NEGYEDIK RÉSZ.
A VÖRÖS BARÁTOKNÁL.
I. A FAODUBAN.
Egy rongyos szűrrel a hátamon, egy mankóval a kezemben, egy vaskarikával a nyakamon – és azzal a fehér galambbal a vállamon, hova mehettem volna abból az erdőből?
A rongy meg a mankó jó lett volna a kolduláshoz; de a vaskarika sehogy se illett hozzá. Mit mondjak, ha emberek közé kerülök, hogy jutottam ehhez a szép nyakravalóhoz? De még kevésbé eresztett a fehér galamb.
Megutáltam a világot, minden bűneivel együtt. Előfogott a bűnbánat s föltettem magamban, hogy eddig elkövetett vétkeimet levezeklem: itt maradok az erdők mélyében kegyes remetének, s csodálatos megszabadulásom napjától kezdve, szigorú ascetai életre fogom adni magamat.
Nem soká kellett bujdosnom, hogy egy patakot találjak, mely friss vízzel kinálkozott. Azt a forrást egészen beárnyékolva tartá egy sok száz esztendős tölgyfa, melynek akkora oduja volt, hogy abban egy ember bizvást ellakhatott. Mohából és falevélből kitelt az ágy.
Ételről is gondoskodott az Úr, a mennyi egy remetének való. Bükkmakk és mogyoró volt bőségesen, földi mandulában és szilvagombában sem volt hiányosság. A vadméhek mézzel kedveskednek a vadon lakójának, s mikor a vadalma hullani kezd, akkor bőség van a remetevilágban.
Két nagy kő közé egy száraz galyakból összekötözött keresztet emeltem, s az előtt végezém reggel, délben és este mindennapi imáimat. Napközben pedig a rengeteget jártam, arról gondoskodva, hogy a bekövetkező tél idejére ellássam magamat erdő-mező-adta élelmi szerekkel.
Össze is gyűjtöttem nagy halom aszaltgyümölcsöt, mogyorót, csicsókát a faodúmba, melynek magasabb osztályában nagy örömömre az erdei méhek ütöttek tanyát: ezek is az én számomra gyüjtöttek. A patak mentében találtam egy nagy málnabozótot, annak a gyümölcséből liktáriumot gyúrtam össze, s azt elraktam gondosan lehántott fenyőfakérgek döbözébe. Szent fogadásom tartotta ezentúl csak abból élni, a mi Isten közvetlen adománya, és soha többet el nem hagyni ezt az én remeteségemet.
Egy gondolat azonban mégis nyugtalanított. Madusom jóslata szerint mindaddig kell a vezeklésemnek tartani, a míg valami jótettet el nem követek, a miért valaki azt mondja rám: «jutalmazzon az Isten!» Ha azonban én az egész életemet itt töltöm ennél a forrásnál, ebben a faoduban, a hol soha emberi léleknek tudomása nem lesz rólam, akkor nem követhetek el senkivel semmiféle jócselekedetet, s nem is érdemelhetem ki senkinek az áldását.
Tehát gondoltam ki valamit, a mivel világon létemnek jelét adhassam, a nélkül, hogy magányomat elhagynám.
Kerestem két széles lapos palakőtáblát, azokat egymás mellé fölakasztottam két faágra hárshéj madzagnál fogva, azután egy harmadik követ használva harangütőnek, mindennap háromszor beharangoztam az ősszerkezetű harangfélével: reggel, délben és este. E kőharang szavának úgy hiszem messze el kellett hallatszani, s ha valahol az erdőn túl emberek laktak, azoknak figyelmessé kellett lenni az ujdonat harangszóra a rengetegben.
Így reménylettem, hogy majd időjártával jönnek ki hozzám ájtatos látogatók: azoknak én lelki vigasztalást, atyai tanácsokat osztok, valamelyik jó tanácsom megfogamzik, akkor aztán az illető nem fog késni a várvavárt áldással, s a mi mellékesen szintén számbaveendő volt, ha a környék lakói megtudják egy kegyes remetének letelepültét a vadon erdőben, valami kis elemózsiához is csak majd juttatnak egyszer-másszor.
De biz én hiába harangoztam be háromszor napjában, azért csak nem látogattak meg engemet az odumban mások, mint a patakra járó őzek s az őzekre leső vadmacskák. Nem egyszer szabadítottam meg egy-egy halálveszélyben forgó őzgidót a gonosz macskakörmök közül. Kár, hogy az oktalan állatok nem tudják megköszönni a jó cselekedetet.
Egy napon azonban, midőn késő őszre válván az idő, a végett jártam széjjel, hogy téli alomnak páfránt és mohát gyüjtögessek össze, a mi a megfagyástól megóvjon: (az odu nyilását eltakaró ajtót már régebben készítettem reketyeveszszőkből, hogy a szél tele ne fujja hóval a házamat), hát a mint haza érkezem, levetve a hátamról az iszalag közé szorított gizgaz petrenczét, s szétnézek az éléstáramban, kifáradt testemnek a kivánatos táplálékot megadandó terhes munka után: mit látok? Éléstáram tisztára ki van takarítva. A földi mogyorónak még csak irmagja sem maradt, a diónak csak az elszórt haja hever a földön, a málnás-döbözök fel vannak fordítva s azt se tudni, hogy mi volt bennük valaha. Sőt a mint a fejem fölé tekintek, hát már a nagyszerű sejthalmaz sincs a faoduban, a minek a méze nekem tavaszig eltartott volna, a felzavart méhraj ott zúg az üres köpüben.
Csak alig hogy röptében el tudtam fogni a lábánál fogva egy, már a számon kiszaladó, kacskaringós káromkodást, a mint e kárvallott állapotomról meggyőződtem! Hanem aztán megdorgáltam magamat.
– Ej ej! jámbor anachoreta! Hát így kell busulnod a világi jókért? Látod: kevélykedtél, dicsekedtél, hogy ime már egész télire elláttad magadat! Urat akartál játszani a vadon közepett! Magadénak foglaltad el azt, a mi mindenkié! Elmulasztottad a főkötelességedet, az imádkozást. Egy kegyes anachorétának nem szabad arról aggóskodni, hogy ki ad neki ennivalót? mert az Úr gondja a maga híveit táplálni, azoknak semmi egyéb dolguk, mint az Urat dicsérni, s az egész világ bűneiért imádkozni. – Ez most a te büntetésed. – Aztán megtudhatod, hogy nem épen ezen, boszantónak látszó esemény képezi-e a te megváltatásodat? Ime az volt neked megjósolva, hogy mindaddig bünhődnöd kell, a míg valakivel olyan nagy jót nem cselekszel, hogy a megszabadított ily áldást mondjon a fejedre: «Jutalmazza meg Isten!» No már, a ki ezt a te éléskamarádat egy nap alatt így fel tudta falni, az ugyancsak éhes ember lehetett. Ha ilyen nagyon éhes volt, az általad összegyüjtött eledelek nagyon jól eshettek a testének. Ez tehát igen nagy jótétemény volt az ismeretlenre nézve. Kétségtelenül mondta is magában, hogy «áldja meg az Isten, a ki mindezt iderakta, jártában, keltében!» Hátha valami nagy próféta volt. Talán szent Péter maga, a kiről már hallottam ilyen legendát, hogy incognito betérve a szegény emberhez, annak minden télire valóját felpanizálta. Hátha ez a legenda most második kiadásban is épen én velem ismétlődik? Meglátod majd, hogy ez lesz a legendának a vége, hogy ha te megnyugszol a vélt kiraboltatásban, holnap újra megjelenik az ismeretlen az oduban, s úgy megrakja azt mindenféle drága csemegékkel, hogy soha sem lesz többé semmiben fogyatkozásod s azután kiadja a számodra a passust, a mivel akkor mehetsz, a mikor neked tetszik, a mennyországba.
Ezzel a gondolattal annyira megvigasztaltam magamat, hogy ismét kegyesen beharangozva vecsernyére, nagyot ittam a forrásból, elfeledtetve gyomrommal az éhséget s lefeküdtem a magammal hozott páfrán és haraszt puha ágyába s reggelig csupa repülő sonkákkal, s más efféle angyali jelenésekkel álmodtam.
Reggel ismét beharangoztam s aztán siettem el hazulról, hogy a visszatérő ismeretlen prófétát ne zsenirozzam a számomra készített meglepetés végrehajtásában. Egész nap bolyongtam az erdőn s alkudoztam magamban, hogy mit hozhatna számomra az ismeretlen látogató legczélszerübbet? Vajjon az özvegyasszony olajos korsóját-e, a mi soha ki nem ürül? vagy Illés próféta hollóját, a mindennapi páros zsemlyével az orrában? vagy egyet a gileádhegyi árpakenyerekből? vagy egy sereget azokból a jóizü sáskákból, a mik Johannes Baptista terített asztalán megjelentek?
