BEVEZETÉS.
Rousseau, aki különben is neuropathikus természet volt, életének utolsó 12 esztendejében elmezavarban, kombinatórikus üldözési mániában (paranoia) szenvedett. Már Vallomásai (1765–1770) egy elmebeteg védőirata; az a meggyőződés uralkodik bennük, hogy régi barátai, akik ellenségeivé váltak, élükön Grimm-mel, Diderot-val és D’Epinaynéval, nagy összeesküvést szőttek az ő tönkretételére, nevének megbecstelenítésére, ő magának utálatos gonosztevő gyanánt való feltüntetésére. E meggyőződésében – amiben sok volt az igazság, ha az összeesküvés nem volt is Rousseau összes ismerőseire, egész Franciaországra kiterjedő, mint ő hitte – nagyon megerősítette őt a gyűlölködő Voltaire-nek 1764 december 27-én Sentiments des citoyens cím alatt Genfben (természetesen névtelenül) kiadott nyolc lapnyi röpirata, amely a legkíméletlenebb támadásokat intézi Rousseau ellen, a leggyűlölködőbb rágalmakat szórja reá s föltárja életének nagy sebét, súlyos bűnét: gyermekeinek kitételét, illetőleg lelencházba küldését. E támadás mélyen megsebezte Rousseaut; ettől fogva a megbecstelenítés kisértete állandóan ott lebeg fölötte és évről-évre mindjobban elrabolta lelki nyugalmát. Fokozta izgalmát a neuchâteli papságtól felizgatott môtiersi lakosság forrongása, ellene irányuló támadása, ami miatt Môtiers-t, ahol az Emil elítéltetése és Franciaországból való menekülése után három eléggé nyugalmas esztendőt (1762–1765) töltött, szeptember 8-án ott kellett hagynia. Innen a Szentpéter-szigetére költözött, majd miután a berni kormány innen kitiltotta, Hume hívására 1766 januárius első napjaiban Angolországba utazott. De Hume hideg, nem mindig eléggé gyöngéd és tapintatos magatartása angolországi tartózkodását is csakhamar megkeserítette. Beteges elméje mindazt a kellemetlenséget, ami vele Angliában történt, egy mélyen átgondolt tervből, ellene irányuló összeesküvésből vezette le s ezt 1766 július 10-én meg is írta Humenak. E levelében jelentkezik először világosan a paranoia, az elmebetegség félreismerhetetlen nyoma. Izgalma, ha egyidőre lecsillapul is, a legkisebb ok, a legcsekélyebb gyanú elegendő arra, hogy újra feltámadjon. A következő tíz év alatt így váltogatja egymást izgatottság és nyugalom, hullámhegy és hullámvölgy az életében. Az aggodalom, az ellenségei összeesküvésétől való félelem űzi el Angolországból (1767 május elején), Normandiából (1768 június közepén), majd Dél-Franciaországból. 1770 június közepén Párizsban terem, hogy itt annál könnyebben szembeszállhasson ellenségei üzelmeivel. De csakhamar kénytelen belátni, hogy sorsától nem szabadulhat; reményeiben csalódva, kortársai iránti bizalmát elveszítve, lassankint mindjobban visszavonul az emberektől, egyik köteléket a másik után tépi széjjel, míg végre egyedül állt az emberi nemmel szemben. Elborult lelki világáról Dialogusai (Rousseau juge de Jean-Jacques, 1775–1776) nyújtanak felvilágosítást, amelyekben mindenütt ellenségeivel, az ellene szőtt összeesküvéssel foglalkozik, ennek okát igyekszik kideríteni s magát a vádak alól tisztázni. Minden okoskodása, éles elmével vezetett vizsgálódása e rögeszme körül forog. Az kétségtelen, hogy panaszai nem teljesen légből kapottak; az a gondolat, mely az egész balhiedelem középpontjául szolgál, hogy Grimm és Diderot ellenségeskedése a forrása jelleme sok tekintetben kedvezőtlen megítélésének, egészen helyes nyomokon jár s ama férfiak nagyrésze, akiket üldözőinek tekint (D’Alembert, Voltaire, Holbach, Hume, Choiseul), tényleg rosszindulattal viseltetett iránta s nem egy ama tények közül, amelyekre fejtegetéseit alapítja, történetileg igazolt.
