Jelentős lépés, ha idáig jutott valaki, de még nem minden. Ha itt megállapodunk, kettévágtuk ugyan a bajt, de bennhagytuk a gyökerét. Mert ez a gyökér nem azokban a lényekben van, akik előttünk idegenek, hanem az önmagunkban van és itt kell dolgoznunk, hogy azt teljesen kiszakítsuk. Tökéletesen beláttam ezt, mihelyt magamhoz kezdtem térni. Miután eszem csak képtelenségeket tárt elém mindama magyarázatokban, amelyeket a velem történt dolgok megfejtésére előkerestem, beláttam, hogy miután mindennek okai, műszerei és eszközei előttem ösmeretlenek és megfejthetetlenek, azok nem is léteznek számomra; és sorsomnak mindeme részleteit úgy kell tekintenem, mint egy vak végzetesség megannyi aktusát, amelynél sem irányítást, sem szándékot, sem erkölcsi okot nem lehet föltételeznem; hogy minden okoskodás és rugdalózás nélkül alá kell vetnem magamat, mivel mindez hiábavaló; hogy miután csak az a tennivaló van még számomra hátra a földön, hogy úgy tekintsem magamat, mint egy tisztán szenvedő lényt, nem szabad – a sorsomnak való hiábavaló ellenállással – eltékozolnom azt az erőt, amely annak elviselésére még megmaradt. Ime, ezeket mondogattam magamban; eszem, szívem beleegyezett s mindamellett éreztem, hogy szívem még zúgolódott. Honnan eredt ez a zúgolódás? Kerestem és megtaláltam; az önszeretettől eredt, amely – miután méltatlankodott az emberek ellen, – még az ész ellen is föllázadt.
Erre a fölfedezésre nem volt oly könnyű eljutnom, mintsem hinnők, mert egy ártatlanul üldözött sokáig az igazságosság tiszta szeretetének tartja csekély egyénisége kevélységét. De ha az igazi forrást egyszer jól megismertük, könnyű azt kiszárítani vagy legalább is elterelni. Önbecsülésünk legnagyobb mozgatója a büszke lelkeknek; az illuziókban termékeny önszeretet a becsülés színébe öltözik és ennek tartatja magát. De ha a csalás végre kiderül és az önszeretet nem rejtőzködhetik el többé, ettőlfogva nem kell többé félnünk tőle és habár nehéz azt elfojtanunk, de legalább könnyű megzaboláznunk.
Soha sem volt nagy hajlandóságom az önszeretetre. De ez a mesterkélt szenvedély lángra lobbant a nagyvilágban bennem s kivált akkor, amikor íróvá lettem; talán kisebb mértékben lépett föl nálam, mint másnál, de azért bőségesen föllépett. Azok a rettenetes leckék, amelyekben részesültem, csakhamar visszaszorították előbbi határai közé; lázadozni kezdett az igazságtalanság ellen, de végre is megvetette azt; lelkembe visszahúzodva, elvágva azokat a külső összeköttetéseket, amelyek azt követelővé teszik, lemondva az összehasonlításokról, kitüntetésekről, megelégedett azzal, hogy magamnak legyek jó; ekkor újra önmagam szeretetévé válván, belépett a természet rendjébe és felszabadított engem a közvélemény igája alól.
Ettől fogva újra megtaláltam lelkem békéjét, sőt szinte a boldogságot. Mert akárminő helyzetben legyen is valaki, csak az önszeretet az, ami állandóan boldogtalanná tesz. Ha ez elhallgat és az ész beszél, ez végtére is megvigasztal bennünket mindama bajokért, amelyeket nem tudtunk elkerülni. Sőt megsemmisíti e bajokat, úgy, hogy azok nem hatnak közvetetlenül reánk; mert akkor biztosak vagyunk, hogy elkerüljük legélesebb támadásaikat, ha megszűnünk velök foglalkozni. Azok semmik arra nézve, aki nem gondol reájok. A sértések, a bosszúállások, a jogtalan mellőzések, a gyalázások, az igazságtalanságok semmik annak számára, aki az elszenvedett bajokban csak magát a bajt látja, nem pedig a szándékot; annak számára, akinek helye a saját becsülésében nem attól a helytől függ, amelyet mások az ő részére engedélyezni kegyeskednek. Bárminek nézzenek is az emberek, nem változtathatják meg lényemet és dacára hatalmuknak és minden alattomos fondorlataiknak, én – bármit tegyenek is – az ő ellenökre tovább is az leszek, ami vagyok. Igaz ugyan, hogy irántam való magaviseletük befolyást gyakorol valódi helyzetemre. Az a sorompó, amit közém és magok közé állítottak, minden megélhetési és gyámolítási segélyforrástól megfoszt engem öregségemben és szűkös helyzetemben. Sőt a pénzt is fölöslegessé teszi számomra, mivel az nem tudja nekem azokat a szolgálatokat megszerezni, amelyekre szükségem van; nincs többé se társas érintkezés, se kölcsönös támogatás, se levelezés közöttük és közöttem. Egyedül az ő körükben, csupán önmagamban találom minden segélyforrásomat és ez a segélyforrás vajmi gyönge már az én koromban és mostani állapotomban. Ezek a bajok nagyok, de minden erejöket elvesztették fölöttem, amióta úgy el tudtam őket viselni, hogy nem jöttem indulatba. Azok a körülmények, ahol az igazi szükséglet érezhetővé válik, mindig ritkák. Az előrelátás és a képzelet megsokasítja azokat, és ezek a folyton tartó érzelmek tesznek minket nyugtalanokká és szerencsétlenekké. A magam részéről hasztalan tudom, hogy holnap szenvedni fogok, elég nekem, ha ma nem szenvedek, hogy nyugodt legyek. Nem veszem szívemre az olyan bajt, amelyet előre látok, hanem csupán azt, amelyet érzek és ezáltal az igen csekély dologgá zsugorodik össze. Egyedül, betegen, s ágyamban sorvadva meghalhatnék az inségtől, a hidegtől és az éhségtől anélkül, hogy bárki aggódnék miattam. De mit határoz az, ha én magam sem aggódom miatta, ha époly kevéssé veszem szívemre, mint mások, végzetemet, bárminő legyen is az. Hát semmi az, kivált az én koromban, ha megtanultam, hogy ugyanazzal a közömbösséggel nézzem az életet és a halált, a betegséget és az egészséget, a gazdagságot és a nyomorúságot, a dicsőséget és a gyalázatot? Minden más aggastyán minden miatt nyugtalankodik, én semmi miatt nem nyugtalankodom; bármi történjék is, előttem minden közömbös és ez a közömbösség nem bölcseségem műve, hanem az ellenségeimé és kárpótlássá lesz ama szenvedésekért, amelyekkel elárasztottak. Midőn így érzéketlenné tettek a balsors iránt, nagyobb jót tettek velem, mintha megkiméltek volna annak csapásaitól. Míg nem éreztem, mindig félhettem attól, holott miután legyőztem, nem félek többé tőle.
