TIZENEGYEDIK RÉSZ.
AZ ÖRDÖG VILÁGÁBAN.
I. A BAK-LOVAGOK.
Csak akkor vettem észre, mikor az éj leszállt, hogy minő elátkozott helyre jutottam. Ez volt a gonoszhirű «Kempenvidék», a boszorkányok és gonoszlelkek találkozási helye.
A mint besötétült, elkezdtek az ingovány mohos hepehupái között a lidérczek tánczolni: a bolygó tüzek úgy tettek, mintha menuettet járnának. Azután nagy süvöltve szálltak a levegőn keresztül a boszorkányok. Fertelmes csúf nép. Szakáll az állukon és bibircsó az orrukon. Lovagolva jöttek. A felkantározott paripa egy-egy sápadt férfialak volt; azt mindenik boszorkány, a mint megérkezett, fölakasztotta egy-egy szárazfára, s ott verték össze a bokáikat a levegőben.
Azután tanácsot tartottak: ki micsoda gonosz tettet tudott ma végbevinni?
Hallottam, hogy az egyik azt mondta:
– Én egy szerelmes asszonyt a főkötője után csalogattam a sivó-homokba s belefojtottam nyomorultul. Hanem az ura megmenekült.
Ezért aztán a többi boszorkányok hét águ korbácsokkal megpaskolták, hogy minek hagyta a férjet megmenekülni a sivó-homokból!
– Hagyjatok békét! sikoltozott a boszorkány. Majd megkínzom én még azt ezután.
Én borzadva húztam le a fejemet a moha közé.
Azután elkezdtek tanakodni, hogy mi rosszat kövessenek el másnap?
Abban állapodtak meg, hogy holnap fog Herzogenbuschból egy nagy kereskedő karaván Antwerpenbe utazni, arra ők rávezetik a «bak-lovagokat.»
Sokszor hallottam a rettenetes czimborákról, a kikről az volt a hír, hogy az ördögökkel szövetségben álló rablók: sokkal gonoszabbak a hajdemákoknál is. Minthogy azonban a hol baklovagok valami nagy rablást követtek el, ott egy élő lelket, de még egy bölcsőbeli gyermeket sem hagytak meg tanunak, s a gonosz tett után gyorsan, látatlanul elsiettek megint harmadik, negyedik országba, annálfogva senki sem tudott felőlök valami bizonyosat mondani. A hol pedig épen garázdálkodtak s aztán az üldözésükre kiindult fogdmegek hasztalan ütötték bottal a nyomukat, ott természetesen azt mondták utoljára, hogy nem is léteznek a baklovagok. Csak mese volt az egész rablási história.
Mikor ezt elhatározták egymás között a boszorkányok: a legcsúfabb közöttük szétnézett, szimatolva, s így szólt:
– Én itt idegen bűzt érzek!
– Emberszag üti föl az orromat! szólt a másik.
– Héj, ha az én szeretőm volna, a kit a sivó-homokon elszalasztottam! szólt a harmadik, de mindjárt kantárt vetnék a szájába!
Én egészen betakartam magamat a sűrű mohába és páfránba, hanem az a fekete madár ott a vállamon elkezdte a szárnyait rebegtetni, mintha integetne a kutatóknak.
– Ott rejtőzik valaki! kiáltának valamennyien. Csiklandjuk meg!
Én irtózva hallottam lépéseik dobogását s ekkor erőt vettem a nehéz lidércznyomáson, a mi mellemen ült és felkiálték:
E szavamra ugyan a fekete madár úgy pofon ütött, hogy a fülem is megcsendült bele, hanem a boszorkányok is nagy sikongatva züllöttek szerteszéjjel s a mint fölemeltem a fejemet, a pusztaságon végig söpört a szél s hajtotta maga előtt a bolygó tüzeket, mint egy csapat fáklyás katonát.
A hold épen akkor jött fel a láthatáron. Fogytán volt már: az utolsó negyedben. Erről számíthattam ki, hogy éjfél után egy óra lehetett az idő. Felkerekedtem, hogy még a holdvilágnál valami járt útra juthassak el.
Föltett szándékom volt, hogy valami jó tettet fogok ma véghez vinni. Fölkeresem azt a berg-opzoomi karavánt, mely ma Herczogenbusch felől jön, hogy értesítsem a nagy veszedelemről, mely reá valahol lesben vár. Félretettem azt a félelmemet, mely szerint nekem minden emberi társaságot kerülnöm kell. Örültem, hogy ime még használhatok embertársaimnak.
Csak akkor vettem észre, hogy egészen fegyvertelen vagyok, pedig a Kempenekben farkasok is laknak. Nem volt velem egyéb, mint a nagy késem, a mit hüvelybe dugva hordtam a tomporomon. Útközben aztán találtam egy sudár tiszafát, a minek szép egyenes növése volt, s a mi a mellett olyan kemény, mint a vas; azt a késemmel lenyiszáltam s aztán csináltam belőle egy másfélöles dorongot, a mivel képes voltam a Kempen valamennyi csikaszainak megfelelni, ha rám éheznének.
