NYOLCZADIK RÉSZ.
BENGÁLIÁBAN.
I. SZUMRO BEGUM.
Megbocsát nekem a kegyelmes törvényszék, kezdé másnap a vallatott bűnös, ha némi körülményeket előre bocsátok. Ezek az általam elkövetett legsúlyosabb vétkek felvilágosítására szolgálnak, a mik között vannak a bálványimádás, soknejüség és királyölés.
(– Tudom, hogy mindmegannyi virtussá fognak azok átváltozni! sóhajta fel keservesen a soltész.)
Igenis, hagyá helybe a vádlott.
Tehát, hogy az elején kezdjem: a Ganges partján Benáresz mellett van egy óriási torony. Annak az ablakából nyulik ki egy emberderék vastagságú bámbusz gerenda, arra van felakasztva hosszú lánczon egy nagy vaskalitka. Abban a vaskalitkában ül egy ember, a kinek a toronyból hosszú bámbúszrudon nyujtanak be enni és inni valót. A kalitka egy nagy tó fölött libeg, melyet a Ganges szakadéka képez; ez a tó tele van krokodilusokkal. Estenden csak úgy tátogatják a százfogú torkaikat, fölfelé ácsingózva. Ha az a kalitkában ülő ember valahogy ki tudna törni a vasrudakon s megkisértené a leugrást abba a tóba, bizonyosan felfalnák a kajmánok.
S ki ez az ember ott abban a kalitkában?
Senki sem más, mint ő császári királyi fensége Sah Allum, a Nagymogul koronaörököse.
S miért ül ő ott abban a kalitkában?
Azért, mert vendégszerető karokkal fogadta Mir Koszszimot, a bengáliai nábob ő fenségét, mikor őt az angolok a patnai ütközet után országából elűzték. Az angolok azután sah Allumot is elfogták a buxari ütközet után, akkor Mir Koszszim tovább futott az audhi nábobhoz. Ennek a fővezére volt Sommer.
Az angolok azt követelték az audhi nábobtól, hogy adja ki nekik Mir Koszszimot és Sommert, hogy még két másik kalitkát függeszthessenek fel a krokodilus-tó fölé, s azokba elhelyezhessék őket sah Allum mellé, hogy ne unja magát ő fensége olyan nagyon.
Az audhi khán futni hagyta Sommert s nem adta ki a kalitka számára. Sommer a dzsatokhoz menekült a Jumnak folyón túl. Ott új hadsereget szervezett. Az angolok onnan is elűzték. Akkor futott a Radsputa fejedelemhez, Joudporba. Annál is hadsereget alkotott európai rend szerint, s meghódította számára a chitorei és az abnili rahjákat; az angolok innen is elűzték. Nem hadsereggel, hanem ráijesztettek a nábobra. Sommernek futni kellett.
Innen aztán Nujuf khánhoz futott, Delhibe, India fővárosába, a kinek egész neve «Mirza Nujuf khán, Zülfikár, al Dowla» a nagymogul fővezére és mindenttevő minisztere; Sommer itt is szives fogadtatásra talált.
(No ez épen hozzád illő csavargó lehetett, jegyzé meg a soltész.)
Nagy megtiszteltetés rám nézve!
A legelső napon már alkalma volt Sommernek meghálálhatni Nujuf khánnak a baráti fogadtatást. Éjjel a lázadó maratták rajta ütöttek a fővezéri palotán s meg akarták Nujuf khánt ölni. Sommer a hű kiséretével gyorsan segélyére rohant s leverte a lázadókat. Azok pedig mennykő ficzkók, a császári sereg válogatott csapatjai, a kik az előbbeni nagyvezérrel megtették azt, hogy mikor nem fizette ki a zsoldjukat, megfogták, kikötötték az égető napra hajadon fővel s addig tartották ott, míg nem fizetett.
(– Ezt jó lesz nem publikálni, nehogy az európai katonák is megtudják! dörmögé, nem a soltész, hanem a nagyfejedelem.)
A megszabadított császár hálából Sommerre bizta hadseregei szervezését. Ez rövid időn oly hatalmas haderőt gyűjtött össze a benszülöttekből s európai bevándorlókból, hogy egy év alatt meghódítá vele a szomszéd dasásokat, elfoglalta fővárosukat, Agrát, nábobjukat, Nevil Szinget beszorította Deig várába s e hozzájárulhatatlannak hitt sziklafészket ostrommal bevette.
A delhii császár e diadalmas hadjárat jutalmául egy elfoglalt tartomány, Szerdhána királyává nevezte ki Sommert. Így lett a trieri fűszerkereskedő fiából király. Valóságos uralkodó király.
Ne méltóztassanak únni ez elbeszélést, kegyelmes uraim. Szükséges volt ezt előrebocsájtanom, hogy kimagyarázhatóvá tegyem a sors bámulatos fordulatait, a mik csak egy idegen égalj alatt történhetnek meg. Ez fogja megérthetővé tenni azokat a nagy bűnvádakat, minek puszta neve engemet a földre lesujt, de ha a lábam alatt levő földet leírhatom, mindenki azt fogja mondani: kelj fel és menj békével odább! az a föld termi ezeket a bűnöket, mint a csörgőkigyót, az upászfát: nem szived.
Szerdhána királyának birtoka tízszerte nagyobb, mint a trieri fejedelemség, s jövedelme négyszerte több, mint a nagyherczegé. Gyönyörű áldott ország: gabonában, gyapotban, dohányban gazdag. Sommer hatalmas várat építtetett fővárosa mellé s haderejével féken tartá a szomszédokat. Keresztültört a mevási erdőkön, miken eddig idegen hódító soha át nem hatolt, a mik előtt vissza kellett fordulni Nagy Sándornak diadalútjából, melyek Dzsingisz khán hordáit megszégyeníték s melynek lakosai csak a szomszédokra kivetett harácsot beszedni törtek elő ismeretlen rengetegeikből. Sommer betört a hódíthatlan kietlenbe s a császár jobbágyaivá tette a zsarolókat, valamennyi fejedelmeikkel együtt. Innen iziben a kegyetlen ballukok ellen fordult, a kik fiatal leányok vérével áldoznak bálványisteneiknek s hetek alatt kiűzte őket sziklavölgyeikből; utoljára a lázadó joinaguri rájah Pertaub Szing ellen fordult, s mikor erővel nem birta őt legyőzni, szép szóval, rábeszéléssel kényszeríté a meghódolásra.
A császár újabb jutalomról gondoskodott hadvezére számára, a mi hozzá legméltóbb volt. Delhi legelőkelőbb fejedelmi családjában volt egy leány, bámulatos szépség, a neve Zeib Alniffa; (hindu nyelven: «nemének dísze») azt kérte meg számára feleségül. Sommer azt mondta a császárnak, hogy csak oly föltétel alatt veszi nőül a csodaszép Zeib Alniffát, ha ez áttér a keresztyén hitre.
A császár megütközve kérdezé tőle, hogy nem tudna-e szeretni egy brahmán nőt?
– Épen azért, mert nagyon tudom őt szeretni, felelt a vezér, akarom, hogy legyen katholikussá. Én már hajlott korú vagyok, van egy korhely fiam, a kit elkergettem magamtól; ha meghalok, özvegyem a brahman szokás szerint, velem együtt megégeti magát; de ha katholikus hitre tér át, akkor nem a máglyámra lép föl, hanem a trónomra s lesz országomban «begum», özvegy királyné, s nem kerül a derék ország korhely, kicsapongó fiam kezére.