Utközben találtam egy nagy csomó bikkmakkot. Szinte kedvem lett volna otthagyni. Hiszen mi szükségem lesz nekem már ezentul élelemről gondoskodni, a ki az ismeretlen látogató védelme alatt állok? De csak mégis megtöltöttem vele a tarisznyámat. Koldusnak nem illik az alamizsnát megvetni, bármi legyen is az. Este felé aztán visszabandukoltam a remete-odumhoz.
Minthogy el voltam késve, az első dolgom az volt, hogy megharangozzam a vecsernyét, három versben; azután elővettem az olvasómat, a mit magam készítettem apróbb és nagyobb gubacsokból s végeztem az imádságomat; csak azután tekinték a remete-odum felé.
Lépéseim közeledtére mély dörgő hang származott elő az odvas fa belsejéből.
– Itt van ő! mondám örömrepeső szivvel. «Megérkezett: reám vár, hozzám beszél. A hangja sem olyan, mint a közönséges emberé.»
Térden csuszva közeledtem a megdicsőített hely felé, melyet a paradicsom követe választott csodatételei helyéül s áhitatosan dugtam be a fejemet a lyukon.
Hej, de vissza is kaptam mindjárt. S ugrottam föl a térdemről s eláldottam egy «ezermilliom kacskaringós mennykővel» a látogatómat! Az egy óriási nagy maczkó volt: egy vén kanmedve, a melylyel tele volt az én kis szűk remete-odum. Ott feküdt, a fejét a két térde közé dugva s csak onnan mormogott elő. Ő volt az! Tegnap megette a télire való szükségemet, ma meg elfoglalta a télire való almomat.
– A ki füzfán fütyülő Pilátusa van a medve apádnak! káromkodtam tele torokból s elfeledém, hogy kegyes anachoreta volnék.
(– Votum violatum! diktálta a soltész a jegyzőnek. Megszegett fogadás! Blasphemia. Capite plectetur!
– De bizony én magam sem álltam volna ki káromkodás nélkül! veté ellen a nagyherczeg. Qui bene distinguit, bene docet. Tessék megnézni a paragrafust, mely a káromkodásról szól. «A ki embertársát így meg így szidalmazza… et cætera.» De nincs az mondva, hogy a ki «medvetársát» szidalmazza, az is hogy büntettessék? Azonkívül a votum ruptum is condescendál; hiszen a remeteségi fogadalmat nem reus törte meg; de megtörettetett az a medve által!
– Tehát a medve bűnös: jól van. «Ursus comburatur.» Következik a «templomrablás». Kiváncsi vagyok rá, hogy hát ebből hogy fogja magát kivágni a delinquens? Mert hogy kivágja magát, arról előre pecsétes levelet merek adni.)
– Mit volt mit tennem? folytatá Hugó élettörténetét. A hó is el kezdett szállingózni, kénytelen voltam rászánni magamat, hogy elhagyjam az erdőt. Remete már nem lehetett belőlem; de még lehetett koldus. Ez is életmód. A hozzávalóm mind megvolt. Mikor utrakeltem, elmondhattam magamról, hogy egész tábor utazik velem. Lengyelországban nem hal meg éhen, a ki annyit ki tud mondani, hogy «adj kenyeret!» aztán «fizesse meg Isten!»
A vas nyakravalóm még előnyömre volt. Az bizonyos felsőbb nimbust szerzett a számomra a többi koldusok fölött. Ha kérdezték tőlem, hogyan jutottam hozzá? azt mondtam: a szent földről jövök, Jeruzsálemből, a saracénok elfogtak, azok verték ezt a vasat a nyakamra. Csoda által menekültem meg, s most vezeklésül viselem ezt a vasat a nyakamon mind holtig. Elhitték a jó emberek. Ezzel a vasörvvel sok görbe garast összeszereztem s szerencsésen átkoldultam magamat Lengyelországon. Hanem a mint a brandenburgi határon átkeltem, az lévén a szándékom, hogy majd haza vándorlok a szüleim városába, s beállok az apám mesterségébe, a ki tisztességes cserző varga, hát a legelső városban mindjárt körülfogtak; de nem azért, hogy ennem adjanak, hanem hogy kikérdezzenek, ki vagyok, mi vagyok? hogy merek itt koldulni? Mondtam nekik, hogy legyenek vele nagyra, hogy olyan koldust lehet szerencséjük a városukba befogadhatni, a ki a szent földről jön s vasat hord a nyakán. Hanem már a németnek megvan az a nagy hibája, hogy szereti azt mutatni, hogy neki több esze van, mint másnak. A piacz közepén a tolongás között előfogott a Stadtvogt s elkezdett vallatni.
– Hogy hínak?
– Dehogy hínak, inkább nem akarnak befogadni.
– Mi vagy?
– Éhes vagyok.
– Honnan jösz?
– Jeruzsálemből.
– Nekem ne hazudj, mert én tudom arra az utat! micsoda provinciákon jöttél keresztül?
– Markomannián és Scythián, Bessarábián és Köves-Arábián, Baktrián és Mezopotámián, most pedig jövök Caralabiából.
– Az nem igaz! Hazudsz! Én tudom, merre van Palæstina. Engem meg nem csalsz! oda csak Zingarián és Paflagonián, Cappadocián és India Cinnamomiferán keresztül lehet eljutni. Van nekünk mappánk, brandenburgiaknak!
– Hát hiszen azokon is átjöttem, csakhogy épen éjszaka volt, nem tudtam elolvasni a neveiket.
– Hát ez a vas mit keres a nyakadon?
– Ezt Zagachrist fekete szultán verette oda, a kinél fogva voltam ötvenkét esztendeig, meg három napig.
– Hiszen mindössze se vagy te harmincz esztendős!
– Hja, Abbissiniában olyan meleg a nap, hogy összehuzza a napokat s egy esztendő ott kiad hatot.
– Már hogy lehetne az? rivallt rám a Stadtvogt. Hazug vagy. A meleg inkább kiterjeszt mindeneket. Azért nyáron hosszuk a napok. Tudjuk mi azt Brandenburgban!
– S már fogta a galléromat, hogy a dutyiba zárat.
– Az ám. Próbáljon csak kegyelmed a kecskebőr-nadrágjával ráülni a forró kemenczére, majd meglátja, hogy összehuzza.
Erre a közönség megint nekem adott igazat.
De elvégre mégis csak rossz vége lett volna ennek az examennek, ha a véletlen segélyemre nem küldött volna egy lovag urat, ki épen arra koczogott végig, magas paripán ülve.
Fején tollas sisakot viselt, derekán bivalybőr pánczélt; a válláról veres palást lobogott alá, nagy fehér kereszttel: nyeregkápájára volt akasztva szívalakú paizsa, s arra czimerűl volt festve egy épen olyan lovag, mint ő maga, a kinek a háta mögött ült vele ugyanazon lovon egy épen olyan rongyos zarándok mint én.
(– Hohó! kiáltott közbe a soltész; most mindjárt én foglak el, nem a Stadtvogt. Hisz ez a templariusok czímere, azokat pedig még a tizennegyedik században eltörölték!)
– Tudom, hogy eltörölték, de egy kis részük megmenekült s Brandenburgba huzódva, ott mind a mai napig grassál, «tövislovagok» czime alatt s ez megtartá a rend régi czimerét; hogyan, ezt rendén el fogom mondani.
A mint a népség meglátta a lovag urat, elkezdett minden ember zsivajogni, az asszonyok törték magukat hozzá s az volt a boldogabb, a ki palástját megfoghatta, hogy megcsókolja, majd lehúzták a lováról.
A lovagnak hosszú nagy veres szakálla volt és veres haja; ha nem mondták volna is, tudtam volna, hogy «veres barát».
– No, itt jön a veres barát! mondá a Stadtvogt, neki türkőzve. Ennek hazudd oda majd, hogy Palæstinából jöttél! Ez kétszer volt ott igazán, tengeren és szárazföldön; maga megölt kétszáz hitetlent és megszabadított a fogságból ezer zarándokot. Ezzel beszélj! Majd kikérdez.
No most igazán meg voltam akadva. Bezzeg, ha a templomoslovag vallatás alá fog, annál bajosan fog kisegíteni a geografiám! Az pedig oda léptetett az orrom alá s megtudva a nép lármájából, hogy állítólag szentföldi zarándok vagyok, nagyot simított a rengő szakállán s ijesztő mély hangon kérdezte tőlem:
– Mivel bizonyíthatod be, hogy a szent földről jösz?
