LEMBERG
Főhadiszállás, junius.
A főhadiszállás csendes kis városában este hét óra tájban egyszerre egészen szokatlan nyugtalanság támad. Néhány perc alatt elterjed a hír: Lembergbe bevonultak a csapataink. Hirtelen megélénkülnek a máskor bántóan unalmas utczák és izgatott csoportok sietnek az itteni legnépszerűbb helyi lap épülete elé, a melynek kapujára már akkor ki volt függesztve a rövid, kétsoros hivatalos jelentés. Szinte pillanatok alatt lettek tele a zászlók színeivel az utczák: fekete-sárga, piros-fehér-zöld és feket-fehér-piros lobogók büszke barátságban jelentek meg egymás mellett.
Félnyolczkor már a főtéren sűrű csoportok ujjonganak, más csoportok sietve mennek Frigyes főherczeg szállása felé, a hol az egész őrség a ház elé gyült és diadalmas mosolygással néz a gyülekezőkre.
Az utczákon mindenütt hangos beszéd és hangos öröm. Siető tisztek ujjongó szavakat kiáltanak egymás felé. Az esti harangszó egy mámoros kis város felett száll.
Nyolczkor megjön a parancs a haditudósítók számára, hogy hajnalban tisztjeik vezetésével induljanak el Lemberg felé. A vonat már Mosciskáig jár, ott automobilok várnak bennünket. Öt órakor indulunk – Lembergbe.
Lemberg, junius.
Lembergből az első itt töltött nap éjszakáján nem küldhettem egyebet, mint ennek a felejthetetlen napnak a történetét, mindazt, a mit ma, junius 24-én itt láttam és hallottam. Igyekszem szárazon mindenről beszámolni. Idő eddig nem volt arra, hogy a történetírás számára anyagot szerezzek. Így csak azt tűztem ki feladatomul, hogy leírjam, a mit ezen a napon átéltem és hallottam. Ez a mulandó kép, a mit a távirat-blanketta számára vázolok, nem ad egyebet, mint egy idegen ember impresszióit, Lemberg felszabadulása második napjának hirtelen leírt történetét és ennek az örömteli napnak hallomásait a maguk összevisszaságában.
Délelőtt.
A vonat Mosciskáig jár, onnan autón jövünk Lembergbe. Végig minden vasuti híd és átjáró felrobbantva, de, mint mondják, néhány nap mulva bemegy az első osztrák mozdony a városba. Az országút mentén katonasírok, egészen újak. A falvakon keresztülfutó kocsi leégett és összelőtt házak között megy. Mellettünk német és magyar-osztrák trén vonul. Huszárok nyargalnak Lemberg felé. Egy pillanatra Grodek előtt elemi erővel csap meg a friss csataterek erős és rettenetes szaga. A frissen elhantolt, többnapos testek vad és keserű szele fúj az árkok felől és Grodekből az égés fanyar bűzét hozza a szél. Grodek iszonyú harcz nyomait viseli. Össze van lőve és égetve. Negyven óra hosszat tartott itt az utczai harcz, a végső vérontásnak olyan dühével, a minőt Galiczia is keveset látott. Egy zászlóalj vonul át Grodeken. Aztán a sokat említett lembergi védműveken megyünk át. Árkok, drótmezők távlata. Döglött lovak az árkokban. Nagy legelők, a melyek végtelenül el vannak hagyatva. Messze a láthatár alján a reggeli ködben fák és házak árnyai, fölöttük egyetlen merész gyárkémény. Az autót vezető tiszt nagyot kiált: «Lemberg!» – Aztán egy nagy város elkezdődésének szokott képe, majd a pályaudvar teljesen rommáégve, még mindig füstbe borulva, aztán egy szép, nagy, teljesen világvárosi jellegű háztömeg, villamosvasut, paloták, zászlók, rengeteg nép, zöld lombokból csinált diadalkapu, szőnyegek, a király nagy arczképei, autók, kocsik, száz meg száz magyar, osztrák és német tiszt, ragyogó napsütés, lárma, forgalom, emberekkel zsufolt ablakok és erkélyek, teli gyalogjárók, katonák, katonák, katonák, – Lemberg.
Primitiv zászlók, a miket egy nap alatt varrtak, rengeteg fekete-sárga és piros-fehér-fekete, sok magyar lobogó, sok piros-kék galicziai zászló. A német és magyar színeket hirtelenében sok helyütt rosszul varrták össze. Fekete-piros-fehéret, piros-zöld-fehéret, zöld-fehér-pirosat sokat látni. Az embereken kokárdák, de nem készenvettek, hanem otthon készültek, a legtöbb emberen gombostűvel összetűzött öt külön kis szövetdarab: piros, fehér, fekete, zöld, sárga, – ebben benne van Magyarország, Ausztria és a német birodalom. Trafikok előtt megyek el: osztrák czímer és felírás, a kirakat tele orosz szivarral és czigarettával. Egyenruhakereskedők kirakata tele a mi hadseregünk sapkáival, rendjeleivel, csákóival. Benn azért kapni orosz holmit, még orosz vitézségi érmet is. A mi holmink tegnap került elő a pinczéből. De a kereskedő azt meséli, hogy sok magyar-osztrák sapkát, érmet, portepét vásároltak tőle az oroszok, a kiknek egyrészéről ime kisül, hogy a haditrofeumokért még az egyenruhakereskedőhöz is elment. Az utczán látok féllábú magyar-osztrák katonákat. Még tavaly szeptemberi sebesültek, a kik most felszabadultak és a saját ezredeiket várják az utczasarkokon.
