MÁSODIK RÉSZ.
A RABLÓK KÖZÖTT.
I. A PRSZJAKA BARLANG.
Zászlótartó voltam Hatzfeld Menyhért tábornok ezredében a császári seregnél. (Ezen kezdé vallomását Hugó, midőn első nap a siralomházból felhozatott.) Ott igen jól viseltem magamat, s különös ügyességet tanúsítottam az ostromágyúk kezelésénél, úgy, hogy a tábornokom constablerré léptetett elő, mikor Krakkót ostromoltuk.
Ezt a várost akkor Rákóczy György, erdélyi fejedelem tartá megszállva, a ki a svédekkel szövetkezett Lengyelország meghódítására s azokkal együtt már el is bánt a lengyelekkel, mikor a császári seregek ezeknek a segítségére bevonultak.
Nem akarok Krakkó ostrománál hosszasan séramórálni, nehogy a birák urak előtt úgy tünjék fel a vallomásom, mintha szántszándékosan nyújtanám mellékes körülmények előadásával a történetemet. Csupán azt fogom elbeszélni, a mi elkövetett bűneimmel a legszorosabban összefügg.
Az ostrom ideje alatt megismerkedtem egy lengyel nemes úrnak a kisasszonyával, a ki belém szeretett. Még akkor csinos fiatal legény voltam.
Gyönyörű szép fekete szemű leány volt, alig tizenhat éves. Ha jól emlékezem még rá, Marinkának hítták. Tőle tanultam meg lengyelül és még valami mást is, a mi teljes életemnek veszedelme maradt: asszonyt szeretni.
Az ostrom alatt tábornokom engem küldött ki kémlelődésre a magyaroktól megszállt helyekre. Én voltam a legvakmerőbb, a ki éjszaka egész a Krakkót körülvevő nemesi tanyákig el mertem hatolni. Igen, mert ott találtam a szeretőmet. Bizony nem a tábornok aranyaiért koczkáztattam a fejemet minden éjjel, hanem a szép Marinka tűzszemeiért, a ki elém jött a kastély kapujáig, mezitláb, hogy az alvókat fel ne költse.
Volt azonban egy vén boszorkány gazdasszony a kastélyban, a ki megsejtette titkos találkozásainkat s elárulta a nemes úrnak.
Egy éjjel, a mint a szép Marinka a legédesebben tanítgatott rá a holdvilágtól derengő szobában, hogyan kell kimondani azt, hogy «Kocham Pana.» «Z. calego serza» (szeretlek, egész szivemből), egyszer csak halljuk az emeletre felvezető falépcsőn a vén nemes csikorgó lépteit és torokráspolyozását.
Megijedtem. Most végem van.
– Nyebojsza! sugá fülembe a leány. Lépj ki az ajtón a folyosóra s eredj bátran az öreggel szemközt s akármit mond, feleld rá azt, hogy «egy az Isten!»
Azzal kitaszított az ajtón s azt magára zárta: én egyedül maradtam a folyosón.
Az öreg nemes fölczammogott a lépcsőn, szerencsémre egyszerre csak az egyik lábával léphetett, mert a másik meg volt meredve a térdébe lőtt golyótól. Kegyetlen négyszögletű vörös képe volt, a mit nagyon jól kellett látnom, mert az egyik kezében tartott egy nagy trombita végű puskát, a másik kezében pedig az égő kanóczot, s azt egyre fútta, hogy el ne aludjék. Alkalmasint az vette el a szeme világát annyira, hogy nem vett hamarább észre, mint mikor a puskája vége megütötte a mellemet, akkor kiáltott rám mérges rekedt hangon:
– Kto tam? Stoj! (Ki vagy? Megállj!)
Én a leány utasítása szerint azt mondtam rá:
– Egy az Isten!
Erre a szóra az öreg egyszerre nyájas lett hozzám: a kanóczot eltaposta a csizmája talpával, a puskáját a félkarjára vetette, nekem a vállamra veregetett, testvérkéjének nevezett s aztán megfogta a karomat, levezetett a recsegő lépcsőkön a maga szobájába, a hol nagy tűz égett a kandallóban, ott leültetett egy medvebőrös padra, elém tett egy szűknyakú üveget tele meggypálinkával; maga meg elővett egy kicsi kis könyvet, akkorát, hogy azt egy csizmaszár mellé el lehetett dugni s abból elkezdett nekem olvasni olyasformát, hogy a szentháromságra semmi szükség sincs a világon; mert a milyen kevés dolog történik a mostani világban Isten hírével, arra «egy» is elég.
Nekem a hajam szálai borzadtak fel e dolgok hallatára, s most vettem csak észre, hogy micsoda kelepczébe jutottam. Az én Marinkám apja socinianus eretnek. Még azoknak is a rabbinusa. S ez most engem proselytájává akar tenni. Lengyelországban nagyon el volt terjedve Blandrata vallása s a kemény üldöztetés miatt a hívei csak titokban terjeszthették a hitüket. A vén lengyel kastélya volt egyik tanyájuk, a hol az áttérőket elfogadták. Mikor aztán már azt hitte, hogy jól felvilágosított, akkor elővett egy vastag könyvet, s azt mondta, hogy no már most tegyem rá a kezemet, s mondjam utána az esküt.
Meg voltam szorítva.
Ha nem esküszöm, akkor meg kell vallanom, hogy a leányáért jöttem ide. Akkor ott a puska a háta mögött, azzal egyszerre a mennyországba expediál.
Ha pedig esküszöm, akkor a pokolba jutok.
Mit válaszszak?
A mennyországba egyenesen, tüstént, extrapostán, vagy a pokolba kerülővel, nagy állomásokkal, szép csendesen?
Fiatal voltam még, sajnáltam a szép kondor haju fejemet, választottam az utolsót.
Ettől fogva mindennapos voltam az öreg lengyel házánál, a hol éjszakánkint összegyültek a socziniánusok.
Nekem, mint neophitának, eleinte csak addig volt szabad a gyülekezetben részt vennem, a míg énekeltek. A mint aztán a prédikáczióra került a sor, engem kiküldtek előörsnek, hogy a meglepetés ellen őrködjem. A mi nekem nagyon kedvemre volt; mert az alatt, a míg a prédikáczió tartott, én bizony nem álltam oda a kapufélfát támogatni, hanem felmásztam a nagy diófára, a mi a kedvesem ablaka alatt volt s arról szépen bementem az ablakon, átvenni az osculum charitatist. Éjszakára most már az öreg rendesen rázárta az ajtót a leányára, azt gondolta, hogy ezzel egészen biztosította magát. A míg a bölcsek oda alant az istenség egységenek dogmáját feszegették, az alatt mi bolondok odafönn a két ember szívegységének dogmáját tökéletesítettük, biztosak levén a felől, hogy a míg a concio tart, az öreg onnan ki nem jön.
Egyszer aztán különösen megszaporodott a gyülekezetünk.
Egy csoport magyar vitéz jött ki Krakkóból, a kik szintén socziniánus vallásuak voltak.
Az öreg nagy örömmel fogadta őket, kivált miután megtudta az elbeszélésükből, hogy ő náluk Erdélyben már egész bevett vallás a soczinianusoké, a fejedelem maga is ezt a hitet vallja. Ha ő lenne a lengyel király, a lengyel eretnekeket sem üldöznék többé; minden templomot a soczinianusoknak adna.
Mikor ezt a hírt megvittem a tábornokomnak, az a sátora tetejéig ugrott mérgében. Azt mondta, hogy az mégis borzasztó, a hogy ezek a magyarok értenek a korteskedéshez! Ha megnyerik a lengyel socziniánusokat, soha senki se veri ki őket Lengyelországból.
Szerencsére volt egy lényeges véleménykülönbség a magyarok és a lengyelek schismájában.
De előre kell bocsátanom azt, hogy egy idő óta az öreg lengyel mintha gyanut fogott volna ellenem, nem küldött ki többé előörsöt állni, a míg a prédikáczió tart, hanem érdemesnek talált, hogy én is részt vegyek a vitatkozásban, s így jöttem tudomására azoknak, a miket elmondandó vagyok.
A véleménykülömbség a magyarok és a lengyelek között a mi urunk Megváltónk isteni természete körül forgott.
A magyar socziniánusok azt allegálták, hogy a Krisztus, bárha nem Isten is ugyan, mert csak «egy az Isten», de azért Istennek a fia, ki érettünk, bűnös emberekért vérét kiontotta. Ennek emlékére nekünk kötelességünk, valahányszor összegyülünk, kegyeletes áhitatunkat, boritalnak alakjában kifejezni.
Aztán olyan nagy volt a magyar uraknak az áhítatuk, hogy mikor az öreg lengyel egy átalagot felhozott a pinczéjéből, s azt körül bocsátotta, hát mire az a gyülekezet kezéből ő hozzá visszakerült, már akkor semmi sem volt benne.
