ÖTÖDIK RÉSZ.
A HOMICIDIUM.
I. A MYNHEER HAJÓJÁN.
Legnagyobb bizonysága kegyes intentiómnak az, hogy a midőn legnagyobb szükségem lett volna kész kivert pénzre, mégis megállhattam, hogy a templom bejárásánál levő kegyes adakozások perselyére rá ne tegyem a kezemet, a mely pedig ilyenkor, a passió napjain, tele szokott lenni batzenekkel, sőt silberlingekkel is. Azt nem volt «okom» elvinni.
Még mindig a zsidó főpap szolgájának maskararuhája volt rajtam: a római balteus, bőr caligák, a szijas chalizehbocskor, s az óhebréus pallium. Akárhol a világon elfogtak volna ebben az öltözetben, mint futó bolondot, csak itten nem. Stettin a svédek uralma alatt szabad kikötővé volt téve s annálfogva az Oder öble tömve, dugva volt a világ minden nemzetének kereskedő hajóival s a rakparton egymást taszigálta a néger, spanyol, török, berber és chinai, a kerek földön viselt mindenféle öltözetekben; úgy hogy ott, abban a tarkabarka sokaságban akármiféle csodaviselet bátran elvegyülhetett. Meg sem nézett senki a furcsa jelmezem miatt.
Én sem sokat kérdezősködtem, csak azt néztem, hogy hol van egy hajó, a mely épen a vasmacskáit felszedni s a vitorláit kifeszíteni készül, hogy arra felmeneküljek? A véletlen egy hollandi hajóra vezetett.
A hajótulajdonos, mynheer Ruissen, a mint a hajó megindult a kedvező széllel, s az Oderből már kijutottunk a nagy öbölbe, úgy hogy nem volt szükség többé az ő nagy felügyeletére, észrevette, hogy én is ott vagyok a födélzeten a batyúm mellé letelepedve, s odajött hozzám, két kezét a két kabátzsebébe dugva s elkezdett hozzám tizenkétféle keleti nyelven beszélni.
Én persze egyiket sem értettem.
Ekkor aztán elkezdett a maga vlaem dialectusán káromkodni.
– Teringettét, micsoda nyelven ért ez a ficzkó?
Ezt aztán megértettem. Mondtam neki, hogy tudok hollandusúl, s nem vagyok palæstinai pogány, hanem igazhivő keresztyén.
– Hát hova akarsz menni?
– A hova visznek.
– Van pénzed a vitelbért megfizetni?
– Nincs nekem egy batkám sem.
– Hát mid van?
– Van egy szép hólyagos kulacsom, kövekkel kirakva: azt oda adom zálogba, vagy fizetésül.
– Loptad?
– Esküszöm a Szentháromságra, hogy egészen jogos úton szerzett tulajdonom, s nem loptam senkitől. Egy szép asszonytól kaptam emlékül, egy csókért, egy ölelésért. Sűlyedjek el ezzel a hajóval a tengeren, ha egy szóig nem igaz, a mit mondtam.
– No no, csak ilyen bolondúl ne esküdjél! Hisz én úgy is elhiszem. Ez a kulacs megér annyit, a mennyiért Hamburgig elviszlek.
– Meg biz az annyit, a mennyit a kend egész hajója.
– Hát abban a bőriszákban mid van?
– Csupa arany és ezüst kincsek; drágaköves klenodiumok.
– Azokat is mind úgy csókoltad el magadnak? Ne hazudj ám, mert én el nem foglak, nekem mindegy.
Én aztán azt mondtam neki, hogy menjünk be a kajütbe, majd ott elmondom az egész történetet.
A mynheer bevitt magával a kajütjébe s megengedte, hogy az iszákomat a zúgban elhelyezzem. Hozatott magának egy korsó sört, azt, hogy engem beszédemben félbe ne szakítson, megitta maga, aztán elővette a kis porczellánpipáját, ennek a gyüszűnyi öblét megtömte dohánynyal és a szájába dugta; de nem gyujtott rá, hogy tovább tartson.
Mikor aztán végig elmondtam neki az egész történetet, egész odáig, hogy én most ezekkel a befertőztetett drágaságokkal az érsekhez és nagyfejedelemhez akarok eljutni, hogy a vádamat előadjam: a mynheer kiverte a pipájából a dohányt s visszatette a dohányzacskójába, s aztán fölhörpintve a korsóban maradt utolsó kortyot, még mélyebbre dugta a két zsebébe a két kezét, s így szólt:
– Hja fiam, te egy nagyon okos dolgot és egy nagyon bolond dolgot csináltál egyszerre. Az «elhozás», az még okos dolog volt; hanem az «elvivés» az már bolond. Te egymagad, egy szegény ördög, be akarsz vádolni olyan hatalmas embereket, mint a «tövislovagok», olyan absurdus bűnökért, a miket senki sem hisz el. Azt fogja rá mondani minden ember, hogy álmodtad azokat.
– De már hogy álmodhatnám én olyan dolgokat, a miket élő szemekkel és fülekkel soha senki se nem látott, se nem hallott? Hát hogy álmodhatnám én meg a Baphometbálvány mysteriumának leírását? hogy gondolhatnék ki neveket, mint a Jaldabaoth és az Ophiomorphos? meg az egész disputát a Jézus fölött.
– Hja fiam. Erre azt fogják mondani, hogy olvashattad azokat a titkos pamphleteket valahol, a mik a «Leviticon»-ban össze vannak gyűjtve, s a miket a templariusok ellenségei koholtak e hatalmas rend ellen, a melynek eltörlésére Fülöp királyt a rend nagy gazdagsága ösztönözte. S a mi szabad volt Fülöp királynak, az nem szabad neked; meséket mondani neked a Baphomet-bálványról, meg a kigyóimádatról. S ha a szemeiddel láttad is mind ezt s a füleiddel hallottad is, de nincs rá tanúd, a kivel bebizonyítsd.
– De van rá tanúm! mondám, elővonva a bőrzsákból az elhozott szentségtartót, s kivéve ebből a szent hostiát. Itt a tanúm. Ez a bálványimádóktól leköpdösött, földre dobott, asszonyi szoknyáktól ide-oda sepert szent ostya. Nézd, itt van a közepén Astarte papucssarkának a nyoma, a mint rátaposott, épen az agnus Dei zászlóján keresztül.
A mynheer erre föltette az orra nyergére a nagy pápaszemét, s figyelmes vizsga alá vette az ostyát.