– Igazad van! mondá neki a császár s megengedé, hogy az ifjú, szép fejedelemnő Sommer kedveért a keresztyén missionáriusok előtt a Krisztus hitére térjen át: olyan nagy kegy, a minőt még európai ember ki nem vívott Kelet-Indiában.
S a szép ifjú hölgy a bálványozásig szerette férjét: vele járt minden hadjáratában, ápolta, híven őrködött felette, megóvta a leggonoszabb ellenségtől, az árulástól, mely a hindu faj fejedelmét, mint a liánvenyige az őserdőt, körülfonja. A szerencsés hadvezérnek tömérdek volt az irigye, vetélytársa: az angol társaság is régi ellensége volt. Gyakran csodaszerű volt megmenekülése a halálveszélyből, a mit Zeib Alniffa figyelmes szeme látott meg rendesen. Egyszer mégis sikerült őt megmérgezniök: a hős király hű neje karjai közt lehelte ki lelkét.
Ekkor érkeztem meg épen Szerdhánába, a hová Sommer meghívott tüzérsége vezényletére. A megholt király után özvegye foglalta el a trónt «Szumro begum» czím alatt. A fiát kizárta a király az öröklésből. Erkölcstelen, rossz ficzkó volt. A királynő trónra lépte után, mikor már az özvegy által rám volt bizva a várbeli tüzérség főparancsnoksága, egy pillanatra láttam őt. Elébb meg akart vesztegetni, hogy szolgáltassam ki neki a királynét, s mikor az nem sikerült, akkor fenyegetődzött, hogy mit tesz majd, ha király fog lenni.
– No ha te király fogsz lenni, mondám neki, akkor én királygyilkos leszek!
Végzetes jóslat volt ez. Hosszú ideig nem láttam azután a ficzkót.
A Szumro Begum erős kézzel ragadta meg a kormánygyeplőt, férje rendes hadseregét megszaporította, ágyúi számát negyvenre fölvitte s a hadgyakorlatoknál maga vezényelt személyesen, tüzes paripáján, vagy csataelefántján ülve; nem sokára megtanulták a szomszédok fegyveres kezét tisztelni, a császár pedig az eszéhez bízni; oly nagy lett a befolyása, hogy az ő tanácsa döntött az udvar elhatározásainál.
S az ilyen keleti tanácskozások nagyon furcsa természetűek. Mikor Gholan Kadir, a császár kegyencze, észreveszi, hogy befolyása csökken a Szumro Begumé miatt, akkor beront a fővárosba a vezénylete alatti rohillasereggel s elkezdi a császári palotát ágyúztatni. Az ágyúszóra aztán hirtelen összeszedi Szumro Begum a maga csapatjait, összefog a császári herczeg Jewán Bukkal, visszaágyúztatja Gholam Kadirt s kiszabadítja a saját palotájában megostromolt császárt, akkor aztán szépen eszükre térnek a harczoló felek s kiegyeznek. Ez még a lengyel diætánál is praktikusabb módja az alkotmányos tanácskozásnak.
A belső zendüléstől megszabadult császár azután időt nyert a külellenségek felé fordulhatni. A zűrzavar alatt elfoglalta Kuli khán Ghokul Gúr várát: azt vissza kellett foglalni.
Hadserege volt hozzá elég nagy számú, csak vezérei lettek volna. De hiányzott a «Szumro». Csak a «Szumro Begum» volt itt és még az is többet ért valamennyi vezérénél. Három hétig ostromoltuk már Ghokul Gúr várát s a parancsnok alkudozni kezdett a feladás végett. A császári sereg ez alatt neki adta magát a dőzsölésnek; egy éjjel aztán, mikor gondtalanul álomnak hajtá mindenki mámoros fejét, a közelben táborozó Kuli khán rajta ütött mongol lovasságával a császári táboron s az álmából fölriadó sereget tetszése szerint kezdte mészárolni. A fölgyujtott sátrak fényénél a rémületes öldöklés képét a várőrség is megláthatá; arra az is kirontott a kapukon; előhozta az ágyúit s hátulról támadva meg a császáriakat, vészt, rémületet szórt a hadtömegeik közé. A császár sátorát széttépték a golyók, s a palankinhordozói közül kettőt megöltek; gyalog kellett futnia, s nem is tudta hová? két tűz közé volt szorítva. És bizonyára veszve lett volna a gonosz éjjeli csatában Sah Allum minden hadastól együtt, ha ott nincs Szumro Begum, a maga kis csapatával, a mit európai tisztek tartottak jó fegyelem alatt.
A vész hírére a hős királynő maga rögtön palankinjába ült, s a hirtelen kéznél levő testőrcsapattal, – alig volt száz ember, – meg a vezényletem alatti ágyúüteggel a legveszélyesebb helyére rohant az ütközetnek.
Mikor elértük a kirohanó várőrséget, a délczeg amazon csak azt a szót mondá nekem:
– Cselekedj, a hogy én cselekszem!
Azzal kiszállva palankinjából, lóra kapott s a kis testőrcsapatja élén rárohant a várőrségre. Én tudtam a magam dolgát. Ágyúimat úgy helyezém el, hogy azoknak a kartácsai mindenütt az előre rohanó királyné útját seperjék tisztára, míg másfelől jól irányzott tekéim az ellenfél ágyúit törték össze. Az néhány percz mulva hanyathomlok rohant vissza a vár felé; de Szumro Begum egyszerre ért oda vele a felvonó hidhoz, s a kinnszorult vezért elfogta s a várba behatolt és azt is elfoglalta; hozzám vissza csak tized magával tért a királynő: testőrei többi részét a várban hagyta őrségül.
– Most menjünk a császárt megmenteni! kiáltá, s az alatt egész rendbe állított dandárjának élére állva, vágtatott az egész harczvonalban dúló ütközet színhelyére. E zárt tömeg és ütegeinek pusztító tüze megtörte Kuli khán hadát, a császári derék had összeszedte magát, feltüzelve egy hős asszony példája által, visszafordult s tönkreverte az ellenséget. A fölkelő nap teljes diadalunkat világítá meg. El volt foglalva a vár, s le volt verve az ellen.
Sah Allum az egész hadsereg előtt ölelte keblére a Szumro Begumot, s e dísznevet adá neki: «legkedvesebb leányom.»
Azt sem tartózkodott kimondani valamennyi vezére előtt, hogy ennek a derék asszonynak köszönheti egészen mind maga, mind a vele együtt harczolt hat császári herczeg és az egész hadsereg megszabadulását.
Erre aztán a Szumro Begum, asszonyi szemérmes elpirulással, így felelt:
– Nem az enyém az egész dicséret: nagyobbik része azt a vezéremet illeti, a ki ágyúim tüzét intézte. Őt jutalmazd meg.
S e szókkal engem mutatott be a császárnak.
Sah Allum azt felelte rá:
– Légy te magad az ő jutalma.
S saját császári kezével vezette oda hozzám a csodálatraméltó szép arát; tulajdon gyűrűjével jegyezve el őt a számomra, s egyúttal kinevezett a Szerdhána tartomány együtt uralkodójának a Szumro Begummal «Maharadzsa Kong» név alatt.
Így lett én belőlem nem «alhadnagy», hanem alkirály.