Láttam az arczáról, valahányszor az üres csobolyót megrázta s tapasztalá, hogy nem kotyog, mint harapózott benne mind mélyebben a hæresis.
Eleinte csak azt vitatta, hogy minek az a sűrű visszaemlékezés a Krisztus kiontott vérére? Elég volna csak minden vasárnap, vagy csak minden sátoros ünnepen; de a magyarok ráolvasták a bibliából, hogy «átkozott az, a ki a napok között külömbséget teszen».
Ekkor aztán az öreg magát a dogmát támadta meg.
Tartott egy kemény prédikácziót, melyben azt állítá fel, hogy Krisztus nem volt Isten fia, hanem csak ember fia és maga is csak ember.
Erre a magyarok azt mondták, hogy igen, de derék ember fia volt, és maga is jó ember, még így is megérdemli, hogy kiontott vérének emlékére boritalnak symboluma alatt kegyesen áldozzunk. S egy átalag megint odalett.
Az öreg egyre fanatikusabb üldözője kezdett lenni az én mennybeli Üdvözítőmnek. A következő gyülekezetben már arról prédikált, hogy Krisztus nem is volt jó ember, még csak nem is olyan ember, a kit valamiért kell tisztelni, mert először is zsidó volt, másodszor meg azt hirdette, hogy adót kell fizetni, s annálfogva megérdemlette, hogy kivégezzék.
De a magyar urakat még ez sem tántorította el. Azt mondták, hogy: no, ha ilyen rossz ember volt a Krisztus, akkor meg már épen kötelességünk, hogy kiontsuk a vérét és megigyuk boritalnak alakjában!
(– Derék emberek azok a magyarok! kiálta föl a nagyherczeg.
– Ördögöt derék emberek! ellenkezék a soltész; hisz ők csufolódnak jobban!
– Habet rectum! mondá a nagyherczeg. Mondjad tovább, édes fiam!
Hugó aztán folytathatá vallomását.)
Ekkor végtére a vén lengyel nemes próféta, az utolsó átalag kiürítése után azt mondá a gyülekezetnek, hogy a legközelebbi kegyes összejövetel alkalmával arról fog nekik prédikálni, hogy Krisztus voltaképen nem is volt a világon soha: az egészet a papok gondolták ki. Ezzel aztán gyökeresen vége lesz vetve a magyar urak nagy áhitatosságának.
(– És te még ebben az Istenkáromló gyülekezetben is résztvettél-e? förmedt fel az elnöklő soltész a vádlottra.)
– Oh dehogy, kegyelmes uram! Hogy lettem volna képes ily elvetemedettségre? Sőt inkább egy nagyon istenfélő gondolatom támadt, melynek végrehajtására összebeszéltem a diófán keresztül az én szerelmesemmel, a szép Marinkával, a ki egy idő óta a legszigorúbb zár alatt tartatott az atyja által. Tervünk az volt, hogy majd mikor az eretnekek gyűlése együtt lesz, én, az alatt az ürügy alatt, hogy a ház táját körülczirkálom, egy nagy darab égő taplót beledugok a juhakol nádtetejébe s aztán, mikor amaz istenkáromló szónoklat nekiindul, azt egyszerre félbeszakítja a nagy tüzi lárma, erre mindenki szétszalad, a zavar általános lesz, a kastélyból mindent kihordanak az udvarra, nehogy odaégjen; az istállóból kihajtják a lovakat, a kisasszonyokra senki sem ügyel. Ekkor az én Marinkám a felügyelésre hagyott ősi drágaságokból, ékszerekből összepakol annyit, a mennyi egy átalvető iszákba belefér; én elfogok egy pár bitangjába eresztett paripát, s azokra felkapva, ketten együtt a nagy tüziveszedelem alatt észrevétlenül elnyargalunk, haza az én táboromba s ott élünk aztán kegyesen, mint férj és feleség.
(– No az igazán istenfélő gondolat volt tőled!) szólt közbe a nagyherczeg.
– Mit gondol kegyelmességed, riadt fel a soltész: hiszen «incendiarii malitiosi comburantur!» s azonkívül «raptus» és «rapina», az első «decem juvencis puniatur», a második «palu affigatur».
– Habet rectum, mondá erre a nagyherczeg. Édes fiam, a gyujtogatásért meg fogsz égettetni, a leányrablásért fizetsz tíz tinót s a rablásért karóba fogsz huzatni. Most folytasd tovább.)
– Én azonban mindezen istenfélő terveimet nem hajthatám végre; mert amaz említett vén gonosztevő boszorkány gazdaasszony megtudta a szándékunkat a kisasszony előkészületeiből s elárulta a nemes úrnak. Engem meglestek, tetten kaptak, deresre húztak s addig kenegettek a mogyorófával, míg kivallottam, hogy ki vagyok? német vagyok, kém vagyok. Akkor aztán a vén lengyel fel akart huzatni a kútgémre, hanem egy jámbor magyar úr megszánt; azt mondta, kár volna a bőrömet így elvesztegetni, ő megvesz rabszolgának. A vén nemes aztán megalkudott vele s eladott neki tizenhat lengyel garasért. A magyar úr aztán elvitt magával Krakkóba, a hol a fejedelme táborozott.
Itt nem lett volna valami rossz dolgom, csak épen azt nem szerettem, hogy minden borsot velem törettek, a mit a magyar sereg elfogyasztott, pedig az iszonyú borsosan szeret mindent. A két szemem mindig veres volt a borstól s oz orrom akkorára dagadt már, mint egy ugorka.
Egyéb panaszom nem lehet a gazdámra, csak az, hogy azt követelte tőlem, hogy azt mind megegyem, a mit nekem kiád részül: «nekem ne panaszkodjál, hogy nincs mit enned, ha én vagyok a gazdád!» Az pedig három embernek is sok lett volna. Mikor aztán már nem tudtam többet enni, akkor megfogta a két vállamat s elkezdett, mint a tele zsákot, a mibe már nem akar több beleférni, odazötyögtetni a padhoz, mig csak belém nem rázott minden enni valót, a mit ott hagytam a tálamon. Igazán mondom, a hideg is lelt már féltemben, mikor az ebéd ideje következett, s megláttam azt az iszonyú nagy kanalat, a mi két akkora volt, mint a szám. Nem tetszik hinni, hogy ez a legnagyobb tortura a világon, mikor az embert tömik.
(– No ezt még nem próbáltuk, mondá a nagyherczeg.
– De nem is próbáljuk, mondá rá a soltész.)
Eleget sóhajtottam, hogy bár csak kiszabadítana valami ebből a nehéz állapotomból; de csak akkor vettem észre, hogy micsoda bolondul rászedtem magamat. Nincs kihez imádkoznom többé.
Mert ha mohamedán vallásra tértem volna, most ott volna Mohamed próféta, imádkozhatnám ahhoz; ha zsidóvá lettem volna, híhatnám segítségül Ábrahámot, szent Dávidot, vagy a négy arkangyalt; de most nincs a kihez czímezzem a legalázatosabb folyamodásomat.
Már pedig az ilyen czím nélkül az égnek eresztett fohászkodások csak arra valók, hogy azokat valami leskelődő rossz angyal útközben elkapja s akkép teljesítse, hogy ne legyen köszönet benne.
Én is addig imádkoztam azért, hogy bár csak kiszabadítana valaki ebből a keserves magyar fogságomból, míg egyszer csak körülfogtak valamennyiünket, a tatárok. Az volt aztán a szép kiszabadulás!
(– Ne lóditson kend olyan nagyokat! förmedt közbe a soltész, hogy jönnek ide már a tatárok? Elfelejti a deliquens, hogy ime Lengyelországban vagyunk, Krakkó alatt. Csak nem potyognak oda az égből a tatárok!)
– Majd azt is megmagyarázom én szépen, hogy honnan potyognak a tatárok? Hát úgy volt az, hogy a török császár ő felsége megharagudott érte, minek próbál az ő vazallusa, Rákóczy György erdélyi fejedelem a lengyel korona után áhitozni, s miután az nem hallgatott a szép szóra, megparancsolá a krimiai tatár khánnak, a kinek Ghirai volt a neve, hogy rohanjon rá kétszázezer lovassal hátulról a magyar seregre. Az szót fogadott s egy hajrá alatt elpusztította Erdélyt s körülfogta az erdélyi sereget Lengyelországban s foglyul ejtette valamennyit.
(– Az már más! hagyá helybe a fejedelem. Így csakugyan lehettek tatárok Krakkó fejedelemségben.)
– Hiszen bár ne lettek volna: én szeretném azt legjobban. Mert így is én adtam meg annak leginkább az árát, a ki semmit se vétettem a török szultánnak. A tatárok, a mint elfogták az erdélyi sereget, a vezéreik legelébb is megosztoznak a drágaságokon, a miket a foglyoknál kaptak, az alvezérek megtartották maguknak a foglyoknak a paripáit, a köztatároknak eladták magukat a foglyokat, szépen, mint a hogy marhavásárban szokták, kiki annyit vett belőle, a mennyi pénze volt. A volt gazdám elkelt öt lengyel garason, én meg kilenczen, mert sokra becsülték a széles vállaimat.
