II. A VISZPA-OGROD.
Mikor a Nyedzviedz, a megszálló seregeket szétverve, nagy zsákmánynyal megrakodtan visszatért a Presjaka barlangba, hol én hátramaradtam, azt mondá:
– No Barán, te megérdemletted a nevedet, mert igazán «kos» voltál. Te szabadítottál meg bennünket a veszedelemből, neked köszönhetjük a diadalunkat. Itt vannak a kincsek, a miket elhoztunk, válaszsz. Tied az elsőség.
Volt ott arany, meg ezüst halommal.
Én pedig azt válaszoltam neki, hogy:
– Tudod már, Nyedzviedz, hogy én nekem nem kell se aranyod, se ezüstöd; hanem egyes egyedül a te szép leányod, az én drága gyöngyöm, szép Madusom, azért szolgáltam, azt kérem jutalmul.
Nyedzviedz boszusan rázta meg a fejét.
– Nem tetszik nekem a dolog. Még is csak «nyegodni» vagy. Turbékolni akarsz. A kinek asszonya van, az csak félember. Az igazi hajdemák azt teszi, hogy megöleli az asszonyt, aztán megöli; vagy a ki legigazibb: az elébb öli meg. Minek neked feleséget venni? Hogy mindig arra gondolj, hogy «de jó volna otthon!» Legyen eszed! Ne légy nyegodni. Megteszlek alvezérnek, s ne gondolj a Madusra.
– Én pedig csak arra gondolok. Kimondtam. S az a nyegodni, a ki a szavának nem áll.
– Ej, ej Barán! Nem tudod, hogy mit kivánsz? Olyan helyre kivánkozol, a hová már sokan elmentek előtted, a kik mind ilyen nyegodnik voltak, mint te. Olyan ember, a ki turbékolni, sohajtozni akar, mi közöttünk meg nem maradhat. Innen a Madust csak úgy viheted el, ha elszántad rá magad, hogy minket elhagysz.
Azt feleltem neki rá, hogy megpróbálom még azt a veszteséget is valahogy elnyögni.
Nagyot kaczagott rajta.
– Tudom, tudom, Barán, hogy nem nagyon siratnál meg bennünket, ha futni hagynánk a Madussal együtt a szép nagy világba. De nem úgy megy ám az. A kire mi egyszer azt kimondjuk, hogy «nyegodni!» annak az innen elmenetele nagyon titokteljes. Nem láttad az ideérkezésed napján azt a ficzkót, a kit a sziklahasadékba bezártunk? Az is nyegodni volt. – A kik szerelmesek és nyögdécselni akarnak, azok mind azon a sziklahasadékon keresztül bocsáttatnak el közülünk. A szerelmes pár kap a kezébe egy-egy szál nagy viaszgyertyát, a hátára egy kenyeret, meg egy csobolya bort s aztán mehet a sziklába, a míg nyilást lát maga előtt s élhet, a míg a kenyérben, borban tart s nézhet, a míg a gyertyája el nem ég. Aztán csókolózhatik is. Sok százan elmentek már azon az úton. Azt hiszem, hogy minden zugban fogsz találni egy-egy pár csontvázat, a kik még most is összeölelkezve feküsznek ott. Te is oda akarsz-e a sorukba kerülni?
Ez a biztatás nekem sehogy se tetszett. Csontvázak társaságában kerülni a menyegzőbe.
Hanem mikor a szép Madus az atyja mellől a szemem közé tüzelt ragyogó két szemével, elfelejtettem az egész csontvázakból álló násznépet s azt mondtam, hogy: «azt sem bánom! nekem az én Madusom kell, ha a pokolba visznek is vele menyegzőre!»
A mint mind a ketten kijelentettük, hogy semmi félelmünk sincs attól, hogy egymást szeretve, együtt temettessünk el a sziklahasadékba, Nyedzviedz rögtön hivatta a pópát.
Ugyanaz a nagyszakállú ficzkó, a ki a bérmálási szertartást végrehajtotta rajtam, jött elő ismét még ujabb pompás ornatusban, (ezt bizonyosan legujabban rabolták ipam uramék) s a mindenféle előttem szokatlan ceremóniák és könyv nélkül elmondott formulák mellett, (a melyeknek némelyike nagyon emlékeztetett a czigány imádságokra) összeadott minket, s arra mind a kettőnknek a fejére tettek egy-egy drága aranyos süveget, adtak ránk egy czifra subát; mindenikünknek a kezébe nyomtak egy tarisznyát élelmiszerekkel, meg egy korsót, azzal elkisértek addig a repedésig, a melybe a szemem láttára zárták be hónapok előtt azt a szegény ficzkót, a kit gyávasága miatt nem tartottak érdemesnek a társaságukban maradásra, s aztán ott lehengerítve a kő nyilásáról a nehéz sziklát, egyenkint kézszorítással búcsut vettek tőlünk, a Nyedzviedz érzékenyen meg is ölelgeté a leányát. Azzal meggyujtottak két szál viaszgyertyát, azt a kezünkbe adták; bekisértek a szűk folyosóba, s aztán hirtelen ráhengerítették a nyilásra a lezáró sziklatömböt. Azontul aztán a barlangbeli hang csak úgy hallatszott le hozzánk, mint mikor az ember egy üres csigát tart a füléhez s annak a zugását hallgatja.
A Madus intett a fejével nekem, hogy csak kövessem őt bátran. A szűk sziklafolyosó tekervényesen kanyargott odább, soha se tágulva ki jobban, mint, hogy egy ember végig haladhasson benne. Hanem egyszer aztán eljutottunk egy oldalvást bemélyedő odúba, mely valamivel nagyobb volt egy parasztház lakószobájánál.
Madus azt mondta, hogy minek mennénk ma tovább? jó lesz itt töltenünk az éjt.
– Hiszen az éjszakát nagyon könnyű lesz itt megtalálni, mondám neki, csak a gyertyáinkat kell eloltanunk. De hogy találjuk meg aztán a reggelt? Itt nem virrad meg a hajnal; ide nem hallik le a kakasszó. Ki mondja meg itt nekünk: «Keljetek föl! Hajnal van: szép piros hajnal!»
– Ejh Barán! dorgált meg az én Madusom, hát bánnád te azt, ha annak az éjszakának, a mit az én karjaim közt töltesz, soha se lenne virradása?
– Dehogy bánnám!
No hát letelepedtünk a leterített bundáinkra, előszedtük tarisznyáinkból az étkeinket s kedvünkre megvacsoráltunk. Borunk is volt. Ittunk, a míg jó kedvünk lett. És a jókedvből csókolódás lett.
Akkor aztán azt kérdezte tőlem a Madus:
– Mit gondolsz, hol vagyunk most? A pokolban, vagy a mennyországban?
Én azt feleltem neki: «a mennyországban».
Arra a Madus elfujta a gyertyát, s mikor sötétben maradtunk, azt kérdé tőlem:
– Látsz engem?
– Nem látlak.
– Dehogy nem látsz. Nézz csak reám s mondd utánam, a mit mondok.
Azzal elkezdte előttem elmondani a Miatyánkot, a Hiszekegyet, meg az Üdvözletet; s nekem úgy tetszett, mintha minden mondatánál fényesebb, meg fényesebb lenne az arcza, s utoljára világítani kezdene a sötét földalatti ürben.
Nem mondtam meg neki azt, a mit láttam, nehogy elbízza magát az asszony. Hanem ettől fogva megmaradt bennem az a hit, hogy a Madus az én szentem.
Soha sem voltam életemben oly igazán boldog, mint akkor, ott a sziklában eltemetetten.
Én magam talán soha sem is kérdeztem volna, hogy van-e ennek az éjszakának virradatja, ha Madus nem költögetett volna gyöngéden, mire aztán ismét meggyujtotta a kioltott gyertyákat.
– Mit gondolsz? kérdezé tőlem, mi fog történni ezentúl velünk?
– Hát én azt gondolom, hogy a hajdemákok csak tréfából próbára temettek el bennünket ide, s majd egy kis idő mulva megint értünk jönnek.
– Csalatkozol, mi soha sem kerülünk ő hozzájuk vissza.
– Csak nem hagyja Nyedzviedz az egyetlen leányát elveszni?
– Rosszul ismered Nyedzviedzet. A kit ő egyszer ez odúba lezárt, azt ő innen vissza többé soha nem ereszti.
