Egy játékos, a ki nyer: Regény

VAKOK ÉRTEKEZNEK A SZINEKRŐL.

Ez az éj eltelt az így szerzett élelmi szerek elhelyezével. Tündérmese volt ez, olyan mint a «terülj meg abrosz!» regéje. El kellett fogadni, hogy igaz történet. – Hisz ennek az egész sziklaországnak a históriája maga sem más, mint a tüneményes regék halmaza, nem lánczolata.

Másnap Axamita nagy lakomát csapott a várban Milióra számára. A mit az meghagyott, elfogyasztotta ő: katona gyomra volt. Bor is került az asztalra, jó dalmata vörös bor. Abból Miliórának igen kevés kellett, Axamitának annál több.

A bortól beszédessé lett a két leány, előhoztak egyet is, mást is. Az uskókok rettenetes hatalmát, a rovinai lázárok nagy örömét, aztán a Deli Markót. Azt egyik jobban le tudta irni, mint a másik. Nagyon megnézték. A süvegtollától a himzett topánkájáig le tudták őt rajzolni. De a belső emberre nézve nagyon eltérők voltak a néző pontjaik. Axamita egy fenevad kalózt látott benne (őt árboczhoz kötözteté), Milióra ellenben egy fejedelmi nemesszívű lovagot.

– No, ilyenné lett, a mikor a kisasszonyt meglátta, hagyta rá Axamita.

– Oh bizony nem akkor. Mert még a szinemet sem látta, a mikor téged szabadon bocsátott s megalkudott veled a lisztre.

– No hát nem jól mondtam. Csak hallotta még a kisasszony szavát, arra juhászodott meg. De ez igaz. Mert hát úgy történt a dolog, hogy mikor én Fiumében partra szálltam, egyszerre körülfogtak az uskókok, én pedig nem tudtam róla semmit, hogy Fiumét elfoglalták. Azért, mert katonaruhában járok, s mert kardot rántottam, úgy védelmeztem magamat, mindjárt fel akartak kötni egy árboczra. Arra én megmondtam nekik, hogy leány vagyok; tudom, hogy az uskók, a ki leányt öl, meg van átkozva. Akkor aztán vezérük elé vittek. Deli Markó kikérdezett, hogy mi járatban vagyok? Én elmondtam neki mindent, hogy egy árva, elhagyott kisasszonyt szolgálok a Frangipani várban, annak akarok a pénzemen kenyeret vásárolni, meg a rovinoi nyomorultaknak, a kik éhen halnak. Láthatja, hogy ez az én pénzem, a hogy azt félreraktam mindenfelé való táborozás alatt, van közte olasz bajocco, francia sous, orosz kopek, bajor batzen, ereszszen utamra. Erre azt mondta a Deli Markó: «no majd meglátom, hogy igazat beszéltél-e? odaviszlek a Frangipani várhoz, s ha van ott elátkozott herczegkisasszony, meg pofátlan emberállatok, hát akkor annyi kenyérnek valót adatok a pénzedért, a mennyi elég lesz valamennyiteknek, de ha nem mondtál igazat, felhuzatlak az árboczra.» Azzal mindjárt kiköttetett s addig mindig fenyegetett, a míg a puntáról a kisasszony szavát nem hallotta. De olyan is volt az, mintha a mennyországból kiáltott volna alá valami Szerafim.

– No meg a rovinoi lázárok kiáltása is ott a háztetőkön.

– Az meg olyan volt, mintha egy pillanatra kinyitnák a pokol szelelő lyukát s az elkárhozottak üvöltése hallatszanék fel chórusban.

– Arra aztán mindjárt szabadon bocsáttatott, látod?

– Meg is alkudott velem könnyen, de mégis az egész dereglyét rakományával együtt csak akkor adta ki, mikor a kisasszonyt meglátta.

– S nem is pénzért akarta már adni, egy csókkal is beérte volna.

– De azt nem kapott a czudar!

– Te! ha erővel elrabolta volna tőlem azt a csókot, akkor én most kétségbe volnék esve miatta; de hogy önkényt nem adtam meg neki, mikor kérte, azért nagyon fáj a szívem.

– Az aztán nagy baj.

– Pedig hát én azt sem tudom, hogy mi az a valódi csók?

– Én sem.

– Édes az, hogy úgy kivánják? Éget az, hogy félni kell tőle? Mikor kimondta azt a szót, szívem oly sebesen kezdett el dobogni; csupa láng lett az arczom tőle, a másik pillanatban meg aztán reszketni kezdtem, még a fogaim is összeverődtek.

– Igézet az.

– Vajjon ha megcsókoltam volna, az történt volna-e, hogy az én lelkem ő vele megy, az övé meg itt marad?

– Tartok tőle, hogy az így is megtörtént.

– Hátha az ember csak úgy a lelkében csókolja meg a másiknak a lelkét, az is vétek-e?

– Úgy gondolom, hogy az.

– Hátha az embert álmában éri az, hogy megcsókol valakit, azért is megbünhődik-e?

– Álmában bizonyosan.

– De hát álmában az embernek nincsen esze. Aztán álmában nincs itt a Frangipáni várban, hanem szép-szép vidékeken jár, a hol minden férfi, asszony, skarlátpiros ruhát hord és balladákat énekel.

– Jobb abból fölébredni! Az embernek álmában még jobban tud fájni a szíve, mint ha ébren van.

Milióra elnevette magát.

– Tudod, hogy min kaczagok most? Hát olyan drága egy csók, hogy egész dereglyét rakományostól kinálnak érte?

– Biz az olyan.

– Hisz akkor én egy egész flottát szerezhetnék össze csupa csókból!

– Szent igaz. Én láttam is már olyan nőket, a kik azt meg is tették. Gyémántokat, palotákat, herczegi koronákat vettek csókokért. Többet ér az a föld minden kincseinél, többet ér a mennyei üdvösségnél. Legalább azt mondják.

– De hogyha jobb a mennyei üdvösségnél, akkor annak is jó a ki adja.

– Én is azt hiszem.

– De hát akkor a férfi miért kinál még árt is érte?

– Azért, mert a férfi a kérő, ezt úgy rendelte az Isten. A párisi tatár táborban gyémántokkal fizetik meg a csókot, az igazi tatár táborban tevékkel, juhokkal, de mindig a vőlegény a nagylelkű.

– Hát az nincs sehol, hogy a csókot csak csókért adják cserébe?

– Olyan országban még nem jártam.

– Miért van az?

– Azért, mert az arának csak egy kincse van, a mit odaadhat.

– A szépsége?

– Nem bánom, legyen a szépsége.

– De hisz a leány szemében a vőlegény még sokkal, sokkal szebb.

– Azt én nem tudom.

– Mit gondolsz? vissza fog-e ő még egyszer ide jönni?

– Félek tőle, hogy visszajön.

– Miért mondod, hogy félsz?

– No csak azért, mert Deli Markó lehet, hogy a maga sziklafészkében fejedelem, vajda, de a császár birtokában csak rablóvezér, harámbasa, a ki ide csak pusztítani, zsákmányolni, öldökölni jár.

– Mit vehetne el mitőlünk?

– Tőlem semmit, de más valakitől elvehetne valamit.

– Gondolod, hogy azt a megtagadott csókot? De én azt akkor sem adnám meg.

