HARMADIK RÉSZ.
A HERCZEG SZOLGÁLATÁBAN.
I. MALACH.
Másnap folytatá a vádlott vallomását.
E csodálatos megszabadulásom után annyira elfogott a kegyesség, hogy elhatároztam magamat, hogy áttérek a római katholikus szentegyház kebelébe. Nagyon szivemre hatottak azok az ünnepélyes szertartások, a lélekemelő ájtatosságok s a papok kegyessége. De a mi leginkább megnyerte a lelkemet, az volt a gyónás. Milyen jól esik az embernek, ha egyszer magáról beszélhet, ha talál valakire, a kinek elmondhat olyan titkokat, a miket egyedül ő maga tud, a mik álmában kínozzák, a mik ki nem akarnak a fejéből menni, a mik vele járnak, kelnek, ébrednek, mindaddig, a míg valakinek el nem mondhatja. S még aztán bűnbocsánatot is kap! Visszanyeri az adóslevelet, a mi az ördög kezében volt. Nekem nem volt elég egy nap, egy egész hétig tudtam gyónni a jó pater Agapitusnak.
Utoljára aztán azt is meggyóntam neki, hogy nagyon unom már ezt a szent életet itt a kolostorban, a hol egész nap betegeket kell ápolni, s szeretném valahol künn a világban folytatni, ha nem is az eddigi bűnös életet, de mindenesetre mulatságosabb napokat az eddigieknél. Arra kértem, hogy ajánljon be engem valahová egy lengyel dynastához valami olyan hivatalba, a hol kevés a dolog, és sok a mulatság. Van ilyen úr elég s azoknak van szükségük ilyen emberre, mint én.
– Jaj, édes fiam, mondá a kegyes atya; azt, hogy én tégedet valamely keresztyén világi úrhoz berekomendáljalak, semmiképen nem tehetem; mert nem volna elég azt bizonyítanom, hogy jelenleg igen kegyes confrater vagy; azt is bizonyítanom kellene, hogy mind ekkorig tiszta életű, kegyes ember voltál. Annak pedig én az ellenkezőjét tudom. Hamis tanubizonyságot tennem pedig énnekem nem szabad. Hanem azért segítek rajtad. Ime, visszaszolgáltatom a nálam hagyott mankódat. Azon módon tele van aranynyal most is. Fogd ezt, sántikálj be vele Lembergbe, koldusi ruhában ott keresd fel a zsidó városban Malach mestert. Rátalálsz, csak kérdezősködjél. Az egy gonosz életű, ördögök czimborája. Rég megérdemlette volna, hogy máglyára kerüljön, oda is jut, ha a szent inquisitió behozatik. Ez a neked való ember. Annak mondd el, hogy mire van szükséged? az megérti, és ha megismerteted vele, hogy a mankódban mi rejlik, tudni fogja, hogy mikép segítsen rajtad; mert az rég elzálogosította a lelkét a pokolnak. Én nem segíthetek rajtad.
Én magam is átláttam, hogy egy ilyen kegyes életű férfiu hamis adatokkal teljes ajánló levelet nekem, notorius bűnösnek nem adhat; elég tőle, ha tudatja velem, hol találok egy nekem való hamisítót, a ki ohajtásomat kész leend teljesíteni? ennélfogva háládatosan megcsókolva a kezeit és búcsut véve tőle, fogám a hónam alá a mankómat, s most már igazán simulálva a sántaságot, elbiczegtem Lembergig, mindig gyalog és koldulva, hogy az úton ki ne raboljanak.
Lembergben legelső dolgom volt a zsidó várost felkeresni, a hol a szűk utczákban nem lehet szekérrel járni; a mint a sikátorba beléptem, a mi egész zsibvásár volt végtül-végig, azonnal körülfogott egy csoport zsidó gyerek nagy zsivajjal.
Én elővettem tarsolyomból egy dénárt s azt mondtam, hogy annak adom, a melyik el tud engem vezetni a Malachhoz.
Erre elkezdtek egymás között dülekedni, hogy melyiké legyen a dénár? A legnagyobb suhancz, a ki a többit el tudta verni, vállalkozott rá, hogy ő megszolgálja a dénárt.
Az azután mindenféle szűk sikátorokon keresztül, a hol két ember alig bírja egymást kikerülni, elvezetett egy butikba, a minek az ajtajában egy vén asszony guggolt, szemöldökig húzott bársony főkötőben s miután a suhancz a dénárt elébb kicsalta tőlem, azt mondá: «én nem tudom, hogy hol lakik a Malach? hanem ez az asszony tudja».
Azzal elszaladt tőlem.
Annak az asszonynak pedig folyvást reszketett a feje, olyanformán, mintha azt integetné, hogy «igen is, jól van».
Én most feljebb kezdtem s elővettem egy máriást.
– Hallod-e anyóka, ezt a szép pénzt mindjárt neked adom, mihelyt megmondod nekem, hogy hol lakik a Malach?
Az anyóka feje «jól van jól»-t billegetett; ő maga fölkelt a zsámolykájáról, betért a boltjába s teletöltve egy szűknyakú «egyest» piros lengyel pálinkával, azt odahozá elém s aztán tartotta a tenyerét a pénzért.
– Nem pálinka kell nekem, hanem a Malach! kiáltám én mérgesen.
Az anyóka visszament a boltba s akkor meg egy másik egyest hozott ki, megtöltve zöld muszka pálinkával.
Ekkor vettem észre, hogy az a gaz suhancz engem egy süket asszony kezébe szolgáltatott ki, a ki annyit se hall, mint a fekete föld.
Mikor harmadszor is a fülébe ordítottam a Malach nevét, akkor meg egy skatyula féregvesztő kenőcscsel akarta beváltani a máriásomat.
Gondoltam magamban: hátha egy koronás tallér meggyógyítaná a süketségét? Megtette. A tallér láttára az anyókának egyszerre megnyiltak a fülei. «A Malach!» suttogá, fejét biczegtetve. «Gyere utánam».
Azzal bezárta a boltajtót, kinyitott előttem egy kis alacsony ajtócskát a sarokban, azon keresztül bebocsátott egy labodás udvarra, onnan felvezetett egy rozzant lépcsőn egy szennyes ruhákkal tele aggatott padlásra; abból egy másik padlásra, onnan le egy szűk folyosóra, abból egy fáskamarába, onnan megint egy pinczébe, azután egy függő hidon keresztül, mely valami bűzös csatorna fölött vitt át, utoljára egy hosszú kongó folyosóra ért velem, ott egy keményfa ajtót koczogtatott meg a mankója végével s azt suttogá a fülembe:
– Én sem tudom, hol lakik a Malach, hanem elhoztalak a «csoda emberhez», aki mindent tud, bizonyosan ezt is tudja.
A keményfaajtó megnyilt s én egy tisztes ezüst szakállú alakkal álltam szemközt. Azaz, hogy nem szemközt, mert ő vak volt.
Szép nehéz selyem kaftány volt rajta, drága keleti övvel átkötve a derekán, a miből azt sejtettem, hogy itt a tudakozódásnak még magasabb lesz az ára. Kivettem a tarsolyomból egy aranyat.
– Te vagy a csoda ember, a ki mindent tud? Kérdezém tőle.
Az öreg nem volt fukar a szóval. Egész készséggel fölvilágosított róla, hogy ő tud a madarak nyelvén s megérti a négylábú állatok beszédét, tud a sárkánynyal beszélni s megérzi a forrásvizet a föld alatt, megmondja mindenkiről, hogy az atyjának a fia-e? Sőt azt is tudja, hogy az ördögök mi nyelven beszélnek egymás között?
– Nekem pedig mindezekre a tudományokra nincs szükségem, mondám neki, hanem ha azt megmondanád, hogy hol lakik a Malach? akkor azt nem hagynám köszönetlenül.
– Óh édes fiam, szólt az öreg, vak szemeit felfelé forgatva, ugyan már, hogy kérdezhetsz ilyet? Hiszen Malach annyi van a világon, mint virág a mezőn, mint csillag az égen. Lembergben lakik hetvenkét Malach, van Malach Meshugge, Malach Miczráim, Malach Hosen, Malach Pinkász, Malach Hamovesh. Mit tudhatom én, hogy melyik Malachot akarod te megtalálni?
– Hát azt, a melyik hamisító.