Dialogusai tetőpontján mutatják elmezavarát. Izgalma a Notre-Dame-ban lefolyt jelenet után (1776 február 24.), midőn a Dialogusokat a főoltárra – mintegy a Gondviselés oltalma alá – akarta helyezni, de a vasrácsozatot zárva találta, ami úgy lesújtotta, hogy egész nap mint egy őrült járt-kelt, bolyongott az utcákon, csillapulni kezd, a válság alább hagy s lassan-lassan megnyugvásnak enged helyet. Persze ez a nyugalom inkább a kimerülés kifejezése volt: az ellenállási erő elfogyasztódott s az ellankadt lélek a lemondást, megnyugvást úgy tünteti föl, mint a megfontolás eredményét. Bár szellemi és testi erői egyaránt alászálltak, nem merül tétlenségbe, hanem a legtöbb délután nagy sétákat tesz Párizs környékén, részint botanizálva, részint emlékezései fonalát követve s a mult és jelen fölött elmélkedve. Reggelenkint aztán – hogy ez elmélkedések gyönyörűségeit ismételje és tartóssá tegye – leírta álmodozásait s így állt elő utolsó műve: Rêveries du promeneur solitaire. Álmodozásai úgy tüntetik fel az üldözöttet, mint aki visszanyerte a dolgok világos látását, helyes megítélését, eljutott a megnyugvásra, lemond a küzdelemről, ellenkezésről, amelyet hiábavalónak ismer föl, tompa megadással meghajlik komor végzete előtt. Máskülönben oly komor lelke szelid melancholiában olvad föl. De azért baja, ha pillanatnyilag elmult is, nem tűnt el teljesen, időről-időre – ha kisebb mértékben is – látjuk annak egy-egy felvillanását, egy-egy erőszakos rohamát, ami mutatja, hogy állandóan ott leselkedik a küszöbön áldozatára, s csak egy nyílásra, hasadékra vár, hogy újra belépjen és áldozatára vesse magát. Az első és második Álmodozás 1776 késő őszén, a hetedik 1777 június 28-ika után, a nyolcadik 1777 október havában, a kilencedik 1778 tavaszán, végül a tizedik 1778 virágvasárnapján (április 12.) keletkezett; ez utóbbi ezzel a híres s mindamellett oly egyszerű mondattal kezdődik, amelybe Rousseau az emlékezés minden költészetét bele tudta lehelni: «Ma, virágvasárnapján, épen ötven esztendeje annak, hogy Warensnéval megismerkedtem.»
Rousseau az Álmodozásokban szabadon átengedi magát érzéseinek, élményeinek, visszaemlékezéseinek, ábrándozásainak; elemzi, boncolgatja, bírálja – olykor a legszigorúbb mérték alkalmazásával – saját lelkiállapotát, jellemét, vallásos, erkölcsi és bölcseleti elveit; látjuk, mily mélyre hatol az «Ismerd meg önmagadat!» elv alkalmazásában, mily erős harcot vív, hogy egyéniségét megvédelmezze, fentartsa, az erkölcsi szabadságot érvényesítse, kötelességét teljesítse. Gyakran visszatér gyermekéveire, fölidézi Warensnénak, majd a Szentpéter-szigetén töltött boldog napoknak, azután a menilmonti lejtőn bekövetkezett balesetnek, egyik-másik kirándulásán előfordult különféle élményeinek a képét; bőven ír botanikai kirándulásairól s otthon a növények praeparálásáról. Álmodozás, séta, magány – ezekben találja lelkének boldogságát, ezek adják meg lelkének a régóta nélkülözött békét.
