Hatodik séta.
Nem igen van oly mechanikus mozgásunk, amelynek okát szívünkben föl ne találhatnók, ha jól értenénk hozzá, hogy ott keressük.
Tegnap, midőn az új körúton haladtam végig, hogy a Bièvre mentén a Gentilly oldalon herborizálni menjek, egy kerülővel jobbra tértem, az Enfer (pokol)-sorompóhoz közeledve, és a fontainebleaui útra kitérve, ama magaslatok felé igyekeztem, amelyek ezt a kis folyót szegélyezik. Ez a kitérő magában véve fölötte közömbös dolog volt, de midőn visszaemlékeztem reá, hogy több ízben egész gépiesen ugyanezen a kitérőn haladtam, ennek okát önmagamban kerestem és nem bírtam megállani, hogy föl ne kacagjak, midőn annak a végire jártam.
A körút egyik szögletében, az Enfer-sorompó kijáratánál, nyárban naponta egy asszony szokott ülni, aki ott gyümölcsöt, herbatheát meg zsemlyét árul. Ennek az asszonynak egy fölötte csinos, de sánta kis fia van, aki mankóival ide-oda bicegve, elég jó kedvvel jár-kél és a járókelőktől adományokat kéreget. Félig-meddig megismerkedtem ezzel a jámbor fiúval; valahányszor arra mentem el, mindig odajött, ügyesen köszönt, mire megkapta az én szerény adományomat. Első-, másodízben gyönyörűséggel néztem őt, nagyon szívesen adtam neki, s egy darab ideig ugyanazt az örömet éreztem azután is, sőt a legtöbbször még azzal tetéztem, hogy nekibuzdítottam őt és végighallgattam gyermeki elbeszélését, amelyet kellemesnek találtam. De ez a gyönyörűség, miután fokonkint szokássá vált, lassankint – nem is tudom, hogyan – olyan kötelességfélévé alakúlt át, amely csakhamar feszélyezővé lett, különösen az előljáró beszéd miatt, amelyet végig kellett hallgatnom és amelyben sohasem mulasztotta el, hogy engem gyakran Rousseau úrnak ne szólítson, hogy megmutassa, melyszerint jól ismer, holott ellenkezőleg, ebből eléggé világos lett előttem, hogy nem ismert jobban, mint azok, akik őt kioktatták. Ettőlfogva kevésbbé örömest mentem arra, s utoljára gépiesen megszoktam, hogy legtöbbször egy vargabetűt csináljak, ha ehhez az átlós-úthoz közeledtem.
Ime, ezt fedeztem föl, amint fölötte elmélkedtem, mert mindebből eddigelé még semmi nem tárult föl világosan elmém előtt. Ez a megfigyelés egymás után egy sereg mást idézett lelkem elé, amelyek megerősítették abban, hogy cselekedeteim legnagyobb részének igazi és elsőrendű indítóokai önmagam előtt nem oly világosak, mint ahogy sokáig képzeltem. Tudom és érzem, hogy jót tenni a legigazibb boldogság, amelyet az emberi szív érezhet; de ezt a boldogságot régóta elragadták tőlem és az enyémhez hasonló nyomorúlt sorsban nem igen lehet remélni, hogy egyetlen igazi jócselekedetet jól megválasztva és eredményesen elvégezhessünk. Minthogy azoknak, akik sorsom fölött rendelkeznek, legfőbb gondja arra irányult, hogy számomra minden csak hamis és csalárd látszat legyen: az erényre való indítás is mindig csak oly csalétek, amelyet azért tárnak elém, hogy a kelepcébe csaljanak, amelybe be akarnak keríteni. Tudom ezt; tudom, hogy az egyedüli jó, ami ezentúl hatalmamban áll, az, hogy visszatartsam magam a cselekvéstől, mert attól kell tartanom, hogy szándékom, sőt tudomásom ellenére rosszat cselekszem.
De voltak boldogabb idők, amelyekben szívem gerjedelmeit követve, néha egy-egy idegen szívet megelégedetté tehettem és tartozom magamnak azzal a megtisztelő bizonyságtétellel, hogy valahányszor ezt a gyönyört élvezhettem, azt bármi másnál édesebbnek találtam. Ez a hajlam élénk, igaz, tiszta volt és legtitkosabb bensőmben soha semmi azt meg nem hazudtolta. Azonban sokszor éreztem saját jótéteményeim terhét a kötelességek ama lánca révén, amelyet magok után vontak: ekkor eltűnt a gyönyör és ama gondoskodások gyakorlásában, amelyek előbb elbájolták szivemet, most már csak szinte elviselhetetlen kényszert találtam. Szerencsés sorom rövid napjai alatt sokan folyamodtak hozzám és soha semmi szolgálatot, amely csak hatalmamban állt, senkitől meg nem tagadtam. De ezekből az első, nagy szivességgel árasztott jótéteményekből az egymást követő kötelezettségek oly bilincsei származtak, amelyeket nem láttam előre és amelyek igáját később képtelen voltam lerázni. Első szolgálataim azok szemében, akik azokban részesültek, csak foglalói voltak a később következendőknek; s mihelyt valami szerencsétlen kivetette utánam egy elfogadott jótétemény csáklyáját, attól fogva oda voltam s ez az első szabad és önkéntes jótétemény határozatlan jogcímévé vált mindazoknak, amikre utóbb szüksége lehetett, anélkül, hogy akár csak tehetetlenségem is elegendő lett volna az azok alól való fölmentésre. Így alakultak át számomra a legédesebb gyönyörűségek utóbb terhes alárendeltségekké.
Azonban ezek a bilincsek mindaddig, míg a közönségtől számba nem véve, ismeretlenül éltem, nem tűntek föl előttem nagyon súlyosaknak. De mihelyt irataim révén személyem az érdeklődés előterébe lépett, – súlyos hiba kétségkívül, de a melyért szerencsétlenségeim által túlontúl megbűnhödtem, – ettőlfogva az összes szükölködőknek vagy állítólag ilyeneknek, az összes kalandoroknak, akik becsapni való áldozatot kerestek, mindazoknak, akik a nagy képmutatással nekem tulajdonított nagy tekintély ürügye alatt egy vagy más módon fülön akartak csípni: általános célpontjává váltam. Ekkor volt módom megismerni, hogy a természet összes hajlandóságai, még magát a jótékonyságot sem véve ki, ha okosság és válogatás nélkül kezeljük vagy követjük őket a társaságban, megváltoztatják természetüket és sokszor époly ártalmasokká válnak, mint a mily hasznosak voltak első megindulásuk alkalmával. Ennyi kegyetlen tapasztalat lassankint megváltoztatta első hajlandóságaimat, vagy inkább végre igazi határaik közé korlátozván őket, megtanított arra, hogy kevésbbé vakon kövessem jótevői hajlamomat, amikor ez csak arra szolgált, hogy előmozdítsa a mások gonoszságát.
Azonban nem sajnálom ezeket a tapasztalatokat, mivel ezek, a reflexió útján, új felvilágosításokat nyújtottak önmagam megismerésére és magamviseletének igazi indító okaira nézve ezer esetben, amelyekben téves illuziókban ringattam magamat, helyes útra vezettek. Láttam, hogy ahhoz, hogy örömmel tehessek jót, szabadon, kényszer nélkül kell cselekednem s viszont arra nézve, hogy egy jó cselekedet minden édességét elveszítse, elegendő volt, ha az kötelességgé vált számomra. Ettőlfogva a kötelezés súlya a legédesebb élvezeteket megkeseríti számomra s mint a hogy Emilben mondottam, úgy hiszem, rossz férj lettem volna a törökök közt abban az órában, amikor a közfelkiáltás arra szólítja fel őket, hogy állásuk kötelességeit betöltsék.