Ekkor egyszerre egy mentő gondolatom támadt. A hónom alatt volt a mentségem. Előkaptam a mankómat, a mi a kegyes muzulmánról marada rám: annak a nyele ki volt verve mindenféle rézsodronyokkal kacskaringósan végtől végig.
– Nézd ezt lovag, mondám neki. Te ismered az arab irást. Ime elolvashatod a mankó nyeléről a hitetlenek között való nyomorgattatásom és kiszabadulásom egész csodálatos történetét.
Hej megszeppent most a lovag! Ijedtében a nagy szakálla is reszketni kezdett. Megijedt, hogy most mindjárt én sütöm ki ő róla, hogy soha sem volt ő a szent földön s egy törökkel sem beszélt életében.
Hogy ez meg ne történjék vele, fogá a két kezébe a mankót s jobbról-balra nézve rajta végig, mintha csakugyan keleti irást olvasna, ily szókat dörgött a szakálla közül, imponáló hangon:
– Ez valóban arabs irás, sőt saracén irás, ellenben turkomán irás is; melyben csakugyan bizonyíttatik mind az, a mi veled történt a hitetlenek között, kegyes zarándok. Kövess a váramba: szivesen látott vendég.
Erre aztán a Stadtvogt hirtelen úgy elsompolyodott a sokaság között, mintha soha ott sem lett volna, engem pedig az ujjongó csőcselék felvett a vállaira s úgy vitt a lovag úr után egész a vörös-barátok lakásáig, mely a városon kívül volt egy körülárkolt dombtetőn, felvonó hiddal és sáncz-czölöpzettel ellátva.
Itt a lovag úr átadott a szolgálattevő őröknek, a kik rögtön levetkőztettek rongyaimból, beledugtak egy kád vizbe, megfésültek, megszappanyoztak, a fejem tetején a hajat kiborotválták s aztán egy durva vörös csuhát adtak rám, mely bőségére nézve valamikor nálamnál boldogabb körülmények között élő ember termetére lehetett szabva.
Mikor így fel voltam készítve, akkor felvittek a lovag urhoz a refectoriumba. Kivüle még tizenkét lovag volt jelen, a kik között ő látszott lenni a legelőkelőbbnek.
– Quadraginta tonitrua! (ez volt a szelidebbik szójárása a lovag urnak.) Ficzkó, te énnekem megtetszettél; olyan vakmerőn hazudni, a hogy te tudsz, még soha sem hallottam. Itt kell nálunk maradnod. A sekrestyésünket úgy is elvitte az ördög. Tegnap halt meg fekete himlőben. Annak a helyét kell betöltened. A csuhája már rajtad van.
El lehet képzelni, milyen jól éreztem magamat arra a szóra, hogy egy fekete himlőben elpatkolt sekrestyésnek a csuhája van rajtam.
Bátorkodtam annyit rebegni, hogy én soha se tanultam az ezen hivatalhoz megkivántató tudományokat.
– Per septem archidiabolos! kiálta a szent lovag kaczagva. Elhiszem azt! Majd beletanítunk, csak itt maradj.
Ekkor feltűnt neki az a vasörv a nyakamon.
– Hát, Lucifer te corripiat! mire való az a bolondság ott a nyakadon?
Ötöltem-hatoltam neki valamit, hogy így meg úgy szent fogadás, kegyes votum s több afféle.
Arra mind valamennyien kaczajra fakadtak.
– Hát tudod mit, te trifurcifer! rivallt rám az első lovag. Ut Belzebub te submergat in paludes inferni! Vagy kegyes fogadásból viseled azt a vasörvet a nyakadon, vagy pedig valami zsiványságért verték azt a nyakadra. Ha kegyes fogadásból került az oda, akkor csak viseld holtig; hanem ha valami zsiványság által szerezted, akkor van nekünk fegyverkovácsunk, az majd lefürészeli azt a nyakadról.
Erre én azt feleltem, hogy ámbátor csakugyan kegyes fogadásból viselem azt a nyakörvet, de azért vegyük mégis úgy a dolgot, mintha zsiványságért kaptam volna.
Mire nagyot nevetének a lovag urak, s aztán leráspolyoztaták a nyakamról amaz emlékezetes vaskarikát.
A BAPHOMET.
Most már csakugyan azt hittem, hogy elértem minden óhajtásomnak végczélját.
Egy vitézi rend kolostorába jutottam, a hol ezentul gond nélkül tölthetem napjaimat. Ételemről, italomról nem kellett gondoskodnom; dolgom pedig elég könnyű volt: napjában háromszor harangozni, a templomi edényeket tisztán tartani s a misemondó ruhákat előszedni meg elrakni. Egész nap pedig ájtatos contemplatiónak adtam át magamat.
A miért nagyon is megnyertem Eliás lovagnak a bizodalmát; ez volt a nappali neve annak a vörös szakállú vitéznek, a ki engem az utfélről fölszedett. Ő engem Eliézernek nevezett el.
A míg Lengyelországon keresztülkoldultam magamat, beletelt fél esztendő, úgy hogy a vörös barátok kolostorába fölvétetésem után mindjárt következett a nagyhét.
Nem titkolhatám el a fölötti aggodalmamat Eliás lovag előtt, hogy ha netalán a nagyhéten itt is tartatni fognak hasonló kegyeletes ünnepélyességek, a minőket az egész katholikus világ celebrálni szokott, azokban én nagyon gyönge leszek az assistentiához, mivelhogy a ceremoniákba gyermekkoromban nem oktattak be: eretnekül neveltettem s nem régi neophita vagyok.
– Ne búsulj, fráter Eliézer, biztatott a lovag; a nagyhét minden napján, a megelőző éjszakákon próbákat fogunk tartani a sorban következő «passio» jelenéseiből; akkor te is megtanulod a magad tennivalóit.
Én tehát ebben egészen megnyugodtam, s alig vártam, hogy jöjjön a nagy-csütörtök, melynek éjszakáján a kegyes szertartások előkészületei megkezdendők.
A mint az esteli harangszó után becsuktam a kapukat, Eliás lovag azt a parancsolatot adá nekem, hogy vegyek egy lámpást a kezembe, menjek vele a templomba, várjak ott, míg tizenkettőt üt az óra, akkor három koczintást fogok hallani a kriptaajtón. Azt minden tétovázás nélkül nyissam fel, s aztán illendő tisztelettel fogadjam a vendégeket, a kik a sírboltból fel fognak hozzám jönni s tegyem azt, a mit azok parancsolni fognak.
Én még csak a szememet se hunyorítottam meg erre a különös megbizásra. Soha sem voltam valami gyönge szivű, s még csiklándott is valami kiváncsiság, megtudni, hogy milyenek lehetnek azok a vendégek, a kik a kriptán keresztül járkálnak fel látogatóba.
Pontban az éjféli óraütés után hangzott a hármas koczintás a kriptaajtón. Én siettem azt feltárni s nagy meglepetéssel láttam, hogy a kripta lépcsőgádora egészen ki van világítva, s abból mindenféle ódon viseletű asszonyi alakok lépdelnek elő, a minő divatokat csak a templomi képeken látni, meg a nagyúri palotákban. Az asszonyok arcza mind erősen ki volt festve fehérre, pirosra, egyiknek a szemöldöke feketével volt rajzolva, a másiké miniommal, volt olyan is, a melyiknek a szemöldöke meg volt aranyozva. Mindegyiknek a kezében volt egy czifra viaszfáklya.
Ezek épen nem voltak olyan kisértetek, a kiktől nekem nagyon meg kellett volna ijednem. Fiatal vér volt bennem, mely asszonyok láttára hamar felpezsdül, még ha túlvilági személyek legyenek is.
Azok azonban észrevették, hogy nem a régi vén sekrestyés áll előttük s annálfogva czélszerűnek látták magukat előttem bemutatni.
Az első így szólt:
– Én vagyok Jezabel, Acháb király asszonya, kinek vérét az ebek nyalták föl az utczán. Hozd utánam a keresztelő medenczét. Mosdózni vágyom.
A második így szólt:
– Én vagyok Salome, Herodiás leánya, ki keresztelő János fejét ajándékba kértem. Hozd utánam az ostyatartó aranytálat. Hadd szolgáljak föl.
A harmadik így szólt:
– Én vagyok Bethsabé, ki miatt Dávid király bűnbe esett. Hozd utánam az olajtartót. Hajamat kell bekenőcsöznöm.