Egy utczasarkon templomi zászlók erdeje jön, köztük fehér ruhában nyolcz-tíz éves kislányok rudakon viszik a nagy szentképeket Frigyes főherczeg elé, a ki most vonul be Lembergbe. Négy-öt szentkép huzódik így el a piczi fehér lányokkal előttem, mögöttük közvetlenül tüzérség jön, taraczkok hosszú sora, nagyszakállú tüzérek a lovakon. Ezek is a főherczeg elé mennek sorfalat állni. Egy raj diák jön az ismert sapkákban. Fiatal legények, a kik majd csak most állnak sor alá.
A hogy megyek végig a városon, semmi néven nevezendő külső nyomát nem látom egy majdnem egyéves orosz uralomnak. Az orosz czigaretta, czukorka és parfüm szerényen huzódik meg a kirakatokban. Egyéb semmi. Az orosz parancsra kitett cyrillbetüs czégtáblák már rég eltüntek. Benn a Karola Ludovika-utczán, Lemberg központján ünneplő ruhás tömegek mennek Frigyes főherczeg felé. A negyedik hölgyet látom fekete-sárga ruhában: fekete kalap, sárga ruha, széles fekete öv, fekete szegély a szoknya alján. Ráadásul hatalmas feketesárga szalagcsokor a mellen.
A legutolsó napok eseményeiről a következőket tudom meg: Lemberg mindig mindent tudott. A hírszolgálatot az orosz kereskedők látták el, a kik az orosz hadvezetőség engedélyével az orosz hadsereget követték, mindenüvé elmentek a trénnel és mindig pontosan beszámoltak lembergi üzletbarátaiknak arról, hogy hol ment előre vagy vissza az orosz sereg. Lemberg tehát soha egy pillanatra sem volt félrevezetve. Május elseje óta hiába titkolóztak az oroszok. Itt minden napunk sikere ismeretes volt. Két hét óta már az ágyút is hallják. Tizenkilenczedikén gróf Bobrinsky, Galiczia kormányzója elutazik. Huszadikán, vasárnap elviszik az utolsó tuszokat. Ugyanakkor a város legnépszerűbb embere, dr. Rutovsky alpolgármester, a ki tíz hónapon át polgármestere volt Lembergnek és az egész ország feltétlen becsülését és háláját érdemli azért, a hogy viselkedett, elhurczoltatik a másik két alpolgármester: dr. Stahl és dr. Schleicher társaságában. Ez utóbbit zsidó létére meghagyták állásában az oroszok. A három férfiut Kievbe viszik, kijelentik azonban előttük, hogy a kievi városi hatóság vendégei lesznek. Gróf Bobrinsky helyébe gróf Scheremetieff lép. Ugyanaz az ember, a ki tavaly szeptemberben, mikor Lemberget elfoglalták, átmeneti kormányzó volt. Ő vezette be ide az oroszokat, most ő vezeti ki őket. Ugyancsak vasárnap kiürülnek az utczák, mindenki tudja, hogy az oroszok elvesztették Lemberget, tehát senki sem mer az utczára menni, fél a búcsúzástól az egész város. A ki este mégis kimozdul, attól a kozákok, a kik vörös karszalaggal rendőri szolgálatot teljesítenek, igazolványt és egyszersmind pénzt kérnek. Több becsukott ékszerüzlet redőnyét felfeszítik az orosz katonák és rabolnak a kihalt utczákon. Tisztek sietnek elő, mindenáron meg akarják akadályozni a rablást, izgatottak, brutálisak. Több rablót revolverrel lelőttek.
Vasárnapról hétfőre virradó éjszakán a zsidóvárosrészben nem feküdt le senki. A búcsú-pogromot várják. A zsidó lakosság érzi a szabadulás közeledtét, ez erőt ad neki. A férfiak revolverekkel, tőrökkel és vasbotokkal látják el magukat és éjszakára őrszemeket állítanak. A mikor az első rablók megjelennek, az őrszemek alarmot ordítanak és az egész zsidó városrész férfilakossága fegyvereivel előrohan. A rablók megfutamodnak, a pogrom elmarad. Hétfőre virrad. Az ágyúk közvetlen közelből bömbölnek. Kevés orosz trén megy át a városon, elvonuló csapatokat nem látni, de mindenki tudja, hogy a visszavonuló sereg a várost megkerülve siet kelet felé. A kórházak ki vannak ürítve, a hivatalnokok már rég elmentek, a vasutat katonák igazgatják. Lobogó lánggal ég a gyönyörű főpályaudvar, a posta-épület, a barak-tábor. A város utczáin nem látni lembergi lakost, az emberek ablakfüggönyök mögül lesnek ki az üres utczákra, a hol egyetlenegy bolt sincs nyitva. Kisebb csapatok mennek el a városból, tisztek vágtatnak, egy-egy automobil száguld tülkölés nélkül, mert az üres városban nincs a ki útjába kerüljön. Hétfőről keddre virradó éjszakán senki, a kivel beszéltem, nem aludt. Ruhástul virrasztott, leeresztett redőnyök mögött a lakásában és reménykedve figyelte az ágyút.
Kedden, 22-én reggel csudálatos módon az egész város tudja, hogy néhány óra mulva Lemberg szabad lesz. A Lechna-utczában négy kis gyerek virággal megrakodva ment kifelé a városból és a kozákok kérdésére azt felelik, hogy a virágot a mi katonáink elé viszik. A kozákok a gyerekekre lőnek és súlyosan megsebesítik őket.