– Mondtam már, hogy az uskókok erőszakos emberek. Ők semmit sem úgy vesznek, a hogy más. A leánykérés sem járja náluk, hanem a leányrablás. Nem is menyasszony, a kit nem úgy ragadtak el erőszakkal. Hogy itt a Frangipáni várban nem fogja követelni a maga csókját a Deli Markó, a felől nyugodt vagyok; a Marguerita névtől az uskók is retteg, jobban, mint a csumától. A fejét nem félti, hanem a pofáját igen. A vallást nem tartja, hanem a varázslatot féli. Láthattuk, hogy még csak a partra kiszállni sem volt kedve a kétszáz rabló közül, de csak egynek sem, a kik pedig a pólai kikötő ágyúi torkának is neki mennek. De hogy ha egyszer a Deli Markónak eszébe jút betörni ebbe a várba, s igaz uskók leánykérő módjára nyalábra kapni a kiszemelt aráját s aztán elfutni vele a tengerre, vagy az erdők közé, a hol aztán már nincs hatalma a varázslatnak, hát az ellen nem tudom, hogy mi oltalmat ad Isten?

– Hát látod-e, Axamita: most mondok neked valamit. Én, a mióta ezt a férfit megláttam, nem tudok egyébről gondolkozni, mint ő róla; álmodni sem tudok egyébről, mint ő felőle. Olyan én előttem, mint egy csodatevő szent. Akárhova nézek, mindenütt őt látom, az ő szép szemeit, az ő gyönyörű arczát, az ő imádni való ajkait. Ezeket az ajkakat én százszor összecsókolom, az egész alakot karjaimmal átfonva tartom, magamtól el nem eresztem; mondok neki olyan szavakat, a miket jaj, ha meghallana ez a tiszta levegő! Hanem ha ez az ember idejönne hozzám hivatlanúl, engedelem nélkül s ha szemében, szájában a tündérek varázsát hordaná is, s ha magára a királyok pompáját felrakná is, s ha kivont karddal, tüzelő fegyverrel fenyegetne is, így kényszerítene, hogy menjek el innen vele, hát nem mennék el. Ha erőszakkal elragadna, védném magam a tőrömmel, a tíz körmömmel, még sem hagynám magam elragadni. S ha erővel elvinne magával, ha a kezeim megkötözné, a fogaim közé szorítanám ajkaimat, s addig fojtanám vissza a lélekzetemet, míg meghalnék bele, de még sem adnám meg neki azt a csókot, a mit nem akarok neki megadni.

– Ezt elhiszem, szólt Axamita. Ez egészen igaz. Én is úgy képzelem. Hanem ha egyszer úgy találna ide vetődni Deli Markó, mint üldözött földönfutó, megtépve, lerongyolva, megsebesítve, oltalmat, menedéket könyörögve a maga élő védszentjétől: hogy akkor ezzel a nyomorult földönfutóval nem fog-e a védszentje is elfutni innen? ezért nem merném a kezemet a tűzbe tenni!

Milióra nagy bámúlásra nyitotta fel sötét mélytüzű szemeit, mint a ki előtt egy látvány bontakozik ki. Valóban ilyen csábalakban még nem mutatták az álmai eszményképét… Rongyosan, véresen, futó vadként menekülve… Ez a legveszedelmesebb ábrándkép egy imádott férfialaknál. Jó volna nem álmodni róla!

A GUZLA.

Az uskók fejedelem várát még nem irta le se toll, se rajzón. Idegen, a kinek az a sors jutott, hogy azt megláthassa, nem beszélte ki, hogy mit látott? Nagyon jó oka van a hallgatásra a póznára tüzött fejnek. Ilyenek szokták ékesíteni a vladika várának ormait minden időben. Ez az ő ornamentikája.

Ez a vár nincs Segna városában; tekervényes mély hegyi utak vezetnek odáig, a miken még paripa soha sem járt (kivéve a mesékben megénekelt királyfi lovát, hanem az természetesen olyan ló volt, a melyik egyik hegytetőről a másikra tudott ugrani), s a hol a sziklafolyosó megnyilik, egy mély völgy tárul elé, a minek a ködülte fenekén fekszik a vár, körülfogva mint egy amphitheatrumtól, meredek sziklafalaktól, a miknek hegyes csompói meztelen, kopáran nyúlnak fel a felhőkbe. Élőfának hire sincs az egész völgyben, csak boróka-bozót zöldül a sziklák közt, a mit nem rághatott le a kecske. Vetés sem zöldűl sehol. Itt nem dolgozik senki; nem szántanak, nem aratnak. Csak mindig mulatnak, vendégeskednek. Másutt legalább az asszony dolgozik, annak a keze munkája látszik a szikláktól elfoglalt piczi kertecskében, itt az sincs; az asszonynak az a dolga, hogy szép legyen. Aztán meg, hogy vitéz legyen. A szemeit nem ronthatja hímzéssel, varrással, mert azokra szüksége van a czéllövésnél.

A szikla-oldalba vágott, hosszú lépcsősor vezet fel a várkapujáig, az egész építmény hasonlít valami kész romhoz, a minőket a Vág-melléki hegytetőkön külömbeket látunk, épen olyan meztelen falak, egymásra téltúl illesztett kőkolonczok halmaza, miket még a vakolat sem ragaszt össze, külömbséget csak a tető képez; korhadt faderekakból a rendetlen szarúfák, a miken még a kéreg is rajta van; itt zsindely, amott venyige-kéve a födelék; egy tornyot épen réztető diszít; azt bizonyosan valami hajótörött gálya fenekéről fejtették le. Az északi bástya ormozata végig terítve van kifeszített juhbőrökkel, a kapubejárat tömör boltozatából azonban három hosszú rúd mered elő, a miknek mindegyikére levágott emberfő van tűzve; az egyik fejnek hosszú szakálla van és turbánja, a másiknak kurta bajusza és medve-kalpagja, a harmadik simára borotvált, veres lecsüggő sipkával. Egy teljes politikai programm, világosan érthető.

A várudvar elég tágas, akár tánczra, akár verekedésre; a napos oldalát szőlőlugas futja körül, bemohosult indáival. Imitt-amott nyaktörő rozzant folyosó vezet egyik lakosztályból a másikba, a mik mind arról nevezetesek, hogy nyilás ugyan van elég a falon, de becsukni való ajtó, ablak sehol. A hideg ellen ott van a bunda, meg a tűzhely; ki zárná ki a szabad levegőt a házból? Az uskókok nem ismerik a rheumát.

Csak épen a fejedelem ágyasházának van ajtaja, az azután vasból van, lőréssel ellátva. Agynak ugyan hire sincs benne, mert ilyenen az uskókoknál a király sem hál, hanem vannak egész halommal drága keleti szőnyegek a földön és a falakon, s pompás fegyvereknek egész gyüjteménye.

De a mi a legnagyobb nevezetessége a fejedelmi hálószobának, az a «Krónikák fája». A terem közepén van felállítva egy hatalmas tölgyfatörzsök, terebélyes ágaival a boltozatig nyuló. Ez alulról kezdve meg van rakva sürűn – felszegezett emberfülekkel. S az uskókok vénei meg tudják nevezni végtől-végig, melyik fül melyik csatában megölt hatalmas ellenségé volt, velenczések, osztrákok, törökök, görögök, spanyolok, horvátok, még szerecsenyek is. Egy egész tárgymutató, fülekre felosztva. A tuskónak még sok ága van üresen, mely új fejezetczimekre vár. Ez az uskók nép «arany könyve». Ez egyúttal azoknak a hősöknek a neveit is hirdeti, a kik ez ellenségeket megölték. Mindegyikről szól egy ballada, s azt éneklik a guzla mellett.

Ah, az a guzla hatalmas egy alkotvány. Abban van egy népnek a története, alkotmánya, igazsága, abban vannak a törvényei, a polgári és büntető codexe, a vallása, a canonai, a nemzetközi szerződései; abban az európai garantiái, a mandátumai, stipulatiói; abban van a programmja, a politikai hitvallása, abban van a meghalt czár testamentuma, a próféták jóslatai, a költők és államférfiak minden édes és keserű hazugsága! A mult, jelen és jövendő. Lehetetlen dolgok, a miket mindenki hisz és a mik talán nem is lehetetlenek. Ez mind benne van a guzlában.