A negyedik így szólt:
– Én vagyok Delila, ki elárulta Sámsont. Hozd utánam az áldozó kelyhet. Áldomást inni vágyom.
Az ötödik így szólt:
– Én vagyok Astarte, ki az Izrael fiait elcsábítottam a Kanahánban. Hozd utánam a füstölőt. Illatos akarok lenni.
A hatodik így szólt:
– Én vagyok Thámár, ki miatt Absolon az öcscsét Ámont megölte. Hozd utánam a szenteltvíztartót, hadd sírjam tele könyeimmel.
S ki mit mondott, azt az oltárról leszedte és az ölembe rakta. Én csak néztem, hogy mi lesz ebből? Parancsolatom volt, a vendégeknek mindenben engedelmeskedni.
Heten voltak.
A hetedik egy magas koronás alak volt, drága aranybrokát ruhában, a mit hosszú uszályban húzott maga után. Ez leghátul jött. Olyan hangja volt, mint a megütött harangnak.
– Én vagyok Mylitta, Sába királynéja, ki Salamon királyhoz elvitte a kincseit s cserében elvette tőle a bölcsességét. Hozd utánam a szentségtartót.
Ez a szó megdöbbentett.
Szentelt edények, czeremoniához való eszközök mind hagyján, de maga a szentségtartó! A Megváltó testét rejtő ereklye, a mihez a pontificáló maga is csak térdhajtva közeledik: ki merné azt kimozdítani helyéből? Tétovázva tekinték a csodás rémalakra.
Arra az olyat ütött a vállamra kezével, hogy egész testem összerokkant bele, s olyant kiáltott, hogy az egész kápolna megtelt a hangjával.
– Mit tétovázol?
Átláttam, hogy az ilyen túlvilági lényeknek nem szabad ellentmondani s leemeltem magát a szentségtartót is az oltárról.
– Kövess bennünket! parancsolá ekkor Sába királynője, s maga ismét leghátul maradva, a másik hat túlvilági hölgy nyomdokán egy csigalépcsőn át, mely a kápolnából vezetett föl valahová, lépdelt előttem, míg egyszer egy czifra aranyozott vasajtóhoz ért a menet. Az felnyilt s egy előttem eddigelé még ismeretlen, nagy boltozatos terme nyilt meg a kolostornak, melynek semmifelé nem volt ablaka, hanem a fülkékből rejtélyes lámpások vetettek fényt a terem pompájára. Csupa arany és selyem borította a falakat.
S a terem mélyéből egy nehéz függönyökkel takart sátor alól egyenkint lépegettek elő mindenféle régi világbeli lovagok, törököknek, rómaiaknak, persáknak, chaldeaiaknak, egyptomiaknak öltözve, a kiket a most érkezett hét hölgy neveiken szólított.
– Üdvözlégy Ahasvér!
– Baál veled Nabukodonozor!
– Osiris áldjon, Farao!
És így sorba, ki Herodes, ki Pilatus, ki Nero, ki Sardanapal: mind az én rendbeli lovagjaim.
Maga az én vörös szakállú patronusom volt Judas Iskariotes.
No ez szép társaság, mondhatom.
A templomi drágaságokat itt elszedték a kezemből s lerakták egy hosszú asztalra.
Ekkor az én vörösszakállúm rám kiálta:
– Málkhus!
Széttekinték, hogy hát az kicsoda.
– Csakugyan levágták a füledet a Gecsemane kertben, hogy nem hallasz?
Ekkor tudtam meg, hogy én vagyok az a Málkhus.
– No hát itt tartsd a füledet, parancsolt rám a patronusom, a kinek az éjszakai neve Iskariotes volt, valamint az enyém Málkhus, a nevezetes poroszló, ki legelső emelte kezét az Idvezítőre. Itt tartsd a füledet mondom, mert ha én le találom vágni, azt nem ragasztja oda a názáretbeli «Ben Hanotzri».
Még akkor nem tudtam, hogy mit értenek azon név alatt?
A veresszakállú e szó után odalódított a nagymester elé, a kit ezuttal Nabukodonozornak hallottam czímeztetni. Annak a haja és szakálla mind gyöngyfüzérekkel volt összefűzve, a hogy a régi persa szobrokon látni.
Ez azt kérdezé:
– Mi érdeme van Málkhusnak, hogy a Baphomet szolgálatába fölvétessék?
Iskariot felelt rá helyettem.
– Eretnekül született, istentagadó lett, rablókkal együtt dúlt, embert ölt, hamisított, álorczás volt, urának feleségével házasságtörő, végre halálra itélt rab, ki börtönéből megszökött, s kinek minden város végén ott áll a jó barátja, az akasztófa.
– A mi emberünk ez! dörmögé erre Nabukodonozor; mire a lovagok között vita keletkezett, hogy megesküdtessenek-e elébb az ephiticus diagrammára, mielőtt titkaiba beavatnának? Abban állapodtak meg, hogy ez fölösleges, miután oly notorius gonosztevő vagyok, hogy akárhová fordulnék az ő titkaik elárulása végett, a legelső volna a magam nyaka, a mi a hurokba beleakadna.
Most kezdém már sejteni, hogy miért voltam olyan szivesen látott vendég ezen a helyen?
Akkor aztán levettették velem a barátcsuhát, s felöltöztettek római liktornak, mely minőségben az első feladatom az volt, hogy egy falmélyedésben fekvő sarcophagról le kellett emelnem a kőfedelet.
A kit e kőkoporsóban megpillantottam, az nem volt más, mint az én uram Jézus Krisztus, a hogy őt a koporsóban szoktuk látni a keresztfáról levéve, teste öt vérző sebbel átlyukgatva, homlokán a töviskoszoru.
Az egész alak viaszból volt idomítva.
A lovagok aztán körülállták a koporsót s elkezdődött a vita a fölött, hogy ki volt a Jézus Krisztus?
Latinul vitatkoztak, mely nyelvet én egészen jól értettem.
Az egyik lovag azt mondá, hogy ez az öreg Istennek, a kinek a neve Jaldabaoth, egy æonja; a pneumaticus Messiás, a kit azért küldött a földre, hogy az ő örök ellenségével, az Ophiomorphossal megküzdjön; de miután Jézusnak nem volt hozzá elég bátorsága, azért Jaldabaoth büntetésül keresztre feszítteté őt. Ezt bizonyítja Valentinus próféta, a gnosticus.
Ezzel szemben a másik lovag azt állítá, hogy a mint Alexandriai Basilides bizonyítja, s Bardesanes megerősíti, az úgynevezett Jézus Krisztus nem volt más, mint egy ámító, a kinek igazi neve Ben Jozua Hanoczri s keresztre feszíttetése egészen megérdemelt büntetés volt.
Velem a világ keringett e szavakra. Ha gonosz indulataim voltak is, de a szentek iránti kegyelet erős volt szivemben. A két kezemet a fülemre tettem, hogy ne halljam, a mit beszélnek.
De azért mégis hallottam.
A harmadik lovag azt állítá, hogy az egész Jézus Krisztusról való történet nem egyéb, mint üres mese. Ez alak soha nem létezett; se nem született, se meg nem halt. Egy emblema az egész, egy symbolum, a minek nem volt teste, csak úgy, mint Brahmanak vagy Izisnek s emberi alakja csak olyan bálvány, mint Baalé vagy Dagoné.
Azt hittem, hogy ennél már irtóztatóbb káromlást nem lehet emberi szájon kibocsátani; de a negyedik lovag véleménye meggyőzött róla, hogy még van a hyperbolának is superlativusa.
Ez volt maga Nabukodonozor.
Ez bebizonyítá az irásokból, hogy Jézus Krisztus az a demiurgus, a ki az emberiséget oly törvényekkel kinozza, melyek mindenkit szerencsétlenné és boldogtalanná tesznek, megtiltja azt, a mi a saját testünknek jól esik s a természet rendelésének ellenére minden emberre azt a szabályt köti, hogy azt cselekedje, a mi a felebarátjára nézve üdvös, holott az embernek az a hivatása, hogy azt tegye, a mi magának jó, nem tekintve arra, hogy másnak baj-e az, vagy sem? Annálfogva mindenkinek, a ki a Jaldabaoth, a teremtő törvényét megérti, az a hivatása, hogy e demiurgus parancsaival daczoljon s azoknak mindenben ellene cselekedjék. A csalás, rablás, gyilkosság, hamisság, csufolódás, kéjelgés, részegség nem csak meg van engedve, de kötelesség s a ki az emberiséget az erények rabigájába kényszerítette, akár æon volt, akár demiurgus, akár Ben Hanoczri, akár Jézus Krisztus, megüldözendő és ostorozandó.