Tíz órakor délelőtt egy orosz tiszt alakja jelenik meg a városháza tornyán. Bevonja az orosz zászlót. Ugyanez időben gróf Scheremetieff, Lemberg utolsó orosz parancsnoka, automobilon elhagyja a várost, a melynek utczái ebben az órában már tökéletesen üresek. Az emberek az ablakokból látják a kormányzó menekülő autóját. Erre lassan kimerészkedik az utczára igen kevés ember. Izgatott várakozás egészen délig. Déltájban, tizenkettő és félegy közt megjelenik a janovi-utczán a mi hadseregünk két lovasa: két ulánus. Egy kis tömeg csődül köréjük, a következő perczekben pedig egész Lemberg az utczán van. Száz meg száz szegény zsidó, a ki nem fér hozzá a két ulánushoz, a lovakat csókolja sírva. Egy ismert lembergi polgár mindegyik ulánusnak egy-egy százkoronást ad. Az ulánusok végignyargalnak a városon, mögöttük egyre több jön, végre gyalogcsapatok masiroznak be porosan és véresen. Az emberek elveszik a katonáktól a fegyvereiket és a bornyuikat, úgy czipelik utánuk. Előkelő polgárok a katonák sorai közt lökdösődnek és bankópénzt osztogatnak közöttük. Az egész város felordít az örömtől, a kapuk előtt tömegek állnak, még mindig készen a visszamenekülésre, mert híre jön, hogy a legutolsó orosz utóvédek és a legelső magyar és osztrák elővédek közt harczra került a dolog.
Mint meg van állapítva, a Péter Pál-templom környékén rövid utczai harcz folyt patrouilleok közt. A harczoknak tizenöt polgári áldozata van, ebbe bele van számítva a négy kis gyerek, a ki virágot vitt katonáink elé.
Röviddel ezután elárasztják a várost a 25-ik Landwehr-ezred, a 94-ik reichenbergi ezred és a 34-ik magyar ezred katonái, a kik a janovi úton és a lytschakovi úton tódulnak be. Délután megjelenik a város határában az úgynevezett grodeki sorompónál Böhm-Ermolli hadseregparancsnok.
Janovicz úr, városi tanácsos fogadja és üdvözli. Benn a városban Chlamtacz egyetemi tanár mond hozzá beszédet. A tábornok megköszöni az üdvözlést. Fájdalmasan lepi meg, hogy nem a derék Rutovsky jött elébe. Láthatólag megdöbben, a mikor meghallja, hogy az oroszok elhurczolták. A város ujjong, zenél, énekel, az utczákon nem lehet mozdulni. Az időszámítás megváltozik Lembergben. Az orosz uralom alatt kötelező volt a kelet-európai vasuti idő, a mely egy órai különbséget mutat a mienkhez képest. A mikor a két ulánus megjelent a janovi utczán, Lembergben mindenki megigazította az óráját.
Másnap reggel a George-szállóba látják bemenni Mackensen tábornokot Böhm-Ermollival. A hotelben reggeliznek. Reggeli után megjelenik ismét Chlamtacz tanár, városi tanácsos és beszéddel üdvözli Mackensent. A német tábornok szép szavakkal felel, kiemeli a magyar és osztrák hadsereg nagy energiáját és tetterejét és mint Lemberg felszabadítóit élteti a magyar és osztrák csapatokat. Egy óra mulva a két tábornok eltávozik. A pályaudvar még mindig ég. Este minden ragyog, Lemberg ismét virraszt, most már várja a hadsereg főparancsnokának bevonulását. Ez röviden az utolsó napok története ma délig.
Délben.
Az utczákon rengeteg tömeg szorong a katonák sorfala mögött. A lámpaoszlopokon emberek csomói. A kávéházak itt majdnem mind az első emeleten vannak és nagy erkélyeiken csak úgy hemzseg a közönség. A katonák sapkái mellett zöld lomb. Német szó, sok magyar beszéd a katonák közt. A féllábú katonákat az első sorba állítják a hölgyek. Papság vonul fel, majd lengyel díszruhás urak. Egy fiakkerben általános meglepetésre egy díszbe öltözött diplomata: az argentiniai konzul, a ki az orosz uralom alatt az egyetlen külföldi képviselő volt Lembergben és a ki sok jót tett ez idő alatt a lakossággal.
Déltájban jelenik meg a grodeki sorompónál az automobilok hosszú sora, Mosciska felől jöve. Idáig az egész hosszú országuton, a mely a feldult csatatéren vág végig, nemzeti színű karszalagos magyar népfelkelők állanak ritkás sorfalat. A sorompónál a hős 25-ös Landwehrek díszszázada várja a marsallt. Az első két autóban vezérkari tisztek ülnek és mikor rájuk zudul a virágeső, mutatják a tömegnek, hogy a főherczeg mögöttük a harmadik kocsiban jön. A főherczeg autóján két fehér köpönyeges udvari soffőr. Mikor odaért, a hol mi álltunk, már úgy tele volt virággal, hogy a főherczegnek, mikor ki akart szállni, előbb el kellett útjából takarítani a bokréták magas csomóit. Mögötte tábornokok autói jönnek, majd egyszerre ismét felviharzó lárma és százával repülő virágok: egy igen nagy automobilban Conrad tábornok végtelenül rokonszenves, komoly arcza. Mögötte más vezérkari tisztekkel Metzger vezérőrnagy, az operácziós iroda főnöke, majd Höfer altábornagy. Tizenöt nagy, nyitott automobil, telistele virággal.