Im ez nagyban módosítja azt a véleményt, amelyet saját erényemről sokáig tápláltam; mert ez nem abban áll, hogy hajlamainkat kövessük és átengedjük magunkat a jóltevés gyönyörének, mikor azok erre indítanak bennünket, hanem abban áll, hogy legyőzzük őket, amikor a kötelesség ezt parancsolja és megtegyük azt, amit az rendel, – én pedig ezt bárkinél a világon kevesbbé tudtam megtenni. Érzékenynek és jónak születve, a szánakozást egész a gyöngeségig vive és lelkemet mindazáltal, ami a nagylelkűséghez tartozik, felmagasztosulva érezve, humánus, jótékony, segítségre kész voltam hajlamból, sőt szenvedélyből, amíg csak szívem volt érdekelve; a legjobb és legirgalmasabb ember lettem volna, ha a leghatalmasabb lettem volna erre és ahhoz, hogy minden bosszúvágyat kioltsak magamban, elegendő lett volna, hogy képes legyek bosszút állani. Sőt saját érdekem ellenére, könnyen lettem volna igazságos is, de a rám nézve kedves személyek érdeke ellenére nem tudtam volna magamat ráhatározni, hogy az legyek. Mihelyt kötelességem és szívem ellenmondásba került, az előbbi ritkán diadalmaskodott, ha ugyan az nem forgott csupán szóban, hogy visszatartsam valamitől magamat; ez esetben a legtöbbször erős voltam, de hajlandóságom ellenére cselekedni sohasem bírtam. Akár az emberek, akár a kötelesség, vagy éppen a kényszerűség parancsoljanak, ha szívem hallgat, akaratom néma marad és nem tudok engedelmeskedni. Látom a bajt, amely fenyeget, de inkább engedem bekövetvetkezni, semhogy annak megelőzésére indulatba jöjjek. Olykor-olykor nagy erőfeszítéssel nekilendülök, de ez az erőfeszítés nagyon hamar kifáraszt és kimerít; nem bírom folytatni. Minden elképzelhető dolognál, amit nem csinálok szívesen, mihamar képtelen vagyok megcsinálni.
Sőt többet mondok. A kívánságommal egyező kényszerítés elegendő arra, hogy azt lerontsa és idegenkedéssé, sőt ellenszenvvé változtassa, ha csak kevéssé erősen működik is; és ez kínossá teszi számomra az olyan jócselekedetet, amit megkövetelnek és amit magamtól szivesen megtennék, ha nem követelnék. A tisztán önkéntes jótétemény bizonyára az a cselekedet, amit szeretek megtenni. De ha az, aki azt kapta, abból jogcímet formál arra, hogy folytatását követelje, mert különben meggyűlöl, ha törvénnyé emeli, hogy örökre jóltevője legyek: bár eleinte gyönyörűségemet találtam benne, hogy az vagyok, ettőlfogva a feszélyezés megkezdődik és a gyönyörűség eloszlik. Amit ilyenkor cselekszem, ha engedek, gyöngeség és álszemérem, de a jóakarat hiányzik és távol attól, hogy nagyra lennék vele, inkább szemrehányást teszek magamnak lelkiismeretem előtt, hogy kelletlenül jót teszek.
Tudom, hogy valami szerződésféle áll fenn, sőt ez valamennyi közül a legszentebb, a jóltevő és a lekötelezett közt. Bizonyosfajta társaságot alkotnak ők egymással, amely szorosabb annál, amely az embereket általában összekapcsolja és ha a lekötelezett hallgatagon háládatosságra vállalkozik, a jóltevő ugyancsak arra kötelezi magát, hogy amaz iránt mindaddig, amíg csak az méltatlanná nem válik arra, megőrzi ugyanazt a jóakaratot, amelyet iránta tanusított és ennek bizonyságát fogja szolgáltatni mindannyiszor, valahányszor arra alkalma nyílik és annak szüksége fenforog. Ezek nem világosan kifejezett föltételek, hanem természetes következményei a köztük létesült viszonynak. Az, aki először tagad meg egy önkéntes szolgálatot, amit tőle kérnek, semmi jogot nem ad ezzel a panaszkodásra annak, akit visszautasításban részesített; de az, aki hasonló esetben ugyanattól megtagadja ugyanazt a szivességet, amelyet előbb megadott neki, meghiusít egy oly reményt, amelynek táplálására feljogosított; megcsal és meghazudtol egy várakozást, amelyet fölgerjesztett. Érezzük, hogy ebben a visszautasításban valamelyes igazságtalan és keményebb dolog rejlik, mint az előbbiben, pedig ez éppen úgy annak a függetlenségnek kifolyása, amelyet a szív szeret és amelyről nem mond le minden küzdelem nélkül. Ha egy adósságot kifizetek, egy kötelességet teljesítek; ha valami ajándékot adok, örömet szerzek magamnak. Úgyde kötelességeink teljesítésének öröme azok közül való, amelyek egyedül az erény megszokásából fakadnak; azok, amelyek közvetetlenül a természeti hajlandóságból erednek, nem emelkednek oly magasra, mint ezek.
Annyi szomorú tapasztalat után megtanultam, hogy messziről előre lássam első valóra vált gerjedelmeim következményeit és gyakran visszatartottam magam egy jó cselekedettől, amelyet óhajtottam is, módomban is volt megtenni, mivel visszariadtam attól az alárendeltségtől, amelybe utóbb kerülök, ha meggondolatlanul átengedem magam neki. Nem mindig éreztem ezt a félelmet, ellenkezőleg, fiatal koromban saját jótéteményeim által fűződtem az emberekhez és hasonlóképen gyakran észrevettem, hogy akiket leköteleztem, inkább hálából, mint érdekből ragaszkodtak hozzám. De a dolgok úgy ezen, mint minden más tekintetben nagyon megváltoztatták szinöket, mihelyt szerencsétlenségeim kezdetöket vették. Ettőlfogva új nemzedék körében éltem, amely nem hasonlított az előbbihez és saját érzelmeim mások iránt oly változásokat szenvedtek, amilyet az övéikben találtam. Ugyanazok az emberek, akiket egymást követőleg ebben a két oly különböző nemzedékben láttam, úgyszólván fokozatosan hasonultak át az egyikhez, majd a másikhoz. Igazakból és nyíltszivűekből, a mik kezdetben voltak, azzá válva, amik most, csak úgy cselekedtek, mint az összes többiek. És pusztán azáltal, hogy az idők megváltoztak, az emberek is úgy megváltoztak, mint azok. Ugyan hogyan őrizhetném meg ugyanazon érzelmeket azok iránt, akikben ellenkezőjét találom annak, ami ezeket nálam fölkeltette? Nem gyűlölöm őket, mert nem tudok gyűlölni; de nem tilthatom meg magamnak a megvetést, amit megérdemelnek, sem nem tarthatom vissza magamat attól, hogy ezt irántok ki ne fejezzem.
Talán anélkül, hogy észrevettem volna, magam változtam meg a kelleténél jobban? Melyik egyéni jellem állana változás nélkül az enyémhez hasonló helyzetnek ellen? Meggyőződve húsz évi tapasztalat által, hogy mindazok a szerencsés tulajdonságok, amelyeket a természet a szívembe oltott, végzetem által és azok által, akik azzal rendelkeznek, magamnak és másoknak kárára fordultak, ezentúl egy jó cselekedetet, amelynek megtevését javasolják, nem tekinthetek egyébnek, mint kelepcének, amelyet számomra állítanak, s amely alatt valami rossz lappang. Tudom, hogy bármi legyen cselekedetem eredménye, jó szándékomért éppenúgy meglesz az érdemem. Igen, ez az érdem kétségkívül mindig ott van, de a belső varázs nincs meg többé s mihelyt ez az ösztönzés nálam hiányzik, csak közömbösséget és jéghidegséget érzek magamban; és biztos lévén abban, hogy egy igazán hasznos cselekedet művelése helyett csak egy megcsalatott ember cselekedetét teszem, az önszeretet méltatlankodása, kapcsolatban az ész helytelenítésével, csak idegenkedést és ellenállást sugall ott, ahol természetes állapotomban hévvel és buzgalommal lettem volna tele.
