Első séta.
Egyedül vagyok hát itt a földön s nincs többé se testvérem, se felebarátom, se barátom, se egyéb társaságom magamon kívül. A legtársaságosabb lényt, aki a legjobban szerette az embereket, közmegegyezéssel számkivetették a földről. Furfangos gyűlöletük kisütötte, hogy micsoda gyötrelem lehetne érzékeny lelkem számára a legkegyetlenebb és erőszakosan mindama kötelékeket szétszakították, amelyek ő hozzájok fűztek. Még önmagok ellenére is szerettem volna az embereket. Ők csak úgy vonhatták ki magokat szeretetem elől, hogy megszűntek emberek lenni. Így hát most idegenekké, ismeretlenekké, szóval senkikké lettek számomra, mivel így akarták. De vajjon, elszakítva tőlük és mindentől, mi vagyok én magam? Ime, most ennek kutatása vár reám. Szerencsétlenségemre nem foghatok addig ebbe a vizsgálatba, míg egy pillantást nem vetek helyzetemre. Ezen a szemlélődésen szükségképen át kell haladnom, hogy tőlük önmagamhoz érkezzem.
Tizenöt, sőt több éve, hogy ebben a különös helyzetben vagyok, de még ma is álomnak tűnik fel előttem. Egyre azt képzelem, hogy talán valami emésztési baj gyötör, kellemetlen álmokkal küzködöm és hogy gyötrelmemtől erősen megkönnyebbülve fogok fölébredni, amikor majd újra barátaim társaságában leszek. Igen, kétségkívül, anélkül, hogy észrevettem volna, át kellett ugornom az ébrenlétből az alvás, vagy inkább az életből a halál állapotába. Kiragadva, nem tudom: hogyan, a dolgok rendes kerékvágásából, úgy rémlett, hogy megfoghatatlan káoszba zuhantam alá, ahol mitsem tudok észrevenni s minél inkább gondolkozom jelenlegi helyzetemen, annál kevésbbé birom megérteni, hol vagyok.
Eh, hogyan láthattam volna előre a végzetet, amely reám várt? Hogyan foghatnám azt még ma is föl, amikor annak zsákmánya vagyok? Föltehettem-e józan ésszel, hogy egyszer majd én, ugyanaz lévén, aki valék, ugyanaz, aki még most is vagyok, a legcsekélyebb kétség nélkül egy szörnyeteg, egy méregkeverő, egy gyilkos hírébe kerűlök s mint ilyennel bánnak majd velem; hogy az emberi nem borzadálya, a csőcselék játékszere leszek; hogy mindaz az üdvözlés, amellyel a járókelők engem fogadnak, csak abból fog állani, hogy leköpnek; hogy egy egész nemzedék közmegegyezéssel azzal fog mulatni, hogy engem élve eltemessen? Amikor ez a különös felfordulás bekövetkezett, eleinte – mivel készületlenül talált – egészen megzavarodtam tőle. Felindulásaim, méltatlankodásom oly őrjöngésbe ejtettek, amely csak több mint tíz év mulva birt lecsillapulni; és ezalatt az idő alatt tévedésből-tévedésbe, hibából-hibába, balgaságból-balgaságba esve, oktalanságaim által sorsom irányítóinak megannyi fegyvert szolgáltattam kezébe, amelyeket ők ügyesen felhasználtak, hogy azt visszavonhatatlanul szándékuk szerint irányítsák.
Jó darab ideig époly erőszakosan, mint hiába vergődtem. Ügyesség nélkül, ravaszság nélkül, alakoskodás nélkül, okosság nélkül őszinte, nyílt, türelmetlen, heveskedő kedéllyel lévén felruházva, vergődésemmel csak annál jobban belebonyolódtam a hálóba és szünetlenül újabb alkalmat nyújtottam nekik tőrbeejtésemre, amelyet ők nem mulasztottak el kizsákmányolni. Végre, mikor éreztem, hogy minden erőfeszítésem hiábavaló és hasztalanul gyötröm magamat, az egyedüli elhatározáshoz folyamodtam, amely még hátra volt számomra, hogy t. i. alávetem magam végzetemnek és nem rugdalózom többé a kényszer ellen. Ebben a megnyugtató gondolatban minden bajomért kárpótlást találtam ama békesség által, amelyet az szerzett s amelyet az époly kínos, mint eredménytelen ellenállás folytonos munkájával nem tudtam elérni.
Egy más dolog is hozzájárult ehhez a békességhez. Üldözőim, minden furfangosságuk mellett is, figyelmen kívül hagytak egyet, amit haragjok elfeledtetett velök, hogy t. i. annak hatásait annyira fokozzák, hogy fájdalmaimat szünet nélkül táplálhassák és megújíthassák, mivel egyre valami új támadást intéznek ellenem. Azáltal is markukban tarthattak volna, ha elég ügyesek arra, hogy a reménység egy sugarát fenntartsák számomra. Vagy még azáltal is játékszerükké tehettek volna, ha valami hamis csalétket tartanak elém s azután a csalódott várakozás révén egyre kiújuló gyötrelemmel sebzik meg szívemet. De ők előre kimerítették összes segédforrásaikat; mitsem hagyva számomra fenn, önmaguktól is mindent elraboltak. A rágalmazás, a sárbatiprás, a kinevetés, a gyalázat, amellyel elhalmoztak, époly kevéssé képes már fokozódni, mint enyhűlni; egyformán képtelenek vagyunk: ők annak súlyosbítására, én pedig arra, hogy kivonjam magamat alóla. Annyira siettek nyomorúságom kelyhét csordultig megtölteni, hogy az összes emberi hatalom, a pokol minden ravaszságától támogatva, sem bírna már semmit hozzáadni. Még a fizikai fájdalom is nemhogy növelné gyötrelmeimet, hanem csak eltérítene azoktól. Talán, ha sikoltásokra indítana, megkímélne a sóhajtozásoktól és testi keserveim eloltanák szívem keserveit.
Mitől félhetnék még részükről, miután mindent elvégeztek? Miután nem tehetik már rosszabbá állapotomat, semmi rémületet sem kelthetnek többé bennem. A nyugtalanság és ijedség oly bajok, amelyektől örökre megszabadítottak engemet; ez bizonyára megkönnyebbülés. A valódi bajok kevés hatást tesznek rám; könnyen elhatározom magam azokkal szemben, amelyeket érzek, de nem azokkal szemben, amelyektől tartok. Nekivadult képzeletem összezavarja, felforgatja, kiterjeszti és növeli őket. Várásuk százszor jobban gyötör, mint jelenlétök és a fenyegetés rettenetesebb reám, mint maga a csapás. Mihelyt lesujtanak, az esemény megfosztván azokat mindattól, amivel a képzelet felruházta, valódi értékökre szállítja le őket. Ilyenkor jóval csekélyebbeknek találom őket, mint ahogy előre képzeltem és még szenvedésem közben is némi enyhűlet érzése száll meg. Ebben az állapotban, midőn megszabadítva minden új félelemtől és fölmentve a nyugtalanságtól, semmi reménység sem csalogat, a puszta megszokás elegendő lesz arra, hogy napról-napra elviselhetőbbé tegyen rám nézve egy oly helyzetet, amelyet semmisem tehet már rosszabbá és amint az érzelem az időtartam folytán eltompul, nekik sincs több eszközük annak fölújítására. Ime, ily jót tettek üldözőim velem, midőn mértéktelenül kimerítették gyűlölködésük összes fegyvereit. Minden hatalmuktól megfosztották magokat fölöttem s ezentúl fittyet hányhatok nekik.
Még nincs két hónapja, hogy a teljes nyugalom visszaszállt szívembe. Régóta semmitől sem féltem többé; de még reméltem és ez a remény, most ápolva, majd megcsalatva, volt az oka annak, hogy ezer különféle szenvedély szünetlenül ostromolta szívemet. Egy époly szomorú, mint váratlan esemény végre kizárta szívemből a remény e vékony sugarát és feltárta előttem itt alant örökre, visszahozhatatlanul kiszabott végzetemet. Ettől kezdve minden fenntartás nélkül megnyugodtam sorsomban és újra megtaláltam a békét.
Mihelyt egész kiterjedésében gyanítani kezdtem a cselszövényt, örökre elvesztettem azt a reményt, hogy a nagy közönséget még életemben helyes útra térítem a magam dolgai felől, de még ez a nyomravezetés is, minthogy nem lehet kölcsönös, ezentúl egészen hiábavaló lenne rám nézve. Az emberek hasztalan akarnának hozzám visszatérni, nem találnának föl többé. Azzal a megvetéssel, amelyet bennem keltettek, érintkezésök élvezhetetlen, sőt terhes lenne rám nézve s százszor boldogabb vagyok magányomban, mint velök élve lehetnék. Szívemből a társaság minden édes érzéseit kitépték. Ezek nem csirázhatnak ki újra az én koromban; már fölötte késő. Akár jót, akár rosszat tesznek ezentúl velem, részükről minden közömbösen érint és bármit cselekedjenek, kortársaim örökre semmik maradnak számomra.
De számítottam még a jövőre és reméltem, hogy egy különb nemzedék, jobban megvizsgálva úgy az előbbi nemzedékek velem szemben hozott ítéletét, mint az irántam tanusított magaviseletét, könnyen föl fogja tudni fedezni azoknak mesterkedését, akik azt irányítják és végre olyannak fog látni, mint amilyen vagyok. Ez a reménység iratta velem Dialogusaimat és sugallt ezer balga kísérletet, hogy azokat az utókorra eljuttassam. Ez a remény, bármily távoli volt is, ugyanabban az izgatottságban tartotta lelkemet, mint amikor még egy igazságos szívet kerestem a században és reménységeim, amelyeket hasztalan vetettem távolra, egyaránt játékszerévé tettek a mai embereknek. Elmondtam Dialogusaimban, mire alapítottam ezt a várakozásomat. Csalódtam. Szerencsére eléggé idejében megéreztem ezt arra, hogy utolsó órám előtt még teljes megnyugvást és föltétlen pihenési időt találjak. Ez az időköz abban az időben kezdődött, amelyről beszélek és okom van hinni, hogy többé nem szenved félbeszakítást.