A főherczeget a tartománygyűlés palotája előtt Böhm-Ermolli tábornok, a papság, a városi tanács, az egyetem, az ukrainaiak, a lengyel nemesség és számos testület küldöttsége fogadja. Gróf Pininszky volt helytartó mondja az üdvözletet. A fogadtatás a városháza üléstermében folytatódik. Az egyenruhák eltünnek a szemünk előtt. A harsányan hangzó magyar lelkesedéshez szokott fület meglepi, hogy itt a kiáltások mellett a tapsnak valóságos viharai zúgnak végig a tereken és az utczákon. Az ablakokból kidagadó ember-bokréták is tapsolnak. A kávéházi erkélyekről is taps zúg le. Lemberg ma egész nap tapsol, estefelé be voltak rekedve az emberek, akkor már alig hallatszott egyéb, mint ez a viharos taps, a mely úgy terjed egyik utczából a másikba, mint valami polgári puskaropogás.
A hogy a tömeg közt állok, idegen emberek két történetet mesélnek. Az egyik úr azt mondja:
– Eleget sírtunk Lembergben, itt az ideje, hogy örvendezzünk.
Elbeszéléséből kitünik, hogy Lembergben valóban sírtak nyilvánosan az emberek, ez nem szentimentális túlzás, hanem való igaz. Márcziusban, mikor Przemysl kapitulált, titokban sírtak az emberek, ha ez szóba került, mert az oroszok folyton azt mondták nekik, hogy ha Przemysl elesik, vége a háborúnak, mert ez az oroszok végleges győzelmét jelenti. Egy kis vendéglőben, a hol a kapituláczió napjának estéjén egy szomorú lengyel dalt énekeltek, az egész társaság sírva fakadt.
A másik úr azt meséli, hogy Nikolajevics Miklós nagyherczeg Przemyslben megpofozta a várparancsnokot. A májusi áttörés óta ez a harmadik eset, hogy az embert Galicziában a nagyherczeg pofonjainak történetével traktálják. Az elsőt Tarnowban, a másodikat Przemyslben, a harmadikat itt hallottam. Az az érzésem, hogy ezt a pletykát az orosz tábornokoktól annyit szenvedett zsidó lakosság azért meséli, hogy legalább a fantáziájának legyen egy kis elégtétele azokért az ütlegekért, a miket az orosz tábornokoktól ő kapott. Hogy ime, van valaki, a ki még ezeket a zsarnokokat is megveri.
Délután.
A szálló legmagasabb emeletének egyik ablakából nézek le. Lenn trombitálnak. Ablakomat a háztetőről a földszintig lefüggő feketesárga zászló takarja. Félrehajtom és lenézek a nagy térre: Frigyes főherczeg búcsúzik a tábornokoktól. A tér fekete a sok embertől. Egy tiszt sietve hoz valami írást, előbb a főherczegnek, majd Conrad tábornoknak mutatja meg. A trombita folyton szól. Innen magasból nézve a tizenöt automobil úgy áll lenn egy sorban, mint tizenöt virágkosár. Aztán beszáll a főherczeg és egyszerre ezer meg ezer piczi kalap, kendő mozdul meg a tömeg fölött. Hatalmas lárma száll fel, a mikor az autók egymás után elindulnak. A magas urak most a csatateret mennek ki megnézni és onnan egyenesen utaznak vissza a főhadiszállásra.
Mikor az autók eltünnek, következik ennek a napnak, de talán hosszú időknek legnagyszerűbb látványa. Egy ezred poros, messziről jött katona vonul végig a Károly Lajos-utczán, a mi Lembergben az, a mi Bécsben a Kaertnerstrasse és Budapesten az Andrássy-út. Taps, csattogásában, hoch, éljen és zsivió közepette megy a sok ezer katona. Elől a katonabanda, a mely még a magyar Himnuszt is ropogós indulónak játszsza. Egyszerre, mintha ezeknek az ujjongó, felszabadult embereknek a fantáziája rendezte volna, megjelenik a széles utcza tulsó végében, szemben masirozva a mi csukaszürke csapatainkkal, egy sárga tömeg: ezer meg ezer orosz fogoly.
Csodálatos látvány: a hogy elbűvölten nézzük felülről, az utcza két gyalogjárója két sötét, de tarka part, végig, a meddig ellát az ember, a polgárság áll sűrű és vastag sorfalat. E közt a két sötét part közt, az utczát egészen betöltve folyik két emberfolyó. Az egyik jobbról balra, ezek a mi katonáink, a másik balról jobbra, ezek az orosz foglyok. Még most is az agyamban cseng az a rettenetes diadalordítás, a mivel a város ezt a látványt fogadta. Hosszú perczekig megy így egymás mellett a két sűrű áramlat, sehol egy darabka kövezet nem látszik, minden tele van az egymás hátán tolongó négyes sorokkal. A banda szól, az oroszok is a zene ütemeire lépnek. Az egyik nagy derültséget kelt, mert tánczlépésben megy. Ennél kegyetlenebbül kómikus véletlent nem is láttam. Az embernek hideg járkált a hátgerinczében, mikor a magasból lenézve, akármerre fordította a fejét, csak ezt a végtelenbe nyuló emberáradatot látta a muzsika ütemeire rezegni, a szürkéket erre, a sárgákat arra.
És a feketék mozdulatlan partja extázisban tapsol. Ők látták ezeket az oroszokat máskép is masirozni. Még tegnapelőtt. Egy ember egy kávéház erkélyén, a hová később felmentem, mikor ez a masirozás megismétlődött, kipirulva magyarázta, hogy ezek őt bottal verték. Erőszakkal le akarta vetni a kabátját, hogy a kék foltjait megmutassa. És most így mennek itt. Ugyanazok, a kik őt ütötték. Lenn folyton tapsolnak.