Vannak olyan balsorsok, amelyek emelik és erősítik a lelket, de vannak olyanok is, amelyek leverik és megölik azt; ilyen az, amelynek zsákmányául estem. Bármi kevés hitvány kovász került volna az enyémbe, túlságosan erjedésbe hozta volna azt, őrjöngővé tett volna; de így csak semmivé tett engem. Képtelen lévén arra, hogy akár a magam, akár a más számára jót tegyek, visszatartom magam a cselekvéstől; és ez az állapot, amely csak a kényszer folytán ártatlan, bizonyos édességet találtat velem abban, hogy szabadon, minden szemrehányás nélkül kövessem természetes hajlamomat. Persze nagyon is messze megyek, mivel még ott is kikerülöm a cselekvési alkalmakat, ahol csak jót lehet cselekednem. De bizonyos lévén a felől, hogy nem engedik a dolgokat teljes mivoltukban látnom, visszatartom magam attól, hogy ama külszín alapján ítéljek, amellyel azokat felruházzák; és bármiféle csalétekkel vonják is be a cselekvésre való indító okokat, nekem elég, ha ezeket az indító okokat az én hatási körömben hagyták, hogy az ő csaló voltuk felől biztos legyek.
Úgy látszik, sorsom gyermekkoromtól fogva kifeszítette az első hálót, amely sokáig oly könnyen belecsalogatott az összes többiekbe. A legbizakodóbb embernek születtem és teljes negyven évig soha ez a bizalom egyetlenegyszer sem csalódott. Egyszerre csak másfajta emberek és dolgok közé kerülve, ezer kelepcébe estem a nélkül, hogy egyet is észrevennék és húszévi tapasztalat alig volt elegendő arra, hogy sorsom felől felvilágosítson. De amint egyszer meggyőződtem róla, hogy csak hazugság és hamisság lappang azokban az arcfintorgató baráti ömlengésekben, amelyeket reám pazarolnak, nagy hirtelenséggel a másik szélsőségbe csaptam át: mert, ha az ember egyszer kilépett a természeti jelleméből, többé nincsenek határok, amelyek visszatartsák. Ettől kezdve megundorodtam az emberektől, és akaratom találkozván az ő erre irányuló akaratukkal, még jobban távoltart tőlük, mint mindenféle mesterkedéseik tehetik.
Mind hasztalan csinálják: ez az idegenkedés sohase fajulhat ellenszenvvé. Ha arra a függőségre gondolok, amelybe ők velem szemben helyezkedtek, hogy engemet a saját függőségükben tartsanak, igazán megszánom őket. Ha én nem vagyok szerencsétlen, ők magok azok; és valahányszor magamba szállok, mindig sajnálatraméltónak találom őket. Talán kevélységem is belevegyül még ezekbe az ítéletekbe; sokkal inkább fölöttük állónak érzem magam, semhogy gyülöljem őket. Ők legföllebb a megvetésig érdekelhetnek engem, de soha a gyűlöletig; elvégre is sokkal inkább szeretem magam, semhogy bárkit is gyűlölni tudnék. Ez annyi volna, mint szűkebbre vonni, összeszorítani létemet, pedig én inkább az egész mindenség fölé szeretném azt kiterjeszteni.
Jobb szeretem őket kerülni, mint gyűlölni. Megpillantásuk oly benyomásokkal illeti meg érzékeimet és ezek révén szívemet, amelyeket ezer kegyetlen tekintet tesz kínossá reám nézve; de ez a rosszullét azonnal megszűnik, mihelyt a tárgy, amely azt okozza, tovatűnt. Foglalkozom velük és pedig egészen akaratom ellenére, jelenlétök folytán, de soha a rájok való emlékezés révén. Ha nem látom őket többé, olyanok számomra, mintha egyáltalában nem léteznének.
Sőt csak abban közömbösek előttem, ami rám vonatkozik, mert egymás közötti viszonyaikban még érdeket tudnak bennem kelteni és megindítani, mint egy dráma személyei, amelyet a színpadon látnék. Egész erkölcsi lényemnek meg kellene semmisülnie, hogy az igazságosság közömbössé legyen előttem. Az igazságtalanság és gonoszság látványa még most is felforralja a véremet, míg az oly erényes cselekedetek, amelyekben sem kérkedést, sem hivalkodást nem látok, mindig örömtől dobogtatják szívemet és édes könnyekre fakasztanak. De magamnak kell őket látnom és megítélnem, mert saját történetem után esztelennek kellene lennem, ha bármi dologban elfogadnám az emberek ítéletét és akármit a mások becsületszavára kész igazság gyanánt elhinnék.
Ha termetem és vonásaim époly teljesen ösmeretlenek volnának az emberek előtt, mint a minők jellemem és belső alkatom, akkor még minden baj nélkül élhetnék közöttük. Sőt társaságuk is tetszhetnék nekem, amíg tökéletesen idegen lennék közöttük. Minden megszorítás nélkül átengedve természetes hajlandóságaimnak, még akkor is szeretném őket, ha soha nem törődnének velem. Egyetemes és tökéletesen önzetlen jóakaratot tanusítanék irántok; de a nélkül, hogy valaha különösebb összeköttetésbe lépnék és bármi kötelesség jármát viselném: szabadon és önmagamtól mindazt megtenném irántok, aminek megtevése – holott önszeretetük készteti és összes törvényeik kényszerítik őket reá – annyi fáradságukba kerül.
Ha szabad, ösmeretlen és elszigetelt maradtam volna, mint a hogy rendeltetésem szerint lennem kellett volna, csak jót cselekedtem volna, mert semmi ártalmas szenvedély csírája nem rejlik szívemben. Ha láthatatlan és mindenható lettem volna, mint Isten, jóltevő és a jó is lettem volna, mint ő. Az erő és a szabadság teszi a kitűnő embereket; a gyöngeség és a rabszolgaság csak gonosztevőket hozott létre. Ha a Gyges gyűrűjének birtokosa lettem volna, az kihúzott volna az emberektől való függőségből és őket rendelte volna nekem alá. Sokszor kérdeztem magamtól spanyol légváraimban, mi hasznát vettem volna e gyűrűnek, mert a visszaélési kísértésnek bizonyára közel kell állania a hatalomhoz. Módomban állván kielégíteni kivánságaimat, mindent megtehetvén a nélkül, hogy bárki meg tudna csalni, mit kivánhattam volna valami nyomatékkal? Egyetlen dolgot s ez az lett volna, hogy minden szivet megelégedettnek lássak. Az általános boldogság látása egyedül indíthatta volna meg szívemet állandó érzéssel és az a forró törekvés, hogy ehhez hozzájárulhassak, lett volna a legállhatatosabb szenvedélyem. Mindig igazságos lévén részrehajlás nélkül és mindig jó gyöngeség nélkül, egyaránt megóvtam volna magam a vak bizalmatlankodástól és az engesztelhetetlen gyűlölködéstől, mert miután olyanoknak láttam volna az embereket, amilyenek és könnyen olvastam volna sziveik mélyén, keveset találtam volna köztük oly szeretetreméltót, hogy teljesen átadjam nekik szívemet és keveset oly utálatosat, hogy egész gyűlöletemet megérdemeljék és még gonoszságuk is csak szánakozásra indított volna irántuk, mert jól ismerem a bajt, amit önmaguknak okoznak, midőn másnak ártani akarnak. Talán egyes vidám pillanataimban arra a gyerekségre vetemedtem volna, hogy olykor-olykor csodákat műveljek; de teljesen érdektelen lévén önmagam iránt és csak természetes hajlamaimat tisztelvén törvényül, egynehány szigorúan igazságos cselekedet mellett ezer irgalmas és méltányos cselekedetet hajtottam volna végre. Mint a gondviselés szolgája és törvényeinek felvigyázója, hatalmam birtokában bölcsebb és hasznosabb csodákat műveltem volna az arany legendának és Szent Medárdus sírjának csodáinál.