– Terringettét! dörmögé, ez csakugyan az a symbolum, a mivel a Baphometet jelzik: egy félhold, mint patkó, s annak a közepén egy nyolczassá tekeredett kigyó, felemelt kettős fejjel. Ez van belenyomva az ostyába. E szerint te fiam, mégis dicső tettet követtél el, a midőn megakadályoztad, hogy a mai napon annyi ezer meg ezer keresztyén embernek a lelke az örök kárhozatra jusson; a midőn a szent mise alkalmával a fölemelt Krisztus teste helyett a Baphomet-bálvány symboluma előtt borúl térdre, hogy azt imádja. Valóban, ma fél Stettin városa neked köszönheti, hogy az üdvözülés «haben» lapja helyett netto, az elkárhozás «soll» lapjára brutto át nem került. E derék tetteddel megszabadítottál legalább tizenkétezer embert a pokol kapuitól. Ez tehát okos dolog volt. De hátra van még mindig a bolond dolog: hová viszed ezeket a megszentségtelenített kincseket? Te be akarsz vádolni egy kolostort, tele papirendű lovagokkal; nem is egy kolostort, hanem kettőt; mert azt mondod, hogy asszonyok is voltak ott; tehát apáczák. Papot megtámadni mindig veszedelmes dolog: még a hímjét is, hát még a nőnemenlevőjét! Ebbe te belevesztesz. Hiszen ha feljelented valahol a dolgot, legelőször téged csipnek nyakon, s mint templomrablót, rögtön máglyára visznek, s mondhatod aztán, hogy így volt, meg úgy volt. A hatalmas rendlovagok ellen kinek lenne kedve vizsgálatot indítani? S ha megtenné is azt valaki, mire a vizsgálat előkerülne, akkorra azok minden nyomát úgy elhárítanák az útból a maguk gonosz tettének, hogy te maradnál benn, mint rágalmazó. Van kedved a nyelvedet kivágatni?
– De hát mit tegyek akkor ezekkel az elhozott kincsekkel? kérdém megszeppenve. Visszavigyem a «tövislovagok» kolostorába?
– No akkor tennél még csak nagy bolondot. Hisz azok, a mint megtudnák, hogy te akartad őket elárulni, rögtön befalaztatnának valami zúgba: ott aztán várhatnád a feltámadást.
– De hát mit csináljak akkor?
– Hát fiam, a mit elhoztál, az már a tiéd. Vedd úgy, hogy az Isten adta. Te az ördögtől vetted el. Majd ha kikötünk Hamburgban, én utasítani foglak egy derék, becsületes emberhez, a kinek az a foglalatossága, hogy az ilyetén kincsektől, a miket jámbor emberek az ördögtől vettek el, a mik megtaláltattak, a nélkül, hogy elvesztek volna, s a mik két annyit nyomnak a jámbor ember lelkén, mint a mérlegen: hát a ki az ilyen tehertől meg tudja őket szabadítani, én ismerek olyan jámbor keresztyént. Ne félj, nem sadduceus: igaz kvakker, a ki nem csal – vasárnap. Meglátod, hogy jámbor cselekedetedet megérdemlett jutalom követendi, csak az «odavivésben» is olyan okos légy, mint voltál az «elhozásban». Mert az a kereskedésnek a titka: okosan hozni és okosan vinni.
II. A MÚH-BORJÚ.
Meg vagyok felőle győződve, kegyelmes uraim, hogy mindnyájotok előtt ismeretes dolog az, hogy mi legyen az a «múh-borjú»?
Én magam tartózkodom előlegesen a véleményemet felőle kimondani, mivelhogy ez által az események kifejlődésének rendjét zavarnám meg.
Ugy hiszem, hogy Coblenzben minden ember tudja a múh-borjú történetét, mivelhogy nagyon sok szenvedés van felőle följegyezve e város krónikáiban, valamint az is, hogy megjelenése jó bortermő esztendőt szokott jósolni.
A múh-borjú rendesen oly városokban szokott előfordulni, a hol a zsidók túlságosan megszaporodtak és elhatalmasodtak.
Minthogy köztudomású dolog, hogy a borjú a legszelidebb és ártatlanabb jószág a világon, a kinek eszében sincs valakit megtámadni és annál kevésbbé egy egész város népe fölött szertelenül kegyetlenkedni, azért én nem is hiszem az egész múh-borjú felőli nemde-mondát. Hiszik talán kegyelmességtek?
(A birák egyrésze erre bizonyozni kezdett, hogy az bizony valóság, másrésze tagadta a létezhetését, végre a soltész mérgesen közberivallt, a bűnöst megdorgálva: «Te pedig nem azért vagy itt, hogy minket vallass, hanem vallj magad. Ha nem hiszed a múh-borjút, hát beszélj másról».)
– Hát a mint Hamburgba megérkeztünk, a hajós gazdám úgy intézte a dolgát, hogy csak alkonyat után vergődjünk be a kikötőbe. Én mindjárt a hátamra vettem a bőriszákomat s mynheer Ruissen vezetése mellett elindultam a Sanct-Pauli előváros tekervényes utczáin keresztül-kasul keresni azt a «hamburgi hegyet», a hol az ő jámbor keresztyén ügybarátja lakik, – a ki engemet az én lelkem terhétől megszabadít.
Egy sereg állatmutogató bódé, fabábtánczoltató theatrum, szemfényvesztő és kötéltánczoló etablissement körme közül megszabadulva, a hova mindenképen be akartak minket hívni, s a jövő-menő részeg matrózokat lerázva a nyakunkról, szerencsésen elérkeztünk a keresett úrnak a házához.
A nevét még most is megtartottam a fejemben, ámbár ritka egy név. Kevés hasonló fordul elő Németországban. Mayernak hívták.
Lutheránus ember volt. A mint hogy Hamburgban a lakosság tizenegy-tizenketted része lutheránus s egyedül azoknak van polgárjoguk.
Mynheer Ruissen félrehívta Mayer urat s értesítette róla, hogy mi járatban vagyok. Mayer úr erre ott marasztott vacsorára.
(– Remélem, hogy nem fogod az időt azzal tölteni, hogy elsorolod előttünk, hogy mit ettetek? türelmetlenkedék a soltész.)
– No azzal ugyan nem sok időt lopnék el, mert nem adott egyebet, mint kenyeret meg sajtot, hozzá tiszta vizet. A kenyeret, sajtot úgy el tudta dicsérni, hogy az milyen drága kincs, a vizet meg, hogy az az Illés-kútból való s csodatevő erővel bir, miközben a bőriszákból kiszedett tárgyakat szemlélgeté sorba s a nyelvével csettentgetett az elszörnyedéstől, a mint egyenkint rájuk ismert: «Cz! cz!» keresztelő medencze! Hogy nyújthattad ki ezután a kezedet? Tömjéntartó! S nem gondoltál a pokol tüzére, mikor ezt megmarkoltad! Cz! cz! Áldozatkelyhek! Micsoda teher lesz ez a lelkeden! Cz! cz! Még a szentség-tartó is! Jaj, de mély a pokol? oh! oh! Szerencsétlen fiatal ember. Még a szűz Mária koronáját is elhoztad! Jaj neked, boldogtalan!