Mesélik, Zehngut Zsigmondot, a Bristol vendéglősét ok nélkül kémkedéssel vádolták, Samborba czipelték, ott huszonötöt vertek rá a korbácscsal, ma is megvan a vértől ázott ruhája. Stadtmüller Lajos német borkereskedő is úgy járt. Ugyanitt hallom, de kivétel nélkül mindenkitől, hogy az oroszok az ő kárpáti offenzivájukat az orosz sereg rettenetes pusztulásának ismerték el, s mostanában, a mikor vereségeikről beszéltek, egyhangú volt a véleményük, hogy seregük ereje a Kárpátokban tört meg. Mi az oroszok félmilliós kárpáti veszteségét túlzottnak tartottuk, de most meglepetten halljuk, hogy az oroszok erről a kárpáti csatáról mindig úgy beszéltek, mint valami Waterlooról, a hol az ő dicsőségük napja leáldozott. A tisztek itteni ismerőseiknek ilyeneket mondtak:
– A Kárpátokat az ördög építette és csak az ördög tudja lerombolni. A Kárpátok a legnagyobb orosz temető.
Elmondták, hogy egymás után husz-huszonöt sebesültszállító vonat ment naponta Lembergen át a kárpáti sebesültekkel. A legérdekesebb tünet az volt, hogy a kárpáti csata után az orosz kereskedők felemelték Lembergben az árakat és ezt négyszemközt azzal indokolták, hogy Oroszország elveszítette a háborút a Kárpátokban.
Egy társaság az utolsó tuszok neveit állítja össze, a kiket vasárnap vittek el a polgármesterekkel együtt. Némelyeket, a kik tuszoknak voltak kijelölve, nem talált meg az orosz rendőrség. Ezek megmenekültek az elhurczoltatástól. Megismétlik a czár itteni látogatásáról szóló híreket, a melyeket pontosan ismerünk lapjainkból. Újat nem mondtak se róla, se Nikolajevicsről. De egy mulatságos történetet beszéltek, a mely az utóbbi idők reménykedő napjaiban vidámságra hangolta a várost. Orosz csapat vonult egy külvárosi utczán, a mikor egyszerre nagy robogással utolérték a csapatot a városi tüzoltók. A katonák a zajra hátranéztek és a mikor a fénylő sisakokat meglátták, az egyik elkiáltotta magát, hogy: Germani (németek). Erre a kis csapat szó nélkül eldobálta a fegyvereit és feltartotta a kezét. Megadták magukat a tűzoltóknak tévedésből. Ennek az esetnek hirtelen híre terjedt a városban és az egyik kaszárnyában olyan izgalmat okozott az orosz gyalogosok közt, hogy a tisztek alig tudtak rendet teremteni. Aznap az egész orosz helyőrség azt hitte, hogy a németek betörtek Lembergbe.
Este.
Még mindig hangos a város. A villanylámpák és fényreklámok világánál óriási korzó van, a melyben majdnem több katona sétál, mint czivil. Igazi háborús korzó. A sétálók áradatát újabb és újabb orosz foglyok, zörögve vonuló hidászok, kivont kardos huszárok szakítják meg. Most már sok német tisztet is látni. Vacsoránál a George-szálló elegáns étterme tele tisztekkel, tábornokok lépnek be, a mikor nagy robajjal mindenki feláll a teremben.
Egy asztalnál Sven Hedin és Ganghofer ül Gadd svéd kapitány társaságában. A kapitány jelen volt a grodeki negyvenórás harcznál és tüzérségünk megfigyelőhelyéről nézte végig a 320-as magaslaton folyt iszonyú küzdelmet. Brzesna-Ruskánál van ez a domb, a hol tüzérségünk 50–60 lövést adott le azalatt, míg az orosz 8–10 gránátot küldött ágyúink felé.
Az esti kóborlásból utóbb a következő jegyzeteket hoztam haza:
Alsóbbrendű orosz katonák a vöröskereszt jelszavával zsaroltak. Ha pénzt akartak valakitől, hogy békébe hagyják, a vöröskeresztnek kértek. Végül már a zaklatott emberek maguk jelentkeztek a kozákoknál azzal, hogy szeretnének a vöröskereszt számára megint adni valamit.
A lakásokat itt úgy fosztották meg értékesebb tárgyaiktól, hogy mikor már egy-egy lakásban laktak egy hétig és onnan hazaküldtek mindent, a mi megtetszett nekik, jelentették a hatóságnak, hogy nincsenek megelégedve a kvártélylyal és más lakást kérnek. Ott aztán új tér nyilott a műgyűjtésre. A przemysli fogoly tisztek átvonultak Lembergen. A fogoly tisztekkel a lembergiek előadása szerint nagyon jól bántak, fiakkeren és automobilokon vitték őket a pályaudvarra és minden tiszteletet megadtak nekik.
Jóízű orosz intézmény volt egyidőben Lembergben a térzene. A katonai zenekar minden nap kétszer a város főbb terein hangversenyt adott, két czélból. Az egyik czél volt, hogy a hangulat javuljon ebben a szomorú és daczoló városban. A másik czél az volt, hogy a térzenére sok egyszerűbb, szegényebb ember csődült össze és ezeket, míg a zene szólt, hamar összefogdosták kényszermunkára, a város körül épülő sánczokat ásatták velük. Teával fizették ki őket.
A térzene nem tartotta magát sokáig, mert a hangulat nem hogy javult volna, hanem egyre rosszabb lett, a szegény emberek pedig, mikor messziről meghallották a zenét, elszaladtak és elbujtak, úgy hogy a zenés-razziáknak semmi eredményük nem volt. Egyéb razziákkal sem volt nagy szerencséjük. Tudták, hogy még az első lembergi csaták idejéből sok olyan magyar és osztrák katona bujkál itt, a ki a zavarban megszökött és azóta czivilben várja a szabadulást valamely családban vagy műhelyben, de hiába kutattak utánuk, nem akadtak nyomukra. Most, hogy tegnapelőtt bevonultak ide csapataink, mind jelentkeztek a parancsnokságnál egyenruháért és beosztásért.