– Óh édes fiam! kiálta az öreg. Mennyire sajnállak, hogy ilyen gonosz úton jársz! A kiket én ismerek, azok mind kegyes, istenfélő emberek.
Segítenem kellett a bölcs férfiu emlékezetén. Odanyomtam a markába az aranyat. Azt megtapogatta az ujjai hegyével s miután meggyőződött róla, hogy az csakugyan arany, ily salamoni bölcs mondással oldotta meg a kétséges kérdést:
– Édes fiam, én azt, a kit te keressz, ki nem találhatom. Te soha sem láttad őt, én pedig vak vagyok. Hanem bizzuk az itélethozatalt a csodatételekre. A csodatételekben nyilatkozik az Úrnak hatalma.
Azzal fogott egy hosszú aczéltűt; azzal az előtte fekvő vastag könyvbe beleszúrt. Azután fölkereste az utolsó lapot, melyen a tű hegye keresztül hatolt; s akkor annak sorain végig jártatva az ujjai hegyét, látnoki orczával így szólt:
– A kit a csodatétel megjelöl, az nem más, mint Ben Malach Peixoto, a portugallus. Nem én mondom: a csodatétel mondja.
– S hol találom meg ezt a portugallust?
– A mint kilépsz az én kapumon, épen átellenben találod az ő kapuját. Kétszer koczogtass az ajtaján, azután még egyszer, és utoljára kétszer, akkor bebocsátanak. Most távozzál békével.
Azzal egy izmos szolgalegény lámpással levezetett egy sötét lépcsőn, kieresztett a kapun s én ott találtam magamat ugyanazon utczának a bejáratánál, a melyben bejöttem; a Malach háza volt benne a legszélső szögletház. S engem félnapig hurczoltak föl és le, előre és hátra az egész ghettón keresztül, azért, hogy a legelső házhoz odataláljak.
Az ajtóban egy birsalmaképű törpe ficzkó fogadott el a szabályszerű koczogtatás után, a kiről maig sem tudom, hogy fiu volt-e vagy leány?
A nyelvet, melyen beszélt, nem értettem; nem is nyelv volt ez talán.
Fölvezetett egy csikorgó falépcsőn valami sötét szobába, a minek egy zugában ült egy emberi alak, háttal fordulva felém, az őt üdvözlőhöz.
Az egész beszélgetésünk alatt folyvást háttal volt felém fordulva.
Előtte egy tükör állt, abból nézett ő engem. A mi keveset e tükörből egy-egy pillanatra elleshettem az ő arczából, az arra tanított meg, hogy a rejtélyes embernek nincsen szakálla. A portugall zsidók szokása szerint sima arczot visel. S ez arcz most épen be volt kenve auripigmentummal, a mi a szakálltarlót leedzi, minthogy Mózes törvénye tiltja vassal irtani a szakállt.
– Itthon van a Malach? kérdezém tőle.
– A Malach itthon van, felelt rá a megszólított; ki azután is folyvást úgy beszélt a Malachról, mint egy harmadik személyről, úgy hogy én meg nem esküdhettem volna rá, hogy maga a Malach volt az, a kivel beszéltem. «Mit akarsz vele?»
– Elmondom röviden és világosan. Én be akarok jutni Visznovieszky herczeghez udvarnagynak. Arra nézve szükségem van egy nemesi armalisra, a mivel igazoljam előkelő származásomat, egy akadémiai testimoniumra, mely minden tudományban való jártasságomat bizonyítsa, egy keresztlevélre, meg egy bérmáló levélre, mely katholikus hitben való neveltetésemet kiderítse, s aztán egy magasztaló levélre valamely nagyfejedelemtől, ki engemet mint vitéz és hűséges lovagot beajánl. Mindezt pedig nem kivánom ingyen. Megadom az árát. Mondd meg Malach, mit fizetek érte?
A megszólított alak erre, még mindig háttal fordultan, s elébbeni tompa hangon, így válaszolt:
– A Malach te neked azt feleli a vakmerő kivánatokra, hogy te egészen rossz helyre jöttél, a mikor ő nála keresed ezeket. A Malach kezei nem ártják magukat ilyen bűnös foglalkozásba. A Malachnak nincs is semmi köze az ilyen rongyos koldusokhoz, mint te vagy. Ha igazi lovag akarsz lenni, és pénzed is van hozzá, eredj el elébb a Malach komájához, a Malkhusz ruhakereskedőhöz, a ki nagy uraknak való öltözeteket árul. Lakik a Bethel-utcza szegletén a kút mellett. Annál kapsz mindenféle szép köntösöket, nyusztprémmel, bársonynyal, övet és hozzávalót, a milyent választasz. Az majd csinál belőled nemes urat, ha van pénzed. Innen pedig hord el magad, s ide többet vissza ne jőjj, mert a Malach igazságos férfiú, a kinek ajkait hazugság soha el nem hagyja, s a kinek ujjai hamisítás tintájától soha be nem feketültek.
Én már azt hittem, hogy csakugyan nem az igazi Malachra találtam rá, a kihez utasítva valék s búsan kullogtam végig a keskeny utczán. Annyiban pedig igazat adtam a Peixotonak, hogy ezekben a koldusrongyokban csakugyan nem igen léphetek fel valami nagy követelésekkel, ennélfogva elindultam felkeresni a Bethel-utczát, meg a kutat, a melyik mellett a Malkhusz boltja van, a mire nagy bujdosás után rá is találtam.
– Micsoda nagy szerencse, hogy látom kegyelmességedet újra! kiáltá elém a boltajtóból a kis emberke, nagy örvendezéssel. Porrá váljak, ha nem épen száz esztendeje, hogy legutoljára láttam. De azért most is mindjárt rá ismertem. Hogy ne ismernék rá az én kegyelmes uramra, Kochanovszki Zdenko nemes úrra, a ki fogadásból elment zarándokruhában Rómába s zarándokruhában vissza is tért. Hát nincsenek nekem jó szemeim, a Malkhusznak? Fogadni mernék a fejemmel egy pitykére, hogy ebben a rongyos ruhában senki sem ismerne rá az én kegyelmes uramra, a Kochanovszki Zdenko nemes lovagra, s ha a szép Persida meglátná most, a kitől azt a szép koszorút kapta, mikor a nagy viadal volt lóháton, hát azt mondaná: adjatok egy garast ennek a rongyos koldusnak, aztán kergessétek odább! Hja bizony, a szép Persida azóta herczegasszony lett, a hatalmas Visznovieszky herczeg felesége. De én nem felejtettem el olyan könnyen az én kegyelmes uramat. Most is itt tartogatom a nemesi öltözeteit, a miket itt hagyott nálam zálogban, még a himzett bőrövet is, a mindenféle irásokkal, a mik benne vannak. Tudtam jól, hogy visszajön még egyszer a szent földről s kiváltja azokat tőlem az én kegyelmes uram, a vitéz nemes Kochanovszki Zdenko.
Láttam már, hogy bele kell nyugodnom, hogy én vagyok Kochanovszki Zdenko.
S miután a Malkhusz által rám illesztett öltönyök egészen a termetemre valók voltak, nem is lehetett semmi kifogásom a személycsere ellen. Hát legyek az.
Mikor egész nyalka mazurrá föl voltam öltöztetve, azt kérdém a Malkhusztól, hogy mivel tartozom?
– Hiszen tetszik emlékezni rá? Csak a mennyit készpénzben zálogba adtam rá. Nem is számítom a szép Persidának küldött boglárokat. Száz arany kerek számban!
– Száz arany! kiálték elszörnyedve, hisz ilyen drága ruhája még a vajdának sincs!
Malkhusz ravaszul mosolygott.
– Az ám; de hát azok a drága szép irások, a mik az övön függő tarsolyban vannak. Mikor az én kegyelmes uram azokat nálam hagyta, a lelkemre kötötte, hogy úgy őrizzem azokat, mint a szemem fényét. Úgy őriztem. Én nem tudom, mi lehet bennük? Én csak a magam irását ismerem. Nem tudok se diákul, se görögül. Nem is tudom, balról jobbra hogyan kell olvasni. Ezt én meg nem foghatom. Ott vannak mind a tarsolyban; tessék megtekinteni.
Fölnyitottam a tarsolyt. Tele volt az mindenféle papirral, pergamenttel, kutyabőrrel.
