KILENCZEDIK RÉSZ.
A TENGEREN.
I. A KALÓZ.
Engem nem tiszteltek meg azzal az angolok, hogy a krokodilusok tava fölé akaszszanak fel kaliczkába. Ez a mulatság csak a benszületett igazi shahok és rájáhk számára volt fentartva. Minden hosszas teketória nélkül elszállítottak Bombayba, s ott hajóra tettek még ötven más magamforma úri emberrel, kik mind Európából kerültek ide, a keletindiai náboboknál szerencsét keresni; a kiknek az volt a főbűnök, hogy francziák, németek, hollandusok vagy spanyolok voltak. A keletindiai angol társaság jogot formált magának mindezeket összefogdostatni, a megriasztott nábobok által (a kik maguk is mind megvesztegethető, gyáva gazemberek) kiadatni s azután egy csomóban valamennyit elküldeni Uj-Caledoniába.
De hát kérdem én kegyelmességtektől, hogy midőn én abban a rozzant kutterben egy velem egyenrangú spanyol hidalgóval egy padhoz lánczolva izzadtam az evezőfeszítésben; Murder kapitány pedig azalatt osztotta a födélzeten a parancsot, hogy Új-Caledonia helyett, a sokkal gonoszabb Új-Seeland felé vitorlázzanak s a míg a keletindiai társaság a deportáltak számára becsületes kétszersültet, füstölt húst és brandyt utalványozott, s annak az árát Murder kapitány föl is vette, nekünk mégis nem adott egyebet száraz halnál, meg poshadt viznél, hát akkor melyikünk volt a kalóz? ő-e vagy én? Ki rabolta ki a másikat a tengeren? ki élt vissza a tengerész törvénynyel? Én-e, vagy ő?
(– Átkozott a lelke! kiálta fel a nagyherczeg, nagyot ütve botja végével a földre. Murder kapitány volt a kalóz!)
No csak azt akartam constatálni; mert a jogtalan erőszak ellenében minden törvény szerint jogosult az önvédelem. A mint mi szegény deportáltak vettük észre, hogy hajónk folyvást dél felé közeledik, a mit a csillagok állásából kivehettünk, azon fölül a skorbut is kiütött közöttünk a rossz élelmezés miatt, s ha panaszt emeltünk, korbácsot kaptunk a hátunkra, elvégre összeesküdtünk, hogy egy éjjel megszabadítjuk magunkat a lánczainktól s elfoglaljuk a hajót. Jogunk volt hozzá. Mi voltunk a felperesek, a hajótulajdonos volt a jogbitorló.
Az én hidalgó társam nagy praktikus volt ebben a dologban. Megtanított bennünket rá, hogyan lehet a békókat, mint a keztyűt vagy a csizmát lehúzni az embernek a kezéről, lábáról. Az igen szép tudomány. De nem adom ingyen.
(– Pedig pénzért nem veszszük meg, nem akarjuk hasznát venni! tiltakozék a soltész.)
Mi tehát egy éjszaka, kiszabadítva magunkat a lánczainkból, fölrohantunk a födélzetre, az álomittas legénységet megkötöztük, a nélkül, hogy vért ontottunk volna s uraivá tettük magunkat az «Alcyon»-nak. Már most kérdem kegyelmességteket, lázadásnak nevezhető-e e cselekedet? Mi nem voltunk a keletindiai társaságnak rabszolgái, nem voltunk hadifoglyai, nem voltunk gonosztevők. Nem volt neki semmi joga bennünket hajóhoz lánczoltatni és deportáltatni. De épen elitélendő Murder kapitány magaviselete, ki velünk, szabad urakkal, úgy bánt, mint néger rabszolgákkal, egész héten hallal tartott bennünket, holott nem voltunk mindnyájan pápisták s pénteken azért is füstölt húst adott ennünk, holott csaknem mind pápisták voltunk.
(– De megérdemelte, hogy felakaszszátok érte a legmagasabb árbocz fájára! förmedt fel méltó indignatióval a nagyherczeg.)