Ez a guzla pedig egy idomtalan brugó, hasonló a mi czigányaink bőgőhegedűjéhez: egy öblös félhordó forma alkotvány, behúzva kecskebőrrel, s ellátva hosszúnyakú fogantyúval, a mire négy húr van felfeszítve. Ott lóg ez minden csárda szobafalán a dalmata tengerpart vidékein. A jövőmenők csak leveszik a falról, a míg az ürü megsül a tűznél, muzsikálnak rajta, s énekelnek hozzá. Olyan muzsika az, hogy minden ember tudja; a görbevesszőből készült nyirettyüt hol a vékony húron, hol a vastagon kell végig húzni: mindjárt zene lesz belőle. Szép zene: megértik; a nóta is olyan hozzá: egyszer le, másszor fel, néha nagyon fel, néha meg nagyon le; búskomor melódia. Soha sem szedte kottára senki, tetszés szerint hagyja magát idomitani; azért mégis úgy elszomorodik rajta, a ki hallgatja. Hát még a ki a hozzávaló verseket is szívére veszi. Szerelmes történetek, a mik rendesen halálon végződnek. Az anyák természetesen gonoszok: nem akarják a leányaikat ahhoz adni, a kit szeret. A szerető természetesen hős, azaz, hogy zsivány, a vetélytárs pedig zsarnok, aristocrata: hajdu, vagy pandur. Nagy vérontás lesz annak a vége. Vannak, a kik hőskölteményekre is fel tudják a guzla húrjait ajzani. Azok már öreg guzlások. Mert itt nem a fiatal hangot illeti meg az éneklés, hanem az öreget. S aztán ahhoz jó emlékezet is kell. Meg a fiatalnak nem is illenék, hogy a hajdani hősök vitéz tettei fölött gajdoljon, mikor neki módjában van, hogy hasonló csodadolgokat maga kövessen el; ellenben az öreg szemeknek már nagyon illik könybe lábbadni, mikor azokról a vitézekről szól a nóta, a kikkel ifjú korukban együtt harczolt a guzlár.

A vladika várában csak a legvénebb férfiak maradtak otthon, meg a fehér nép, az alatt, míg az egész uskók férfisereg fegyverfogható része a nagy rablókalandra járt. Délután melegen sütött a nap, a várudvaron tánczoltak a leányok.

Az uskók leányok igen szépek, szívalakú arczuk, hegyes finom állal, nagy, mandulametszésű fekete szemeik, finom fehérpiros szinük, karcsú ideges termetük, apró kezeik, lábaik, térdig érő hajuk. A míg leányok, addig nagyon szépek, nagyon tiszták arczban is, szívben is; arczukat, testüket hideg vízzel mossák; – hanem a mint férjhez mennek, azontúl nem szabad nekik megmosdani többet, soha, a míg élnek, a záporesőn kívül más víz nem éri arczukat. Ez a szokás még abból az időből maradt, a mikor az egész világ minden szökevénye egy csoportba verődött s uskóknak kezdte hivatni magát, s hogy a török bajtársaknak is engedélyeket tegyenek, ráálltak, hogy disznóhúst soha sem esznek, a mustot kiforrás előtt megfőzik, hogy borrá ne legyen, úgy iszszák; az asszonynak nem adnak lelket, hanem fátyol helyett azzal takarják el az arczát idegen férfi előtt, hogy nem engedik megmosdani. – Azoknak aztán olyan a szive is, mint az arcza.

Nagyon egyszerű az uskók leányok táncza, összefogóznak kezeikkel körben, s aztán lábaikat előrefeszítve, a guzla dallamára egyszer jobbra, másodszor balra karajlanak; olyankor, mikor az énekes elhallgat s csak a guzla játszik, valami jajszerű kiáltásba egyesülve, a mi úgy hangzik, mintha siratnának valakit: «óh – óh – óh!» Aztán megint újra kezdik.

Az öregek, a gyermekek pedig körülülik a guzla énekesét, a ki a dümmögő hangszert térde közé fogva, reszeli a fűzfanyirettyűvel, s épen hozzáillő rekedt hangon énekli a «Deli Markó, a királyfi» balladáját, csak olyankor tartva szünetet, mikor a kecskebőrtömlő reá kerül sorban, hogy nagyot húzzon az édes fekete borból.

Az asszonyok ez alatt a roppant nagy földszinti teremben készítik a nagy lakomát: tizenkét ürü sül nyárson; mind elfér a nagy tűzhelyen, a füst a nyitott ablakon jár ki. A hazatérőket várják pompás lakomával. Meghozta már a hírét diadalmas jövetelüknek a sziklatetőkre állított őr; még a tengeren meglátta őket a roppant sok vontatott dereglyével. Nagy zsákmány lesz. Úgy illik, hogy erre a napra elénekelje a guzlás a «Deli Markó, a királyfi» balladáját.

Egészen fehér már haja, bajusza, szakálla az öreg hegedűsnek, a kezein csak a csontok, meg az erek látszanak. Olyan, mint egy próféta, a ki magával is elhitette, hogy mind igaz az, a mit ő énekel, és olyan, mint egy poéta, a ki szentül hiszi, hogy az valóságos vers, a mit énekel és nagyon szép. – Izlés dolga.

Az öreg guzlás még sokáig elfolytatta volna ezt a balladát; nyújtható az, mint a szent Iván éneke; ha a hegyek mögül nagy puskaropogás nem szakította volna félbe az idylli mulatságot. Ez azt jelenti, hogy érkezik már a diadalmas hősök csapatja.

Nosza félbehagyták erre a leányok a koszorú-tánczot s rohantak a várkapun keresztül fel a hegyi útnak az érkezők elé.

Sokszoros örömet hoznak azok a számukra, gazdag vásárfiát, szép czifra ruhákat, selymet, török kelmét, hajbafonni való szivárványszalagot, arany, ezüst ékszert! Hát még a sok csemege, a mi urak asztalára volt szánva, a nevét sem tudni, kinek hívják? nádméz rózsavízzel, mandulával keverve, boldog országok zamatos gyümölcse, konty alá való édes bor, pálinka! De a mindezeknél drágább és becsesebb, a mi a vőlegényi kelengyének a kiegészítő része, olyan, mint a «mátkatál» hegyébe szúrt aranyos narancs, olyant is hoznak most magukkal bizonyosan, – minden nősülő legény egy levágott ellenségfejet. – Mert addig az uskók legénynek nem szabad megházasodni, a míg egy ellenségfejet valahonnan nem kerített, az a móring! A nélkül nem mehet nőül a legényhez becsületes leány, még özvegy asszony sem. – Ilyenkor azután annál nagyobb az öröm a sziklavölgyben, kezdődik a farsang! – Minden legény elhozta bizonynyal a diadalmi jelt, a levágott főt, s odateheti azt a menyasszonya apjának a lábához, mint elengedhetetlen váltságdíjat. – Ezért futnak olyan sivalkodva a lányok fel a hegytetőnek, a honnan az érkező diadalmasokat várják.

Ott van az a nevezetes szikla, a mit úgy hívnak, hogy «áldozatkő».

Egy óriási csompó, a mit a helyéről el lehet mozdítni, ha tizenkét legény belekapaszkodik. Hanem az is uskók legény legyen, a kinek aczélból vannak az izmai. Ha ezt a nagy csompót előre tolják, egy mély barlang nyílása tárul elé. Ebbe szokták az uskókok rablókalandjaik után a magukkal hozott foglyokat belökni. Idáig élve hozzák el őket, mert a fogoly nekik a teherhordó barom, a ki a zsákmányt görnyedve hozza idáig. De már a hegy tulsó oldalára át nem viszik őket, hogy szemükkel se lássák azt a völgyet, a hol az uskókok sziklafészke van elrejtve. Ott tartják őket a szerint, a milyen jó kedvükben vannak. Ha a foglyokért váltságdíjat küldenek a hozzátartozóik, akkor hazaeresztik őket.