Valamennyi Álmodozásán szelid fájdalom uralkodik, megható elégikus hang rezdül át, akár kedves jeleneteket idéz vissza a multból, akár sorsa fölött panaszkodik elégikusan. De néha napsugár tör át a borún, derű a nyomott hangulaton és a Vallomások I. kötetének szeretetreméltó elbeszélője újra előbukkan. Az öregség ugyan kissé észrevehető nála, amennyiben nem egyszer korábbi műveiből vett gondolatokat és fordulatokat használ, de nagyjában és egészében a nyelv erőteljes harmóniája, ékesszólás, világosság és szemléletesség tekintetében az Álmodozások kevéssé állanak egyéb művei mögött. Hogy deliriuma csak az ellene irányuló üldözés hamis megítélésére szorítkozott, hogy irodalmi tevékenysége nem szenvedett elmezavarától, annak Lengyelország alkotmánya s Növénytani levelei mellett Álmodozásai is fényes tanubizonyságai. Ezek is igazolják, amit Levallois R. elmezavaráról állít, hogy az «semmi befolyást sem gyakorolt az író tehetségére: sem nem módosította, sem nem bénította meg a nagy prózaírónál a stílus koloritját, a dikció tisztaságát, a mondat harmoniáját, mozgását, konstrukcióját, a lendület erejét, a dedukció és összefüggés szilárdságát, a kitűnő szerkesztési képességet. Utolsó művei, épen azok, amelyeket e szörnyű belső izgatottság ideje alatt írt, a legkülönbek formára, a legkifogástalanabbak irodalmi szépség tekintetében.» Természetérzése, a természet iránt lángoló szeretete e művében is bájos, költői, az érzés hevétől olykor szinte az elragadtatásig fokozódó szinekben és hangokban nyer kifejezést; egész lelke, egész szíve ott él ezekben a rajongó megnyilatkozásokban. Ki ne érezné, hogy a természet varázsa, amely Vallomásaiban és Álmodozásaiban elénk lép, a saját belső énjének csodálatosan gazdag és zengő kiáradása!
Miért szakította a tizedik Álmodozását hirtelen, szinte a mondat közepén, félbe? Miért nem folytatta azután álmodozásai írását? E kérdésekre feleletet adni nem tudunk. Igen valószinű, hogy a betegség, gyöngeség és anyagi bajok, a mindennapi kenyérért való aggodalom testileg-lelkileg egyaránt leverték, elvették kedvét és hangulatát az írástól. Már ekkor rohamosan közeledett életének alkonya… Az Ermenonvilleben töltött szép napok (hová 1778 május 20-án költözött ki) megaranyozták utolsó napjait s hat heti békés, derűs, verőfényes ujjáéledés után – amelyben még egyszer s utoljára ismét visszatért a régi Rousseau – július 2-án életének fáklyája kilobbant, a géniusz megtért oda, ahonnan eredetét vette, Istenéhez.
Az egyes Álmodozások tartalma a következő: Az első szól üldözőiről és kiállott szenvedéseiről, a második a menilmonti lejtőn szenvedett balesetéről és annak következményeiről, a harmadik gyermek- és ifjúkoráról, az I. Értekezés után végrehajtott erkölcsi reformjáról, az ennek következtében rászakadt bajokról, a negyedik a hazugságról, az ötödik a Szentpéter szigetén való botanizálásáról és életmódjáról, a hatodik a jótékonyságról és a nyomában járó lekötelezettségről, saját jelleméről és erényének alapjáról, a hetedik a botanikáról és az e tudománynak köszönhető belső örömekről, a nyolcadikban reflexiókat, elmélkedéseket találunk, a kilencedik a gyermekkor-nyújtotta édes örömöket rajzolja, végül a tizedik visszaemlékezés Warensné, a legjobb asszony jótéteményeire.
A Les Rêveries du Promeneur Solitaire 1782-ben jelent meg először, a Dupeyrou kiadta Collection complète des æuvres de J. J. Rousseau (Genève, 1782–1790) XX-ik kötetében. E szöveg alapján közli azt a Bibliotheca Romanica (Strassburg, éd. J. H. Ed. Heitz) s ez utóbbinak szövege szolgált a jelen fordítás alapjául.