No lám, és mi még sem tettük azt! Az igaz, hogy csak azért nem tettük, mert nem foghattuk meg. A mi igazságos jogaink kivivásának aktusa alatt a bűnterhelt kapitány, vétkei súlyának érzetében, lemenekült a hajó lőporos kamrájába s azzal fenyegetőzött, hogy ha őt meg akarjuk fogdosni, a hajóval együtt a levegőbe röpít valamennyiünket. Mi tehát alkudozni kezdtünk vele. Megmondtuk neki, hogy nem bántjuk, de el fogjuk hagyni a hajóját mindannyian, a kik deportálásra vagyunk szánva. Erre azt mondta, hogy vigyen bennünket az ördög. Akkor azután huszonnégy órai fegyverszünetet kötöttünk.
Legelső dolgunk volt…
(– Jóllakni… előzé meg a soltész.)
Igen is, jóllakni és még nagyobbat inni rá. Megszolgáltuk. Azután a nagy dereglyét a vízre bocsátottuk, elláttuk árboczczal, vitorlákkal, áthordtuk rá a mennyi kétszersültes láda, meg italkás hordó belefért, egy ágyút a hajóról felállítottunk a dereglye orrában, fegyvert, töltényt összeszedtünk; azután a kutternek vitorláit, köteleit összevagdaltuk, az ágyúit a tengerbe hánytuk, hogy üldözésünkre ne indulhasson, a földabroszt, compaszt, távcsöveket elvittük magunkkal s azzal, felhasználva a szép holdvilágos éjszakát, minden bucsúvétel nélkül elhagytuk a hajót. Hogy talált haza azután Murder kapitány a maga Alcyonjával? a felől biz én elfelejtettem kérdezősködni.
Ötvenen voltunk a dereglyén, menekülő deportáltak, ötféle európai nemzet. Minthogy egyedül én voltam, a ki mind az ötnek a nyelvét beszéltem, azért engem választottak meg hajópatrónusnak, a ki abban külömbözik a hajóskapitánytól, hogy ez mindenkinek parancsol, míg amaz csak azt hajtja végre, a mit társai elhatároznak.
(– Értjük, mirevaló a subtilis distinctió? szólt a soltész. Hogy ha valami subscus talál esni, legyen kire kenni a hibát.)
Igazán bámulom kegyelmességednek éles elméjét, hogy mindent egyszerre kitalál. Nem volna pedig semmi szükségem e superflua cautelára, miután a mi társaságunk semmi olyan dolgot el nem követett, a miért az árboczrúd igazságtételére rászorult volna. Czélunk az volt, hogy valahol a Florida, vagy a Filippina szigeteken kikötünk, s ott alakítunk egy szabad köztársaságot.
Tervünknek azonban nem egy várt akadály lépett útjába. Alig vesztettük el szemünk elől az Alcyont, a midőn oly szélcsend fogott elő bennünket a tengeren, hogy a vitorláink csak úgy lankadtan lógtak le a rudakról; csupán evezéssel tudtunk előre hatolni. A szélcsend napokon át tartott, legkisebb szellő nem fodorozta a habokat s nekünk ez alatt az élelmiszereink tisztára elfogytak.
(– Hiszen most mondtad, hogy minden élelmiszert elhoztatok az Alcyonról, mondá a soltész.)
A «minden» épen fele a «sok»-nak, és épen tizedrésze az elégnek. Ha az élelmiszer volt a «sok», de a hozzá való száj volt a «több» s a többet a kevesebből kivonni tiltja az algorithmus.
(– Ez való szent igaz, szólt a nagyherczeg; nyolczat a hétből ki nem vehetek, kérek kölcsön…; no hát kitől kértetek kölcsön?)