Reggel felé azonban már magam voltam az, a ki megéhezik, s a mint az országútra kikaphattam, szétnéztem, hogy hol találnék valami csárdafélét. Láttam valamit füstölögni; ház volt, betértem, s miután volt valami pénz a tarsolyomban, adattam magamnak kenyeret és sajtot. A korcsmáros egy nagy bográcsban tömérdek húsfélét főzött káposztával, abból is szerettem volna kapni, de azt mondta, hogy nem adhat belőle, mert az egy nagy karaván számára van megrendelve, a mi most érkezik Herczogenbuschból s megy Antwerpen felé.
Tehát valóság és nem álom az, a mit a tőzegtörésben hallottam a boszorkányok tanácsában!
Nem sokáig kellett várnom: csengő-bongó öszvérekkel jött a karaván végig a hosszú országuton; mindenféle kalmárok, csipkeárusok, szőnyegkereskedők, takácsok, ötvösök siettek az antwerpeni nagy országos búcsura. A kiséretükben voltak sárga és piros dolmányu katonák is, muskétákkal és alabárdokkal s egynéhány dragonyos, a bivalybőrösökből; maguk a kereskedők is el voltak látva pisztolyokkal és karabélyokkal.
Szörnyű jó kedvük volt, a mint bejöttek a csárdába. A karaván vezére, egy potrohos czérnakereskedő, előparancsolta a csaplárostól, a mi csak torokba való volt; még azonfelül az úti tarisznyát is behozatta s elővette belőle a sonkát. Nagy jókedvvel kinálta vele az atyafiságot s megette maga mind. Végtére engem is észrevett nagy kegyesen s engem is megkinált a sonka – csontjával, a min már nem volt semmi.
– Köszönöm, mondám neki. Kend engem csonttal kinált meg: én azért kendnek mégis jótettel fizetek vissza. Ne menjenek ma kendtek Antwerpen felé; vagy ha mennek, indítsanak erős fegyveres csapatot előre, a másikat pedig hagyják hátul, mert útközben meg fogják kendteket támadni a baklovagok s azok majd úgy bánnak a kendtek sonkájával, mint kend bánt ezzel!
Aztán elmondtam az egész társaságnak, hogy mit hallottam a boszorkányoktól.
Azonban hát megfogott az átok: hogy még mikor akarnék is valami jót tenni, az se sikerüljön. Nem hitte senki, a mit beszéltem. Kinevettek vele. Azt mondták, hogy álmodtam az egész boszorkány-históriát. A korcsmáros meg épen ki akart dobni a csárdájából, hogy mit hozom rossz hirbe az ő vidékét, holott soha hire se volt itten a bak-lovagoknak; nincsenek is azok másutt, csak Brabantban meg Hajbaniában: ott is a föld alatt laknak, mint a marmoták. Ki félne azoktól? A kisérő katonák meg épen nagyon köpték a markukat, hogy hiszen csak kerüljön a kezükre olyan baklovagféle, majd így meg amúgy felspékelik menten. Utoljára magam is elhittem, hogy a legnagyobb biztosság lesz együtt menni a karavánnal Antwerpenig.
Egyszer aztán jó délután, a mint a hosszú töltött út a herczogenbuschi bórfenyő erdők közé kanyarodott be, mind a két oldalról, előlről hátulról rohannak ránk a rémületes lovagok. Olyan volt az, mintha a földből bujnának elő. Valamennyinek fekete álarcza volt, s ruhájuk fekete bivalybőrből, veressel kisujtásozva, kalapjaik mellett fekete kakastollak. Elébb egy általános «Salvé»-t adtak a karavánra, a mitől annak fele lehullt, aztán neki estek a pallossal a zavarba hozott tömegnek, s irtózatos mészárlást követtek el benne.
A kövér czérnakereskedő, még meg sem lőtték, már leesett a lováról; de én nem igen gondoltam most rá, hogy elkezdjek neki bizonyozni, hogy «no mynheer, hát most kell már nevetni! úgy-e, hogy mégis igazam volt?» hanem aztán néztem, hogy merre vihessem el a saját bőrömet szárazon?
Az egyik oldalán az útnak volt egy sürű fenyőerdő, a másik oldalán egy zsombikos láp. Az erdő felé nem menekülhettem, mert azt szépen elállták a baklovagok. Jobb is volt a láp felé elillannom. Itt a zsombikok között nagyon jó segítségemre volt a hosszú tiszafaczelőke, a mit magammal hoztam; annak a segítségével két öles ugrásokkal vetettem magamat egyik zsombikról a másikra, úgy hogy sebesebben tudtam futni, mint a legjobb paripa.
– Csak hagyjátok futni! kiálta a baklovagok vezére, a kit nagy veres strucztolla a kalapja mellett tett megismerhetővé. Majd ráérünk utána menni. Nem futhat az arra felé a világba.
Nem sokára észrevettem, hogy igaza van. Alig futottam valami ötszáz lépésnyire a láp között, a mint egy kavicsszigetre jutottam, a honnan azután nem volt se előre, se hátra.
Ez volt az a kavicsbánya, a miből az országutat feltöltötték. Egy keskeny vert út kanyargott tőle egész az országútig, köröskörül pedig az a kavics sziget úgy ki volt már vájva, hogy mint egy kavicsvárt vette körül a helyébe tódult dágvány.