Nem tűrhettem tovább.
– Ugyan hagyja kend abba, Mayer gazda, hiszen magam is lutheránus vagyok. Engem nem ijeszt ezzel meg. Hanem beszéljen róla kereken, hogy mit ád ezekért a dolgokért, ha itt hagyom? aztán adjon valami okosabb dolgot enni, meg inni; mert ez nem jár belém!
– Az már más; mondta Mayer gazda s ekkép megjavítva felőlem táplált véleményét, bement a kamarájába és hozott ki besózott halat, meg jóféle savanyú almabort; aztán elkezdte felbecsülni az asztalra kirakott kincseket; közbe hetet-havat összehadart, hogy mennyi köszönettel tartozom mynheer Ruisennek, az ő régi kedves barátjának, hogy épen az ő házához vezetett, mert vetődhettem volna pápisták kezébe, a kik e kincsekért agyonvertek volna, vagy odakeveredhettem volna a zsidók közé, a kik most Spanyolországból az autodafék elől seregestül vándorolnak Hamburgba, itt minden tisztességes keresetmódot elrontanak; a gyanus úton szerzett jószágot potom áron veszik meg; még abban is megcsalják az eladót hamis pénzzel, körülnyirt aranynyal; hogy milyen jó az a tőkehal! s hogy milyen istentelenek azok a zsidók! hogy az elhozott kincsekért ad hatszáz tallért s aztán megihatom az egész korsó almabort.
– Hallja kend, Mayer gazda, mondék neki. Ez a tőkehal olyan sós, hogy az embernek okvetlen inni kell rá, ez az almabor pedig olyan savanyú, hogy inkább nem eszem tőkehalat, mint hogy kénytelen legyek rá almabort inni. Hanem összepakolom a czókmókomat; aztán elmegyek vele a zsidófertályba, s majd találok én ottan olyan jámbor samaritánust, a ki a szegény hajótöröttnek nem akarja hatszáz tallérral kitörülni a szemét ennyi kincsekért, a mik testvérek között is legalább huszannyit megérnek.
A gazda elszörnyedve csapta össze a kezeit.
– Huh! Édes fiacskám! Hogy mennél te ilyen este későn a «hamburgi hegyre» a zsidófertályt keresni? Hát nem tudod, hogy ilyenkor jár az utczán a múh-borjú?
Én vállat vontam rá.
– Nem tudod, hogy mi az a múh-borjú? Jaj fiam, az egy rettenetes fenevad. A mióta ezek a zsidók itt vannak Hamburgban. Mert hát tudod: a borjú magában félénk állat; a zsidó is az. Hanem ezek a mindenféle varázslatokban jártas spanyol zsidók kitalálták azt, hogy ha a fiatal borjúnak tej helyett embervért adnak inni, hát az akkor, mire megnő, olyan kegyetlen fenevad lesz, mint az oroszlán. Egy ilyen múh-borjút bocsátottak el most a hamburgi hegyen; a mi éjszaka az utczákon kóborol s a járó-kelőket agyonrémíti. Nappal elrejti magát s egy egérlyukba belefér. Éjjel pedig előjön és ordít, mint egy behemóth. Megkergeti az éjjeli őröket, s a kapukról letépi a kopogtatókat. Olyan foga van, hogy kettéharapja a dárdanyelet. A kit a nyelvével pofon nyal, olyan lesz a pofája, mintha a posztónyirók drótkeféjével simították volna végig. Az neked ordít mint egy oroszlán, csörömpöl, mint egy társzekér, prüszköl mint tizenkét ló, kopog mint egy kallósmalom, és kukorékol, mint egy veszett kakas. Különösen szereti üldözni a jámbor férjeket és családapákat, a kik lesbe állnak a feleségeik és leányaik kalandjai fölött őrködni. Ez a pokolbeli szörnyeteg azokat úgy elpáholja, hogy megemlékeznek róla. Ellenben azt is megteszi, hogy a szerelmes párokat legédesebb andalgásaik közepett rögtöni bömbölésével szétriasztja.
– Hát aztán mi az a «múh-borjú»?
– Jaj fiacskám, azt senki sem tudja megmondani. Mert a ki véletlenül találkozik vele az utczán, annak olyan tüzet fúj a szeme közé rögtön, hogy két hétig sem lát utána; a ki pedig elég oroszlánszívvel bir, mikor meghallja a múh-borjú ordítását az utczán, hogy kidugja a fejét az ablakon, annak a feje egyszerre akkorára megnő, mint egy hordó, hogy azt még a nagy Jezsuita-templom kerekablakán sem tudná többet visszahúzni; és a mellett még sem tudhatja meg, hogy milyen hát a múh-borjú ábrázatja? mert az egyszerre olyan magasra megnő előtte, hogy a háztetőn túlér a feje. Rettenetes szörnyeteg ez!
Én ez alatt szépen visszaraktam a kincseimet a bőrzsákba.
– Hát csakugyan létezik az a múh-borjú? kérdezém a gazdától.
Az esküdött rá, hogy létezik.
– Van kedve kendnek fogadni velem? kérdezém tőle.
– Mire?
Arra, hogy én meg tudok enni egy egész borjút. Most különösen ki vagyok koplalva. Hozzák ide nekem azt a múh-borjút, hát én azt megeszem!
Azzal kihúztam az övem mellől azt a nagy tranchirkésforma római kardot, a mi a lictori öltözetemhez tartozott s hozzáfentem az aczélomhoz. Ide vele azzal a borjúval.
S a bőriszákomat a vállamra vetve, készültem odább menni.
– Hát igazán nem félsz tőle? mondá Mayer gazda, látva, hogy komolyan indulok. Most már látom, hogy kemény ficzkó vagy. Hát maradj itt, megalkuszunk szépen, aztán vacsoráljunk együtt.
– Köszönöm. De engem ne traktálj füstölt hallal; mert elmult már a nagybőjt. Aztán pap se vagyok én, de ha pap volnék is, bort innám.
– Lesz minden, fiacskám, mondá Mayer gazda; s azzal kiment a konyhába rendeletet adni. Mikor visszajött, egészen új ruha volt rajta, s a számomra is egy gavalléros kisujtásozott urfi-öltözéket hozott, kérve, hogy fogadjam azt el tőle ajándékba. A mi az öltözéket kiegészítő tarsolyban van, az lesz a hozott kincseknek a vételára: meg leszek vele elégedve.