Ha azonban se váltságdíj, se elegendő zsákmány, hanem a helyett súlyos sebek voltak a kaland eredménye; ha valami derék vitézük esett el, akkor a mint a bortól, a táncztól és a guzlától felhevültek, előhurczolják a barlangból a foglyokat, s ott az áldozatkövön levágják a fejeiket. – A szép leányok maguk hengergetik alá a csonkított hullákat a lejtős meredeken s odakiabálnak a völgyben száguldó farkasoknak, mintha bátyáik volnának: «nesze, ez a tied!»

Az idáig elhozott zsákmányt pedig aztán a leányok hátára kötik fel; akkor ezek váltják fel a teherhordó állat tisztét. De örömest teszik.

Ezúttal fogoly is sok volt, zsákmány még több, de levágott fej semmi. – A foglyokat egyelőre a barlangba zárták; a nehéz áldozatkő lenyomtatta ismét a barlang nyilását.

No de kárpótolta a szerető sziveket ezért a csalódásért a kiosztott ajándékok sokasága. Aztán nekik nincs tiltva a csók se a lakodalom előtt, se a vértől áradt Rjékában megfürdés előtt, mint a Deli Markónak és a Margaritának, kiki ráakad a maga párjára.

De a zsákmány olyan nagy, hogy maguk a leányok nem birják azt egyszerre elczepelni; még a fiatal menyecskéket is el kell szólítani a tűzhely mellől, csak a vén banyák maradnak a nyárson forgó pecsenyét őrizni a várban. De a férfi vállát teherhordás nem gyalázza meg soha.

A diadalmas csapat csak szétszórt csatákban érkezik meg a várba, rendetlen puskaropogás és szilaj dalolás közt; az otthon levő öregek nagy riadallal fogadják az érkező csoportokat.

Mentül többen érkeznek, annál hangosabb lesz a dicsekedés. Minden újan érkező új csodatetteit mondja el az uskók vitézségnek, de kifáradhatlan valamennyi a dicső Deli Markó magasztalásában.

Ő az és senki más, a kiről a guzla beszél. A barlangból jött elő, a hármas érczajtón keresztül. Az ő lova a Durindó, az ő kardja az a szablya, a minek csapásairól a ballada énekel. Az a szablya, a minek senki ellen nem állhat, a ki porból lett és porrá lesz. De ez a szablya mégis elmaradt valahol, ott az átokverte vár alatt, az éjféli tünemény kezében. Az ő maga, a királyfi menyasszonya, a félelmetes Margarita! A kinek a csókjától minden férfi pokolra válik. Deli Markó attól sem ijedt meg, most is kérte tőle azt a csókot. De a Margarita most is csak azt mondta: «majd ha a Rjéka vize úgy megáradt ellenség vérétől, hogy nekem a számon fölül ér, mikor benne fürdöm, akkor leszek tiszta, akkor csókollak meg téged». – Így mondja azt a guzla is. – Deli Markó ott hagyta nála a szablyáját, a minek csupa gyémánt a markolatja. – Majd visszamegy érte!

Ott jön ő maga a legutolsó csapatnak az élén. – Ő maga ül lovon. Az a ló nem botlik, nem szédül, nem csúszik el a sziklán. Ha mélység állja útját, által repül rajta.

Nem is lehet más, mint a mesék királyfia ez a fényes alak, a kiről senki sem tudja, hogy honnan támadt? csak azt tudja, hogy a mióta az uskók nép között megjelent, diadalról-diadalra vezérli a fegyvereiket, s tele marokkal szórja az aranyat, ezüstöt.

Valamennyi leánya az uskók nemzetnek mind bele van bolondulva. Az üdvösségüket is odaadnák érte.

De ő rájuk sem mosolyog. Deli ifju arcza halvány és szomorú!

Majd nem soká lesz már ily szomorú!

Itt jön a gyertyaszentelő! Ez a menyasszonyok napja. Ekkor menyasszony lesz minden hajadon leány, a ki csak pártát visel a sziklavölgyben; vőlegény lesz minden legény, a kinek csak jobb kéz felé van az övébe dugva a handzsár markolatja.

Akkor majd megjön a Margarita is a Frangipáni várból, visszahozza Deli Markónak a zálogba hagyott szablyáját.

És akkor az uskók legények mind előhozzák a foglyaikat a barlangból, s ott az áldozatkövön kiki levágja a magáénak a fejét, hogy a hegyi patak megdagad az ellenség vérétől, míg az a Margarita ajkán fölülig ér, s akkor aztán ő is megtisztul, s férjhez megy a királyfihoz, a Deli Markóhoz.

A guzla mellett így danolta a hős ballada folytatását a fehér szakállú vén troubadour, míg az uskók leányok a lobogó máglyát körültánczolták karéjban, a férfiak vadul üvölték utána a rémdal végsorait, sokféle mámortól megittasultan.

Deli Markó pedig hallgatott és nézett a tűzbe szomorú, mozdulatlan arczczal.

AZ ILLATOS FÜVEK.

Sehol annyi fűszer-illatos növény nem terem, mint a dalmata tengerpart szikláin. Minden pázsit, bokor, cserje, rekettye csak úgy lehelli ki magából az ambrát, a pézsmát, a tömjént, mikor február elején a tavaszi verőfény átmelegíti a buja tenyészetet; olyan illatár tölti meg a léget, hogy az ember egy más világ lakójának képzeli tőle magát; e csába, illó mámorlégben az érzékek felmagasztosúlnak, a kéjérzet minden ideget megittasít. Ezek az illatozó füvek mind bűnrészesek azokban az ábrándokban, a mik e partok lakóit a rendes észjárástól elcsábítják.

A virágoknak az illata a beszéd, a mivel az emberekhez szólnak.

Olyan tolvajnyelv ez, a mit azok is megértenek, a kik nem hallgatnak rá.

Milióra összeszedte a jószagú füveket kis uradalma minden szikláiról s felhordta a szobájába, éjszakára odarakta az ágyába.

Szokás ez azon a vidéken.

S az illatos virágoktól álmok jönnek. (Fogjuk rá a virágokra.) Milióra megtanult már álmodni. És minő álmokat!

Valami reszketeg ösztön azt súgta neki: nem vétek-e az ilyen álom? Hát még a visszagondolás az álomra!

Jó volna, ha meg lehetne gyónni valakinek! A pap talán megmondaná, hogy az bűn volt, s kiszabná érte a vezeklést. De hát itt pap sincs. Metell bátya erre nem is gondolt, mikor itt hagyta a kis hugát, hogy a jámbor keresztyén leánynak legalább minden vasárnap meg kellene gyónnia. Ő bizonyosan szabadkőmüves, nem gondol a szentségekkel. Vagy talán azt gondolja, hogy ha egy kis leánytól el van véve minden alkalom arra, hogy valami bűnt elkövethessen, akkor annak egészen felesleges dolog lenne el nem követett bűnök meggyónásán törni a fejét.

Axamitának csak elmondhatná azt, hogy mit álmodott – alva; de hogy mit álmodik ébren, azt, azt!

Pedig az el nem mondott érzés kínozza a szivet.

Hát egyszer az illatos virágok ennek is megsúgták az orvosságát.

A kis leány, a ki nem mondhatja el a szíve baját, leirja azt versekben.

Ez az általános orvosa minden sebhedett szívnek: ez a minden titkok bizományosa, a vers! Nem tanítják azt, mégis mindenki tudja. A mi prózában szégyenleni való volna: versben dicsekedni való. A titok meg van gyónva; csakhogy metrumokban. Nincs kimondva, mégis el van mondva. S a papiros olyan jó titoktartó, mint a pap.