Ebbe aztán mind valamennyien beleegyeztek, s én elborzadva láttam, hogy a jelenlevők mind valamennyien a palástjukból, hosszú tövis alakú tűket vonva elő, azokat a koporsóban fekvő Jézus-szobor szíve tájába szurták bele.
– Ki hát az igazi Messiás? kiáltá ekkor Nabukodonozor.
– A Baphomet! A Baphomet! kiáltozá az egész gyülekezet egyhangúlag.
Erre Nabukodonozor egy nagy támtámra ütött az öklével s annak a hangjára szétvonultak a függönyök a terem hátterében levő sátor fölül.
A fölülről jövő fényes világításnál egy pompás oltárzsámolyon állva láttam két bálványalakot, a mik közül a jobb felül álló volt a Baphomet.
Ennek a bálványnak két arcza volt; egy férfiui és egy női, s az egész alakja félig férfi volt, félig asszony. Egy óriási kigyó tekergőzött rajta végig s ennek a tizenkét gyűrűjére volt fölvésve a zodiacus tizenkét égi jegye. Az egyik kezében volt a nap, a másikban a hold. A két lába alatt volt a föld. Az meg egy krokodiluson nyugodott.
Balról e szobor mellett volt egy másik bálványszobor. Az meg a Mylitta volt. Egy mezítelen női alak, egy vadkanon ülve, fején ragyogó koronával, mely csupa rubintokkal és karbunkulusokkal volt megrakva.
A lovagok és a hölgyek mind odajárultak egymásután a két bálványhoz s a Baphometnek a vállait, a Mylittának térdeit csókolták meg egyenkint.
Azután odavitték a két bálvány közé a szentségtartót, s kivéve abból a szentelt ostyát, azt mindnyájan nagy hahotázva leköpdösték, s elszórva a földön, elkezdtek fölötte tánczot járni, kezeikkel körbe fogózva a két bálvány és a szentségtartó körül; azok az asszonyok olyanokat rúgtak a szentségtartó felé a lábaikkal, hogy a térdkötő szalagjuk is kilátszott a fellebbent köntös alul, s ez alatt valami előttem ismeretlen keleti nyelven énekeltek pokolbeli zsolozsmákat.
Nekem ez alatt az volt a hivatalom, hogy a templomi áldozó kelyheket tele töltögettem borral, a mi nagy kancsókban volt elkészítve, s a tánczolóknak szolgáltam vele, kik a Baphometre ittak nagy áldomást.
Borzalmam is nagy volt; de kiváncsiságom még nagyobb, hogy mi lesz mindezekből?
A nagy kancsók nagy hamar kiürültek s erre Iskariotes azt parancsolá nekem, hogy menjek le a pinczébe, s hozzam azokat ismét tele.
Mire visszatértem a kancsókkal, már akkor a lovagok és az úrhölgyek mind az asztalnál ültek, még pedig úgy, hogy Sába királynője Nabukodonozornak az ölében ült.
A mint a kezeikben tartott szentelt áldozó kelyheket újra megtöltém, Sába királynője így szólt hozzám:
– Ejh, Málkhus! Ez az én koronám nagyon szorítja a fejemet: eredj le a templomba, hozd el a számomra a názáretbeli asszonynak a koronáját.
Tetőtől talpig futott rajtam a hideg borzadály.
A templomban volt egy felséges oltárkép, a mi Boldogasszonyunknak a szobra; annak a fején volt egy pompás korona, egymásra hajló abroncsai csupa igazgyöngyökkel és gyémántokkal megrakva, a legkegyesebb fejedelemnő fogadalmi ajándéka. E szent szoborhoz vándorolt sátoros ünnepeken a környék egész ájtatos népe, s el volt az halmozva a fogadást tevők és hálaadók mindennemű drága ajándékaival. S én most ennek a szent alaknak a fejéről levegyem a koronát; ezt a kegyeletes ereklyét, hogy egy fertelmes buja asszonyi állatnak a zilált hajfürteit ékesítsem vele? Hiszen ha nem Istennek anyja volna is a Názáretbeli Mária, hanem csak egy közönséges, becsületes embernek az anyja, még akkor is istentelenség volna e gyalázatot elkövetni rajta!
Haboztam; nem akartam teljesíteni az őrült kivánságot; hanem akkor az én veres szakállú patronusom úgy ütött hátba a vasöklével, hogy majd a lelkem szakadt ki belőlem s rám ordított:
– Nem hallottad a parancsszót? Menj a galileai nőhöz s mondd neki, hogy Sába királynője Astarte, a Mylitta helytartónője kivánja a koronát! Siess!
Tennem kellett, a mit mondtak, különben agyonütnek.
Azt hittem, valamennyi szentek mind rám kiáltanak szobortalapzataikról, mikor ezt a szentségtörést elkövettem, s pásztorbotot, nagy könyveket, mennyország-kulcsot vágnak a fejemhez, hogy rögtön pokolra hullok. Maga a Boldogasszony-szobor, úgy tetszett, mintha szemöldökeit összeránczolná, mikor a koronát leveszem fejéről s az a kis korona a kezemben olyan nehéz volt, hogy a föld meghajlott a lábam alatt, mikor egyet léptem vele.
Mikor a csigalépcsőn fölértem a Baphomet-imádat termébe, már akkor az orgiának minden dæmona elszabadult; a mult ezredév bűnös asszonyai, bachansnőknek pongyolásítva, tánczoltak szilaj choréákat a Pilátusokkal és Heródesekkel. Astarte, a mint meglátott, kikapta kezemből a Mária-koronát s felcsapta azt szétbontott hajfürteire, s azzal elkezdte a Mylitta papnők őrületes tánczát járni, melyet Nabukodonozor phrygiai tánczának bakkecske ugrándozásai kisértek; Astarte haja repült körülötte, szélesen elterülve, mint a szélrózsa küllői, s a mint oly sebesen pörgött maga körül, nekem úgy tetszett, mintha neki is két arcza volna, mint Baphomet bálványnak.
Egyszer aztán Nabukodonozor csak leesett a lábáról s a térdén és a tenyerén állt meg s elkezdte a szemeit kimeresztgetni s olyan nyomorúságosan bőgött, hogy én azt hittem, most másodszor fog rajta megtörténni a csoda, hogy ökörré változik. A bőgésből kivehettem, hogy «Málkhust» kiabál. Vajjon egy nyaláb füvet hozzak-e neki? Legelni akar? Nem, csak kérőzni akar. A barom, ha jól lakott, kérőzik, az ember, ha barommá lett, szintén kérőzik. «Hozd a keresztelő medenczét!» Ordíta rám. S a fertelmes állat beundorította a szentséges templomi edényt, a mit nekem kellett tartani előtte.
A kitörés után egy pillanatra eszéhez látszott térni.
– Szedd össze az edényeket; takarítsd ki s vidd vissza a helyeikre. A sanctuariumot állítsd a szokott helyére. A hostiát tedd a kehelybe. Azután eredj aludni.
Astarte a keringőtáncztól elszédülten rogyott le a földre, s a mint hátraszegett fejét Nabukodonozor vállára vetette, a Mária korona lehullott a fejéről, s oda gurult a lábamhoz. Én fölvettem és megtörülgettem azt.
– Azt is tedd vissza a helyére! ökrendezett Nabukodonozor.
– Előbb igyál! mondá Astarte, rekedtes, kifáradt hangon, s egy rendkívüli szép hólyagos kulacsot vett le oldaláról s azt oda tartá a szájamhoz. A kulacs gyönyörű vert arany munka volt, gazdagon kirakva türkizokkal és tűzopálokkal. «Ez a bor arról a szőlőtőről való, a mit Noe ültetett, a kőurnája, a miben áll, ott van Semiramis nagyanyám sarkophagja mellett Ninivében. Igyál!»
S minthogy én vonakodtam, hirtelen megragadta a nyakamat az egyik karjával, odahuzta a fejemet magához, aztán egyet huzott a kulacsból, s azzal odaszorítva az ajkait az ajkaimhoz, úgy itatott meg a saját szájába vett borral. Soha én annál édesebb, bódítóbb, tüzesebb bort nem ittam életemben.
– Ki ütött most engem pofon? kiálta föl erre Sába királynője, széttekintve szilajon maga körül.
– No hát igyál! szólt odanyujtva ismét a kulacsot.