Azon pedig se átúszni, se átgázolni nem lehetett; mert az úgy tele volt nőve mindenféle hinárral, és egyéb vizi növénynyel, hogy a ki belévág, annak oda kell veszni.
Meg voltam fogva.
Az országúton körülfogott karavánt ott a szemem láttára gyilkolták le a baklovagok az utolsó élő testig. A ki el akart futni, azt utolérték, megkerítették, válogatott halálnemekkel kivégezték, a ki elbujt előlük a mocsárba, azt fölkutatták s belefojtották a vízbe.
Nekem azt végig kellett néznem.
Mikor aztán a többivel elkészültek, akkor rám került a sor.
Azt néztem, hogy mivel védjem magamat? Semmi fegyverem sem volt.
A pokolbeli gazficzkók röhögve közelítettek felém, lóháton, azon a kavicsúton, a mi a szigethez vezetett. Valami kegyetlen volt ez az álarcz alatti nevetésük.
Kétségbeestemben aztán nekem is nagy kedvem szottyant. «No megálljatok, hát mulassunk elébb egy kicsit.»
Azzal levetettem a bőrövemet a derekamról, parittyát csináltam belőle; kavics volt körülöttem elég s elkezdtem a szent Dávid harczát a Góliát ellen, a parittyámmal.
A ficzkók nagyhamar tapasztalták, hogy kitanult pattantyussal van dolguk. Az én lövegeim csak úgy koppantak, de sűrűn a lovaik fején, meg a saját koponyáikon. Egy-kettőt ledobott a lova, s elszaladt alóla, egy párnak a feje betört, oldalbordája roppant: a többi aztán észrevette, hogy nem olyan jó tréfa ez, mint a milyennek előre látszott.
Hanem hiszen hát ő nekik puskáik voltak, azt hitték, könnyen elbánnak velem.
Egy baklovag leszállt a lóról, levette a muskétáját a hátáról, neki térdelt, leütötte maga elé a kétágú villát, ráfektette a puskát; rátette a gyujtó füvet a serpenyőre s akkor odakiáltott hozzám:
– Gyere ki onnan ficzkó, add meg magad, vagy lelőlek.
– Próbáld meg! feleltem neki vissza, hajításhoz lóbálva a parittyámat. Aztán majd én is megpróbálom.
– No hát hajíts te elébb!
– Nem én, kegyelmes lovag úr! Kend a kihívó, kendé az első lövés! Ez a lovagregula.
A lovag elsüté a puskáját, nem talált; én aztán hozzá zúdítottam a parittyámat s úgy állkapczán találtam, hogy nem tudom hány fogat kapott tőlem ajándékba.
Ekkor egy másik vállalkozott a lövésre, meg egy harmadik; mind pórul járt velem. Én már régi tüzértapasztalatból tudom, hogy mikor ráczéloznak az emberre, csak arra kell ügyelni, hogy egy lobbanást lát-e az ember vagy kettőt? Ha kettőt lát, akkor az ellenfél rosszul czélzott, a lövés félre fog menni; a fejét sem szükség az embernek megbillenteni, de hogy ha csak egy lobbanást lát az ember, akkor a csőlyuk meg a serpenyő egy irányban vannak, akkor jó előle félreugrani.
Nekem csak úgy a fülem körül süvöltöztek el a halál postái, míg én azalatt, a míg a puskás a maga szerszámával piszmogott, ötöt hatot is hajítottam hozzá s nagyritkán hiába s az én parittyám is hordott olyan messze, mint az ő mangalétája.
Csak azon imádkoztam magamban, bár valamelyik golyó azt a fekete madarat ott a vállamon találná el, hanem annak több esze volt. Azalatt, a míg a golyók köszöngettek a két fülem körül, fölszállt a vállamról s a fejem fölött hallottam röpködni.
Egyszer aztán rájöttek a baklovagok, hogy valamennyien se fognak ki rajtam. Hozzám férni csak egyesével lehetett a keskeny ösvényen, vagy pedig lófejig bele kellett gázolni a mocsárba. Én pedig el voltam készülve valamennyit mind agyonkövezni, mielőtt hozzám közel jutna.
– Megálljatok! kiálta ekkor a verestollas. Hagyjátok abba! Nem szabad azt a ficzkót megölni. Hisz ez nekünk drága kincs. Senki se nyuljon hozzá. Majd beszélek én vele magam.
Azzal leszállt a lováról, lerakta minden fegyverét, még a kardját is s úgy jött felém puszta kézzel.
– Ne félj semmit! kiálta rám; ember vagy a talpadon, olyan, a milyen közénk illik. Mi csak a gyávákat vágjuk le, a ki vitézül meri magát ellenünk védelmezni, azt megkiméljük, közénk fogadjuk! Állj a társaságunkba, ficzkó! Csapj a tenyerembe! Nem bánod meg.
Hát mi válogatásom volt. Minden emberi társaságból ki voltam taszítva; nem volt hová mennem, nem volt mit keresnem, futnom kellett, ha egyedül maradok is, legalább így társaságban futok.
A boszú is felébredt bennem. Megtorolni azokat az embereket, a kik minden vagyonomtól, házamtól, feleségemtől megfosztottak, a kik fejemre szarvakat raktak, törvényszéken az álmom miatt elitéltek s tetejébe kinevettek, «Andapál katonájának» gúnyoltak! Megmutatni, hogy vagyok én még más valaki katonája is.