Nem mulaszthatom el feljegyezni azt a brilliánsan jellemző kis dolgot, a melyet mint Lembergben köztudomású tényt említettek: az orosz paraszt-katonák között már a háború eleje óta el van terjedve az a hír, hogy Vilmos német császár három méter magas.
Csak nagyon késő éjszaka csendesedik el a város és hajnalban, a mikor az utolsó emberi hang is elhallgatott az utczán, a nyitott ablakon át tisztán és állandóan hallani az ágyút.
Lemberg, junius.
Ma láttuk Böhm-Ermolli tábornokot.
Nagy épület – azt hiszem iskola – lépcsőin megyünk föl, siető katonák közt, körülöttünk mindenfelé magyar szó. A Böhm-Ermolli-féle második hadsereg parancsnoksága van itt. Egy üres szobában várunk egy kicsit, aztán kinyítják az ajtót és közénk lép a tábornok, hirtelen megáll a szoba közepén. Mialatt tisztjeink harsányan és előírásosan bemutatkoznak neki, szemügyre vehetjük. Érdekes és különös megjelenés, olyan, mint a londoni National-Gallery középkori tábornokai. Külseje nem osztrák, nem német. Magas, csontos ember, feltünő hosszú és keskeny feje van, kopasz. Diónyi nagy szemének sötét és biztos a tekintete. Széles atléta-váll és túlzottan karcsú derék. A hogy csípőretett kézzel, szétterpesztett lábbal áll, a fejét felvetve és méltósággal fogadva a tisztek jelentő szavait, itt, nagy győzelme után néhány órával – a régi hadvezérek életnagyságú muzeális képeire emlékeztet, úgy is van világítva: a szoba háttere homályos, csak az arcza és az aranygallérja kap erős fényt az ablak felől, a melyen át – mint a történelmi képeken – az általa meghódított város tornyai látszanak, a parkett pedig, a melyen áll, olyan fényes, hogy a tábornok tükröződik benne, ez a parkett is hozzátartozik a régi portrait kellékeihez.
Néhány üdvözlő szó után Bardolf tábornokhoz utasít bennünket, a ki a szomszéd szobában áll lepedő-nagyságú térképek közt. Bardolf nagyon hangosan és nagyon világosan, szinte diktálva beszélt, száraz, de katonailag pontos történetét mondta el a lembergi csatának.
Lemberg, junius.
Künn voltunk a tűzérségi harcnál.
A hivatalos jelentés azt mondja, hogy a harczok Lembergtől keletre folynak. Az oroszok a Miklaszovtól keletre húzódó dombokon fejtenek ki ellentállást. E felé a Miklaszov felé igyekeztünk, de csak egy Winniki nevű faluig jutottunk el. Abban a pillanatban, a mikor itt Winnikinél a 414-es magaslat körül kanyargó országútra tértünk, a mely magasan húzódik a hegyoldalban és lenéztünk a völgybe, a hol Miklaszov falu nagy kupolás temploma villog ki a füstből, Miklaszov mögött egyszerre megnyílott a föld, a zöld mezőből fekete szökőkút vágódott fel olyan magasan, mint a templom, azután sárga füstbe borult minden: az oroszok nehéz gránátokkal lőttek Miklaszov mögé.
Megálltunk az országút szélén és aztán egy óra hosszant innen néztük a tüzérségek harczát.
Az út idáig a folyton lármázó városon át vezetett. Lemberg valamivel csendesebb, mint a bevonuláskor. De azért lárma van, ágyúk, szekerek közt a boldogságban fürdő zsidók szaladgálnak, czigarettát és virágot adnak a katonáknak, a lovas tiszteknek majdnem felkapaszkodnak a lovaikra, csakhogy a bokrétát odaadhassák. A lengyel lakosság nem ilyen temperamentumos, az csendesebben és komolyan örül. Az oroszok megkínozták itt a lengyeleket és a ruténeket is, de olyan mélyen nem aláztak meg senkit, mint a zsidókat, a kik ellen valósággal külön háborút viseltek. Ezért ez a majdnem extázissá fajuló öröm. A külvárosban – mint mondják – körben tánczoltak tegnap a zsidók.
Lépten-nyomon megszólítja valaki az ujságírókat az utczán. Már megszokja az ember ezt a jelenetet: valaki megállít az utczán és bemutatkozás vagy köszönés nélkül megkérdi:
– Wollen Sie Material?
Mindnyájának tele van a zsebe «anyaggal». Anyagnak neveznek minden orosz zsarolást, minden üldözést, minden testi bántalmazást, minden száműzetést, minden korrupciót. De anyag az itt elbújt magyar és osztrák katonák története is.
Egy könyvesboltban orosz tisztek fényképfelvételeit látom. Ráismerek ezekre a házakra, a melyeken most a mi lobogóink lengenek, de a képeken orosz tisztek sétálnak a házak közt, az úton orosz gyalogság vonul. Látom a przemysli foglyok hosszú sorát, a mint szuronyos oroszok közt vonúl. Különös és fojtogató érzés először látni a fordítottját annak, a mit már annyiszor láttunk: a mi katonáinkat, amint foglyokként vonulnak bámészkodó oroszok közt. Látjuk a képen a városházát, a hol Frigyes főherczeget fogadták. De az erkélyen gróf Bobrinsky áll, mellette szakállas orosz főtisztek, lenn a téren ezernyi tömeg. A kép czíme: Bobrinsky kihirdeti Lembergben Przemysl kapituláczióját. Egy másik képen a lembergi temető sírkeresztjei közt egy ortodox pompába öltözött főpap lépdel nagy egyházi és katonai kísérettel: ez Eulogios volhyniai érsek, a nagy térítő, a kinek a czár gyémántos aranykeresztet küldött és azt írta mellé levélben, hogy személyesen győződött meg róla, milyen szépen terjeszti Galicziában a pravoszláviát. Most milyen messze vannak mind a ketten innen. Mint kuriózumot mutatják a fényképeken azt az időt, a mikor itt voltak.