(– S ez mind az utolsó szóig megtörtént igaz dolog? szólt közbe a soltész.)
– Ahogy megolvasható a delhii udvari krónikákban és még több is ennél.
(– Halaszszuk a többit holnapra! szólt a nagyherczeg. Ma érjük be azzal, hogy egy andernachi cserzővargának a fia felkerült a delhii császárság Szeharunporei országa Szerdhána tartományának királyi trónjára. Ennél többet egy napra nem lehet tőle követelni).
A BÁLVÁNYIMÁDÁS.
Másnap folytatá a vádlott:
– Szép lett volna ez így nagyon. Kaptam egy országot húsz lak-rupia jövedelemmel, hozzá egy csodaszép királyi feleséget, olyan szemekkel, a mikhez hasonlítható drágakő nincsen; hanem egy nagy baj volt: hát a másik feleséggel mi lesz?
Mindenképen utamban volt a vallás s ezt a Szumro Begum előtt be kellett vallanom.
(– Én bizony nem látom át, hogy miért kellett bevallanod? szólt közbe a soltész. Hazudtál te már azelőtt is eleget, nagyokat is. Ez is elfért volna a többi között.)
Ne méltóztassanak kegyelmességtek elfelejteni, hogy az apám szomorú temetésénél fogadást tettem, hogy ezentul istenes életet élek és soha az igazságtól eltérő szó ajkamat el nem hagyja, s az a koporsószegből kovácsolt gyűrű folyvást ott szorította a hüvelykujjamat s figyelmeztetett fogadásomra.
Én tehát kötelességemnek tartottam a Szumro Begum előtt fölfedezni, hogy nekem már van egy törvényes feleségem Hollandiában, a kivel nemcsak a fölbonthatlan sakramentum köt össze, hanem még az a remény is, hogy visszatértemkor keblén fogom találni kis gyermekemet, a kit tehát, még ha elhagyhatnék is, el nem hagyok.
A szép királynő nemhogy megneheztelt volna ez őszinte vallomásomért, sőt inkább nagyon felmagasztalt érte.
– A ki ilyen hűséges a távollevőhöz, az bizonyosan hűséges fog lenni a közellevőhöz is. Az akadály nagy, de nem elháríthatlan. Csak a vallás van közöttünk: az pedig megváltoztatható. Ha katholikusok maradunk, akkor második nőt nem vehetsz, a míg az első él; mert ez a kétnejüség vétke volna; ha pedig a Brahman hitre térünk át, akkor nekem, mint asszonynak, trónon ülni, mint özvegynek újra férjhez menni tiltják a szent könyvek. Hanem van a két vallás között egy harmadik, a «Civa»-hit, országunkban bevett felekezet, a dzsangámok hitvallása. A dzsangámok csak egy istent hisznek: a «Civát», annak a képét hordják a karjukra akasztva, a Lingám-bálványt. Ezek nem ismernek el rangkülömbséget ember és ember között, mint a brahmanhitüek, az asszonyt nem tartják lelketlen állatnak, hanem mikép a keresztyén vallás hivei, minden embert egyenlőnek vallanak. A dzsangám hit szerint lehet egy férjnek több feleséget is venni, még idegen nemzetbelit is, és szabad velük egy asztalnál étkeznie, ha a próféta Bazawa asztaláldását elmondták az étkek fölött. Ha erre a vallásra térünk át mind a ketten, akkor elvehetsz feleségül engem s megtarthatod a régit: tisztelet és szeretet megosztva is egész marad.
Meggondoltam a dolgot. Egy egész ország sorsa függött elhatározásomtól. Az egyik oldalon egy nép, mely uralkodásomtól várja fölvirágozását, másfél millió tallér évi jövedelem, egy dicső hölgy, ifjúságtól ragyogó arczczal, deli termettel, szerelemtől lángoló szivvel, ki minden áldozatra kész érettem s a paradicsom minden gyönyörét kinálja ajkaival: a másik oldalon pedig a római pápa, a szent Péter kulcsaival… ugyan kegyelmes uraim, ha önökre lett volna bizva a választás, melyik után nyultak volna?
(– Elmenj, perversus nebulo! kiálta rá a nagyherczeg, még minket is bele akarsz vonni a condolentiába! persze, hogy mi is úgy tettünk volna, mint te. Soltész uram is hamarább megcsókolta volna a szép menyecske száját, mint a pápa papucsát, kivált ott az Isten háta mögött, Szeharunpore ország Szerdhána tartományában. Bálványimádó lettél. Nem tehettél másképen. Lelked rajta, számolj érte a más világon. – Ez a bűnlajstromból törültessék ki neki!)
Még a soltész sem tudott ennek ellentmondani. Eleinte ugyan csak szedegette komoly ránczokba az arczát; de végre ő is hagyta nevetésre futni az ajkait, a többi biró urak példájára s a gazembernek kénytelen volt elengedni a bálványimádás főbenjáró nagy vétségéről szóló vádat.
Kegyelmes uraim, tudjátok meg, hogy kettős házassági bünöm fölött igazságosan itélhessek, minő más élet, más világ van ott, a hova a sors engem elvezetett.
Maga az ég sem az, a mi minálunk. A hollandi nap még holdvilágnak sem járná meg rajta. A lángözönlő ég fölforralja a vért és az agyvelőt s a páráktól teljes lég phænomenonokat mutogat, mik a lázálmak phantasmagoriáit elevenítik föl, hármas napok, tűzkeresztek jelennek meg az égen, s délibábok, a mik fölfordított városok képeit mutogatják; néha támad olyan borulat, melytől minden tárgynak elvész a szine. Erdők, házak és emberarczok egyforma okersárga szint vesznek föl, mintha meghalt volna a világ, s majd mikor megered a zápor, az olyan, mintha tűzeső hullana alá az égből, szikrák, zsarátnok, olvadt láng özöne; máskor meg a felhőszakadás véreső képében jelen meg, biborfénynyel árasztva el az egész vidéket. Aztán forró napokon, mikor a pórok az uton végig futnak, (mert uri rend soha sem fut, nyáron nappal nem is jár a szabadban) akkor a lábaik által fölvert por úgy tünik elő a napsugárban, mintha lángok között járnának, mint a pokol elkárhozottai.
És aztán ez a föld maga, mely a mi hollandi üvegházaink növényeit, mint őserdőt tenyészti elő, a hol a mi cserépben ápolt dísznövényünk irtatlan bozót, búvhelye a tigrisnek, s a napsugárban bujálkodó növényzet ambra illatától ittas maga a levegő. A százféle gyümölcs, mely az év minden szakában érik, megmagyarázza: hogyan élhet meg egy népfaj, mely számosabb egész Európa lakosságánál, csupa növényétellel, huseledel nélkül, melyet vallása megtilt. A borassuspálma maga mézet, olajat, bort, czukrot szolgáltat neki, más pálma lisztet, vajat, tejet ad ingyen, sőt van egy fája, melyen kész kenyér terem; emberfő nagyságú czipók; nyersen édes gyümölcs s megsűtve kenyér.
(– De már ez sok! rivallt közbe a soltész. A mit eddig össze-vissza hazudtál, csak hittem, a hogy hittem; de hogy kész czipók függjenek a fákon, a miket csak le kell szakitani s elküldeni a pékhez, ez nagyon erős!)