Ez a kedélyállapot, életem viszontagságai közt, csaknem oly teljesen átszolgáltat engem természetem gondtalanságának, mintha a legteljesebb jólétben élnék. Kivéve azokat a rövid pillanatokat, midőn a tárgyak jelenléte a legkínzóbb nyugtalanságot idézi föl, egyébkor hajlandóságaim által a vonzó indulatoknak kiszolgáltatva, szívem még amaz érzelmekkel táplálkozik, amelyekre született s élvezem őket ama képzeletbeli lényekkel együtt, amelyek őket létrehozzák és velem megosztják, mintha ezek a lények valósággal léteznének. Léteznek számomra, aki megalkottam őket és sem attól nem félek, hogy elárulnak, sem attól, hogy faképnél hagynak. Azok mindaddig fognak tartani, mint magok a szerencsétlenségeim és elégségesek lesznek arra, hogy ezeket velem elfeledtessék.
Minden visszavezet arra a boldog és szelid életre, amelyre születtem volt; életem háromnegyed részét vagy tanulságos, sőt kellemes tárgyakkal elfoglalva töltöm, amelyeknek gyönyörűséggel átengedem elmémet és érzékeimet, vagy képzelődésem gyermekeivel, amelyeket szívem sugallata szerint alkottam és amelyek társasága táplálja annak érzelmeit, vagy egyedül önmagammal, beérve önmagammal és telve azzal a boldogsággal, amely – érzem – megillet engem. Mindebben önmagam szeretete végzi az egész munkát, az önzésnek semmi része benne. De nem így ama szomorú pillanatokban, amelyeket még az emberek körében töltök, mint az ő áruló dédelgetésöknek, dagályos és nevetséges bókjaiknak, mézesmázos kajánságuknak játékszere. Akármiképen láthattam is hozzá, az önzés szerepel ilyenkor. A gyűlölet és rosszindulat, amelyet e durva burkolaton keresztül szíveikben látok, fájdalommal szaggatja az enyémet és az a gondolat, hogy így ostobán becsapott bolondnak tartanak, ehhez a fájdalomhoz még gyermekes bosszúságot fűz, az ostoba önzés gyümölcsét, amelynek minden butaságát érzem, de amelyet nem birok leigázni. Azok az erőfeszítések, amelyekkel e sértő és gúnyolódó tekintetekkel szemben megedzeni igyekeztem magamat, hihetetlenek. Százszor végigmentem a nyilvános sétatereken és a leglátogatottabb helyeken, egyedül azzal a szándékkal, hogy e küzdelmekbe belegyakoroljam magam. Nemcsak erre nem tudtam eljutni, hanem semmi haladást sem tettem és összes keserves, de hiábavaló erőfeszítéseim után is époly könnyen megzavarodtam, megsértődtem, méltatlankodtam, mint azelőtt.
Mikor érzékeim uralkodnak fölöttem, bármit tegyek is, soha nem tudtam benyomásaiknak ellenállni és a meddig a tárgy hat reájok, szívem folyton annak hatása alatt áll; de ezek a múló mozgalmak csak addig tartanak, mint az érzéklet, amely azokat fölkelti. A gyűlölködő ember jelenléte erősen hat reám, de mihelyt eltávozik előlem, a benyomás vele együtt megszűnik; abban a pillanatban, amint nem látom, nem gondolok többé rá. Hasztalan tudom, hogy foglalkozni fog velem, én nem tudnék vele foglalkozni. A baj, amelyet nem érzek valósággal, egyáltalában nincs rám hatással, az üldöző, akit nem látok, nem létezik számomra. Érzem, mily előnyt nyújt ez a helyzet azok kezébe, akik sorsommal rendelkeznek. Hát csak hadd rendelkezzenek vele tetszésök szerint. Még azt is jobb szeretem, ha ellenállás nélkül gyötörnek, mintha kénytelen vagyok rájok gondolni, hogy csapásaik ellen védekezzem.
Érzékeimnek ez a hatása szívemre okozza életem egyedüli gyötrelmét. Azokon a helyeken, ahol senkit nem látok, nem gondolok többé sorsomra. Nem érzem azt, nem szenvedek többé tőle. Boldog és elégedett vagyok minden kitérés, minden akadály nélkül. De ritkán siklom ki valami érzéki benyomás alól; és a mikor a legkevésbbé gondolok reá, egy taglejtés, egy felfogott sötét pillantás, egy meghallott mérgezett szó, egy előtalált rosszakaró elegendő, hogy sodromból kihozzon. Mindaz, amit efféle esetben tehetek, annyi, hogy gyorsan elfelejtsem és tovafussak. Szívem nyugtalansága azzal a tárgygyal együtt eltűnik, amely azt fölkeltette és mihelyt magamban vagyok, nyomban nyugalomra térek. Vagy ha valami dolog nyugtalanít, ez csak az a félelem, hogy jártamban-keltemben valami újabb fájdalomkeltő tárgyra bukkanok. Ez az egyedüli keservem, de ez elég arra, hogy boldogságomat megzavarja. Párizs közepén lakom. Mikor lakásomról kijövök, sóhajtok a mező és a magány után; de ezek megtalálása végett oly messzire kell mennem, hogy mielőtt kedvemre szabadon lélegzhetném, ezer oly tárgyat találok utamban, amely összeszorítja szívemet és a nap fele aggodalmakban telik el, mielőtt azt a menhelyet, amely felé indultam, elértem volna. Boldog vagyok, ha legalább megengedik, hogy utamat befejezzem. Az a pillanat, amikor gonosz kisérőim közül tovaosonok, elragadó; és mihelyt a fák alatt, a zöld mező közepén találom magamat, azt hiszem, hogy a földi paradicsomban vagyok és époly élénk belső gyönyört élvezek, mintha a legboldogabb halandó lennék.
Nagyon jól emlékszem még, hogy rövid boldogságom idején, ugyanezek a magános séták, amelyek most annyi gyönyörűséget okoznak, izetlenek és unalmasak voltak rám nézve. Ha valakinél künn voltam a falun, a testmozgásnak és a friss levegő beszívásának szükségérzete gyakran arra indított, hogy egyedül kimenjek és ilyenkor, titokban tovaosonva mint egy tolvaj, sétálni indultam a parkban vagy a mezőn. De távol attól, hogy azt a boldog nyugalmat találnám ott, amelyet ma itt élvezek, magammal vittem oda ama hiú eszmék izgalmát, amelyek a szalonban foglalkoztattak vala, az otthagyott társaságnak emléke tovább kisért. A magányban az önzés párái és a világ zsivaja elhomályosították szemeim előtt a ligetek üdeségét és megzavarták a magány békéjét. Hasztalan menekültem az erdők mélyére, egy alkalmatlan társaság mindenüvé elkisért és elfátyolozta előttem az egész természetet. Csak miután a társaséleti szenvedélyektől és azok szomorú kiséretétől elszakadtam, találtam meg ezt minden varázsával együtt újra.