Belenyultam a tarsolyba s találtam benne ötven dublont, aztán meg egy hosszú papirost.
– Hát ez micsoda?
– Ez egy váltó, mely kétezer János-tallérról szól, fizetendő három hónap múlva.
Annyit én is tudtam, hogy mi az a váltó? s egészen meg voltam elégedve az alkuval. Csak a fizetési határidőt sokaltam egy kissé.
– Ez hamburgi szokás, válaszol Mayer gazda. A pénznek érni kell.
Hát azt sem bánom, az ötven dublon addig bőven eltart.
Mayer gazda aztán olyan pompás vacsorát adott, a minőt az előzmények után álmodni is merészség lett volna. Voltak ott pástétomok, vadak, csemegék és válogatott jó borok. Én azonban éltem valami gyanuperrel s nem ittam nagyon sokat.
A vacsorához megjelent a házi gazda fia is és három eladó leánya.
A fiáról azt mondták, hogy az egyetemen diák: nagyon vén diák lehetett; a leányokról pedig, hogy testvérek: azonban egyik sem hasonlított a másikhoz.
Igen jó kedvű leányok voltak, tudtak hárfázni és gitár mellett énekelni. A szőke haju különösen igen szép volt, s nagy méla szemeit sokszor rajtam felejté, s ha megszólítám, nyájasan mosolygott.
Magam sem voltam idegen a szerelemtől, külömben is özvegy ember lévén, hanem az asszonyokkal való dolgaimból már annyi tapasztalást merítettem, hogy jónak láttam óvatosnak lenni. – Előbb kipróbáltam a charakterét.
Engemet úgy mutatott be Mayer gazda, mint Junker Hermannt, a kis szökét pedig, mint Jungfer Ágnest.
Ágnes leányasszony sentimentalis hölgy volt; vacsora alatt egymás mellett ültünk s én okosabb dolgokról nem tudtam vele beszélni, mint arról, hogy ha én nekem is megengedi a mindenható, hogy saját háztartást kezdjek, hát én is ilyen ezüstkanalakat fogok szerezni az asztalra, mint a milyenekkel most itt a csokoládé-kocsonyát eszszük és azoknak a nyelére fogom vágatni a czímeremet (persze a cserzővarga czímert) meg a kettős monogrammot. Erről aztán áttértem arra, hogy milyen szép monogramm kerülne ki az Ágnes és a Hermann előbetűiből. Ő azt nem akarta lehetségesnek találni. Én azt mondtam neki, hogy az nagyon könnyű. Az A betűt a H betű két szára közé lehet állítani, s azzal az egyesítés tökéletes.
– Hiszen akkor kettős W lesz belőle, monda ő nagyot sohajtva, s én elértettem e czélzást, mivelhogy «Weh» németül fájdalmat is jelent. S a «kettős fájdalom» mi volna más, mint a szerelem?
Nekem megtetszett ez a leány. Hiszen nem voltam valami ágról szakadt, jött-ment csavargó többé.
(– Mióta? szólalt bele a soltész.)
– Hát a mióta kétezer János-tallérról szóló szerzemény volt a tarsolyomban.
(– Szép kis szerzemény.)
Meg akartam mutatni, hogy igazán nemes ember vagyok.
Az öreg Mayer ujján volt egy szép gyémántos gyűrű. Azt mondtam az öregnek, hogy az nekem nagyon megtetszett, szeretném megvenni.
– Jaj, Junker Hermann, mondá a gazda. Ez nagyon drága gyűrű. A kárbunkulus maga megér benne ötven tallért. Azonkívül családi ereklye. Ettől meg nem válok semmi áron. Még hetven tallérért sem adom.
– Akkor id’adja kegyelmed nyolczvanért.
– No! Ezt ugyan senkinek meg nem tenném, de önnek a kedveért Junker Hermann, Isten neki, legyen az ára nyolczvanöt.
– Áll az alku. Irja föl ön a contóra. Fizetem az önnél levő kétezer tallérból.
A kétezer tallér szóra a szép Ágnes még egyszer kiszedett a tányéromra a csokoládé kocsonyából.
– Hanem erről egy kis irást kell ám adni, mondá Mayer gazda, mert halandók vagyunk.
– Irja meg kegyelmed, a hogy kell: én csak a nevem szoktam aláfirkantani az ilyesminek, mondám neki hetykén. Tulajdonképen azért mondám ezt, hogy az öreg egy kis időre hagyja el a szobát. A mynheer aludt már a nagy karosszékben. Rupertus vén diák pedig olyan hanczurozást követett el a másik két leánynyal, mintha vagy ő nem volna azoknak bátyjuk, vagy azok nem volnának neki hugai. Én tehát megfigyeletlenül suttoghattam azalatt a szőke Ágnessel.
– Nagyon sajnálom, mondá ő, hogy atyám eladta azt a gyűrűt, az családi talizmán volt: anyám jegyajándéka.
– Hátha én úgy vettem meg azt a gyűrűt, hogy mégis a családban maradjon? sugám én a fülébe.
– Ezt nem értem, hogyan lehet? sipogá ő, szemeit lesütve.
– Én megmagyaráznám azt önnek, ha egyedül beszélhetnék a leányasszonynyal.
– Az igen könnyű lesz, mondá ő; majd mikor mindenki lefekszik a háznál, akkor összejöhetünk az erkélyszobában s kegyelmed elmondhatja, a mit velem közölni akar. Igazán kiváncsi vagyok a talány megfejtésére.
Ez alatt az öreg elkészült az irással s visszatért vele.
A kötelezvény száz tallérról szólt; mivelhogy a nyolczvanöt forintnak három hónapra kamatja is jár, s én csak akkor kapom meg a pénzemet. Én egy szót sem szóltam az uzsora ellen; gavallér módra aláirtam a nevemet, s azzal a gyémánt gyűrű az én ujjamra vándorolt s minthogy az én csontjaim nem voltak olyan szárazak, mint Mayer gazdáé, épen csak a bal kis ujjam első izére tudtam azt felhúzni.
E közben Rupertus valami csintalan dolgot mondhatott a két hugának, a miért azok elkezdték őt agyba-főbe pofozni, s azt mondták, hogy takarodjék innen, nem adnak neki több bort.