– Én nem bánom, szólt a vádlott, ha nem méltóztatnak kegyelmességtek szavaimnak hitelt adni, küldjenek ki kegyelmesen egy deputatiót Kelet-Indiába, vizsgálja meg, alaposak-e állításaim? S ha egyetlen adatom hamisnak találandják, vessék el valamennyit a szerint.
(– No köszönjük a jó tanácsot! Hogy most küldjünk ki egy vizsgáló bizottságot a világ végére s míg ez a földet körülhajókázza, addig fűggeszszük fel a te kerékbetöretésedet! De már akkor inkább elhiszszük akár még azt is, hogy eleven állatok vannak gyümölcs gyanánt felakasztva a fákra, s lógnak rajta, mint nálunk a vaczkor.)
– A mint hogy úgy is van. Vannak itten nagy mókusok, azaz, hogy kis kutyák, a melyeknek szárnyaik vannak és repülnek s melyek éjszakára a hátulsó lábaiknál fogva felakasztják magukat a fákra s úgy lógnak rajtuk, mint nálunk a fára felfutott tök gyümölcse.
(– Mondtam, úgy-e, szólt kholerikus kaczagással a soltész. Repülő kutyák, a mik lábuknál felakasztva alusznak! Csak mondjad tovább, gaz kópé! Hisz azért ül itt együtt az érdemes törvényszék, hogy neked mindent elhigyjen. Már csak magam is szeretném megérni, hogyan mentenek ki téged a fán termő kenyerek és a repülő kutyák a bigamia és királygyilkolás bünei alól.)
– Azonnal rá fogok térni. Az egész körülfogó világ ellenállhatlan befolyással van itt az ember kedélyére s maga az őslakó, vallásával, szokásaival, megrögzött fogalmaival egy új élet elfogadására kényszeríti a közötte letelepülő idegent. Ez a nép, melynek egy része mezitelen jár, a másik a legnagyobb pompa drága terhe alatt görnyedve, keveréke az eszményi szépnek és rútnak; majd hős, majd gyáva; szabad mint a madár, és lenyügözött, mint egy szerzetes; paradicsomi semmiségében irigylésre méltó, s óriási alkotásaiban bámulatra keltő; melynek városai pompára, nagyszerűségre meghaladják az európai metropolisokat, templomai egész hegyek: egyetlen sziklából művészi kézzel, tízezer oszlopos, bálványtáborszerü épületszörnyeteggé kifaragva, s kunyhói nyomorultabbak a mi hódjaink lakásainál; ez a nép, ezer istenével, a kinek mind szolgál, áldozik, s a kik közül egy sem segít rajta, ez a nép, mely oly szelid, hogy egy állatot meg nem öl; engedi magát széttépetni a tigristől, elgázoltatni a szarvorrutól, maratni a kigyótól, s csipetni a mérges rovartól, védelem nélkül, hanem a szomszéd fajt kiirtani nem tartja véteknek; hol a nagy úr a nem osztályához tartozónak érintésétől megfertőzöttnek hiszi magát s joga van hozzá, hogy annak azt a tagját, mely ruhájához ért, levágja, s hol a szegény pária azt természetesnek találja; hol az asszonynak a megholt férjjel együtt elevenen meg kell magát égetni a máglyán, s hol az újra férjhez ment özvegyet úgy tekintik, mint becstelen személyt; hol a beteg embert kiteszik a folyópartra s kimondják rá, hogy megholt, s ha véletlenül felgyógyul, nem szabad visszatérnie az élők közé, hanem keresnie kell a magához hasonlók gyarmatát, kik egész társadalmat képeznek már, a holtak nemzetét; a babona és költészet ez ősnépe között minden fogalom elenyészik, melyet mi európai lakók magunkkal odaviszünk: más lesz az erény, más lesz a bűn s más a beszámítás.
(– Ez a hosszú beszéd arra való volt, úgy-e, hogy ott a kétnejüség is meg van engedve?)
– Igen is, meg van engedve, hanem egy föltételhez van kötve. Az első feleségnek bele kell egyezni, hogy a férj második nőt vehessen. S míg az belenyugvását nem nyilvánítja, a második nőt a férjnek megölelni, megcsókolni nem szabad.
MAJMUNA ÉS DANESH.
Az én szép Zeib-Alniffám csodálatra méltó nő volt. Mikor a menyegzőnk napján, mely valódi ázsiai pompával lett megülve, végre egyedül maradtunk, hogy a szerelmesek estebédjét elköltsük édes, bizalmas suttogás közt, ő nem volt rávehető, hogy mellém üljön az asztalhoz, hanem velem átellenben foglalt helyet az asztal tulsó végén. Azt mondta, hogy ezt az illendőséget meg kell tartanunk mindaddig, míg az első feleségem engedélye meg nem érkezik, hogy a második nőnek is szabad elmondani az asztalnál a Bazawa áldását. A míg pedig ez áldást az új nő el nem mondhatja, addig egy pohárból nem szabad innunk, sem egymásnak a kezét meg nem szabad szorítanunk, sem az új nőnek férje szemébe belenézni nem szabad; fekhelyünkön pedig, a míg a tilalom napjai tartanak, folyvást egy kivont kard fog feküdni kettőnk között, a mi annak a jelvénye, hogy férj és nő egymáshoz nem közelíthetnek.
(No hiszen képzelem, gaz kópé, hogy sokat is respektáltad te azt a kivont kardot! szóla közbe a nagyherczeg.)
Magam is abban a hitben éltem, hogy ha egyébkor bűnös életemben a szivemnek szegzett kivont kard sem tartott vissza, hogy a más asszonyát is kötelességei elfeledésére birjam, ezúttal egy gazdátlan kard csak nem fog elriasztani, hogy a saját feleségem lehunyt szemeiről megtudjam, milyen a mosolygásuk? Hanem az én Zeib-Alniffámnak több esze volt, mint nekem.
Oly nyájas, oly szelid volt irántam, mint egy rabnő. Mindenféle csodálatos gyümölcsökből saját kezeivel készített számomra különféle italokat. Bort inni a Civa vallás nem enged: ámde e tropicus zónának száz meg százféle gyümölcse van, a miből oly zamatos italok készülnek, hogy az ember elfeledi mellettük a bort s a sörtől visszaundorodik, ha egyszer ez ætheri, a nektárhoz hasonló italokat megizlelte. A pálmák kifúrt kérge, az agavék levágott hajtása kanta számra önti az édes, fűszerillatu nedvet, s azoknak mámorító hatása fokozódik az álomgyönyörig; nem olyan az, mint a részegség, hanem hasonlít az exaltátióhoz.
És e közben az én szép menyasszonyom tündérregéket mesélt nekem, minők ott a pálmaerdők árnyában születnek. Elmondta nekem a szép Kamr Eszszamán herczeg és a bájos Bedur királyleány történetét, kiket két tündér, Majmúna és Danesh, mikor aludtak, szárnyaikra vett, távol országokon keresztül magával röpített, mint vőlegényt és menyasszonyt összehozott, s mikor azok a boldog örömek közepett ismét elaludtak, ujra felragadott s a herczeget s herczegasszonyt hazavitte az apjához, egyiket Indiába, másikat Persiába. Nagyon szép történet volt az, hanem én elálmosodtam rajta. Bizonyos vagyok felőle, hogy az a fűszerillatu nektár, a mit Zeib-Alniffa készített a számomra, idézte elő ezt az álmosságot nálam, csak arra emlékezem még, hogy a mint a kereveten végig dültem, Zeib-Alniffa is odajött hozzám, a kivont kardot odafekteté kettőnk közé s aztán ő is letette a fejét mellém.