Most már aztán komolyan megijedtem s kezdtem magamat vádolni azért, hogy egy ily szerelmi mámor miatt ezt a kétségbeejtő végzetet vállaltam magamra.
Madus azonban felkelt a helyéről s azt mondá nekem, hogy kövessem őt.
Nekem eszembe jutott az a fénylő arcz, a mit a mult éjjel láttam s megtért a bizalmam hozzá.
Madus tovább haladt a sziklarepedés folyosóján, mely később egész sorozatát a kisebb-nagyobb barlangtermeknek kötötte össze. Én minden barlangban aggódva néztem körül, ha nem látnám-e meg azokat az egymás mellett kuporgó csontvázakat, a miknek rémképével a Nyedzviedz ijesztgetett, de nem találkoztam egyetlen halottal sem.
S a barlang-folyosó egyre tovább vezetett, néhol ünnepélyes fényű termekbe léptünk, a mik úgy ragyogtak, mint a kristály, megtöltve csodaalakú bálványokkal.
Egyszer aztán, a mint a folyosó folyvást tágulni kezdett, a távolból valami fénysugár küllői löveltek be a mély sötétségbe. Az ott a napvilág.
– Mi a szabadba jutunk ki! kiálték örömteljesen ölelve szivemre Madust.
– Szabadba? Nem. Szólt ő szeliden és szomorúan. Csak egy újabb börtönbe. Majd meglátod.
Azzal átölelte a nyakamat. Itt már oly tág volt a sziklatornácz, hogy ketten is eljárhattunk benne egymás mellett. Nem kellett már égő szövétnek. A napsugár elénk világított. Megláttuk a kék eget. Mint a bolondok, úgy futottunk előre, hogy még többet láthassunk belőle. Az egész eget be akartuk lélekzeni.
Egyszer aztán elértünk a sziklafolyosó végére s a mi elénk tárult, az volt a «Viszpa-Ogród».
Viszpa-Ogród annyit tesz, hogy «Szigetkert».
Egy valóságos sziget, a mit tenger helyett sziklák vesznek körül.
De azok a sziklák oly meredekek, oly magasak, hogy azok közül e völgyből ki, vagy ide be semmi út sem vezet egyéb, mint a barlangi sikátor.
Kopár szirtfalak, ezer láb magasra felnyulók, toronyalakú sziklacsompók, egymáshoz sorakozva, mint egy rettenetes münster homlokzata, mély zeg-zugok, mik a sziklát végig hasítják, orgonasíp alakú bazaltoszlopok egyenesen felálló, s homlokban előrehajló rétegei, mint megannyi boltívezet töredéke, veszik körül a «Viszpa-Ogród»-ot, mely a mély völgy fenekén fekszik, mint egy zöld sziget, mint egy gömbölyded dombocska, egymásnak keresztbe-hosszába rótt mívelt földek sokszínű sávjaival tarkázva s délnek fekvő oldalán veteményes kertek koczkáival szegélyezve s aztán köröskörül fogva sűrű gyümölcsös kertekkel.
A Preszjaka-barlang szirtoldalából, szédítő magasból omlik alá, messze kiszökő ívet képezve, egy patak forrása, mely a mint porrá válik a sziklataréjokon, örök szivárványt tart a kis völgy fölött áthidalva s aztán, mint egy ezüst kigyó, sikamlik alá gyors tekergésében a völgybe, mely innen a magasból átlátszó köd fátyola alá rejtve látszik, elszórt fehér házikóival.
– Lásd, ez a mi leendő hazánk; suttogá Madus, a honnan ki nem mehetünk többé sehova. Ide küldenek a hajdemákok magok közül mindenkit, a ki vagy gyáva az ő mesterségükre, vagy megunta az ő viharos életüket, vagy szerelmes lett valami asszonyba s attól nem tud elválni.
Itt élnek azután azok mindannyian együtt és ásnak, kapálnak, földet mívelnek; s többet soha a világból egyebet nem látnak, mint a «Viszpa-Ogród»-ot.
Ez a kis sziklasziget volt a titka a hajdemákok egész rejtélyes hatalmának. Ez tette lehetővé, hogy az ország főnemességével oly hosszú időn át vakmerően daczoljanak.
Ez volt az ő kifogyhatlan éléstáruk.
A Viszpa-Ogród, mikor azt a hajdemákok fölfedezték, egy kopár vadon pusztaság volt, sűrűn telenőve csenevész fenyőfákkal. Nem hogy ember, de még olyan állat sem lakott benne, a mely repülni nem tud. A völgynek nem volt forrása. Kutat is hasztalan kisérlettek ásni benne, nem találtak mást, mint sziklát.
Ekkor jöttek arra a gondolatra, hogy a Preszjaka-völgy tulsó sziklafalából kiszökellő forrást átvezessék a barlangba. Onnan az aztán utat talált a repedésekkel teljes hegyen keresztül a Viszpa-Ogród völgy katlanába, a hol aztán a völgy mélyén ismét eltünt, hogy a Sziniawszkyak sóbányájában törjön elő ismét.
A mint aztán az a patak végig árasztotta a kis völgyet, egyszerre megváltozott annak a tekintete. A fenyőfák egy részét kiirtották s rozstermő földet csináltak belőle; a meghagyott fenyőfák meg óriási növésnek kezdtek indulni; az enyhe, széltől védett szigetben a legkényesebb növény is meghonosult hamar, még az ember is átváltozott, a kit sorsa idevezetett.
Igaz, hogy a hajdemákok különben is azt számüzték maguk közül a Viszpa-Ogródba, a ki az ő vad, kegyetlen szokásaikkal nem tudott megbarátkozni; de magamról mondhatom, hogy az ember egészen elfeledi a világot, ha egyszer ide került s nekem sok gyönyörűségem volt az életben; élveztem mind azt, a mi egy királyra és egy börtönbe zárt rabra nézve öröm; ismertem a remete józanságának s a mákonyevő ittasságának ellentétes üdvét; de igazán boldog csak a Viszpa-Ogródban voltam.
Egy kigyótekervényű sziklaösvény, a meredek falba vágva, vezetett le a preszjakai barlangfolyosó szádától a völgybe szép menetelesen. Madus már jártas volt e helyen; messziről meg tudta mondani, melyik ház lakóját kinek hiják? A kis gyermekek eléje szaladtak s nevén szólíták; megfogták a kezeinket, úgy huztak be minket házaikba.
Megérkezésünkre egy kis haranglábon álló harangot kezdtek el kongatni. Mikor közelebbről megnéztem egyszer ezt a harangot, a köriratáról megtudtam, hogy az a bielovierzi zárda tulajdona volt valaha, azt is úgy rabolták bizonyosan.
Igen is. Itt minden rablott portéka volt. A szép posztó és karassiaruhák, a selyem és kamuka az asszonyok öltözetén, maguk az asszonyok is, a kik azt viselték, az ország minden részéből voltak összerabolva.
De a rablók és rablottak, ebben a rablott pompában oly ártatlan boldogságban éltek együtt, mint Ádám és Éva a paradicsomban, mikor még nem volt semmi öltözet.
Nem is az ő kezük véres keresménye volt az. Ők szántottak, vetettek, kapáltak és arattak. Bő termésüknek fölöslegét fölhordták a barlangba s elhagyott társaik ezekért cserébe adták nekik a kerek föld összerabolt pompáját. A harangot is azok lopták a számukra.
Mikor e völgyet fölfedezték, semmi vad és szelid állat nem volt benne, s minthogy felnőtt tulkot ide a barlangon át szállítani nem lehetett, a hajdemákok úgy hordták ide összekötött lábaiknál fogva rudra akasztva a szopós borjúkat, bárányokat és malaczokat, s most már csorda- és falkaszámra tenyészett a völgyben minden házi állat. Hús, kenyér, gyümölcs annyi került ki innen, hogy a világ végéig ostromolhatta a Preszjaka-barlangot akármi potentát, a bezárt őrséget ki nem éheztethette belőle.
Hanem ha azt a vízvezetéket sikerült volna elrontani, akkor egyszerre vége lett volna a Viszpa-Ogród egész dicsőségének; a völgykatlan megint olyan kietlen, lakhatlan vadonná zordult volna el, a milyen volt annak előtte, s ember és állat kiveszett volna belőle, és a szép gyümölcsösök az első kánikulában mind kiszáradtak volna a megszorult hőségben.
