HATODIK RÉSZ.
A «FALSUM.»
I. EGY NULLA.
Egy egész esztendőt töltöttem el a Bergmayer kapitány szabad csapatjánál változatos harczi viszontagságok között. Se több, se kevesebb gonoszságot ez idő alatt el nem követtem, mint mások a kompániából; de azokra épen nem tartom szükségesnek visszaemlékezni, mivelhogy a hét főbűnök, ha azokat az ember mint katona követi el, s ellenség földén gyakorolja, eo ipso megszünnek bűnök lenni s átváltoznak erényekké; s így a mi rablásban, gyujtogatásban, öldöklésben ez idő alatt részt vevék, azoknak elősorolása által inkább captatio benevolentiæ szinét vonnám magamra, hogysem mint kötelességszerű bűnbevallást. Annyit azonban minden dicsekedés nélkül bevallhatok, hogy a hol egyszer a Bergmayer csapata megfordult, azon a vidéken nem kivántak vele még egyszer megismerkedni.
Egy év alatt magam is gyökeresen megutáltam a mesterségemet. A capitulatió csak egy esztendőre szólt: annak a leteltével kikértem a kapitánytól az elbocsátási levelemet. Sajnálta nagyon, hogy elhagyom a zászlóját, de aztán, hogy előadtam neki az indokomat, nem volt semmi ellenvetése.
Elővett a honvágy. Óhajtottam szegény öregeimet viszontlátni. Ott laktak Andernachban s mi nem messze táboroztunk tőlük. Tiz év óta távol voltam. Haza akartam menni, hogy végkép otthon maradjak náluk.
Pénzt, kincseket, a hogy szándékom volt, nem vihetek ugyan haza nekik; mert a mit viszontagságos kalandjaim közt szereztem, a mint az ördög megadta, úgy az ördög el is vitte; de ha nem vihetek is a házukhoz semmi aranyat, ezüstöt, a min átok terhe fekszik, viszek oda két izmos vas kezet, a mi annyi istentelen küzdés után vágyódik a tisztességes munkára, a min Isten áldása szokott lenni. Magam is cserzővarga leszek. Istenhez megtérek s az embereknek hasznára leszek.
(– Hanem útközben még egy kis falsumot elkövetek. Szólt közbe a soltész.)
– Igen is, szolgálatjára; de csak épen annyit, a mennyi mulhatlanul szükséges volt az istenfélő életnek inaugurálásához. Mivelhogy tudniillik az andernachi polgármester és a cserzővargák czéhmestere két olyan scrupulosus férfiu, a kik a czéhbe álló legények anteactáit megismerni el nem mulasztandják, annálfogva, minthogy a hajdemákoknál nem kezdhettem a testimoniumot, azt cselekedtem, hogy a Bergmayer kapitány által kiadott elbocsátási levelembe az 1 esztendő száma mellé még egy nullát irtam. Egy ártatlan kis, semmit nem érő nullát, egy ütött, kopott, senkinek nem kellő, senkinek nem ártó nullát, azt sem az 1 elé, hanem utána. S ha komolyan veszszük a dolgot, még csak nem is szépítettem vele a dolgomat, mert 10 esztendőt tölteni el Bergmayer kapitány zászlója alatt, fölér az egész hajdemáksági dicsőségemmel s a templáriusok kincseinek exorcisatiójával. Ez volt az a falsum, a mit a szememre tudnak vetni.
(– No bizony, ez szóra sem érdemes: mondá a nagyherczeg. Egy nulla az egész, ki fogja ezért a száját elrepeszteni a kiabálásban? A nulla = semmi. Térjünk tovább!)
(– Megint egy bűne oda van! mormogá boszusan a soltész.)