De én abban a perczben, a melyben a szememet lehunytam, már nem voltam a földön. Hallottam a szél zúgását a fejem fölött, s mikor a felhőkön keresztül törtem, azok mennydörgést hallattak utánam, mint mikor a villám kettéhasítja őket. A millió csillag ragyogásánál megismertem a Danesh tündért, a ki a hátán vitt; óriási férfialak volt, akkora denevérszárnyakkal, hogy azok a kék láthatárt csapkodták, a haja, szakálla nem volt szőr, hanem bambusz- és pálmalevél. Oly gyors volt repülésünk, hogy a fejünk fölött levő hold, mely az első negyedet mutatta elindulásunkkor, azalatt megtelt, el is fogyott az utolsó negyed karajáig. Egy meteor sok ideig versenyt futott velünk, s mikor utolért, a Danesh tündér hozzá rúgott a sarkával, s a tűzgolyó szikrázva pattant szét alattunk. A földre letekintve, sebesen láttam alattunk eltünni Chinát, a mit városainak porczellántornyairól s hosszú vízcsatornáiról ismertem meg; Tibetet a nagy örökjég fedte Himalája hegygyel; a nagy mongol sivatagot; míg végre megérkeztünk az Ararát hegyéhez, a mit megismertem a körüle lobogó lángokról, a mik a tűzimádó parzok oltárai: itt vannak a bakui öröktűz forrásai, s a Danesh tündér szintén a tűzimádó pogányok egyik nagy szelleme.
Az Ararát hegye tetején van egy felséges nagy palota, a minek leirásához emberi szavak nem elégségesek s a minek minden fala tele van írva olyan emberek neveivel, a kik bizonyságot tesznek róla, hogy ők boldogok voltak s magasztalják azért az Istent. Az aranynál fényesebb betűkkel írt nevek úgy ragyognak mindenütt, hogy világosabbá teszik az éjszakát a nappalnál. Danesh tündér itt letett engemet, a tenyerére emelve, egy drágakövekkel s selyemmel bevont szobában, s elkezdett oly hangon kaczagni, mintha a mennydörgés nevetne. E kaczagására olyan sirás felelt a levegőből, mintha a meleg déli szél sirna.
– Elkéstél egy percznek a százezredik részével! kiálta fel Danesh.
– Megelőztél háromszáz æonnal! kiálta alá a másik hang, s abban a pillanatban repülve szállt alá a Majmúna tündér az egekből. Ez is óriás volt; de leány. Hajfürte csupa tengeri koráll, szárnyai mint a fényes gyöngyház. Ez meg egy nőt hozott a vállain s azt letette mellém. Azzal a két tündér egyszerre füstté változott, az egyik kék, a másik sárga füstté s az a füst két kristálypalaczkba lassankint behuzódott, a mik egy drága ételekkel és italokkal megrakott asztalon álltak.
A nő, a ki a kereveten ült mellettem, a saját feleségem volt, a kit Niemengenben elhagytam: csakhogy minden sokkal szebb és bájosabb rajta, mint a minőnek eddig ismertem; szemeinek tüze, ajkainak pirossága, arczának mosolygása sokkal bájolóbb, mint minőnek valaha láttam; szava csengőbb, hizelgése édesebb, egész lénye valami földöntúli.
Elhalmoztuk egymást csókjainkkal; az volt a legelső kérdésünk és feleletünk egymáshoz s míg a boldogság mámorával saját lelkem egészen megtölt, nőm arczán jól esett látnom, hogy ez a boldogságérzet az ő szivét is ellepte. Ezer bohóságot is követtünk el egymással; gyermekek voltunk, kaczagtunk, aztán neki ültünk a pompás lakomának, megosztottunk egymással minden falatot: ittunk egy pohárból és ültünk egy széken s az előttünk levő palaczkokat sorra kóstolgattuk, s úgy tetszett, hogy minden újabb ital után édesebb, mámorítóbb volt a csók. Emberi nyelv ki nem birja fejezni azt a gyönyört, a min megosztoztunk. Csak két palaczk volt még az asztalon, egy kék és egy sárga. – Izleljük meg még ezt is! mondá a feleségem. – Izleljük meg! felelém én s felnyitottuk a palaczkokat. Hanem azokból ital helyett sárga és kék füst lövelt gyorsan elő, mely megtölté az egész termet; a füsttömegek alakot öltöttek, az egyikből lett Danesh tündér, a másikból Majmúna. Mi megtudtuk, hogy édes boldogságunknak vége, s ismét el kell válnunk. Azzal a neveinket mi is felirtuk a falra azok közé, a kik itt boldogok voltak, ragyogó betűkkel.
Ekkor jutott eszembe, hogy hiszen én nekem nevezetes mondani valóm van a feleségemhez.
– Tudod, hogy én király lettem? Rajtad kivül másik feleséget vettem. Megengeded-e, hogy azt is megöleljem, megcsókoljam, úgy, mint téged?
Az asszony azt mondta: megengedem.
S hogy bizonyságom legyen az iránt, hogy ez órában együtt voltunk, beszéltünk egymással, s ő nekem engedelmet adott, úgy megszorítá a kezemet, hogy az ujjamon levő jegygyürű, az ő jegygyürűje kettépattant.
Én pedig azután, hogy neki is legyen szintén a felőli bizonyossága, miszerint egy boldog éjt együtt töltöttünk az Ararat hegyi palotában, neki adtam azt a «lingámo»-t az arany karpereczczel együtt, melyet karomon viseltem a Civa vallás jelvényeűl s azon fölül egy szárnyát annak az ágymennyezetnek, melynek árnyéka boldogságunk tündér örömeit rejté, leszakítottam, s azt is neki adtam. A függöny sötétveres selyemből volt, és rajta aranyszövetű sárkányok.
Azzal a két tündér mind a kettőnket ismét vállaira kapott, s ismét dörgött utánunk a felhő, süvöltött az áthasított lég, sziporkáztak a csillagok, a Himmalája jégcsúcsán már rózsaszint ragyogott a hajnalsugár, a tündérnek sietni kellett; a tengert hallottam mormogni alattunk; Danesh kétségbeesett sietséggel repült előre; a mint egy sugár a keleti hegyek közül kilövellt, az őt, mint a lángnyíl lövellte át; kiejtett a kezéből s én leestem a földre.
Szerencsémre nem nagyot estem; csak a kerevetről a padlatra.
(– De már mi szükség volt te neked még azt is elmondanod előttünk, hogy mit álmodtál? zsörtölődék a soltész mogorván.)
– De már, kegyelmes uraim, ha ezt az én álmomat a niemengeni törvényszék protokollumba vehette s arra itéletet alapíthatott, csak jegyezzék fel kegyelmetek is, mert nagyon súlyos következései lesznek még ennek az álomlátásnak in praxi.
Oly elevenen állt előttem ez a tündéries álom, hogy én azt reggel Zeib-Alniffának úgy mondtam el, mint való történetet. Hogy első feleségemmel igazán találkoztam az éjjel, bizonyította a bucsuvétel alkalmával, a kézszorítás alatt kettépattant gyürű az ujjamon.