Ezért voltak oly kétségbeesve a hajdemákok, mikor az ostrom alatt a vízcsatornájukat ez a veszély fenyegette.
A Viszpa-Ogród népe egészen úgy élt, mint Ábrahám apánk családja a hajdani szent földön. A legvénebb volt a pátriárka. Az parancsolt s az osztotta fel a munkát s az aratás után a termést.
Minden ember annyit kapott a maga részére, a mennyit háza népével együtt el birt fogyasztani.
Papjuk nem volt, valaminthogy Mózes előtt a Jehova-hivőknek sem volt. Vasárnapot nem tartottak; hanem a derült idő volt a munkanap, az esős idő az ünnepnap.
Nem imádkoztak; de nem is követtek el semmi vétket. A hol a családapa mind legalább is rablógyilkos volt valaha, soha egy veszekedő szót nem lehetett hallani az enyim-tied fölött, sem egy káromkodást, s azok az asszonyok, a kik semmi oltár előtt nem esküdtek a férjeikkel össze, a kiket úgy hurczoltak ide erőszakkal, olyan hűségesek voltak, hogy idegen férfi meg nem mondhatta, milyen színűek a szemeik?
A mint megérkeztünk, a patriarka, a kit Zorawnak hittak, magához hivott minket lakomára, a törzslakosokkal együtt, a kiknek a száma mehetett nyolczvanra. Mind rettegett rablók hajdanában, most pedig békességes pásztorok és szántóvetők.
A lakoma után kivezetett minket a patak partjára, s egy közös kobakból mindannyian testvériességi áldomást ittunk friss vízből; más italt itt nem mérnek, s végül a kobakot összetörtük a szövetség megmásíthatlan jeléül.
Ott azután kimérte az öreg a számunkra a házhelyet, azt kiczövekelték; azzal neki állt az egész falu népe az építésnek, egyik a szálfákat vágta, másik ácsolt, fürészelt: a jövevény, az új letelepülő számára az egész község dolgozik. Két nap alatt tető alatt volt a kis hajlék, ellátva kezdetleges butorokkal, edényekkel; az akolban fejős tehén, kecske, az asszony számára. Tőlem meg azt kérdezte az öreg, hogy miféle szerszámokat adjon, a mikkel valami munkához kezdjek?
Átláttam, hogy itt dolgozni kell; a mit énnekem az iskolában nem tanítottak, sem pedig a táborban. Én a kovácsmesterséget választottam. Ott mégis kerül valami vas a kezembe, a mi nélkül én szerencsétlennek érzem magamat.
Azonban igen rövid idő alatt egészen kibékültem az állapotommal. Az embert a rabság elálmosítja.
Kivált az ilyen rabság, a hol a börtönfalat a végtelen bérczoldalak képezik, s a börtön egyetlen ablaka a mennyei firmamentum. Keresztülásni e falat nem lehet, se ehhez az ablakhoz fölkapaszkodni s kiszökni rajta.
Az ember ellankad utoljára s megadja magát.
Én már egészen megszoktam, hogy egész nap verjem a vasat s aztán a tűzhely mellett sütő-főző feleségemhez hazatérve, hallgassam az ő apró bajait, hogyan fulladt bele a kis kácsa a tojásba? s tanakodjam vele, vajjon a savanyú kecskerelevél volt-e az oka, hogy a tehénnek a teje összement? vagy a pemétfű, a mivel a fejőedény ki lett forrázva?
Mikor pedig aztán egy napon az én kedves Madusom szemérmes arczpirulással sugott meg nekem valamit, a mitől a férfi szív nagyot szokott dobbanni örömében, kevélységében, akkor meg aztán épen semmire se gondoltam többé az egész világon.
Egész napomat az a gondolat foglalta el, hogy apa leszek.
Családom lesz, s annak ez a földfolt lesz az otthona.
Ez a gondolat olyan volt, mint a fának a gyökere, oda nőttem általa ehhez a földhöz.
Mennyire megbecsültem ez órától fogva az én jó Madusomat!
Igérhetett volna nekem a sors akármit. Igérhette volna végtől végig azt az egész tarkabarka képet, a min azután keresztül vitt, cserébe a Madusomért, meg ezért a kis házikóért, a mit az ő vidám danája fölvett, mikor már messziről közeledtem, dehogy cseréltem volna meg vele!
III. A KOLTUK-DENGENEGI.
Én már egészen meg voltam nyugodva a magam csendes boldogságában; egész világom a Viszpa-Ogród sziklakeretében volt, s egész sorsom abban az édes mosolygásban, mely hazatértemben az én jó Madusom arczáról tündöklött elém.
A kovácsműhelyben csak délelőtt dolgoztunk; a délután mindenkinek arra volt hagyva, hogy a maga háztáját gondozza.
Épen egy bölcsőnek való kast fontam szép piros fűzfaágakból, a folyosóm tornáczán ülve, a mint egyszer csak egy sötét árnyék elfogta előlem a nap sugarait, a mi már a magas sziklák között leáldozni készült. (Itt a Viszpa-Ogródban nyáron is nyolcz órakor kelt föl a nap, s öt órakor már esteledett.)
A mint feltekinték, Nyedzviedz alakját láttam magam előtt. Ez volt az, a mi árnyékát rám vetette.
Megdöbbentem.
– Te is ide szorultál már, a Viszpa-Ogródba? kérdém tőle. Az ellenség vert ki, vagy társaid számüztek?
– Nem, Barán, felel a vezér. Nem azért jöttem ide, hogy köztetek maradjak; hanem hogy téged is magammal vigyelek. Nem érünk nálad nélkül egy ütet taplót. Az ágyuval senki sem tud bánni. Pedig most nagy dologhoz készülünk. Egy gazdag karaván jön a mohilovi búcsúra Törökországból: gazdag török, rácz és zsidó kereskedők. Sok katona kiséri őket. Ezt kézre kell kerítenünk. S onnan mindjárt fordulunk Berdiczovnak. Ebbe a kolostorba van összehalmozva a gazdag barátok minden kincse. Olyan erősség az, mint egy vár. Széles falai vannak lőrésekkel s a barátok nagy számú őrséget tartanak benne. Ágyu nélkül azt meg nem ostromolhatjuk. Velünk kell jönnöd. Én megteszlek zászlótartónak a seregnél és alvezér fogsz lenni utánam.
Erre a szóra a Madus is kijött a konyhából s nem hogy örült volna az apja látásának; hanem még inkább rátámadt:
– Minek jön kend ide, az én jámbor, szelid Baránomat elcsalogatni innen? Ő meg van elégedve a maga kis gunyhójával és kicsi feleségével. Nincs neki szüksége a kendtek rablott kincseire. Minket eltemettek kendtek; mi meg vagyunk halva. Hagyjanak nekünk békét a más világon.
A Nyedzviedz erre azt mondá nekem:
– Hallod-e, Barán! Ki parancsol egy asszonynak a háznál? Vagy az ura, vagy az apja. Ha te, az ura, nem tudsz parancsolni neki, hát majd akkor én, az apja, megmutatom, hogy hogyan kell egy asszonyt kifizetni, a ki akkor beszél, mikor nem kérdezik.
Én aztán, ismerve a vezér heves természetét, nyájas ölelgetéssel rávettem a Madust, hogy térjen be velem a házba, ott aztán egészen lebeszéltem a lábáról azzal a kecsegtetéssel, hogy csak hadd menjek én most el az apjával, majd ha egyszer annyi pénzt szereztem össze, hogy abból tisztességesen meg lehet élni, s aztán vezéri állásra jutottam a hajdemákoknál, akkor visszatérek ő hozzá s hatalmamnál fogva kiszabadítom őt ebből a magányosság sírkertjéből s elviszem őt magammal valami nagy városba, a hol selyemruhájával fogja söpörni a földet s nagyságos asszonynak fogják hivni.
Ez a biztosítás a szivére hatott. Nagy sirások és ölelgetések között, nagy nehezen eleresztett a Nyedzviedzzel; de még mikor a sziklaösvényről visszatekintettem a völgybe, akkor is ott láttam a kis fehér házunk ajtajában piroslani fejkendőjét. A kedvencz galambja egész a barlang szájáig elkisért, s ott leszállt a vállamra s a fülembe turbékolt; úgy kellett erővel elhajtanom.