Egy tatár vett meg mind a kettőnket; csunya, rücskös kis emberke, az igaz, hogy én nem adtam volna ő érte két garast. Az első dolga az volt, hogy levetkőztetett minket, s a saját jó ruháinkat megtartva magának, adott ránk helyettük mindenféle rongyot a magáéból. Beszélni nem tudtunk egymással, hanem azért megértettük egymást. A tatár megtapogatta az ingeink szövetét: a magyar uré gyolcsból volt, az enyém meg csak olyan házivászon. Ebből megtudta, hogy egyikünk nagy úr, másikunk szegény legény.
Akkor aztán kivett az erszényéből egy aranyat s azt a tenyerébe téve, odatartá a magyar úr elé, a másik kezével pedig egy szőrpányvát akasztott a nyakába s akkor aztán az egy aranyat elébb marokra szorította s aztán a tenyerét megint szétnyitotta, s azalatt a pányvával húzta a nyakát fölfelé: a mi annyit tett, hogy hány aranyat hajlandó az otthonvalókkal magáért fizettetni váltságdíjúl.
A magyar úr aztán tízszer egymásután nyitotta föl a két markát, a mi annyit tesz, hogy «százat».
A tatár a fogait csattogtatta: a mi annyit tett, hogy nem elég!
A magyar úr aztán még tízszer tárta szét a két markát. Kétszázat.
Erre a tatár odanyomta neki a markába a kötele végét, a mi annyit tesz, hogy elég.
Azután én rám következett a sor; nekem is odatartotta a tenyerében az aranyat. Hát én értem mennyit küldenek olyat hazulról?
Én a fejemet ráztam rá, a mi nálam annyit jelent, hogy olyan nincs.
A bolond tatárnál azonban fejet rázni annyit tesz, mint helyben hagyni. Megörült neki. S csak tartogatta a tenyerét elém, hogy no hát mennyit?
Én aztán nem tudtam neki máskép megmagyarázni a véleményemet, mint hogy a markába köptem.
Ezt megértette. Az aranyat eltette; elővett egy ezüst pénzt, azt tartogatta elém. Arra is ráköptem.
Akkor kivett egy nagy rézgarasost, hogy hát olyanból hányat adok magam helyett? Hogy azt sem voltam hajlandó igérgetni: utoljára elővette a tenyeremet s azon kezdte el magyarázni a számokat, a mikkel megengedné magát vesztegetni. Én aztán végtére a hüvelykujjamat az összefogott öklöm mutató és középujja között kidugva, a legérthetőbben adám neki tudtára, hogy tőlem ne várjon semmit.
Akkor aztán jót vert a hátamra a nogaikával.
A tatár horda aztán felkerekedett s megint indult vissza Tatárországba, a honnan kijött.
Engem a volt gazdámmal együtt az új gazdám egymáshoz pányvázva hajtott maga előtt.
Keservesen jutott eszembe a szegény öreganyám, a ki mindig azt mondta, hogy a ki a Jézust meri káromlani, az még életében szamárrá változik.
Eszembe jutott ennek az igazsága, mikor delelőre a tatár gazda elém adta a száraz borsót, a mivel otthon a szamarak élnek: az volt az ebédem, vacsorám. Bezzeg nem tömte ez belém kanálnyéllel a fenmaradt ételt, mint a magyar gazdám.
De még jobban meggyőződtem öreganyám szavainak igazsága felől, mikor ötödnapra a volt magyar gazdám elkezdett panaszkodni, hogy neki a lábai már feltörtek a gyaloglásban, nem tud tovább menni. Az igaz, hogy nagy test volt, s nem szokott az apostolok lován utazáshoz.
A tatár gazdám megijedt, hogy ha a gazdag fogoly elmarad, odavész a kétszáz arany! Leszállt a lóról, megtapogatta a magyar úr lábait, nagyokat dörmögve; aztán megkinálta, hogy üljön fel hát az ő lovára.
Oh milyen nemeslelkű tatár!
Aztán odajött én hozzám; nekem is megtapogatta a lábam szárait, azt hittem azért teszi, hogy engem is felültessen a lovára. – Az ám: engem nézett a másik lovának s mire észrevettem, már ott ült a nyakamon, keresztbe vetve a lába szárait a mellemen, s belekapaszkodva az üstökömbe.
S úgy kellett őt vinnem a vállamon. Szerencsémre czingár ember volt, nem sokkal nyomott többet, mint katonakoromban a nehéz borjú. Nagyobb baj lett volna, ha a magyar urat ültette volna az én vállamra maga helyett.
Annak meg nagyon megtetszett ez a tréfa. Persze nem az ő rovására ment. Nevetett rajtam, a mint észrevette a keserves arczfintorgatásaimból, meg az összekulcsolt kezeimből, hogy szeretnék imádkozni, de nem tudok kihez.
Még boszantott is onnan a magas paripáról. Azt mondta, hogy mikor ellenséggel van dolga az embernek, akkor nem jó imádkozni. Inkább káromkodni kell olyankor. Ő tudott kegyetlen czifrául! Egy szörnyű káromkodásformát annyiszor ismételt előttem, hogy maig sem tudom a fejemből kiverni. Az igazi borzasztó magyar nyelven így hangzik az: «tarka kutya tarka magasra kutyorodott kacskaringós farka!»
(– «Megállj! szólt a nagyherczeg, ez valami varázsmondat lehet.»
«Olyanforma, mint az «abraxas,» meg az «Ablanathanalba» monda borzongva a soltész.
«Ezt föl kell jegyeztetnünk, és kiadnunk az udvari astronomusnak, hogy a professorok segélyével oldja meg. Folytasd fiam, meddig tartott ez a siralmas szamárságod?)
– Oh csak addig, a míg ismét ugyanaz nem történt velem, hogy a mint úgy a kék levegőben, senkihez sem, sóhajtoztam magamban, hogy bárcsak küldene az ég, föld vagy pokol valakit, a ki e gyalázatos bajomból megszabadítana: egyszer csak egy nagy fenyőerdő elé érünk.
Hát alig haladt benne a tatár sereg egy miatyánknyira, amint egyszerre csak elkezd valami irtóztató ropogás támadni, mintha ég, föld szakadna össze, a szálfák omlanak köröskörül egymásra s ütik le a közéjük szorult tatárokat foglyaikkal együtt. Valami ellenség keresztül fürészelte annak az erdőnek a fáit, melyen a tatároknak át kellett vonulni, s a mint aztán egy fát eldöntöttek, az zúdította maga előtt rakásra valamennyit. Egy szálfa minket is úgy csapott a földhöz, hogy ott maradtunk alatta. Szerencsém, hogy a tatár a vállamon ült; így az ő fejét zúzta össze a fa, az enyimet csak odaszorította a tatár lábszárai közé a nehéz terhével, mint egy kalodába. Az iszonyú robaj különben is úgy elkábított, hogy nem tudok róla számot adni, hogy kerültem ki abból a világpusztulásból; csak azt tudom, hogy mikor fölnyitottam a szememet, ott találtam magamat a rettenetes «hajdemákok» tanyáján.
Oh a hajdemák hatalmas egy nép volt!
Nem volt az valamiféle nemzet; mert a világ mindenféle nemzetének szülöttei voltak közötte: polyákok, hanákok, rusznyákok, bolgárok, oláhok, jászok, csángó magyarok, kozákok, a mi csak színe java volt a zsiványnak, minden országnak a virága: az akasztófa virága.
Szabad volt nekik egymás között legénykedésből, borvirágos jó kedvből baltával verekedni, vitás kérdéseket ólmos bottal, öreg késsel elintézni; de nemzetiség fölött veszekedni meg volt tiltva.
A ki csak valami gonosztett által híressé lett a világban, az érdemessé lett az ő nemes szövetségükre; a ki legvakmerőbb, legbátrabb volt, az lett a vezér.
Ha valahol Szepességen, Lengyelországban, Podoliában, Vörös-Oroszországban, valami nagy kulcsos városban nagy kivégzési parádéhoz készültek, ott bizonyosan megjelentek a hajdemákok, mint ha a földből nőttek volna elő, szétverték a poroszlókat, kiszabadították az elitélt deliquenseket és besorozták maguk közé.
Ha valahol egy szép asszonyt elitéltek házasságtörésért vagy varázslásért tűzhalálra, bizonyos volt, hogy mielőtt a máglyát meggyújtanák alatta, ott termettek a hajdemákok, s elvitték a szép vétkezőt magukkal.