Nagyon kevés nap múlik el, hogy újabb elmélkedések meg ne erősítenének abban, mennyire tévedtem, midőn a közönségnek helyes útra térésére számítottam, hacsak egy más korban is; mivelhogy engemet illetőleg oly kalauzok vezetik, akik szüntelenül újakkal cserélődnek fel ama testületekből, amelyek ellenszenvvel viseltetnek irántam. Az egyes emberek meghalnak, de a kollektiv testületek nem halnak meg. Ugyanazok a szenvedélyek itt tovább öröklődnek és lángoló gyűlöletük, mely halhatatlan, mint az a démon, amely azt sugallja, mindig egyforma erővel működik. Ha összes magánellenségeim halva lesznek, az orvosok, az oratóriánusok még élni fognak és ha majd csak ez a két testület marad üldözőmül, bizonyos lehetek felőle, hogy halálom után nem hagyják jobban békében az emlékemet, mint a hogy hagyták életemben személyemet. Az idők haladtával az orvosok, akiket valóban megsértettem talán, lecsillapodhatnának; de az oratóriánusok, akiket szerettem, akiket becsültem, akikbe teljes bizalmamat vetettem és akiket sohasem sértettem meg, az oratóriánusok, ez egyházi és félig szerzetesrendi férfiak, örökre engesztelhetetlenek lesznek, az ő saját méltánytalanságok alkotja szemökben bűnömet, amelyet önszeretetök sohasem fog nekem megbocsátani, a nagyközönség pedig, amelynek ingerültségét szünet nélkül gondosan táplálni és éleszteni fogják, nem fog náluknál előbb lecsillapodni.
Minden elvégeztetett számomra a földön. Sem jót, sem rosszat nem lehet itt többé velem cselekedni. Semmi remélni- vagy félnivaló sem marad többé számomra fenn e földön s én szegény, szerencsétlen, de Istenhez hasonlóan szenvedésmentes halandó, nyugodt vagyok az örvény mélyén.
Mindaz, ami külsőleges, idegen ezentúl rám nézve. Nincs többé e világon se felebarátom, se embertársam, nincsenek barátaim. Olyan vagyok a földön, mintha egy idegen bolygóról estem volna le, amelyen laktam. Ha fölismerek valamit magam körül, azok csupa elszomorító és szívettépő tárgyak szívem számára és nem vethetem szemeimet arra, ami érint és környez, anélkül, hogy bennök valami okot ne találnék a megvetésre, ami felháborít, vagy a fájdalomra, ami megszomorít. Távolítsuk el hát elmémből az összes kínos tárgyakat, amelyekkel époly fájdalmasan, mint hasztalanul foglalkoznám. Egyedül állván életem hátralevő részében, mivel csak magamban találom meg a vigasztalást, a reménységet és a békét, nem szabad és nem is akarok többé egyébbel, mint csupán magammal foglalkozni. Ebben az állapotban veszem újra elő annak a szigorú és őszinte vizsgálatnak a folytatását, amelyet hajdan Vallomásaimnak neveztem. Utolsó napjaimat annak szentelem, hogy tanulmányozom magamat és előre elkészítem a számadást, amelyet nem fogok késni magamról nyújtani. Adjuk át teljesen magunkat a saját lelkemmel való társalgás édességének, mivelhogy ez az egyetlen, amit az emberek nem vehetnek el tőlem. Ha belső állapotom fölött való elmélkedéssel sikerül azt jobban rendbe hoznom és a bajtól, ami még benne maradhat, megtisztítanom, elmélkedéseim nem fognak teljesen kárba veszni és habár semmi hasznomat sem vehetik már a földön, utolsó napjaimat nem vesztegettem el hiába. Naponkénti sétáim üres időit gyakran bájos szemlélődések töltötték ki és sajnálom, hogy azok kivesztek emlékezetemből. Írásban fogom megrögzíteni azokat, amelyek még ezután fölbukkannak; és valahányszor újra elolvasom, újra végigélvezem őket. El fogom feledni szerencsétlenségeimet, üldözőimet, gyalázataimat, ha arra az árra gondolok, amit szívem kiérdemelt.
Ezek a lapok tulajdonképpen csak álmodozásaimnak formátlan naplói lesznek. Sok szó lesz bennök rólam, mivel egy magányos ember, aki elmélkedik, szükségképpen sokat foglalkozik önmagával. Egyébiránt mindazok az idegen eszmék, amelyek séta közben fejemen átsuhannak, hasonlóképpen megtalálják benne helyöket. El fogom mondani, mit gondoltam, úgy, amint az bennem támadt és époly kevés kapcsolattal, mint a mennyiben a tegnapi képzetek a másnapiakkal rendesen állanak. De ebből jellememnek és kedélyhangulatomnak mindig új ismerete fog származni, amaz érzelmek és gondolatok megismerése révén, amelyek mostani szokatlan állapotomban elmém naponkénti táplálékát alkotják. E lapok tehát Vallomásaim függeléke gyanánt tekinthetők, de nem adom nekik többé ezt a címet, mivel úgy érzem, hogy semmi olyas mondanivalóm sincs, ami ezt megérdemelhetné. Szívem megtisztult a balsors kohójában és alig találok benne – amint gondosan vizsgálom – a megróvható hajlam némi maradványára. Mit gyónhatnék még meg, mikor minden földi vonzalmat kiszakítottak belőle? Époly kevéssé dícsérhetem, mint gáncsolhatom magamat: ezentúl semmi vagyok az emberek közt és csupán ez mindaz, ami lehetek, minthogy semmi valóságos viszonyban, igazi társaságban sem állok velök. Minthogy semmi jót sem tehetek, ami rosszra ne forduljon, minthogy nem cselekedhetem úgy, hogy másnak vagy magamnak ne ártsak, a tartózkodás lett egyetlen kötelességemmé és ezt amennyire tőlem telik, teljesítem. De e testi tétlenség közben lelkem még egyre munkálkodik, még érzelmeket, gondolatokat teremt és belső erkölcsi élete, minden földi és idői érdek halála folytán, még erősbülni látszik. Testem csak zavar, csak akadály ezentúl számomra és amennyire csak birom, előre felszabadulok alóla.
Egy ily szokatlan helyzet bizonyára megérdemli, hogy megvizsgáltassék és leirassék s ennek a vizsgálatnak szentelem utolsó szabad időmet. Hogy ezt sikerrel tehessem, rend- és módszeresen kellene eljárnom; de erre a munkára képtelen vagyok, sőt ez el is távolítana attól a célomtól, hogy számot adjak magamnak lelkem módosulatairól és ezek egymásra következéseiről. Bizonyos tekintetben azokat a műveleteket fogom magamon elvégezni, amelyeket a fizikusok a levegővel végeznek, hogy annak naponkénti állapotát megismerjék. Lelkemre fogom alkalmazni a légsúlymérőt és ezek a jól irányított és többször megismételt műveletek époly biztos eredményeket szolgáltathatnak majd nekem, mint az övéik. De nem terjesztem ki ily messze vállalatomat. Beérem azzal, hogy jegyzékbe veszem műveleteimet és nem törekszem arra, hogy rendszerbe foglaljam őket. Ugyanarra a kísérletre vállalkozom, mint Montaigne, de teljesen ellenkező céllal, mint ő: mert ő csak mások számára írta Essais-it, míg én csak a magam számára írom Álmodozásaimat. Ha öregebb napjaimban az elköltözés közeledtekor ugyanabban a helyzetben maradok, miként remélem, mint amelyben vagyok, olvasásuk eszembe fogja idézni azt az édes érzést, amelyet írásuk közben élvezek és ekképen újjászülvén számomra az elmult időt, úgyszólván meg fogja létemet kettőztetni. Dacára az embereknek, még tudom élvezni a társaság kellemét és elaggottan egy más korban fogok élni magammal, mintha egy fiatalabb barátommal élnék.
Első Vallomásaimat és Dialógusaimat folytonos aggodalomban írtam amiatt, hogyan rejthetném el őket üldözőim ragadozó kezei elől, hogy – ha lehetséges – eljuttassam őket a későbbi nemzedékekhez. Erre az iratra nézve nem gyötör többé ez a nyugtalanság; tudom, hogy úgyis hiábavaló lenne; és miután az a vágy, hogy az emberek jobban megismerjenek, kialudt szívemben, csak mély közömbösség maradt ott, mind igazi irataim, mind ártatlanságom emlékműveinek sorsára vonatkozólag, amelyek talán már mindörökre megsemmisültek. Hadd kémleljék ki, mit csinálok, hadd nyugtalankodjanak e lapok miatt, hadd kerítsék hatalmukba, hadd sikkasszák el, hadd hamisítsák meg őket, – mindez egyre megy nekem ezentúl. Sem el nem rejtem, sem nem mutogatom őket. Ha életemben elrabolják tőlem, sem a megírásuknál érzett örömet, sem azok tartalmának emlékezetét, sem azokat a magános elmélkedéseket, amelyeknek azok eredményei és amelyek forrása csak lelkemmel együtt aludhat ki, nem fogják tőlem elrabolni. Ha balsorsom legelső csapásaitól kezdve értettem volna hozzá, hogy végzetem ellen ne rugdalózzam és arra határozzam magam, amire ma határozom: az emberek minden erőfeszítései, minden borzalmas cselfogásai hatástalanul pattantak volna le rólam és összes cselszövényeikkel sem zavarták volna meg jobban nyugalmamat, mint ahogy ezentúl összes sikereikkel sem képesek azt megzavarni; hadd élvezzék tetszésök szerint gyalázatomat, abban nem fognak megakadályozni, hogy ártatlanságomat élvezzem és napjaimat, minden ármánykodásaik ellenére, békében fejezzem be.
Második séta.
Miután tehát arra az elhatározásra jutottam, hogy leírom lelkem szokásos állapotát, a legszokatlanabb helyzetben, amelyben valaha halandó lehet, e vállalkozásom végrehajtására semmi egyszerűbb és biztosabb módot nem láttam, mintha hűséges lajtsromot vezetek magános sétáimról és azokról az álmodozásokról, amelyek azokat kitöltik, amikor fejem teljesen szabad és gondolataim ellenállás és feszély nélkül követhetik kedvenc hajlamaikat. A magánynak és elmélkedésnek ezen órái az egyedüli órái a napnak, amikor teljesen a magamé vagyok, a magamé minden elszóródás nélkül, akadály nélkül és amikor igazán elmondhatom, hogy az vagyok, amivé a természet rendelt.