A régi czimborák nagy üdvriadallal fogadtak, s föltámadásom ünnepét nagy ivással ülték meg. Én is, a mint a bort újra megizleltem, a miben régóta nem volt már részem, úgy elfeledtem az egész Viszpa-Ogrodot, mint egy álmot. Tudva van, hogy egy borivó ember, ha sokáig visszatartóztatta magát az italtól s aztán megint hozzájut a kancsóhoz, kegyetlenebb ivó lesz, mint a ki folyvást gyakorlatában maradt.
A hajdemákok nem is ittak más bort, mint tokajit. Ki tudták válogatni a főurak és papok pinczéiből az asszuszőlős átalagokat.
Másnap a preszjakai barlangból felkerekedtünk a mohilovi búcsúra.
Tizenkét napi járásnyi távolban esik az a barlangvárhoz.
Azon vidéken nem is tudtak talán róla, hogy vannak hajdemákok a világon, vagy legfeljebb a dajkák meséltek felőlök. Ki gondolt volna arra, hogy egy más országból kerekedjék elő egy ilyen hatalmas rablócsapat.
Mindig éjszaka utaztunk, olyan vadonhelyeket válogatva, a miken rendes utazó soha nem jár; nappal rejtőzve maradtunk sűrű erdőkben, mély, lakatlan völgyekben; kémeink, tudakozóink, mindenféle álruhákban mértföldnyire jártak előttünk.
Nem tértünk be semmi faluba élelmezés végett, a mi szárított hust hoztunk magunkkal, azzal éltünk az egész úton, meg erdei gombával.
Végre megtudtuk, hogy a törökországi karavánnak mikor kell megérkezni Mohilov alá.
Egy mocsári erdő két oldalán elrejtőzénk s két napig vártunk ott, életjelt nem adva magunkról.
Ekkor már utolsó élelmiszerünk is elfogyott s minekünk a rejtekeinkben nem volt mit ennünk más, mint nyers békahus és madártojás.
Ott vonultak el előttünk a vásárosok, a kik mind a mohilovi bucsúra siettek, megrakott öszvéreikkel, társzekereikkel; vitték a sok borsoskát, pereczeket, füstölt kolbászt, turót ládákkal, vendelyekkel, a drága borokat, méhsört tömlőkben, hordókban. Mi majd elepedtünk értük s csak a kezünket kellett volna kinyujtani utánuk. De a vezér tilalmat vetett ránk: «nem zabálni jöttetek most ide!»
Már fogytán volt a türelmünk, a mint egyszer nagy dob-, trombitaszó jelenté, hogy most jönnek már, a kikre oly szívszakadva várunk. Öszvéren, lóháton, tevepupon ülve, kétkerekű, ökörvontatta födött szekéren valami másfélezer ember. Közöttük feles számú katonák, pánczélingben, ostromtutyival, alabárddal és muskétával. – Elegybelegy társaság volt.
Mi nagyon is sokan voltunk ellenükben; valami háromszázan.
A mint egy jelszóra egyszerre kitörtünk a mocsár bozótja közül, az egész karaván összezavarodott; a katonák elkezdtek lövöldözni, nem nézve, hogy kit találnak; mi pedig akárhová lőttünk, az a tömegben nagy pusztítást tett; lett nagy zűrzavar, a ki futhatott, elfutott, prédára hagyva szekerét, öszvéreit; a hajdemákok ördögmódra dúltak a megrémült vásáros nép között, hogy én egészen elkábultam a borzasztó öldökléstől, a mihez hasonlót még soha sem láttam, s egészen elzsibbadtan ültem le egy zsombikra. A fejem zúgott.
Egyszerre egy vén török kalmárt látok felém biczegni, a hóna alatt egy mankóval. Sánta is volt, vén is volt, meg is volt sebesülve.
Egyenesen felém tartott, s mikor odaért hozzám, mankóján végig ereszkedve a földre, azt mondá nekem:
– Nosza fiam, huzd ki hamar a jatagánodat s vágd le a nyakamat, kérlek.
Én csak elbámultam ezen a furcsa kivánságon s azt mondtam neki: «én ugyan nem teszem ezt a bolondot».
– De csak vágd le kérlek a nyakamat frissen; aztán neked ajándékozom az én «Koltuk-dengenegi»-met.
«Koltuk-dengenegi» annyit tesz törökül, hogy «Koldus tengetőbot».
Én azt feleltem erre az öregnek:
– Már én bizony nem öllek meg téged «baba»; mert én se nem haragszom rád, se gyilkos nem vagyok. Magam is úgy kerültem a hajdemákok közé, mint Pilátus a credóba.
– Tudom, fiam, mondá az öreg. Látom az ábrázatodról, hogy te jobb ember vagy a többinél, épen azért fordulok tehozzád s egyuttal, mikor arra kérlek, hogy tégy velem irgalmas emberi cselekedetet, tégedet is boldoggá akarlak tenni. – Ne félj semmit az én nyakamat gyorsan levágni, nem lesz az gyilkosság tetőled. Mert meggyilkolni csak azt lehet, a ki élő ember; azt mondja az Alkorán, a mi egyedüli igaz könyv a földön. Én pedig nem vagyok élő ember többé; mert én nekem valamelyik lesben álló orgyikos a puskájával a hasamba lőtt. Az ilyen seb pedig halálos és mindig gyógyíthatatlan. Nekem el kell pusztulnom vele. Ellenben a fájdalom és vérvesztés miatt elfutni nem birok, s ha a rablók kezébe jutok, azok mindenféle válogatott kínzásokat fognak velem elkövetni. Azért kérlek, hogy szabadíts meg egyszerre a szenvedéseimtől, s vágd le a nyakamat ezzel a szép jatagánnal. Nézzed, milyen szép jatagán. Ezt is neked adom örökbe.
Nekem azonban még ekkor sem volt kedvem az ő kopasz fejét levágni s leráztam a nyakamról a kérelmével.
– Eredj, baba, ha meguntad az életedet, vágd le magad a nyakadat azzal a szép jatagánnal, vagy kösd fel magadat, elég sok szép fa kinálkozik itt számodra az erdőben.
Erre az öreg török áhitatos képpel így felelt:
– Jaj, édes fiam, azt én nem tehetem. Tudod, hogy az Alkorán szerint, (a mely pedig egyedüli igaz könyv a földön) hétféle pokol van; egyik mélyebb és gonoszabb, mint a másik. A legfelső a mienk, igazhivő muzulmánoké, a második mindjárt a tiétek, Krisztus hiveié; a hetedik a Gyehenna pedig az istentagadóké; de negyedik a «Morhut» azoké, a kik öngyilkosul maguk vetnek véget az életüknek. Nekem tehát három pokollal mélyebben kellene leszállnom, ha a te tanácsodat akarnám elfogadni. És abban a három pokolban háromszázharminczhárom esztendeig kellene bujdokolnom, a míg csak a magam poklába eljutnék; a míg, hogyha egy hitetlen kezétől esem el, a milyen te vagy, az Alkorán szerint, mely bizonyára nem hazudik, egyenesen a paradicsomba jutok föl.
Nagy volt a csábítás. Egy jámbor törököt a pokolból egyenesen a paradicsomba szállítani föl, a saját kivánatára.
De én mégis ellenálltam. Eszembe jutott, hogy a saját szentirásunk, a mely pedig szintén egyedül igaz könyv a földön, azt mondja, hogy a ki fegyverrel öl, fegyver által fog elveszni, s megint csak eltoltam magamtól az öreget, a ki minden áron rám akarta kötni a fejét, mint a házaló festett kelméjét.
– De lásd, neked adom a koltuk-dengenegimet is, könyörgött az öreg előttem.
– Aztán hová legyek én a te mankóddal?
– Nézzed fiam, szólt az öreg. Ha ezt a hónaljtámaszt lesrófolod róla, hát meglátod, hogy ez a koltuk-dengenegi meg van töltve aranynyal.
Azzal lesrófolta az öreg a mankó vánkosát s egy csomó aranyat töltött ki belőle a markába. Nagyon sok pénz lehetett ott. A szemem is káprázott tőle.
– Ezt mind neked adom.
Én mégis ellenálltam a csábításnak.