Először jönnek bátortalan kis stanzák, ritornellek, félig eltiltott sohajtásokkal; azután megjön a bátorság egy epedő, kesergő románczhoz, utoljára rávetemedik a versekben gyónó a legnagyobb vakmerőségre, balladába kap. Elmondja mind, mit álmodott?

Hol veszi a hozzávaló tudományát? – Könnyen megy az. A dalmát parton úton-útfélen terem a népballada; minden cseléd, minden pásztorleány azt énekli, ha valaki a mezőn letelepszik a kapáló asszonyok közelébe, egész napestig hallhatja, hogy énekelnek egy balladát a másik után. Rím nem kell ahhoz, csak egyforma hosszú soroknak kell lenni; a szöveget mindenki megtalálja minden útjában, a gondolatokat megadják az illatos virágok.

Milióra, meg az ő százféle démutkái, istenfái, mentái és bazsalikomai ezt a balladát gondolták ki: «Deli Markó, a királyfi».

Fogadni lehet rá, hogy volt olyan jó ballada, mint az a másik, a mit a guzlás énekelt. A hős bizonyosan abban is olyan vitéz volt és olyan szerelmes, s az utána epedő leány épen olyan boldogtalan, mint az a másik, s a balsors épen olyan kegyetlen mind a kettőhöz. De a csodák, a mik őket végre mégis egymásévá teszik, még szörnyüségesebbek.

Milióra nagyon meg volt elégedve a balladájával, annyiszor felolvasta azt magának, hogy egészen könyv nélkül tudta már. De még dalt is szerzett hozzá, az is könnyen megy itt; Menta, Artemisia, Salvia, Viola, a virágok múzsái még a dallamot is megsugják. Azt eljátszotta zongoráján, s el is énekelte hozzá a verset. Mikor egyedül volt, mikor senki sem hallotta.

Hiszen nem is volt «egy» emberi léleknél több a közelében, a ki meghallhatta volna, az egy jámbor Axamita. Az ő rá nézve az egész világ.

Pedig ha nehéz megőrizni a leánynak egy titkot, még nehezebb eltitkolni egy verset. Axamita, azért ha strázsamester is, mégis csak leány, annak a leánynak, a ki valami névtelen érzéssel küzd, olyan nehéz ennek a másiknak el nem mondani, mi bántja? – Egyszer mégis annyira ment Milióra, hogy elzongorázta Axamita előtt a saját szerzeményét, a ballada áriáját, mit szól hozzá, szép-e?

– Biz az nem valami nagyon szép. Ilyet a kecskepásztorok dudolnak odakinn, véleményezé a hallgatóság.

– No hisz az a szép. – Milióra most már ingerelve volt az áriája kedvezőtlen fogadtatása által s szerzők szokása szerint erőszakolni akarta a teljes sikert. – Hát ha a szöveggel együtt fogod hallani, akkor majd egész szépnek találod te is.

De mégis meg akarta tartani az incognitot, úgy akart ismeretlenül diadalhoz jutni. Valami ártatlan ámítást gondolt ki.

– Én ezt otthon, az apám házánál hallottam, mikor még igen kis leány voltam; egy öreg guzlástól, a ki ott hegedült és énekelt, mikor a vendégek mulattak nálunk. Akkor nagyon jól megtanultam, most újra eszembe jutott.

Axamita végighallgatta a hős balladát.

Miliórának az arcza lángolt, mikor vége volt a dalnak, a szemei tündököltek a nagy delejes tűztől.

Az utolsó accord után odatekintett egyetlen hallgatójára.

Axamita nagyot ásított és nyujtózott az élvezet után.

– De hosszú volt ez a nóta! – Ebből állt az egész elragadtatása.

Milióra meg is neheztelt érte.

– Hát nem tetszik neked ez, te! A szép királyfi balladája?

– Biz azt kár volt a kisasszonynak a vén guzlástól eltanulni; nála is hagyhatta volna.

– Te utálod a hősöket?

– A hősöket szeretem, hanem a zsiványokat nem szeretem.

– De Deli Markó.

– Zsivány.

– Az uskókok vajdája, te!

– Az uskókok egytől-egyig mind zsiványok, s a vajdájuk haramiavezér, nem más.

– Hát a hősköltemények, a mik hérószaikat megörökítve, ivadékról-ivadékra szállnak, a népballadák, a mik jobban megőrzik a nemzeti vezérek tetteit, mint a kőbe faragott emlékek?

– Csupa merő hazugság, dicsekedés az egész. Tudnak vitézkedni a hegyek között, lesből orozva lelőni a közeledőt; tudnak éjszaka megrohanni alvó békés városokat, s irtóztató kegyetlenkedésükkel elrémíteni a meglepett polgárembereket; de nyilt verekedésben soha sem álltak helyt se olasznak, se magyarnak, se töröknek, se németnek, a francziának meg még a hátába sem mertek kerülni, azt úgy megbecsülték. Birkalopók, orr-fül-levágók, hajótörött népeket kifosztogatók, ez az egész vitézségük. Láttam én vitéz embereket százezerével, mindenféle nemzetbelit, de uskók nem volt közöttük. Láttam Borodinonál egymásba omlani a hősöket legio számra, láttam őket szuronynyal, puskaagygyal verekedni egész harczvonalban. Hallottam kilenczvenezer haldoklónak az ordítását egyszerre, az volt a hős ballada. Mit akar ez a riha nép a maga rongyos dicsőségével? Lesből lövöldöz, éjjel támad, de a szurony elől a lyukába búvik.

– Ejh, te nem ismered őket.

– Hiszen közöttük születtem, náluk nyomorogtam, tőlük szöktem meg; ismerem a fajtájukat kívül-belül, laktam a szikla-odújukban, a mit ők királyi várnak neveznek, a minek a padlója márványból van abban a balladában, az ám, olyan márványból, a mit a kecskék készítenek; az oszlopai bearanyozva: igenis, korommal; a királyi trónus egy fatuskó, betakarva medvebőrrel. Hát még azok a bájos szép tündérek ott a balladában, a kiknek a lépései alatt bazsalikomvirág támad az útfélen! a bizony! húsz lépésről megérezhetők az avas faggyuról, a mivel magukat bekenik, mert mosdaniok soha sem szabad.

– Menj! Belőled az irigység beszél.

– Az irigység? Mit irigyelnék én az uskókoktól, morlákoktól?

– Hogy nem vettek férjhez.

– No azon van mit irigyelni! Hahaha! Kellenének nekem! Maga a királyfi sem kell nekem! Csak higyje a kisasszony, a mi abban a drágalátos balladában van! Milyen szépen ki van kerekítve Deli Markó, a királyfi; hej, mikor a lakodalmát üli, előveszi a lantját, meg mellé ülteti a trónusára a feleségét s az asszony énekel, ő meg veri a lantot. Veri bizony az uskók vőlegény lakodalma napján nem a lantot, hanem a feleségét, s úgy énekel hozzá az asszony, hogy csakúgy ordít. Ez ott a menyegzői szokás. A Deli Markó is úgy tesz a magáéval, ha foghat egyet valahol. Hahaha!

De már ennél a szónál olyan haragba jött Milióra, hogy odaugrott Axamitához, s a szájára ütött neki a tenyerével.

Axamita ettől még jobban belejött a nevető kedvébe. Engedte magát Miliórától ütni, tépáztatni s azért mégis csak elmondta, hogy milyen módon szokott az uskók vőlegény belekötni a menyasszonyába a gyönyörteljes menyegzői éjszakán? Azt mondja neki mikor feküdni mennek: bontsd le az opánkám! Ha azután a menyasszony nem tud hozzá, hogyan kell a férfibocskort lebontani, mert annak mestersége van, akkor azért döngeti meg a vőlegénye, miért oly ügyetlen? ha pedig le tudja bontani a bocskorát, akkor meg azért páholja el, mivelhogy ártatlan hajadonnak nem volna szabad azt tudni, hogyan oldják meg a férfibocskort? Ez lesz a Deli Markó menyasszonyának a sorsa is, mert az uskók királyfi is bocskorban jár, mint a többi.