Csakhamar éreztem, hogy szerfölött sokáig késtem e terv kivitelével. Kevésbbé élénk képzeletem nem lobban már úgy lángra, mint hajdan, ama tárgy szemléleténél, amely azt mozgásba hozza, kevésbbé mámorosodom meg az álmodozás deliriumától; több visszaemlékezés, mint új alkotás van abban, amit ezentúl létrehoz; lanyha lankadtság bágyasztja el minden képességemet; lelkem csak kínosan tud roskatag hüvelyéből magasra szökellni és ama jövő állapot reménye nélkül, amely után áhítozom, mivel érzem, hogy jogom van reá, csupán emlékezésekben élnék. Így tehát, hogy magamat hanyatlásom előtt vizsgálhassam, legalább néhány évvel azokba az időkbe kell visszaszállnom, amikor itt alant minden reményemet elveszítvén és nem találván többé a földön táplálékot szívem számára, lassankint hozzászoktam ahhoz, hogy azt saját lényegével tápláljam és minden eledelét önmagamban keressem.
Ez a segélyforrás, amely fölötte későn jutott eszembe, oly termékennyé lett, hogy csakhamar mindenért kárpótolni tudott engem. Az önmagambatérés szokása végre elfeledtette velem bajaim érzését, sőt majdnem emlékét is; így saját tapasztalatomból tanultam meg, hogy az igazi boldogság forrása bennünk van és semmi emberi hatalom sem képes reá, hogy igazán nyomorulttá tegye azt, aki tudja akarni, hogy boldog legyen. Négy vagy öt év óta rendszeresen megízleltem azokat a benső gyönyöröket, amelyeket a szerető és szelid lelkek a szemlélődésben találnak. Ezek az elragadtatások, ezek az extázisok, amelyeket néha-néha éreztem, mikor így egyedül sétáltam, oly élvezetek voltak, amelyeket üldözőimnek köszönhettem; nélkülök sohasem találtam, sohasem ismertem volna meg azokat a kincseket, amelyeket magamban hordtam. Igazán nehéz ennyi gazdagságról hűséges jegyzéket vezetnem. Ha a sok édes ábrándozást eszembe akartam idézni, ahelyett, hogy leírnám őket, visszaestem beléjük. Oly lelkiállapot ez, amelyet a visszaemlékezés újra visszahoz és amelyet csakhamar megszünnénk ismerni, ha teljesen megszűnnénk azt érezni.
Jól éreztem ezt a hatást azokban a sétákban, amelyek ama tervem megfogamzását követték, hogy megírom Vallomásaim folytatását, különösen abban, amelyről beszélni akarok és amelynél egy váratlan baleset megszakította képzeteim fonalát és egyidőre más irányba terelte őket.
1776 október 24-én, egy csütörtöki napon ebéd után a körutak mentén haladtam egészen a Chemin Vert-utcáig, a melyen át a menilmontanti magaslatokra jutottam fel, innen pedig a szőlők és rétek közt vivő ösvények nyomát követve, Charonneig azon a mosolygós tájon haladtam át, mely e két falut egymástól elválasztja; azután egy fordulót tettem, hogy a másik oldalról ugyanezeken a réteken át térjek vissza. Ugyanaz az édes gyönyörűség és érdeklődés töltött el, amint végighaladtam rajtok, amely a kellemes tájképeknél mindig elfogott és néha meg-megálltam, hogy a növényeket a zöld mezőben szemügyre vegyem. Észrevettem kettőt, melyeket eléggé ritkán láttam Párizs körül és amelyeket nagy bőségben találtam itt ebben a járásban. Az egyik a Picris hieracioides, az összetettek családjából, a másik pedig a Bupleurum falcatum, az ernyősvirágúakéból. Ez a fölfedezés nagy örömre hangolt és sokáig szórakoztatott, míg végül egy, kivált ily emelkedett helyen, még ritkább növényre bukkantam, t. i. a Cerastium aquaticum-ra, amelyet – dacára a még aznap bekövetkezett balesetemnek – megtaláltam egy könyvben, amelyet magammal hordtam és növénygyűjteményembe soroztam.
Végre, miután több más növényt tüzetesen szemügyre vettem, amelyet még virágzó állapotban láttam és amelyek külső képe és felsorolása, bár ismerős volt előttem, mégis mindig örömet okozott, lassankint abbahagytam ezeket az aprólékos megfigyeléseket és annak a nem kevésbbé kellemes, de megindítóbb benyomásnak engedtem át magamat, melyet mindez együttvéve gyakorolt reám. A szüret néhány nappal előbb véget ért; a városi sétálók már visszahúzódtak, a parasztok is elhagyták a téli munkálatokig a szántóföldeket. A még zöld és mosolygó, de részben lombjavesztett és már csaknem egészen elhagyatott mezőség mindenütt a magánynak és a tél közeledésének képét tárta elém. Tekintetéből az édes és szomorú benyomásoknak keveréke származott, nagyon is hasonló az én koromhoz és sorsomhoz, semhogy magamra ne alkalmazzam. Egy ártatlan és szerencsétlen élet alkonyán láttam magamat, lelkem még telve heves érzelmekkel s elmém még egynémely virággal díszítve, de amelyeket már elhervasztott a szomorúság és elszárítottak a bosszúságok. Egyedül és elhagyatva az első fagyok közeledtét éreztem és kiapadó képzeletem nem népesítette be többé magányomat szívem szerint alkotott lényekkel. Sóhajtva így szóltam magamban: Mit műveltem itt alant? Arra születtem, hogy éljek és meghalok anélkül, hogy éltem volna. Legalább nem az én hibám volt és létem teremtőjéhez el fogom vinni, ha nem is a jó cselekedetek áldozatát, amelyeket nem engedtek végrehajtanom, legalább a meghiúsított jó szándékok, az egészséges, de hatástalanná tett érzelmek és az emberek megvetésétől kipróbált türelem adóját. Ellágyultam ezekre az elmélkedésekre, röviden összefoglaltam lelkem gerjedelmeit ifjúkoromtól fogva és érett korom idején, meg amióta kirekesztettek az emberi társadalomból és ama hosszú visszavonultság alatt, amelyben napjaimat be kell fejeznem. Gyönyörűséggel tértem vissza szívem minden vonzalmához, annak oly gyöngéd, de oly vak ragaszkodásaihoz, azokhoz a nem annyira szomorú, mint inkább vigasztaló képzetekhez, amelyekkel elmém néhány év óta táplálkozott és rajta voltam, hogy eléggé visszaidézzem őket emlékezetembe és így csaknem ahhoz hasonló gyönyörrel írjam le őket, mint amilyennel annak idején átengedtem volt magamat nekik. Délutánom e békés elmélkedések közt telt el és napommal nagyon megelégedve tértem hazafelé, amikor az az esemény, amelynek elbeszélése most következik, kiragodott álmodozásaimból.
Hat óra tájban a menilmonti lejtőn ereszkedtem alá, csaknem átellenben a Galant Jardinier-vel, amikor az előttem haladó járókelők egyszerre nagy hirtelen félreugrottak s én egy nagy dán kutyát láttam magam felé rohanni, amely teljes erejével egy hintó előtt száguldva, már elegendő idővel sem rendelkezett arra, hogy futását meglassítsa vagy félretérítse, amikor engem megpillantott. Úgy éreztem, hogy az egyedüli mód, amellyel földretaszításomat kikerülhetem, az, ha egy pontosan kimért nagy ugrást teszek a magasba, úgy, hogy a kutya alattam elhaladhasson, amíg én a levegőben leszek. Ez a villámnál gyorsabb gondolat, de amelyet már nem érkeztem sem megfontolni, sem végrehajtani, volt az utolsó, balesetem bekövetkezése előtt. Sem a taszítást, sem a zuhanást nem éreztem, sem semmit, ami azután következett, egészen addig a pillanatig, amíg magamhoz tértem.
Csaknem éjszaka volt, midőn visszanyertem eszméletemet. Három vagy négy fiatal ember karjai közt találtam magamat, akik elbeszélték, mi történt velem. A dán kutya, nem tudván nekiiramodását visszatartani, két lábszáramra zuhant s engem mind tömege súlyával, mind gyorsasága erejével meglökve, fejjel előre taszított: leeső testem egész súlyát felső állkapcsom fogván föl, az a nagyon göröngyös kövezeten erős ütődést szenvedett és a zuhanás annál hevesebb volt, minthogy ereszkedőnél lévén, fejem mélyebben szállott alá lábaimnál.
A hintó, amelyikhez a kutya tartozott, nyomban követte ezt és keresztülgázolt volna rajtam, ha a kocsis rögtön vissza nem rántotta volna lovait. Ezeket tudtam meg azok elbeszéléséből, akik fölemeltek és még akkor is támogattak, amikor magamhoz tértem. Az állapot, amelyben e pillanatban találtam magamat, sokkal különösebb, semhogy leírását ne nyújtanám.
Az éj leszállott. Észrevettem az eget, nehány csillagot s némi kis zöld gyepet körülöttem. Ez az első észrevétel egy pillanatig fölséges volt. Minden érzésem ebben összpontosult. Ebben a pillanatban keltem életre és úgy tetszett, hogy könnyed létemmel mindama tárgyakat eltöltöm, amelyeket észrevettem. Teljesen a jelen pillanattal eltelve, semmire sem emlékeztem vissza; semmi határozott fogalmam nem volt egyéniségemről, a legkisebb képzetem arról, ami velem történt; nem tudtam sem azt, ki valék, sem azt, hol valék; nem éreztem sem fájdalmat, sem félelmet, sem nyugtalanságot. Láttam, hogy foly a vérem, mint ahogy láttam volna egy patak folyását, egyáltalában nem gondolva arra, hogy ez a vér valamiképpen az enyém. Egész lényemben elragadó nyugalmat éreztem, amelyhez foghatót, valahányszor visszaemlékezem reá, az ismert gyönyörök egész hatókörében sohasem találok.