– Ez csodálatos eset, mondá Zeib-Alniffa, érdemes, hogy első feleségeddel tudasd azt. Írd le az egész történetet, hogy azt neki elküldjük. Egyik vezéremre fogom rábízni, hogy elvigye Hollandba az izenetedet.
Én kaptam az ajánlaton s egy hosszú szelet khinai pálmapapirra, mely olyan szivós, mint a bőr, felírtam az egész álomlátást, a királyné odahivatott hét írástudó bonczot, azok a maguk névaláírásaikkal hitelesíték, hogy ez valójában akképen történt s hogy Majmúna és Danesh valóban oly régóta ismeretes két czég, mely a direkt összeköttetést India és a világ egyéb részei között tündéri postaközlekedései által fentartja, s mint az irott krónikák bizonyítják, köztudomásra létezik az a palota Ararát hegyén, melyben az egymástól elválasztott boldog szerelmesek találkoznak s annálfogva kétségbevonhatatlan tény, hogy én és az első feleségem egymással egy boldog, vallomásokban gazdag éjszakát töltöttünk vala el.
– Ezt a levelet, és az általad küldött lingámot, egy vég olyan selyemszövettel, melyre arany sárkányok vannak szőve, elküldjük az első nődnek. Követem indul azonnal a hajóra; mondá Zeib-Alniffa. Én azt hittem, hogy már most ezzel hát egészen el van hárítva közülünk annak a kellemetlen kivont kardnak az akadálya.
De csalatkoztam, mert az estebédnél ismét nem mondta Zeib-Alniffa az asztal fölött Bazava áldását.
– Hát mire vársz még? Nem kértem-e már első feleségemtől, hogy adja beleegyezését új nősülésemhez? Nem találkoztam-e vele? Nem adtam-e oda neki a lingámot?
Zeib-Alniffa mosolyogva válaszolt:
– Valóban, mind azt megtetted. Hanem ő nem adott neked még semmit. A míg az ő helybenhagyó levele kezemben nem lesz, addig én nem mondhatom el a Bazava áldását az asztal fölött.
– Hát én nekem addig mindig a paradicsom kerítésén kivül kell a virágillattal táplálkoznom, a míg a követünk a tengeri útat kétszer megcselekszi?
– Csak egyszer. Ő visz magával néhány hímgalambot, azokból a zöldtollúakból, a miket vőlegénygalambnak hínak. A mint első feleséged megírja a helybenhagyó levelet, azt egy ilyen galambnak a szárnya alá köti és az a galamb két nap alatt Hollandból ide repül. Tehát csak az odavaló útat számítsd.
De nekem az is hosszú idő volt. Azon kezdtem gondolkozni, hogy majd nem sokat kérdezem én, hogy mit mond a Civa, a Brahma, a Visnu, meg a többi sok kezű, sok lábú istenség?
(– Hát Jehova? Te gazember! kiáltá közbe a soltész, méltó felgerjedéssel.)
– Sehol sem tiltja a több feleségtartást! Jákob patriárkának volt kettő, szent Dávidnak négy, Bölcs Salamonnak ezernégyszáz! Hanem hát kár lesz a drága időt vesztegetni azzal, hogy itt most dogmatikus vitákba elegyedjünk. Az én útam sietős! Úgy sem lett semmi az én elbúsult szándékomból; mert én száztiz napot és éjszakát töltöttem együtt a bübájos szép Zeib-Alniffával: együtt étkeztünk, egy mennyezet alatt aludtunk; de soha sem jutottam annyira, hogy csak a kezét megszoríthattam, vagy az ajkait megcsókolhattam volna.
(– No, azt szeretném megérteni, hogyan történhetett? mondá a nagyherczeg.)
– Kivánja kegyelmességed, hogy mind a száztiz napnak és éjnek a változatos történetét előadjam?
(– De hisz azt el ne kezdd! kiálta közbe a soltész. Csak úgy summázva add elő.)
Föltettem magamban, hogy abból az álomitalból többet nem hörpentek föl, a melyik a múlt éjjel a Danesh tündér hátára ültetett, s azt meg is mondtam Zeib-Alniffának.
– Jól van, tehát készítek neked olyan italt, a mi egész éjjel ébren fog tartani.
Ezt már óhajtottam.
Mert Kelet-Indiában a mindenféle philtrakészítés igen magas tökélyre van emelve. Van olyan szer, a mitől a legcsendesebb kedélyű ember feldühödik és harczi kedvet kap, ezt «bang»-nak hívják; a békeszerető elefántokat a «khanverd» czukorbafőtt liktáriumával oly verekedő kedvre tudják hangolni, hogy azok egymással párharczot vívnak a shah vendégei mulattatására, a «kherat» italtól költővé lesz az ember, a legegyügyűbb ficzkó meséket mond s azokat versekbe szedi folyvást, a «mhovak» virágtól, a mi mannakép hull a fáról, a míg azt eszi a nép, olyan engedelmes kedélyű lesz, hogy csak akkor lehet rajta megvenni a «nazzerani» adót; a dacutok olyan mérget tudnak a forrásokba tölteni, hogy az utasok elalusznak tőle. Ezúttal én velem Zeib-Alniffa a «panzopari»-t kóstoltatá meg; a mi nem ital, hanem valami rágószer, s az a tulajdonsága van, hogy még a részeg embert is úgy kijózanítja, hogy csupa bölcseség fészke lesz a koponyája.
Akkor aztán elkezdett velem csupa okos dolgokról beszélni.
– Látod, mondá, még azzal, hogy én téged férjül választottalak, nincs bevégezve az, hogy te valósággal az légy, a mi én vagyok, uralkodó. A nép még most csak «Ráná»-nak nevez; még nem ismeri el, hogy te «Rájah» vagy. Ez pedig nagy baj; – mert van még egy «Ráisz» is, a megholt férjem fia, s a míg belőled Rájah nem lesz, ez mindig elsőséget tart a trónhoz.
– Ez bizony tökéletesen igaz; de hát mit kellene csinálnunk?
Az én szép Zeib-Alniffám aztán elmondta előttem az egész tervezetét, mely szerint az uralkodásunk alá adatott tartományt valóságos hűbéri meghódolásra lehet rábírnunk. Ez eltartott reggelig, s én józan és higgadt voltam ez idő alatt, hogy még azt is megláttam, hogy az én hasonlíthatlan szépségű Zeib-Alniffámnak a balorczája közepén egy lencseszemölcs van, a mit eddig soha sem vettem észre, aztán meg, hogy iszonyú sokat tud beszélni. Alig vártam, hogy megvirradjon. Nincs kijózanítóbb philtra a világon, mint mikor az embernek a felesége folyvást jó tanácsokat osztogat.
Az indusoknál pedig ez bevett szokás. Igazi indus «szing», a hogy ott a nemes embert hívják, semmit nem kezd, mielőtt a feleségétől tanácsot nem kér, sőt a magas rangú «csakúr»-ok, a mik olyanok, mint nálunk a bárók, a hozzájuk intézett kérdésre sem adnak addig feleletet, a míg a feleségeiktől meg nem tudakolták, hogy mit feleljenek? «Vajjon minő idő lesz délután, Gholem Szing?» «Majd szólok erről a feleségemmel». Délután aztán feleletet ad rá: «Pompás, derült idő lesz, Utsár Szing!» s meg lehet, hogy már akkor szakad a zegernye-zápor.