Csak egyetlenegy pont van, amelynél az a képesség, hogy mindenüvé láthatatlanúl behatolhassak, oly kísértéseknek tehetett volna ki, amelyeknek bajosan tudtam volna ellenállni; és ha egyszer ezekre a hibás utakra tévelyedtem, ki tudja, hová jutottam volna rajtok? Nagyon rosszul kellene a természetet és önmagamat ismernem, ha azzal hizelegnék magamnak, hogy ezek a könnyűségek nem csábítottak volna el, vagy eszem megállított volna ezen a végzetes lejtőn. Minden egyéb dologban biztos lévén önmagam felől, csupán ezáltal vesztem volna el. A kit hatalma az emberek fölé helyez, annak az emberi gyöngeségek fölött kell állania, mert máskülönben ez a túlságos erő csak arra szolgálna, hogy őt valóban a többiek alá és az alá helyezze, ami lett volna önmaga, ha velök egyenlő marad vala.
Mindent jól megfontolva, azt hiszem, hogy jobban fogom tenni, ha eldobom bűvös gyűrűmet, mielőtt ostobaságot követtetett volna el velem. Ha az emberek makacsul ragaszkodnak ahhoz, hogy engem egészen másnak tartsanak, mint a mi vagyok és ha látásom izgatja igazságtalanságukat, hogy elvegyem tőlük e látványt, kerülnöm kell őket, nem pedig magamat közöttük homályba burkolnom. Az ő feladatuk, hogy előttem elrejtőzzenek, hogy cselfogásaikat előttem eltitkolják, hogy kerüljék a napfényt, hogy a vakondokok módjára föld alá bújjanak. Ami engem illet, csak hadd lássanak, ha tudnak, annál jobb; de ez lehetetlenség nekik, mert ők soha mást nem fognak látni az én helyemen, mint azt a Jean-Jacques-ot, akit magoknak alkottak és akit saját szivök szerint formáltak, hogy kényök-kedvök szerint gyűlölhessék. Hiba lenne tehát, ha felindulnék azért, hogy ilyenformán látnak engem; semmiképpen nem szabad ezzel törődnöm, mert ők nem engemet látnak ekként.
Az eredmény, amit mindezekből az elmélkedésekből kivonok, az, hogy sohasem voltam igazán alkalmas a polgári társaság számára, ahol minden feszély, tartozás és kötelesség és hogy független egyéniségem mindig képtelenné tett azokra az alárendeltségekre, amelyek arra nézve, aki az emberek közt akar élni, szükségesek. Amíg szabadon cselekszem, jó vagyok és csak jót teszek; de mihelyt akár a kényszerűségnek, akár az embereknek igáját érzem, föllázadok vagy inkább megmakacsolom magam és ekkor semmi vagyok. Ha akaratommal ellenkezőt kell tennem, nem teszem, bármi történjék is; de a saját akaratomat sem teszem többé, mert gyönge vagyok. Visszatartom magam a cselekvéstől, mert egész gyöngeségem a cselekvésben áll, egész erőm negatív és minden bűnöm mulasztási, ritkán cselekvési bűn. Sohasem hittem, hogy az ember szabadsága abban áll, hogy azt tehet, amit akar, hanem inkább abban, hogy soha nem kell azt tennie, amit nem akar, – s éppen ezt a szabadságot követeltem én mindig, olykor sikerült is azt megőriznem, de viszont éppen e miatt szolgáltam kortársaimnak leginkább botránkozás tárgyául. Mert ők, akik tevékenyek, mozgékonyak, becsvágyók, s útálják másoknál a szabadságot és azt magok számára sem kívánják, hacsak némelykor megtehetik akaratukat vagy inkább uralkodhatnak a másoké fölött, egész életüket abban a kényszerhelyzetben töltik, hogy azt tegyék, ami ellenökre van és semmi szolgai dolgot nem mulasztanak el, hogy uralkodhassanak. Hibájok tehát nem az volt, hogy engemet mint egy haszontalan tagot eltávolítottak a társaságból, hanem az, hogy száműztek abból, mint egy veszedelmes tagot; mert én, megvallom, nagyon kevés jót cselekedtem ugyan, de viszont a rosszat soha egész életemben nem ismerte az akaratom és kételkedem benne, van-e egy ember is a világon, aki kevesebb rosszat cselekedett volna, mint én.
Hetedik séta.
Alig kezdtem el hosszú álmaim gyűjteményét s már is érzem, hogy a végéhez közeledik. Más szórakozás lép helyére, amely most egészen lefoglal, sőt az álmodozásra való időmet is elveszi. Szinte túlcsapongó kedvteléssel engedem át magam neki, amely magamat is kacagásra indít, ha rágondolok, de azért mégis átengedem magam neki, mivel jelenlegi helyzetemben nincs más magaviseleti szabályom, mint hogy mindenben minden korlát nélkül kövessem hajlandóságomat. Mit sem változtathatok sorsomon, csupa ártatlan hajlamaim vannak és miután ezentúl az emberek összes ítéletei nem léteznek számomra, még az okosság is azt kívánja, hogy abban, ami hatáskörömben marad, mindazt megtegyem, ami kellemesen hat reám, akár nyíltan, akár magam csöndben, csupán szeszélyemet tekintve szabálynak és csupán azt a csekély erőt tekintve mértéknek, ami még bennem megmaradt. Így jutottam el a magam füvéhez minden táplálék gyanánt és a növénytanhoz minden foglalatosság gyanánt. Már eléggé koros voltam, midőn Svájcban D’Ivernois orvostól az első alapelemeket elsajátítottam belőle és utazásaim közben eléggé szerencsésen herborizáltam arra nézve, hogy tűrhető ismeretre tegyek szert a növényvilág körében. De midőn hatvan éves elmultam és Párizsban telepedtem meg, erőim is kezdtek megfogyatkozni a nagy növénytani kirándulásokhoz s egyébként is a hangjegy-másolással sokkal jobban el voltam foglalva, semhogy más foglalatosságra is szükségem legyen: felhagytam ezzel a szórakozással, amely nem volt többé számomra kívánatos; eladtam növénygyűjteményemet, el könyveimet s beértem vele, ha néha láthatom azokat a közönséges növényeket, amelyeket sétáim alkalmával Párizs körül találtam. Ez idő alatt az a kevés, amit belőle tudtam, csaknem egészen elmosódott emlékezetemből, és pedig jóval gyorsabban, mint ahogy oda vésődött.
Egyszerre csak, hatvanötödik évem befejezése után, megfosztva attól a kis emlékezettől, amelylyel addig rendelkeztem és azoktól az erőktől, amelyek a mezők bejárására még megmaradtak, kalauz nélkül, könyvek nélkül, kert nélkül, növénygyűjtemény nélkül: újra erőt vett rajtam ez a bolondság, de még nagyobb hévvel, mint a milyennel elsőízben nekiadtam volt magamat; egész komolyan foglalkoztam azzal az okos tervvel, hogy Murray egész Regnum vegetabile-jét megtanulom könyv nélkül és a földön levő összes növényekkel megismerkedem. Nem lévén módomban, hogy újra növénytani könyveket vásároljak, rajta voltam, hogy lemásoljam mindazokat, amelyeket kölcsön kapok, és elhatározván, hogy az elsőnél gazdagabb növénygyűjteményt állítok össze, addig is, míg a tenger és az Alpok összes növényeit, és Indiák összes fáit beléhelyezhetném, egyelőre a muronnal, a cerfeuiljel, a borrassal és senesonnal kezdem el, tudósan fűvészkedem madaraim kalitkája mellett és minden újabb fűszálnál, amely elémbe kerül, elégtétellel mondom: Megint több van egy növénnyel!
Nem törekszem igazolni azt az elhatározásomat, hogy ennek a szeszélynek hódolok; azt nagyon észszerűnek találom és meg vagyok győződve a felől, hogy jelenlegi helyzetemben nagy bölcseség, sőt nagy erény, ha átengedem magam azoknak a szórakozásoknak, amelyek kellemes hatással vannak reám; ez eszköz arra, hogy ne engedjem szívemben a megtorlásnak vagy gyűlöletnek semmi csiráját kihajtani, és hogy találhassak még sorsomban valami szórakozáshoz kedvet, bizonyára minden heves szenvedélytől nagyon megtisztított lelkülettel kell bírnom. Ezzel üldözőimen a magam módjára állok bosszút és nem tudnám őket kegyetlenebbül megbüntetni, mintha az ő ellenökre boldog vagyok.