– De hát ki vagy te? kérdém a verestollastól. Nem vagy-e te a sátán? Mert annak nem csapok a kezébe.
– Ne félj semmit. Én vagyok a «Maker», a baklovagok hadnagya; ha felcsapsz, megteszlek káplárnak a baklovagok között s aztán lehetsz még magad is «Maker».
– Köszönöm. Én nem akarok, csak közlegény lenni. Tudom jól, hogy a ki fölcsap a baklovagok közé, leköti nekik a testét minden halálra és kinzásra, de a ki tiszt akar lenni közöttük, annak a lelkét is le kell kötni. Én pedig a lelkemre nem szerződöm.
– Kár érted! dörmögé a Maker. No hát kösd le csak a testedet.
Azzal megfogta a kezemet és megrázta azt, úgy hogy a vér a körmeim hegyéből fecskendett ki; hanem akkor meg én azzal a kezemmel a vállára csaptam, e szóval: «servus pajtás!» s az meg olyan ütés volt, hogy a Makernek az inai megrogytak alatta.
Azzal kész volt a szerződésünk. Egy baklovag a mészárlás alatt agyonlövetett; annak a ruháját, fegyverzetét én rám adták, a lovát is én örököltem s mikor aztán a fekete álarczot is föltették a fejemre, akkor megszüntem ennek a világnak tagja lenni. Nem volt nevem, nem voltam senki többé, baklovag voltam: a társadalom ellensége; ez az álarcz kizárt a világból. Miket tettem, miket követtem el? nem tudhatja senki. Az álarcz jól hallgat. A baklovagok iszonyú szövetsége rémtetteket követett el az egész Németalföldön, Würtembergben, a Rajna mentében, Elszászban és Lotharingiában: ott voltam-e azokban és hol voltam? magam sem tudom s az álarcz hallgat. Az éjszaka lovagjai voltunk. Hol jártunk? merre vittek? hová parancsoltak? Ki tudhatja? Én nem. Raboltak-e ki a lovagok templomokat? ők vitték-e el az «arany asztalt?» gyujtottak-e fel városokat? irtottak-e ki egész karavánokat? romboltak-e le kolostorokat? rohantak-e meg éjnek idején palotákat? vitték-e el a bányákból az aranyat és az ezüstöt? fogták-e el lesből a fejedelmek szállítmányait? vertek-e hamis pénzt rejtett barlangjaik üregeiben? Ott voltam-e én mindezeknél? valamelyiknél vagy egyiknél sem? Én voltam-e az a baklovag, a ki az égő házba beletaszította a gazdag zsidót, vagy az a másik baklovag, a ki a tűzből kiszabadította a siró gyermeket s a lovára ültetve vitte el az anyjához? Én voltam-e az a baklovag, a ki a liebfraueni kolostort lőporral a levegőbe vettette, vagy az a másik baklovag, a ki az apáczákat előbb figyelmeztette, hogy meneküljenek onnan? Azt ki tudja? Az álarcz hallgat.
(– No hát ha te sem tudod, az álarcz meg hallgat, akkor ezt az egész capitulumot ki kell törülni az indexből! monda a nagyherczeg, s aztán capacitálva fordult a soltész felé: Lám, hiszen nem önkényt követte a baklovagokat, de életveszélylyel fenyegetve kényszeríttetett a társaságukban maradásra s ottan is nem tudhatni, hogy jót cselekedett-e vagy rosszat?
– Valóban, helyeslé a soltész; annyira világos a dolognak a homályossága, hogy az ember utoljára nem tudja már, hogy vajjon felakasztassék-e a derék, jámbor keresztyén férfiú, vagy pedig canonizáltassék a gazember?)
Mely szavakban rejlő iróniát ő kegyelmessége vagy nem vette, vagy nem akarta észrevenni.
II. A BOSZORKÁNY-BUCSÚ.
Mikor a baklovagok közé felcsaptam, azok nem kérdezték, hogy hínak, hanem az álarczczal együtt nevet is adtak.
Biz ők nem igen válogatták a neveiket a kalendáriumból, sőt inkább mindegyik egy ördögnek a nevét viselte. Volt ott Beliál, Szemiázáz, Lucifer, Mefisztofelesz, Belzebub, Leviathan, Azáziel, Számiel, Dromo, Kopcziher, Aszmodai, Flibbertiggibet stb. Magát a «Maker»-t Astarothnak hívták. Nekem Belfegor nevet adtak.
Ugyanakkor egy «vérczimborát» is választottam magamnak: annak a neve volt Beherik.
A vérczimboraságnak a megkötése úgy ment, hogy mindegyikünk beleszúrt egy késsel a saját karjába, s a másik kiszívta belőle a vért. Ez volt az elsőfokú szövetség. A második fokúnál egymásnak a nevét szokták a vérczimborák a karjaikba beedzeni; hanem ez csak a boszorkány-bucsú alkalmával mehetett végbe nagy ünnepélyességgel.