Az egyház és a hadsereg, a vallási és katonai orosz hatalom minden erejével, minden örökkévalóságával feküdt rá Oroszország erre a városra, és most itt Winniki fölött a hegyen kirándulók állanak, Lembergből kocsin jött urak, néhány asszony, egy elegáns fiatalember lovon, néhány paraszt a környékről, és színházi gukkeren át nézik, hogyan kergetik a Skoda-ágyúk ott lenn a mezőn egyre messzebbre ezt az egész társaságot, ezt a szép nagyszakállú érseket a palástos kíséretével, a czárt a sok óriási tábornokkal, ezeket a politikai grófokat: a Bobrinskyakat, a Scheremetieffeket mind, mind, – a hogy az ember az ágyúk haragos dörgésében elnéz a távoli dombok mögé, az az érzése, hogy ott a dombok mögött együtt szaladnak valamennyien a mezőkön keresztül, a nagy, fényes társaság… Elől a czár és a tömegben bukdácsolva hosszú arany szoknyájában a volhyniai érsek…
Előttünk lapos völgy, a mely mögött igen messze emelkednek azok a bizonyos dombok. Maga a völgylapály olyan, mint egy térkép: zöld alapon fehér útak kanyarognak rajta, erdőparczellák sötét foltjai váltakoznak sárguló vetéssel, köztük négy-öt kis falu házait látni. Balról a dombok felé ég egy falu, a füstje felmegy a felhőkig. Középütt előttünk Miklaszov füstbe borúlva szintén ég szürke-sárga füsttel, a melybe csak akkor keveredik fekete gomolyag, a mikor újabb orosz gránát csap belé. Jobbkéz felől igen messze ég a mező. Mintha maga a föld égne, szélesen terjeng rajta a füst és felhúzódik magasra; innen úgy látszik, mintha az égig nyúlna. Az égő mező egyre szélesebb füstöt bocsát és az égés egyre távolodik. Mint valami öntudatos lény megy ez a tűzvész a saját szeszélye szerint a nagy mezőkön tovább, mintha sétálna.
Az orosz ágyúk, a melyeknek hangját pontosan meg lehet a mieinktől különböztetni, rítkán szólnak. A miklaszovi dombok megint halálraitélt orosz parasztokkal vannak megrakva, a kikre szakadatlanúl zuhognak a szemünk láttára a Böhm-Ermolli gránátjai és shrapnelljei. Az oroszokat nem látjuk, csak onnan tudjuk a helyüket, hogy a dombok oldalát tüzes mennykövekkel rajzolja végig egyenes vonalban a tüzérségünk. A dombháton erdő van, a domb alsó része legelő. Az erdő és a legelő közt vonúlnak az orosz árkok. Itt egyik tűzrózsa a másik után jelenik meg a fák fölött. Vakító lánggal robban a shrapnell és vastag hófehér füstgömböt bocsát ki magából. Olyan sűrű, fehér és masszív ez a shrapnell-felhő, mintha vattából volna. Valósággal megáll a kék égen és perczekig nem oszlik szét. Néha négy-öt függ így egymás mellett a levegőben. Mindeniknek az alsó részén van egy füstfoszlány, olyan piros, mint a híg vörös bor. Onnan tudjuk, hogy a mienk, mert a füstje ilyen pirosfehér. Baloldalt a mi állásaink fölött, de sokkal ritkábban, tiszta fehér füstgolyók akadnak fenn a levegőben: ezek az oroszok. Zivatar készül. Már csöpög is. Most konstatálni kell, milyen jó az a közhely, hogy az ágyú mennydörög. Ennek az itt dolgozó rendkívül erős tüzérségnek a vontatott dombok fölött guruló dörgése oly tökéletesen hasonlít a mennydörgéshez, hogy nem is vesszük észre a különbséget. Viták támadnak az előttünk álló katonák közt, hogy egy-egy pillanatban az ágyúk dörögnek-e, vagy a felhők?
Előttünk a zöld térkép-mezőn, a fehér országúton municziós kocsik hosszú sora megy be a zivatarba az égő falu felé. Az előbb itt jöttek mögöttünk, a kocsisok nyugodtan pipálva ültek a bakon, lassan, méltósággal, rendben mennek a tűzvonalba. Közben az erdő szélére egyre lövik a shrapnelleket a mieink. Meg lehet figyelni, hogy felváltva lőnek fél ütegekkel hol gránátot, hol shrapnellt. Azt a parczellát, a mely hozzánk legközelebb esik, úgy lövik, hogy minden három perczben mennek a shrapnellek. Órával a kézben ellenőrizzük. Másodperczre pontosan szakad szét a levegőben a vakító fényes tűzfolt és mereven áll meg fölötte a sötétbe boruló égen a fehér füstcsomó. Mi csak egy órája nézzük, de a tüzérség már délelőtt óta végzi a pontos munkát. Sötétedik. Az égő falvak és az égő mezők füstje lassan piros fénynyel izzik át alúlról, a mit a délután napfényében nem láttunk. A robbanások is haragosvörösek.