Igen, kétségkívül, az ész megengedi, sőt megszabja nekem, hogy minden vonzó hajlamomnak átengedjem magam, amelynek követésében semmi nem akadályoz; de arra nem tanít meg, miért vonzó ez a hajlam és micsoda vonzóerőt találhatok egy üres, haszon nélkül és előhaladás nélkül végzett tanulmányban, amely engemet, egy vén, már roskatag és nehézkes járású, könnyedség és emlékezőtehetség nélküli szószaporítót a fiatalkor gyakorlataihoz és az iskolásfiúk leckéihez visz vissza. Szeretném magamnak ezt a különcködést megmagyarázni; úgy képzelem, hogy az kellően megmagyarázva némi új világosságot vethetne önmagamnak arra az ismeretére, amelynek megszerzésére szenteltem utóbbi üres óráimat.
Néha eléggé mélyen gondolkoztam, de ritkán örömmel, csaknem mindig akaratom ellenére és mintegy kényszerűségből; az álmodozás fölüdít és szórakoztat, az elmélkedés kifáraszt és elszomorít; a gondolkozás számomra mindig terhes és kellemetlen foglalkozás volt. Álmodozásaim néha elmélkedéssel végződtek, de gyakrabban végződnek elmélkedéseim álmodozással és e tévedezések alatt lelkem a világegyetemben a képzelet szárnyain oly elragadtatásokban bolyong és lebeg, amelyek minden más élvezetet fölülmúlnak.
Amíg ezt teljes tisztaságában élveztem, minden más foglalkozás mindig élvezhetetlen volt előttem. De amint egyszer, idegen ösztönzések által az irodalmi pályára taszítva, az elmemunka fárasztó voltát és a szerencsétlen hírnév alkalmatlanságát éreztem, egyszersmind édes álmodozásaim bágyadását és ellanyhulását is éreztem és csakhamar kénytelen lévén akaratom ellenére szomorú helyzetemmel foglalkozni, csak nagyon ritkán tudtam többé azokat a kedves elragadtatásokat feltalálni, amelyek ötven éven át nálam a szerencsét és dicsőséget pótolták és minden egyéb költség nélkül, ha az időt leszámítjuk, engem a semmittevésben a legboldogabb halandóvá tettek.
Sőt álmodozásaimnál attól kellett tartanom, hogy szerencsétlenségeim folytán nekivadult képzeletem végtére errefelé találja tevékenységét fordítani és hogy gyötrelmeim folytonos érzése, fokozatosan összébb szorítván szívemet, súlyával végre maga alá talál temetni. Ebben az állapotban természetes ösztönöm, minden elszomorító képzetet elkerültetvén velem, lecsöndesítette képzeletemet és a körülvevő tárgyakra szegezvén figyelmemet, első ízben vétette velem részleteiben a természet látványát szemügyre, amelyet eddigelé csak tömegesen és egész összefüggésében szemléltem.
A fák, a cserjék, a növények a föld díszítései és ruházatai. Semmi nem oly szomorú, mint egy meztelen és kopasz mezőség látványa, amely csupán köveket, iszapot és homokot tár szemünk elé. De megelevenítve a természet által és nászruhába öltözve a vizek csörgedezése és a madarak éneklése közepette, a föld a három ország összhangjában élettel, érdekkel és bájakkal teljes látványt tár az ember elé, az egyedüli látványt a világon, amelybe szemei és szíve soha nem fáradnak belé.
Minél érzékenyebb szíve van a szemlélőnek, annál jobban átengedi magát azoknak az elragadtatásoknak, amelyeket ez az öszhangzat benne fölkelt. Édes és mély álmodozás vesz erőt ekkor érzékein és gyönyörteljes mámorral merül bele e szép rendszer végtelenségébe, amelylyel azonosnak érzi magát. Ekkor minden egyes külön tárgy tovasiklik tekintete elől; mindent csak az egészben lát és érez. Valami különös körülménynek kell eszméit összeszorítania és képzeletét körülhatárolnia, hogy részenkint megfigyelhesse ezt a világegyetemet, amelyet átkarolni törekedett.
Ez történt természetszerűleg velem, mikor halálos aggodalomtól összeszorított szívem minden gerjedelmét maga köré sorozta és öszpontosította, hogy megőrizze a melegség azon maradványát, amely abban a levertségben, amelybe fokonkint sülyedtem, elpárologni és kialudni akart. Egykedvűen bolyongtam az erdőkben és a hegyek közt, nem merészelve gondolkozni, mert attól tartottam, hogy fölélesztem fájdalmaimat. Képzeletem, mely visszautasítja a gyötrelmes dolgokat, hagyta, hogy érzékeim átengedjék magokat a körülvevő tárgyak könnyed, de édes benyomásainak. Szemeim szünetlenül egyikről a másikra siklottak és lehetetlen volt, hogy ily nagy változatosság mellett ne akadjanak olyanok, amelyek jobban leszögezzék és huzamosabban lebilincseljék őket.
Kedvet kaptam e gyönyörködtető látványhoz, amely a szerencsétlenségben megnyugtatja, mulattatja, szórakoztatja az elmét és fölfüggeszti a gyötrelmek érzését. A tárgyak természete nagy mértékben segít e szórakoztatásban és azt csábítóbbá teszi. A kellemes illatok, az eleven színek, a legválasztékosabb idomok szinte vetélkedve vitatják el egymástól azt a kiváltságot, hogy figyelmünket lekössék. Csupán szeretnünk kell a gyönyört, hogy ezeknek az édes benyomásoknak átengedjük magunkat; és ha ez a hatás nem nyilatkozik meg mindazokkal szemben, akiket az megérint, ez némelyeknél a természetes érzékenység hiánya miatt, a legtöbbnél pedig azért történik, mert más képzetekkel fölötte elfoglalt elméjök csak lopva engedi át magát ama tárgyaknak, amelyek érzékeiket megilletik.
De még egy más körülmény is hozzájárul ahhoz, hogy a jóízlésű emberek figyelmét a növényvilágtól elterelje s ez az a megszokás, hogy a növényekben nem keresnek egyebet, mint csupán gyógyító szereket és orvosságokat. Theophrastus másképpen gondolkozott és ezt a filozófust úgy tekinthetjük, mint az egyetlen botanikust az ókorban, ezért nem is nagyon ismerik őt a mai emberek; de egy bizonyos Dioskoridesnek, az orvosi vevények nagy kompilatorának és az ő magyarázóinak fáradozása folytán az orvostudomány gyűjtője annyira hatalmába kerítette a gyógyító füvekké átalakított növényeket, hogy csak azt látni itt, amit nem látni, t. i. azokat az állítólagos hatóerőket, amelyeket egy harmadik vagy negyedik nekik tulajdonítani kegyeskedik. Nem látják be, hogy a növényi organizáció magában is megérdemelhet némi figyelmet; emberek, kik azzal töltik el életöket, hogy csigahéjjakat gyűjtögetnek és rendezgetnek, élcelődnek a növénytan fölött, mint egy hiábavaló tudomány fölött, ha nem csatoljuk hozzá – állításuk szerint – a tulajdonságok tanulmányát, vagyis ha nem hagyjuk cserben a természet megfigyelését, amely sohasem hazudik és minderről mit sem beszél, hogy kizárólag az emberek tekintélye után induljunk, akik hazugok és akik sok oly dolgot állítanak nekünk, amit az ő szavukra el kell hinnünk, amely maga is legtöbbször a más tekintélyén alapul. Állj meg egy tarka színben pompázó rét előtt, vizsgáld meg egymás után a benne tündöklő virágokat s azok, akik látni fognak, egy borbélylegénynek tartanak téged és gyógyfüveket fognak tőled kérni, hogy a gyerekek rühét, a felnőttek kilisét vagy a lovak takonykórját meggyógyítsák.