Meggyőződve róla, hogy ezeket az első önkéntelen gerjedelmeimet képtelen vagyok elfojtani, minden erre irányuló kísérlettel felhagytam. Megengedem, hogy minden támadás lángra gyújtsa véremet, a harag és méltatlankodás hatalmába kerítse érzékeimet; átengedem a természetnek ezt az első kirobbanást, amelyet összes erőimmel sem volnék képes feltartóztatni vagy félbeszakítani. Csupán arra törekszem, hogy következményének álljam útját, mielőtt az bármi hatást művelt volna. A szikrázó szemek, a tűzben álló arc, a reszkető tagok, a meg-megszakadó szívdobogás, mindez egyedül a testszervezetre tartozik és az okoskodás semmit sem változtathat rajtok. De miután megengedtük, hogy a vérmérséklet elvégezze első kirobbanását, az ember újra a saját urává válhatik és lassankint visszanyeri érzékeinek használatát; ezt sokáig sikertelenül törekedtem elérni, de végre célt értem és felhagyva azzal, hogy erőmet üres ellenállásra fordítsam, várom a pillanatot, midőn szabadon hagyva eszemet cselekedni, győzhetek, mert ez csak akkor beszél hozzám, ha képes meghallgatásra szert tenni. De mit mondok, oh jaj! eszemet? Nagy hibát követnék el, ha őt tisztelném meg ezzel a diadallal, mert neki nem igen van része benne; minden egyaránt az ingatag temperamentumtól ered, amelyet egy dühös szél hány-vet, de amely nyomban nyugalomra tér, amint a szél nem fúj többé; tüzes vérmérsékletem az, amely hány-vet engem és fásult vérmérsékletem az, amely lecsillapít. Engedek minden jelenlevő fölindulásnak, minden lökés élénk s rövid mozgalmat kelt bennem; mihelyt a lökés megszűnt, a mozgalom is megszűnik, semmi kívülről közölt dolog nem bír hosszasabban tartani nálam. A szerencse mindenféle eseményei, az emberek mindenféle cselfogásai az ekképen alkotott emberre csekély befolyással vannak. Hogy tartós fájdalmakat szenvedjek, a benyomásnak minden pillanatban meg kellene újulnia. Mert az időközök, bármily rövidek legyenek is, elegendők arra, hogy önmagamnak visszaadjanak. Az vagyok, amit az emberek kívánnak, amíg hatni tudnak érzékeimre, de alig szűnik meg ez a hatás, újra azzá leszek, amivé a természet formált; ez, bármit tegyenek is, legállandóbb állapotom és az, amelynek révén – sorsom ellenére – élvezem azt a boldogságot, amelyre – úgy érzem – alkotva vagyok.
Leírtam ezt az állapotot egyik álmodozásomban; az annyira nekem való, hogy nem kívánok egyebet, mint hogy az hosszú tartamú legyen, és nem félek egyébtől, mintha megzavarnák. A baj, amit az emberek nekem okoztak, semmiképen nem érint engemet, egyedül az attól való félelem, amit még okozhatnak, képes izgalomba hozni; de miután bizonyos vagyok a felől, hogy nem intézhetnek újabb támadást ellenem, amelynek révén állandó érzelmet kelthessenek bennem, összes cselszövényeiken csak nevetek és ellenkezésök dacára élvezem önmagamat.
Kilencedik séta.
A boldogság oly állandó állapot, amely – úgy látszik – nem itt a földön levő ember számára van teremtve. A földön minden örökös hullámzásban van, amely semminek nem engedi meg, hogy itt állandó alakot öltsön. Minden változik körülöttünk. Mi magunk is megváltozunk és senki nem biztosíthatja magát a felől, hogy szeretni fogja holnap, amit ma szeret. Így hát összes, erre az életre irányuló terveinek agyrémek. Használjuk fel az elme megelégedettségét, ha elérkezik, óvakodjunk azt saját hibánkból eltávolítani; de ne forraljunk terveket arra, hogy azt lebilincseljük, mert ezek a tervek puszta esztelenségek. Én kevés boldog embert láttam, talán egyet sem, de gyakran láttam megelégedett szíveket és mindama tárgyak közül, amelyek valaha szemembe ötlöttek, ez volt az, amely leginkább kielégített önmagammal. Azt hiszem, hogy ez természetes következménye az érzéki benyomások hatalmának belső érzelmeimre. A boldogságnak nincs külső cégére; hogy felismerjük, olvasnunk kellene a boldog ember szívében; de a megelégedés a szemekből, a magatartásból, a hangsúlyból, a járás-kelésből kiolvasható és úgy látszik, közlődik azzal, aki észreveszi. Van-e édesebb élvezet, mint egy egész népet látni, amint egy ünnepnapon átadja magát az örömnek, és minden szív kivirít az öröm kiterjesztő sugaraira, amely gyorsan, de élénken áthatol az élet felhőzetén…
Három nappal ezelőtt P. úr rendkívüli sietséggel rontott be hozzám s mutatta meg D…-nek Geoffrinnéről írt emlékbeszédét. Felolvasását hosszú és harsány kacagással vezette be a munka neologismusai miatt és ama pajzán szójátékok miatt, amelyekkel az szerinte telítve volt. Egyre nevetve fogott hozzá az olvasásához. Én a legteljesebb komolysággal hallgattam, ami lecsillapította őt s látván, hogy nem akarok vele nevetni, végül is abbahagyta a nevetést. A mű leghosszabb és legkeresettebb részlete ama gyönyörűség körül forgott, amelyet Geoffrinné a gyermekek szemléletében és az ő csacsogásukban talált. Az író ebben a hajlandóságban joggal a jó természet bizonyítékát látta. De nem állapodott meg ennél, hanem határozottan rossz természettel és gonoszsággal vádolta mindazokat, akikből hiányzott ez a hajlandóság és egészen arra a szélsőséges állításra ragadtatta magát, hogyha megkérdeznők erre vonatkozólag azokat, akiket akasztófára vagy kerékbetörésre ítélnek, mindannyian elismernék, hogy nem szerették volt a gyermekeket. Ezek az állítások különös hatást tettek azon a helyen, ahol felhozta őket. Föltéve, hogy mindez igaz, vajjon itt volt-e az alkalmas hely ennek elmondására és be kellett-e egy nagyra becsült nő emlékezetét a halálbüntetések és gonosztevők képével szennyezni? Könnyen beláttam e silány affektáció indító okait és amikor P. bevégezte az olvasást, kiemeltem azt, ami az emlékbeszédben jónak tetszett, és hozzátettem, hogy a szerző, midőn ezt írta, kevesebb barátságot, mint gyűlöletet érzett szívében.
Másnap, minthogy eléggé szép, habár hideg idő volt, a katonai iskola felé egy kirándulást tettem, számítva reá, hogy arrafelé teljes virágjokban levő mohákat találok; menetközben az előző napi látogatás és D. irata járt az eszemben, amelynél bizonyosra vettem, hogy ez az epizódszerű toldalék nem minden célzatosság nélkül került belé s már az az egyetlen körülmény, hogy P. ezt a füzetet nekem elhozta és bemutatta, nekem, aki előtt mindent eltitkoltak, eléggé elárulta előttem, hogy mi volt a céljok vele. Én a lelencházba adtam gyermekeimet. Ez elegendő volt arra, hogy emberi természetéből kivetkőzött atyának tüntessenek föl, amiből – kiszélesbítve és továbbfejtve ezt az eszmét – lassankint azt a nyilvánvaló következtetést vonták ki, hogy gyűlölöm a gyermekeket; nyomról-nyomra követve gondolatban e fokozatos emelkedés láncolatát, bámúlva láttam, mily ügyességgel tudja az emberi leleményesség a dolgokat fehérből feketére változtatni. Mert nem hiszem, hogy valaha ember nálam jobban szerette volna látni a kis gyermekeket pajzánkodni és együtt játszani, és sokszor megállok az utcán meg a sétányokon, hogy csintalankodásaikat és kisded játékaikat oly érdekkel szemléljem, amelyhez foghatót senkinél nem tapasztalok. Éppen azon a napon is, amelyen P. meglátogatott, egy órával az ő látogatása előtt, a két kis Soussoi, házigazdám két legfiatalabb gyermeke járt nálam, akik közül az idősebb mintegy hétéves lehet. Ők oly szívesen megcsókoltak engemet, én meg oly gyöngéden visszonoztam kedveskedéseiket, hogy dacára a nagy korkülönbségnek, úgy látszott, igen jól érzik magokat körömben; én pedig egészen el voltam ragadtatva, midőn láttam, hogy öreges külszinem nem riasztotta őket vissza, sőt az ifjabbik oly szívesen látszott hozzám jönni, hogy én – nagyobb gyermek náloknál – már különös előszeretettel vonzódtam hozzá és époly sajnálkozással láttam eltávozását, mintha a saját gyermekem lett volna.