Másnap hozzáfogtunk a tartományunk bekörutazásához, a mi megkivántatott az én Ránából Rajáhvá emeltetésemhez.
Egész dandárt képezett a menet, mely fejedelmi körjáratunkat kisérte lóháton, tevén, elefánton. Mi ketten, a begum és én, elefánton utaztunk. Még pedig egymástól elkülönítve; mert azt az indus etiquette meg nem tűri, hogy férfi és nő egy «szováriban» üljenek egymás mellett, ez a neve az elefánt hátára kapcsolt mennyezetes hintónak. Az előcsapattal ment a begum, az utócsapattal pedig én magam, s az elefántom hátára volt csatolva egy jó bronz sugárágyú, a mi nagyon czélszerű úti szerszám volt azon kéjkiránduláshoz, a hol százféle rablónépen keresztül kellett kierőszakolnunk a szives fogadtatást. Én az egész idő alatt csak úgy találkozhattam a feleségemmel, hogy az egyikünk az egyik elefánton ült, a másikunk a másikon.
Résztvettünk az indus népség mindenféle ünnepében. A «kigyók tiszteletén», a «kókuszok imádásán» mind végig kitartottunk; a Moharram búcsujánál magunk is belegázoltunk térdig a Ganges szent vizébe; a Holica ünnepén hagytuk magunkat az őrült guszszainek és fakirok által veres porral telehintetni; a Ganéza ünnepén személyesen osztottuk ki a «nuzzart» és fogadtuk el a «Khillát»-ot, a mi mindkettő ajándékot jelent: az elsőt a fejedelmek adják az alattvalóknak, a másodikat a jobbágyok az uralkodóknak s a miknek kicserélése nélkül nincsen elismerve az uralkodói viszony.
Sorra látogattuk a nép hagyományos szent helyeit a bálvány szobrokkal megrakott chaitiákat, pagodákat, gambiákat és baolikat, a mik részint templomok, részint temetkezési helyek; a jainászok állatkórházait, a hol az indusok beteg kutyákat, macskákat, ökröket, nemkülönben hollókat, szarkákat és pulykákat ápolnak, a naussnik városait, a mikben nem lakik más, mint nőszemély: a bayadérek, a férfi csak vendég, s a bayadéreknek szabadságukban áll a királyok tanácstereméig behatolni, s a míg azok a minisztertanácsot tartják, az alatt énekelni és tánczolni.
(Ez Istenucscse jó szokás! mordult közbe a nagyherczeg. Aztán igazán szépek-e azok a bayadérek, héj?)
– Valóban elbájolók, kegyelmes úr; öltözetük csupa selyem és kashmir, aranynyal és igaz gyöngyökkel hímezve, mezítláb járnak, de lábaik ujjai drágaköves gyűrűkkel terhelve. Ruhájuk dereka ép olyan hiányos, mint a mi hölgyeinké, csak azzal a külömbséggel, hogy a míg delnőink ruhadereka a vállakat és kebleket hagyja fedetlen, a mi igen természetes, az indu bayadérek ugyanazt felhúzzák a vállaikra és kebleikre egészen, s mi azontúl következik csipőig, azt hagyják csupaszon, a mi nem kevésbbé természetes.
(– No elég volt már ezekből az allotriákból! förmedt rá a soltész haragosan. Most meg már a pogányok divatjáról kezd el disserálni!)
Magunk is tartottunk nagyszerű látványokat a nép mulattatására, elefántok harczát elefántokkal és emberekkel, mik közül az elsőt «muszti»-nak, a másodikat «szatmári»-nak hívják; indus oroszlánok viadalát vadkanokkal, és szarv-orruak tülekedését egymás között. Viszont a mi tiszteletünkre a barátságos nábobok rendeztek lámpás ünnepeket és sakkjátékokat, a miken eleven alakok képezték a sakkfigurákat.
Bejártuk tartományunk legrejtélyesebb vidékeit, a hol a thugok laknak, a kiknek vallásuk parancsolja, hogy az utasokat megfojtsák; a Bhilek vidékét, a kik nem ismernek más isteneket, mint a nyavalyákat; a majmok telepeit, a hol nem lakik más nép, mint a négykezűek, a majmok királyát «Lengur»-nak hívják és a lakóit, majom-embereknek, a kik beszélnek, de ruhát nem viselnek.
Fejedelmi körutazásunk minden napja új meg új bámulni valót hozott. Ha elhagytuk a «hét bölcs városát», következett a «királyok temetkezési városa», egy város, melyben nincsen más, csak templomok, és minden templom alatt egy király nyugszik, és senki más nem lakik a városban. Azután jött a búcsujárás a Buddha fájához, (mert ámbár mi a Civa valláshoz tartoztunk, de alattvalóink többségének megnyerése végett a Buddhának is kellett áldoznunk.) Innen elmentünk a «bölcsesség kútjaihoz», melyeknek templomait azon bayadérek őrzik, a kik menyasszonyfővel lettek özvegyekké, s a kiknek csak a templomban szabad bayadéri mesterségüket gyakorolni mint istentiszteletet.
(– Csinos templomok, mondhatom! mordult közbe a soltész.)
(– De a liturgiájuk nem lehet unalmas, jegyzé meg a nagyherczeg.)
– Mindezen napok alatt nem láttam én az én felséges feleségemet másképen, mint a trónusán ülve, vagy elefántháton, vagy palankinban hordatva, a mikor én is rendesen másik trónon, elefánton, vagy palankinban kuczorogtam; még csak diskurálni is alig volt alkalmunk egymással.
A száztizedik napon végre visszakerültünk a fővárosunkhoz. E nap reggelén az indulás előtt Zeib Alniffa levelet küldött hozzám, melyben azzal örvendeztetett meg, hogy szent fogadalmunknak, melyet nálunk «szent József házasságának» neveznének, a mai nappal vége jár. Postagalambunk azóta visszaérkezett a várt engedélylyel. A midőn városunk kapujához fogunk érni, az ország előkelői, a «Ráók» és «Szing»-ek és a bölcsek, a bonczok és a szentek a «guszszainok» egész pompával fognak elénk kivonulni s engemet ünnepélyesen fognak, mint «rájah»-t üdvözölni, a mire e körúttal rászolgáltam. Akkor azután következik egy nagy fejedelmi lakoma; a mit bevégez az «Utterpán»-ajándékozás: a mi abból áll, hogy minden vendég kap egy selyem-zsebkendőt, a mit maga a király öntöz meg rózsavízzel, ő pedig a maga utterpánjait a királynétól kapja meg, a kitől azután a boldog férj a «zenanah»-ában kérheti a rózsavízlocsolást. A zenanah pedig az a hely, a hová csak a férjnek és a feleségnek szabad belépni: ez a boldog családi szentély.
Megvallom bűnömet, uraim; dicsőségem érzete, s boldogságom előérzete annyira eltölté a lelkemet, hogy nem jutott eszembe sem a Civa istenhez felfohászkodni, a ki mindezeket adta, sem a Jehovához, a ki elveheti.
De egyéb bűnöm még ez ideig nem volt. Az a fakir, a ki egy cserepet hord a fején, mindaddig, a míg az abba ültetett narancsfa kivirágzik s gyümölcse megérik, s éjszakára egy fához kötteti magát, hogy állva aludjék, nem szenved annyit, mint én, a ki az asszonyok legszebbikét hordtam a tenyeremen száztiz napig, a nélkül, hogy annyit mondtam volna neki: «édes!»