Megkérdezték, hol lakom: képtelen voltam megmondani. Kérdeztem, hol vagyok? Azt mondták: a magas határkőnél; olybá tűnt föl, mintha azt mondták volna: az Atlas hegyénél. Fokozatosan meg kellett kérdeznem az országot, a várost és a városnegyedet, amelyben voltam. Még ez sem lett elegendő, hogy fölismerjem magamat; egészen a boulevardig el kellett innen mennem, hogy lakásom és nevem eszembe jusson. Egy ismeretlen úr, aki oly jószívű volt, hogy elkísért egy darabon, megtudva, hogy oly messze lakom, azt tanácsolta, vegyek a Temple-nál egy bérkocsit s azon menjek haza. Azonban nagyon jól lépdeltem, nagyon könnyedén, sem fájdalmat, sem semmi sebet nem érezve, habár folyton sok vért hánytam. De hideg borzongást éreztem, minek következtében összezúzott fogaim nagyon kellemetlenül verődtek össze. A Temple-hoz érkezve, azt gondoltam, hogy miután fáradság nélkül lépek, jobb lesz így gyalog folytatni utamat, mint kitenni magamat annak, hogy egy bérkocsiban az Isten hidege vegyen meg. Így tettem meg a félmértföldet, ami a Temple-től a Platrière-utcáig terjed, minden fáradság nélkül lépdelve, kikerülve a torlódást, a kocsikat, éppen oly jól megválasztva és követve utamat, mint ahogy teljesen jó egészségben tehettem volna. Megérkezem, megnyitom a titkos rugót, amelyet a kapu ajtajára tétettek, felkapaszkodom a homályban a lépcsőn és végre belépek otthonomba minden más baleset nélkül, mint zuhanásom és következményei, amelyeket még észre sem vettem ekkor.
Feleségem sikoltozásai, amikor engem megpillantott, értésemre adták, hogy cudarabbul jártam, semmint hivén. Az éjet eltöltém anélkül, hogy ismerném és érezném még bajomat. Másnap a következőket éreztem és találtam: Felső ajkam belülről egészen az orromig meg volt hasadva, kívülről a bőr jobban megvédte és megakadályozta a teljes elszakadást; négy fogam belevágódott a felső állkapocsba, az arcnak egész része, amely ezt takarja, végtelenül meg volt dagadva és összezúzódva, jobb hüvelykujjam összetiporva és igen felnőve, bal hüvelykujjam súlyosan megsebesülve, balkarom megtaposva, baltérdem szintén nagyon megdagadva és azt egy erős és fájdalmas zúzódás miatt teljesen képtelen voltam meghajlítani. De mind e sok zúzódás dacára semmi tagom sem tört el, még csak egy fogam sem, oly szerencse, amely ehhez hasonló zuhanásnál a csodával határos.
Ime: egészen híven balesetem története. Ez a történet néhány nap alatt egész Párisban annyira megváltoztatva és kiforgatva terjedt el, hogy lehetetlen volt rajta bármit is fölismerni. Előre számíthattam erre az átalakításra; de annyi furcsa körülmény járult hozzá, annyi homályos beszéd és elhallgatás kísérte, oly nevetségesen diszkrét hangon beszéltek nekem róla, hogy mindez a rejtély nyugtalanítani kezdett. Mindig gyűlöltem a sötétséget, mi természetszerűleg borzalmat kelt bennem s ezt a borzadályt az a sötétség, amely annyi év óta környez, nem csökkenthette. E korszak minden furcsasága közül csak egyet fogok megjegyezni, de ez elegendő lesz arra, hogy a többieket is megítélhessük.
M***, akivel soha semmiféle összeköttetésben sem állottam, elküldte hozzám titkárát, hogy tudakozódjék hogylétem felől és nagy szolgálatkészséggel felajánlotta szolgálatait, de azok a fennforgó körülmények közt javulásomra nem nagyon hasznosaknak tűntek föl előttem. Titkárja azonban egyre nagyon élénken sürgetett, hogy vegyem igénybe ajánlatait s utóljára azt mondta, hogyha nem bízom benne, egyenesen M***-nek írhatok. Ez a nagy buzgólkodás és az a bizalmaskodó hang, amellyel ezt kísérte, elárulta előttem, hogy mindez alatt valami rejtély lappang, amelybe hasztalan igyekeztem behatolni. Nekem sem kellett egyéb, hogy megriadjak, kivált abban a felizgatott állapotban, amelybe balesetem és az azt kísérő láz juttatta fejemet. Ezer nyugtalanító és szomorú föltevés rohanta meg lelkemet; mindahhoz, ami körültem történt, magyarázatokat fűztem, amelyek inkább a láz deliriumát, mint egy oly férfiú hidegvérét jelezték, aki semmi iránt sem érdeklődik többé.
Egy más esemény végkép megzavarta nyugalmamat. ***-né néhány év óta meg-meglátogatott, anélkül, hogy gyaníthatnám: miért? Apróbb affektált ajándékai, gyakori oknélküli és unalmas látogatásai eléggé jelezték előttem, hogy valami titkos célja van velük, de nem tárták azt föl előttem. Egy regényről beszélt nekem, amelyet írni akart, hogy a királynénak felajánlja. Megmondtam neki, mit tartok az írónőkről. Értésemre adta, hogy e tervének célja anyagi helyzetének rendbehozatala s e végből támogatásra van szüksége; semmi ellenvetést sem tehettem. Utóbb azt mondta, hogy miután a királynéhoz nem tudott bejutni, elhatározta, hogy a nagyközönséghez fordul könyvével. Ez sem olyan dolog volt, hogy tanácsokat adjak neki, amiket nem is kért tőlem és amelyeket meg sem fogadott volna. Beszélt róla, hogy előzőleg megmutatja nekem kéziratát. Kértem, hogy a világért se tegye és nem tette.
Lábbadozásom alatt egy szép napon elküldte nekem könyvét teljesen kinyomtatva, sőt bekötve és az előszóban oly vastag, oly izléstelenül felrakott és annyi nagyképűséggel kiszínezett dícséretet találtam magamról, hogy nagyon kellemetlenül éreztem miatta magamat. Az a durva csúszás-mászás, amely az egészen érezhető volt, sohasem járt együtt a jóakarattal; szívem nem szokott e tekintetben csalatkozni.
Néhány nap múlva ***-né leányával együtt meglátogatott. Tudomásomra hozta, hogy könyve igen nagy föltűnést keltett egy jegyzet miatt; én alig vettem észre ezt a jegyzetet, midőn a regényt futólag átlapoztam. ***-né eltávozása után újra elolvastam azt; fontolóra vettem célzatát s úgy hiszem, megtaláltam benne látogatásainak, hízelgéseinek, előszava vaskos dicséreteinek indító okát és úgy láttam, mindennek nem volt más célja, mint a közönséget úgy hangolni, hogy nekem tulajdonítsa ezt a jegyzetet s következéskép azt a gáncsolást, amelyet az közzétételének fennforgó körülményei közt szerzője ellen fölidézhetett.
Semmi eszköz sem volt kezemügyében, hogy ezt az álhírt és azt a benyomást, amelyet az fölkelthetett, leromboljam s mindaz, ami rajtam állt, csupán annyi volt, hogy ne tápláljam azt, továbbra is eltűrve ***-nének és leányának hiábavaló és tüntető látogatásait. E célból a következő levélkét írtam az anyának:
«Miután Rousseau egy szerzőt sem fogad magánál, megköszöni ***-nének jóindulatát és fölkéri, ne tisztelje meg többé látogatásaival.»
Egy formájára nézve udvarias, de csavaros észjárású levéllel válaszolt, mint amilyenek mindazok, amelyeket hasonló esetben írnak hozzám. Barbár módon tőrt döftem érzékeny szívébe és elhihetem levelének hangjáról, hogy miután oly élénk és oly igaz érzelmekkel viseltetik irántam, ezt a szakítást nem fogja úgy elviselni, hogy bele ne haljon. Mint látszik, az egyenesség és nyiltszívűség minden dologban szörnyű bűn a világon s én gonosznak és kegyetlennek tűnök fel kortársaim előtt, holott nincs más bűnöm, mint hogy nem vagyok hamis és álnok, mint ők.
Többízben kimentem már hazulról, sőt elég sokszor sétáltam a Tuilleries-ben, amikor többeknek azok közül, akikkel találkoztam, a csodálkozásán láttam, hogy valami más hír is keringhet felőlem, amiről még nem hallottam. Végre megtudtam, hogy azt híresztelték felőlem, hogy elesésem folytán meghaltam és ez a hír oly hirtelenséggel terjedt és oly makacsul, hogy több mint két héttel azután, hogy értesültem róla, mint bizonyos dologról beszéltek róla az udvarnál. Az Avignoni Hiradó (Le Courrier d’Avignon) – s ezt siettek nekem megírni – midőn ezt a szerencsés hírt tudatta, nem mulasztotta el, hogy ez alkalommal a gyalázkodások és méltatlanságok azon adójából, amelyeket halálom után emlékezetem számára gyászszónoklatok gyanánt készen tartogatnak, előre egy kis ízelítőt ne adjon.
Ezt a hírt egy még különösebb körülmény kísérte, amelyről csak véletlenül értesültem és amelyről semmi további részleteket sem sikerült megtudnom. Ez az volt, hogy egyidejűleg aláírást indítottak az általam hátrahagyott kéziratok kinyomatására. Ebből megértettem, hogy készen tartogattak egy iratcsomót, amelyet kizárólag azért gyártottak, hogy azokot tüstént halálom után a nevem alatt kiadják; mert elgondolni azt, hogy bármit azokból, amiket tényleg találhatnának, híven kinyomtatnának, oly balgaság volt, ami nem juthatott egy okos ember eszébe és amitől tizenöt évi tapasztalatom nagyon is megóvott engemet.
Ezek a sorban egymás után tett észrevételek, amelyeket több más, nem kevésbbé meglepő követett, újra megriasztották képzeletemet, amelyről azt hittem, hogy már erejét vesztette; és ez a sűrű sötétség, amelyet szünet nélkül fokoztak körülöttem, mindazt a borzalmat újra lángra gyújtotta, amelyet természetszerűleg keltenek bennem. Agyonfárasztottam magamat azzal, hogy ezer magyarázatot fűztem hozzájok és megérteni törekedtem a rejtélyeket, amelyeket megfejthetetlenekké tettek számomra. Ennek a sok talánynak egyetlen állandó eredménye összes megelőző következtetéseim megerősítése lőn, t. i. hogy miután személyemnek és jóhírnevemnek sorsát az egész most élő nemzedék egyetértőleg megállapította, semmi erőfeszítésem ki nem vonhatott engem az alól, mivel bármi hagyatékot is teljesen lehetetlen későbbi korokra eljuttatnom anélkül, hogy ne oly kezek útján származtassam el azokba, amelyeknek érdekökben áll annak eltüntetése.