Belátom, hogy az a szemrehányás, hogy gyermekeimet a lelencházban helyeztem el, egy kis fordulattal könnyen fajulhatott ama váddá, hogy emberi természetemből kivetkőzött atya vagyok és gyűlölöm a gyermekeket. Azonban bizonyos, hogy egy, rájok nézve ezerszerte rosszabb és minden más úton csaknem kikerülhetetlen sorstól való félelem indított leginkább erre a lépésre. Kevésbbé bánva azt, hogy mi lesz belőlök, magam pedig képtelen lévén őket nevelni, helyzetemben anyjok nevelésére kellett volna őket biznom, aki elrontotta volna őket, meg az ő családjának nevelésére, amely szörnyeket formált volna belőlük. Még most is reszketek tőle, ha rágondolok. Amit Mohamed csinált Szejdeből, semmi ahhoz képest, amit ők csináltak volna reám nézve belőlük, és azok a kelepcék, amelyeket utóbb ez irányban nekem felállítottak, eléggé megerősítettek abban, hogy ilyen tervet csakugyan koholtak. Az igazat megvallva, ekkor meglehetős távol állottam attól, hogy ezeket a sötét cselszövényeket előre láttam volna, de azt tudtam, hogy számukra a legkevésbbé veszélyes nevelés a lelencház nevelése lesz s ezért ide helyeztem őket. Újra is megtenném ezt, jóval kevesebb habozással, ha a dolog újra úgy fordulna, és jól tudom, hogy nincs gyöngédebb atya, mint amilyenné én lettem volna, ha a szokás csak a legkevésbbé is segítette volna bennem a természetet.
Ha némi haladást tettem az emberi szív ösmeretében, ezt az ösmeretet a gyermekek látásának és megfigyelésének gyönyörűsége szerezte meg számomra. Ugyanez a gyönyörűség ifjú koromban bizonyos akadályt gördített ez elé, mert oly vidáman és oly szívesen játszottam a gyermekekkel, hogy nem igen gondoltam az ő tanulmányozásukra. De amint megöregedtem s láttam, hogy roskatag alakom nyugtalanítja őket, nem akartam nekik többé alkalmatlankodni; jobb szerettem magamat egy gyönyörűségtől megfosztani, mintsem az ő örömüket megzavarni, és beérve ekkor azzal a megelégedéssel, hogy játékaikat és mindenféle apró mesterkedéseiket nézegethettem, áldozatomért azokban a felvilágosításokban találtam kárpótlást, amelyeket ezek a megfigyelések tártak elém az emberi természet első és igazi gerjedelmeiről, amelyekből összes tudósaink mitsem ösmernek. Irataimban följegyezve látható annak bizonyítéka, hogy sokkal gondosabban foglalkoztam ezzel a vizsgálódással, semhogy örömmel ne végeztem volna és bizonyára a világ leghihetetlenebb dolga lenne, ha az Uj Heloise és az Emil egy oly ember műve volna, aki nem szerette a gyermekeket.
Soha nem rendelkeztem sem lélekjelenléttel, sem könnyű előadói képességgel, de szerencsétlenségem óta nyelvem és fejem hovatovább zavartabbá vált. A képzet, valamint a megfelelő kifejezés egyaránt tovasiklik előlem, pedig semmi nem kíván finomabb megkülönböztetést és a kellő kifejezések gondosabb megválasztását, mint a gyermekekkel folytatott beszélgetés. Nálam aztán még növeli ezt a zavart a hallgatók figyelme, azok a magyarázatok és az a jelentőség, amiket egy oly férfiú beszédjeihez fűznek, akiről – miután kifejezetten a gyermekek számára írt – azt képzelik, hogy orakulum módjára tartozik hozzájok szólani. Ez a túlságos kényszerhelyzet és rátermettségemnek magamban érzett hiánya megzavar, kihoz sodromból és otthonosabban érezném magamat egy ázsiai uralkodó, mint egy kis gyermek előtt, akit beszélgetésre kell indítanom.
Még egy más kellemetlen körülmény is eltávolít most tőlük s bár szerencsétlenségem óta mindig ugyanazzal az örömmel látom őket, de nem állok többé velök ugyanazon a meghitt lábon. A gyermekek nem szeretik az öregkort. A hervadó természet képe undorító előttük. Idegenkedésök, amint észreveszem, bántólag érint és jobb szeretek attól, hogy őket cirógassam, tartózkodni, minthogy őket feszélyezzem vagy bennök undort keltsek. Ez az indító ok, amely csak igazán szerető lelkeknél szerepel, hiányzik a mi öszszes doktorainknál és doktornőinknél. Geoffrinné nagyon keveset törődött azzal, vajjon a gyermekek örömet érezték-e a közelében, hacsak ő örömet érzett a közelükben. De rám nézve az ilyen öröm a semminél is kevesebbet ér; csak akkor érzem, ha megoszthatom velök, s nem vagyok többé abban a helyzetben, sem abban a korban, amikor a kisded gyermeki szív az enyém felé föltárulhatott. Ha ez még megeshetnék velem, ez az öröm annál élénkebb lenne, minél ritkább; ilyesfélét éreztem a múlt reggel, amikor a kis Soussoi-kat megölelgettem, nemcsak azért, mert a dada, aki őket kísérte, nem nagy tiszteletet keltett bennem, s mert kevéssé éreztem szükségét annak, hogy előtte hallgassak, hanem inkább azért, mert a derűs arckifejezés, amelylyel hozzám közelítettek, azután sem hagyta el őket, és nem látszott rajtok, hogy akár idegenül éreznék, akár unnák magokat közelemben.
Óh, ha élvezhetnék még nehány pillanatig ily tiszta, a szívből fakadó ölelést, hacsak egy bugyogóban járó gyermek részéről is! ha láthatnám még egynémely szemben az örömet és megelégedést a fölött, hogy velem együtt lehet, mennyi bajért és kínért kárpótolnának szívemnek ezek a rövid, de édes áradozásai! Óh, akkor nem lennék kénytelen az állatok közt keresni azt a jóakaratú pillantást, amelyet az emberek megtagadnak tőlem. Egynehány példából, amelyek mindig kedvesen élnek emlékezetemben, megítélhetem őket. Íme egyikök, amelyet minden más állapotban szinte elfeledtem volna, de a benyomás, amit reám gyakorolt, egész nyomorúságomat élénken illusztrálja.