Ez az utálatos előítélet a többi országokban már jórészben eltűnt, kivált Angolországban, hála Linnének, aki a botanikát kivette egy kissé a receptírók iskoláiból és visszaadta azt a természetrajznak és a gyakorlati gazdaságtannak; de Franciaországban, ahol ez a tanulmány kevésbbé hatolt be a nagyvilági emberek közé, e pontban még mindig oly barbárul gondolkoznak, hogy midőn egy párisi szépelme Londonban egy érdekes, ritka fákkal és növényekkel teleültetett kertet látott, minden dicséret gyanánt így kiáltott fel: Ime egy nagyon szép patikáriusi kert! Ez alapon az első patikárius – Ádám volt! Mert nem könnyű egy jobban fölszerelt kertet képzelnünk, mint a minő az édenkert volt!
Ezek az orvostani képzetek bizonyára nem igen alkalmasak arra, hogy a botanika tanulmányát kellemessé tegyek; ezek elfonnyasztják a rétek zománcát, a virágok csillogását, elszárítják a ligetek üdeségét, élvezhetetlenné és undorítóvá teszik a zöld színt és az árnyékot; mindezek a bájos és kecses idomok nagyon kevéssé érdeklik azt, aki mindezt egy mozsárban össze akarja törni és a pásztorlányok számára nem fogjuk a virágkoszorúkat a klistérhez való növények közt keresni.
Mindez a gyógyszerészet nem szennyezte be az én mezei képeimet; semmi nem állt azoktól távolabb, mint a herbathea és a flastromok. Gyakran gondoltam, közelről szemlélve a réteket, a gyümölcsösöket, az erdőket és ennek nagyszámú lakóit, hogy a növényország egy élelmiszer-raktár, amelyet a természet adott az embernek és az állatoknak. De soha nem jutott eszembe, hogy benne gyógyszereket és orvosságokat keressek. Ezekben a különféle alkotásokban semmi olyast nem látok, amely efféle használatra utalna és a természet bizonyára megismertette volna velünk azok ilyetén felhasználási módját, ha ezt rendelte volna nekünk, mint ahogy az élelmiszerekre nézve tette. Sőt úgy érzem, hogy azt a gyönyörűséget, amelyet a ligetekben való séta szerez, az emberi gyöngeségek érzése megmérgezné, ha a lázra, a vesekőre, a köszvényre, a nehéz nyavalyára irányítaná gondolatomat. Egyébiránt nem szándékozom a növényektől azokat a kiváló erőket, amelyeket nekik tulajdonítanak, elvitatni, csupán azt állítom, hogyha ezeket az erőket valódiaknak tartjuk, tiszta gonoszság a betegektől, ha továbbra is betegek maradnak, mert annyi betegség közül, amennyit az emberek magoknak szereznek, egyetlenegy sincs, amelyik számára húszféle, gyökeresen gyógyító fű ne akadna.
Ezek az elmefordulatok, amelyek mindig mindent a saját anyagi érdekünkre vonatkoztatnak, amelyek mindenütt hasznot vagy gyógyszereket kerestetnek velünk és amelyek közömbösen nézetnék velünk az egész természetet, ha mindig egészségesek volnánk, – mindig távol állottak tőlem. Ez irányban teljesen ellenkezőleg gondolkodom, mint a többi emberek: mindaz, ami szükségleteim érzéséhez tartozik, elszomorít és megrontja gondolataimat és soha nem találtam igazi élvezetet az elme gyönyöreiben, csak ha testem érdekét teljesen szem elől tévesztettem. Így hát, még ha hinnék is az orvostudományban és még ha annak gyógyszerei kellemesek lennének is, soha nem találnám olyannak, hogy foglalkozzam vele, azok a gyönyörök, amelyeket a tiszta és önzetlen szemlélet nyújt, itt elvesznének, és lelkem nem tudna felmagasztosulni és a természet fölött lebegni, amíg érzem, hogy az testem kötelékeitől függ. Egyébiránt, jóllehet sohasem viseltettem nagy bizalommal az orvostudomány iránt, sok bizalommal voltam az orvosok iránt, akiket becsültem, szerettem és akiknek megengedtem, hogy porhüvelyemet teljes belátások szerint kormányozzák. Tizenöt évi tapasztalat megtanított a saját rovásomra; miután most egyedül a természet törvényei szerint élek, megint korábbi egészségem birtokában vagyok. Ha az orvosoknak semmi egyéb panaszuk nem lenne is ellenem, ki csodálkozhatnék gyűlöletükön? Én élő bizonyítéka vagyok az ő mesterségök hiúságának és gondoskodásuk hiábavalóságának.
Nem, semmi személyes dolog, semmi olyas, ami testem érdekével összefügg, nem foglalhatja le igazán lelkemet. Soha nem elmélkedem, álmodom több gyönyörűséggel, mint ha megfeledkezem magamról. Extázisokat, kifejezhetetlen elragadtatásokat érzek, hogy úgyszólván beleolvadjak a lények rendszerébe, azonosítsam magam az egész természettel. Ameddig az emberek testvéreim voltak, a földi boldogságra irányúló terveket szövögettem; minthogy ezek a tervek mindig az egészre vonatkoztak, csak az általános boldogság révén lehettem boldog és a külön boldogság képzete csak akkor fogamzott meg szívemben, amikor láttam, hogy embertársaim az övéket csak az én nyomorúságomban keresik. Ekkor, hogy ne gyűlöljem, kerülnöm kellett őket; ekkor, a közös anya keblére menekülve, az ő karjai közt törekedtem kivonni magamat gyermekeinek üldözései elől; magábavonult, vagy amint ők mondják, társaságkerülő és embergyűlölő lettem, mert a legzordonabb magány is kedvesebbnek tűnik föl előttem a gonoszok társaságánál, amely csak árulásokból és gyűlöletből táplálkozik.
Arra kényszerítve, hogy visszatartsam magam a gondolkodástól, nehogy akaratom ellenére szerencsétlenségeimre gondoljak; arra kényszerítve, hogy fékezzem mosolygó, de már elfonnyadó képzeletem maradványait, amelyeket annyi aggodalom végtére elriaszthatna; arra kényszerítve, hogy törekedjem elfelejteni az embereket, akik gyalázattal és súlyos sértésekkel halmoznak el, nehogy a méltatlankodás végtére kikeserítsen ellenök: még sem birok teljesen önmagamba öszpontosulni, mivel kiáradó lelkem minden erőfeszítésem ellenére más lényekre is kiterjeszteni iparkodik érzéseit és létezését és nem tudom többé – mint hajdan – lesütött fővel a természet e határtalan oceánjába sülyeszteni magamat, mivel elgyöngült és elernyedt lelki erőim nem találnak többé eléggé határozott, eléggé szilárd, eléggé hatáskörömbe eső tárgyakat, hogy erősen hozzájok tapadjanak és mivel nem érzek magamban többé elég erőt arra, hogy régebbi elragadtatásaim káoszában ússzam. Képzeteim szinte nem egyebek többé, mint érzéki benyomások és értelmem köre nem lépi túl azokat a tárgyakat, amelyek közvetlenül környeznek.