Ezért az utolsó szemtelen rágalomért aztán Milióra kilökte a szobából Axamita leányasszonyt.

Axamita megtudott már annyit a dologból, mintha csak ő lett volna a pap, kinek meg szokás gyónni.

A BÓRA.

A handzsárját ott hagyta Milióránál a hős uskók vajda azon az első találkozás éjszakáján. Gyönyörű fegyverdarab volt, a markolata kirakva türkizekkel és gyémántokkal. Azok ugyan csak olyan selejtes fajta gyémántok voltak, de mégis igaziak. Meggyőződést szerzett magának erről Milióra, mikor a markolat gyémántjaival e két betűt az ablakra karczolta: D. M. Csak azért tette, mert Axamita még a handzsártól sem maradhatott, hogy meg ne szólja; azt mondta, hogy azok csak mármarosi gyémántok rajta. Hazudott, igazi gyémántok voltak, mint a milyen igazi királyfi maga a Deli Markó.

Mennyiszer elővette ezt a handzsárt Milióra az ágya feje alól, forgatta a kezében, hogy tudna-e vele ő is vágni? (Az uskókok amazonjai együtt harczolnak a férfiak sorában.) Aztán ehhez a gyémántos markolatú kardhoz hozzá idomította az egész eszményi alakot, ahhoz megint mindazt, a mi őt körülveszi: csupa fény és pompa volt ez, mesés hatalom és kimondhatatlan dicsőség. Tündérország van ott. Mind rágalom, a mit az Axamita beszélt a honfitársairól, meg azoknak a feleségeiről! A vén leányok mind emberszólók, hát a melyik még bakancsos őrmester is hozzá.

Egy reggel aztán azzal keltette föl Axamita a kisasszonyát, hogy nézzen csak ki, mi van a tengeren? S azzal félrehúzta a függönyt a mély ablakfülkéről.

Milióra kiugrott az ágyból s csak úgy hálóköntösében odafutott az ablakhoz s kitekintett a tengerre.

Az egész tengeröböl, a hosszú csatorna, a hogy a Frangipáni vár toronyablakából egyfelől Fiume, másfelől Buccari felé végig látni, tele volt kisebb-nagyobb dereglyékkel, a mik duzzadó vitorlákkal közelítettek felfelé.

Egy pár nagyobb árboczos hajó távolabbról látszott közeledni.

A dereglyék meg voltak rakva veres sipkás hajósokkal és barna kávészin ruhás katonákkal.

– Mi ez? kérdezé Milióra reszketve.

– Hát biz ezek a hajósok ott a veres sipkákkal a scoglióták. Ezek értenek csak hozzá, hogy lehet a segnai tengeröböl sziklái közé behatolni. Ezek aztán a nagyobb hajóknak is kalauzúl szolgálnak, hogy sziklazátonyra ne menjenek. Azok a katonák ott a dereglyéken horvát granicsárok, a legjobb lövők. Azokon a nagy hajókon pedig hegyi ágyúkat hoznak öszvérekkel, látom a pattantyúsoknak a süvegein a piros lófarkat.

– Mit akarnak ezek?

– Hát egy kicsit az uskókokat megtánczoltatni.

– Jézusom! Hisz ezek vannak két ezeren is!

– Hja! Ha még csak ez volna minden! A császári generálisok soká készülődnek, hanem akkor aztán nagy erővel jönnek. Egy másik hajóraj meg a tulsó oldaláról a Quarneronak, Veglia szigetéről indúl egyszerre, s ugyanekkor bizonyosan jön a horvát grániczról egy hegyi csapat, hogy az uskókokat hátba fogja. Most kezdődik már majd a haddelhadd! Mindjárt szűk lesz a világ Uskókországban! No most, vitéz Deli Markó! Most ülj fel arra a paripára, a ki egyet rúg s rá dönti a hegyet az ellenségre! Most kapd fel már azt a kardot, a mivel egyet vágsz s száz fej esik le utána! Most kezdődik már a hős ballada. De én tudom annak a végét.

– Te tudod annak a végét?

– Én ám. Láttam már egyszer ilyen tánczot. Akkor is három oldalról mentek így az uskókokra, a kik iszonyú sok rablást követtek el a tengeren. Még én akkor gyerek voltam, nagyon kicsi leány, a kit ott felejtettek az útfélen egy sziklaodúban; három nap nem ettem egyebet, mint pesce cannellát a tengerparton. De most is emlékezem rá, mikor visszatértek a hajók a katonákkal, a vitorlarúdak végig tele voltak aggatva uskókokkal, a kik úgy lógtak ott, mint a fenyőmadarak a tótnak a póznáján; a velenczei gályának az árboczkosaráról pedig egy nagy vaskalitka csügött alá, abban volt az elfogott uskók vajda, mint egy majom a ketreczében. Csak úgy kalimpázott valamennyi, a mint a hajót hányta-vetette a hullám.

Milióra a kétségbeesés dühével emelé ökleit a magasba, kitörő sikoltással kiáltva fel:

– Hogy az Isten bocsásson rájuk olyan szélvészt, a mi a tenger fenekére sülyeszsze valamennyit!

– Micsoda? Kisasszony! Kegyed a mi császárunk katonáit átkozza?

– A vihar pusztítsa el őket, mielőtt odaérnének!

Azzal felszakítá az ablakszárnyakat s messze kihajolva szétterjesztett karjaival, úgy kiálta fel az égre:

– Hol vagy te vihar? Hol vagy te fergeteg? Szélvész? A ki a hajókat elsepred. – Te bóra! – Te rém! – Hol alszol? Jőjj elő! – Verd a sziklákhoz őket! Hej bóra! bóra! Szörnyeteg! Rohanj ki! Üvölts! ordíts! dühöngj!

Axamita erővel vonszolta el az ablaktól a leányt.

– Mit csinál kisasszony? Minden szentek nevére! Ne tegye azt! Ne híja a szelet! A bórának a nevét sem jó kimondani, mert mindjárt megjelen. Jaj, itt senkitől sem félnek, csak egyedűl a bórától; szidnak, káromolnak Istent, szenteket, szűz Máriát, sorban, de a bórát meg nem meri káromolni senki. Lisztet hintenek neki, mikor dühöng, hogy lecsillapítsák; kést hajigálnak vele szemközt, hogy megsebesítsék, de meg nem szólítják, mert attól rettenetessé lesz.

Milióra aczélzott erővel tépte ki magát Axamita kezei közül s visszafutva az ablakhoz kikiáltott rajta:

– Bóra, te czudar kutya bóra! dögölj meg, ha alszol! sántulj meg, bénulj meg, mászva mászsz! zsákba légy bekötve, korsóba befojtva, odúba bezárva, ha most elő nem jösz! Bagolyszárny üssön pofon; attól is elgunnyadj! Bóra! bóra! bóra! Jőjj elő! Hadd köpjelek le!

– Boldogságos szent szűz! Lánczos lobogós teringette! Hisz ez rettentőbben káromkodik, mint egy dragonyos káplár! Kisasszony! Térjen eszére. Legyen Istennel! Micsoda beszéd ez egy kis leánytól!

Akkor aztán Milióra térdre omlott s eltakarta az arczát a két kezével, s zokogva rebegé:

– Hiszen én őt szeretem…

Tudta azt már Axamita régen.

Hanem az mégis új dolog volt előtte, hogy az a szerelem egyszerre így átváltoztasson egy csendes kis, mindenben megnyugvó keresztyén leánykát a viharhivó mesebeli vilák egyikévé. Mégis nagy ördög az a szerelem!

