve van, bizonyos tekintetben lovagias ellenség, felülről vág, van előle védelem. A matróz is símogatja, kedvesen mondja neki: «savner». A gránát rombol, az: «disznó».
Büszkék, hogy már voltak tűzben. A hajónak semmi baja nincs. A parancsnok kitalált valami nagyon ügyes lábvédőt – nem a hideg, hanem a golyó ellen – ezt csinálják most az exponált helyeken. A tisztek is büszkék: a parancsnokuk nagy kitüntetést kapott.
Nem cserélnek senkivel a világon, csak… a Marost irigylik. A Maros olyasmit csinált, a mi a hadihajók történetében igazán páratlan eset: a szárazföldön hadifoglyokat fogott. A tisztek mosolyogva magyarázzák, hogy ilyen még sohase volt. De nem is lesz. Mert egyik hajó elfoghatja a másiknak a személyzetét. De a víz közepén állani és a parton hadifoglyokat ejteni…
Úgy történt, hogy a minapi harczokban, a mikor a Sabácztól Obrenovácz felé haladó seregeinket a monitorok a Száván kisérték, a Maros is elindult hajnal előtt a Száván lefelé. Sötét volt, a Maros lassan, óvatosan haladt. Mikor világosodni kezdett, a tisztek figyelték a partot. Ehhez nem kell látcső, a Száva itt még olyan széles sincs, mint a Duna egyik ága a Margitszigetnél. A hogy néznek így át a tisztek a szerb partra, egyszerre csak az egyik tiszt látja, hogy odaát, a folyó hosszában fedezék van csinálva, a mely mögül szerb katonák kandikálnak a hajó felé. A monitornak más parancsa volt, nem állhatott meg itt verekedni a partvédő szerbekkel. A tiszt azonban kedélyesen, tréfából átkiáltott hozzájuk, tölcsért csinálva a kezéből:
– Prodajte sze! (Adjátok meg magatokat!)
Most kómikus pillanat következett: az árokból kidugott katonasapkás fejek mellett hirtelen megjelentek a fejekhez tartozó karok. A szerbek belementek a dologba. Megadták magukat. A tiszt most megijedt a váratlan sikertől. Átrohant a parancsnokhoz, hogy mit csináljon, igazán nem tehet róla, de negyvenkilencz szerbet fogott. Így aztán úgy lett, hogy a hajónak meg kellett állnia – elvégre ezt a jó fogást nem lehetett elmulasztani – a szerbeknek ki kellett állniok a part szélére fegyver nélkül és fölemelt karral, néhány fegyveres matróz a benzines csónakkal egyik fordulót csinálta a másik után, mialatt a többiek a fedélzeten arczhoz emelt puskával fedezték őket, majd a kis hadihajó tovább gőzölgött a zsákmánynyal. A magyar part legközelebbi állomásán, a hol népfölkelőink őrködtek, leadta a foglyokat, aztán eltünt Zimony irányában.
A matrózok vigyorogva hallgatták az elbeszélést, egy kis fájdalommal az arczukon, mint a gyerekek, a kiknek elérhetetlen hőstettekről mesél az ember.
– Jó – mondom – majd fogtok még ti is szerbet.
Az ujpesti fiú a fejét rázza:
– Nem, uram… ilyen csak egyszer történik száz esztendőben… hát Isten neki, mit csináljunk, ha nem velünk történt, hanem a Marossal…
Mitrovicza, november.
Itt várjuk most a hadseregparancsnok engedélyét, hogy végre eljuthassunk a szomorú Macsvába. Az ellenséges föld szélén az utolsó magyar állomás, a hol tanyázunk, a mitroviczai Kovács-kávéház. Az első pillanat képe, a hogy belépünk: túlfűtött, füstös, hosszú szoba, a mely a hideg éjszakán zsúfolva van emberrel.
Egy hosszú asztal, csupa tréntiszt. Egy kis asztal: orvosok és polgári ápolónők. Külön-külön, de egymás mellett szorongva: sötétkék osztrák és világoskék magyar autó-tisztek nyakig sárosan, három apácza, egy horvát polgárőr szuronyos puskával az asztala mellett, karján ötszínű, feketesárga-piros-fehér-kék szalag, egy asztal vezérkari tiszt az Etappen-Commandótól, az amerikai ujságírónő ulánuskabátban és katonasapkával a fején, csizmás német ujságírók, három csukaszürke-ruhás tábori ápolónő férfisapkával, vörös kereszttel, egy kis asztal tengerésztiszt a monitorokról, feketében, arany sávokkal, néhány kisebb hadseregszállító, az egyik vörös szakállal, egy nagyon szép sudár leány elegáns csukaszürke tailleurruhában, a fején fehér ápolónői fejkötő, a mellén arany érdemkereszt a vitézségi érem piros-fehér szalagján, egy tábori lelkész, két sakkozó és három kártyázó czivil, egészen külön egy elegáns huszártiszt, az orvosok asztalánál egy villogó piroskabátos hölgy, – más senki.