Kibontogattam az egyiket a másik után. Volt abban nemesi armális, levágott török fej a czímeren. (A mi a török fejet illeti, az nálam is megvolt, csakhogy nem épen ütközetben szereztem.) Azután akadémiai bizonyítvány a Sorbonne rectorától, baccalaureusi promotióval; továbbá keresztlevél és bérmáló levél a krakkói érsektől; vitézségi bizonyítvány a császári fővezér, Montecuculitól, s a jeruzsálemi patriarcha kegylevele, a mit a szent sír zarándokainak osztogat. Mindez Kochanovszki Zdenko nevére. Az pedig én vagyok.
Malkhusz ravaszul mosolygott.
– Most hát megéri a száz aranyat ez a szép öltözet?
Én nagyot ütöttem neki a hátára s azzal kifizettem a száz aranyát. Maga a gúnya, a mit ráadásul kaptam az iratokra, nem ért tizet, de én nagyon meglehettem e vásárral elégedve.
Lembergben ez idő szerint egész hamisító banda üzte a mesterségét, de azt, mint vallomásom tanúsítja, oly ravaszul tudta vinni, hogy soha se lehetett őket a forrón rajta kapni.
Most már egész felkészülten indulhattam Visznovieszky herczeg palotájának felkeresésére.
A nevemet bátran mondhattam meg mindenütt. A ki azt valaha viselte, nyolcz év előtt eltünt, elzüllött, bizonyosan el is veszett valahol a szent földön, vagy Magyarországon, a hitetlenek elleni harczban. A ki emlékezett is még rá, mint simaképű ifjonczra, azt hihette, hogy nyolcz esztendei viszontagságos élet könnyen átalakíthatja az embert. Külömben azt hiszem, hogy a saját anyám sem ismert volna már rám.
A herczeg öreg legény volt már s olyan kövér, hogy az öve tartotta a potrohát, a haja meg a szakálla jobb felől egészen fehér volt, balfelől meg egészen fekete, a mi nagyon furcsa képet adott neki.
Mikor presentáltam magamat előtte, megragadta a két kezemet.
– Zdenko, hát megkerültél? Ördögadtát! Ugyan ember lett belőled! Emlékezel rá, hogy mit tettünk, mikor legutoljára elváltunk egymástól?
No most voltam már megakadva. Hogy emlékezzem én arra?
Szorultságomban azt mondtam, a mi legvalószínübb volt.
– Ittunk.
– Szent igaz! – De hát tudod-e, mibe fogadtunk akkor?
Bizony nem lett volna csoda, ha nem tudtam volna.
Valamit pedig kellett mondanom – találomra.
– Hogy melyikünk issza le a másikát?
Erre kaczagni kezdett, megölelt, megcsókolt.
– Igaz, Zdenko! Úgy van! Erre fogadtunk. Az ördög vigyen el, ha most mindjárt meg nem mérkőzöl velem. Hozzátok a «bratinát».
A bratina egy két kupás öblös arany serleg volt. Azt teletöltötték hegyaljai máslással. Én ki voltam koplalva: egy hajtókára kiittam a bratinát körömpróbáig. «Ördög vigyen el! Erről ismerek rád!» kiálta a herczeg. Én aztán az asztal alá ittam ő kegyelmességét. S az órától fogva otthon voltam a házánál.
II. PERSIDA.
(– Crimen falsi! diktálá a soltész a jegyzőnek.)
(– Ámde nem spontaneum, veté közbe a nagyherczeg, és nem immediatum! Hiszen pater Agapitus utasítása nyomán került bele a reus, és a kik elkövették, azok zsidók voltak; megérdemlik a máglyát. Reusnak pedig «condonatur».)
– Ha így fog menni, ez a gonosztevő minden maleficiumból ki fogja disputálni magát. No ergo: nem is tudom, kinek hínak már? Kochanovszki Zdenko, folytasd!)
– Valóban e név alatt éltem legemlékezetesebb napjaimat. A herczeg udvaránál úgy tartottak, mint régi jó czimborát. Egész nap vadászni jártunk a herczeg nagy rengetegeiben bölényre, meg medvére s mikor megtértünk a herczegi palotába, akkor elkezdődött a dinomdánom; neki ültünk az ivásnak, a cseh zenészek szebbnél szebb nótákat fujtak a török sípokon, a hétféle bohócz mindenféle bolondságokkal mulattatá a vendégeket, a kiket, mikor kidültek a bratinaürítgetésben, a csatlósok elhordtak a fekhelyeikre, úgy hogy néha ketten maradtunk az asztalnál a herczeggel, a kik legjobban győztük. Közbe-közbe aztán történeteket meséltem a díszes társaságnak az én zarándokutamból, a mit nagy bámulattal hallgatott minden ember.
Asszonyt még nem láttam a háznál. A herczegnő ez idő szerint épen nagy búcsújáraton volt a berdiczovi csodatevő kolostorhoz. Mint a czimborák beszélték, a herczegnek nyolcz évi házassága mindez ideig nem volt megáldva. E miatt fogadalomból szánta el magát a herczegnő e szent búcsújáratra, mely több hetet vett igénybe s ez időre magával vitte az egész asszonyi cselédséget.
Nem csekély aggodalommal vártam a herczegnő visszaérkeztét.
A férjen kívül minden ember tudta és beszélte, hogy Kochanovszki Zdenko a fiatal asszonynak leánykori szeretője volt. Azért is bujdosott az világgá, mert a kedvesét a gazdag herczeghez adták. Ezt, szokás szerint, csak a férje nem tudta. Külömben nem fogadta volna oly nagy örömmel a régi czimborája visszatértét.
De az lesz a furcsa, ha majd az asszony megérkezik. Vajjon az is el fog-e ismerni Kochanovszki Zdenkónak? Mi történik velem akkor, ha a szerelmes asszony szemei élesebbek, mint az egész világé s kitalálják a külömbséget az igazi és a hamis között? Ha ez azt találja mondani: «menjetek vele! Én tudom, mi lakott annak a szemeiben, mert én néztem azokba mélyen, ezek nem az ő szemei!» De hát akkor mi történik velem, ha ő is elfogad a hajdani Zdenkónak s azt kérdi tőlem, – a mit az ura kérdett, – «tudod-e mit fogadtunk egymásnak tegnapelőtt?» – S ha én azt is kitalálom!
A herczeg nagyra volt a diadalával, a mit karácsony éjszakán a hajdemákok fölött kivívott. Mind lekaszabolta őket; a vezér maga alig juthatott el nehányad magával. Az ágyujokat is elvette. A pattantyus vezérüket a legmagasabb fára akasztatta föl. Dehogy protestáltam ellene, hogy én voltam ez! Én bámultam legjobban a hős tetteit s hagytam magamnak a meséket sorba historisáltatni a rettenetes hajdemákokról, mint a ki soha hírüket sem hallotta eddig.
Egy szép napon aztán visszaérkezett a búcsújáró karaván. Asszonyi hangok vidám zsivaja vette föl az úri palotát, minden folyosó megtelt a most érkezett frajokkal. Úr és szolga sietett a magáét üdvözölni. Csak nekem nem volt kire várnom.
Kiváncsi voltam megtudni, milyen lehet az a szép asszony, a ki miatt az én nevemnek a tulajdonosa kibujdosott a világból?
A herczeg maga sietett eléje, hogy őt a hintóból leemelje.
Gyönyörű alak volt. Délczeg, sugár termet, halavány arcz, nagy sötét, epedő szemekkel, gömbölyű piros ajkak és szénfekete haj.
Mikor a herczegi férj nedves bajuszos csókja ráczuppant, fanyalogva huzta félre a száját. Az pedig majd megbomlott, úgy örült a visszaérkeztének.
Vendégsereg és léhütő cselédnép sietett az üdvözletére. A ki előkelőbb volt, a kezét csókolta, a ki alávalóbb, a ruhája szegélyét.
Én hátrahuzódtam, hogy ne találkozzam olyan rögtön vele, a míg meg nem szoktam az alakoskodást, de a herczeg megemlékezett rólam.
– Nézd csak nézd, ki van itt? s kiálta karomnál fogva odarántva a herczegnő elé. Rá ismersz-e? Nézz csak a szemébe.
Ettől a tekintettől féltem.