– No ha ti nem adtok, majd ád a korcsmáros! szólt Rupertus nevetve s engem is invitált, hogy menjek vele «kneipolni»; azt állítva, hogy nincs nagyobb gyönyörűség, mint ha az ember sok jó bort ivott finom társaságban, azután elmenni a korcsmába s inni még több bort, de rosszat, a rücskösök társaságában. Én azonban, az előrebocsátott indokoknál fogva, jámborságommal mentettem ki magamat, s azt mondám, hogy fáradt vagyok a tengeri úttól, s óhajtok az úrban elpihenni.
Rupertust aztán elvitte az ördög; lehetett hallani, a mint az utczán rákezdi a jodlirozást, s a házak kapuit sorba döngeti a fustélyával.
Mi is mindannyian jó éjt kivántunk egymásnak s kiki elvonult a maga hálószobájába.
Én alig vártam, hogy a háznál minden elcsendesüljön, azonnal lábhegyen lopózva felmentem a megjegyzett padlásszobába, mely a ház-hiu közepén szokott lenni, s annak az ablakából rúg ki egy erkély az utczára.
Szép holdvilág sütött be az ablakon, a kis bizalmas kamara egészen megvilágosodott tőle. Nem sokáig kelle várnom; kevés idő mulva halk csoszogás közeledett az ajtóhoz, halkan nyikorgott a lépcső, s belépett a szobába, mint egy tündéralak, tiszta hófehér ruhában, az én várvavárt Ágnesem.
(– Szemtelen persona! szólt közbe a soltész.
– Ki tudja; hátha tudatlan ártatlanságból cselekedte? menté őt a nagyherczeg.)
Én odasiettem eléje és megfogtam a kezét.
(– Csak remélem, hogy nem fogsz itt nekünk olyasmit elmesélni, a mi orczáinkat elpirulásra indítsa? förmedt fel a soltész.)
– Hiszen kérem, jól tudom, hogy kisasszonyok előtt beszélek, nyilatkozék a vádlott: tessék megnyugodva lenni. A szép Ágnes a legnyugodtabb és ártatlanabb tekintettel kérdezé tőlem, hogy magyarázzam meg hát, hogyan történhetik az meg, hogy én a gyűrűt megveszem s mégis a családban marad?
– Úgy történik meg, kedvesem, mondám neki, hogy én azt a gyűrűt a te ujjadra huzom föl, jegygyűrűnek.
Ezt azután megértette s engedte, hogy a száz talléros gyűrűt, a mit még ki sem fizettem, felhuzzam az ő aranyos ujjára.
E tény után semmi sem következett természetesebben, mint hogy egy csókot kérjek tőle.
(– Ahol van ni! Nem megmondtam? Türelmetlenkedék a soltész, már a csóknál vannak. Ezt a mi jelenlétünkben nem lehet eltűrni!
– Hiszen egy csók még nem a világ, csitítá őt a nagyherczeg.
– Dejszen tudom én azt! Az első csók után jön a második csók, azután a harmadik, végtére az utolsó.)
– Ugyan kérem, ne tessék rajta disputálni; hiszen úgy sem lett belőle semmi. Én kértem, ő megtagadta. Akkor én el akartam venni, mire ő úgy tett, mintha nem tehetne róla, már a kezemben maradt a fejkötője s a feje a keblemre rejtőzött, a midőn egyszerre közbejött valami.
(– Tudom már; a fehér galamb pofon csapta azt is a szárnyával.)
– Dehogy is a fehér galamb! Hanem egyszerre olyan ordítás támadt az ablak alatt, mintha kilencz éhes elefánt nyitotta volna fel a torkát; soha én olyan bömbölést még nem hallottam: volt abban ártányüvöltés, lóröhögés, trombitarecsegés, szekércsörömpölés vegyest. A szép Ágnes felsikoltott: Jézus Mária! a múh-borjú! s azzal kiszakítva magát karjaim közül, elszaladt a száz talléros gyűrűmmel együtt; én pedig az ijedtségtől dühösen ugrottam az ablakhoz, s kidugtam rajta a fejemet, nem törődve azzal a fenyegetéssel, hogy akkorára dagad a fejem, mint egy hordó. Az ugyan nem történt a fejemmel; hanem abban a pillanatban úgy tele szórta valami a szememet paprikával, hogy se eget, se földet nem láttam többet, s akkor aztán én kezdtem el ordítani, hogy ahhoz képest a múh-borjú bőgése még kis gyermeksirás volt. De a háziak közül a világért sem jött senki a segítségemre. Mind a dunnája alá bújt az, a múh-borjútól féltében: nekem magamnak kellett tapogatózva haza találnom a szobába s megkeresnem a mosdótálat és a vizet, hogy az átkozott paprikát kimossam a szememből; a mi úgy égetett, mint a pokolbeli tűz.
Még azután tökéletességnek okáért a Rupertus diák is hazakerült, az is úgy ordított, mint én. Azt meg az utczán kapta meg a múh-borjú s úgy összetépázta, hogy a hány szál haja, annyi felé állt, a képét összekarmolta siralmasan, a mint a nyelvével végig nyalt rajta s az egész öltözetét úgy összetépte, mintha sasokkal hadakozott volna.
Rupertus diáknak ugyanabban a szobában volt vetve az ágya, a melyben az enyim; s azon az éjszakán egyikünk sem aludt semmit. A diáknak irtóztató kaczenjammere volt s folyvást a múh-borjúról fantaziázott, nekem meg egész reggelig mosogatnom kellett a szemeimet, hogy meg ne vakuljak.
Átkozott múh-borjú! Ha már ordítani akart, nem tudta addig rákezdeni, a míg a száz talléros gyűrűmet rá nem húztam a szőke Ágnes ujjára?
Én pedig aztán a szőke Ágnest többé négy szem közé nem kaphattam soha.
Másnap reggel az öreg Mayer tudtomra adá, hogy a vendégszeretet kötelessége egy napon túl nem terjed. Nemes gavallér létemre keressek magamnak rangomhoz illő szállást. Látogatásaimat azonban szivesen veszi ezentúl is s ha mulatni akarom magamat a kedélyes Hamburgban, csak bizzam magamat Rupertus diákra, ő az ilyenekben legjáratosabb.
A szép Ágnessel ezentúl mindig csak az apja jelenlétében lehetett beszélnem, s ha szivem érzelmeit akartam neki tolmácsolni, azt csak levél útján tehettem; mindennap küldtem neki egy szerelmes epistolát, a miket Rupertus diák hordott haza a hugának, ha ugyan átadta neki azokat, és el nem sikkasztotta, vagy még annál is gonoszabb dolgot nem cselekedett a leveleimmel.