Ők voltak a reménysége, vígasztalása, gondviselése minden nyomorúlt embernek, a ki lopás, rablás, gyujtogatás, emberölés, hamis pénzverés, asszonyszöktetés s más eféle vádak miatt a halálos félelmek kötelékeiben kínlódott.
Ezért nagy is volt az ő tekintélyük.
Nem volt ő nekik hazájuk, hanem az övék volt minden vad erdő, hozzájárulhatatlan hegyszakadék, a mi csak a Mátrától a Volgáig található.
Nem voltak nekik törvényeik; hanem a mit a harámbasa kimondott, az volt a törvény, annak mindenki engedelmeskedett.
Amit összeraboltak, abból senki magának egy denárt meg nem tartott, hanem odaadta a vezérnek s az kiosztá egyformán valamennyi között. A ki vitézsége által nagy érdemeket szerzett, az jutalmul megkapta a legszebb leányt, a kit a máglyáról, a börtönből, a kínpadról meg szabadítottak.
A hol hajdemákok laktak, ott a római császár, az erdélyi fejedelem, az oláh vajda, a lengyel király, meg a kozák kosevói attamán csak név szerint uralkodtak: a hajdemák harámbasa volt az igazi uralkodó; ez szedte az igazi adót.
A mi kereskedő karavánok Törökországtól fel egész Varsóig jártak-keltek, azok, ha eszük volt, a hajdemák vezérnél fizették le a védelmi díjat, az azután végig kísértette őket valamennyi veszedelmes erdőn, hegyháton, hogy a hajuk szála se görbült meg. Ha pedig bolondok voltak, katonasággal kísértették magukat, hej akkor megjárták, mert a hajdemákok lesbe csalták őket; a katonákat szétverték s a karavánt kirabolták, s a ki ellentállt, azt le is ütögették.
Imitt-amott lakozó nemes urakkal egész hadjáratokat folytattak, az utolsó körömszakadásig; hanem, ha egyszer kibékültek velük s parolát adtak: azt azután megtartották, a hogy majd meg fogjuk látni, ha rákerül a sor.
A templomokat nem nagyon látogatták; hacsak nem abból a czélból, hogy az arany, ezüst oltáredényeket elemeljék; de papokat tartottak maguk között; azokat is mind a javából: olyanokat, a kiket valami nagy vétség miatt a kolostorból elkergettek, vagy megbüntettek. Az elébb misét tartott nekik s megáldotta őket, ha valami nagy expeditióra mentek, s ha jól ütött ki a rablás, megtartotta a Te Deumot, megosztozott a prédában s aztán együtt tánczolt velük; ha pedig valakinek házastársa akadt, azt összeeskette; – mert a hajdemákok nagyon sokat adtak a jó erkölcsökre: idegen asszonyokat elrabolni tisztességnek tarták, de egymás feleségét el nem csábították.
Városokat és kerített várakat ők nem építettek; ellenben feltudták keresni azokat a hozzájárulhatatlan menhelyeket a hegyszakadékok, a mocsárok között, a mikből emberi hatalom ki nem birta őket verni s ott annyi élelmi szert halmoztak össze, hogy egy nyáron át ki nem éheztethette őket semmi nagy hadsereg; ha pedig a tél jött, az felszabadítá őket az ostrom alól.
Hogy milyen nagy volt a vakmerőségük, azt legjobban bizonyítja az az eset, melyben én közéjük kerültem.
Az erdélyi fejedelem huszezer emberrel tört be Lengyelországba; a tatár khán nyolczvanezer emberrel rohant rájuk s elfogta őket valamennyit; akkor a hajdemákok négy század magukkal rálestek a visszatérő tatárokra s mikor azoknak az előcsapatja jött, zsákmánynyal legjobban megrakva, azt az erdőt, a szálfákat keresztül fűrészelve, a melyiken okvetetlenül át kellett vonulniok, a fejükre zúdították, s mint a csapdába került egeret, úgy nyomtak agyon több mint két ezer krimiai tatárt.
Mikor én felnyitottam a szememet, ott láttam még magam előtt az egész ledöntött erdőt, egymásra düledezett szálfáival, mint egy jégverte kenderföldet. A hajdemákok ott bujkáltak elő a fák közül, az agyonvert had kincseit szedve össze, s néha egy-egy emberalakot czepelve elő, a kiben még élet volt.
A ki nem tatár volt, azt kihozták a nagy fenyőfatemetőből, ha még életben kapták.
Én ott feküdtem egy nyaláb fenyőfagalyra fektetve, egy csergedező patak forrásánál.
Előttem állt egy öles termetű ficzkó. Csuf, otromba ábrázat. A kihez képest még a soltész úr valóságos Szent-Márton lovag, a kit pedig épen szépnek festettek. Veres volt a szakálla és szemöldöke, de még vörösebb az ábrázatja s az orra fel volt hasítva, annak a jeléül, hogy valamikor volt szerencséje az orosz igazságszolgáltatással ismeretségbe keveredni. A mellett olyan izmai voltak, mint szent Kristófnak; távolabb tőle több hasonló alak állt; de ilyen csunya egy sem volt.
– No ficzkó! dörmögött rám, a mint felpislantani látott, olyan hangon, mint egy bika, könyökével egy hosszúnyelű nyakleütő pallosra támaszkodva. Hát élsz még? Fel tudsz-e állni a térdedre? Fel tudod-e emelni a jobb kezedet? No hát csak maradj térden állva s tartsd a kezedet fölfelé; aztán esküdjél meg, hogy közénk állsz hajdemáknak; különben odadobunk a halottak közé.
Én ugyan hallottam már akkor hírét a hajdemákoknak, bár voltaképen egész mivoltukban még sem ismertem őket úgy, mint később alkalmam lett rá; de hát nem bántam volna én abban a perczben, ha akárminek verbuváltak volna: azt mondtam, hogy beállok én, csak meg ne öljenek.
– Mi voltál ezelőtt? dörmögé tovább a veres, – paraszt legény vagy nemes úr?
Nem is kellett hazudnom, hogy azt feleljem, hogy olyan szegény ördög voltam teljes életemben, a milyen csak valaha éhségében legyeket fogdosott.
– No azt szeretem. A nemes emberek nem közénk valók. Hát most mindjárt leteheted a próbát.
Erre egyet füttyentett. S e jeladásra két marczona ficzkó odahurczolt elém egy barlangnyilásból egy csodaszép leányt, a kinél én soha életemben nem láttam se szebbet, se kedvesebbet.
Fehér és piros volt az ábrázatja s csakúgy ragyogott rajta mindenféle szívbeli jóság; kék szemei voltak, és gömbölyü ajkai: mintha most is előttem állna. Hosszú aranyszőke haja lebontva egész a bokájáig ért; pedig karcsu volt és magas.
No hát, ujoncz, parancsolt rám a veres. Itt van a próba. Ezt a leányt le kell nyakaznod: itt van a pallos. Ez egy nemes kisasszony, a kit mi elraboltunk. A szülőinek megizentük, hogy ha ma reggelig meg nem küldik érte a váltságdíjat, akkor a leánynak a fejét fogjuk neki hazaküldeni. Nem küldték meg a váltságdíjat. Mi is szavunknak állunk. – Végezz.
Azzal kezembe adta a két kézre való pallost. A leány pedig letérdepelt előttem a mohos fűbe szépen, s hosszú aranyhaját hátulról két csomóban előre húzva, meghajtá alázatosan gyönyörű szép hófehér nyakát.
Hogy én azt most már vágjam le.
Én pedig odadobám a pallost a veresnek a lábához, s azt mondám neki:
– Bomoljon meg a lelked veres ördög! Én csak nem vágom le ennek a szép gyermeknek a fejét, ha mingyárt megeszel is.
– Ahán! ordíta rám a veres. Most elárultad ficzkó, hogy ki vagy? Ha paraszt volnál, felemelted volna a pallost, hogy inkább a leány nyakát vágd le te, mint én a tiedet. Te nemes ember vagy, a ki inkább a maga nyakát vágatja le, mint ő öljön meg egy leányt. – Jól van, most hát te térdepelj le: majd levágja az a leány a te fejedet. – Ez az én leányom.
S azzal a térdéről felszökő leánynak odanyújtá a pallost, s ez nevetve suhintá meg a nehéz vasat félkézzel könnyedén, hosszú haját hátravetve a fejével.
Nekem azonban megvan az a jó szokásom, hogy a legnagyobb veszedelemben sem tudok megijedni.
Mikor az a gyönyörű szép gyermek fölemelte azt a nehéz pallost, aczélidegű két karjával, a szemei fehére felül kilátszott a szemhéjai alól, az orrczimpái szétfeszültek s felnyitott két piros ajkai közül elővillant a fenyegető két fogsor, mintha harapni akarna, s a hosszú haját lobogtatta feje körül a szél s aztán lábával dobbantva, reám kiáltott: «térdepelj le, imádkozzál!» bizony holmi gyönge szivű embert egyszerre elhagyott volna a lelke.