De ezúttal tovább mentem. Annyi véletlen körülmény halmaza, legkegyetlenebb ellenségeimnek úgyszólván a szerencse-eszközölte fölemelkedése; mindazok, akik a kormány rúdjánál ülnek, mindazok, akik a közvéleményt irányítják, az összes magas állásban levő, az összes hangadó emberek, mintha csak a rosta szemelte volna őket ki azok közül, akiknek valami titkos neheztelésök van ellenem, hogy a közös összeesküvésben részesek legyenek, – ez az egyetemes egyetértés sokkal rendkívülibb, semhogy tisztán a véletlen műve lehessen. Egyetlenegy ember, aki vonakodott volna abban résztvenni, egyetlenegy ellentétes esemény, egyetlenegy előre nem látott és akadályozó körülmény elegendő lett volna arra, hogy azt halomra döntse. De így valamennyi akarat, valamennyi végzetszerűség, a szerencse és az összes változások megszilárdították az emberek munkáját és ez az oly meglepő, szinte a csodával határos összetalálkozás nem hagyhat fenn nálam semmi kétséget aziránt, hogy teljes sikere előre meg volt írva az örök isteni végzésekben. Egy sereg különös megfigyelés részint a múltból, részint a jelenből annyira megerősít ebben a vélekedésemben, hogy nem birom magamat visszatartani attól, hogy ugyanazt a művet, amit eddigelé csak az emberi gonoszság gyümölcsének néztem, ezentúl úgy ne tekintsem, mint az ég azon titkainak egyikét, amelyeket az emberi ész képtelen megfejteni.
Ez a gondolat távolról sem kegyetlen és szívettépő reám nézve, hanem inkább megvigasztal, lecsöndesít és segít megnyugodnom. Nem megyek oly messzire, mint Szent Ágoston, aki még elkárhozásában is megvigasztalódott volna, ha ez lett volna Isten akarata. Az én megnyugvásom, igaz, kevésbbé önzetlen, de nem kevésbbé tiszta és a forrás, amelyből ered, szerintem méltóbb ama tökéletes lényhez, akit imádok.
Isten igazságos; ő akarja, hogy szenvedjek; s ő tudja, hogy ártatlan vagyok. Ime bizalmam indító oka; szívem és eszem azt kiáltja felém, hogy az nem fog engem megcsalni. Hadd dolgozzanak hát az emberek és a sors; tanuljunk meg zúgolódás nélkül szenvedni: utoljára mindennek rendbe kell jönnie és előbb vagy utóbb én is helyemre kerülök.
Harmadik séta.
Megöregszem, miközben egyre tanulok.
Solon gyakran ismételte öreg korában ezt a verset. Olyan értelme van, hogy én is elmondhatnám az enyémre vonatkozólag; de bizony nagyon szomorú tudomány az, amit a tapasztalat húsz év óta velem szereztetett: ennél többet ér a tudatlanság. A balsors kétségkívül nagy tanítómester; de ez a tanító drágán fizetteti meg tanításait és a haszon, mit belőle vonhatunk, sokszor nem ér föl azzal az árral, amit értök fizetünk. Egyébiránt, mielőtt mindezt az ismeretet ily késői leckék útján megszereztük volna, a felhasználására való alkalmas pillanat elmúlik. Az ifjúkor való arra, hogy tanulmányozzuk a bölcseséget; az öregkor már az alkalmazásának az ideje. A tapasztalat, elismerem, mindig oktat, de csak arra az előttünk álló arasznyi időre használ. Nem késő-e már a meghalás pillanatában tanulnunk meg, hogyan kellett volna élnünk?
Eh, mit használnak nekem a sorsomról, és amelyeknek ez a kifolyása, a mások szenvedélyeiről oly későn és oly fájdalmasan szerzett felvilágosítások? Hisz’ csak azért tanultam jobban megismerni az embereket, hogy jobban érezhessem a nyomorúságot, amelybe taszítottak; de ez az ismeret, jóllehet föltárta előttem összes kelepcéiket, egyet sem tudott velem elkerültetni. Miért nem maradtam mindig ebben az együgyü, de édes bizalomban, amely annyi éven át nagyhangú barátaim zsákmányává és játékszerévé tett anélkül, hogy mindenféle cselszövényeikkel körülfonva, a legkisebb sejtelmem lett volna is azokról! Félrevezetett bolondjuk és áldozatuk valék, igaz, de azt hittem, szeretnek, s szívem élvezte a barátságot, amelyet bennem keltettek, nekik is ugyanoly barátságot tulajdonítva magam iránt. A szomorú igazság, amelyet az idő és a belátás leleplezett előttem, miközben éreztette velem szerencsétlenségemet, megmutatta nekem, hogy nem lehet rajta segíteni és nincsen számomra egyéb hátra, mint sorsomban megnyugodni. Így hát korom minden tapasztalata helyzetemben ezidőszerint mitsem használ számomra és épúgy hiábavaló a jövőre nézve.
Küzdőtérre lépünk születésünkkor és lelépünk róla, midőn meghalunk. Mit használ megtanulnunk, hogyan kellett volna jobban kormányoznunk kocsinkat, amikor már a versenypálya végére értünk? Most már csak annak számbavétele van hátra, hogyan fogunk belőle kijutni. Egy aggastyán tanulmánya, ha van még ideje reá, egyedül arra irányulhat, hogy tanuljon meghalni és éppen ez az, amit legkevésbbé cselekednek az én koromban; mindenre gondolnak ekkor, kivéve ezt. Minden aggastyán jobban ragaszkodik az élethez, mint a gyermekek és nehezebb szívvel távozik el belőle, mint a fiatal emberek. Ez onnan van, hogy miután minden munkájuk erre az életre irányult, ennek végén látják, hogy fáradozásuk hiábavaló volt. Minden gondjukat, minden javukat, keserves virrasztásaik minden gyümölcsét, mindent itt hagynak, amikor eltávoznak. Nem gondoltak reá, hogy valami olyasmit szerezzenek életök folyamán, amit magokkal vihessenek, ha meghalnak.
Mindezt elmondtam magamban, amikor ideje volt, hogy elmondjam és ha nem használhattam fel bölcsebben elmélkedéseimet, nem azon múlt, mintha nem idejében tettem és azokat kellően meg nem emésztettem volna. Gyermekkorom óta a világ forgatagába kidobatva, korán megtanultam a tapasztalat révén, hogy nem arra valék teremtve, hogy ott éljek és sohasem fogok benne eljutni arra az állapotra, amely után szívem vágyódott. Lemondva tehát arról, hogy az emberek közt keressem a boldogságot, amelyet – éreztem – ott nem találhatok meg, tüzes képzelődésem már alig megkezdett életem pályája fölött ugrált, mint egy oly terep fölött, amely rám nézve idegen volt, hogy egy csöndes talapzaton nyugodjék meg, amelyen lábamat megvethessem.
Ez az érzés, tápláltatva gyermekkoromtól fogva a nevelés által és erősíttetve egész életemen át a nyomorúságok és szerencsétlenségek ama hosszú szövedéke által, amely azt betöltötte, minden időben arra indított, hogy több érdeklődéssel és gonddal törekedjem megismerkedni létem természetével és rendeltetésével, mint aminővel bárki másnál találkoztam. Sok olyan embert láttam, akik tudósabban bölcselkedtek nálamnál, de bölcselkedésök úgyszólván idegen volt rájok nézve. Tudósabbak akarván lenni, mint mások, tanulmányozták a világegyetemet, hogy megtudják, miként van az berendezve, mint ahogy tanulmányoztak volna valami gépet, amelyet megpillantanak, puszta kiváncsiságból. Tanulmányozták az emberi természetet, hogy nagy bölcsen beszélhessenek róla, de nem azért, hogy önmagukat megismerjék; dolgoztak, hogy másokat oktassanak, de nem azért, hogy önmagukat bensejükben felvilágosítsák. Többen közülök csak egy-egy könyvet akartak írni, mindegy: akármilyet, csak kedvező fogadtatásra találjon. Amikor aztán megírták és közzétették, tartalma azontúl egyáltalában nem érdekelte őket, hacsak nem azért, hogy azt másokkal elismertessék vagy pedig azt – támadás esetén – megvédelmezzék, de egyébként semmi tekintetben sem fordították azt a maguk hasznára, sőt zavarba sem jöttek a miatt, hogy ez a tartalom hamis volt-e vagy igaz, föltéve, hogy nem cáfolták meg. Ami engem illet, amikor tanulni óhajtottam, ez azért történt, hogy magam tudjak, nem pedig azért, hogy oktassak; mindig azt tartottam, hogy mielőtt másokat oktatnánk, azzal kell kezdeni, hogy magunk tudjunk eleget; és mindama tanulmányok közül, amelyeket életemben az emberek közt igyekeztem végezni, nem igen van olyan, amelyet egyedül egy elhagyott szigeten, amelybe hátralevő napjaimra száműztek volna, époly jól el ne végeztem volna. Amit tennünk kell, sok részben attól függ, amit hinnunk kell; és mindabban, ami nem tartozik a természet első szükségleteihez, véleményeink szolgálnak cselekedeteink zsinórmértékeül. Ebből az alapelvből kiindulva, amelyhez mindig ragaszkodtam, gyakran és sokáig igyekeztem – hogy életem tevékenységét irányítsam – megismerni annak igazi célját és csakhamar megvigasztalódtam azért, hogy csekély a rátermettségem a világban való ügyes viselkedésre, midőn éreztem, hogy nem szükséges itt erre a célra törekedni.