Alig tudta azután annyira vinni a leányt, hogy felöltöztesse. Akkor meg egészen elhagyta magát: a hová leültették, ottmaradt. Egész nap nem szólalt meg, csak nézett maga elé nagy bamba tekintettel. Rossz tündér az a szerelem.

Délután elnyomta Milióra szemeit az álom, a börtönlakók sokat alusznak. Ütközetekkel álmodott, a mik a földön kezdődnek s a fellegek közt folytatódnak tovább, azután meg lenn a tenger fenekén. Arra ébredt fel, hogy nagyon zörgetnek az ablakán, s hangosan sirnak odakívül.

Azok ugyan nem a csatában elhullottak, s nem a tengerbe fuladtak lelkei voltak (ámbár senki sem tudhatja, hogy nem laknak-e bennük?), hanem azok az apróbb és nagyobb viharmadarak, sirályok és hojszák, a mik derült időben a tenger felett röpködnek. Most úgy tele ülték a várfalak minden párkányát, hogy csak úgy feketéllett tőlük, majd beverték a torony ablakait. Aztán épen úgy tudnak sírni, mint valami kétségbeesett ember.

– Aha! gondolá Milióra, ezek nagy vihart éreznek! Mégis használt az én átkozódásom.

(Csak későn ne jőjjön, az alatt rég elérhette Segnát a hajóraj.)

Egy tekintet a távolba még jobban meggyőzte róla, hogy igazat álmodott. Az ég egészen opálszinű volt, a naptányérnak nem volt semmi fénye, úgy lehetett bele nézni, mint a holdba. A legközelebb eső buccarii öböl sziklapartjai alig voltak kivehetők s Veglia sziklahegyei mintha csak felhők volnának a messze távolban. A láthatár eltünt a ködben, egy vitorla sem volt látható a tengeren; ennek a felszíne pedig vakító fehér volt nagy messzeségben. A vészmadarak sikongásain keresztül hallatszott a távolban a partőrök kürttutulása, a mikkel a hajósoknak, halászoknak jelt adnak, hogy siessenek haza a partra; ők is úgy ismerik már az előjeleit a zivatarnak, mint a viharmadarak.

Axamita is előjött a toronyablakok vastábláit három oldalon bezárni: «valami idő lesz!»

– Csak hadd legyen.

Alig voltak az ablaktáblák betéve, a midőn megdördült a Karst hegyek mögött a hivogatott patvarnak a legelső morgása. Köröskörül egyszerre, mint most születő hóhegyek tolakodtak elő a bérczek mögül a gomolygó felhők, vakító fényes ormaik közül alig látszott ki a villám; nem is lobbant, csak pislogott, pedig szakadatlan volt a dörgése odafenn.

Megelőzték a királyi rém jöttét a kengyelfutói, a tánczoló szélforgatag, a porkavaró viheder, a kik előtte rohannak, porfelleget szalajtva az utakon, a hegyhátakon végig, a porözönben tépett erdők hímvirága, lepkebábok milliói kavarognak, a miktől vérveres lesz a fal, mikor hozzácsapódnak, mintha véreső hullana; a forgószél beletánczol a tengerbe s ott víztölcsérré alakul át, széles krinolinjával felsodorva a hullámot orsóderekába, míg oszlopfejével a felhőt támogatja, mely a fél eget elborította már bakacsin sötét palástjával; nem fehér már a felhő, hanem fekete; a tenger pedig haragos zöld; csak a sziklapartok veresek, mintha izzók volnának.

Mintha mindazt a haragját, a mit egy egész esztendeig visszatartott ezen a tájékon, most egyszerre akarná kiadni, olyan bőszülten jár a zivatar, minden villám egyenesen csap le, sziklába, tengerbe; egész lángoszlopok lövellnek alá az égből, a miknek rettentő ropogását pokoli skálával dörgik vissza a nagy fiumei öböl bércz-amphitheatrumának falai; az egész vár megrázkódik egy-egy mennykőcsapás után, mintha össze akarna omolni. – A villámlobogás pillanatokra vakító fényt áraszt el a toronyszobában.

– Hadd zárjam be a negyedik ablak tábláját is, mondá Axamita.

– Nem! Nem. Én ezt szeretem nézni, tiltakozék Milióra s odaült az ablak hidjára s gyönyörködve nézett ki a zivatarba.

A felhők egészen beborították már az eget, eddig olyan volt az ég a Frangipáni vár fölött, mint egy üvegharang, most olyan, mint egy koporsófödél. A zápor úgy ömlik, hogy egészen eltakarja a tájat. Eleinte a zápor, azután következik a jég. Elsőbb csak apró jégmogyorók, azután jönnek rendre a parittyakövek, a görcsös buzogányfejek a mennyei fegyvertárból; csakúgy csattog az ablakok ércztábláin, mint a kartács.

Axamita szentelt fűzbarkákat hajigál a kandallóba, s mormogva imádkozik, félbeszakítva az áhitatoskodását egyszer-egyszer holmi katonás kifakadással s azzal a keserves észrevétellel, hogy «minden veteményünknek vége, oda a szép virágok is!»

És Miliórának nem jutnak eszébe a szép virágok. Ő neki másutt jár a lelke.

– Vajjon oda is eljut az a zivatar, a hová ezek mentek ma reggel?

Axamita a fejét csóválta az ilyen kérdésre.

– Ne féljen, lelkem kisasszony, meg nem áll ez Cyprus szigetéig.

Annak nagyon örült Milióra.

A haragos vihadar nem is időzött itt sokáig, nagyon sietős útja volt; az adriai partok régen nem kaptak a villám korbácsából, újat hozott, el akarta nyűni rajtuk; mennydörgő táborával tovább szállott, mint valami sötétkék éjszaka a láthatártalan távolban. A mély sötétségen keresztül mint ijesztő kisértetek árnyai szálltak hosszan rémfehér felhőleviathánok, csaknem a tengerszínen úszva. Aztán nemsokára felszakadt a felhőkárpit a nyugati láthatáron; a lemenő napsugár küllői végig lövelltek a tájon a felhőmennyezet alatt, s akkor egyszerre meglátszottak a buccarii partok, a vegliai hegyek, a mik délután oly messze távolban enyésztek el, most mintha egészen közelben volnának; tegnap még zöldek voltak, ma fehérek; be vannak takarva jéggel, hóval.

Valami éles, sivító szél kezd fújni, a mi a torony ablaktábláit meg-megrázza dörömbözve; az széttépi a vihar hátramaradt palástját rongyokra, s ezeket a rongyokat megfesti biborra az alkony fényében, a nagy lángözönben csakúgy bújkál egy-egy foltja a smaragdzöld égnek; a tenger pedig azalatt aczélkék; a feldúlt hullám nem tükrözi vissza az eget; fehér barázdákat szánt rajta végig a szél.

– Ez a bóra? kérdezé a kisasszony a leányasszonytól.

– Nem. Ez még csak a boretta, a kisebbik leánya. Azután jön a nagyobbik, a borina, az még gonoszabb.

– Szeretném én azt a nagyobbikat látni.

Ilyen kivánságot még nem ejtett ki a száján halandó ember. Mert elég az, megismerkedni a bórának a kisebbik leányával is, a nénjéből ne kivánjon senki.

Axamita nagyon is megbotránkozott e mondáson. Egy fűzbarkát vett elő a tükör mellől, s dörmögve mondá: «ne hallgasson az ég az ilyen beszédre.»

Milióra pedig odaugrott hozzá s dühösen kapta ki a kezéből a szentelt barkát s azt összetörte, morzsolta, úgy szórta széjjel.

– Én akarom, hogy hallja meg! Ha félsz velem lenni idefenn, eredj le a szobádba, nincs rád szügségem; én gyönyörködni akarok a viharban. Hagyj magamra.