Nincs az az itélő biró, a ki így tudjon egy vádlott szemébe nézni, a hogy ez a nő keresztül járt rajtam a tekintetével; ha e pillanatban rám kiált s azt kérdi, ki vagyok? megvallom neki, hogy én vagyok «Barán» a hajdemák-vezér!
– No, ugy-e, hogy te sem ismersz rá? szólt felkaczagva a herczeg. Tudtam előre! Ez a mi rég elveszett czimboránk, Kochanovszki Zdenko!
Most aztán egy pillanatra én láttam be az asszonynak a lelkébe. A szemei nagyot villantak e névre; egy egész lánggal égő világ látszott meg bennök, a milyennek az Olympust festik, tele mythologiai istenekkel, a milyennek a poklot festik, tele vonagló elkárhozottakkal. Csak egy pillanatig tartott ez a láng, a férj nem látta azt, csak én. Azután ismét hideg, egykedvű lett az arcz; méltóságteljesen bólintott a szép királynői fő, a herczegasszony az ujjainak a hegyét odanyujtá elém az üdvözlő csókra s azután a férje karjába kapaszkodott s rögtöni nyájassággal kérdé tőle francziául: «comment vous portez vous, mon petit drole?»
S többet felém sem nézett.
Én azonban otthon voltam már.
A herczegnő megérkeztével rögtön eltávozott az eddigi házi rend. A lármás czimboraseregnek kiadták az utat. A reggelig tartó tivornyáknak vége szakadt. A derék pater Agapitus egész új életrendet præscribált a házastársaknak, a mit szigoruan meg kellett tartaniok, ha azt akarták, hogy az áldásnak kellő foganatja legyen. Szigoruan meg kellett tartani a bőjtöt, a sovány ételekből is keveset enni s megválogatni azokat, a mik legalkalmasabbak arra, hogy az emberi erőt felfokozzák, csigákat, békákat s mindenféle gyökeres növényeket, a miknek tenyészete a földalatti sötétségben megy végbe. Ezt a dorbézoló czimborák nem állták ki. Utoljára egyedül maradtam a herczeggel és a herczegnővel, a mindennapi étkezésnél, s a kalandos meséimmel nélkülözhetlenné lettem rájuk nézve. Esténkint pedig előhozatta velem a herczegnő a «Martyrok oszlopa» czímű kegyes könyvet és abból olvastatott fel, míg a herczeg el nem álmosodott s aludni nem készült.
A herczegnő mind ez idő alatt a legszigorubb távolban tartá magát tőlem. Soha a szemét fel nem emelte az én szememig. Ha megszólított is, mindig úgy tett, mintha a csizmám orrához beszélne. Igen kegyesnek és ájtatosnak látszott. Ha leült az asztalhoz s ha fölkelt mellőle, hosszan imádkozott. Nevemen nem szólított soha; azt mondta: «uram»; sőt a mi legfőbb foka a fitymálásnak: jelenlétemben enyelgett a férjével, megveregeté tenyerével annak a borostás kövér pofáit, s megrángatta a bajuszát, ha nem akart tréfás kedvében lenni.
Esténkint pedig a lefekvés előtt mindig saját szép fehér kezeivel készíté el a herczegnő a férje számára az éji italt, a minek a recipéjét a derék pater Agapitus adta át néki, hogy az áldásnak és fogadalomnak annál nagyobb hatása legyen. Abba az italba mindenféle drága fűszerek reszeltettek, a miket majd későbben, mikor magam is erre a mesterségre adtam a fejemet, el fogok számlálni, s a miknek csodahatásában kételkedni nem is szabad.
Ez italhoz forró veres bor vétetett s annak elszürcsölése után rendesen azt szokta mondani a herczeg: «no kincsem, ez egészen megifjított!» s azzal mint egy virgoncz ifjucska, szokott felugrani a karszékéből, s aztán a herczegnő fehér kacsóját hóna alá vonva, együtt vele eltávozott a belső szobáiba, rám hagyva, hogy ha kiváncsi vagyok rá, mi történt Szent-Genovéval tovább, mikor Attila hunnusai Párist ostromolni készültek? hát csak olvassam magamnak tovább.
Egy este megint ezzel a mulatsággal töltöttük az időt, a kandalló előtt ült a herczeg és a neje, én távolabb egy olvasó asztal előtt a nagy könyvvel.
Szent-Genovéva már másodszor is megszabadítá Párist, ezuttal az éhhaláltól, melyre a herczeg úgy megszomjazott, hogy sürgetve kérte az éji italát, a mit a herczegnő el is készített számára.
Ezuttal azonban, a mint a herczeg kiszürcsölé a forrón párolgó italt, nem nyujtózkodott utána nagyot, szétmeresztve a két karját és lábát, s nem ugrott fel kérkedve, hogy milyen legénynek érzi magát, hanem leejté a két kezét a szék karja mellé, a lábaival pedig elkezdett rángatózni, mintha álmában takácsmesterségben gyakorolná magát, s aztán a fejét hátraszegve, elkezdett horkolni.
A herczegnő nehány perczig kimondhatlan düh kifejezésével nézett reá, azután hirtelen megtaszítá a lábával az előttem álló olvasó támlányt, hogy az a nagy könyvvel együtt felbukott, akkorát csattanva, mint egy istennyila. Az alvó férj még erre sem ébredt föl.
Azzal, mielőtt bámulatomból magamhoz térhettem volna, odaveté magát a térdemre, s átkarolva a nyakamat, azt kérdezé tőlem: «Hát visszatértél? hát szeretsz?» De egyszersmind meg is akadályozá azon perczben, hogy felelhessek valamit.
(– Ezt én nem értem; jegyzé meg a soltész.
– Értem én, mondá rá a nagyherczeg. Ne szakítsa kend félbe a legjobb helyen! Folytassa vallomását a reus. Hogyan történt tovább?)
– Alig tudnám én azt elmondani. Olyan volt az, mint egy túlvilági álom. Mintha a poklot és a paradicsomot, az angyalokat és az ördögöket összekeverték volna, s engemet oda dobtak volna közéjük, mintha egyszerre elkárhoztam és idvezültem volna, a mi a világon gyönyörüséges és rettenetes, annak mind martalékául estem. És még most is, ha visszagondolok arra az órára, a hóhér kötelével a nyakamon, a szegény bűnösök lelkéért meggyujtott gyertyákkal a szemem előtt, s azt kérdeznék tőlem, mit cselekednél, ha másodszor is ez történnék veled, hogy egy jéghideg szép úrhölgy, egyszerre mint a tigris, mint a furia, tűzlánggá átalakulva, öledbe veti magát, szikrázó szemeivel odavillámlik a lelked közepébe, csókol, fojtogat, marczangol, istenének nevez, lábad alatt a felfordított imatámlány a szent könyvvel, melletted a horkoló férj, álomrángatozó tetemével: mit tennél? azt felelném: azt, a mit akkor.
A fejem szédelgett; tudtam jól, hogy minden csók, a mit elfogadok és visszaadok, csalás, rablás, szentségtörés: hogy megcsalom benne azt a házat, mely vendégszeretettel befogadott, a gazdát, ki kenyeret ád, az ismeretlen férfit, kinek nevét viselem, az asszonyt, ki régi szeretőjének ismer el, és a szegény jó Madust. Megcsalom a férfit és az asszonyt, az Istent és az ördögöt egyszerre! És mégis, ha azt kérdenék tőlem, mit tennél, ha újra előjönne? azt felelném: megint azt, a mit akkor, s ha el kellene is érte vesznem: nem bánnám, elvesznék.
(– Megátalkodott gonosztevő; kiálta fel soltész. Adulterium cum stellionatu!)
(– Hagyja kegyelmed! csitítá a nagyherczeg. Hiszen nem ő kezdte! Az asszony volt a vétkes.)
– Nagy vétek volt az, tudom én nagyon jól, a mit elkövettem s nyomta is nagyon a lelkemet. Alig vártam, hogy a gyóntató atya absolutióját megnyerhessem érte.
A szép Persida ugyan ezt suttogá a fülembe egy órájában az önfeledésnek:
– Zdenko! Ha el tudtál menni érettem a szent földre, el tudnál-e menni értem még a pokolba is?
Én azt gondoltam, hogy ez csak frázis, s azt feleltem rá, hogyne tudnék?