A vérczimboraságnak kitünő jogai voltak. Az egymáshoz kötöttek testtel lélekkel egymáshoz tartoztak. A mi enyim, az a tiéd. A mire az egyik azt mondja: ez nekem kell, azt a másik oda tartozik adni, s ha nincs neki, elő kell teremtenie. A hova az egyik hív, a másiknak menni kell. S mikor az egyik azt kivánja, hogy cseréljék ki magukat, oda kell adni a testét, hogy a másik vehesse azt fel, s neki meg annak a testét kell visszacserélésig viselni.
(– Ez lehetetlen, kiálta közbe a nagyherczeg.)
– Sőt igenis lehető, monda a soltész, Johannes Magnus bizonyítja, hogy hasonló esetek valóban megtörténtek az ő tudomására.
– No már szeretném azt látni, szólt a nagyherczeg, hogyan lehetnénk mi vérczimborák? Kend soltész uram csak elférne az én bőrömben háromszor is, de én hogy az ördögbe férnék el a kendében?)
A vádlott aztán felvilágosítá, hogy az egész testet szokták kicserélni, úgy a hogy áll, a mi egészen lehetséges.
A miből azután sok kellemes és kellemetlen quiproquok következhetnek; mikor én vőlegény vagyok, azt mondhatja a vérczimborám: no most cseréljünk, én megyek haza a menyasszonyoddal; hanem aztán, mikor engem akasztani visznek, akkor meg én mondhatom: no most cseréljünk, most megint vidd el te a menyasszonyomat, a kötelesnek a leányát.
Ilyenforma próbáit a hű czimboraságnak számtalanszor le is tettük.
Egyszer aztán azt mondta a Maker: «Te Belfegor! neked meg kell házasodnod, addig nem vagy hű czimbora, a míg feleséget nem vettél a mi fajtánkból.»
– Hát hol kapok én itt asszonyt?
– Van a számodra egy készen; az én szép hugom «Lilith». Azt veszed el.
Annyit tudtam, hogy a szép «Lilith» valamikor az az ördögkisasszony volt, a ki Ádám apánkat hűtlenségre csábította el Éva anyánktól. No ha az ugyanaz, akkor meglehetősen vén lehet. Azonban a Maker hugának nevezte: ez biztató volt. Neki még fekete volt a haja.
– Az is álarczot visel? kérdezém.
– Hát hogy ne?
– Akkor hát se baj. Kezet adtam rá.
A Fekete Erdőben van egy földalatti barlang: ott tartottuk az esküvőnket. Az egész baklovag-társaság mind összegyülekezett rá.
Mikor a sok szövétneket meggyujtották, akkor vettem észre, hogy az egy óriási nagy templomnak a belseje. Csakhogy minden meg volt benne fordítva. A szentek mind fejjel lefelé álltak a talapzataikon, s az oltáron is a feszület az INRI-s végével lefelé volt felállítva; az orgona a boltozatról lefelé függött alá s a szárnyas angyalkák az ábrázataik helyett a megfordított részüket mutatták; magok a harangok meg felfelé fordítva himbálóztak s a chorus visszafelé énekelte a zsoltárt: «Aru kankaru netsi sőre za.» Az eskető papnak az egyik lába hosszabb volt, mint a másik, s mikor a ministrans le akarta a fejéről venni az infulát, az egész fejét levette vele együtt; akkor vettem észre, hogy hamis fejet visel. A thuribulumba aligha assa fœtida nem volt téve, a mivel körülfüstölték. A menyasszonyom, a kit akkor láttam először, oly fényes és pompás ruhában jött elém, a minőt még a Begum feleségemen sem láttam; de a sok czifraságtól a termetét sem lehetett kivennem, az arcza meg épen nem látszott az aranyszövetü fátyoltól. A pap elmondatta velünk az esküformát visszájáról, a mi kezdődött a megfordított «Amen»-nel, s mikor összeköté a kezeinket, a hogy szokás, nekem úgy tetszett, mintha a papi öv helyett egy känguru-farkat csavart volna a kezeink körül. Mikor beiratta a neveinket a matrikulába, megfigyeltem a menyasszonyom kezeit s úgy találtam, hogy a szarvasbőr-keztyűk alatt iszonyú hosszú és görbe körmei lehetnek, a mi előforduló családi összekocczanások esetére nem igen biztató előjel volt rám nézve. A hangját az esküvő alatt elég fiatalnak találtam; nem selypített s a p betűt nem mondta m-nek, a miből azt a meggyőződést merítettem, hogy fogai még vannak.
A templomból nagy muzsikaszóval távoztunk el, én karöltve vezettem a menyasszonyomat a barlang előtt álló kocsiig. Az egy nagy nehéz szekér volt, akkora, hogy tizenhárman elfértünk rajta s volt eléje fogva hat – szarvasbogár.
– De már, hogy a pokolba vihetné el ezt a nehéz társzekeret ez a hat bogár? kiálték én boszúsan. Hiszen hat ló sem tudja azt kimozdítani.
– Nem ám, suttogá Lilith, mert nincs megkenve a tengelye. De fogd csak e kenőcsöt, s kend meg vele, majd könnyebb lesz.