Én azonban a helyett elnevettem magamat s azt mondám nagy kaczagva:
– Nem térdepelek biz én, nem is imádkozom; de a fejemet sem adom oda. Olyan ember vagyok én, a kire nektek szükségetek van. Ellenben én kérem feleségül a te leányodat, vezér, s ha esztendő és nap alatt meg nem szolgálok a kezéért, akkor aztán tégy velem, a mit akarsz.
A hajdemák vezér olyanforma grimászokat csinált erre az én vakmerő ajánlatomra, mint mikor az éhes farkas a bárányra tátogatja a száját.
– Tudod-e ficzkó, hogy mit kivánsz most? Dörmögé kegyetlen, pokolból felhangzó szóval. Az én leányomnak az a szokása, hogy a ki az ő kezét meg meri kérni s aztán nem tudja azt teljesíteni, a mit ő kíván tőle «mátkatál» fejében, hát azt ő a legválogatottabb kínzásokkal öli halálra. Hogy az egész testedet tele fogja szurkálni töviskesdisznótüskével. Ez lesz a kóstoló.
– Ne törje kend ezen a fejét! vetém neki vissza s arra a vezér odanyujtá elém a kezét, hogy csapjak a tenyerébe.
Előre tudtam, hogy úgy össze fogja sajtolni a markomat, hogy a vér kifecscsen a körmeim hegyéből, de kiálltam szemhunyorítás nélkül, sőt a megkínzott kezemmel rögtön egyet csiptem a szép zsiványleány piros orczáján, a miért az jól a kezemre ütött; hanem a hajdemákok tetszését nagyon megnyertem vele.
Azonban nem sok időnk volt most az enyelgésre. A tatárhad zöme jött nagy riadallal az agyonvert előhad nyomába, s mi százszoros ellenfél előtt álltunk.
A vezér meg sem hunyorodott a veszély láttára. Egyet szólt, s arra a czimborái ötven helyen gyujtották meg egyszerre a ledöntött erdőt. Annak a romjai alatt még akárhány élő ember volt, a ki elbujt az öldöklés elől a ledült fák lombjai közé. Most az is mind odaégett; akár fogoly volt, akár tatár. A kínordítás még akkor is hangzott fel utánunk a völgyből, mikor az összeszedett zsákmánynyal fenn a sziklagerinczen haladtunk, s onnan tekinténk le az égő hegyoldalra, mely olyan volt, mintha a hegyóriás lángpalástot vett volna magára. A míg ez az erdő hamuvá nem égett, a tatárok ujra el voltak zárva: mi menekülhettünk a hegyek közé.
Nekem még fegyvert nem adtak, hanem annál nagyobb batyut kötöttek a hátamra, hogy ki ne jőjjek a szamárhivatalomból.
Másnap reggelig aztán meg se álltunk. A hajdemákok éjszaka szeretnek utazni. Ismerősök az erdők, hegyszakadékok titokteljes rejtekeivel. Csak reggel tartottunk pihenést óriási őrtüzek mellett, s igen sovány lakomával kellett akkor beérnünk.
– Mi a neved? kérdé tőlem a vezér.
– Terguszkó Jaroszláv, mondám neki. Ez jutott leghamarább eszembe. Ez pedig a Marianka apjának a neve volt. Ha már egyebet nem lophattam el tőle, jól esett legalább a nevét ellopnom.
Délben megint fölkerekedtünk s egyre mélyebb hasadékok közé bódorogva, a hol semmi embernyomra mutató út nem volt, végre belekerültünk egy olyan mély hegyi útba, a hol a kétfelé vált sziklafal egyike a másikba látszott beleilleni, kiálló csompóival és mély vápáival s úgy tetszett, mintha fönn még keskenyebb volna a sziklafolyosó párkánya, mint idealant, s mikor arra a keskeny égszalagra föltekintettem a fejem fölött s láttam a felhőket hirtelen elsuhanni a két szikla között, mindig azt hittem, hogy az egyik sziklafal omlik előre a másik fölé.
Végre eljutottunk a hajdemákok megerősített tanyájához.
Az egy minden emberi hatalommal daczoló, bevehetetlen erősség.
Egy roppant barlangszáda tátong elé a délfelé forduló sziklafal oldalából, mintegy tíz ölnyi magasban. A sziklafal azon a helyen oly meredek, hogy egészen előre hajlik s a felső párkánya épen messzire kirug; úgy, hogy onnan kötélen sem lehet a barlanghoz leereszkedni.
Hogyan jutnak hát el a barlangba a hajdemákok? az a nevezetes furfang.
Az átelleni sziklafalból, kissé távolabb, nem egészen szemközt a barlangszádával, szökel ki egy bérczi patak forrása. Ez a sziklaforrás valamikor azon a mély hegyszakadékon folyott le a völgybe, a míg a hajdemákok ide nem települtek ebbe a barlangba, mint egy erős várba.
Minthogy ezeket rablókalandjaik miatt gyakran üldözőbe vették a környékbeli nemes urak fegyveres hadaikkal, megtörtént a rablókon, hogy a megszállt sziklafolyosón keresztül nem férhettek hozzá az átelleni forráshoz, s ha a boruk is elfogyott, szomjaztak.
Ezért azt gondolták ki, hogy a két sziklafal közé, óriási fenyőszálakból egy nagy csatornát fektettek keresztül, azt belül szurokkal beönték, az alját pedig bevonták vaspléhvel, s aztán a másik szikla oldalán mély csatornát vágva, odavezették az egész patakot a saját barlangjukba. Ez azután ellátta őket elégséges vízzel, s egyúttal eszközül szolgált nekik egy furfangosan kifundált malomgép hajtására, melynek a kereke egy erős vaslánczot tartott folytonos tekergésben, a mire öblös kosarak voltak akasztva. Mikor a hajdemákok haza akartak térni, ezekbe a kosarakba beleültek s azok felszállították őket a barlangig, ha pedig ki akartak onnan jönni, megfordították a kosarakat s a gép leszállította őket. Nem került többe két óránál, az egész csapatot felvontatta az örökmozgó malom.
Ez hát jó volt a hajdemákoknak. De annál kevésbé tetszett a nemes uraknak.
Az elfogott patakvíz az eddigi medre helyett folyvást az átelleni barlangba szakadt s miután azt meg nem tölté, könnyen kitalálható, hogy valamerre útat keresett magának a sziklák üregei között s elment másfelé.
Ebből azonban a völgy mentében uralkodó nagy uraságnak, Siniavszky herczegnek, az a kellemetlensége támadt, hogy valamennyi őrlőmalma, fürészmalma, érczzuzója és bőrgyára volt az uradalmában, az mind víz nélkül maradt, a népes falvak népei, a kik vászonszövésből éltek, nem levén mivel fehéríteniök, mind elköltöztek másfelé.
De a nagyobbik baj aztán még Potoczky grófot érte, mert annak meg a túlsó hegyoldalban gazdag sóbányái voltak. Ez az egész hegyvonal tele volt sóval; maga az a tó is, a mi a barlang közepén a forrásvízből összegyült, ihatatlanná lett a sóolvadék miatt.
Hát a mióta a hajdemákok az «Osztrog» pataknak más folyást adtak, a jó Potoczky gróf el nem tudta gondolni, hogy mi leli az ő bányáit, hogy azokban mindenütt édes víz fakad föl s elönti a leggazdagabb tárnákat; ha egy helyen betömik, tíz helyen tör elő. Míg utoljára mind a két főúr rájött a veszedelem okára; akkor aztán egyesült erővel fogtak hozzá, hogy a rettegett hajdemákokat sziklaodújokból kipörköljék.
Addig, a míg azok csak a karavánokat rabolták ki, csak türték a rakonczátlankodásaikat; de már ez mind a kettőnek az elevenjére ment.
Az ellenük készített hadjáratot az erdélyiek és svédek háborúja elhalasztatá; a nemes uraknak a fegyvereseikkel a hadsereghez kellett menni, de a mint vége volt a háborúnak, s a tatár segítség hazatakarodott, mindjárt rákerült a sor a hajdemákokra s ezúttal egész rendes ostromzárolással kezdtek hozzá.
A barlang bejárása olyan nagy, mint a coblenzi székesegyháznak a kapuja, s kettős mellvéddel van ellátva, a miken lőrések vannak. A szemközti sziklafalból átvezetett patak nem a főbarlangnyiláson ömlik be, hanem egy mellékkürtőn, ott van alatta a malomkerék, mely a felhúzó lánczot feltekeri s egyúttal a malomkövet is hajtja, a mi a rozsot őröli. A barlangnak molnárja is van. Mindenféle mesterséget űznek benne. Van ott kovács, lakatos, szabó, csizmadia. S minthogy a barlangban sötét van, a kézművesek mindig gyertyánál dolgoznak. Hogy hol veszik azt a sok viaszgyertyát, azt csak később tudtam meg.