II. AZ ÖRÖKSÉG.
Az obsitos katonák gyalog utaznak. Ez így hamarább megy, mintha kocsin járnának, mert a kocsi nehezebb, mint a gyalog ember, s az embernek csak két lába van, a mi a sárba ragad, a szekérnek ellenben négy kereke. Aztán kevesebbe is kerül. A megtakarított pénzemből még épen az utolsó tallérom volt meg, mire Andernachot elértem. Tíz év óta nem voltam otthon. Olyan jól esett újra látnom a távolból a Királyudvar ismerős tornyait, a templomhegy omladékait. Hányszor mászkáltam én annak a düledékei között gyermekkoromban, vércsefészkeket, meg római pénzeket keresve. Bárcsak a nyakamat törtem volna ki egyszer!
Minden tárgy ismerős volt még előttem; a nagy malomkőgyárak, az emelő gépek a rakpartokon, a tutajok a folyamon; a hosszú sétánysorok; még a vén vámszedők is a coblenzi kapuban. Én rájuk ismertem; de ők nem én rám. Végig mehettem az egész városon, senki sem mondta: «hozott Isten! Hisz ez a Hugó!» Úgy el volt az egész alakom változva, arczom elbarnulva, vonásaim elvadulva.
Pedig én még mindenre olyan jól emlékeztem. Nem kellett senkitől kérdezősködnöm, hogy azokon a szűk sikátorokon eligazodjam, a mik a cserzővargák telepéig levezetnek a Rajna partjára. Valamennyi háznak tudtam a gazdája nevét.
Végre megpillantottam a szülői házat. Azt a kedves ismerős otthont. A nagy szederfa még most is hihajlik az utczára. Annak az ágain ülve tanultam én a «hic gallus cantans, in arbore sedens, pira poma comedens, kukuriku dicens» classicus formuláját deklinálni.
Ezuttal azonban a «hic gallus cantans» helyett egy drabant állt az ajtóban, a dreymastert a fejébe nyomva, s egy rekedt dob bőrét püfölve irgalmatlanul.
– Mit csinálnak itt? kérdezém a drabanttól, a kit még gyermekkoromból ismertem.
– Hát biz itt, katona uram, kótyavetyélnek.
– Mit kótyavetyélnek?
– Az öreg timárgazdának a retyemutyáját. Benézhet, nem kerül semmibe.
– Hát miért árverezik az öreg holmiait?
– Azért, hogy pénzt csináljanak belőle.
– Kik?
– Hát az a sok jebuzeus, sadduceus és publicánus, a kinek adósa volt. Eladják itt még az eresz alatt ma kikelt meztelen fiagalambot is: még sem telik ki a sok adósság.
– De hisz az öreg igen jó gazda volt, s a felesége takarékos jámbor asszony, mikor én ismertem őket.
– Az volt bizony, a gazda a míg az ivásnak nem adta magát.
– Hát miért adta magát az ivásnak?
– Azért, mert volt neki egy rossz gézengúz fia, a ki valami tíz esztendő előtt elment a világba. Annak sok rossz hirét hozták haza. Rabló lett, zsivány lett; kiadta magát lengyel grófnak, gonosz életet élt, hamisított, börtönből megszökött, templomot rabolt ki. Minden esztendőben új meg új rossz hirét hozták a Hugónak. A szegény öreg már az utczára sem mert kimenni, hogy a szomszédjai a fia istentelenségéről ne beszéljenek neki; csak úgy haza hordatta a bort s egymagában ivott, kivált miután a felesége is meghalt bújában.
– Hát meghalt az asszony? kérdeztem én s majd belefulladtam, hogy vissza kellett szorítanom a torkomba ezt a szót: «az anyám!»
– Jól járt a jámbor lélek, hogy azt tehette, hogy nem érte meg ezt a szomorú napot. No de most egy kicsit dobolnom kell megint katona uram, hogy több embert csődítsek a kótyavetyére.