Itt volt hát az utolsó nap! A város előttünk állt; aranyozott tetejű palotái a meleg ködön keresztülragyogtak elénk. Már láttam a piacz közepén fölmagaslani a «baolit», mely alatt fekszik a «háromlábú tehén» gránitból faragva, melyről azt vallja minden igazhivő, hogy éjfélkor fölkel és elmegy legelni; már láttam a pompás faragványú kapukon kitódulni a sokaságot, mely ragyogó fegyverzetében, lóháton és tevepúpon ülve, közeledett elénk, a lovasokkal vegyest tódultak a bayederek és fakirok: itt minden díszmenetben együtt jár az igazgyöngyös, csotárját rázó paripa, meg a meztelen tagjait mutogató koldus, a brahminok, meg a tánczosnők; arany, drágakő, szépség, virágok, aztán rongy, piszok, nyitott sebek összekeverítve.
Zeib Alniffa, mint rendesen, az úti kiséret élén haladt a maga elefántján, én pedig a kiséret végén, úgy, hogy egy jó ágyulövésnyi távol választott el bennünket egymástól. Mikor a szemközt jövő lovascsapat odaért a begum elefántjához, hallottam valami nagy néprivallást, de nem tudtam az értelmét kivenni, csak azt láttam, hogy erre Zeib Alniffa a szovariban felállt s heves taglejtésekkel kezdett el szónokolni.
Ezalatt azonban egy fakir oda furakodott hozzám. A legrútabb példány, a milyent valaha láttam. Ennek úgy látszott, hogy fogadása tartotta, hogy tíz esztendeig le nem vágatja se a haját, se a körmét.
– Mit akarsz? kérdezém tőle.
– Azt, hogy végy föl magadhoz, felelé a fakir, oda akarok melléd ülni a szovariba.
A fakirnak, az indus szentnek a kivánságát pedig teljesíteni kell, akármit kér; kivált ennyi nép szemeláttára. Lehajoltam hozzá, belemarkoltam az üstökébe, hogy megkönnyítsem neki a fölmászást s aztán oda ültettem őt mellém a szovariba.
– Jól jártál, hogy teljesítetted a kivánságomat, mondá a fakir; mert most az életedet mentem meg. Tudd meg, hogy a míg távoljártatok, a városban lázadás ütött ki. Az összeesküvők letették a Begumot a trónról, s helyette kikiáltották rájahnak az első férje, Szumro Sah fiát, Deli Szingh Raiszt. Az elfoglalta a várost, megvesztegette a hadsereget, hogy mind melléje álljon; a kik a te hiveid voltak, meg a Begum tanácsosai, azokat mind kivégezteté: te rád is az a sors vár, ha kézre kaphat.
Nem akartam az őrültnek hinni. Hanem aztán hinnem kellett a saját szemeimnek. A következő pillanatokban azt láttam, hogy az én kedves Zeib Álniffámat durva férfi kezek megragadják s lerántják az elefántról, azután kezeire, lábaira lánczokat verve, gyalog hajtják őt a város kapuja felé, a szemtelen nautsnik hadától csufondárosan körültánczolva, míg az üresen maradt szovariba egy férfi alak kapaszkodik fel, az uralkodói gyöngyös süveggel, gyémántos kócsaggal a fején; a gyalázatos kicsapongó rossz fiú, derék apja után királyfi, de eredetére csak olyan német «Bursch», mint magam; s a ki mégis letaszít a trónról engem, s lánczra vereti az én nőmet, a Begumot: egy hősnőt, a császár megszabadítóját, országa újjáteremtőjét, csak azért, mert a gazember kész volt a Buddha vallására áttérni, míg a Begum a Civa vallást fogadta el. S ez elég volt, hogy azt a barom népet magához térítse.
(– Valóban, ilyen dolog Európában nem történt még soha! Jegyzé meg a nagyherczeg.)
– Elkeseredésem nem ismert semmi határt. Így elveszteni egy pillanat alatt országot és feleséget; megfosztatni hatalmamtól és szerelmemtől, látni, hogy rabolja el egy gyáva ficzkó kincseimet, mik közt Zeib Alniffa volt a gyémántcsillag, több volt, mint a mennyit keresztyéni türelem és civai hülyeség vállvetve elviselhet; odaugrottam a sugárágyúmhoz, mely a szovarihoz volt csatolva s neki irányoztam azt a másik elefántnak.
Az új rájah ott szónokolt a körüllevő fényes és piszkos sokasághoz, két keze szörnyen hadonázott, parancsokat osztva: jól czélba vettem ő felségét. Az ágyu eldördült, s a következő perczben már nem volt se korona, se fej a deklamáló alak vállai között, csak a két keze hadonázott még, parancsokat osztogatva.
Ekkor aztán megfordítottam az elefántot s elvágtattam, a milyen gyorsan az csak vinni tudott. Sokáig üldözött egész lovas csapat, hanem én az elefántommal a dzsungál bozótjai közé vágtam, s míg az a sűrű berken keresztültört, a lovasok elmaradtak mögöttem, az éj végre elvont a szemeik elől. Az életemet megmentettem; de csak a meztelen életet. Nem volt semmim, és nem voltam semmi.
(– De igenis voltál valami, szólt bele a soltész; két nő férje és egy király gyilkosa.
(Minorem nego; majorem non concedo! veté ellen a herczeg. Miután a második házassága csak «Szent József házasság» volt, annálfogva annak az esete nem involválhat bigamiát; a mi pedig a királygyilkosságot illeti, qui bene distingvit, bene docet; királygyilkosság az, a mit egy alattvaló követ el egy koronás fő ellen; de mikor egyik király öli meg a másikat, az nem «regicidium»; hanem «ordalia», fegyveres istenitélet s ezt törvény és usus és pactum conventumok sanctionálják és ratificálják. Submergantur!)
– (Tudtam! csattant fel a soltész, hogy ha beszélni hagyjuk a gazembert, három ilyen capitale delictumból, minő az indololatria bigamia és regicidium, olyan tisztára mossa magát, mint a szűz Susánna.)
– De hát mi hasznom volt mind ebből a dicsőségből? Én csak azért jöttem ide, hogy kapitányi rangot szerezzek magamnak; nem akartam én királylyá lenni. Mert sokkal jobb dolog nyugalmazott kapitánynak lenni, mint exkirálynak. A rájah hívei nagy díjt tettek a fejemre. Elfutottam a Bandzsári faj közé. Ennek nincs állandó hazája, hanem egyre kóborol a Gangestől az Indusig, s a tengertől a Dhawalaghiri hegyig. Tökéletes hasonmása a mi czigányainknak. Ezek közül akartam magamnak hadcsapatot alakítani, hogy majd azzal visszahódítom az országomat s kiszabadítom a fogoly királynémat.
Nem volt a vállalatomon Isten áldása. A bandzsárik fejedelme, mikor már indulóban voltam a hadaival, jobbnak találta én velem magammal vásárt ütni s minthogy az angolok is vérdíjt tűztek ki a fejemre, eladott nekik készpénzen s az én nyomorult fejem oda jutott vesztére, a hol a legnagyobb veszedelem várt rá: az angol keletindiai társaság kezébe. Ott azután megtanítják az embert imádkozni, ha sehol sem.