Oly család körében születve, amelyben a jó erkölcs és a kegyesség uralkodott; azután egy bölcs és vallásos lelkésznél szelid nevelésben részesülve, legzsengébb gyermekkoromtól fogva oly alapelveket, vezéreszméket, mások azt mondanák: előitéleteket szívtam magamba, amelyek sohasem hagytak el teljesen. Még mint gyermek, önmagamra hagyatva, édesgetésekkel körülfonva, a hiúságtól elcsábítva, a reménységtől kecsegtetve, a nyomorúságtól kényszerítve, katholikussá lettem; de mindig keresztyén maradtam s csakhamar a szokástól indíttatva, szívem őszintén ragaszkodott új vallásomhoz. Warensné oktatásai, példái megszilárdítottak ebben a ragaszkodásomban. A falusi magány, amelyben ifjúkorom virágos éveit töltöttem, a jó könyvek tanulmánya, aminek egész hévvel nekifeküdtem, megerősítették ő mellette a gyöngéd érzelmekre való természetes hajlandóságaimat és csaknem a Fénelon módja szerint való ájtatossá tettek. A magányban való elmélkedés, a természet tanulmányozása, a világegyetem szemlélete arra kényszerített egy magános embert, hogy szüntelenül a Teremtő keblére boruljon és édes nyugtalankodással keresse mindannak célját, amit lát és mindannak okát, amit érez. Mikor sorsom a világ forgatagába dobott, semmit sem találtam ott többé, ami egy pillanatra is kecsegtethette volna szívemet. Az édes szabadidők után való sajnálkozás mindenüvé elkisért és közömbösséggel meg undorral borított el mindent, ami a kezem ügyébe eshetett és alkalmas volt arra, hogy szerencséhez és tisztességhez segítsen. Bizonytalanul vergődve nyugtalan kivánságaimmal, keveset reméltem, még kevesebbet nyertem és még a jólét verőfényénél is éreztem, hogyha mindazt megnyertem volna is, aminek keresésére indultam, azt a boldogságot, amely után szívem áhitozott anélkül, hogy annak tárgyát megkülönböztethette volna, nem találtam volna meg. Így hát minden hozzájárult ahhoz, hogy elszakítsa vonzalmaimat e világtól, még ama szerencsétlenségek előtt, amelyek aztán teljesen idegenné tettek engem abban. Elérkeztem negyven éves koromhoz, a nyomorúság és a jó szerencse, a bölcseség és a tévelygés közt lebegve, telve szokásbeli hibákkal minden rosszra való hajlandóság nélkül szívemben, csak úgy találomra eszemmeghatározta alapelvek nélkül és nem ügyelve kötelességeimre a nélkül, hogy megvetettem volna, de gyakran a nélkül, hogy kellőleg ismerném őket.
Ifjúkoromtól fogva úgy tűztem magam elé ezt a negyvenéves kort, mint a célhozjutás iránt való erőfeszítéseim és mindennemű igényeim végpontját. Szilárdan elhatároztam, hogy mihelyt ezt a kort elérem, bármily helyzetben legyek is, nem fogok többé küzködni, hogy belőle kijussak s életem hátralevő részét azzal töltöm, hogy élek máról a holnapra, nem törődve a jövővel. Amint ez a pillanat elérkezett, minden fáradság nélkül végrehajtottam ezt a tervet és habár akkor úgy látszott, mintha szerencsém szilárdabb alapra akarna helyezkedni, nemcsak sajnálkozás nélkül, hanem igazi örömmel mondottam le róla. Midőn mindezen csalétkektől, mindezen hiú reményektől megszabadultam, teljesen átadtam magamat a gondtalanságnak és lelki nyugalomnak, amely mindig uralkodóbb kedvtelésemet és legtartósabb hajlandóságomat képezte. Elhagytam a világot és hiúságait, lemondottam minden díszről, eldobtam a kardot, órát, fehér harisnyát, aranysujtást, hajdíszt, egészen egyszerű parókát, durva posztóruhát öltöttem s ami mindennél fontosabb volt, kitéptem szívemből azokat a sóvár vágyakat és kívánságokat, amelyek értékeseknek tüntetik föl mindazt, amit elhagytam. Lemondtam arról az állásról, amelyet akkor betöltöttem, amelyre semmikép sem illettem és hangjegy-másolásra adtam magam, laponkint 1 frankjával, mert e foglalkozás iránt mindig határozott hajlandóságot éreztem.
Reformommal nem szorítkoztam a külső dolgokra. Éreztem, hogy az egy más, okvetlenül fájdalmasabb, de ez emberi vélemények számára szükségesebb reformot kiván tőlem; és miután elhatároztam, hogy nem fogom két csatára csinálni, hozzáláttam, hogy belsőmet szigorú vizsgálatnak vessem alá, mely azt életem hátralevő részére úgy szabályozza, amilyennek halálomkor akartam találni.
Egy nagy forradalom, amely éppen ekkor ment végbe bennem, egy más erkölcsi világ, amely föllebbent tekintetem előtt, az emberek botor ítéletei, amelyeknek – anélkül, hogy még előre látnám, mennyire áldozatokul fogok esni – a képtelenségét kezdettem érezni, egy más jó után egyre növekvő vágyakozás, mint az irodalmi hiú dicsvágy, amelynek párája alig csapott meg, máris undorral töltött el, végül az az óhajtás, hogy életpályám hátralevő részére kevésbbé bizonytalan útvonalat rajzoljak ki, mint az volt, amelyen annak szebbik felét megfutottam: mindez kötelezett erre a nagy leszámolásra, amelynek már régóta szükségét éreztem. Hozzáfogtam hát és semmit sem mulasztottam el abból, ami tőlem függött, hogy ezt a műveletet jól végrehajtsam.
Ettől az időponttól számíthatom a világról való teljes lemondásomat és azt az élénk kedvet a magány iránt, amely ettől az időtől fogva nem hagyott el többé. Azt a munkát, amelybe belefogtam, csak föltétlen visszavonultságban lehetett elvégezni; az hosszú és nyugodt elmélkedéseket kívánt, aminőket a társaság zsivaja nem tűr meg. Ez arra kényszerített, hogy egy időre más életmódot kövessek, amelyet aztán annyira megkedveltem, hogy attól fogva csak kényszerűségből és csekély pillanatra szakítva félbe, teljes szívemből újra visszatértem hozzá és minden nehézség nélkül arra szorítkoztam, mihelyt csak tehettem, és amikor azután az emberek arra kényszerítettek, hogy egyedül éljek, úgy találtam, hogy midőn kirekesztettek maguk közül, hogy nyomorulttá tegyenek, többet tettek boldogságomra, mint amennyit magam tehettem.
Nekifeküdtem a munkának, amelyhez mind a dolog fontosságával, mind az iránta való szükségérzettel arányos buzgalommal fogtam. Ekkoriban modern filozófusokkal társalkodtam, akik nem igen hasonlítottak a régiekhez: ahelyett, hogy kétségeimet eloszlatnák és habozásaimat szilárd alapra helyeznék, megrendítették mindazt a bizonyosságot, amellyel azon pontokra vonatkozólag bírni véltem, amelyek ismerete a legfontosabb volt: mert mint az atheizmus tüzes apostolai és nagyon parancsoló dogmatikusok nem tűrték harag nélkül, hogy bármely pontra vonatkozólag másként merjen valaki gondolkozni, mint ők. Sokszor eléggé gyöngén védelmeztem magam a vitatkozás iránti ellenszenvből és mivel kevés tehetséget éreztem magamban annak folytatására; de soha nem fogadtam el az ő vigasztalan tantételeiket és ez az ellenállás ily türelmetlen férfiakkal szemben, akiknek máskülönben megvolt a magok álláspontja, nem a legcsekélyebb oka lőn azoknak az okoknak, amelyek az ő neheztelésöket fölkeltették.
Ők nem térítettek engem a saját fölfogásukra, de nyugtalanná tettek. Érveik megrendítettek, anélkül, hogy valaha meggyőztek volna; nem találtam rájok helytálló feleletet, de éreztem, hogy kell ilyennek lennie. Kevésbbé tévedéssel, mint inkább dőreséggel vádoltam magamat és szívem jobban tudott nekik válaszolni, mint eszem.
Végre így szóltam magamban: Hát örökké ide-oda fogom magam hányattatni az ügyesebb beszédűek szofizmái által, amelyeknél még afelől sem vagyok bizonyos, vajjon azok a vélemények, amelyeket hirdetnek, és amelyeket annyi hévvel igyekeznek másokkal elfogadtatni, a saját véleményök-e? Szenvedélyeik, amelyek tantételeiket kormányozzák, az az érdekök, hogy ezt vagy azt elhitessék, útját állja annak kifürkészésének, hogy mit hisznek ők magok? Lehet-e őszinteséget keresni a pártvezérekben? Bölcsészetük mások számára való; nekem magam számára való kellene. Keressük ezt minden erőmből, ameddig még ideje van, hogy így szilárd magaviseleti szabályra tegyek szert életem hátralevő napjaira. Itt van rám nézve az érettség kora az értelem teljes erejével. Már a hanyatlás felé közeledem. Ha még várok, késői fontolgatásomban nem fog minden erőm rendelkezésemre állani; értelmi képességeim akkor már elveszítik energiájokat, kevésbbé jól fogom elvégezni azt, amit ma a lehető legjobban végezhetek el: ragadjuk meg ezt a kedvező pillanatot; ez az én külső és anyagi reformom kora, hadd legyen egyúttal értelmi és erkölcsi reformom kora is! Szögezzük le már egyszer véleményeimet, elveimet és legyünk életem hátralevő részében azok, amik – ha kellően megfontoljuk a dolgot – tartozunk lenni.
Lassan és különböző részletekben hajtottam végre ezt a tervet, de mindazzal az erőfeszítéssel és figyelemmel, amire képes valék. Élénken éreztem, hogy életem hátralevő részének nyugalma és egész sorsom ettől függ. Eleinte a zavaroknak, nehézségeknek, ellenvetéseknek, tekervényes utaknak, sötétségnek olyan labyrinthusában találtam e közben magamat, hogy húszszor is kisértetbe esve mindennek abbanhagyására, már készen álltam arra, hogy lemondva a hiábavaló kutatásokról, fontolgatásaimban a közönséges józanész szabályaihoz fogom magam tartani anélkül, hogy ezeket oly elvekben keresném, amelyeket oly nehezen tudtam tisztába hozni. De még ez az okosság is annyira idegenszerű volt rám nézve, oly kevéssé éreztem magam alkalmasnak megszerzésére, hogy ennek kalauzomúl választása nem egyéb volt, mintha tengereken és viharokon keresztül kormányrúd nélkül, iránytű nélkül akartam volna egy szinte megközelíthetetlen őrtüzet keresni, amely semmi kikötőt sem jelölt számomra.