E napságtól fogva nem volt szünete a dinomdánomnak. Rupertus épen arravaló fiu volt, hogy rövid időn Hamburg valamennyi veszetthirű mulatóhelyével és rossz társaságával megismertessen, a hol hozzám hasonló nemes úrfiak járták a bolondját. Ott megismerkedtem egy spanyol hidalgóval, egy skót klánnal, egy braziliai telepítvényessel, meg egy oláh bojárral, a kiknél mindjárt az első találkozásnál kitanultam, hogy a nemesleveleik épen azon a fán termettek, a melyen az enyém. Hanem egytől-egyig mindannyian híres ivók, koczkázók, verekedők, menyecskézők és botránycsinálók voltak. Hogy a pénzükhöz, a mit elvertek, nem tisztességes úton jutottak, az iránt is bizonyos voltam. De még azt is könnyű volt kitalálnom, hogy ez a víg kompánia engemet egyenesen úgy tekint, mint számára idehozott kész martalékot. No ugyan szépen megjárták velem! Ha inni kellett, én ittam le őket, nem ők engem; a templáriusoknál megtanultam a titkot, hogyan lehet sokat inni, a nélkül, hogy az embernek a fejébe menjen a bor. De ezt a titkot nem fecsegem ki egyelőre, fenntartván magamnak elítéltetésem esetére, a midőn teljes reményem van hozzá, hogy egy ilyen, az egész keresztyén világot boldogító titoknak nyilvánosságra hozataláért a legfelsőbb kegyelem meg fog számomra adatni.
(– No csak azt várd!)
Tehát leinni nem bírtak; pedig tiszta volt a szándékuk. Részeg állapotomban elvehették volna tőlem Mayer gazda kétezer talléros váltóját, a mit mindig tarsolyomban hordtam. Tudtam én azt, hogy az egész korhelykedési turnus csak azért van kifundálva, hogy Rupertus czimborái segélyével valahogy azt a váltót elcsiphessék tőlem s Mayer gazda megszabaduljon a kétezer Joachim-tallér fizetésétől.
De még a dublonjaimhoz sem férhettek hozzá olyan könnyen, mint ők hitték; mert ha koczkát hoztak elő, én az első vetésnél észrevettem, hogy az hogyan van meghamisítva? hogy van bele kényeső téve, a mi a koczkát egy oldalra húzza, s én tudtam azt jobban, mint ők, hogyan kell azt vetni, hogy mindig a hatos kerüljön fölül? Ők vesztették el a pénzüket, nem én. Ha pedig aztán ebből verekedés lett, akkor tapasztalták csak, hogy nem holmi ujonczczal van dolguk. A hajdemákoknál annyi banditafogást tanultam el mind a birkózásnál, mind a botverekedésnél, mind a kardvívásnál, hogy a leghíresebb legénykedők kudarczot vallottak ellenemben; arra pedig főgondom volt, hogy életveszélyesen meg ne sebesítsek valakit, a miért tömlöczbe dugjanak. Utoljára annyira megrökönyödtek tőlem, hogy nem mertek velem többé kikötni.
A mi pedig a menyecskéket illeti, e tekintetben a legóvatosabb voltam. A fehér galambom mindenüvé elkisért; de én arról nem szóltam senkinek; hanem a helyett azt mondtam a czimboráknak, a kik egyik bűnbarlangból a másikba hurczoltak magukkal, a nélkül, hogy valami szelíd nymphát a nyakamra köthettek volna, hogy menyasszonyom van, a kinek hűséget esküdtem s azt annyival inkább meg kell tartanom, mert íme a menyasszonynak a testvére Rupertus, a ki minden dolgomat látja, s ha valami hűtlenséget követek el, azt az én imádott Ágnesemnek bizonyosan be fogja fújni. Hasztalan esküdött Rupertus, hogy őt egy egész tele sánczárok ördög vigye el (ez volt a divatos káromkodás a hamburgi jó társaságban), ha valamit szól a hugának; de én rendíthetlen voltam a hűségemben, jól tudva azt, hogy az ilyen csalfa leányokkal legkönnyebben elveszthetem a féltett kincsemet. Azt pedig én haza akartam vinni szegény szülőimnek. Azzal a kétezer Joachim-tallérral egészen urrá teszem őket. Rendbe hozzák a gazdaságukat; vesznek maguknak szép gyümölcsös kertet; az öregem prémes bekecset, a mámi selyempalástot vehet magának, így parádézhatnak a templomba menetelkor, abból a pénzből, a mit a fiuk keresett.
(– Ellopván a templomi ékszereket! veté közbe a soltész.)
«Finis sanctificat media», felelt meg rá a bűnös.
A mire a nagyherczeg kegyetlen nagy hahotára fakadt.
A soltész pedig olyan vörös lett, mint a kanpulyka.
(– Azt biz a jámbor jezsuiták nem azért találták ki, hogy lopd el az arany kelyheiket s végy az árán apádnak-anyádnak új ruhát. Folytasd!)
Így éltem én szép istenfélő módon végig a három hónapot, a mi a váltóm lejártáig eltelt, a nappalokat csendesen átszunnyadva, éjszaka pedig a kötéltánczosbódékat és a pinczéket látogatva, az éjjeli őrjáratokat szétkergetve, a professorok ablakait kulimászszal befestegetve, a szép asszonyoknak szerelmes dalokat énekelve, a zsidókat megdöngetve s az egész «hamburgi hegyet» jucundus rettegésben tartva, egész Palmarum vasárnapig.
Nagyon jól emlékezem rá, hogy ezen a napon volt, mert ujdonat új zekét és pulidert vettem ezen a napon. Azonkívül azt is tudom, hogy a zsidóknak az ezt megelőző szombatra esett a páskaünnepük, mivelhogy én és a czimboráim a zsinagógájukba, mikor legjobban énekeltek, tizenkét szilaj macskát hajítottunk be az ablakon keresztül, a miknek a farkaikra száraz hólyagok voltak kötve s a kegyes mulatság után karonfogózva az egész utczát elfogtuk s így mentünk kegyetlenül danolva a «Három alma» korcsmáig, a hol is fogadásból egy vándor kuruzsolónak minden medicináját sorba megittuk. Lehet, hogy az is confundálta egy kissé a fejemet; ámbátor azt hiszem, hogy azok nagyon ártatlan szerek voltak. Mindamellett az én Rupertus czimborám csak nagy hamar eldült székestül s megadta magát. Minket pedig a csapláros kizavart a korcsmából, a mint az éjfélt ütötte, tilalmas levén virágvasárnapján a csapszéket tovább nyitva tartani.
A Rupertust kénytelenek voltunk otthagyni a csaplárosnál, mert az mozdulni sem tudott; mi többiek pedig, a mint az utczára kijutottunk, azon kezdtünk el tanakodni, hogy mi egészséges tréfát lehetne még elkövetni a hátralevő éjjel, minthogy hazamenni még korán van.