Én a szájamhoz vittem azt; de az első kortynál észrevettem, hogy nem az a bor az, a mit az előbb ittam. Ezen kesernyés íz érzett és valami idegen illat, a mi összeborzasztott. Nem ittam többet annál az egy kortynál, csak mutattam, mintha tovább kortyogatnék belőle. Köszönettel visszaadtam a kulacsot, mikor elég lehetett már.
– Tartsd meg! Neked adom emlékül, szólt erre a pogánykirályné s odaveté azt is a többi templomi edények közé, a miket, hogy egyszerre elvihessek, kénytelen voltam mind a tágas keresztelő medenczébe berakni.
Azzal elkezdték a részeg dæmonok a gyertyákat kioltogatni, s én siettem elmenekülni onnan a nyalábra fogott templomedényekkel, nehogy ott rekedjek velük a sötétben.
Én azután a templomi edényeket mind háromszor megmostam tiszta vizben s a helyeikre visszaállítottam; a szentségtartót is visszahelyeztem az oltárra, s a koronát föltettem a Boldogasszonykép homlokára, nem mulasztva el, hogy a palástja szegélyét megcsókoljam, bűnbocsánatot kérve. Az a palást is gyönyörű munka volt, a nagyfejedelemnő saját maga készítette azt, a tizenkét apostol képe gyönyörűen ki volt himezve rajta színes selyemmel és arany meg ezüst fonállal.
– Hát ezt hová tegyem? mondám magamban, az ajándékul kapott kulacsot nézegetve, hogy el ne lopják tőlem? Hisz ez megér, ha eladom, egy egész paraszttelket, vagy egy ötkerekű malmot. De hátha csak álmodom ezt, s mire fölébredek, már nem lesz a kezemben? Azt teszem, hogy a fülénél fogva a balteusom szijára kapcsolom (még mindig liktor voltam), onnan nem veszhet el.
És úgy is tettem; mert aztán nagyon előfogott az álom, azt se néztem, hol fekszem le? csak elámolyogtam valamerre s magam sem tudom, meddig aludtam.
Csak azt tudom, hogy a fülemnél fogva huzott valaki, mikor fölébresztett, s a sarkaival ugyancsak rugdalta az oldalaimat.
Az én veres patronusom volt.
– Jól van no, Iskariotes, majd mindjárt kelek! dörmögém fél álmomban.
– Oh, trifurifer! Még Iskariotesnek nevez! Várj, majd mindjárt kijózanítalak én!
Azzal fogott egy nagy kanna vizet s végig öntött vele.
Erre csakugyan egészen magamhoz tértem.
– No te kegyes Silenus! Ugyancsak jól viselted magadat! szidott a lovag. Én azt parancsoltam neked, hogy várj a kriptaajtóban, míg vendégeink érkeznek, s te összetévesztetted a kriptaajtót a pinczeajtóval: onnan huztunk fel a csap alól. Azt sem tudtad, melyik világon vagy.
– Hát a drága kulacsom, a mi a balteusom szijához volt kötve?
De biz ott már nem volt se kulacs, se bőrpánczél, hanem a régi szőrcsuha volt rajtam, a mi a megholt sekrestyésről rám maradt.
– No ne álmodjál már, hanem siess a kápolnába, csavard meg a kelepelőt, a mise mindjárt kezdődik.
Pedig én olyan elevenen láttam magam előtt mindent!
A mint a templomba beléptem a sekrestyén keresztül, ott találtam mindent a maga helyén, a hogy előtte való nap.
A mellékkápolnában volt felállítva a szent ravatal, körülrakva viaszgyertyákkal, s én ugyanazt a Krisztus-képet láttam magam előtt a koporsóban, melyet a mult éjjel a Baphometimádók töviseikkel összeszurkáltak. De ezen nem látszott semmi nyoma a tövisszurdalásnak.
A templom tele volt áhitatos néppel, mely végeszakadatlan processióban jött és ment, a gyászpompában gyönyörködve.
Azután előjöttek hosszú sorban a rend lovagjai, szürke szőrcsuhákban, és mezitláb térden állva közelítettek a Megváltó koporsója felé, s egyenkint megcsókolák a márványlépcsőket, melyek a koporsóhoz fölvezettek.
És én azt láttam az éjjel, hogy ez az ember ottan a főmester, öklelő koronával a fején, melynek négy ökörszarva volt, leköpte a Krisztus szentséges orczáját, s azt mondta rá, hogy csaló volt! És most a lábait csókolja. S ezek a többiek, a kik vitatkoztak fölötte, hogy vajjon hát «æon» volt-e ő, vagy a Jaldabaoth fia, ki az Ophiomorphostól meghátrált? vagy «senki?» most mind megalázott fővel közelítnek felé és a melleiket verik ököllel s mikor az inclangorium megcsendül és újra megcsendül, valamennyien leborulnak a földre és egy sóhajtás nem hallszik a néppel tömött templomban, a mint a nagymester felemeli a Krisztus testét magasra: engem az ördögök ösztökéltek hátulról, hogy elkiáltsam magamat ebben a nagy csendességben: «emberek! keresztyének! ne térdepeljetek! Abban a kehelyben egy ostya van, a mire Astarte a sarkával taposott!» ha az a fehér galamb nem tartaná a szárnyát a szájam elé.
Azután megzendül az orgona és a templomi ének, s én hallok női hangokat a «miserere», a «de profundis» énekére zendülni, a mik eszembe juttatják, hogy ugyanezek a hangok énekelték a mult éjjel azokat a kicsapongó énekeket! Ez Astarte hangja. Ez Deliláé! Ez Jezabelé, ez a mély harangbúgás! Itt jöttek fel a szemem láttára a kriptaajtón! Itt mentek fel egymásután a csigalépcsőn! De hol? Hisz nincs itt csigalépcső sehol. Azon a helyen, a hol én háromszor lejöttem és felmentem, nincs se ajtó, se lépcsőgádor, hanem a rend nagymesterének, a megholt Arminius lovagnak a tömör márvány síremléke áll ott, tetején a lovag fekvő szobra, mellén összetett kezekkel, teljes ornatusában. Mégis csak álom volt ez az egész.
Már megkönnyebbült egészen a szivem attól a nagy tehertől, a mi oly szertelenül nyomta. Sokat ihattam, a phantasiám fel volt hevülve, az a hibás. Tehát senki sem hibás.
Tehát e szerint az sem való, hogy én a Boldogasszony koronáját levettem a fejéről s azt Sába királynője saját fejére téve, a bálványimádati tánczban megszentségtelenítette.
Mikor vége volt a szent misének, s én szokás szerint odajárultam a Boldogasszony szoborhoz, hogy a szüntelen égő lámpásba, mely lábai előtt állt, olajat töltsek, a mint feltekinték rá, csak elmeredtem a bámulattól.
A szent szobor fején levő korona diadémján elől volt egy mogyoró nagyságú igazgyöngy, hátul pedig egy szintén olyan nagy rubin.
Mindig az igazgyöngy szokott a szemközti részen lenni. Most a rubin ragyogott a homlokán.
Ezt a koronát tehát megfordította valaki!
És így még sem volt az valami álom.
De mi volt hát?
Ez a nap mondom nagypéntek volt: átalános jejunium napja. A «tövis lovagok» oly szigorúan tarták a bőjtöt, hogy ezen a napon még egy halálos betegen fekvő novitiusnak az orvosságot sem adták be, mert a decoctumban manna volt s a pilulák hydromelben voltak meghengergetve s a manna és a hydromel már ételnek vehető. Magam is koplaltam egész nap. S mint afféle tág lelkiismeretű ember, bántam már nagyon, hogy a tegnap éjjeli nagy lakomából (ha csakugyan nem álom volt az) egynémely három ezer esztendő előtti fürjnek a czombját el nem dugtam mára.
De ugyan hova dugtam volna? Az is oda lett volna, a hova a kulacs.
A mint este, a harangszó helyett, a nagypénteki kerepelővel elvégeztem a három verset, a veresszakállú lovag ismét ott várt a sekrestyében a lámpással s azt mondá:
– No ma megint itt fogsz várni a vendégeinkre a kriptaajtóban, de aztán el ne aludd megint az időt, mint a mult éjjel.
Gondoltam magamban: «rajta leszek, hogy el ne aludjam».
– Ma korábban fognak jönni.
Úgy is lett. Alig ütötte a toronyóra a tizenegyet, már hangzott a koczintás a kriptaajtón, s a mint én azt felnyitottam, eléjöttek az én óvilági szépségeim, a kiknek most már nem kellett magukat előttem bemutogatni. Ismertük egymást.