– Nem ér az nekem semmit, baba; a hajdemákoknál az a törvény, hogy senkinek se szabad magánál pénzt tartani. A mit rabolnak, a Preszjaka-barlangba érve, mind átadják a vezérnek, s az mind a közös kincstárba vándorol. Jaj volna annak, a kinél egy árva lengyel-garast megtalálnának. A hajdemák nem magának rabol; hanem a társaságnak. Mert a hajdemák semmiért sem fizet. Azért én nekem a te aranyaid semmit se használnának, csak veszedelmemre volnának.
– Dehogy nem, szólt az öreg; látod fiam, te jobb ember vagy, mint a többi, fiatal vagy még; nem neked való élet ez. Ha az én sok pénzemet öröklöd, azzal elmehetsz Oláhországba, Havas-Alföldre, a hol senki sem ismer rád. Vehetsz magadnak falut, kastélyt, jobbágyokat, megházasodhatol, talán van is már fiatal szeretőd: élhetsz vele nyugodalmasan, boldogan; nem kell az erdőket, barlangokat bujnod.
Ez a szó szeget ütött a fejembe. Eszembe jutott az én kedves, jó Madusom. Ha én azt a Viszpa-Ogrodból magammal elvihetném; ha én őt tisztességes, boldog életű úri asszonynyá tehetném! s miért ne történhetnék az meg? Most már zászlótartó vagyok a hajdemákok között. Nem sokára alvezér leszek. Egyszer, mikor a Nyedzviedz valami rablókalandra a társaság zömével messze eltávozik, én az otthon maradtakat leitatom, egy kis jó theriákot keverek a méhserük közé, s mikor valamennyit elnyomja az álom, én Madusommal együtt megszököm tőlük. Ez olyan kecsegtető gondolat volt, hogy önkénytelenül nyujtottam ki a kezemet az öreg török handzsárja után.
– De hová dugjam én el ezt a te sok pénzedet?
– Hagyd csak a koltuk-dengenegiben. Mikor visszakerülnek a hajdemákok, panaszkodjál előttük, hogy a lábad összezsugorodott a hideg mocsárban állástól. Sok emberen megesik az, a ki a vízben meghűti inait, hogy azok összerándulnak s örök időkre kacska marad. Akkor bizonyosan el is fognak hagyni maguktól, mert sánta czimborát nem örömest hordanak magukkal a rablók. Te pedig a kincseket folyvást a te hónad alatt hordozhatod.
S aztán még megtanított rá az öreg, hogy hogyan kössem össze a bal lábamat, hogyan tegyem a sarkamat a koltuk-dengenegi kiálló csapjára, s hogy járjak azontúl féllábon.
A Madusomra gondoltam, a kiért el tudtam volna féllábon menni egész Jeruzsálemig.
– No már most hát fogd a jatagánom a markodba, szólt az öreg, s aztán még ő tanított, hogy hogyan bánjak vele. – Ne úgy csapj le vele, mint a mészáros a taglóval, hanem úgy húzd végig csapás közben, mint a hegedüvonót. Majd én odatérdelek eléd. Aztán csak ide vágj, nézd, a hol az első gerinczcsont kiáll a nyakszirtből. Aztán merően odanézz a szemeddel, a hová vágsz, s a jatagánt egyenesen fogd, hogy a markolata megfeküdje a tenyeredet, akkor szépen az élével fog találni, nem bicsaklik félre.
Addig beszélt, addig biztatott, míg egyszer az ördög megtaszította a kezemet, (a ki mindig ott leskelődik a halandó ember háta mögött) s én csak azt vettem észre, hogy egy fej nélküli ember esik a lábamhoz, a két térdemet átölelve, míg egy embernélküli fej messze gurul alá a lejtőn ide-oda csapva magát a fák törzseihez.
(«Homicidium», emberölés, diktálá a soltész a jegyzőnek.)
(«Igen, de enyhítő körülmények között», veté közbe a nagyfejedelem; a megöltnek saját kivánatára, az Alkorán helyeslése szerint s a hátul leskelődő sátán incselkedése mellett.)
– Mégis emberölés volt az, folytatá Hugó. S én nagyhamar megbántam, hogy ezt tettem; mert keservesen meglakoltam érte. A véres tett végrehajtása után fogtam a mankót a hónom alá, s megpróbáltam sántikálni. Úgy baktattam a czimboráim után.
Azok roppant prédát ejtettek. A ki el nem futott a karavánból, azt levágták s lerakva az elfogott öszvérekről a zsákmány javát, azt a saját vállaikra vették; mert azon az úton, a melyen ők járni szoktak, teherhordó állattal nem lehet botorkálni.
Mikor én a mankóval sántítva eléjük kerültem, nagy hahotával fogadtak.
– Hát téged mi az ördög lelt? Kérdé tőlem Nyedzviedz.
– Jaj, hagyd el! odavagyok! nyöszörögtem én keservesen. Koldussá lettem, a mint egy sánta törököt, a ki a mankós lábával nem tudott előlem elfutni, megöltem, az haldokolva azzal átkozott meg, hogy «no hát vedd hasznát a koltuk-dengeneginek s légy olyan sánta mint én!» S abban a perczben úgy összezsugorodott a bal lábam, hogy nem tudom többé kinyujtani.
– Bizonyosan megbánta a lábad a hideg vízben álldogálást, mondá Nyedzviedz. Megesik az az ilyen kényes kutyán, mint te vagy. De ne félj semmit. Van közöttünk, a ki az ilyen baj meggyógyításhoz ért. Hej! Przepiorka! Jer ide!
Megszeppentem. Ha vizsgálat alá veszik a lábamat, kisül, hogy semmi baja sincs. Igyekeztem az inaimat minél jobban megfeszíteni, hogy görbe maradjon a lábam, a míg Przepiorka tapogatja, kenegeti, huzogatja, hogy csakúgy ropog bele minden csontom.
Egyszer aztán azt mondá Przepiorka, hogy:
– Bizony össze van ez a láb zsugorodva egészen.
Erre én elfelejtkezem magamról, s ijedtemben ki akarom nyujtani a lábamat… s akkor aztán még nagyobbat ijedek. A lábam, a mit sántának hazudtam, valósággal össze volt zsugorodva, nem tudtam többé kinyujtani.
Megvert az Isten. Rajtam maradt a veszedelem, a mit magamra hazudtam.
Csakugyan sánta maradtam igazán s nem tudtam lépni a koltuk-dengenegi nélkül.
Hej, hogy átkoztam magamban azt a vén törököt, a ki a koltuk-dengenegit örökül rám hagyta!
IV. A BERDICZOVI ZÁRDA.
– Ne búsulj semmit! mondá Nyedzviedz, mikor azt látta, hogy keservesen vakartam a fejemet, azon való bánatomban, hogy a lábamat nem birom leereszteni. – Most veszszük még csak igazi hasznodat, hogy megsántultál. Ilyen ember kellett nekünk régen.
Azzal parancsot adott egy széles vállú ficzkónak, hogy vegyen föl a nyakába, s aztán úgy lovagoltam emberháton, ha az egyik elfáradt, változtatva a paripát egész az oczakovi erdőkig. A gonosz hajdemákok azzal álltak rajtam boszut a kényszerü megnyergelésért, hogy folyvást dalolták előttem-utánam azt gúnydalt, hogy: «Fáj a kutyának a lába. Megütötte a szalmába».
Az oczakovi erdőben pihenőt tartottunk, ott azután azt mondta nekem a Nyedzviedz:
– No Barán, te tovább nem jösz velünk, hanem elkecskebokázol a biczebócza lábaddal Berdiczovba. Ott kikémleled a dörgést. Aztán visszasántikálsz hozzánk a Presjakavárba, s hirül hozod, a mit kitanultál. Akkor aztán attól függ, hogy milyen erővel induljunk neki? Mert én el akarom foglalni Berdiczovot.
A mohilovi merénylet csodálatos sikere elkapatta a rablóvezért. Mivelhogy itt háromszázad magával kétezer embert szétvert, a kik közül legalább ezernek volt puskája, most már nem kevesebbre gondolt, mint hogy egy bekerített várat bevegyen ostrommal.
Arra pedig, hogy valaki Berdiczovba bejusson, semmi sem volt olyan jó alkalmatosság, mint egy sánta láb.
Messze földről, még külső országról is ez volt valamennyi sántának, kacskának, zsugorodott tagúnak és inaszakadtnak a találkozó helye.