Két évvel ezelőtt, midőn a Nouvelle France irányában sétálni mentem, kissé messzebb előrehaladtam; azután balra fordúlva és a Montmartre-ot megkerülni óhajtva, Clignancourt falun haladtam keresztül. Szórakozottan és álmodozva lépegettem, nem is tekintve szét magam körül, midőn egyszerre csak éreztem, hogy átkarolják térdeimet. Odanézek és egy öt-hat éves kis gyermeket látok, aki teljes erejéből szorítja térdeimet, miközben oly meghitt és oly kedveskedő kifejezéssel tekint reám, hogy egész szívem elérzékenyült. Így szóltam magamban: Így öleltek volna az én gyermekeim is engem! Karjaimba vettem a gyermeket, többször mélységes elragadtatással megcsókoltam, azután pedig folytattam utamat. Menet közben éreztem, hogy hiányzik valamim. Egy felfakadó szükségérzet visszatérésre késztetett. Szemrehányást tettem magamnak, hogy oly hirtelen elhagytam ezt a gyermeket; azt hittem, cselekedetében minden látszólagos ok nélkül bizonyos sugallatot kell látnom, amelyet nem kellett megvetnem. Végre engedve a kísértésnek, visszatérek az előbbi helyre; a gyermekhez futok, újból megölelem s egy pár fillért adok neki, hogy nanterrei zsemlyét vegyen rajta, amelyet éppen ott árúlt egy mozgó kereskedő; s elkezdtem vele csevegni, megkérdeztem tőle, kinek a fia? s megmutatta, hogy annak a bodnárnak, aki a hordókat csinálta; már készen álltam, hogy ott hagyom a gyermeket és hozzámegyek beszélgetni, mikor megláttam, hogy megelőzött egy gonosz kinézésű ember, aki ama titkos kémek egyikének látszott, akiket lépten-nyomon utánam küldenek. Míg ez az ember halkan a fülébe sugdosott, láttam, hogy a bodnár mereven rám szegezte szemeit, oly kifejezéssel, amely semmi jóindulatot nem árult el. Ez a körülmény tüstént összeszorította szívemet és nagyobb gyorsasággal hagytam el az apát és gyermekét, mint amilyennel hozzájok visszatértem, de kevésbbé kellemes zavarral, amely egészen megváltoztatta érzéseimet. Mindamellett többször éreztem azóta, hogy azok fel-feltámadtak lelkemben s többízben visszatértem Clignancourt felé abban a reményben, hogy itt viszont látom ezt a gyermeket, de sem őt, sem az apát nem láttam többé viszont és ebből a találkozásból nem maradt egyéb lelkemben, mint eléggé élénk emlékezés hátra, mindig édes és szomorú érzéssel keverve, mint mindazon indulatok, amelyek még némelykor szívemhez hatolnak.
Mindenre van kárpótlás; ha örömeim ritkák és rövidek, viszont élénkebben is érzem őket, amikor jönnek, mintha otthonosabbak lennének nálam; a gyakori visszaemlékezés által úgyszólván újra meg újra átemésztem őket; és bármily ritkák legyenek is, ha tiszták és vegyítetlenek lennének, talán boldogabb volnék, mint verőfényes napjaimban. A legnagyobb nyomorúságban kevéssel is gazdagnak érzi magát az ember. Egy nyomorúlt koldus, ha egy tallért talál, ennek jobban megörül, mint egy gazdag örülne, ha egy arannyal telt erszényt találna. Nevetnének rajta, ha látnák lelkemben azt a benyomást, amit az efféle legcsekélyebb örömök okoznak, amelyeket üldözőim ébersége elől elszakíthatok. A legédesebb örömök egyike négy-öt évvel ezelőtt jutott részemül s nem tudok soha a nélkül reá gondolni, hogy kedves érzés ne fogjon el, hogy azt oly jól felhasználtam.
Egy vasárnap én meg a feleségem a Maillot-kapuhoz mentünk ebédelni. Ebéd után a boulognei ligeten haladtunk át egész a Muetteig. Itt leültünk a gyepre, az árnyékban várakozva a nap alábbszállására, hogy aztán Passy felé szép csöndesen hazatérjünk. Mintegy húsz kisleány, valamiféle apáca vezetése alatt, odajött s egyrészök leült, másrészök közelünkben pajzánkodott. Míg ők játszadoztak, egy ostyasütő jött arrafelé az ő dobjával és szerencsekerekével, aki szeretett volna üzletet csinálni. Láttam, hogy a kis leánykák sóvárgó szemeket vetettek az ostyára s ketten-hárman, akiknél nyilván volt nehány fillér, engedélyt kértek arra, hogy játszhassanak. Míg a nevelőnő habozott és veszekedett, előhívtam az ostyasütőt és így szóltam hozzá: engedje meg mindenik kisasszonynak, hogy egy számot húzzon s én kifizetem érte önnek az összeget. E szó az egész csoportban oly örömet keltett, amely egymaga jóval túlhaladta a költségemet, mégha tárcám egész tartalmát ráfordítottam volna is arra.
Mikor láttam, hogy némileg rendetlenül törekedtek előre, a nevelőnő beleegyezésével valamennyiöket sorbaállítottam az egyik oldalon, s azután, amint a húzást megejtették, egymásután átmentek a másik oldalra. Habár nem volt üres szerencseszám és legalább egy ostya mindeniknek jutott, úgyhogy egyiköknek sem lehetett oka a zúgolódásra, de én, hogy az ünnepet még vidámabbá tegyem, titokban odasúgtam az ostyasütőnek, hogy ellenkező irányban használja szokásos ravaszságát s annyi jó nyereményt juttasson a lánykáknak, amennyit csak tud s én meg fogom neki téríteni. Ezen előrelátó intézkedés folytán csaknem száz ostyát osztottunk ki, habár mindenik fiatal lányka csak egyszer húzott számot, mert ez irányban kérlelhetetlen voltam, nem akarva sem a visszaéléseket előmozdítani, sem egyeseket kitüntetésekben részesíteni, ami elégedetlenségre adhatott volna okot. Feleségem ügyesen rábírta azokat, akik szerencsés húzást tettek, hogy osszák meg nyereményeiket társnőikkel s ennek folytán osztályrészök csaknem egyenlővé, az öröm pedig általánosabbá lett.
Megkértem az apácát, hogy ő is húzzon számot, bár erősen tartottam tőle, hogy ajánlatomat megvetőleg fogja visszautasítani; de ő jószívvel elfogadta azt, húzott miként a növendékek és minden teketória nélkül elvette, ami részére jutott. Végtelen hálás voltam neki érte s ebben a magaviseletében bizonyos udvariasságot találtam, amely nagyon tetszett nekem és amely – úgy hiszem – nagyon is fölér a kényeskedők affektálásával. Az egész művelet alatt nem egy pörlekedés fordult elő, amelyeket az én ítélőszékem elé terjesztettek, és ezek a kis leánykák, amint felváltva előadták és védelmezték előttem ügyöket, alkalmat adtak nekem arra a megjegyzésre, hogy – habár egyetlen csinos sem volt közöttük – némelyek kedvessége elfeledtette az emberrel rútságokat.
Végre eltávoztunk, kölcsönösen igen megelégedve egymással, és ez a délután egyike volt azoknak életemben, amelyeknek emlékezetét a legnagyobb örömmel idézem vissza lelkembe. Máskülönben az ünnepség nem nagyon tett tönkre engemet. Harminc garasért, amennyibe legföllebb került, több mint száz tallérnyi örömet vásároltam; nagyonis igaz az, hogy az öröm nagysága nem a költség nagysága szerint igazodik és hogy az öröm szorosabb barátságban áll a fillérekkel, mint az aranyakkal. Többízben visszatértem ugyanarra a helyre, ugyanabban az órában, remélve, hogy újra ott találom a kis sereget, de nem volt többször szerencsém hozzájok.