Kerülve az embereket, keresve a magányt, nem képzelődve többé, még kevésbbé gondolkozva, és mégis élénk temperamentummal fölruházva, amely távol tart a sorvadó és melankólikus apathiától, mindazzal foglalkozni kezdtem, ami körülvett; és erős természeti ösztönömnél fogva a legkellemesebb tárgyaknak adtam az elsőséget. Az ásványországban semmi magában véve kedves és vonzó nincs; a föld kebelébe bezárt gazdagságai mintha csak azért lennének az emberek tekintetétől eltávolítva, hogy sóvár vágyakozásukat kisértetbe ne ejtsék; mintegy tartalékul vannak ott, hogy egykor azoknak az igazi gazdaságoknak elenyésztét pótolhassák, amelyek inkább kezeügyébe esnek, de amelyek romlottságával arányban vesztik el reá nézve vonzóerejüket. Ekkor az ipart, a fáradtságot és a munkát kénytelen nyomorúságainak segítségére hívni; fölkutatja a föld gyomrát, életének kockáztatásával és egészségének rovására, annak középpontjában keres képzeleti javakat ama valódi javak helyett, amelyeket ez magától nyújtott neki, amikor tudta azokat élvezni. Kerüli a napot és a világosságot, amelyeknek látására többé nem érdemes; élő és jól megtermett állapotban a föld alá temetkezik, nem érdemelve meg többé, hogy a napvilágon éljen. Itten kőbányák, feneketlen mélységek, vashámorok, kohók, üllő-, pöröly-, füst- és tűzkészülékek váltják fel a mezei munkálatok szelid képeit. Ama szerencsétleneknek, akik a bányák bűzös gőzeiben sínylenek, a fekete kovácsoknak, a förtelmes cyklopsoknak sápadt, kiaszott ábrázatai azok a látványok, amelyeket a bányák berendezése a föld kebelében a föld felszínén levő zöldelő fák és virágok, az azúrkék égbolt, a szerelmes pásztorok és izmos munkások helyett elénk tár.
Megvallom, könnyű homokot meg kavicsot gyűjteni, azokkal zsebeinket meg dolgozószobánkat telerakni és ezzel egy természettudós címére szert tenni: de azok, akik az efféle gyűjteményekhez ragaszkodnak és ezekre szorítkoznak, rendesen gazdag tudatlanok, akik csak a fitogtatás örömét keresik benne. Hogy az ásványok tanulmányozásában előhaladhassunk, kémikusnak és fizikusnak kell lennünk: fáradalmas és költséges kísérleteket kell végeznünk, laboratóriumokban dolgoznunk, sok pénzt és időt elfecsérelnünk a szén, a tégelyek, a kemencék, a lombikok közt, a füstben és fojtó gőzökben, mindig kockáztatva életünket és sokszor egészségünket. Mindebből a szomorú és fáradságos munkából rendszerint jóval kevesebb tudás, mint gőg származik, és hol van az a legközépszerűbb kémikus, aki azt ne hinné, hogy a természet minden nagy titkába behatolt, mivel – talán véletlenül – a művészet valami kis kombinációira bukkant?
Az állatország inkább kezünk ügyébe esik és bizonyára még jobban megérdemli a tanulmányozást; de végtére is ennek a tanulmányozásnak nincsenek-e meg szintén a maga nehézségei, zavarai, bosszúságai és gyötrelmei? Kivált egy magános emberre nézve, aki sem játékaiban, sem munkálataiban nem remélhet senkitől támogatást; hogyan figyelje meg, boncolja fel, tanulmányozza, ismerje meg a lég madarait, a vizek halait, a szélnél könnyebb, az embernél erősebb négylábúakat, amelyek époly kevéssé hajlandók arra, hogy hozzám jöjjenek és kutatásaim számára felajánlják magokat, mint én arra, hogy utánok fussak és erővel kényszerítsem őket erre? Segélyforrás gyanánt tehát csak csigák, férgek, legyek fognak rendelkezésemre állani és életemet azzal fogom tölteni, hogy lélekszakadva futkossak a pillangók után, nyársra húzzam a szegény rovarokat, felboncoljam az egereket, ha meg tudom őket csípni, vagy azokat az állati hullákat, amelyeket esetleg dögölve megtalálok. Az állatok tanulmánya mit sem ér az anatómia nélkül; ezáltal tanuljuk meg őket osztályozni, a nemeket és fajokat megkülönböztetni. Hogy őket erkölcsükre, jellemökre vonatkozólag tanulmányozhassuk, e végre baromfi-rekeszekre, halastavakra, állatseregletekre volna szükségünk; kényszeríteni kellene őket, amilyen módon csak lehetne, hogy összegyülekezve körülöttem maradjanak, már pedig nekem sem kedvem, sem módom nincs reá, hogy őket fogságban tarsam, valamint arravaló mozgékonyságom is hiányzik, hogy kövessem őket jövés-menésükben, ha szabadon vannak. Tehát holtan kellene őket tanulmányoznom, széttépnem, csontjaikat kiszednem és kényem-kedvem szerint turkálnom rángatózó beleikben. Micsoda szörnyű látvány volna a büzlő hullák, a tajtékzó és felbomló húsok, a vér, undorító belek, rettenetes csontvázak, dögleletes gőzök anatomiai gyűjteménye? Hitemre mondom, Jean-Jacques nem ilyen helyeken fogja szórakozásait keresni.
Ragyogó virágok, színpompázó retek, üde árnyékú lombok, patakok, csalitok, ligetek: jöjjetek és tisztítsátok meg mindeme förtelmes tárgyaktól bemocskolt képzeletemet! Lelkemet, amely minden nagy gerjedelem iránt eltompult, csak érzéki tárgyak képesek megilletni; csupán érzékleteim vannak már és csak ezek révén képes a kín és kéj itt alant megilletni. A körültem levő mosolygó tárgyak által vonzatva, megtekintem, szemügyre veszem, összehasonlítom őket, végtére megtanulom őket osztályozni és ime egyszerre oly botanikus lettem, mint amilyennek kell lennie annak, aki csak azért akarja tanulmányozni a természetet, hogy untalan újabb okokat találjon annak kedvelésére.
Nem törekszem magamat oktatni, erre már nagyon későn van. Egyébiránt sohasem láttam, hogy ez a sok tudomány hozzájárulna az élet boldogságához, hanem oly édes és egyszerű szórakozásokat igyekszem magamnak szerezni, amelyeket minden baj nélkül élvezhetek és amelyek eltérítenek szerencsétlenségeimtől. Az sem költségembe, sem fáradságomba nem kerül, hogy egykedvűleg bolyongjak virágról-virágra, növényről-növényre, hogy őket megvizsgáljam, különböző jellemző vonásaikat összehasonlítsam, vonatkozásaikat és különbözéseiket megjelöljem, végre a növényi organizációt akképen megfigyeljem, hogy ezeknek az élő gépeknek haladását és játékát nyomon követhessem, olykor sikerrel nyomozzam általános törvényeiket, különféle berendezésök okát és célját és átengedjem magam a hálás csodálkozás varázslatának ama kéz iránt, amely mindezt az élvezetet számomra szerezte.