Útunkba akadt egy tengeri rákász. Ilyenkor szélcsendben lehet azokat a nagy rákokat fogni. Rá kiáltottunk: ohé! Méltóztatnak tudni kegyelmességtek a természethistóriából a tengeri ráknak azt a tulajdonságát, hogy az a világon minden állat, sőt emberek között a legfélénkebb teremtés. Ha mennydörgést hall, vagy csak egy ágyúlövést, ijedtében rögtön elrúgja a nagy ollói egyikét, hogy gyorsabban menekülhessen. Ezt tudva, a tengeri rákászok azt a conventiót kötötték ki a hadihajósokkal, hogy mikor őket meglátják a tengeren, akkor ágyúval semmi jellövést ne tegyenek. E végett a vitorlájukra egy nagy veres rák van pingálva. A rákászok viszont a velük találkozó hadihajóval tartoznak megosztani a fogott rákjaikat.
– Ohé! kiáltánk tehát a rákászokra s kértük a rákilletményünket; mivelhogy minden szárított halunk elfogyott már s csak féladag kétszersültre voltunk szorítva.
– Ohé! kiáltának azok vissza. Mi okon követeltek ti tőlünk rákot? hiszen ti nem vagytok hadigálya!
– De éhesek vagyunk és van ágyúnk, lőhetünk vele s akkor a ti rákotok mind eldobja az ollóját: ez dupla ok!
A rákászok átlátták, hogy kettős okunk van a követeléshez s tengerészeti «usus» szerint megoszták velünk a rákzsákmányukat.
(– No ez hát akkor nem is volt kalózság; hanem csak tengerészeti usus! mondá enyhítőleg a nagyherczeg.
– Jól van, jól: ez hát csak csemege volt; nem rablás, hanem csak torkoskodás, gyerekvétség; de halljuk csak a többit, mit miveltetek még tovább a tengeren, ötvened magatokkal meg egy ágyúval? Hadd terítem ki előbb a mappát! Akarom kitudni az útatok irányát, mert majd ebből fog kisülni, hogy becsületes utazók voltatok-e, avagy pediglen kalózok; mert nekem van annyi eszem és tudományom, hogy azt ki tudom találni, hidd el!)
A vádlott hamisan hunyorított a félszemével s folytatá a vallomását.
– A Marquesas szigetek táján találkoztunk egy spanyol kereskedő hajóval, melynek kapitánya, alázatos rimánkodásunkra, kávéval, csokoládéval és nádmézzel látott el bennünket; erre tovább vitorláztunk az Aleutok felé, a hol egy orosz kereskedőhajó tulajdonosa megszánta nyomorult voltunkat s megajándékozott néhány tonna pálinkával és besózott tőkehallal; mire a Jucatan sziget magaslatára értünk, ez a készletünk is elfogyott s kénytelenek voltunk egy útban talált olasz kereskedő hajó gazdájától szágó pálmalisztet, és néhány tonna sultaninát kölcsönözni.
(– Minek voltak nektek azok a «donna sultaninák?»)
«Sultanina» annyi, mint apró szőlő, tonnákra rakva.
(– A gazemberek! Még nekik apró szőlő kellett!)
Hát – szorultságában még azt is megeszi az ember, ha nincs más. Azután meg a Barbadoes szigetek táján találkoztunk egy török hajóssal, a ki füstölt disznóhussal és szalonnával ajándékozott meg bennünket «Isten fizesse meg!» fejében; a Canari szigetek előtt egy chinai hajós sziveskedett a borait megosztani velünk s a zöld előfoknál egy madagaskári görög úgy megrakta a hajónkat rahat rakummal, hogy majd elsülyedt alatta; továbbá a Tüzföld táján!
(– Megállj! Megállj! kiálta föl a soltész, mind a két tenyerével a térképre csapva. Hiszen ha én a te útadat figyelemmel akarnám kisérni, az kellene, hogy egy szöcskének czérnát kössek a lábára, s úgy ereszszem el a mappán. Innen oda! onnan ide! Hiszen lóháton sem érlek utól.)
Biz ez egy kicsit kacskaringós utazás volt; de hát nem értettünk a hajózáshoz, rossz volt a mappánk, s compassunknak szeszélyei voltak.
(– Szeszélyei voltak! Talán nőstény compass volt?)