Én szót fogadtam, s a kezembe adott fekete achattégelyből megkentem a szekér kerekeit és tengelyét. Akkor aztán az egész násznép hirtelen felkapott a szekérbe; teleülték annak az oldalait, fehérczeit, nekem maradt a menyasszonyommal együtt a kocsisülés. Lilith azt mondta, hogy ő maga akarja hajtani a lovakat (a hat szarvasbogarat). Hát a mint azok szárnyra kaptak, az egész terhes szekér az összes násznéppel csak úgy repült tova, mint a szélkergette ördögtövis a mezőn. Én kaptam az alkalmon, hogy a menyasszonyom arczát megpillanthassam, s míg ő két kézzel fogta a gyeplőt, föllebbentettem az arczáról a fátyolt.
Majd megdermedtem rémületemben. Ez tulajdon az a boszorkány volt, a ki engemet a kempeni tőzegtörésben meg akart nyergelni. Huh, be förtelmes egy pofa! Ha ez Lilith, úgy bizonyosan az Ádám apánk Lilithje, mert ennek az arczán minden ráncz egy századot képvisel s arra, hogy az a finom baraczkhamv, a mi a női ajkakat oly csókolni valóvá teszi, ekkora bajuszszá megnőjön, csakugyan kell hatezer esztendő.
– Én kiugrom a szekérből! kiálték ijedten.
– Dehogy ugrol! Inkább átölelsz! szólt nevetve a rettenetes mátka s én ekkor vettem észre, hogy ötszáz lábnyi magasan repülünk a föld fölött. S hogy beváltsa a szavát, úgy irányozta a szekerünk röpülését, hogy neki mentünk a kölni templom toronykeresztjének, a saroglyánk beleütődött az egyik ágába, az leszakadt, ott is maradt; most is ott lóg, nem tudják levenni; én azonban a zökkenéstől meghibbanva, csakugyan önkénytelenül átkaroltam a Lilith derekát, a min aztán az egész társaság féktelenül nevetett. Magamban azt tervezgettem, hogy hiszen, mikor kenyértörésre kerül a dolog, itt van az én vérczimborám, a Beherik, majd annak mondom, cseréljünk alakot, tessék most a helyemet elfoglalnod.
«Hopp hirével» megérkeztünk a «Kranendonk»-ra. Itt tartják a boszorkányok a bucsújukat. Itt leszálltunk s üdvözöltettünk a mindenünnen előrepülő atyafiságtól, a kik lóczákon, székeken, seprün, pemetén lovagolva süvöltöttek a levegőn keresztül; minden asszony magával hozta a szive választottját.
(– Te! Én ebből az egész bolond beszédből egy szót sem hiszek! vágott közbe a nagyherczeg.
– De pedig ez mind úgy van! bizonyítá a soltész. Johannes de Kembach épen így írta le hitelesen a boszorkányok utazásmódját a nagybucsúra, s a nagy tudós Majolus a «repülő szekérről» is bizonyságot teszen, melyet a béreslegény, tévedésből a kulimász helyett a boszorkányirral talált megkenni. Ugyanily dolgot ír le Torquemadius az ő Hexameronjában, a ki pedig elismert auctoritás.)
A vádlott folytatá tovább:
Az asszonyok és szeretőik a levegőn át érkezének a Kranendonkra, az ördögök és kisérőik ellenben a földből bújtak elő.
Ott volt szerencsém megismerhetni több rendbeli celebritásait az előkelő úri társaságnak, a kik a keresztapjaik voltak a neveiket viselő Bak-lovagoknak.
A Szemiázáz az egész társaság mulattatója; ő a zeneszerző, s mikor ő muzsikálni kezd, akkor minden ember tánczolni kénytelen, a ki azt meghallja. Az orra klarinét s annak a billentyűjét a két fülével billegteti, a két kezével e mellett egy tehéncsontváznak az oldalbordáin hárfázik, s a farkával egy kétfenekű dobot ver.
A Beherik, az én vérczimborám keresztapja, egy ormótlan nagy test, a kinek elefántorrmánya van. Ezzel szokta a nevét aláirni, a miért is az ördög aláirásánál (méltóztassanak jól ráügyelni) a végbetük soha sem «mp» (manu propria), hanem csak «np» (nasu propria.) A mellett a Beherik igen elegans gavallér, a farkát a vállára vetve hordja, s az azon levő nagy lobonczczal szokta magát legyezni, mikor nagy melege van.
Valamennyi ördög úrnak denevérszárnyai voltak, csupán az én druszám és præsumtiv keresztapám Belfegor különbözött e tekintetben a többitől. Neki tollakból voltak a szárnyai. Valahány toll volt a világon, a mi valamely átkozott tett megirásával érdemessé tette magát, hogy a pokolra jusson, az mind az ő szárnyába volt összeszedve. Az a toll, a mivel Pilátus aláirta Jézus Krisztus felfeszítését s Barabás szabadon bocsátását, – az a toll, a mivel Aretin megirta a verseit, De Sade az elbeszéléseit, – az a toll, a mivel Erzsébet aláirta Stuart Mária halálitéletét, – az a toll, a mivel Medicis Katalin elrendelte a Bertalanéj borzalmait, – az a toll, a mivel X. Leo pápa megirta a pénzért adott indulgentiás leveleket, s a mivel Incze pápa felirta e szókat: «sint ut sunt, aut non sint», s a mivel egy primás megirta e kétértelmű választ: «reginam occidere nolite timere bonum est», – az a toll, a mivel Shylok megiratta a «font húsra» kötött szerződést, – az a toll, melylyel Foscari halálos ellensége beirta a könyvébe, hogy «la pagata», – az a toll, a mivel Fülöp király aláirta fia Don Carlos halálitéletét, – az a toll, a mivel Tetzel a Luther elleni pamphleteket firkantotta, és mindazok a tollak, a mik árulásra, hamisításra, csalfa szerelmi esküre lettek felhasználva, ott voltak a Belfegor szárnyában. Óriási két szárny volt ez, nagyobb mint a Roch madáré. S valahányszor a Beheriknek szüksége volt irótollra, mindig a Belfegor szárnyából szakított ki egy épen ahhoz a czélhoz illőt.