Új házalók jöttek a dobszóra. Én az alatt oda álltam a nyitott ablakhoz, s benéztem az ismerős szobába, a mi tele volt mindenféle kupeczekkel, csiszárokkal, zsibárusokkal, a kik az én szülőim holmijain versenyeztek. Épen az anyámnak a templomba járó palástja volt a kalapács alatt, a szép ezüst kapcsos selyempalást, arra árvereztek: még egy «dreyer!» még egy «silberling!» még egy «petermännchen!» Szerettem volna közbekiáltani: «Ezer tallér! senki többet érte! Az enyim!» De hát nem volt több egy tallérnál a zsebemben. Utoljára rajta maradt a kapcsos palást egy vén zsibáruson: az mindjárt föl is vette magára. Csupa komédia volt. Úgy nevette az egész társaság. Nekem meg majd a szivem repedt meg, mikor azt láttam.
Megint visszamentem a doboshoz.
– Hát rég meghalt már az asszony? kérdezém tőle.
– Elég régen, hogy azóta elfelejtsék; de nem olyan régen, hogy a sirjára rá ne lehetne találni. A Templomhegy melletti temetőben fekszik.
– Hát a férjével mi lett? kérdezém szivszorongva.
– Hát bizony azt nem tudom. Mert az, a mi lélek volt benne, az vagy az égbe, vagy a pokolba, vagy a purgatoriumba jutott, a mit én nem tudhatok; a mi pedig csont és bőr volt rajta, azt épen most temetik; de hová? azt sem tudom.
– Most temetik? Hát nem harangoznak rá?
– Az «ilyen» halottra nem szoktak harangozni; mert az maga akasztotta föl magát. A biz a! Ide erre a szederfára ni, a hogy az utczára kinyulik az ága.
– Hogy tehette azt?
– Hát csak úgy, hogy mikor már arra került a sor, hogy minden holmiját dobra üssék, még ez nem volt elég szegény lelkének, hanem még ugyanaz nap érkezett az andernachi polgármesterhez a hamburgi tanácsnak a megkereső levele, a melyben kérdést intéznek az öreg timármesternek a csavargó fia iránt, a ki megint Hamburgban adta ki magát Junker Hermannak, s ott a házi gazdájának a fiát orozva meggyilkolta. Sok utánjárásra kitudódott, hogy Junker Herman senki más, mint az ő Hugó fia; tehát adja elő, mit tud róla? hadd fogják meg; mert ha megcsiphetik, semmi baja sem lesz neki egyéb, mint csak épen az, hogy kerékbe törik.
El lehet képzelni, hogy milyen jól esett az én porczikámnak ez a biztatás! Minél kevesebb kedvem volt ezután előállani vele, hogy én vagyok az a sokat emlegetett Hugó. A drabant, a hányat ütött a dobverővel a szamárbőrre, annyi «gézengúz, semmirekellő, akasztófaczímer» titulust ragasztott az én nevemhez; én meg hűségesen segítettem neki, s úgy szidtuk egyesült erővel azt az átkozott ficzkót, a ki a szegény jámbor timárt gonosz életével erre a «zöld ágra» juttatta, a mi az udvarról a fejünk fölé lehajlik. Az én hamburgi vértettem vezette öngyilkosságra szegény apámat.
Nem hallgathattam tovább ezt a szomorú dobszót, meg a még szomorúbb «ki ád többet érte?» kiabálását; elsompolyogtam a hajdani szülői ház elől, a mire nézve én voltam az égő tűz, az árvíz, a földindulás, a mi leégette, ledöntötte, elpusztította; kiosontam abba a másik városba, a hol a csendes emberek laknak, a kik nem húzzák már ki egymás feje alól a párnát, s nem kótyavetyélik egymásnak a házát: ki ád többet érte? A kinek fakeresztje van, csak úgy beéri vele, mint a kinek a fejére márványkő vet árnyékot. Én a fakeresztek között keresgéltem. A sok ismerős és ismeretlen között rátaláltam utoljára arra az egyre is, a melyikhez nekem volt jussom. Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy rátaláljak.