Lassan homályba borul előttünk a táborozó trénoszlop és távolabb egy egészen a front közelében álló municziós szekértábor. Most látni, hogy a trénkatonák szekerei közt is kis tüzek égnek. Egy erősebben lobogó tűznél tábori kovácsok kalapálnak, dolgoznak, ének hallatszik a szakadatlan ágyúdörgésben. A lábunk előtt az országút meredek szélén ebből a táborból való trénkatonák ülnek, pipázva, lábukat lelógatják a csatatérre. Sorban ülnek egymás mellett, mint a karzaton és nézik az égő tájképet, a mely fölött a viharfelhős sötét égboltot tűzpontokkal rakják ki a tüzérek.
A zivatar nem jött meg, másfelé vonult el, most az oroszok mögött mennydörög versenyt az ágyúval. Mögöttünk lassú kocsik másznak Lemberg felé súlyos sebesültekkel. Egy-egy lovas trappol a tűzvonal felé. A lembergi kirándulók már eltüntek mellőlünk, magunkra maradtunk. Este van, korai sötétség a zivatar miatt. Megyünk visszafelé és a hogy hátranézünk a kocsiból, most már tüzes a láthatár mindenfelé és meg-megújuló erővel ordítanak fel az ágyúk. Néha egy-egy perczre elcsöndesednek, aztán mint az összeverekedő kutyák, egyszerre támadnak egymásra. A mieink hosszan bömbölő strófáiba mérgesen, de rítkásabban szólnak bele az orosz dörgések és az egész mögött, messze az égő láthatáron túl, mogorván távolodik az abbamaradt zivatar mennydörgése: most már világosan hallani, hogy nem ágyú, a mint sértődött dörmögéssel komoran megy el innen messze, messze a hegyek mögé.
Hét órakor jöttünk vissza a városba. Éjjel két és három óra között ugyanezen az úton jött be kétezerötszáz orosz fogoly, lassan vonszolva a lábát. Ezek guggolhattak ott a dombon, az erdő szélén, a hol minden három perczben nyíltak a tűzvirágok már délelőtt óta.
*
Lemberg, a melynek lakossága az orosz uralom alatt állítólag megnövekedett, nemcsak a Przemyslből kiűzött zsidók tízezreivel, de egyéb menekülőkkel, elbújt foglyokkal és bevándorlókkal, ezen a napon azt a benyomást teszi, hogy most bontakozik ki benne egy elnyomott, tíz hónapig rejtőzött, suttogó, titkolódzó második élet, a mit az oroszok tudta nélkül élt végig. Mint egy régi regény fejezetei bújnak elő százával a történetek az emberi jóság végtelenségéről. Történetek egy átöltözött és bújdosó világról, a mely a forró felebaráti szeretet melegénél élt itt a föld alatt, történetek a hadnagyról és a közlegényről, a kik tíz hónapig ugyanannál a mázolónál dolgoztak mint segédek, a grófi katonáról, a ki a földhözragadt zsidó családnál volt péklegény, történetek ebben a katakomba-világban fonódott nagy szerelmekről, – egész nagy világa az egymás segítésének, a szenvedésnek, a türelemnek, a megpróbáltatásnak, a melynek mind vége lett most június huszonkettedikén.
Most minden utczasarok megmondja az igazi nevét, most kaftánok változnak át huszár-attillává, most szegény kis családok búcsúznak a bújdosótól, a ki boldogan megy vissza a régi világba. A legszélső romantikának olyan aratása ez, a minő a mi vidékünkön nagyon régóta nem volt. Együtt utazom egy szürkeruhás úrral, a ki karabélyt visz a hátán. Bújdosó főhadnagy, most megy jelentkezni, a puskájától nem vált meg. Pestről ismerős fiatalemberek szólítanak meg, mesterlegény külsejüek, önkéntesek voltak és itt mint pinczérek szolgáltak igen rossz kis korcsmákban. Mindenkinek naplója van. A zsebük tele összefogdosott, összeírt papirossal, a lembergi nagy regény rengeteg sok kis fejezetével.
A város ma is tele van katonával. Tisztek, a kik az éjjel még szuronyrohamot vezettek, ma bejönnek bevásárolni és legalább egyszer egy jó pohár sört inni a vendéglőben. A színház, a varieté játszik, ott is tisztek ülnek, a kik az ágyú mellől jöttek be szabadságra egy estére. A lárma még mindig nagy, úgy hogy az ágyúzást csak éjjel hallani. Nappal Lemberg túlkiabálja a tüzérséget.
A hogy búcsút mondunk ennek a gazdag és érdekes világnak, az alkonyatban ismét a régi, most már elcsöndesedett grodeki csatatéren vezet át az út. Itt, Lembergtől nyugatra, már csöndes ma a vidék a nagy harczok után. A rettenetes eke, a mely ezeket a mezőket a múlt héten szántotta, most már kelet felé töri a földet. A mosciszkai állomáson nyugodt és szorgalmas katonák most rendezik be a harczterek nagy vendéglőinek egyikét, a Verköstigungsstation-t. Az estében lágy violaszínben játszanak a mezők.
Épp sétára indulunk az elhagyott csatatéren, a mikor katonák egy véres, összesebzett kis tizenkét éves leányt hoznak az állomásra. A mezőn felszedett egy orosz kézigránátot és az felrobbant a kezében. Jobb ha le sem írom, mit csinált a szegény sápadt kis gyerekkel. Mindenki a segítségére siet, orvosok kötözik, még a sebesült katonák is gyógyítják.
Felszállunk egy hosszú sebesültszállító vonatra és megindul lassan a végtelen utazás vissza, Przemysl felé.