– No ha szemébe tudsz nézni a kárhozatnak az én szerelmemért, mondá a szép Persida, akkor óvakodjál ezt a bűnödet, a minek fele az enyém, valaha meggyónni. Ezt el ne mondd még egy papnak se, egy szentnek se, még egy oltárkép előtt se, mert ha meggyónod akárkinek, abból nagy szerencsétlenség támad.
Én pedig úgy jártam-keltem ezzel a bűntudattal a lelkemben, mint a szarvas az oldalába lőtt nyillal.
A vén herczegnek adott álomital nagyon jó volt.
És én nagyon jól tudtam Zdenkót játszani. A kinek a csontjai azóta valahol Palæstina homokpusztáin porladoznak, s lelkének a purgatoriumban még a holta után csinált adósságokért is kell égni.
Az öreg herczeg azonban igen vallásos férfiú volt. Megkivánta az udvari környezetétől, hogy az minden ünnepnapon meggyónjon. Saját udvari kápolnájában tulajdon előljárósága alatt kellett kinek-kinek megjelenni a gyóntatószék előtt s bemondani, ki mit vétkezett? A gyóntatószékben ülő papnak csak a kinyuló kezét lehetett látni, a mint egy hosszú pálczával a vezeklőnek a fejét érinté, bűnbocsánat jeléül.
Először a herczeg gyónt meg, utána a szép Persida. Azután mindjárt következtem én, a házi barát: a major domus.
Mikor beültem a sötét székbe, előbb én gyóntattam meg a papot.
– Vajjon, páter, nem fogsz te semmit kifecsegni abból, a mit én neked elmondok?
– Hogy gondolsz ilyen bolondot, fiam? A gyónás titka sérthetetlen szentség.
– De hát ha te mégis meg találnád azt sérteni?
– Akkor engemet a máglyán égetnének meg.
– Nem volt rá eset, hogy a gyóntató elárulta volna a titkot, a mit a fülébe súgtak?
– Soha sem volt arra eset. Még ha gyilkosságot vallottak is be előtte s a pap megtudta, hogy az igazi gyilkos helyett egy ártatlan vádlottat akasztanak föl, nem volt szabad neki a gyilkos nevét kimondani, s megakadályozni a birói emberölést. Ellenben számos eset volt rá, hogy a gyóntató atya készebb volt martyrhalált szenvedni, semhogy elárulja a hatalmasoknak azon titkokat, a miket azok kiváncsiak voltak megtudni tőle. Fényes példa rá a dicsőséges szent Nepomuk története, a kit bizonyára te is ismersz.
– De vajjon te olyan szent vagy-e, mint Nepomucenus János volt?
– Épen olyan szent esküvésem kötelez Istennek.
– Énnekem az nem elég. Esküdjél meg nekem is.
S a páternek előbb istenugysével kellett fogadni, hogy semmit abból el nem árul, a mit én most meg fogok neki gyónni.
Akkor aztán sorba vettem a mondanivalóimat. Szép szám volt. Elmondtam mindent a legutolsóig. Hanem a legutolsónál megálltam, a szép Persida titkánál.
Eszembe jutott, hogy mi tanácsot adott a szép asszony: «meg ne gyónd azt még a papnak se!»
Ámde valamennyi bűntudat között a legnehezebben rejtegethető az, a mit az ember egy szép asszony szemeivel követett el. Annak szarvai vannak, a mikkel a bűnös oldalát döföli, annak körmei vannak, a mikkel ki akarja ásni magát, annak száz nyelve van, a mely mind beszélni akar. Ez a bűn dicsekedni kiván!
Mégis vissza tudtam azt tartóztatni: pedig marta az oldalbordáimat.
Végül azonban, mikor abban hagytam, s nem akart több eszembe jutni, maga a gyóntató atya kezdett el ösztökélni:
– No fiam, hát nem hallgattál el valamit? Nem nyomja még valami bűn a lelkedet? No csak ne átalld kimondani. Ilyen fiatal, délczeg dalia, mint te vagy, lehetetlen, hogy a mióta idevetődött, folyvást köménymagos levessel élt volna. Ti szoktátok a más szénáját huzni. Valamennyi szép asszony van a városban, mindannyinak van valami meggyónni valója, valamennyi szép legény van, mind bűnös ebben a pontban. Csak te volnál magad a szent? Gondold meg, hogy ha egyetlenegy bűnödet elhallgatod, ezért az egyért ép úgy a pokol tűzére jutsz, mintha 999-et vétkeztél volna hozzá.
Addig-addig ijesztgetett a pokollal, míg utoljára azt is meggyóntam előtte, a mi a szép Persidának a titka volt, s a mit soha sem kellett volna a számon kibocsátanom, hanem inkább megtartanom azt az igéretemet, hogy kész vagyok érette abba a pokolba is lemenni, a mit a gyóntató atya oly szépen lerajzolt előttem.
Hanem hát a szerelmi bűn titkának szárnyai vannak: nem lehet kalitkában tartani, kirepül.
Meggyóntam mindent.
Mikor aztán kijöttem a gyóntató székből, letérdeltem a rács elé, a gyóntató kinyuló keze a hosszú fekete pálczával olyat húzott a fejemre, hogy feldagadt a helye.
Ejnye, ez ugyan erősen absolvált! gondolám magamban, s egy perczre az az ötletem támadt, hogy hej de bolond dolog volna, ha most abban a gyóntatószékben a páter helyett a herczeg maga ült volna! Azonban a herczegi karszék felé tekintve, ott láttam megnyugtatásomra a Serenissimét ülni, és kegyesen szunyókálni; az ájtatos Persida herczegnő koronkint fel-felköltögeté, a lábát megnyomva a pad alatt.
Én tehát szépen megnyugodva tértem a helyemre.
A VAS NYAKRAVALÓ.
– Megkönnyebbülvén bűneim terhétől, én is azt tettem, a mit a tékozló fiúk szoktak tenni, hogy a régi adósságaiktól megszabadulva, annál nagyobb igyekezettel látnak utána, hogy ujakat csináljanak.
Előre örültem már az estének, a mikor a martirok viselt dolgainak fölolvasására kerül a sor; de nem azért, hogy azokat kövessem, hanem hogy újra eladósítsam magamat a pokolnak.
Ezen az estén a herczeg a szokottnál is kegyelmesebb volt hozzám. Tréfálni méltóztatott s számtalanszor megcserélte velem a poharát, szivtestvéri barátságkötés fejében.
Mikor aztán arra került a sor, hogy a bűbájos Persida elkészítse számára az «életitalt», a herczeg egészen derült arczot öltött. A képe piros lett és gömbölyű s a hasa tánczolt a nevetés miatt.
– Nézd, bajtárs, szólt az aranykelyhet fölemelve, a miben a fűszeres forró vörös bor párolgott. Ez aztán a mennyei ital. Mikor ez átjárja a zsigereimet, egyenesen a mennyországba repülök tőle; de nem abba az unalmas mennyországba, a mivel a papjaink biztatnak minket, a hol a férfiak mind vének s az asszonyok mind szentek. Se esznek, se isznak, se nem mulatoznak. Hanem a kijavított Mahomed paradicsomába, a mi megint az Alkoránénál annyiban jobb, hogy bort is adnak benne. Ott aztán van öröm, meg dáridó! A hány asszony annyiféle s a hány bor, annyiféle. Nem lehet itéletet hozni, melyiké az elsőbbség. A görög hetaera cyprusival itat, a római bachansnő falernumival, a spanyol donna madeirát hoz, a lesbiai syrene nektárral kinál, a persa bayadere sirászi bort tölt, az oláh fáta tokajit itat kulacsból s a néger abeléra granátszín bordeauxit merít a markával s abból itat meg s te nem tudod a végén megmondani, hogy melyik volt a jobb? Azaz, hogy nem te, hanem én. De hát miért ne tudnád te is? Hát nem vagyunk e «szívtestvérek»? Nem illik-e, hogy ha én egy új paradicsomot fedeztem föl, abba egyszer a szívtestvéremet is beereszszem? Isten neki! Foglald el egyszer az én helyemet a Mahomed paradicsomában. Nesze! Átengedem neked ez egyszer ezt a kelyhet. Idd ki helyettem fenékig.
No hiszen átkozottul meg voltam akasztva.
Köszönöm ezt a nagy grácziát, de épen nem kivánkoztam utána. Hiszen, ha azt a poharat kihörpentem, akkor én alszom el ezen a helyen s én fogom azt a takácstánczot járni a zsellyeszékben.