De meg az igazat megvallva, biz én magam sem tudom, hogy igazán azok voltak-e az illető vidékeknek a nevei, a miket felsoroltam, mivelhogy azon a vidéken az a rossz szokás van, hogy a szigeteknek a nevei nincsenek az utczaszegletekre felírva. Hanem annyit bizonyosan mondhatok, hogy mind ezekkel az urakkal összetalálkoztunk, a míg a tengeri vándorlásunk útján keresztül koldultuk magunkat.
(– Szép kis koldulás, mondhatom! Ötven felfegyverzett ficzkó; egy ágyúval, gyors vitorlázó dereglyével, a minek ötven evezője volt: minden hajót utól kellett érnetek.)
Mondhatom, hogy mindnyájan szivesen segítettek rajtunk, s a miben látták, hogy szükséget szenvedünk, azt erőnek erejével tuszkolták ránk.
(– Hát a brémai kereskedőre emlékezel-e?)
Hogyne emlékezném. A derék jó emberre. A ki a Jóreménység fokánál találkozott velünk. Nem hiába hívják azt Jóreménység fokának. Mindnyájan el voltunk már rongyosodva; a viharok, a hosszas út, a hánykódások foszlánynyá tépték ruháinkat. Ekkor ez a derék ember – áldott legyen emlékezete – meglátott bennünket, megszánta meztelenségünket: levetette a saját kabátját is, hogy bennünket fölruházzon. Az Isten áldja meg jártában keltében!
(– Az pedig egészen máskép adja elő a dolgot. Hazatérve, rögtön panaszt tett a Hanzai főtanácsnál, hogy egy kalózhajó, (épen a ti járművetek) a tengeren kifosztogatja a hajósokat, mindenkit megsarczol, a kit útban talál: őt is egész legénységével együtt puczérra levetkőztette, a mi igaz is; mert még soha az, ember emlékezetére, meg nem történt, hogy brémai hajóskereskedő a maga kabátját levetette s akárki fiának önkényt odaajándékozta volna. Bréma nincs messze: ide hivhatjuk a terhelő tanut, a kit úgy hiszem Schultzénak hínak.)
Hanem akkor kérem az én tanuimat is megidéztetni, a kik mellettem bizonyítanak: a spanyol kereskedőt, don Rodriguez di Saldapennát Badajozból, – az oroszt, Belóbratanoff Zvoinimir Tsinovnikot Kamcsatkából, – az olaszt, Signore Sparafucile Odoardot Palermóból, – a törököt, Ali Baba Ben Didimi effendit Brussából, – a chinait, Chien-Csen-Toiping-Van mandarint Shanghaiból; a görögöt Karaiszkakisz Leonidász Héroszt Trikalából…
(– Elég!!! ordíta föl a soltész, két tenyerével bedugva a füleit. Ne mondd tovább. Inkább elhiszem egy lábig, a mit beszéltél! Tengeri koldusok voltatok tehát? Tengeri «armer Reisender»-ek és nem tengeri rablók? Megengedi kegyelmességed, hogy ezt kihúzzuk a bűnlajstromból? – Restál a cannibalismus vétke. Halljuk az emberevést!)
Előre bocsátom, kegyelmes uraim, hogy nem minden időben és nem minden országban és még ott is, a hol, nem minden körülmény között tekintetik az emberevés halálos bűncselekedetnek. A Fidzsiszigetek lakói ezt valódi hőstettnek tartják, s az elfogott ellenséget megenni legalkalmasabb feladatuk. A mexikóiaknál az emberevés a vallásos kultuszhoz tartozott: Magyarországon a nagy tatárfutás idején, mint Rogerius bizonyítja, a minden élelmi szerektől megfosztott emberek kénytelenek voltak egymást megenni. Ugyanezen viszonyok állnak a tengerészekre nézve is. – Egy roppant nagy zivatar után, mely a Csendes oczeánon előfogott bennünket, minden élelmiszeres tonnáinkat ki kellett hánynunk a dereglyéből, hogy el ne merüljünk.