A berdiczovi úton egyik csapat a másikat érte, a ki mind a csodatevő helyre igyekezett. A ki rongyos volt, mankójával mérte végig az utat, a tehetősebbek öszvérre kötözve vitették magukat. A falusi parasztot talyigába fektetve tolta a felesége; a grófok aranyos zsellyeszékben vitették magukat s a polgárok kétkerekű ökrös szekeren utaztak mind Berdiczov felé.
Berdiczov a fehér barátoké volt, egy kellemes völgy teknőjében kiemelkedő halomra építve. Maga a kolostor erős bástyákkal volt körülvéve, a miket még köröskörül vízárok is védett, sánczkarózattal. A domb tövében volt egy hévízforrás, mely az árkokat ellátta s távolabb már hétkerekű malmot hajtott. E vízárkon át csak szűk felvonó hidon lehetett a bekerített kolostorba bejutni. A tömérdek bucsujáró nép – a kolostor falán kívül épült városkában talált elhelyezést, s egyszerre száz embernél többet nem eresztettek be, akármilyen nagy ünnep volt, mert több nem is fért be a templomba; hanem ha nagy volt a sokaság, egész nap tartották a misét, az egyik száz ember bejött az egyik kapun, a másik száz kiment a másikon. Az udvaron, a bástyákon pedig állig, sarkig fegyverezett őrség volt felállítva mindig éjjel-nappal, s gond volt rá, hogy a látogatók semmiféle fegyvert be ne hozzanak magukkal.
Mert a berdiczovi kolostorban mesés kincsek voltak felhalmozva. Nem csodálom, hogy úgy fájt azokra Nyedzviedznek a foga.
Egy oltár vert ezüstből csinálva, a mit Sztaniszló fejedelem ajándékozott a kolostornak; egy áldozó-asztal, a minek tömör arany táblájára volt felvésve az ajándékozó Leszczinszky grófnak a csodás története; fogadalmi képek, csupa drágakövekből rakott mozaikmunkával, arany kelyhek és medenczék, karbunkulusoktól szikrázó szentségtartók, régi koronák, a miknek viselői kétszer akkora fejüek lehettek, mint mi vagyunk; keresztek, miken a zafiroktól és igazgyöngyöktől nem látszott az arany; drága ereklyetartók, ezüst szekrények, miken aranyból vert szobrok vannak; aztán csodálatos mesterművű órák, a mik mind jártak, ütöttek és harangoztak, s e szemvakító pompa és gazdagság, e kincshalmaz és művészi remek közepett, azok a mankók, a miket az itt csodamódon meggyógyult nyavalyások itt hagytak.
Mikor legelőször e kincstárházba beléptem, a sok drágaság között ezeket a mankókat láttam meg legelébb.
Hej de örömest itt hagynám én is azt az átokverte koltuk-dengenegit, a mi a hónom alá szegődött, a benne levő aranyokkal együtt.
Aztán megzendült az ének a khórusban.
Én nem tudom azt kimondani, hogy mit éreztem az ének alatt. Nem láttam én e templomnak sem ezüstjét, sem aranyát; nem számláltam, mennyi mázsára mehet az? mert én csak azt a szent képet néztem ott az oltáron, a mi le nem vette rólam a szemeit, mindenütt rám nézett, mintha a lelkembe nézne, s ott olvasná, hogy én e szent helyre gonosz, istentelen szándékkal jöttem s szemrehányásokat tenne érte; az az ének egészen kiforgatott az idáig hozott gondolataimból, úgy, hogy senki a nyomorékok és szenvedők gyülekezetében őszintébb vezekléssel nem verte a mellét az öklével, s nem csúszott térden a márványpadlat fölött, mint én.
Midőn a szertartásnak vége lett, egyenkint mindenkit odabocsátottak a perjel elé, hogy átvegyék az áldást.
A perjel hosszú őszszakállú agg volt, a hogy az öreg Istent festik. Minden vonásában az a véghetetlen jóság kifejezése.
Előre tudtunkra volt adva, hogy a fehér barátok a beköszöntő látogatóktól nem fogadnak el semmi ajándékot. Csak búcsúvételnél teljesíti azt, a kinek tetszik. A perjel kiosztja az áldást az eléje járulók között; a nélkül, hogy kérdené, ki az igazhívő, ki az eretnek; lehet zsidó, lehet mohamedán, mindenkit egyformán megáld. S lehet valaki tele halálbűnökkel és vétkek elkövetésének rémes szándokaival, meg nem gyóntatja elébb. Megáldja, úgy bocsátja el, s csak azután, ha a megtérő vétkes visszatér másodszor is, megenyhülve, akkor fogadja el tőle a gyónást és az ajándékot.
Én egészen megtörve kerültem ki a templomból. Elfeledtem, hogy miért vagyok ide küldve? nem jutott eszembe kikémlelni a sánczok erejét, a felállított mozsarak lőképességét, az őrség létszámát, csak biczegtem a többi búcsújárókkal tova, annak a zsolozsmának a dallamát dudolva magamban, a mit a többiek hangoztattak; míg a hévízforráshoz elértünk. Itt engem is levetkőztettek, s beleültettek egyikébe azoknak a bakoknak, a miken a sánták, zsugorodottak úszkálnak a víz fölött. Urat és szegényt nem lehet itt megkülömböztetni.
Mikor kijöttem a vízből, már nem voltam sánta többé. Az összezsugorodott lábam olyan ép volt, mint a másik.
«Miraculum! Miraculum!» kiáltozá az egész gyülekezet, s én magam elkezdtem sírni, mint egy gyermek.
Hát mégis van Isten! Daczára annak, hogy én annyiszor mondtam, hogy nincs?
Hát nem bánthatom meg őt annyira, hogy mikor hozzá fordulok meg ne bocsásson?
Fogtam a mankómat, most már nem a hónom alá, hanem a vállamra vetve, úgy tértem vissza a perjelhez.
Rám ismert és szeliden mosolygott.
Odatérdeltem elé, s azt mondtam neki, hogy gyónni akarok.
És aztán meggyóntam neki mindent.
Hogy a hajdemák-vezér megbizásából jöttem ide, kolostora erősségét kikémlelni. Hogy a rablók meg akarják támadni Berdiczovot, s van ostromágyujok is, a mivel a falakon rést lőjjenek. Van négyszáz elszánt czimborájuk, a ki képes halálveszélylyel megmászni a falakat.
Az ősz perjel meghallgatta gyónásomat és feloldott.
Aztán azt mondá:
– Eredj vissza azokhoz, a kik küldtek. És aztán vigy nekik tudósítást arról, a mit tapasztaltál. Hadd jöjjenek. Te maradj ott velük és a mit rád biznak, hogy az ostromágyuval lövesd a kolostort, azt teljesítsd.
– Én tegyem azt, atyám? szólék elbámulva.
– Igen. A pattantyustól függ, hogy milyen sikere legyen az ágyuzásnak. Lőhet jól, lőhet rosszúl. Inkább te légy ott, mint más.
– Rajta leszek, hogy rosszúl lőjjek.
– Tőled függ, hogy a felmentésünkre jövő seregnek elég időhaladéka legyen megérkezni. Te az ostromot elhúzhatod hosszasan.
– Úgy fogok cselekedni.
Annak a bizonyságára, hogy a szavamat híven be fogom váltani, otthagytam a töröktől kapott mankómat is a perjelnél. A hála is ösztönzött rá. Cserébe egy kigyógyult sánta lábért még az olyan mankó sem drága, a mi aranynyal van bélelve. Azt is megmondtam a perjelnek.
– Jól van fiam, szólt a kegyes öreg. Ha bennünket megszabadítani serénykedel, s a veszedelem elfordul rólunk, én visszaadom a nálunk hagyott aranyaidat s még azonfelül is adok neked valamit, a mi többet ér sok siklus aranynál: utat a megtérésre. Befoglak ajánlani az ország hatalmasaihoz, hogy derék ember módjára élhess tovább s nevednek becsületet szerezz. Ezt a szűz Mária képet pedig vidd haza a feleségednek.
Egészen megtérve, töredelmes szívvel kerültem vissza a Preszjaka-barlanghoz.
Ott azonban rögtön újra kellett kezdenem a hazugságot, mert ez által a hajdemákok tőrbecsalása volt a czélom. Czimboráim újjongva fogadtak, a mint meglátták, hogy ép lábbal jövök; én aztán azt hazudtam nekik, hogy valami boszorkány gyógyított meg ördöngős ráolvasással a tagzsugorodásból. Azt elhitték. Ha elmondtam volna igazán, hogy a berdiczovi perjel áldása fogott rajtam, mindjárt gyanúba vettek volna.