Ez egy más, nagyjában hasonló fajta mulatságot juttat eszembe, amelynek emlékezete jóval messzibb időről maradt meg lelkemben. Abban a szerencsétlen időben volt, midőn a gazdagok és írók társaságában élve, olykor-olykor kénytelen voltam szomorú gyönyöreiket megosztani. A Chevrette-ben valék a háziúr névnapjának idején; az egész család összegyülekezett volt annak megünneplésére és a lármás gyönyörök minden pompája munkába vétetett erre a célra. Színházak, díszlakomák, tüzijátékok, semmi sem maradt el. Alig volt időnk kissé kifújni magunkat és elkábultunk a helyett, hogy mulattunk volna. Ebéd után lementünk a fasorba egy kis friss levegőt szívni, ahol vásárfélét rendeztek. Táncoltak; az urak kegyeskedtek a parasztleányokkal táncolni, de a hölgyek megőrízték rangjok méltóságát. Mézeskalácsot árultak itt. Egy fiatalembernek a társaságból eszébe jutott, hogy vegyen és egymásután a tömeg közé hajigálja a mézeskalácsokat és a társaság tagjai oly nagy örömüket lelték benne, midőn látták ezt a sok parasztot, amint előre rohantak, dulakodtak, egymást feltaszították, hogy elkapják őket, hogy mindenki igyekezett ezt az örömet magának megszerezni. S röpültek a mézeskalácsok jobbra és balra, s futottak a leányok és legények utánok, halomba verődtek és egymást tiporták érettök: ez nagyszerű mulatságnak látszott mindenki előtt. Álszeméremből én is a többiekkel tartottam, habár bensőleg nem mulattam annyira, mint ők. De csakhamar beleúnva abba, hogy azért ürítsem ki erszényemet, hogy az emberek összetiporják egymást, faképnél hagytam a derék társaságot és egyedül sétálni indultam a vásárban. A sokféle változatos portéka sokáig mulattatott. Egyebek közt öt-hat szavojai legényt vettem észre egy kis leány körül, akinek még 10–12 gyatra almája volt a gyümölcsöskosarában, amelyen ugyan ám szeretett volna túladni. A szavojai fiúk viszont szívesen meg akarták őt attól szabadítani, de valamennyiöknek összevéve sem volt több két-három fillérjöknél, ezzel pedig nem nagy rést üthettek az almák közt. Ez a gyümölcsöskosár a Hesperidák kertje volt rájok nézve, a kis leányka pedig az a sárkány, amely azokat őrizte. Ezen a komédián sokáig mulatoztam, végül megoldáshoz juttattam a darabot, kifizetve az almák árát a kis leánynak és vele kiosztatván azokat a kisfiúknak. Ekkor a legédesebb látványok egyikében volt részem, amelyek az emberi szívet kellemesen érinthetik, abban, hogy az örömet az ifjúkor ártatlanságával párosulva láthattam eláradni magam körül. Mert a szemlélők is, látván azt, osztoztak benne, nálam pedig, aki oly olcsón részese lettem ennek az örömnek, ehhez még hozzájárult ama másik öröm érzése is, hogy az az én művem volt.
Midőn ezt a mulatságot összehasonlítottam azokkal, amelyeket az imént otthagytam, megelégedéssel éreztem, micsoda különbség van egyfelől az egészséges ízlések és természetes gyönyörök, és másfelől azok közt, amelyek a gazdagságból fakadnak és nem igen egyebek, mint a csúfolódás- és megvetés-szülte kizárólagos ízlések gyönyörei. Mert miféle örömet lelhetett abban az ember, ha látta, amint a nyomortól lealjasult embertömegek halomba verődtek és állati vadsággal egymást fojtogatták, tiporták, hogy kimarják egymás kezéből azt az egy-két darab összetaposott és besározott mézeskalácsot?
A magam részéről, midőn mélyebben elmélkedtem az afféle gyönyörűség fölött, amelyet az ilyes alkalmaknál élveztem, úgy találtam, hogy az kevésbbé a jótékonyság érzésében áll, mint abban az örömben, hogy megelégedett arcokat láthatunk. Ez a látvány oly varázzsal hat reám, amely – jóllehet szívemig hatol – úgy látszik, kizárólag érzéki benyomásból áll. Ha nem látom a megelégedést, amit okozok, mégha biztos lennék is felőle, csak félig élvezem azt. Sőt ez oly önzetlen öröm számomra, amely nem függ attól, mi részem lehet benne. Mert a népies ünnepélyeknél mindig élénken vonzott az, ha vidám arcokat láthattam. Ez a várakozásom azonban Franciaországban sokszor meghiusult, mert ez a nemzet, amely oly vígnak tartja magát, kevés jókedvet mutat játékainál. Régente gyakrabban elmentem a kültelki korcsmákba, hogy lássam ott a köznép táncolását, de táncai oly ízléstelenek, magatartása oly siránkozó, oly félszeg volt, hogy inkább megszomorodva, mint örvendezve jöttem el tőlük. De Genfben és Svájcban, hol a nevetés nem párolog el szünetlenül rosszakaratú bolondságokba, minden megelégedést és jókedvet lehell az ünnepélyeken. A nyomorúság nem viszi oda ocsmány ábrázatát, sem a fényűzés nem mutogatja ott orcátlan pompáját. A jólét, a testvériség, az egyetértés arra késztetik a szívet, hogy kitáruljon és sokszor egy-egy ártatlan öröm elragadtatásában az idegenek egymáshoz szegődnek, egymás nyakába borúlnak és meghívják egymást, hogy együtt élvezzék a nap örömeit. Magamnak is, hogy élvezzem ezeket a szeretetreméltó ünnepségeket, nem szükséges részt vennem bennök. Elég őket látnom; látva őket, osztozom bennök; és bizonyos vagyok a felől, hogy a sok jókedvű arc közt egyetlenegy vidámabb szív sincs az enyémnél.
Habár ez csak érzékleti gyönyör, bizonyára erkölcsi oka van, aminek bizonyítéka az, hogy ugyanaz a látvány, ahelyett, hogy kellemesen hatna reám s tetszenék nekem, fájdalommal és méltatlansággal marcangolhatja keblemet, ha tudom, hogy a gyönyörnek és örömnek e jelei a gonoszok orcáin nem egyebek, mint annak jelei, hogy gonosz szándékuk kielégítést nyert. Egyedül az ártatlan öröm az, amelynek jelei kellemesen hatnak szívemre. A kegyetlen és gúnyos öröm jelei megsebzik és lesujtják, mégha ez semmi vonatkozásban nem áll is velem. Ezek a jelek, miután oly különböző alapelvekből indulnak ki, nem lehetnek pontosan ugyanazok, de utóvégre is egyaránt az öröm jelei és észrevehető különbségeik bizonyára nem állanak arányban a bennem fölkeltett gerjedelmek különbségeivel.