(– Ez már megint hazugság! rivallt közbe a soltész. Magad mondtad, hogy «Csendes oczeán», ha csendes, akkor nem lehet rajta zivatar, most mindjárt a kínpadra vonatlak s alkalmaztatom az «első» és «második fokut», ha meg nem vallod benevolenter, hogy a Csendes oczeánon nincsen zivatar!)
Igazsága van kegyelmességednek. Az emlékezetem csalt. A Csendes oczeánon csakugyan nincsen zivatar. Hanem vannak czápák. Azok seregestől jöttek ellenünk s hogy megszabaduljunk tőlük, kénytelenek voltunk az élelmiszereinket kidobálni nekik, nehogy magunkat egyenek meg. Azt reméltük, hogy majd csak találkozunk ismét egy jó szivű hajóssal, a ki újra megtölti az éléstárunkat. De bizony mi nem találkoztunk többé semmiféle vitorlával. Két hétig nem élhettünk egyébbel, mint a csizmáinknak a talpával. Végre az is elfogyott. Nem állhattuk az éhséget tovább. Elhatároztuk, hogy «tengerészlakomát» fogunk adni egymásnak. Sorsot huzunk, s a kinek a neve kijön, azt megeszszük. Az én nevem jött ki a kalapból. El voltam szánva, hogy pro publico bono meg fogok halni. Hanem mikor már vetkőzni kezdtem, előlépett az én kedves bajtársam, a spanyol hidalgó, a kivel hosszú ideig egy gályapadhoz voltam lánczolva, s attól fogva testvérül fogadtuk egymást. A nemes spanyol így szólt: «Nem te halsz meg, dicső rajah! Neked feleséged van; nem is egy, hanem kettő. A te életed becses. Itt vagyok én, a te testvéred, ki dicsőségemnek tartom, ha mint Curtius egykor a római megnyilt üregbe, a ti éhező torkaitokba leugorva, a köztársaságot megszabadíthatom!» S e szókkal a nemes lélek saját maga egy késkanyarítással leszelte a fejét s odatette elénk. A többiek azután elvégezték a munkát.
(– S te is ettél belőle? kérdé a soltész.)
Nagyon éhes voltam.
(– Akkor hát bűnöd mégis csak constatálva van. «Emberi lélekkel biró testnek megevése máglyán való megégettetéssel büntettetik.»
(– Megálljunk! szólt közbe a nagyherczeg; micsoda részét etted meg a spanyolnak?
A lábát.
(– Az a kérdés, hogy van-e az embernek a lábában is lelke.
– Hogy ne volna? förmedt fel a soltész. Hányszor mondják: «a lábába szállott az esze,» – «a lábaszárába szállott a bátorsága.» – Ész, bátorság nem lehet lélek nélkül. – Nem mondják-e: «tetőtül talpig becsületes ember?» – tehát a talpnak is van becsülete.
– Mind ezek csak közmondások és példabeszédek, szólt a nagyherczeg. Ha az embernek a lábában is volna lelke, akkor annak, a kinek a fél lábát levágják, egy negyedrész lélekkel kevesebbel kellene birnia, mint az előtt birt s megeshetnék rajta, hogy háromnegyedrész lelke mennyországba jut, egynegyed rész lelke pedig pokolra megy, vagy viceversa; a mi pedig absurdum. Ez oly fontos kérdés, a melyben csak a theologiai facultás itélhet. A míg annak az itélete meghozatik, addig a reus pöre fölfüggesztetik.)
Egy hétig élhette világát vigan a bűnös a siralomházban; mert éppen annyi idő kellett a theologiai facultásnak azon kérdés megvitatásához, hogy vajjon végig van-e az emberben a lélek? meddig tart az? és hol szünik meg?
Az itélet ekkép hangzott:
«Az emberi lélek tart az emberi testnek a térde kalácsáig. Ezért szükséges templomban és imádkozás közben letérdepelni; mert odáig van az emberben a lélek, a mi azon alul van, az már lelketlen appendix.»
(És így reusnak a cannibalismusban való büne is az irrelevabilisek közé soroztatik! mondá ki a nagyherczeg.)