A mint az egész boszorkány-társaság együtt volt, a legvénebbek, a legcsúfabbak összegyűlének s valaminthogy más ünnepélyeket szokás kegyes imádkozással, a lakodalmakat alamizsnaosztással kezdeni, úgy ők is a megkezdendő dáridó bevezetéseül egy végbeviendő gonosz tett elhatározását tűzték ki.
Az én menyasszonyom volt az indítványozó, ma ő volt az ünnep hősnője.
– Van a Kempen vidéken egy vendégfogadó, mondá. Annak a vendéglőse szövetségben áll a bilseni comthurral. A comthur hamis pénzveréssel foglalkozik és kereskedők kirablásával. A hamis pénzeket ez a korcsmáros szokta a nála megszálló karavánok útján értékesíteni s így hozza az országban forgalomba. Most ezt a korcsmárost megszállta a bűnbánat. Jóvá akarja tenni az eddigi bűneit. Megírta levélben a kormányzónak az egész bűnös csalfaságot s fölfedezte a bilseni comthur pénzverő műhelyét. Én ezt a levelet a kormányzó helyett a bilseni comthur kezébe játszottam. Ma éjjel a comthur lovagjai meglátogatják a kempeni országúton levő csárdát. Mit gondoltok? hány embert küldenek a pokolra?
– Valamennyit! sivalkodának a boszorkányok. No ma jól mulathatunk hát! Jöhet közénk Lucifer!
Most nagy földrengés, csattogás, dörgés hallatszott, s a megnyilt földből kiemelkedett pokolbeli méltóságában a gonoszok fejedelme, Lucifer, a ki előtt a többiek mind térdre – azaz hogy csülökre – borultak.
(– Milyen volt? kérdé a nagyherczeg kiváncsian.)
Erre az egyre nem tudok megfelelni. A pokolbeli fejedelemnek van olyan varázshatalma, hogy mikor megjelenik is a halandók között, azok őt ne nézzék. S miből áll az a varázslata? Könnyű lesz megérteni, ha elmondom.
Az ő megjelenésére egyszerre elkezdtek a boszorkányok levetkőzni; az én Lilithem is.
(– No csak nem a bőrükig!)
– De még azon is túl. Még a bőrüket is levetették, s a mint a rút, ránczos, tarjagos bőr lehullt róluk, a leggyönyörűbb tündéralakok álltak előttünk egyszerre. Az én Lilithem szebb lett, mint a minőnek valaha istennő képét festve láttam, maga a gyönyör és bűbáj megtestesülve. Soha ilyen ragyogó szemek, ily édesen mosolygó ajkak nem világlottak felém. Már most érthetik kegyelmességtek, miért nem tudom én Lucifer alakját leírni. Hát láttam én még mást, mint Lilith tündéralakját magam előtt?
S még ez alak, a szépség nem volt minden, a mi elkábított, de az az észvesztő csintalan jókedv, az a dévaj csapongás minden érzékemet megittasítá. Nem voltam a fejemnek ura többé, arra csavarhatta, a merre akarta. Kész voltam egy csókjáért a lelkemet is odaadni.
Ezt az állapotot várta a jó Beherik. Tudniillik a keresztapa, az igazi ördög. Előhúzta a hátulsó táskájából azt a bizonyos fekete könyvet s legelőször is a keresztfiát, az én vérczimborámat vette elő, hogy engedje magát stigmatizáltatni.
Ez pedig úgy ment, hogy az ördög kirántott egy tollat a Belfegor szárnyából s azzal a czimborám karjára apró pontokat szurkált, a mikből betűk alakultak. Valahányat szúrt a bőrbe, a toll hegyén maradt vércseppel ugyanannyit szúrt a feketekönyvnek egy lapjára, s annak a szúrásnak a helye meg olyan fénylő lett, mint a szikra. A kar fehér bőrén aztán ott maradt veres betűkkel felírva a Beherik név, s ugyanaz a fekete lapon fénylett tűzbetűkkel.
Mikor az megtörtént, Beherik egy tallért adott keresztapai ajándékul a keresztfiának.
Akkor azután hozzám fordult a két ördög, s nógatott, hogy én is vegyem fel a magas beavatást a pokol választottai közé. Én is kapok majd egy tallért.
A tallérért nem tettem volna meg, hanem a szép Lilithnek egy csókjáért igen. Ennek a mosolygásnak ember nem állhatott ellen.