A fájdalom és kín érzelmei reám nézve még érezhetőbbek, úgy hogy lehetetlen őket kiállanom a nélkül, hogy magam is talán még élénkebb indulatoktól ne szenvednék, mint a milyeneket ábrázolnak. A képzelet, erősítvén az érzékletet, azonosít a szenvedő lénnyel és sokszor több aggodalmat kelt bennem, mint amennyit az illető maga érez. Egy elégedetlen arc oly látvány, amelyet képtelen vagyok sokáig szemlélni, kivált ha okom van azt gondolni, hogy ez az elégedetlenség engem illet. Meg sem tudnám mondani, mennyi tallért csalt ki zsebemből amaz úri házakban, amelyekbe hajdanán elég balgatag valék besodortatni magamat, az inasok zsémbes és mogorva arckifejezése, akik durcásan szolgálnak; az ilyen szolgák mindig meglehetős drágán fizettették meg velem uraik vendégszeretetét. Mindig erősen illetve az érzéki tárgyaktól s kivált azoktól, amelyek a kéj vagy kín, jóakarat vagy ellenszenv jelét tárják elő, tovasodortatom magam e külső benyomásoktól és soha nem tudom magam alóluk másként kiragadni, mint csak ha tovamenekülök. Egy jel, egy taglejtés, egy pillantás valamely ismeretlen részéről elegendő, hogy megzavarja örömeimet vagy csillapítsa kínjaimat. Csak akkor vagyok a magamé, ha egyedül vagyok, egyébkor mindazok játékszere vagyok, kik körültem vannak.
Régibb időben örömest éltem a nagyvilágban, amikor mindenki szemeiben csak jóakaratot láttam, vagy legrosszabb esetben közömbösséget azok szemeiben, akik előtt ismeretlen valék; de ma, midőn nem kevesebb fáradságot fordítanak arra, hogy ábrázatomat megmutassák a népnek, mint arra, hogy előtte egyéni jellememet elpalástolják, nem tehetem ki lábomat az utcára a nélkül, hogy szivettépő tárgyakat ne lássak magam körül. Nagy léptekkel sietek ki a szabad mezőre; mihelyt a zöld mezőt látom, újra lélegzeni kezdek. Kell-e hát csodálkozni rajta, ha szeretem a magányt! Csupa rossz indulatot látok az emberek orcáin, míg a természet folyton nevető arccal fogad.
Mindamellett, meg kell vallanom, örömet is érzek az emberek közt való élésben, a meddig ösmemeretlen az arcom előttük. De ez oly öröm, amelyet nem igen hagynak meg számomra. Nehány évvel ezelőtt még szerettem keresztül-kasul járni a falvakat és végignézegetni reggel, amint a földművelők kijavították szerszámjaikat, vagy az asszonyokat, amint a kapuban álltak gyermekeikkel. E látványban volt valami olyas, ami megindította szívemet. Némelykor önkéntelenül megállottam s elnézegettem e derék emberek apró fogásait és úgy éreztem, hogy felsóhajtok, azt sem tudva, miért. Nem tudom, észrevették-e, hogy elérzékenyültem e kisded örömökre s ettől is meg akartak-e fosztani; de ama változásból, amelyet az ábrázatokon észreveszek, midőn a falun végigmegyek, és amaz arckifejezésből, amellyel végignéznek, kénytelen vagyok belátni, hogy nagy gondot fordítottak reá, hogy inkognitómat elárulják. Ugyanez a dolog történt velem, de még jellemzetesebb módon, a Hadastyánok palotája előtt. Ez a szép intézet mindig érdekelt. Sohasem láthatom megindulás és tisztelet nélkül a derék aggastyánok e csoportjait, akik elmondhatják, mint a lacedemonbeli aggok:
Fiatalok, vitézek és merészek.
Egyik kedvenc sétahelyem a katonai iskola körüli tér volt és örömmel találkoztam imitt-amott néhány hadastyánnal, akik megőrizve régi katonai tisztességtudásukat, menetközben köszöntek nekem. Ez az üdvözlés, amelyet szívem százszorosan visszaadott nekik, kellemesen érintett és fokozta a látásukon érzett örömemet. Minthogy semmi olyast nem tudok eltitkolni, ami megindít, gyakran beszélgettem a hadastyánokról is, és arról, mily kellemesen érintett a látásuk. Nem kellett ennél több. Bizonyos idő mulva észrevettem, hogy nem voltam többé ösmeretlen előttük, vagy inkább, hogy jóval több valék előttük, mivel ugyanoly szemekkel néztek reám, mint a nagyközönség szokott. Semmi udvariasság, semmi köszöntés többé. Visszataszító arckifejezés, ádáz tekintet lépett korábbi udvariasságuk helyébe. Miután állásuk régi nyíltszívűsége nem engedte meg nekik, mint a többieknek, hogy vigyorgó és áruló álarccal takarják be rosszindulatukat, teljes nyiltsággal a leghevesebb gyűlöletet tanusítják irántam, és olyan határtalan a nyomorúságom, hogy kénytelen vagyok becsülésemben megkülönböztetni azokat, akik a legkevésbbé leplezik el dühöket előttem.
Ez idő óta kevesebb gyönyörűséggel sétálgatok a Hadastyánok palotájának környékén; azonban, minthogy irántok való érzelmeim nem függenek az ő irántam való érzelmeiktől, sohasem láthatom tisztelet és meleg érdeklődés nélkül hazájok eme régi védelmezőit; de meglehetős súlyos dolog látnom azt, hogy ily rosszúl viszonozzák nekem azt az igazságosságot, amit irántok tanusítok. Ha véletlenül egy-egy olyannal találkozom közülök, aki kicsúszott az általános kitanítás alól, vagy aki nem ismerve képmásomat, semmi ellenszenvet nem tanusít irántam, ennek az egyetlennek udvarias köszöntése bőven kárpótol a többiek durva magatartásáért. Megfeledkezem róluk, hogy csupán ezzel foglalkozzam és azt képzelem, hogy olyan a lelke, mint az enyém, amelybe a gyűlölet nem tud beférkőzni. A mult évben is részem volt ebben a gyönyörben, midőn átkeltem a vizen, hogy a hattyúk szigetén sétálgassak. Egy szegény öreg hadastyán egy csónakban valami társaságra várt, hogy átkelhessen. Odaléptem és mondtam a révésznek, hogy keljünk át. Az ár erős volt és az átkelés soká tartott. Alig mertem a hadastyánt megszólítani, mert attól tartottam, hogy rám förmed és visszautasít, mint a többiek szokták; de becsületes arckifejezése megnyugtatott. Elbeszélgettünk. Józaneszű és helyes viseletű embernek látszott. Nyílt és nyájas modora meglepett és elbájolt. Nem valék ennyi jóindulathoz szokva. Meglepetésem megszűnt, amikor megtudtam, hogy csak a legutóbb érkezett a vidékről. Beláttam, hogy még nem mutatták meg neki a képmásomat és nem világosították fel felőlem. Felhasználtam ezt az inkognitót, hogy beszélgessek néhány percig egy emberrel és azon az édességen, amit ebben találtam, éreztem, hogy a legközönségesebb örömek ritka volta mennyire föl tudja ezek értékét fokozni. Midőn kiszáltam a csónakból, ő is előkereste a maga két szegény fillérjét. Kifizettem a szállítási díjat és kértem őt, hogy tegye el a maga két fillérjét, miközben reszkettem, hogy megharagítom. Nem haragudott meg, sőt ellenkezőleg, meghatotta a figyelmem, s kivált az, amit ezután tanusítottam, hogy – mivel idősebb volt nálamnál – segítettem neki a csónakból való kiszállásnál. Ki hinné, hogy eléggé gyerek voltam és sírtam miatta örömömben? Szinte égtem a vágytól, hogy egy huszonnégy garasos pénzdarabot nyomhassak a markába egy kis dohányra, de nem mertem. Ugyanaz az álszemérem, amely itt visszatartott, már gyakran megakadályozott egy-egy jócselekedet végrehajtásában, amelyek örömmel töltöttek volna el, de amelyektől bárgyúságomat siratva, visszatartottam magamat. Ezúttal, miután elhagytam öreg hadastyánomat, csakhamar megvigasztalódtam abban a gondolatban, hogy úgyszólván saját elvem ellenére cselekedtem volna, ha udvariassági megnyilatkozását pénzzel viszonoztam volna, ami lealacsonyítja annak nemességét és beszennyezi önzetlenségét. Igyekeznünk kell azokon segíteni, akik rászorultak, de a mindennapi érintkezésben engedjük, hadd végezze a természetes jóakarat és udvariasság a maga munkáját a nélkül, hogy bármi megvásárolható és kalmár dolog merészeljen ily tiszta forráshoz közeledni, hogy azt megrontsa vagy felzavarja. Mondják, hogy Hollandiában megfizetteti a nép, ha megmondja az embernek, hány óra van vagy megmutatja az utat. Nagyon megvetésreméltó népnek kell annak lennie, amely a humanitás legegyszerűbb kötelességeit ekként piaci áruvá teszi.