Akkor aztán haditanácsot ültünk s én elmondtam a vezérek előtt, a mit a számukra hoztam.
Annyit már kifundáltam a magam eszével, hogy a jó hazugsághoz megkívántatik, hogy legyen benne valami igaz; mert a nélkül az embert hamar rajtakapják.
Leirtam a kolostor kincseit, hozzátéve még azokat is, a miket nem láttam, a kádakkal álló arany és ezüst pénzt. Erre fájt leginkább a hajdemákok foga. A Nyedzviedznek magas vágyai voltak. Az volt a terve, hogy ha egyszer nagyon sok pénzt összegyüjtött, zsoldjába fogadja valamennyi szétszórt rablóbandáját a Kárpátoknak, s azokkal egyszerre közös terv szerint megrohanja a halicsi városokat, a főurak kastélyait lerombolja s aztán kikiáltatja magát nagyfejedelemnek. Számított rá, hogy ha az urakat és papokat kell kirabolni, a nép melléje áll.
Egész éjszakán át elbeszélgetett velem e rémséges terveiről, a miknek sehol sem volt vége. Meg nem akart addig állni, a míg valamennyi istentelenek pápájává meg nem teszi magát.
A kolostor erődítményeit aztán úgy irtam le a rablók előtt, hogy azok hosszú ostromot várnak s igen erősen vannak védelmezve. Pedig a mi csatakígyónkkal az első nap rést lehetett volna rajtuk lőni, s az ő rozsdás taraczkjaik nem sok kárt tehettek az ostromlókban. A perjelt magát úgy irtam le, mint a ki nagy hadvezéri talentum. A vízárkok leirásával, a mik a víz alá rejtett hegyes karókkal vannak teletüzködve, egészen elvettem a kedvét a rabló hadnak, hogy rohammal támadja meg a sánczokat. A «spanyol lovasokról» és tűzaknákról is tudtam nekik csodadolgokat beszélni, úgy, hogy egészen megnyugodtak az én szakértően formált tervemben. Én a mi sugárágyunkkal a bástya egy részét úgy fogom lerombolni, hogy annak az omladványa a vízárkot betemesse, akkor azután ott a résen könnyen keresztül hatolunk.
A Nyedzviedz kedvét annyira megnyertem, hogy teljhatalmat adott az ostrom vezetésére.
Én különös kegyül csak annyit kértem tőle, hogy engedjen egy napra visszamennem a Viszpa-Ogródba, hadd látom meg az én kedves Madusomat, a ki azóta azt hiheti, hogy tán meg is haltam.
Nem örömest állt rá Nyedzviedz.
– Ismerem az asszonyfélét. Nem jó a harczosnak asszonnyal szóba állni, mikor harczba akar menni. Az még rosszabb, mintha imádkoznék. Az asszony mindjárt sír, s abban a vízben a gyönge szív hamar megolvad.
De én addig erősködtem a kívánságom mellett, hogy kénytelen volt engedni.
Még egyszer megnyitották előttem a Viszpa-Ogród szikla folyosóját.
Szép őszi délután volt, mikor a meredek sziklalépcsőzeten a csendes kis sziklaszigetbe leballagtam.
Már messziről hallottam, kis házunkhoz közeledve, az én kedves Madusom ismerős danáját.
Megérezte a jó lélek, hogy közeledem és kifutott elém.
Mintha most is látnám, milyen szép volt, milyen öröme volt.
Azt hitte, hogy már most ott maradok végkép.
Nem rontottam el az örömét. A búcsúzás pillanatára halasztottam azt a szót, a mi majd könyekre fakasztja, hogy újra eltávozom messze, veszélyes útra.
Azt az egy éjszakát boldogságban akartam eltölteni.
Engedtem neki, hogy előbb ő mondja el a maga dolgait. Hadd dicsekedjék el vele, mennyi aszalt gyümölcsöt, mennyi füstölt pisztrángot rakott el télire, hány döböz turóval látta el a házat? Milyen szép vásznat szőtt a maga termesztette lenből. Aztán nagy pirulva, nagy dicsekedve megmutogatta a maga készítette kincseit. Egy kis parányi gyöngyös főkötőcskét, egy legapróbb embernek való zubbonykát, hogy azoknak láttára majd a szivem ugrott ki a helyéből.
Azt suttogta hozzá, hogy mikor a karácsony ünnep eljő, akkor az ő bethlehemi jászolkája is kész lesz.
Oh mint szerettem volna itt maradni nála: örökre a Viszpa-Ogródban maradni.
De hát nem lehetett. Nagyobb terveim voltak vele. Ki akartam őt innen szabadítani; elvinni magammal s úrasszonyt csinálni belőle.
Mikor aztán ő kifogyott a dicsekedésből, akkor rám került sor, hogy mondjam el én is, a mi azóta történt velem.
No azzal nem volt ok valami nagyon dicsekedni. S úgy tapasztaltam, hogy az a Madus, a ki a Viszpa-Ogródban a galambokat eteti, nem ugyanaz, a ki a Nyedzviedzzel minden rablókalandra együtt járt; mert a karaván kirablása történetének elmesélése alatt valósággal kilelte a hideg, úgy elborzadt tőle. Hát még mikor a sánta lábam történetét elmondtam neki! De újra felemelkedett aztán, mikor meggyógyulásom csodáját elbeszéltem, s attól aztán ő is meggyógyult végkép, mikor a boldogságos szűz képét átadtam neki, a mit a perjel küldött.
Pedig ez a kép lett a halála.
De hát ez lett az üdvössége is.
Csak reggelre kelve mondtam meg a jó léleknek, hogy itthon létem ideje letelt s megint odább kell mennem.
Hogy marasztott csókjaival! Hogy borult a nyakamba, s aztán meg a térdeimhez! Nem akart elereszteni. Talán előre megérezte, hogy e testben nem fogjuk egymást többé látni? Hasztalan biztattam, vígasztaltam, hasztalan esküdtem neki, hogy visszajövök érte, hogy csak azért megyek el most is, mert az ő sorsáról akarok gondoskodni: nem vette be a jó szót; de elkisért az egész sziklalépcsőn fel s talán velem jött volna vissza a barlangba, ha ott szembe nem jött volna ránk az apja.
A Nyedzviedz aztán visszariasztá. Azzal ijesztette, hogy a hajdemákok közé nem jó vetődni ilyen menyecskének, mert a rablók babonája az, hogy a kinek egy nem született gyermek kis ujja van a zsebében, azt nem sebzi meg se golyó, se kard.
Még egyszer meg akart csókolni, de a Nyedzviedz közénk állt s azt mondta: «elég volt!» Aztán betaszított maga elé a sziklafolyosó szádába.
Én, a míg csak a világító nyilás látható volt, vissza-vissza néztem, s mindig ott láttam állni az én Madusomat a kerek nyilás közepén.
Olyannak látszott előttem, mintha egy szent állana a fényes glória közepett.
A folyosó egyre sötétebb lett, s az a glóriás kép annál fényesebbnek látszott. Egyszer aztán elhajlott a sikátor s az én vizióm eltünt.
Mi még az nap felkerekedtünk, négyszáz hajdemákkal, meg a sugárágyunkkal s nappal végig vonulva a preszjakai völgyön, az éj oltalma alatt, szép holdvilágnál kijutottunk az országútra, a hol nem féltünk semmi ellenállástól többé.
V. A KARÁCSONYÉJ.
Őszszel kezdtük el az ostromot s én olyan szépen vezettem azt, hogy a deczember is ott talált bennünket. Háromszor is megváltoztattam az ostromlöveg helyét s olyan nagy távolból lőttem vele, hogy nem tehetett nagy kárt a falakban.
A Nyedzviedz ugyan mindig sarkalt, hogy menjünk közelebb a bástyákhoz; lám azoknak az ágyugolyói is csak úgy gurulva jönnek már idáig; s egyszer a maga paraszt eszével ki is találta a térségen a legjobb pontot, a honnan a váracsot egész sikerrel lehetett volna lövetni s kényszerített, hogy ott állítsam fel az ágyumat. Szót kellett fogadnom; de én, mialatt a sánczokat éjszaka elkészítettem, lopva egy hordócska lőport helyezék el a földeskosarak alá. Reggel aztán azt mondtam Nyedzviedznek, hogy vigyázzunk magunkra, mert itt a várbeliek tűzaknát ásnak alánk, az éjjel jól hallottam, a mint a föld alatt dolgoztak; a földre helyezett dob bőrén a ráhintett borsószemek csak úgy tánczoltak.