Az első barlangodú, a hová még az Isten napja besüt (a mennyire belesüthet az átelleni sziklafaltól) olyan alakú, mint egy lapos boltozatú terem. Ez meglehetősen száraz. Itt van a hajdemákok fegyvertára, mindenféle ócska ütő, verő, pukkantó szerszámok, grófi régiségtárakból elrabolva; azok között láttam egy hosszú csatakigyót is, egészen belepve a zöld rézrozsdával. Itt áll a gabona is, nagy kőhambárokba felhalmozva. Négyszáz ember számára kell annak kitartani, a kik hosszú ostromzárolásra vannak elkészülve.
Ebből a teremből egy keskeny, alacsony folyosó vezet a malomüreghez, a hol sohasem voltam s egy tágasabb nyilás a nagy barlangba, mely oly tágas, mint egy templom, hogy mikor az a négyszáz ember a közepén letelepedik, alig látszik meg benne. A boltozata oly magas, hogy egészen elvész a szem elől a sötétségben, a mit a fáklyák fénye nem bir szétbontani.
Ez óriás barlangüregből nyilnak aztán a kisebb-nagyobb odúk, a mikben a kézművesek dolgoznak, kik úgy hiszem, hogy mind a rablók által elhozott szerencsétlenek lehetnek, mert hogy valaki szenvedélyből tegye azt, hogy egész életén át ott üljön egy sziklaodúban s gyertyavilágnál a rablók számára szűrt meg bocskort varrjon, alig lehet elhinni.
Tőlem is azt kérdezte a vezér az első megérkezésemre, hogy hát én miféle mesterséget tudok? Megmondtam neki őszintén, hogy a pattantyús mesterséget tanultam.
– No majd meglátjuk, hogy le tudod-e tenni a remeket? dörmögé az öreg. Itt veszedelmes dolog ám valamivel dicsekedni, a mit az ember meg nem tud tenni. Majd mindjárt meglátod a példát.
A rablók ez alatt felhordták a tatároktól elvett zsákmányt, s azt mind felhalmozták egy melléküregbe, a hová csak egy pillantást lehetett vetnem, a míg a nagy zárkövet elhengerítették fölüle. A szemem káprázott a sok halomrahányt drágaságtól; biborpalástok, skófiumos asszonyköntösök, misemondó ruhák takarták köröskörül a falakat, fogasokra aggatva, s billikomok, szentségtartók, ezüst tálak és ezüst pásztorbotok hevertek szerte szét minden zugban.
Ha valaha fel akart volna oszlani ez érdemes társaság, minden tagja urrá lehetett volna az eddigi zsákmány után.
Az igaz, hogy nem is volt mire elkölteni a pénzüket. Evésről, ivásról gondoskodott a tele éléstár és pincze. Annyi szalonnát, kenyeret hordtak fel, hogy minden ember telelakhatott vele s a méhsert hordószámra ütötték csapra. Kifogyhatatlan tárházuknak a titkát a vezéren és leányán kivül senki sem ismerte. Az éléstár egyik nap olyan teli volt, mint a másik nap: a fogyatékot észre sem lehetett venni.
Az első este, a nagy diadalmas vakmerénylet után, nagy dinomdánommal folyt le. A jóllakott hajdemákok tüzet raktak, azt körültánczolták s mikor aztán már nagyon jól ittak, akkor körülülték a vezért és leányát, kik egy biborral bevont emelvényen foglaltak helyet, s előhoztak, inkább taszigáltak egy halavány képű ficzkót, a maguk fajtájából valót s odaállíták a vezér elé.
Akkor tudtam meg, hogy törvényszéket fognak tartani.
Furcsa szokás. Előbb a birák leiszszák magukat s aztán így felkészülve indulnak az itélethozáshoz. A hordóból merítik a római jogot.
– Jurkó! mondá a vezér a halvány ficzkónak, téged azzal vádolnak, hogy megfutottál gyáván az ellenséged elől s elmulasztottad a jeladást az előőrsön, a hová ki voltál állítva, hogy vigyázd meg, mikor jönnek a tatárok?
– Hát tehetek én róla? menté magát a vádlott. Engem kiállítottatok, hogy vigyázzak a tatárok jövetelére. A tatárok helyett aztán jöttek a farkasok. Úgy kisérik ezek a tatár sereget országról országra, mint a jó vadászkutya a vadászt. Rám rohant valami tiz. De bizony volt ötven. Hát ha meg hagytam volna magamat enni a farkasoktól, akkor hogy adtam volna nektek jelt. Én nem futottam el, csak behuztam magam egy faodúba s ott védelmeztem magamat, egy, ötven ellen, vitézül. Vitézség volt az tőlem, nem gyávaság.
– Hiábavaló beszéd, rivalt rá a vezér. Neked azt kellett tenned, a mit a vezéred parancsolt. Ha azt mondod, hogy nem voltál gyáva, álld ki a próbát.
– Ki is állom! hetvenkedett a legény, a mellét ütögetve.
Erre a vezér leszállt az emelvényről, leányát kézen fogva s azt mondá a társaságnak, hogy menjenek utána.
Valamennyien követték őt a barlang hátterébe, melyet eddig előlem éjjeli sötétség tartott eltakarva.
Ott, a terem végében hirtelen meredeken vált el a padlat a sziklafaltól s egy mély sötét örvénybe engedett letekinteni.
A mélység fenekét egy tó sötét tükre képezte.
A vezér egy szalmacsóvát vett a kezébe s azt meggyujtva egy fáklyánál, lehajítá a mélységbe. Az alászálló lángkoszorú megvilágítá az egész örvényt s a mint a földalatti tó szinére leért, még ott is tovább égett, köröskörül kimutatva a mélységnek pokolbeli pompáját.
Ekkor a vezér lerántotta leánya mellkendőjét a nyakáról, egy szép veressárga selyemkendőt, födetlenül hagyva a szép leány sima, gömbölyű vállait s hófehér keblét.
Azzal ledobta a kendőt a mélységbe.
– Nos Jurkó! mondá a vádlottnak, te mindig azzal kérkedtél a társaid előtt, hogy legvakmerőbb tudsz lenni valamennyi között. Olyan vakmerő már tudtál lenni, hogy meg merjed kérni a Madus kezét. Légy merészebb. Itt a jegykendő. Eredj utána, hozd fel!
Jurkó neki lódult az örvény szélének, hogy mindjárt ugrik, de a mint az örvényt elzáró korlátgerendához ért s letekintett a mélységbe, megvakarta a fejét, s nagyon savanyú képet csinált.
– Ugorj hát! kiáltozák a társai.
Jurkó áttette az egyik lábát a korláton, mintha lovagolni akarna rajta; megint lenézett az örvénybe s aztán megint csak visszaemelte a lábát.
– Majd az ördög ugrik le tinektek ide a pokolba! Hiszen soha se jöhet fel onnan az ember!
– Hah, te gyáva! kiáltozának rá akkor minden oldalról, s rárohantak, megragadták, elvették a fegyvereit, megtépték a csimbókjait, s azután hajánál fogva elhurczolták.
A barlang falában volt egy hosszú repedés, oly keskeny, hogy csak egy ember férhetett rajta keresztül; annak a nyílását egy nehéz sziklalap födte. Hat embernek adott dolgot ezt a sziklát elmozdítani.
Az ordítozó, jajgató áldozatnak kezébe adtak egy szál égő viaszgyertyát, azzal belökték e szűk sziklarepedésbe s azt megint lezárták a nagy kőlappal.
A czimborák kaczajordítása elnémítá az elevenen eltemetett jajgatását ott a kőlap alatt.
Következett a «haláltáncz», a minél borzasztóbbat én soha életemben nem láttam. A szép Madus halottnak tette magát s úgy kellett véle egy sort tánczolni mindenkinek, mint egy halottal.
Mikor rám került a sor, akkor azt mondá a vezér:
– Hohó, ficzkó, te még nem tánczolsz a Madussal. Még te nem lettél fölvéve a társaságba, nem tetted le a próbát. Pedig te is azzal hetvenkedtél, hogy meg mered kérni a Madus kezét.
– Állok a szavamnak.
– No akkor én is állok a szavamnak. Ott a jegykendője a tó szinén; hozd fel. Hadd látom, mersz-e utána ugrani.
– Én merek!
(– De csak nem tetted meg azt a bolondot? kiálta közbe a nagyherczeg.)
(– Bünös istenkisértés, tisztátalan asszonyi állat iránti gerjedelemből», diktálta a soltész a jegyzőnek.)