Megfigyeltem, hogy egyedül Európa az, ahol pénzért árulják a vendégszeretetet. Egész Ázsiában ingyen szállásolják el az embert. Belátom ugyan, hogy ott nem találunk fel oly jól minden kényelmet. De hát az semmi, ha magunkban elmondhatjuk: ember vagyok és embertársaim befogadtak? A tiszta humanitás az, amely hajlékot nyujt nekem. A kisded nélkülözések minden baj nélkül elviselhetők, ha a szív jobb bánásmódban részesül, mint a test.
Tizedik séta.
Ma, virágvasárnapján éppen ötven esztendeje annak, hogy először láttam Warensnét. Ő huszonnyolc éves volt akkor, mert egyszerre született a századdal. Én még nem voltam tizenhét, és ébredező véralkatom – de amelyet még nem ösmertem – új hévvel ruházta föl természettől fogva élettel-teljes szívemet. Ha nem volt csodálatos, hogy ő jóakarattal fordult egy élénk, de nyájas és és szerény, eléggé kellemes külsejű fiatalember felé, még kevésbbé volt az, hogy egy bájos, szellemmel és kellemmel telt asszony a hála mellett gyöngédebb érzelmeket is fakasztott bennem, amelyeket nem igen különböztettem meg amattól. De a legkülönösebb a dologban az volt, hogy ez az első pillanat egész életemre nézve döntő lett és az események kikerülhetetlen egymásbafűződésénél fogva hátralevő napjaim sorsát megszabta. Lelkemnek, amelynek organumaim nem fejlesztették ki legbecsesebb képességeit, még semmi határozott alkata nem volt. Az szinte türelmetlenül várta azt a pillanatot, amely ezt meg fogja neki adni, azonban ez a pillanat, bár ez a találkozás gyorsította azt, nem érkezett el oly hamar; s az erkölcsök azon egyszerűségében, amelyet a nevelés nyújtott nekem, sokáig messzire eltolódni láttam számomra azt a gyönyörűséges, de rohamos állapotot, amelyben a szerelem és az ártatlanság ugyanabban a szívben lakozik. Ő eltávolított magától; engem minden visszaszólított hozzá. Vissza kellett oda mennem. Ez a visszatérés eldöntötte sorsomat és már jóval előbb, mielőtt őt bírhattam volna, csupán ő benne és érette éltem. Óh ha egészen betölthettem volna a szívét, mint ahogy ő betöltötte az enyémet! Micsoda békés és gyönyörűséges napokat töltöttünk volna együtt! Hisz’ ilyeneket töltöttünk, de mily rövidek és gyorsan elfutók voltak azok, és micsoda sors követte őket! Nincsen nap, amelyen örömmel és meghatottsággal ne emlékezném életemnek erre az egyetlen és rövid idejére, amelyben énemet teljesen, zavartalanul és akadály nélkül megőriztem s a melyben igazán elmondhatom, hogy éltem. Elmondhatom körülbelül úgy, mint a Prætoriumnak az a præfektusa, aki Vespasianus alatt kegyvesztetté léve, napjait békében végezte falusi birtokán: Hetven évet töltöttem a földön, de ebből csak hetet éltem. E nélkül a rövid, de becses időköz nélkül talán bizonytalanságban maradtam volna önmagam felől, mert életem összes többi részében – könnyű és ellenállás nélküli lény lévén – annyira a mások szenvedélye által ide-oda hányatott, dobált, rángatott életet éltem, hogy mint úgyszólván passzív szereplő ebben a szörnyű viharos életben, nehezen tudnám megkülönböztetni, mi igazán az enyém a saját magamviseletében, a vaskényszerűség oly súlyosan nehezedett reám. De e kevés esztendő alatt, egy nyájas és kedves nőtől szerettetve, azt tehettem és az lehettem, amit tenni és ami lenni akartam, és szabadidőmnek okos felhasználásával, az ő tanácsaitól és példájától is erősíttetve, lelkemnek – amely ekkor még egyszerű és új volt – azt a formát adhattam, amely azt a legjobban megillette és a melyet az mindig meg is őrizett. A magány és a szemlélődés vágya azokkal az áradozó és gyöngéd érzelmekkel együtt született szívemben, amelyek azok táplálására voltak rendelve. A lárma és a zaj összeszorítja és elfojtja, a nyugalom és a béke életrekelti és megerősíti őket. Össze kell szednem magamat, hogy szerethessek. Rábeszéltem mamácskát, hogy falun éljünk. Egy magános ház egy völgy lejtőjén lőn a menedékhelyünk, s itt, négy-öt év alatt egy századra való életet és oly tiszta és teljes boldogságot élveztem, amely bájával mostani sorsom borzalmát is béragyogja. Szükségem volt egy szívem szerint való barátnőre, és megnyertem azt. Vágytam a falusi élet után, és megkaptam azt. Nem bírtam elviselni a leigáztatást, tökéletesen szabad, sőt több mint szabad voltam, mert csupán vonzalmaim bilincseltek le és csak azt műveltem, amit művelni akartam. Minden időmet édes gondok vagy mezei foglalatosságok töltötték be. Semmi egyebet nem kívántam, mint hogy ez a kellemes állapot sokáig tartson; egyedüli gyötrelmem az a félelem volt, hogy az nem sokáig fog tartani, s ez az aggodalom, amely helyzetünk kényes voltából fakadt, nem alap nélkül való volt. Ettől fogva azon járt az eszem, hogy e nyugtalansággal szemben némi szórakozást szerezzek elmémnek és segélyforrásokat arra, hogy következményét megelőzzem. Úgy gondoltam, hogy a tehetségek bő készlete a legbiztosabb segélyforrás a nyomorúság ellen, ezért elhatároztam, hogy üres időmet arra használom, hogy képessé tegyem magamat arra, mely szerint egykor lehetőleg megadhassam a legjobb asszonynak azt a támogatást, amelyet tőle nyertem vala.