Tántoríthatatlan maradtam: először életemben bátornak éreztem magam s a belőle eredő sikernek köszönhetem, hogy azt a rettenetes végzetet kiállhattam, amely ettőlfogva reám kezdett leselkedni anélkül, hogy a legkisebb sejtelmem lett volna felőle. A leglángolóbb és legőszintébb kutatások után, amilyeneket talán bármi halandó végzett, egész életemre elhatároztam magam mindama véleményekre nézve, amelyeket érdekemben állott megszerezni; és ha csalódhattam eredményeimben, legalább bizonyos vagyok afelől, hogy tévedésem nem tulajdonítható nekem bűnül, mert minden erőfeszítést megtettem, hogy ettől megóvjam magam. Abban, igaz, nem kételkedem, hogy gyermekkorom előítéletei és szívem titkos óhajtásai a mérleg serpenyőjét a számomra vigasztalóbb oldal felé ne hajlították volna. Nehezen tiltjuk meg magunknak, hogy azt higyjük, amit annyi hévvel óhajtunk és ki kételkedik abban, hogy a túlvilági ítélet elfogadásának vagy visszautasításának érdeke a legtöbb ember hitére reményüket vagy félelmüket illetőleg elhatározó befolyást nem gyakorol? Mindez, elismerem, megigézhette itéleteimet, de nem változtathatta meg őszinteségemet: mert féltem, hogy minden dologban csalódom. Ha minden ennek az életnek felhasználásában áll, érdekemben állt ezt tudni, hogy legalább, amennyire rajtam állt, a legnagyobb hasznot húzzam belőle, ameddig még ideje van és hogy ne legyek teljesen együgyü bolond. De abban a kedélyállapotban, amelyben valék, a legjobban attól féltem a világon, hogy lelkem örök sorsát teszem kockára a világ javainak élvezetéért, amelyek sohasem látszottak előttem kiváló becsűeknek.
Azt is megvallom, hogy nem oszlattam el mindig teljes megelégedésemre mindama nehézségeket, amelyek zavarba ejtettek és amelyekkel filozófusaink oly sokszor telikiabálták fülemet. De elhatározván, hogy végre is dűlőre viszem a dolgot azoknál a kérdéseknél, amelyek fölött az emberi értelemnek oly kevés hatalma van és mindenfelőlről átlábolhatatlan rejtélyeket és megoldhatatlan ellenvetéseket találván, mindenik kérdésnél azt a véleményt fogadtam el, amely közvetlenül a legszilárdabb alapon állónak, önmagában a leghihetőbbnek tűnt fel, anélkül, hogy megállanék azoknál az ellenvetéseknél, amelyeket nem tudtam szétoszlatni, de amelyekkel az ellenkező rendszerben más, nem kevésbbé erős ellenvetések állottak szemben. A dogmatikus hang e kérdésekben csak a szájhősökhöz illik; de fontos, hogy meglegyen a magunk véleménye és azt az ítéletnek mindazzal az érettségével válasszuk meg, amit csak e tárgy megérdemel. Ha ennek dacára tévedésbe esünk, helyes igazság szerint nem bűnhődhetünk érte, mivel nem vagyunk benne vétkesek. Ez a rendíthetetlen elv szolgál biztosságom alapjául.
Fárasztó kutatásaim eredménye körülbelül az volt, amit azóta a Szavoyai Vikárius hitvallásában följegyeztem, abban a munkában, amelyet méltatlanul gyalázott meg és mocskolt bé a mostani nemzedék, de amely egykor forradalmat támaszthat az emberek közt, ha valaha ott a józanész és a jóhiszeműség fölébred.
Ez idő óta megnyugodtam azokban az elvekben, amelyeket oly hosszú és oly mélyenjáró elmélkedés után fogadtam el s magamviselete és hitem változhatatlan szabályaivá állítottam fel őket a nélkül, hogy akár azok miatt az ellenvetések miatt, amelyeket nem tudtam eloszlatni, akár azok miatt, amelyeket nem tudtam előrelátni és amelyek újabban időről-időre megjelentek elmém előtt, nyugtalankodnám. Nyugtalanítottak ugyan néha-néha, de sohasem rendítettek meg. Mindig ezt mondtam magamban: mindez csupán metafizikai csalafintaság és szőrszálhasogatás, amelyek semmi súllyal sem bírnak az eszem elfogadta, szívem megerősítette alapvető elvek mellett és amelyek mind a belső hozzájárulás pecsétjét viselik magukon a szenvedélyek hallgatásakor. Az emberi értelemnek ennyire fölötte álló kérdéseknél egy oly ellenvetés, amelyet nem tudok eloszlatni, csak nem fogja ezt az egész oly szilárd, oly erősen összefüggő, annyi elmélkedéssel és gonddal formált tanrendszert felborítani, amely annyira megfelel eszemnek, szívemnek, egész lényemnek és amelyet a belső helyeslés is támogat, amely – úgy érzem – az összes többiektől hiányzik? Nem, üres okoskodások sohasem fogják azt az összhangzást lerombolni, amelyet halhatatlan természetem és e világ szerkezete meg a benne uralkodó fizikai rend közt észreveszek. A megfelelő erkölcsi rendben, amelynek rendszere kutatásaim eredménye, találom azokat a támasztékokat, amelyekre szükségem van, hogy életem nyomorúságait elviseljem. Minden más rendszernél segédforrás nélkül élnék és remény nélkül halnék meg. A legboldogtalanabb teremtmény lennék. Tartsuk hát magunkat ahhoz, amely egyedül elegendő arra, hogy a balszerencse és az emberek ellenére engem boldoggá tegyen.
Nem úgy látszik-e, hogy ezt a megfontolást és a belőle vont következtetést maga az ég sugallta nekem, hogy engem a reám váró sorsra előkészítsen és annak elviselésére fölszereljen? Mivé lettem volna s mivé lennék még azokban a rettenetes vergődésekben, amelyek reám vártak és abban a hihetetlen helyzetben, amelybe életem hátralevő részére jutottam, ha menhely nélkül maradva, ahol kérlelhetetlen üldözőimet elkerülhessem, ama gyalázatok kárpótlása nélkül, amelyeket e világon velem elszenvedtetnek és remény nélkül arra, hogy valaha az engem megillető igazságot megnyerhessem, teljes mértékben zsákmányául estem volna a legborzasztóbb sorsnak, amely halandónak e világon részeül jutott? Amig én ártatlanságomban bízva, csak becsülésre és jóakaratra számítottam az emberek részéről; amíg nyílt és bizakodó szívem szabadon áradt ki barátaival és testvéreivel szemben, az árulók csöndben a pokol mélyén kovácsolt hurkokat vetettek reám. Meglepetve az összes szerencsétlenségek e legváratlanabbjai és egy büszke lélekre nézve legrettenetesebbjei által, a sárba tiporva anélkül, hogy valaha sejteném, ki által vagy miért, a gyalázat örvényébe taszítva, borzasztó sötétségbe borítva, amelyen keresztül csak baljóslatú tárgyakat vettem észre: első meglepetésemben földre vágódtam és soha abból a levertségemből, amelybe e váratlan szerencsétlenség döntött, magamhoz nem tértem volna, ha előre nem kíméltem volna erőimet, hogy esésemből fölemelkedhessem.
Csak éveken át tartó izgalom után történt, hogy visszanyerve végre szellemi erőimet és elkezdve önmagamba visszatérni, éreztem ama segélyforrások becsét, amelyeket a balsors napjaira magamnak megtakarítottam. Eltökélve magam mindama dolgokra nézve, amelyekről érdekemben állt ítélni, láttam, amint életelveimet helyzetemmel összehasonlítottam, hogy az emberek esztelen itéleteinek és e rövid élet apró-cseprő eseményeinek sokkal több fontosságot tulajdonítottam, mint amennyi őket megillette. Miután ez az élet csupa megpróbáltatásokból áll, keveset határoz, vajjon ezek a megpróbáltatások ilyen vagy olyanfélék-e, föltéve, hogy a rendeltetésük szabta hatás következik belőlük, következéskép minél nagyobbak, erősebbek, számosabbak a megpróbáltatások, annál kivánatosabb dolog azokat kiállani tudnunk. Még a legerősebb fájdalmak is elvesztik erejöket arra nézve, aki látja az azokért való nagy és biztos kárpótlást; és e kárpótlás bizonyossága volt a legfőbb haszon, amelyet megelőző elmélkedéseimből merítettem.
Igaz ugyan, hogy a számanélküli meggyalázások és a határtalan méltatlanságok közepette, amelyekkel mindenfelől elhalmozva éreztem magam, időről-időre a nyugtalanság és kételkedés hullámai rendítették meg reményemet és zavarták meg nyugalmamat. Azok a hatalmas ellenvetések, amelyeket nem tudtam eloszlatni, nagyobb erővel léptek föl ekkor elmém előtt, hogy végképpen leverjenek éppen azokban a pillanatokban, amikor végzetem súlya alatt legörnyedve, az elcsüggedés küszöbén állottam. Gyakran új argumentumok, amelyeket előttem itt-ott hangoztattak, jutottak eszembe azoknak támogatására, amelyek már gyötörtek vala. Óh, mondám ekkor oly szívbéli elszorulással, amely csaknem megfulással fenyegetett, ki fog engem a kétségbeeséstől megóvni, ha sorsom borzalmában immár csupán agyrémeket látok ama vigasztalásokban, amelyeket eszem szolgáltatott? Ha az, lerombolva ekkép saját munkáját, a remény és bizodalom mindama támogatását elrabolja tőlem, amelyet a balsors óráiban megőrizett számomra? Micsoda támogatást nyújthatnak azok az illuziók, amelyek egyedül engemet kecsegtetnek? Az egész mai nemzedék csak tévedéseket és előitéleteket lát azokban az érzelmekben, amelyekkel egyedül táplálkozom; az igazságot, a nyilvánvalóságot az enyémmel ellentétes rendszerben találja; sőt úgy tetszik, nem képes elhinni, hogy jóhiszeműleg elfogadom azt s magam is, midőn minden akaratommal átadom magam neki, legyőzhetetlen nehézségeket találok benne, amelyeket képtelen vagyok eloszlatni, de amelyek nem akadályoznak meg, hogy mindvégig kitartsak mellette. Hát egyedül vagyok bölcs, egyedül felvilágosult a halandók közt? Elegendő-e az, hogy a dolgok megfelelnek nekem annak elhivésére, hogy azok ilyenek? Viseltethetem-e felvilágosult bizalommal oly látszólagos dolgok iránt, amelyekben a többi emberek véleménye szerint semmi valóság sem rejlik és amelyek önmagam előtt is illuzóriusoknak tűnnének föl, ha szívem nem támogatná eszemet? Nem többet ért volna-e, ha üldözőim ellen elegendő fegyverekkel szállok vala síkra és elfogadom az ő életelveiket, minthogy életelveim agyrémei mellett maradok, zsákmányául az ő támadásaiknak, mitsem művelve arra, hogy őket visszaverjem? Én bölcsnek hiszem magam és csak rászedett bolond vagyok, áldozata és martirja egy hiábavaló tévedésnek.