Meghökkenten néztem a szép Persida szemébe.
Az asszony a herczeg zsöllyeszékének a támláján ült, nem vehette észre az öreg a szemhunyorítást, a mivel nekem felelt, hogy tegyem meg, a mivel megkináltak. Hiszen csak elalszom tőle.
Mit tehettem ez átkozott kehely előtt? Palástul vetettem neki a gyomromat s lehörpintettem egy hajtókára.
Arra azután rögtön elfogott az a lankadtság, a mi egyszerre kiemelt ebből a világból, mintha valami súly nélküli pára volnék, a mit elvisz a szél, mintha esném fejjel fölfelé, a felhők közé, a mik lassankint kertekké, ligetekké, állatokká, madarakká változnak előttem; gyönyörüséges tájak, a mik elvesznek az égbe, beszélő fák és zengő gyümölcsök, bűbájos hangok, a miknek a ragyogó szinét lehet látni és fényözön, a mi utoljára harmonikus zenébe megy át s a zenehang és szinpompa együtt quintessentiájává lesz az édességnek, a mi a fluidumokat felforralja, az idegeket csiklandja és gyötri, a végtelen szomj, a mi a végtelen ivás alatt növekszik, míg utoljára egy fogalommá válik, a minek neve «csók». A megnevezhetlen gyönyör, mint magában élő elementum, mint a tűz, vagy a víz, vagy a levegő; láng, hullám, vihar, csókból alakulva. S a csók lassankint alakot teremt magának. A gyönyör csábképei jelennek meg előttem. Mind oda csoportosulnak körém: Delila, Bethsabé, Salome, Magdolna a megtérés előtt, Lais, Aspasia, Cleopatra, Semiramis, Circe és az éjszinű szépség, Atalanta. Mind azt akarják, hogy nekem tessenek, hogy egyszerre átöleljem mind a tizet. A két kezemnek mind a tiz ujjára karbunkulusoktól és saphiroktól ragyogó gyűrűket húznak s a gyűrűktől oly nehéz lesz a két kezem, hogy a karomat meg kell feszítenem, mikor egyiket fel akarom emelni. S a mikor egy kezemet erőszakosan fölemelem, akkor egyszerre sirni kezd mind az az öt varázsalak, a melyiknek a gyűrűjei az ujjaimat terhelik, olyan csodálatos hangokon, hogy azt nem lehet elviselni s ha aztán visszaejtem a kezemet, akkor megint mosolyog valamennyi, míg meg nem adom magamat annak a lángnak, hullámnak, orkánnak, a minek neve csók. S mind a tíz ott ül a térdeimen és mind a tíz átöleli a nyakamat és szorít erőszakosan a kebléhez, hogy a lélekzetem elfullad, az agyam szétfeszül, belehalok a mámortengerbe s kiáltani akarok: «Istennők! Kegyelem! Megöltök! Ne csókoljatok!» Csókjaik, mint a tűz égetik az arczomat, a nyakamat; fogadásból versenyeznek: a fekete királynő marad a győztes; az ő korall ajkai alatt, az ő gyöngysor fogai közt kiserked a vér a nyakamból s ő ajkaival szívja azt ereimből.
(– Fel fogsz-e már ébredni e pokolbeli álomból? rivallt a bűnösre a soltész.)
(– De csak hagyja kegyelmed, nagyon jól álmodik, mondá a nagyherczeg.)
– Igenis, fölébredtem már! folytatá a kalandor. A hely, a hol találtam magamat, nem volt a Mahomed paradicsoma, hanem egy földalatti boltozat, a minek a köveiről csorgott alá a nyirok: egy pislogó mécs világítá be a szűk odut körülöttem és azok a gyűrűk, a mik miatt a kezeimet olyan nehéz volt fölemelnem, nem voltak a mesék tündéreinek jegygyűrűi, hanem nehéz lánczszemek, azok sirtak olyan keservesen a kézfölemeléskor, hogy azt nem lehetett még a paradicsomban sem kiállani; és azok a csókok, a mik arczomat, nyakamat égették, nem voltak Delila, Circe és Semiramis csókjai, hanem az undok százlábú bogaraké a Scolopendrumoké, a mik testemet meglepték s a fekete királyné, Atalanta, a kinek ajkai vért szivtak a nyakamból, nem volt más, mint egy utálatos vampyr. És az a fojtogató ölelés, a mivel tíz szerelmes fantom szorítá kebléhez a fejemet, nem eredt mástól, mint egy kétujjnyi vastag s három újjnyi széles vasnyakörvtől, a mi egy karikánál fogva oda volt kovácsolva a falhoz. Épen így a két karom és a két lábam is, hogy csak annyi mozoghatásom maradt, hogy a mellém tett penészes kenyeret és vizes korsót a szájamig vihessem.
És körülöttem mély, emberhangtalan éjszaka.
(– Úgy kellett neked, istentelen gonosztevő! szólt a vallató soltész, egyszer valahára megkaptad a méltó jutalmadat szemtelen magadviseletedért!)
(– Habet ezúttal rectum! helyeslé a nagyherczeg, ámbár én még szerettem volna tovább engedni őt időzni abban a pokolbeli paradicsomban; annak a fekete királynőnek a piros ajkai és gyöngysorfogai méltók lettek volna körülményesebb benevolisatióra.)
– Sokáig biztattam magamat azzal a kába gondolattal, hogy talán ez is csak álom. Eszembe jutott, hogy a hashis-evők szoktak olyan álmokat látni, a miknek az eleje a gyönyörök mindenféle nemének potentiájáig emelkedik, a vége aztán egyszerre átcsap a kinzások és rémlátások regióiba. Hátha ez is még a philtrának a varázslata, s egyszer majd csak ebből is fölébredek?
Hanem a vas nyakörv olyan kijózanító valóság volt, a mi el nem hagyta vitatni, hogy ébren vagyok. Az a hideg, kemény, nehéz karika. A halálnak a jegygyűrűje, a mivel egy élő embert a sir számára eljegyezve tart. Az a szűk ablak, melyen át egy halandó átdugta a fejét a más világba s nem tudja többet visszahúzni.
Mi történt velem? Mi lesz belőlem?
Be vagyok-e vádolva, vagy már el is vagyok itélve?
Mennyi időt tölthettem egyedül e magányos töprengések között? azt nem tudnám megmondani, mert itt nem virradt soha és se éhség, se álom nem jelentette be nálam a delet és az éjszakát. Az előttem égő mécs valami öröklámpa lehetett, mert nem fogyott ki belőle az olaj s azt bizonyosan azért tették ide, hogy jól láthassam nála nyomorult állapotomat.
A kigyók, eskarapok és mindenféle napfénykerülő csúszómászók ott vonaglottak el lábaim körül, a skolopendrumok phosphorfényű teste mászkált a kövek hasadékai közt s a fejem fölött ott függtek sorba a vampyrok, fél lábuknál fogva a kőrepedésekbe fölakasztva s denevér szárnyaikba burkolózva, gránátszemeikkel néztek le rám, minden perczben rám rohanni készek, a mint álomra hunyom le a szemeimet.
Egyszer aztán zsibbasztó kábulatomból valami zörej vert föl: mintha rozsdás zárban forgatnának nyikorgó kulcsot. Börtönöm vasajtaja kinyilt s egy magas férfi, a kinek arczát a ráhuzott csuklyától nem láthattam, lépett be hozzám, kezében egy korsóval és egy kenyérrel, a miket letett mellém, a másik korsót s a már megpenészedett kenyeret kicserélve.
– Nos, fiacskám, szólt hozzám, hát se eszel, se iszol? Tán biz éhen akarod magadat halatni?
Én nekem úgy tetszett, mintha ez a hang nagyon is ismerős volna előttem.
Nem kellett soká törnöm a fejemet a találgatással; látogatóm hátratolta a csuklyáját s én felismertem benne azt a vad papot, a ki a hajdemákoknál a Preszjaka barlangban engem felavatott, megbérmált, össze is esketett s a kinek a bérmálást én is nagy hevenyén visszafizettem.
– Te vagy az páter! suttogám keservesen, nem merve hangosan beszélni, mint afféle álmodó.
– No bizony, hogy rám ismertél! szólt a hajdemákpap nevetve. Már azt hittem, hogy megtagadod a régi barátságot.