Axamita el is ment a szobából. Neki nem volt olyan erős szíve, hogy az égi hatalmakkal merjen daczolni. Pedig hányszor állta meg a helyét a golyózápor között, mennyi halálvésznek nézett a szemébe, hányszor csapott össze öldöklő fegyverrel, az mind nem félemlíté meg. És ez a gyönge leány, a ki még alig több, mint gyermek, képes az égiek és földalattiak haragját is fölidézni, s nem bánná, ha olyan világromlást támaszthatna elő, a miben ég, föld összeomlik, csakhogy azt az alakot megmenekülve lássa, a kibe szerelmes! Ilyen szörnyeteg az a szerelem!

Milióra pedig odaült az ablakba és gyönyörködött a viharban, míg a nap egészen lement.

Mikor az ég besötétült, akkor a tenger lett fehér, a tajtékzó hullámbarázdák egymás hátára tódultak, úgy siettek délkelet felé. Hány hajót vertek már azóta a segnai sziklazátonyokra?

Pedig ez még csak a boretta, a bórának kisebbik szülötte. Majd éjszakára megjön a nénje is, a borina. Ez nem olyan szenvedélyes, mint a huga, a szeleburdi szélara, a ki villámkorbácscsal kergetteti magát a vőlegényével, az meg az előle futót jégzáporral dobálja hátba; ez a borina a rigolyás, szeszélyes, makranczos hopponmaradt vénleány, a veszekedő agglant, a ki egy óra alatt tízféle indulatra változik, perlekedik a kandallóban égő tűzzel, huhog, mint az elkárhozott rosszlélek a kürtőben s csikorgatja a szélvitorlákat, mintha az ő fogai volnának, azután sirásra fogja a dolgot, úgy jajgat, könyörög az ajtón, ablakon, hogy bocsássák be, s dideregve rázza meg a csukott táblákat, egyszerre memmeg felkaczag, süvölt, fütyül, rikoltoz mindenféle kisértetek hangján, aztán megint marokkal csap valamit az ablakhoz, talán jégdarát, akkor úgy tetteti magát, mintha elbóbiskolt volna, nem kell neki hinni, a veszekedő aggszűz nem alszik igazán, csak arra vár, hogy a házban levők hadd szenderedjenek el, akkor egyszerre összegyüjtött haraggal tör ki újra, hogy a kandalló lángja messze kicsap a rostélyon keresztül s a gyertyaláng lefelé lobog; egy dörgő csattanás hangzik végig az épületen s arra aztán mintha ördögök szabadultak volna be csoportostól a házba, olyan vihogás, üvöltés támad, kárörvendő gúnykaczaj; rugdalják az ajtót, dörömbölnek az ablakon, dobolnak a háztetőn, huhognak a kéményodúkban, s e pokoli hangversenyhez a fellázadt tenger harsogása adja a zenekart.

Axamita fölkelt az ágyból, megnézni, hogy micsoda ajtót szakított fel a szél a folyosón? s azt újra bereteszelte, bekötözte, aztán felnézett Miliórához, hogy nincs-e valami ablak rosszúl bezárva a szobájában, meg hogy a kandallójára fát rakjon. Elcsodálkozott rajta, hogy a kisasszonyt még most is felöltözve találta, úgy ült az ágya szélén.

– Talán ez már a borina? kérdezte tőle Milióra.

– Úgy van, kisasszony, ez a borina.

– Ez már a rosszabbik szél?

– Ez olyan szél, a melyikben tíz hajó közül odavész kilencz.

– Hát a tizedik?

– Az Isten csodájára megmenekül.

– Hát az minek menekül meg?

– Nem tudom én.

– Hát mikor a bóra maga jön?

– Akkor száz hajó közül egy szabadúl meg, a kiket a sík tengeren kap, de még a kikötőkben is összezúzza őket; gyakran a trieszti kikötőből kidobálja a gályákat a piacz közepére.

– S ez azután az igazi bóra?

– Ez az, maga az öreg.

Ennél a szónál Milióra felkelt a fekhelyéről, s míg Axamita a kandallóra rakott száraz targalyat, az alatt ő a tenger felőli ablakhoz sietett, hirtelen felnyitotta az ablakszárnyakat, s kikiáltott az éjszakába:

– Hej bóra! szelek nagyanyja! Ne küldözd a leányaidat, hanem gyere magad, ha élsz még, meg nem haltál.

A nyitott ablakon át a besüvöltő szél egyszerre eloltotta a gyertyát, meg a kandallóban égő tűzet; koromsötét lett.

Axamita odarohant Miliórához, elránczigálta őt az ablaktól, s aztán nyalábra kapva, elhurczolta onnan; belevágta az ágyába, s betakarta paplannal, dunnával, mérgesen dörmögve: «már most bújjék a takaró alá, hogy meg ne fagyjon, a míg a bóra tart, addig nem lehet tüzet rakni a kandallóban.»

Alig tudta az ablakot betenni Axamita, úgy nyomta azt befelé a szél.

Milióra magára maradva, hallgatózott a sötétben.

Ez hát a bóra? maga az öreg?

Még csak a hangjáról ismerni rá, az is felséges.

Ez nem sír, nem űvölt, nem tart pihenőket, kiáltása folytonosan égzengés, mely egyre erősödik s az egekig emeli a hangja harsogását.

Az embernek a keble érzi a rajta fekvő légoszlop nehézségét.

Az álom lehetetlenné lesz, a szemek nyitva akarnak maradni, mintha meg akarnák látni azt a földfeletti rémet.

Egy pillanatra való szünet sincsen.

Odafenn a vihar orgonázik, idelenn a sziklákat korbácsoló hullámok csattogása döng.

Mikor megvirradt, Milióra bámulva látta, hogy a tenger felé nyiló ablaktáblák alsó része jégvirággal van borítva.

Itt van a tél!

A dalmata part nem ismeri a telet, annak itt évszaka nincs, csak a bóra hoz el belőle mutatónak egy napot, vagy kettőt, hármat, onnan hazulról a maga hazájából, a Kárpátok közül, vagy még odábbról, az ukrán pusztákról; a tél meg a bóra együtt utaznak, a kettőt csak együtt ismerik.

Milióra szétnézett a toronyablakból; alig ismert rá a vidékre. Hová lett innen a tegnapi tavaszzöld? Hol vannak a virányok, a ligetek? Hol a zöld pázsit, a zsenge tavaszi növényzet? Kopár, avar, parlag minden.

A fügefákon nincs már levél. Azokat elébb pozdorjává sodorta, aztán letépte a bóra, s a meztelenül a puszta ágon maradt zöld gyümölcsök fejeit paskolja egymáshoz, míg megfeketülnek. A jeget, a havat, a mi a zivatar alatt esett, úgy elseperte, hogy annak a maradványát csak a sziklahasadékok között láthatni még; aztán kitépte az illatterhes növényeket, a miket a jég lepaskolt, gyökerestül; most már a kiszárított földet magát tépi fel, morzsánkint, mintha ráspolylyal reszelné, úgy sepri magával a murvát s aztán, mint a kőesőt, úgy zúdítja azt a letarolt fákra, ha talán még egy levél ott talált volna valamelyiken maradni.

A tengeren nem látni a távolba, mintha porfellegbe volna borulva, úgy takarja azt a köddé szitált tajték, hanem a közelben toronymagasra emelkedő hullámhegyek omlanak egymásba, hogy a sziklákon felcsapó viztorlat egész a várablakokig locscsan fel s mint egy átlátszó boltozat dül vissza megint az örvénybe.

S fenn a magas égen egy felhő, egy pára nem látszik, egész sötétkék a mennyboltozat, a fogyó hold fehér csónakja úszik rajta, azt is mintha fenekével felfelé fordította volna a vihar. Az ég és a tenger élni, a föld halva lenni látszik, ember, állat, se közel, se távol; ma a bóra egyedül a «világ ura!»

S ennek a látványnak Milióra tapsol: «ah milyen szép!»