– Hej, czimborák, mondá a skót klán, én tudnék valami jót. Rupertus nincs jelen, alszik. Gyerünk el az öreg Mayer gazda háza elé s adassunk Hermannal ablaktalálkozót a menyasszonyának.
– Bolondok vagytok, mondám én nevetve, hogy adhatnék én a szép Ágnesnek ablaklátogatást, mikor az ő hálószobája az erkélyre nyilik, az meg két ölnyi magasan van, épen az eresz alatt. Hisz nem vagyok én a múh-borjú, hogy a nyakam a padlásig felérjen.
– Hát mi mire valók vagyunk? mondá a hidalgó. Csinálunk pyramidot. Három czimbora odaplántálja magát az ablak alá, kettő annak a vállára áll fel, s te Herman megint annak a kettőnek a vállára: onnan csak eléred az erkély karfáját; bekoczogtatsz a menyasszonyodhoz, ő kinyitja az ablakot; mi felőlünk aztán akár csókolódhatol is vele; csak nagyon hangosan ne tedd.
Engem meglehetősen bolonddá tett a sok theriák, a mit a salmagundi szekrényéből megittam, hogy ráálljak a bolond indítványra s azzal megindultunk, szép utczariasztó nótákat énekelve, az öreg Mayer háza felé.
Odaérve, gondunk volt rá, hogy az utczán keresztül vont köteleken függő lámpásokat összetörjük, hogy annál kedvezőbb sötétség legyen a merész kalandunkhoz.
Az acrobatai terv igen szépen sikerült is; én nagyhamar oda fenn voltam az ember-pyramid harmadik emeletén, a honnan igen könnyen elérhettem azt az erkélyt, melyre a szép Ágnes hálószobájának ablaka nyilt.
Csak épen be kellett koczogtatnom az ablakon, hogy bájos kedvesemet kicsaljam a gyöngéd érzelgő találkozóra.
Ekkor, mintha a föld alul támadna elő, megbődül az az előttem már ismeretes szörnyeteg hang; a minden bőszült fenevadak ordításából keveredett pokolbeli symphonia; a czimborák oda lenn elkiáltják magukat ijedten: jaj, a múh-borjú! s azzal kiugrálnak alólam s fut mind az öt, egymást eltaposva, hanyatthomlok, a merre nyitva van az út; engem meg ott hagynak a két kezemnél fogva az erkélybe fogózva eviczkélni a levegőben, mint egy horogra akadt békát.
Segítségért kiáltani nem mertem; mert ha az öreg Mayer meglát, lelő, mint betörő tolvajt; fel sem kapaszkodhattam az erkélyre, mert annak a táblái mind be voltak zárva, csak lógtam ott, keresve a lábaim hegyével valami párkányt a falon, a min lemászhassak ez átkozott helyzetből.
A pokolbeli szörnyeteg pedig egyre közelebb ordítva czammogott felém, már hallottam rettentő szuszogását ott alattam. Elnyultam, vesztegen, mint egy akasztott ember, azt remélve, hogy talán nem vesz észre.
Dehogy nem vett, hisz épen én értem jött oda. A mint fél szemmel lepislantottam hozzá, láttam, hogy nyulik fel a rettenetes két szarvú feje a magasba felém s egyszer csak az éles nyelve elkezdi a czipőimet nyalogatni. Ekkor felhúztam a térdeimet is, meg a karjaimmal az egész testemet, hogy ne érjen el: de biz annak a nyaka oda is utánam nyult s tovább nyalogatta a czipőimet. Iszonyatos nyelve mind feljebb kezdett kereskedni, már a harisnyáimat kefélgette, s én úgy éreztem, mintha takácsmácsonyával czirógatnák a lábikráimat.
Azt hittem, az ördög visz el mindjárt; rugdalóztam, de nem használt semmit. Hegyes szarvai felnyársalással fenyegettek, ha veszteg nem maradok. Iszonyú eltátott szája fertelmesen bömbölt alattam s röhögte kínlódásomat.
Egyszer aztán a horogsertés nyelve elkapta az övemről lecsüggő tarsolyomat, a miben a kétezer Joachim-talléros váltóm volt s azt egy rántással leszakítva, belódította a rettentő szájába.
De már ennek fele sem barátság! mondám elkeseredésemben. A váltómat az ördögnek sem adom oda s azzal nem törődve többet sem a múh-borjúval, sem a lábtörés veszedelmével, leugrottam az erkélyről; szerencsésen a kerek köpönyegem, mint egy ernyő, felfogta a levegőt; nem ütöttem meg nagyon a talpamat.
Most tehát szemközt álltam a mesebeli szörnyeteggel. Nem volt képzelet: igazi szörnyeteg volt; négy vastag lába volt, mint az elefántnak, s másfél öl hosszú nyaka, azon meg egy idomtalan nagy borjú feje, kurta szarvakkal, kilógó nyelvvel: ha megrázkódott, olyan csörömpölést vitt véghez, mint ezer tót szekér.
– De nem bánom én, ha ördög vagy is; de a tarsolyomat vissza kell adnod! kiálték rá, kirántva a kardomat s elállva az útját.
Erre a szörnyeteg hirtelen összehúzta a magasba felnyult nyakát, hanem azután meg vizirányosan lökte ki felém, úgy hogy engemet két ölnyire öklelt fel egy taszításra.
Holmi gyönge szivü ember erre már csakugyan kereket oldott volna. De engemet dühbe hozott az, hogy a múhborju elnyelte a kétezer talléros váltómat. Már most hát miért hoztam én el a templáriusok kincseit? Ime a kincsek maradnak Mayernek, a kétezer tallér a múhborjunak, nekem pedig marad a bűneim terhe! De így nem osztozunk! Hanem vagy engem is vigy a pokolra, ha a pénzemet elviszed, vagy kivágom a bőrödből a váltómat.
A mint a földről felugrottam, a pokolbeli szörnyeteg ismét összehuzta a nyakát, úgy hogy csak olyan közönséges nyaka volt, mint egy rendes tuloknak, s azzal szétvetve a lábait, szörnyű ordítással invitált az újabb támadásra.
Én eszemben tartván a minapi paprikát, azzal az elővigyázattal éltem, hogy a köpönyegemet az arczom elé tartám, a mikor felé közelíték s ezzel elhárítottam magamról az orrából kilövellő paprika tűzlángot s mikor aztán a pokoli kisértet megint kirugta a hosszú nyakát, hogy felökleljen, hirtelen hasravetettem magamat előtte, úgy hogy a nagy feje fölöttem suhant el, semmit sem találva, én pedig megint csülökre kapva, mielőtt a múhborju újra behuzhatta volna a nyakát, úgy taszítottam a szügyébe a kardomat, hogy csak a markolat keresztje tartotta fenn.