Nem akarta elhinni. Azt mondta, hogy megeszi ő azt, a ki a várból idáig vakandokmunkát mer csinálni s csak azért is ott maradt a következő éjjel is, a lövetés sikerét megfigyelni.
Én aztán azt tettem, hogy egy hosszú nádszálat dugtam bele az elrejtett lőporos hordóba, azon húztam keresztül a salétromos zsineget, mert óvatosnak kellett lennem: a Nyedzviedznek finom szaglása volt; lőtávolon kívül megtudta érezni a kanócz szagát, ha valahol lesben elrejtett ellenség várt reá. Így nem érezhette azt meg.
A lőpor aztán a legjobbkor lobbant föl, mikor épen a Nyedzviedz a mellvédnek támaszkodva, bámult a kilőtt golyó után. Úgy kellett őt a lábánál fogva kihúznom a sánczkosarak alul. Azért kutyabaja sem lett, hanem a kedve egészen elment olyan közelről lövetni a várat, a honnan a tűzaknával elérik az embert s tanácsomra megint visszamentünk a távoli dombra.
Azzal biztattam a zugolódó hajdemákokat, hogy mikor beállnak a téli fagyok, akkor a vízárkok is mind befagynak s nekünk könnyű munkánk lesz a jégen keresztül ostrommal mászni meg a falakat. Azt azonban elhallgattam előlük, hogy a hőforrás soha sem engedi befagyni a sánczárkokban a vizet s ha nekünk orrunk-fülünk lefagy is, de a sánczárok be nem fagy.
E közben szépen eljött a karácsony. Rám nézve sokszorosan várva várt nap. Az örök-kalendáriumot ott hordtam az órám lánczára akasztva. Baseli munka volt mind a kettő.
Kegyetlen csikorgó hideggel köszöntött be a karácsonyszombat reggele; északi szél fujt, csak úgy hordta a havat, hogy tíz lépésnyire nem lehetett látni. Épen ilyen időre számítottam.
Az ágyúzást félbe kellett hagyni, miután a vár épen nem volt látható a hófergeteg miatt; a hajdemákok mind a sátoraikba huzódtak, s ott ittak és koczkáztak. De hát mire koczkáztak, ha pénzt nem volt szabad maguknál tartani? Pofoncsapásra. A nyertes fizetett, a vesztes állta. Soha sem volt kedvem ehhez a játékhoz. De a hajdemákoknak bolond kedvük telt benne.
Én az alatt, míg minden sátorban folyt a tivornya, hangzott a részeg lárma, káromkodás, csendesen meghuzódtam a magam sátorában s visszagondoltam elmult éveimre, mi minden történt velem ezen a szent napon? elkezdve az első gyermekkori emléken, mikor az anyám karján ülve, az első mézeskalácsbábot levettem a karácsonyfáról s aztán sajnáltam megenni, mert aranyos volt. Aztán eljutottam a viszpa-ogródi házikóig s azon gondolkoztam, hogy a míg én itt a hótól félig betemetett sátorban hallgatom a hideg szél zúgását, távoli harangok bongását, közeledő paripák dobogását, vajjon az alatt az én kis Madusomnak elkészül-e már a bethlehemi jászolka?
A berdiczovi kolostornak valamennyi harangja zúgott éjféli misére. Körülöttem valamennyi sátorban danoltak trágár dalokat. A vezér sátorában a pópa egy misének a parodiáját énekelte. Künn a szél szétzavarta az égen a felhőket, a holdvilág előtt százféle boszorkány-alak repült végig, egész rajostul, mindenféle torzidomokat öltve, azok ilyenkor mind találkozót tartanak. A berdiczovi várbástyákon lehetett látni a processiót, a mint a tömérdek lámpások hosszú sora a templom felé elvonult. A szél az alatt, mint az éles homokot, úgy szitálta az apró, de sűrű havat ide lent.
Egyszer aztán, a mit olyan régen hallgattam, fülemmel a földre fekve, a lódobaj egész közelből kezdett hangzani. Most értek el a sziklaútra, melyről a szél elseperte a havat; a míg a sikon a mély hóban gázoltak, nem volt oly észrevehető a nesz: ezek Visznovieczky herczeg dragonyosai!
A találkozó erre az éjszakára volt nekik kitűzve, a mikor a hajdemákok a dorbézolástól elázva, sátoraikban fognak heverni.
Magam nem vártam be őket. Sötétben minden tehén fekete. Ha valamelyik dragonyos egyet húz a tarkómra, jókor lesz már aztán mondogatnom, hogy én ez vagyok és nem amaz! Hirtelen kibujtam a sátoromból, nyakamba kaptam a köpenyegemet s elkezdtem szaladni toronyirányában Berdiczov felé. A mint az első futamodás után megálltam lélekzetet venni, s visszapillantottam az elhagyott táborhelyre, most már a földön láttam azt a boszorkány-futást, a mit eddig az égen, csakhogy a széllel ellenkező irányban. Egy bomladozó ördögrajt szent-György alakok villám kardjaitól paskolva; ádáz futás, üldözés, a fehér havon fekete tömegeknek előre-hátra hömpölygése. Az éjjeli támadás minden lövöldözés nélkül ment végbe. Mi történt a hajdemákokkal? nem tudom; mert én megint a lábam közé kaptam a földet és futottam, míg csak el nem értem a vízpartig. Ott azután a kapu előtt addig kiabáltam, míg le nem eresztették értem a felvonó hidat.
Az éjféli misének épen akkor volt vége. A szerzetesek hosszúnyelű lámpásaikkal a templomi körmenetet vezették és énekelték a dicsérő zsolozsmát, a mit azután a mögöttük járó polgárok s a kolostorba szoruló mindenféle nyomorékok, sánták, bénák chorusa utánuk zengett.
Hej, hogy bomlott egyszerre az egész ájtatos processio, a mint eléjük álltam a mennyezetvivőknek ezzel a szóval: «itt van a Visznovieszky herczeg s veri a hajdemákokat!» Hej, hogy félbeszakadt egyszerre a zsolozsma, hogy rivallta egyszerre minden torok: «ad arma!» hej hogy hagyták ott maguk a mennyezetvivő senatorok a perjelt az utcza közepén, hogy puskáikért haza szaladjanak, még a sánták is féllábon ugráltak s mankóikkal fenyegetőztek. Most már a hajdemákok felgyujtott sátorainak világánál a bástyákról is lehetett látni az ostromlók veszedelmét, kik a felmentő sereg elől hanyatt-homlok rohantak, a merre nyitva volt a világ. Most már a vitéz városi polgárság sem tartóztathatta vissza hősi indulatát; ki mi fegyvert kezébe kaphatott, rohant vele a hidon keresztül ki a csatamezőre; a barátok kereszttel a kezükben vezették elől, s a koldusok, mankóval kezükben, biztatták hátul a kirohanó sereget, mely ezen éjjel nagy pusztítást követett el a hajdemákokban, mind azoknak, a kiknek a dragonyosok már levágták a fejüket, még a lábaikat is levagdalva.
Hogy a Nyedzviedz maga megmenekült-e a nagy mészárlásból, azt ezuttal nem tudhattam meg, hanem hogy én magam megmenekültem mind ebből a veszedelemből, mind a hajdemákok körmei közül, azért ugyan hálát adtam az Úr Istennek.
És ezzel végződött az én rablói életpályám.
Itt szünetet tartott a vallomás tevő vádlott, magának is szüksége levén a pihenésre, a biráinak is.
(– Cogito, mondá a nagyherczeg, hogy reus a causa kimenetele által rehabilitálta magát, a mennyit vétett, annyit helyrehozott! Isteni miraculum által salválódott; s nem illik ott, a hol a mennyei biró absolutiót adott, a földi biráknak condemnálni.)
(– Óh hiszen ha kegyelmességed rábizza erre a calefactorra, hogy magyarázza ki a gonosz tetteit, ez mind a huszonkettőt úgy felcziczomázza, hogy a végén még beatificatióját fogjuk indítványozni! mondá erre a soltész.)
(– Nihilominus, ez a főbenjáró bűne deleáltassék!)