A melyik nem volt zöld hanttal kigyepezve, a melyiknek a keresztfájára nem volt akasztva gyászkoszorú, az alatt kellett annak az asszonynak nyugodni, a ki után nem maradt más a földön, mint egy részeges férj, a ki bújában napestig iszik, meg egy gézengúz fiu, a kinek a neve minden városban ki volt szegezve a pellengérre.
Ott lefeküdtem a mellé a sír mellé; de sirni akkor sem mertem, nehogy a temetőőr vagy valami ácsorgó gyanúba vegyen, hogy hátha én vagyok a fia annak az asszonynak? Száz tallér volt a fejemre téve a hamburgi tanácstól. Úgy tettem, mintha csak lustálkodásból választottam volna azt a sír közét fekhelyül.
Mert nagyon sokan jártak-keltek akkor épen a temetőben. Tereferélő vén banyák, vihánczoló ficzkók és szurtos csőcseléknép. Úgy tetszett, mintha várnának valamire.
Tán nagy temetés lesz?
Nem is nagy tudomány kellett hozzá, hogy kitaláljam, mi lesz? A bámészkodó gyülevész nép nem a temető bejárata, hanem a garádja mellett csoportosult. Azt az embert, a ki felakasztotta magát, nem fogják a többi tisztességes keresztyének sorába eltakarítani; annak a számára az árokban van megásva a gödör. Pap sem kiséri azt, hanem a gyepmester hozza ki a maga egylovas kordéján a négy szál deszkából összetákolt koporsóját, a mi még csak meg sincs festve feketére, fehérre, se a neve nincs ráirva. A sánta ló nyakára akasztott kolomp neki a kisérő harangszó.
Szép énekszó helyett a gyülevész zagyva zsivajgása kiséri az elátkozott fekhelyre s prédikáczió helyett a gyepmester mond fölötte csufondáros ostobaságokat.
Azután, mielőtt bekaparná a koporsót a földbe, előveszi a bicskáját s vékony szilánkokat hasogat le róla. Az ácsorgó nép, különösen a vén asszonyok, egy-két Petermännchent nem sajnáltak egy ilyen forgácsdarabkáért adni. Csak úgy törik magukat érte. S az a sok léhütő nép nem is sejti azt, hogy egyenkint mindegyikük milyen közel van ahhoz, hogy egy ember, a ki egy félig kitört fejfának támaszkodva nézi azt a dobajgást, egyszerre csak megbolondulva oda rohanjon az árokba közéjök s azzal a fejfával betörje a fejét, a hányat elől-utól talál: «majd békét hagytok az apámnak!»
A gyepmester végre engem is meglátott.
– Nos hát? katonauram! Nem restellne egy Petermännchent kiugratni a tarsolyából, egy darab forgácsért a magát fölakasztott embernek a koporsójából? Nagy erő van ám ebben! Az öngyilkos koporsójából egy forgács megvéd a mennykőcsapástól!
– Akkor adja kend nekem ide a szeget abból a koporsóból, mert az magához húzza a mennykövet. Nekem olyan kell. Feleltem neki.
Az biz arra is kész volt.
– De már a koporsószeget nem adom ám alább egy tallérnál.
Annyi volt az egész vagyonom: oda adtam érte.
… Tehát ez a koporsószeg, a minek senki más nem volt a kovácsa, mint én magam, volt nekem az apai örökségem is, meg a szerzeményem is, egy személyben.
A mint módom volt benne, gyűrűt csináltattam ebből a szegből, s azt most is viselem a jobb kezem mutató ujján.
(– No az bizonyára nagyobb büntetés volt te neked minden elkövetett bűneidért, mintha kerékbe törtek volna! mondá a nagyherczeg, elővéve a zsebkendőjét. A soltész észrevételei egészen elenyésztek abban a hatalmas orrfuvásban, a mi serenissime elérzékenyülését kifejezte.)