Megigértem, hogy felveszem a pokoli stigmát.
Hanem a mint már a kezemet kinyujtottam, odalép hozzám a vérczimborám s azt mondja:
– Bajtárs! Látod ezt a tallért, a miért én a lelkemet eladtam? Ezt én teneked ajándékozom. Te pedig nekem adod, a hogy a vérczimborákhoz illik, a te menyasszonyodat.
Vérczimboráknak nem szabad semmi kérésre azt mondaniok: «nem adom.» A tallért eldugtam a zsebembe, a Lilith kezét pedig odatettem a czimborám kezébe s az vitte azt magával a tánczba. A bűbájos hölgyek karéjba fogózva tánczoltak a kedveseikkel, sebesen, hogy a ránéző szeme elkáprázott bele.
A két koma azonban rángatta a galléromat két felől, hogy no hát, a hogy megigértem, vegyem föl a beavatási stigmát.
De most már én nekem semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a Lilithet elvitték tőlem s kerestem, hogy miféle kifogásokkal tudnék kimenekülni az igéretem alól.
– Az ördögbe is! kiálték, haragot szinlelve. Soha az öreg apám sem írt alá contractust áldomás nélkül. Én előbb enni meg inni akarok, majd azután parolázzunk.
Mindjárt ott volt előttem a terített asztal, válogatott drága ételekkel és italokkal; a násznépem körülülte azt a szép tündéralakokkal együtt, a Lilith is visszakerült hozzám s odaült az ölembe. De én már haragudtam rá, mert a czimborámmal láttam tánczolni. Azután még jobban mérgelődtem azon, hogy akármi ételt-italt bevettem, annak nem volt de semmi ize. Nyakalhattam én akár fenékig ki a kancsót, csak olyan volt az, mintha semmi se ment volna le a torkomon, a pecsenyék pedig mind só nélkül voltak elkészítve.
Elkezdtem a komákkal veszekedni.
– Ezt én így meg nem eszem. Ha én sótalanul eszem a disznóhúst, attól én mindjárt csömört kapok. Nekem adjatok sótartót az asztalra.
– De honnan a pokolból vegyük mi a sót? mondának a koma urak. Hát nem tudod, hogy a pokolban nincsen só? Hisz ott nincsen tenger, hogy sót főzhetnénk belőle.
– Nekem pedig, ördögteremtettét, sót teremtsetek, ha Lóth feleségét veszitek is elő, vagy különben a fejetekhez vágom ezt az egész vetreczét!
– No ne zsörtölődj! incselkedett velem a Lilith, megrángatva a bajuszomat. Itt az én ajkaim, izleld azokat.
– Ejh, nekem nem méz kell, hanem só! Ördög, mennykő, lánczos lobogós teremtette, most mindjárt kifordítom a Lucifert a bőréből, ha sót nem kapok.
Ennek aztán volt sikere. Az ördögök előtt a káromkodás az imádság.
Nosza futott a hány ördögsuhancz volt, haza a Lucifer palotájába, elhozni az egyetlen egy sótartót, a mi csak a pokolfejedelem magán használatára tartatik otthon.
Ez a sótartó pedig egy nagy csigateknő, melyet «keresztelő medenczének» neveznek. És ez olyan sóval van megtöltve, melyet elkövetett bűnök feletti késő bánat könyeiből gyüjtenek össze.
Két ördögfiú czepelte elém a sótartót, míg a szép Lilith kés, villa helyett a saját fényes fogaival harapdálta fel apró falatokra az elém tett sültet (a mi a Gadarenusok malaczainak husából készült, mikbe urunk az ördöngös legióját bele számüzte), hogy annál nagyobb kedvem legyen hozzá.
– No, hála Istennek! csakhogy itt van már a só! kiálték fel.
S arra a szóra egyszerre nagy ropogással összeomlott körülöttem minden, az ördögök ordítva sülyedtek alá a földbe, a varázsnők sikoltva repültek szét a levegőben, s én leestem a földre, s mikor széttekinték, ott találtam magamat a Kempen közepett, az elhagyott tőzegbányákban a moha között, az ismeretes száraz fáktól körülvéve, százhúsz mérföldnyi távolban a Feketeerdőtől, a melyben az este a Bak-lovagokkal együtt ültem a menyekzőmet.
(– Bolond vagy bizony te, vagy álmodtad mindezt! fejezé be a vallomást a nagyherczeg. Nem hiszek én ebből semmit, egy szót sem.)
(– No már pedig ez az egy igaz, mondá a soltész, a sok hazugság között, a mikkel bennünket a gazficzkó hetek óta traktál, ez az egy authentikus dolog. Mert hasonló esetekről értesítenek bennünket Majolus és Ghirlandinus, nemkülönben a világhírű Boccaccio, kiknek állításait kétségbevonni nem lehet. Most az egyszer a bűnös szigorúan a való dolgok előadása mellett maradt vala.
– Minthogy azonban az ördöggel való szövetséget re ipsa, és de facto alá nem irta, annálfogva a pactum implicitum diabolicum neki mégis be nem számíttathatik, és így ezen vádpont, ha csak következményei nem lesznek, önnön magától elesik, mondá ki a nagyherczeg.)