Erre aztán kétségbeesett ordítás tört elő, de nem a múhborju fejéből, hanem annak a hasából: egy valóságos emberi hang.
– Jaj nekem! Meg vagyok ölve!
S azzal az egész múhborjú összeroskadt, s annak az idomtalan bőrhüvelyéből egy emberi alak keczmelgett elő, a kiben én, a mint a nyavalyást talpára állani segítém, az én czimborámat, Rupertust ismerém fel.
A vér elől-hátul szökött ki belőle; a kardom keresztül-kasul járt rajta.
– Hát te voltál a múhborjú? kérdezém elbámulva.
– Vesztél volna meg! káromkodott a sebesült, mialatt saját apja házának ajtajához oda támasztottam. Miért nem öltelek meg inkább én téged? Most már mehet maga az öreg múhborjúnak: a zsidófertályból az éjjeli vásárlókat elijeszteni. Én megdöglöm! Hej Ágnes! te ringyó! Jőjj ki az erkélyre! Kiáltsd az őröket! Verd félre a harangot!
Az erkélyen láttam, hogy egy nő megjelent, Ágnes volt. A mint Rupertus szavát felismerte, elkezdett sikoltozni, gyilkost, tüzet kiabált, a megsebesült Rupertus pedig belekapaszkodott a lábamba, hogy visszatartson. Még haldokolva is bosszuálláson jártatta az eszét. Én aztán minden erőmet összeszedve, eltaszítottam őt magamtól, hogy estében nagyot csattant a feje a ház küszöbén s aztán nem mozdult meg többet. Dehogy jutott eszembe a múhborjú hüvelyét kikutatni az elnyelt váltóm végett! hanem annyit megtettem, hogy az utczáról felmarkoltam egy csomó sarat, s a mint a leány az erkélyről aláhajolva ordított az éjszakába, úgy vágtam azzal tele szemét-száját, hogy elment a kedve a kiabálástól. Azzal aztán a lábam közé kapva a földet, a milyen hosszúkat tudtam ugrani, úgy vágtattam el a rémtett szinhelyéről. Képzeletemben mindenütt üldöző csoportok rohantak utánam, kiáltozva: «fogjátok meg, ott fut a gyilkos.» Így vágtattam ismeretlen utczákon, sikátorokon végig, hidakon keresztül, beleütődve a lámpásfákba, átugrálva a lebocsátott korlátokat. Meg lehet, hogy valósággal kergettek is; de én nem néztem hátra egy pillanatig sem, hanem futottam, a míg csak a városnak valahol végét nem értem; ott egy lebujban világosságot láttam, benn dudaszó és táncztoporzékolás. Fölszakítottam az ajtót, bebuktam a lépcsőgádoron, egy nagy termetes ficzkónak az ölébe estem, a ki a münsteri hadak egyenruháját viselte. Az nyakon ölelt s kaczagva mondá:
– Soha jobb helyre nem jöhettél fiam! Kergettek nagyon? Ne félj semmit! Itt nem bántanak. Ülj le és igyál!
Azzal poharat nyomott a kezembe s karját az enyim alá fonva, smollist ivott velem, s azalatt az én barétemet a maga fejére, a maga medvebőr-süvegét meg az én fejemre nyomta.
– Így ni, fiam! Most már a mienk vagy! A mi borunkból ittál: ezzel lekötötted magadat a mi kegyelmes kapitányunk katonájának!
A kik közé vetődtem, titkos toborzók voltak, kik egy szabad csapat számára gyűjtöttek mindenféle kétségbeesett ficzkókat ujonczoknak.
Jó képet kellett vágnom a rossz mulatsághoz. Reggel még nemes gavallér voltam, Hermannak hittak, kétezer talléros váltó volt a tarsolyomban, közel lejárattal: most pedig, magam sem tudom, hogy ki vagyok? Nagy okom volt rá, hogy más nevet mondjak s ezúttal épen az igazi családi nevemet diktáltam be az őrmesternek, fatális előrelátásból.
– De már most hát én is tudjam, hogy hát azt a kapitányt hogy hivják, a kinek a zászlójához szegődtem?
– Mayernak hivják azt fiam.
– De százféle Mayer van a világon: csak nem Bergmayer talán?
– Épen eltaláltad, fiam, Bergmayer a neve. Az apja ott lakik a hamburgi hegyen, hires orgazda, az öcscse, Rupertus, az meg kerítő; ő maga martalóczvezér.
Más ember megijedt volna azon a fölfedezésen; de én még gratuláltam magamnak hozzá. Ha üldözni fognak, akárhol a világon fognak keresni, csak nem a meggyilkolt testvérénél; s ha az a martalócz kapitány valaha megtudja, hogy én szabadítottam meg az öcscsétől, a ki az örökséget megfelezni készült vele, hát bizonyosan ő lesz a legutolsó ember, a ki nekem ezért szemrehányásokat fog tenni.
Ime ez volt az én «homicidiumomnak» igaz története, kegyelmes uraim. Nem tettem hozzá semmit, úgy mondtam el, a hogy megtörtént.
(– Qui bene distingvit, bene docet, monda a nagyherczeg. Emberölésnek nevezik azt, mikor valaki összetalálkozik egy emberrel: tudja jól, hogy az «ember» és mégis megöli. De mikor valaki összetalálkozik egy fenevaddal, azt hiszi róla, hogy az múh-borjú; megöli mint borjut, s aztán kisül, hogy az ember volt: akkor azt nem lehet nevezni emberölésnek. A ki nem sajnálta emberi lelkét oktalan barom bőrébe rejtőztetni, maga feleljen róla az egek urának, ha mint oktalan állat párája zavartatott az ki a saját bőréből. Ez tehát reusnak condonáltassék.
– Nem kivánja serenissime, szólt a soltész, hogy ellenkezőleg a tett elkövetőjének, a miért Hamburg városát a múh-borjú rettegtetéseitől megszabadította, valami extra remuneratió deputáltassék?
Serenissime azonban, nem értvén el az ironiát, azt válaszolá, hogy a vádlott az ezután következő bűneiért majd úgy is halálra levén itélendő, a remuneratiónak usufructuatióját úgy sem participálhatván, bizassék ennek teljesítése a mennyei irgalomra).
– Hiszen ki fogja ez magát mind a huszonkét bűnéből olyan tisztára mosni, mint az Urasztalán való kenyeres abrosz! Dörmögé a soltész méltó boszankodással.)
A további vallatás elhalasztatott a következő napra.