– Hát te most porkoláb vagy itten? kérdém tőle.
– Gutát vagyok! felelé ő. Gyóntató vagyok! tudhatnád.
Azzal leült mellém a kőre, a melyikhez oda voltam lánczolva.
– Hát lásd fiacskám. Mikor a berdiczovi nagy veszedelemben a herczeg dragonyosai ugyancsak aprították a hajdemákokat, nekem az a menekülési mód jutott eszembe, hogy felöltöttem a misemondó ruhámat, felcsaptam a fejemre a papi süvegemet s erre a katonák meghökkentek, nem öltek meg, hanem elfogtak és a herczeg elé vittek. Azt nem tagadhattam el, hogy a hajdemákokhoz tartoztam. A herczeg aztán így szólt hozzám: «No páter, te most megérdemelnéd, hogy mint az ecclesiád fejét a legmagasabb fára akasztassalak fel; hanem én életben akarlak hagyni egy föltétel alatt. Ha beállsz hozzám udvari gyóntató káplánnak. De nem mindig és mindenkit fogsz te gyóntatni (engemet ugyan nem), hanem csak azokat, a kiket én fogok hozzád küldeni. Gyanúm van a feleségemre, hogy megcsal. Tudom bizonyosan, hogy megcsal. De nem férhettem hozzá a titkához, hogy «kivel»? Ő és titkos szerelmese bizonyosan meggyónják azt az én udvari káplánomnak; hanem az kegyes, szent ember s inkább kétfelé hagyná magát fürészeltetni, mintsem eláruljon valamit azokból a titkokból, a miket meggyóntak neki. De te nem olyan pap vagy, mint más. Neked már úgyis mindegy az, egy-két thermometrumfokkal magasabban fütik-e be számodra a poklot? nem tesz különbséget. Az eddigiekért is odajutsz, csakhogy ha rá nem állsz az ajánlatomra, most mindjárt utazol oda; ha pedig ráállsz, hát csak időjártával. No, hát beleegyezel-e, hogy udvaromhoz jőjj káplánnak?» Beleegyeztem volna én akármibe, csakhogy a nyakamat kihúzzam abból a szoros hurokból s így kerültem ide a kastélyba, a hol mindaddig rejtve tartogattak, a míg a gyóntatás ideje el nem jött. Mikor oda láttalak jönni a gyónószékhez, szegény fiú, bizony Isten megesett rajtad a szivem. Felismertem a régi jó pajtást benned s mikor meggyóntad a bűnödet s fölfedezted előttem a te bűnös egyetértésedet a szép Persidával (a mely bűnt köztünk mondva, nagyon sajnálom, hogy nem én követtem el), azt gondoltam magamban, hogy de biz ezt nem árulom el a herczegnek: hadd nőjjenek a szarvai még nagyobbra. Hanem aztán te magad rontottad el a dolgot. Mert a mint kiszabtam rád a penitencziát, hogy bűneidért vezeklésűl búcsura kell menned a berdiczovi boldogasszonyhoz, még pedig borsókon, hét szem borsót eresztve mindegyik sarudba a talpad alá, hát akkor te elkezdtél velem alkudozni, hogy nem volna-e szabad száraz borsó helyett zöld borsót tenni a sarudba? S aztán, hogy «engem» irgalomra birj, felhoztad előttem érdemedül, hogy te voltál az, a ki a gonosztevő hajdemákokat kelepczébe vitted és elárultad a berdiczovi ostromnál. Hej, hogy szerettem volna a hajadba kapni a gyóntató rácson keresztül! Hát te voltál az, a ki az én vidám czimboráimat mészárszékre juttattad! a ki a mi szép terveinket mind dugába döntötted! Ugyan huztam is a fejedre egyet a bűnbocsátó pálczával, hogy tudom, megérezted! De már most be volt kötve a koszorúd. Rögtön felfedeztem az istentelenségedet a herczegnek s megkaptad a jutalmadat érte. Ime, megkaptad ezt az egész palotát, mert úgy a nyakadhoz van az vasalva, hogy el nem szaladhat tőled.
Nekem az volt a legközelebbi kérdésem a gonosz hajdemák paphoz:
– Mi történt a herczegnővel?
– Arra ne legyen neked gondod, fiacskám. A herczeg sokkal okosabb ember, mint hogy azt a titkot, a mi az ő gyalázatát rejti, kivigye a piaczra. A szép Persidával még csak egy görbe tekintet sem tudatja, hogy el van árulva. A miért téged ide juttattak, annak az oka a rád kisült hamisítás, egy nemes lovag nevének álorczás bitorlása; item: a hajdemákokkal való czimboraság s mindezekért megérdemled az egy halált. Hanem a miért nem egy, de száz halált mérne a herczeg a fejedre, hogy a szép Persidával együtt néztél a holdvilágba, azt soha sem fogják elmondani senkinek. A szép Persida majd egyszer egy szép körte vagy baraczk izlelése után gyomorgörcsöket fog kapni s harmadnapra fényes temetés lesz a Visznovieczki herczegi palotában. Azonban az is megeshetik, hogy a herczeg jár hasonlóan s az ő temetési pompája következik el hamarább. A melyik hamarább megtréfálhatja a másikat. Hanem hát gondolj te csak magadra. Mert kétféle dolog közt lehet választanod. Vagy azt kivánod, hogy birák elé állítsanak; a mikor a legszelidebb büntetésed az lesz, hogy kerékbe törnek; ha csak a herczeg kegyelemképen fejedet nem véteti. Vagy pedig itt maradsz ebben az oduban, a falhoz vasalva s küzdesz a férgekkel, a míg élsz s megadod magad a férgeknek, mikor meghalsz. Tertium non datur.
Én azt mondtam rá, hogy inkább végezzenek velem rögtön, ha lassu tűzön sütnek is meg vasrostélyon, hogysem itt töltsem a naptalan napokat időktelen időkig. Örömest meghalok.
– No akkor hát, fiam, azért jöttem hozzád, hogy a haldoklók utolsó szentségében részesítselek; szólt a hajdemák pap, s kivette a zsebéből a nekem szánt ostyát.
– Eredj a pokolba! Kiálték rá dühösen. Kell is nekem a te absolutiód! Te is pokolra jösz, valamint én.
– Az igaz fiam, mondá a gonosz pap; csakhogy te gyalog mégy oda, én pedig szekéren. Hát csak az a kérdés, hogy így akarsz-e odáig kutyagolni, még a bűneid batyuját is a hátadon czepelve, vagy pedig elfogadni az én kinálásomat, ki szintén oda tartok, hogy kapj fel az én szekerem saraglyájába.
– No hát vigyen el az ördög! mondám neki, áldj meg! Hogy a mennykő csapjon beléd!
Ezzel el hagytam magamon végezni az utolsó kenetet, s felnyitottam a számat az ostya átvételére. A mit pedig amint lenyeltem, rögtön úgy elnyomott az álom, hogy nem láttam magam előtt többé a hajdemák papot. Bizonyosan meg volt mérgezve az ostya narcoticummal.
A FEHÉR GALAMB.
A mély álomban is csakugyan azt a börtönt láttam magam körül, a melyben valóban be voltam zárva és kezeimen, lábaimon, nyakamon a vasbilincseket éreztem. Hanem a mécs helyett, mely a penészes boltozatot megvilágítá addig, valami ismeretlen fény derengte azt át, mely fölülről látszott jőni, s a mint fejemet nagy nehezen fölemelém, hogy föltekintsek, egy fényes nőalakot láttam magamhoz alászállni, a kinek hófehér kantusa ragyogott, mint a hó s kék palástja, mint a csillagos ég, fején levő koronája, mint a felkelő hold; de mindeneknél fényesebben világított az arcza. Az olyan fényes volt, hogy nem mertem belenézni. A karján pedig tartott egy kis csecsemő gyermeket, a ki a picziny kezének a mutató ujját az ajkai előtt tartá.
Azt hittem, hogy a Mi Asszonyunk, a boldogságos Szűz anya szállt le hozzám.
Csak mikor megcsókolt és a nevemen szólított, akkor ismertem rá az ő lágy édes hangjáról, hogy az én Madusom az.
Az én szegény, elhagyott, elfelejtett feleségem.
Úgy szégyenlettem ő előtte azokat a békókat, a mik a falhoz szorítva tartottak. Ha azt fogja tőlem kérdeni: ki rakta rád azokat? hogy valljam meg neki: «egy szép asszonynak a szép szemei, a mik te tőled elragadtak».