– Megtettem biz én; de hát kérem a birák urakat, ebből nem csinálni egy marginális gonosztettet a részemre; mert először is kénytelen voltam vele. Vagy ugrom, vagy becsuknak engem is a kőrepedésbe, a hová a gyávákat eltemetik. Azonfölül pedig tudtam jól, hogy semmit sem koczkáztatok. Diákkoromban sok mindenféle bányát láttam, többek között sóbányát is. A mélységbe vetett szalmakanócz lángjánál felismertem az örvény aljában azokat a vereshagymaformán egymásra hajló sötétkék rétegeket, a mik a sóbányákat jelzik, s könnyü volt kitalálnom, hogy az a sötét víztükör ott alant sós tó, a miben az ember el nem merül; sőt a második égő szalmacsutak fényénél még azt is fölfedeztem, hogy e tóhoz a barlangból a túlsó falba vágott meredek lépcsőzet vezet le; tehát semmit se koczkáztattam. Az ellen pedig, hogy az én drága kedves Madusomat tisztátalan asszonyi állatnak nevezze akárki, ünnepélyes óvást teszek. Ő tiszta volt és ártatlan: – rám nézve, míg élt, angyal a földön, s holta után védszentem a mennyországban, a kinek megsértéseért kész vagyok bárkivel ordáliákat vívni, ellenfelem pánczélban, én magam selyemruhában, kopjával, karddal, szeges buzogánynyal. S el vagyok szánva nem folytatni addig vallomásomat, a míg vagy e passusa a protocollumnak nem emendáltatik, vagy pedig az elnök, ha fenn akarja kifejezését tartani, velem meg nem verekszik.
(– No, soltész uram, mondá a nagyherczeg, a reusnak igaza van, már most vagy tessék kiigazítani a dictatumot, vagy tessék vele megverekedni karddal, kopjával, szeges buzogánynyal.)
(Az előbbi expediens választatott s aztán így hangzott a bűn czíme: bünös istenkisértés, egy tisztességes hajadon iránti kegyes indulatból.)
(– Nos most már ugorhatsz!)
– Nem is mondattam ezt magamnak kétszer; felugrottam a karfára s onnan egy hatalmas lódulással ellökve magamat, szabályosan egymáshoz szorított bokákkal, repültem alá a mélységbe.
Mintha toronyból ugrottam volna alá, perczről-perczre sebesebb lett az esésem, az utolsó perczben úgy zúgott a fülemben az áthasított levegő hangja, mint egy növekedő mennydörgés. Egyszerre aztán megsiketültem: a víz összecsapott a fejem fölött. Szemem, szám érezte, hogy csupa méregsóban uszom. Egy perczig eszembe jutott, hogy imádkozzam. «Édes Jézus!» A szám egyszerre tele lett sós vízzel. Hanem a másik pillanatban már fenn voltam a víz szinén, hónaljig kiemelkedve belőle. A sótengerszem nem engedi elmerülni az embert. A víz fölött uszkáló szalmacsóvák lángjánál megtaláltam a szép Madus mellkendőjét s azt a nyakam körül csavartam. E perczben a hajdemákok biztató rivallása hangzott le hozzám, a mit a barlangboltozat viszhangja pokolbeli üvöltéssé sokszorozott. Mikor föltekintettem, az a sok fáklyafény ott a magasban, a beláthatlan sötétség közepett, olyan látvány volt, mintha a gyehenna firmamentumán égnének véres csillagzatok.
Két-három rugással kiusztam a sóstóból a kiszemelt ösvényig, mely hosszú sor lépcsőzetben vezetett fel a barlang felső karzatáig. A hajdemákok ezen az úton látják el magukat az ételükhöz való sóval.
Száznyolczvan volt a lépcső. Én kilenczvenet csináltam belőle, átugrálva minden másodikat. A leugrástól nem telt el három percz, hogy ismét ott álltam a Madus előtt, tetőtől talpig fehéren a sótól, mint egy bepúderezett ördög.
Az én kedves Madusom szemérmetes mosolygással fogadott engemet, a mint a rablók a vállaikon visszahoztak s egy csodálatos szép virágot nyomott a kezembe, a mit sokáig viseltem a keblemen. A fölötti örömemben meg is akartam őt csókolni; de a harámbasa megfogta a galléromat s visszarántott.
– Hohó, ficzkó! Ez még csak a keresztelő volt: hátra van még a bérmálás! Előbb át kell térned a vallásunkra. Mert a fejedelem leányát csak hasonló vallásbelinek szokták odaadni. No iszen, énnekem ez volt épen a leggyöngébb oldalam. Azt mondtam, hogy nem bánom.
A vezér mindjárt intett egyik társának, hogy készüljön a czeremoniához.
Ez volt a pópa.
Mindjárt gondoltam, mert ez tudott leghatalmasabban inni és dalolni a lakománál valamennyi között.
– Mert lásd, magyarázá a vezér, a ki a mi társaságunkba belép, annak mind új nevet kell fölvenni. Az én nevem az, hogy «Nyedzviedz», a mi azt is teszi, hogy «medve», de meg azt is, hogy «nincsen párja». Azért hívják úgy, mert a medve soha sem jár a párjával. Hát neked mi nevet adjunk a bérmálásban?
Ekkor aztán előálltak a bérmáló keresztapáim: az egyik azt mondta, hogy legyen a nevem «szczupák» (csuka), a miért oly jól tudok uszni, a másik «lyabedz»-nek ajánlott (hattyu), én azonban azt mondtam nekik, hogy nem az uszásban van az én fővirtusom, hanem a bombardérozásban, nevezzenek «barán»-nak (kos).
Ez alatt a nagyszakállú rabló felöltözött pópának. Nagy aranyos süveget tett fel a fejére, a mi nagyon illett a hájtól csepegő csimbókjai fölé, a gunyája hegyébe öltötte fel a nehéz aranyvirágos palástot s még két óriási aranyhimzésű papucsot is öltött fel, a mik valami szentnek az ereklyéi lehettek nyilván, mert bocskorostúl elfért benne a lába; a kezében pedig egy nagy massziv ezüst keresztet emelt. S énnekem az a gondolatom támadt ebben a pillanatban, hogy ez a pópa ebben az aranyos palástban azzal az ezüst feszülettel egy másik pópát agyonütött bizonyosan azért az aranyos palástért.
Azután elkezdett velem mindenféle hókusztpókuszt csinálni, a minek csak a formája volt, azt hiszem, a liturgia, mert a szavakat nem értettem, görögül voltak; hanem azt vettem észre, hogy a hivők gyülekezete nagyon jókat nevet rajta; bemázolta nem tudom mivel az orromat s úgy befüstölt, hogy majd megfulladtam bele; utoljára, a mint rám adta a «Barán» nevet, a hogy szokás, püspöki mód szerint, pofon ütött. De a pofon épen nem püspöki tenyérrel volt adva, hanem goromba haramiamarokkal, hogy a fülem is megcsendült bele, s a mint térden álltam, csak a tenyerem tartott fenn, hogy hanyatt nem estem.
De már ennek fele se ceremonia.
Én sem voltam rest, fölugrottam a térdemről s adtam vissza egy olyan pofont a bérmáló keresztapámnak, hogy elől repült az arany süveg, azután a pópa, leghátul az arany papucs.
(«Actus majoris potentiæ contra ecclesiasticam personam!» diktálá a soltész az új bűnt. – Ő kegyelmessége azonban a hasát is tartotta, úgy kaczagott. «Csakugyan furcsa lehetett!» – aztán nem excommunikáltak érte rögtön?)
Dehogy excommunikáltak; attól fogva lettem nagy emberük. A vezér oda jött hozzám s megveregette a vállamat.
– De már látom, hogy derék ficzkó vagy, ha már a papnak is vissza mered adni a pofont.
Akkor aztán még egyet ittunk az én bérmálásom örömére, mely után egy fáklyán kívül a többit mind eloltogatva, kiki lefeküdt a maga bundájába takarózva.
Azt kiszemeltem a félsötétben is, hogy az én Madusom számára magasan a sziklaoldalban volt vetve egy odúba a fekhely, a hová csak kötéllajtorján lehetett felmenni s azt ő felhuzta maga után.
Azontul aztán csak a négyszáz ember horkolása hangzott, rémséges morajt költve a tágas barlangban, meg a patak zuhogása s a malomkerék dübörgése a szomszéd odúban.
Egyszer aztán a kiállított őr kürtrivallása jelenté a reggelt, mire mindenki talpra ugrált s várta a mellékodúból előjövő vezér parancsait.
Minden ember számára volt valami munka kitalálva. A hajdemákok ezt a barlangot, úgy vettem észre, hogy időjártával mindenféle földalatti folyosókkal, lépcsőkkel és karzatokkal látták el, a miknek eleinte nem is értettem meg a czélját.
Engem azonban Nyedzviedz, Madussal és néhány főemberével együtt, kivezetett az előbarlangba, a hol a fegyvertár volt.
Oda vitt ahhoz a csatakigyóhoz, a miről már említést tettem, nagyot rugva rajta a lábával.