Ma is ugyanazt a parancsot osztogatták, a mit tegnap, hogy a szent edényeket hordjam utánuk.
De hogy merre megyünk bele itt a falba? Arra voltam igen kiváncsi.
Mikor aztán a Sába királynője parancsára azt kelle tennem, hogy az oltár fülkéjéből kivegyem a szentek szentjét, a királynő rám kiáltott:
– Hátra ne nézz, mert elvisz az ördög!
Nem is néztem hátra, hanem a mint a kezembe került a szent kehely sima arany födele, hát annak a fényes lapja tökéletes tükör gyanánt szolgált nekem. Abból én kilestem, hogy a Jezabel oda lép az Arminius-siremlékhez, a fekvő lovagszobornak a fejét elfordítja, s arra az egész márványemlék lesülyed s aztán a talapjával fölfelé fordul. Az eltünt siremlék-helyen aztán ott látszik a csigalépcső bejárata, míg a lefordult szobor talapzata az egyik kezdő lépcsőt képezi előtte.
Úgy tettem, mint a ki nem lát semmit.
Mindent utána hordtam az asszonyságoknak.
Ezuttal a nagy terem nem a tegnap látott mysteriumokhoz volt berendezve. Az asztalok megrakva mindenféle drága pecsenyékkel, pástétomokkal és keleti gyümölcsökkel. Nagypéntek estéjén husételek! A mikor minden igazhivő, még a kálvinista is bőjtöl és cziberelevest eszik, vagy étlen-szomjan forgatja imádságos könyve lapjait s keresi, hogy melyiken találna magának való vigasztalást, a mivel bűnbánatát és éhségét elverje? S ennek a nagy ünnepnek a tizenegyedik óráján elkezdeni a dobzódást, lakmározást! De még milyen lakmározást! Mintha a vendégek és gazdák mindegyike csakugyan ki két, ki háromezer esztendő óta nem evett, ivott volna semmit. Nem győztem a számukra a bort felhordani a pinczéből s a sülteket fölszeletezni. Ugyanazok a jelenetek következtek, a mik a mult éjjel, csakhogy emberi észtől kigondolhatatlan változatokkal.
Sába királynője ma még nagyobb bolond volt, mint tegnap.
Egyszer aztán azt mondá:
– Ejh. Meleg nekem ez az öltöny! Eredj Malkhus! hozd el nekem a galileai asszonynak a palástját; az jó hűs lesz.
– Hogy lenne rajtad Dejanira-köntössé ez a palást! mondám magamban fogcsikorgatva. De Iskariotesnek egy hátbaütése meggyőzött róla, hogy engedelmeskedni kell s én csak ismételtem a tegnapi szentségtörő merényletet.
Mire a palásttal visszatértem, már akkor arra nagy szüksége volt Astartenak, ki a vaddisznón lovagló bálványkép druszájától már semmiben sem különbözött. Úgy, hogy én a szememet kénytelen voltam előtte lesütni.
Astarte kaczagott.
– No jer ide, Malkhus! hivogatott nevetve. Itt a kulacs. Igyál belőle. A hogy én is iszom. Én iszom Bafometért, te Astarteért.
S azzal maga ivott előbb a kulacsból. Ugyanaz a hólyagos művű arany kobak volt az, a miből tegnap megitatott.
Rájöttem már a tréfának a nyitjára. Hallottam egyszer, hogy vannak olyan művészi kulacsok, a miknek kettős belseje van, az egyikbe egyféle italt lehet tölteni, a másikba másfélét. Aztán a kulacs nyakán, mikor az ember a tetejét lecsavarintja, ha jobbra tekerint, az egyik, ha balra, a másik ital kerül elő. Megfigyeltem, hogy merre facsarja a kulacs tetejét a pogány királynő, mikor maga iszik? Hát akkor jobbra csavarta. Mikor meg nekem adta ide, akkor balra. Én aztán, szintén észrevétlenül, visszatekerintettem azt megint jobbra. És csakugyan a jó édes, zamatos bor jött ki belőle. Ittam is abból komolyan és nagyot.
– Nos, úgy-e jó volt? kérdé a hazugság királynéja.
Én pedig hasonló pénzzel fizettem neki vissza.
– Kissé kesernyés, mondám. S erőltettem a számra a fintorgást.
Astarte fittyet vetett az ujjaival az orrom alá, s kaczagva mondá:
– Az jó te neked. Ez a kánai menyegzőből fenmaradt bor. «Urad» csinálta; hát csak igyad. Ezt a kulacsot is neked adom. Tedd el a másik mellé.
Erre az egész pokolbeli társaság nevetett.
– És most hordd el a boros edényeket! parancsolá Nabukodonozor, aztán hordd fel a spiritus vinit.
Én megint lehordtam a megundokított templomi drágaságokat, s aztán felhoztam a pinczéből a kőkorsóban tartott spiritus vinit.
A dæmonoknak nem volt már elég a mámorhoz a bor, pálinka kellett nekik, attól akartak tovább részegedni.
Én akkor gondoltam valamit.
A pálinka abban a kőkorsóban igazi orosz gyártmány volt.
Olyan furfangos dugasza volt, hogy azt csak az tudta kihuzni belőle, a ki be volt avatva a titkába. Én még a hajdemákoknál beletanultam. A pinczében kinyitottam a korsót, kiürítettem belőle valamelyest s aztán a nekem ajándékozott kulacsból beletöltöttem azt a nekem szánt álomitalt. Azzal megint becsináltam a dugaszt.
– Nem ittál-e belőle, Málkhus? kiáltott rám Herodes.
– Baphometre esküszöm, hogy nem ittam.
– Hát nyisd fel a korsót! parancsolá Pilátus.
Én megpróbáltam mindenféleképen: sehogy se ment. Utoljára aztán kikapta a kezemből Acháb s hogy ő sem tudott vele boldogulni, oda állította a korsót az ezüst medencze közepébe, ráütött a kardmarkolatával, mire a korsó széttörött, s a medencze megtelt a tartalmával.
Akkor aztán Bethsabé, meg Thámár (hires bibliai jó gazdasszony mind a kettő!) fügét, mazsolaszőlőt és narancshéjat hánytak bele, míg Delila egy viaszgyertyatekercscsel meggyujtotta az egész nagy tál krampampulit s ugyanakkor minden más világítást kioltottak.
Akkor aztán, mikor a borszesz égett, az asztalfőnél álló Nabukodonozor, a szenteltvizhintő aspergillumot belemártva az égő borlélbe, azzal osztotta ki a körüle csoportosuló hivőknek a forró italt, az odatartott calixokba öntögetve, a mit azok, mint pokolbeli folyó tüzet vittek az ajkaikhoz. A tüzet osztogató négyszarvú király, a tüzet szürcsölő rémalakok, a középen lobogó kék-zöld lobogványú medenczétől halottképekké sápasztva, olyan csoportozatot tüntettek elő, mely megszégyenített minden eddig látott képet a danse macabreről. Maga Sába királynője olyan volt a zöld világításnál, mint egy elkárhozott mezitelen lélek, egy szent palástjával a nyakában; arczán, ajkain semmi pir; csak villogó fekete szemei mutatják, hogy él. És rivallt minden hangon a förtelmes istenkáromlás. Tűz a szájba, tűz a szájból.
Én menekültem a pokolsanhedrinból. Most már bizonyos voltam felőle, hogy nem álmodom. El voltam határozva, hogy kitörök innen.
Ha ezek ördögök, úgy nagyon ostoba ördögök lehetnek, holott nem tudják magukat megőrizni attól, hogy a saját kelepczéjükbe beléejtse őket egy olyan szegény ördög, mint én magam vagyok. Hiszen ha megiszogatják azt az álomitalt mind, a mit az én delektálásomra készítettek, majd olyat alusznak tőle, hogy holnap nem tudom ki végzi a resurrectio ceremóniáját?
Kiosontam a bálványimádás bűnbarlangjából s aztán így okoskodtam magamban:
Ha ezek az emberi lények (mert nem egyebek) a kriptaajtón keresztül jövének ide, akkor a kriptából valami katakombának ki kell vezetni a szabadba, a honnan egy titkos ajtón át az asszonyi állatok ide fellopakodnak. Azon az úton én innen megszökhetem.
Fogtam a lámpásomat, lementem vele a kriptába, s a mint annak a hosszú boltozatán végighaladtam, a két sor fülke között, mely az ide eltemetett rendlovagok emlékköveivel volt betöltve, egy «Ptolomeus» nevű lovagnak a sírürege elől félretolva találtam az emléklapot. Az nem volt márványból, hanem bádogból, mely márványszinűre volt fénymázolva.