De nem kérdezett semmit; folyvást mosolygott és mindig csak ő beszélt, azon az ismerős, szelid, hűséges, szívből jövő hangon:
«Szegény jó Baránom. Milyen nyomoruságra jutottál! De ne légy szomorú, mert mi azért jöttünk le hozzád, hogy téged megszabadítsunk innen. Én most az Isten paradicsomában lakom s elmondom, hogyan jutottam oda. Karácsony estéje után, mikor én is az én betlehemi jászolom vendégét vártam, s a te ajándékoztad Szűz Mária kép előtt imádkoztam csendesen, ismerős lépések hangzottak a kunyhónk előtt. Hangjukból megtudtam, hogy azok nem a te lépéseid, hanem az apámé. Hirtelen felkaptam a Szűz Mária képét, hogy eldugjam azt valahová; mert tudtam, hogy ha meglátja azt nálam, megharagszik érte. De mikor el akartam dobni, olyan fájdalom szállt a szivemre, hogy nem tehettem egyebet, mint mind a két kezemmel a szivemhez szorítottam a képet. Belépő apámra alig ismertem rá. Arcza össze volt vagdalva, és félszeme kiütve. «A te Baránod elárult minket!» hörgé rekedten s a véres szeme helyével még iszonyúbban nézett rám, mint a megmaradottal. Én menteni akartalak, hogy talán nem tetted azt. Ekkor rám ordított. «Te is bűntársa voltál! Mit szorongatsz a kebledhez?» – Nem hazudhattam. Mondtam, hogy Szűz Mária képe. «A berdiczovi barátok ajándéka!» ordítá az apám, tombolva, s azzal megragadta a hajamat, térdre rántott, kivonta a handzsárját, én hallottam süvölteni a fegyvert a levegőben s aztán mintha az ég szakadt volna a fejemre.
A fényes alaknak a nyakán köröskörül látszott egy vérpiros vonal, mint egy vékony nyakszalag, s annak a közepén egy függő piros csepp mint egy klárisboglár.
«De a másik pillanatban már az égben voltam, a hol minden fájdalom átváltozik egyszerre gyönyörré. A mennyország titkait te neked elmondanom nem szabad. De nem egyedül jutottam oda. Nézd kis gyermekünket: ez már az égben született. Túlvilágra költözött anyjával egyszerre szállt az égbe. Ez a te kicsi angyalod. Ez kivánkozott le hozzád, hogy tégedet nagy veszedelmedből megszabadítson.»
Azzal odahozta hozzám a kis gyermeket, s a mint annak a parányi kis keze átfogta a rámvert bilincseket, azok egyszerre lepattantak kezeimről, lábaimról. Ámde a nyakamra kovácsolt vas-örvet nem birta keresztülmarkolni picziny kezeivel, azért nem törhette ketté. Hanem akkor megragadta két kézzel s egy rántással kiszakítá a falból; a mit huszonnégy ló nem birt volna onnan kihúzni.
«Oh édes kis fiacskám, mondék neki, megcsókolgatva piczi kezecskéjét; ha ez a te kezed olyan erős: ragadj meg engemet az üstökömnél fogva, s vigy fel engem is oda, a hol te lakol.»
A kis gyermek erre ismét a szája elé tette a mutató ujját, jelezve, hogy neki beszélni nem szabad. Helyette megfelelt az anyja.
«Nem, édes Baránom, te oda, a hol mi lakunk, nem jöhetsz. Elébb még sok megpróbáltatást kell kiállanod ez árnyékvilágban, s futnod mindaddig, a míg egyszer valami olyan jó tettet el nem követsz, a miért valaki őszintén, igazán, szívéből, azt nem mondja rád: «jutalmazzon Isten!» Egyetlen jótettért bejutsz a mennyországba; de száz búcsujárásért, ezer imádságért – be nem jutsz oda!»
Bizonyítja nagy bűnös voltomat, hogy még most is élek; s minthogy azt az egy jót, a miért megáldjon valaki, többé nem lehet módomban elkövetni, nem is fogom látni soha többé az én kis angyalkámat s az én jó Madusomat.
E szavak után inte a fényes alak, hogy kövessem őt. A kis gyermek, a mint öt ujjával érinté a falat, a kövek kétfelé nyiltak előttem, a miken végig haladtunk. Madus alakja bevilágítá a sziklákat, a mélységeket, a mikbe hosszú lépcsősoron át hol le, hol felszálltunk. Úgy tetszett, mintha a katakombákban járnék, vagy magában a labyrinthban. Egyszer aztán a sziklafolyosók helyett sűrű erdő mélye fogadott bennünket: láttam a széles derekú mohos fákat, a mik olyan sűrűek voltak, hogy egy embernél több nem haladhatott át közöttük; láttam, a mint Madusom fehér köntöse végig sepert a földön, hogy fénylettek utána a megérintett árumvirágok és gombák. Hanem aztán lassankint elmaradtam tőle. Ő repülni látszott, én pedig ólomlábakon jártam. Egyre távolabb estem tőle. A fénylő tünemény elveszté emberi alakját. Utoljára már csak olyan volt, mint mikor egy sűrű erdőbe hosszú fasor nyilásán át besüt az alkony fénye. A friss hideg lég csapdosta arczomat, s én attól fölébredtem.
Ott voltam, a hol álmom végződött. Sűrű tölgyerdő közepén, a minek egyik széléből, a fák nyilásain át derengett hozzám az alkony fénye.
Ugyan az a koldus mez volt rajtam, a miben Berdiczovból Lembergig eljöttem: – ez uttal nem álruha; – mellettem a mankó; de üresen.
Kibotorkáltam az erdőszél felé, a honnan a világosság jött. Egy emberi lakot nem láttam se közel, se távol. Több napi járó messzeségre lehettem a lengyel székvárostól, uraságom és nyomorúságom szinhelyétől. – S ha végig néztem koldus rongyaimon, a mikben a zárdából eljöttem, könnyen azt hihettem volna, hogy az egész lembergi élményem nem volt egyéb, mint egy rossz álom: – ha a bizonyítékot el nem hoztam volna magammal. A nyakamon ott maradt az a széles vastag vasörv, a mit a kis angyalkámnak a keze nem birt összetörni.
(«No ez ugyan nevezetes egy história volt! mondá a nagyherczeg. Csodálatos megmenekülése egy gonosztevőnek mennyei segítséggel.»)
(Én azonban olyaténképen vélekedem; szólt a soltész, hogy az nem akképen történt, a hogy a fatens előadá; hanem bizonyosan az a hajdemák pap, a ki őt börtönében meglátogatta, szabadítá őt meg bilincseiből, a herczegasszony által megvesztegetve, s miután a vastag nyakörvet nem birta lefürészelni a nyakáról, csak a falbafoglaló karikát ráspolyozta le, s azután a herczegnő machinátiói mellett szállították ő kelmét valami vadon erdőbe, előkerestetve a Malchusz zsidónál hátrahagyott koldusgunyáit.)
(«No én pedig azt állítom, hogy úgy kell lenni, a hogy reus elbeszélte s máskép nem is lehet. Hiszen tudjuk számos tapasztalatból, hogy a híres zsiványok, nem született kis gyermekek kezei által lakatokat és bilincseket tudnak összetörni s magukat láthatatlanokká tenni. A ki a criminális praxisban versatus, hasonló esetekre nagy számmal fog visszaemlékezni.»)
– S én is maradok állításom mellett, folytatá a vádlott. Mert attól a pillanattól fogva folyvást egy fehér galamb ült a balvállamon, s bármerre jártam-keltem, ott suttogott és turbékolt a fülembe, ha feléje néztem, hogy meglássam, akkor átrepült a jobb vállamra; de leginkább a bal vállamon szeretett lenni.
(– S most is ott van-e még a válladon a fehér galamb? kérdezé a nagyherczeg.)
– Már nincs ott. Felelt a vádlott fölsóhajtva. Hogy mikor vesztettem el, azt majd később el fogom mondani.
(– S minthogy tehát a megmenekedés mennyei csodatételek hozzájárultával történt, mondá a nagyherczeg, annálfogva nem illenék, hogy a jus humanum a gratia divinát megczáfolja: ezen bűne reusnak deleáltassék!)