Hányszor állottam a kételkedés és bizonytalanság e pillanataiban azon a ponton, hogy átengedjem magamat a kétségbeesésnek. Ha valaha egy teljes hónapot töltöttem volna ebben az állapotban, életemnek és magamnak is vége lett volna. De ezek a válságok, habár régebben eléggé gyakoriak, mindig rövidek voltak és most, amidőn még nem bírtam tőlük teljesen megszabadulni, oly ritkák és gyors lefolyásúak, hogy még annyi erő sincs bennök, hogy nyugalmamat megzavarják. Könnyed nyugtalanságok ezek, amelyek nem izgatják többé lelkemet, mint a hogy a folyóvízbe lehulló pehely nem zavarhatja meg a víz folyását. Éreztem, hogy ugyanazokat a pontokat, amelyek felől előbb megállapodásra jutottam, újra megfontolás tárgyává tenni annyi volna, mint magamban új világosságot vagy jobban kiformált ítéletet vagy az igazság iránt több buzgalmat föltételezni, mint amennyivel kutatásaim alkalmával rendelkeztem, és miután ez esetek egyike sem állott fenn, sem nem állhatott fenn számomra, semmi józan okkal sem becsülhettem többre oly véleményeket, amelyek a kétségbeesés levertségében csak azért kisértettek, hogy növeljék nyomorúságomat azokkal a véleményekkel szemben, amelyeket életkorom erőteljességében, elmém teljes érettségében, a legmélyebben járó vizsgálódás után és oly időpontban fogadtam el, a midőn életem nyugalma nem hagyott fenn számomra egyéb uralkodó érdeket az igazság megismerésénél. Ma, midőn szivemet gyötrelem szorongatja, lelkem roskadozik a kellemetlenségektől, képzeletem riadozik, fejem megzavarodik az engem körülvevő szörnyű rejtélyektől, ma, midőn minden képességem az öregségtől és aggodalmaktól elgyöngülve elvesztette minden rugóját, vajjon megfosszam-e készakarva magamat mindama segélyforrásoktól, amelyeket magam számára félretettem, és több bizalmat helyezzek hanyatló eszembe, hogy igazságtalanul szerencsétlenné tegyem magamat, mint teljes és erős elmémbe, hogy kárpótoljam magamat ama bajokért, amelyeket érdemetlenül szenvedek? Nem, sem bölcsebb, sem jobban értesült, sem jobbhiszemű nem vagyok, mint a mikor e nagy kérdésekben elhatároztam magamat; jól ismertem én akkor azokat a nehézségeket, amelyek ma zavarólag hatnak reám; azok nem állták utamat és ha talán újabbak lépnek föl előttem, amelyek még akkor nem jutottak eszembe, ezek egy körmönfont metafizika szofizmái, amelyek nem ingathatják meg a minden időktől, minden bölcsektől elfogadott, az összes nemzetektől elismert és kitörölhetetlen betűkkel az emberi szívbe vésett örök igazságokat. Tudtam, mikor ezekről a tárgyakról elmélkedtem, hogy az érzékektől körülhatárolt emberi értelem nem képes ezeket egész kiterjedésükben átkarolni. Ahhoz tartottam hát magamat, ami a kezem ügyébe esett, anélkül, hogy olyasmibe bocsátkoznám, ami azt fölülmúlta. Ez az álláspont észszerű volt, már magamévá tettem azt hajdan s szívem és eszem hozzájárulásával ahhoz tartottam magamat. Mi alapon mondanék le róla ma, amikor annyi hatalmas indítóok hozzákapcsolva tart? Micsoda veszedelmet látok nyomában feltámadni? Micsoda haszonnal járna, ha felhagynék vele? Ha üldözőim tanítását elfogadnám, vajjon erkölcsi felfogásukat is magamévá tenném-e? Ezt a gyökérnélküli és gyümölcstelen morált, amelyet pompázólag tárnak könyveikben vagy valami nagyhangú cselekedetben a világ elé, de abból soha semmi szivökbe és eszökbe nem hatol be; vagy pedig azt a másik titkos és kegyetlen morált, az összes beavatottak belső tanát, amelyhez a másik csak álarcúl szolgál, amelyet egyedül követnek magokviseletében és amelyet oly ügyesen gyakoroltak velem szemben? Ez a tisztán támadó jellegű morál nem szolgál a védelemre és csak ostromlásra való. Mirevaló lenne az nekem abban az állapotban, amelybe juttattak? Egyedül ártatlanságom tart fenn a szerencsétlenségekben és mennyivel szerencsétlenebbé tenném még magamat, ha elvéve magamtól ezt az egyetlen, de hatalmas segédeszközt, a gonoszságot állítanám helyébe? Vajjon utólérhetném-e őket az ártás művészetében, s mégha sikert aratnék is benne, melyik bajom terhét enyhítené az, amit nekik okozhatnék? Elveszíteném a saját becsülésemet és semmit sem nyernék helyébe.
Ekkép okoskodván magamban, oda jutottam, hogy nem engedem többé magamat furfangos érvek, megoldhatatlan ellenvetések és látókörömön, sőt talán az emberi elme látókörén túleső nehézségek által megrendíteni. Elmém azon a nagyon szilárd talapzaton maradva, amelyet neki vethettem, olyan jól hozzászokott ahhoz, hogy itt lelkiismeretem védelme alatt megnyugodjék, hogy semmi régi vagy új idegen tan sem bírja azt többé felizgatni, sem egy pillanatra nyugalmamat megzavarni. Elmebeli tespedésbe és kimerülésbe sülyedve, mindent, még azokat az okoskodásokat is elfelejtettem, amelyekre hitemet és életelveimet alapítottam; de soha sem fogom elfelejteni azokat a következtetéseket, amelyeket belőle lelkiismeretem és eszem helyeslésével vontam és ezentúl azokhoz fogom tartani magamat. Hadd jöjjenek az összes bölcsészek és akadékoskodjanak benne: hiába vesztegetik el idejöket és fáradságukat. Életem hátralevő részében ahhoz az elhatározáshoz tartom magamat, amelyre akkor jutottam, amikor inkább abban a helyzetben voltam, hogy jól választhassak.
Megnyugodva ezekben a megállapodásokban, az önmegelégedéssel együtt azt a reménységet és vigasztalást is megtaláltam bennök, amelyre helyzetemben szükségem van. Nem lehetséges, hogy ez az oly tökéletes, oly állandó, magában véve oly szomorú magány, az egész mai nemzedéknek egyre érezhető és egyre munkás rosszindulata, s azok a méltatlanságok, amelyekkel ez szakadatlanúl elhalmoz, olykor-olykor el ne csüggesszenek; a megrendült reménység, a leverő kétségek időről-időre visszatérnek, hogy lelkemet megzavarják és szomorúsággal töltsék el. Ilyenkor képtelen lévén azokra az elmeműveletekre, amelyek megnyugtatásomhoz kellenek, szükségem van arra, hogy régi elhatározásaimat eszembe juttassam, a gondok, a figyelem, a szívbeli őszinteség, amelyeket ezek hozatalánál kifejtettem, ekkor újra visszatérnek emlékezetembe és visszaadják egész bizalmamat. Ekkép minden új eszmét visszautasítok, mint oly gyászos tévedéseket, amelyek csak hamis látszatot tárnak elém és csak arravalók, hogy nyugalmamat megzavarják.
Így régi ismeretségeim szűk körére korlátozva, nem vagyok oly szerencsés, mint Solon, hogy mindennap oktathassam magamat, miközben megöregszem, sőt meg kell óvnom magamat attól a veszedelmes kevélységtől, hogy olyasmit akarjak megtanúlni, amit ezentúl képtelen vagyok jól tudni. De ha csak kevés új szerzeményt remélhetek a hasznos felvilágosítások terén, nagyon jelentősekre tehetek szert az állapotomban szükséges erények tekintetében. Itt ideje lesz gazdagítani és ékesíteni lelkemet egy oly tapasztalattal, amelyet magával vihessen, amikor ettől a testtől, amely azt elhomályosítja és elvakítja, megszabadúlva és fátyol nélkül szemlélve az igazságot, mindezeknek az ismereteknek, amelyekre a mi áltudósaink oly hiúak, észre fogja venni a nyomorúságát. Keseregni fog ama pillanatok miatt, amelyeket e földi életében elvesztegetett, amikor meg akarta őket szerezni. De a türelem, a szelidség, a megnyugvás, a feddhetetlenség, a részrehajlatlan igazságosság oly javak, amelyeket magunkkal hordozunk és amelyekkel szüntelenül gazdagabbakká válhatunk a nélkül, hogy attól kellene tartanunk, hogy akár a halál révén elveszítjük azok értékét. Ennek az egyetlen és hasznos tanulmánynak szentelem öregkorom hátralevő napjait. Boldog leszek, ha önmagam uralmában előhaladva, megtanulok nem jobban, mert ez nem lehetséges, hanem erényesebben, semmint beléptem, eltávozni az életből.