Ez a fülke nem volt sírüreg, hanem egy szük lépcsőzet feljárata. Felmentem a lépcsőkön. Azok is meredek csigaalakban vezettek föl. Tizenhét lépcsőt számláltam meg. A tizenhetediknél találtam – nem egy ajtót, hanem egy szent szobrot. A fához kötözött szent Sebestyén szobra volt ez, nyilakkal átlövöldözve, a hogy az istentelen Diocletián kivégezteté a hős vértanút.
Láttam én ezt a szobrot nappal is elégszer a kolostorban, csakhogy akkor kivül volt a falon, s kifelé nézett, egy fülkében állva. Bizonyos, hogy ő tudja a kijárásnak a titkát; külömben most nem lehetne idebenn.
– Oh szent Sebestyén! könyörgék neki egész alázattal, tekintsd azt, hogy én is morva vagyok anyai ágon, a kiknek te országos védszentjük vagy, s taníts meg rá, hogy hogyan jöttél te ide be a falon keresztül? hogy én meg ugyanarra kimehessek.
Mert semmi nyilás nem látszott a háta mögött.
A hős martir testébe három nyil van bele lőve, azok a nyílak rézből vannak. Ugyan micsoda vakmerőnek és istentelennek jutna az eszébe, hogy a halálra kínzott szent sebében megforgassa a belelőtt nyilat?
És én úgy vettem észre, hogy a három nyil közül az egyik fényesebb volt, mint a másik kettő, mintha azt fogdosták volna.
Felálltam a talapzatára s megkisérlém a nyilat elfordítani. S a mint a nyil tolla engedett az ujjam nyomásának, az egész szobor, fülkéstül együtt elkezdett megfordulni s én egy percz múlva a csillagos eget láttam magam fölött. Szent Sebestyénnel együtt kivül voltunk a kolostor falán.
– No már most megint ereszsz vissza, drága védszentem, mondék s a nyilat visszafelé fordítva, megint visszakerültem a katakomba feljáratába.
Tehát ez a kisértetek sétaútjának a titka.
Visszamentem megint a kriptába, s körültekinték, valamit keresve.
Arra is rátaláltam.
Tudniillik, hogy a lesülyesztett Arminius-siremlék ott függött a fejem fölött, a boltozatból aláfordulva, a megholt nagymester szobrával, melynek ki volt tekerve a nyaka.
Hátha én ezt a fejet helyreilleszteném, mi lenne belőle?
Az lett belőle, hogy arra a síremlék ismét felemelkedett és megfordult, s mikor én a lépcsőn felmentem a kápolnába, már akkor ott állt a helyén, elzárva a Baphomet-bálvány termébe felvezető lépcső gádorát, a hogy ezt megszoktuk látni.
Most van már jól! A Krisztustagadók nem csak el lesznek altatva, s ki tudja, mikor, mikor nem ébrednek föl? hanem még azonfölül ki sem tudnak jönni az ördögtemplomukból, a minek se ajtaja, se ablaka, hacsak ki nem törik a falat valahol.
Holnap senki sem fogja tudni, hová lettem? Én pedig az alatt hetedhét országon túltehetem magamat.
Határozott czélt tűztem magam elé.
Elmegyek az aacheni érsekhez, s bevádolom a Baphometimádó rendlovagokat.
S hogy állításaimnak tökéletes hitelességet szerezzek, magammal viszem a beundokított, megfertőztetett templomi edényeket is. Nem! Az ájtatos keresztyén gyülekezet ne igyék a Salome és Delila által ürítgetett áldozó kelyhekből, ne keresztelkedjék abban a medenczében, melyet Nabukodonozor vomitusa befertőztetett, ne fogadja a szentelt vizet abból az aspergillumból, a mivel a főördög osztotta a többieknek a lángoló pokolitalt, a míg azokat avatott kegyes kezek újra be nem szentelik és a varázslattól meg nem szabadítják.
Elviszem mindezeket az érsek elé, a zsinat elé, a szent inquisitió elé; szolgáljanak tanújelül és exortizáltassanak.
(– Azt ugyan okosan tetted, fiam! Igaz keresztyén módjára cselekedtél, kiálta föl a nagyherczeg, egészen fölháborodva a «tövislovagok»-nak istentelenségei fölött, a miknek a puszta végighallgatása által is olyanformán érzi a kegyes ember magát, hogy szüksége van az absolutióra. Becsületesen tetted!
– Mondtam úgy-e? pattant föl a soltész, lecsapva a birói pálczát az asztalra. Még a templomrablásból is úgy kibeszéli magát, hogy még megdicsértetik érte, s az mondatik rá, hogy «jól tetted fiam!»
E fölött aztán a nagyherczeg és a soltész úgy összekaptak, hogy fölugráltak székeikről, s ököllel verték az asztalt, hogy azon gyertyatartó, halálfej, crucifixus és porzótartó csak úgy tánczolt s elvégre is erre a napra félbe kellett szakítani a vallatást. A gonosztevő megint egy napi akasztófa-haladékot nyert s csak úgy nevetett magában befelé.
Másnap aztán, mikor a birák megint lecsillapíták fölgerjedésüket, az in pendenti hagyott causa tovább continuáltatott.
Folytatá a vádlott.)
A sekrestyében találék egy nagy bőriszákot, abba beléraktam mindazon templomi arany- és ezüst-drágaságokat, a mik az orgiáktól meg voltak szentségtelenítve, nem feledkezve meg a Boldogasszony koronájáról sem.
Mikor azt az iszákot fölvettem a vállamra, az majd letörött alatta, olyan nehéz volt, s nem tehettem át fölváltva a másik vállamra, a tudvalevő fehér galamb miatt.
A körülforgó szent szobor segélyével aztán kijutottam a kolostor falán kivül.
Még onnan csak egy magas bástyán át kellett leereszkednem. Megtaláltam a kötélhágcsót, melynek segélyével a pogány tisztátalan asszonyok ide feljöttek s hasznát vettem, s azután az iszákba tett kincsekkel elkezdtem gyorsan ügetni a kikötő felé.
(– Most megállj! szakítá félbe a soltész. Itt megfoglak és convincállak. És ez lesz a criteriuma annak, hogy bünös, vagy kegyes cselekedet volt-e az, a mit elkövettél? Miért mentél az összeszedett egyházi drágaságokkal a kikötő felé, a hol az elutazásra kész hajók horgonyoznak, és nem a városháza felé, a hol megtaláltad volna a polgármestert, a soltészt, vagy a várnagyot s feljelenthetted volna az általad észrevett szentségtörést s a vétkes rendlovagokat; míg bűvös álomtól voltak meglepetve, in flagranti lepethetted volna meg, ha igaz, hogy úgy volt?
– No gonosztevő erre találj mostan cadentiát, dörmögé a nagyherczeg.)
– Igen egyszerű a dolog magyarázata, kegyelmes uraim, felelt meg a kérdésre ex tripode a reus; ha egy szót mondok, abból rögtön meg fognak érteni mindent. Annak a városnak a neve, a hol ez történt, Stettin. Ezt a várost, tudjátok, hogy azon idő szerint Gusztáv Adolf birta, a kinek az eretnek vezérei nemcsak hogy nem törődtek azzal, hogy a katholikus kolostorokban, a miket ők maguk is akárhányszor megszentségtelenítettek, imádják-e a Baphometet? s tartanak-e Mylitta-ünnepet? de a mi több, igen jó szövetségben éltek a «tövislovagok»-kal, a kik a svédekkel egyesülten, vitézül harczoltak a császári ostromló seregek ellen, s az eretnekeknek leghivebb fegyvertársaik voltak. Oda hiába mentem volna vádaskodni: magam jártam volna rosszúl. Azért határoztam el, hogy egy kegyes német nagyfejedelem országába meneküljek, a ki vádamat meg is hallgatja s az inquisitióhoz elegendő erővel is fog birni, s úgy hivém, hogy ily rettenetes eset megérdemli, hogy valaki egy hadjáratot indítson meg miatta. S minthogy a tengeren legkevésbbé tarthattam a nyomoztatástól, ezért igyekeztem a stettini kikötőt elérni.
(– Habet rectum! Rectissimum! Sietett véleményét kimondani a nagyherczeg. A svéd eretnekek nem lehetnek birák ily spiritualis kérdésben. Töröltessék ki a bűnsorozatból a «furtum sacrosanctorum».
– Fogadni mernék, hogy az egész lajstromot sorban letisztázza még a gazember! dörmögé szakálla közé a soltész. No de most következik a «Homicidium!»)