– No hát ide nézz Barán! mondá; ha azt állítod, hogy te pattantyús vagy s tudod, hogyan kell az ilyen czudar jószággal lőni, hát süsd el ezt. Ezt a nevezetes ágyut mi a Potoczkyak várkastélyából raboltuk el, az egész fegyvertárukkal együtt. Tizenhat ember hozta a vállán idáig, minden kétszáz lépésnél fölváltva. Aztán mikor már itt volt, akkor láttuk, hogy nem ér semmit. Mikor először megtöltöttük, szépen lefektetve így a földön végig, négy legényt ráültettem, mint a lóra, hogy tartsák egyenesen; én magam czéloztam, hogy kilőjjek vele a barlang kapuján; a Buk, a Boczián, meg a Zoráw pedig itt hátul álltak, hogy nézzék mi lesz belőle; hát a mint a tüzes vassal elpukkantottam a töltést, az ágyu úgy fölcsapott a magasba, hogy a rajta ülő négy legényt mind a barlang tetejéig dobta, a golyó meg, nem hogy kiment volna ezen a nagy barlangkapun, hanem belefuródott oda a padmalyba. Most is ott van, ha akarod látni.
Véghetetlenül nevettem rajta.
– No csak nevess! Mondá Nyedzviedz. Azért másodszor is tettem vele próbát. Most már kötelet hurkoltattam a gazembernek a nyakára, hogy föl ne ágaskodhassék s annálfogva kétfelől lekötöztettem czövekekhez. No most rugj föl, ha tudsz! kiálték neki, a mint elsütöttem a tüzes vassal. Nem is ágaskodott most föl, hanem kapta magát, olyat szaladt hátra felé, minden czöveket kirántva, hogy a Buknak a jobb lábát, a Bocziánnak a bal lábát, a Zoráwnak meg mind a kettőt eltörte, a golyóbist pedig oda lőtte a szegletbe, a hova az ördög se czélzott volt. No már most mutasd meg te, hogy tudod elsütni.
– Oh te ostoba medve! kaczagék rajta. Ugyan jól jártatok, hogy az a rozsdás jószág szét nem szakadt száz darabra a lövés alatt s mind agyon nem ütött benneteket, érdemetek szerint, hisz az ágyunak először is olyan fényesre kell tisztítva lenni, mint egy tükörnek; aztán ki látott ágyut a földön fekve elsütni? Hisz annak ágyutalp kell, meg kerekek.
Hát ezt ők maguktól hogyan találták volna ki?
A mint a nevezetes tudományt fölfedeztem a medve előtt, rögtön rendelkezésemre bocsátotta a társaságnál levő bognárokat és kovácsokat, hogy az én útmutatásom szerint segítsenek egy olyan fortélyos szerkezetet építeni, a miről az ágyut úgy el lehet sütni, hogy az ne annak a lábát hordja el, a ki a háta mögött áll. Én magam pedig hozzáfogtam az ágyunak fényesre csiszolásához, a mi a százados rozsda miatt nem csekély munka volt.
Ennek a siettetésére pedig ugyan nagy szüksége volt a hajdemák köztársaságnak, mert a mint a tatárok elvonultak Lengyelországból, Rákóczy fejedelem magyar seregét rabul hurczolva Krimiába, a váraikba visszatért lengyel főurak rögtön hozzáláttak a hadjárt alatt elhatalmasodott rablóhadak megfékezéséhez.
A hajdemákok portyázó csapatai mindenünnen azzal a szomorú hírrel tértek vissza, hogy a Preszjaka völgyből kivezető utak mindenütt fegyveres hadaktól vannak elállva s a kalandorok zsákmány helyett betört fejeket hoztak haza.
Ezuttal a két nemes úr egész egyetértéssel és kicsinált haditerv szerint fogott hozzá a hirhedett rablóhad megostromlásához.
Azok azonban csak nevették mindazt.
Mikor már bizonyosak voltak felőle, hogy el vannak zárva a külvilágtól, Nyedzviedz attól a naptól fogva elkezdett minden embernek kettős adagot osztani ételből, italból.
Magam is bámultam rajta, honnan vesszük mi azt a tömérdek élelmi szert ebben a barlangi erődünkben? Még friss kecske- és juh-hust is kaptunk mindennap, pedig az egész barlangban semmi eleven állat nem volt látható. Ezalatt a megszálló seregek egyre jobban előre hatoltak a völgyszorosban.
A hajdemákoknak ugyan volt egy régi stratagémájuk, a mivel a hebehurgya megtámadókat gyakran csuffá tették. Egy mesterséges alaguton át, egy földalatti zsilip felnyitásával azt az egész sóstavat, a mi a barlang fenekén meggyült, a völgyszorosba lezúdíthatták s azzal az ott felnyomuló ellenséget elseperhették. Hanem a Sziniawszky harczosai már értesülve voltak erről s egy ködös éjszaka után, mikor késő délben sütött csak ki a nap, arra ébredtünk, hogy a völgyünkön keresztül egy kőfal van emelve, mely azt egészen elzárja. A kősáncz cyclopsi mód szerint épült, a szerteszét található nagy sziklatömbökből, s az alján egy félkerek boltozat volt hagyva, a min keresztül a lezudított víztömeg csendesen és kárnélkül lefolyhasson.
Ez már baj volt. De a baj még növekedett. Másnap, harmadnap a sziklafal megint magasabbra emelkedett s minden rétege el volt látva lőrésekkel.
Én előre megmondtam Nyedzviedznek, hogy mi lesz ebből? Ha az a sziklafal olyan magasra fog emelkedni, hogy egyenlő lesz azzal a facsatornával, mely a mi patakunkat a tulsó sziklafaltól az innensőig vezeti, akkor a Sziniawszkyak egy jó bástyapuska segélyével egy kötelet lőnek át rajta, a kötél segélyével egy erős vaslánczot huznak rajta keresztül s akkor azzal a vaslánczczal leszakítják a mi egész csatornánkat.
Akkor aztán elveszhetünk szomjan. Mert akármennyi vizet összegyűjtünk is ebben a barlangban, az a sóskőtől mind ihatatlanná válik.
– De még annál nagyobb baj is lesz ebből, dörmögé Nyedzviedz, a mit te még nem tudsz!
S attól fogva nagyon haragos lett.
A hajdemákok többször megkisérték éjszaka megtámadni az ostromlók emelkedő falát, de azokat mindig ébren találták, s olyan jól lettek üdvözölve a számos lőrésből, hogy mindig véres fejekkel kerültek vissza.
Most már csak egyedül bennem volt minden reménységük, meg a csatakigyóban, a mit én az alatt szép fényesre kicsiszoltam; az ágyutelep elkészült az én utasításom szerint, a hozzávaló golyókat is megöntettem.
Ez alatt az ostromlók bástyája egészen elérte már a fenyegető magasságot. Egyenlő volt a mi facsatornánk színvonalával.
Mikor készen voltak vele, nagy dob- és trombita-szóval adták jelét diadalmas örömüknek. Azon a napon, a hogy a kőmüvesek szokták, mikor egy fallal elkészülnek, hogy a májusfát kitüzik, szalagokkal, palaczkokkal és narancsokkal fölékesítve, úgy ők is kitüztek a fal ormára egy magas bitófát, tetején a vesztőkerékkel és pallostartó karral; mintegy előre kimondva a halálitéletet a kelepczébe szorított rablókra.
S a hogy előre megjósoltam a szándékukat, maga a pulkovnik állt ki a fal tetejére, a hol bizonyos volt, hogy a mi puskáink golyói el nem érik, s a bástyapuskát lefektetve a három lábra, a mi vízvezetéki csatornáinkat czélozta meg vele.
– No most ide nézz! mondám Nyedzviedznek, s én is megczéloztam az ágyummal az ellenséges helepolis ormát.
Az is lőtt; én is lőttem. Hanem az én lövésem dördülése után már nem volt se bitófa, se pulkovnik a falon. Maga az orom is lerepült messzire.
A második lövéssel aztán a kőfal alját vettem czélba.
A hatodik lövésnél iszonyú robajjal dőlt össze az egész kőfal, maga alá temetve tömérdek muskétást, kik a lőréseket megszállva tarták, egy sem menekült meg élve.
Most azután a hajdemákok nagy rivallgással törtek elő a barlangból, a láncz kosarain leereszkedve s nekirontottak a megrémült ostromló hadnak; s míg azok a völgybe szorultakkal verekedtek, azalatt én a csatakigyómat egészen ki a barlang szájához vontatva, a távolból segélyül érkező Potoczkyakra ágyuztam a hajdemákok fejei fölött, úgy hogy azok tökéletes diadalt vettek mind a két gróf banderiumain, s egész a váraikig verték őket, még a hostádjaikat is prédára vetve.
Ilyen hatalma van az ágyunak, a ki tud vele bánni.
(– Ez elég nagy gonosztett volt mára, mondá a nagyherczeg. Úgy hiszem mindnyájan aludni mehetünk vele, Istennek ajánlva lelkünket. Holnap majd folytassuk a vallatást.)