A növények, úgy látszik, azért szórattak oly pazar kézzel a földre, mint a csillagok az égre, hogy az embert a gyönyörűség és kiváncsiság vonzóerejével a természet tanulmányozására hivogassák; de a csillagok tőlünk távol futják pályájokat: előzetes ismeretekre, műszerekre, gépekre és igen hosszú létrákra van szükségünk, hogy hozzájok elérhessünk és őket hordtávolságunk közelébe hozhassuk. A növények már a természettől fogva ott vannak. Azok lábaink alatt és úgyszólván kezeink közt nőnek és ha lényeges részeik kicsisége elvonja őket olykor az egyszerű észrevétel elől, azok a műszerek, amelyet segélyével hozzájok férkőzhetünk, sokkal könnyebben kezelhetők, mint a csillagászati műszerek. A növénytan egy dologtalan és henye remete tanulmánya: egy hegyes szerszám meg egy nagyítóüveg mindaz a készülék, amire a megfigyelés céljából szüksége van. Sétálgat, szabadon bolyong egyik tárgytól a másikhoz, érdekkel és kíváncsisággal telten szemlél végig minden virágot és mihelyt berendezésük törvényeit kapiskálni kezdi, minden bajtól ment örömet élvez megfigyelésöknél, époly élénket, mintha sok fáradságába került volna. Ebben a henye foglalatosságban oly varázs rejlik, amelyet csak a szenvedélyek teljes lecsillapulásakor érezünk, de amely ekkor egymaga elegendő arra, hogy az életet boldoggá és édessé tegye; de mihelyt érdek- vagy hiúságbeli inditóokot keverünk bele, akár azért, hogy valami állást betöltsünk, akár azért, hogy könyveket írjunk, mihelyt csak azért akarunk tanulni, hogy oktassunk, csak azért botanizálunk, hogy szerzők vagy tanárok legyünk: mindez az édes varázs szertefoszlik, a növényekben azontúl csak szenvedélyeink műszereit látjuk, tanulmányozásukban nem találunk többé igaz gyönyörűséget, nem tudni akarunk többé, hanem megmutatni, hogy tudunk és az erdő sűrűjében is csak mintegy a világ színpadán vagyunk, ahol az a gond foglal el, hogy megcsodáltassuk magunkat; vagy pedig legfölebb a dolgozó-szobai és kerti botanikára szorítkozunk s a helyett, hogy a természetben figyelnők meg a növényeket, csak rendszerekkel és módszerekkel foglalkozunk, ezekkel az örökös vitatkozási tárgyakkal, amelyek sem egyetlenegy növény helyesebb ismeretére el nem vezetnek, sem a természetrajzra és növényvilágra a legkisebb világosságot nem derítenek. Innen azok a gyűlölködések, féltékenykedések, amelyeket a hírnév után való versengés kelt föl az irogató botanikusoknál épannyira, sőt még jobban, mint a többi tudósoknál. Ők kiforgatják ezt a szeretetreméltó tudományt természetéből, átültetik azt a városok és akadémiák körébe, ahol az épúgy elfajul, mint az exotikus növények a nagy virágkedvelők kertjeiben.
Egészen másféle kedélyállapotok ezt a tanulmányt némi szenvedélyfélévé tették számomra, amely az összes többi szenvedélyek üresen maradt helyét betölti. Megmászom a sziklákat, hegyeket, leereszkedem a völgyekbe, az erdőkbe, hogy lehetőleg kiragadjam magamat az emberek emlékezetéből és a gonoszok bántalmai elől. Az erdő árnyas fái alatt, úgy tetszik, hogy elfeledett, szabad és békés ember vagyok, mintha nem volnának többé ellenségeim vagy mintha az erdők lombozata megoltalmazni tartoznék engem támadásaik elől, mint a hogy eltávolítja őket emlékezetemből, és együgyüségemben azt képzelem, hogyha én nem gondolok reájok, ők sem fognak rám gondolni. Ezt a csalódást oly édesnek találom, hogy teljes mértékben átengedném magam neki, ha helyzetem, gyöngeségem és szükségleteim megengednék. Minél mélyebb a magány, amelyben ekkor élek, annál szükségesebb, hogy valami tárgy betöltse annak ürességét, azokat pedig, amelyeket képzeletem megtagad, vagy emlékezőtehetségem visszataszít, amaz önkéntes termékek pótolják, amelyeket a föld, az emberek által nem erőszakolva, tár mindenfelől szemeim elé.
Az a gyönyörűség, ha egy elhagyatott tájékon új növényeket kereshetek, fölér azzal, ha tovaosonhatok üldözőim elől, és ha oly helyekre jutok, ahol semmi emberi nyomot nem látok, kellemesebben lélekzem, mint oly menhelyen, ahol nem üldöz többé gyűlöletük.
Egész életemben vissza fogok emlékezni egy botanikus kirándulásomra, amelyet egykor a Clerc törvényszéki bíró tulajdonát képző Robaila-hegyen tettem. Egyedül valék és belemélyedtem a hegység tekervényes alakulataiba, s erdőről-erdőre, szikláról-sziklára haladva, végre egy oly rejtett zugra bukkantam, hogy soha életemben nem láttam vadregényesebb tájképet. Fekete fenyők óriási nagyságú bükkfákkal összekeveredve, amelyek közül többen az öregségtől összeroppanva és keresztülkasul egymásba fonódva terültek el, e rejtekhelyet áthatolhatatlan sorompókkal zárták körül; az a nehány rés, amelyet ez a komor kerítés meghagyott, csak meredeken lefüggő sziklákat és borzalmas szakadékokat tárt elém, amelyekre csak úgy mertem letekinteni, hogy hasra feküdtem. A fülesbagoly, a kuvik és a halászsas rikoltozott a hegység szakadékaiban s csak nehány kis ritka madár enyhítette jelenlétével e magány borzalmát; találtam itt heptaphyllost, cyclament, nidus avist, nagy laserpitiumot és nehány más növényt, amelyek elbájoltak és sokáig szórakoztattak; de a tárgyak hatalmas benyomásaitól észrevétlenül leigázva, lassankint megfeledkeztem a botanikáról és a növényekről, leültem a lycopodium meg a mohák vánkosára és kedvem szerint elkezdtem ábrándozni és azt képzeltem, hogy egy oly menhelyen vagyok itt, amelyet egy emberi lélek sem ismer és ahol üldözőim bizonyára nem fognak rám találni. Csakhamar a kevélység bizonyos árnyalata vegyült álmodozásomba. Azokhoz a nagy utazókhoz hasonlítottam magamat, akik egy ösmeretlen szigetet fedeznek föl, s egész kedvteléssel mondogattam magamban: kétségtelen, hogy az első halandó vagyok, aki ide behatoltam; csaknem úgy tekintettem magam, mint egy második Kolumbust. Miközben e gondolatban kéjelegtem, nem messze tőlem valami zörrenést hallok, amely ismerősnek tűnt föl. Hallgatózom; ugyanaz a nesz ismétlődik és pedig többször egymás után; meglepetve és a kiváncsiságtól hajtva fölkelek, áthatolok egy sűrű csalittömegen abban az irányban, a honnan a zaj jött és egy mélyedésben, húsz lépésre attól a helytől, a hová – úgy véltem – én jutottam el először, egy harisnyakészítő gyárat pillantok meg.
Azt a zavaros és ellenmondó felindulást, amelyet szívemben erre a fölfedezésre éreztem, képtelen vagyok kifejezni. Első gerjedelmem az örömérzelme volt, hogy újra emberek közt vagyok, holott teljesen egyedül képzeltem magamat; de ez a villámnál gyorsabb gerjedelem csakhamar egy fájdalmas és tartósabb érzelemnek adott helyet, hogy ime még az Alpok barlangjai közt sem tudok az emberek kegyetlen karmai közül kisiklani, akik nekidühödtek az én gyötrésemre. Mert bizonyos voltam felőle, hogy talán két ember sincs ebben a gyárban, aki be ne lett volna abba az összeesküvésbe avatva, amelynek Montmollin tiszteletes úr állt az élén, aki viszont távolabbról kapta ahhoz az indítást. Siettem tovaűzni ezt a szomorú gondolatot s utoljára is nevettem magamban egyfelől gyermekes hiúságomon, másfelől ama kómikus módon, amelylyel érte megbűnhődtem.
De tényleg, ki képzelhette volna valaha, hogy egy hegyszakadékban gyárat talál? Csak Svájc tárja a világon a vadregényes természetnek és az emberi iparkodásnak ezt a vegyülékét elénk. Az egész Svájc úgyszólván nem egyéb, mint egy nagy város, melynek széles és a rue St.-Antoine-nál hosszabb utcái erdőkkel vannak behintve, hegyektől elválasztva, s hol a szétszórt és elkülönített házak csak angol kertek révén érintkeznek egymással. Ez alkalomból egy másik növénygyűjtés is eszembe jutott, amelyre Du Peyrou, Descherny, Pury ezredes, Clerc törvényszéki bíró meg én rándultunk pár évvel azelőtt a Chasseron-hegyre, amelynek ormáról hét tavat lehet látni. Azt beszélték, hogy csak egyetlenegy ház van ezen a hegyen s mi bizonyára nem igen találtuk volna ki annak hivatását és foglalkozását, aki abban lakott, ha hozzá nem fűzték volna, hogy az egy könyvkereskedő, aki meglehetős jó üzleteket csinált ott. Úgy vélem, egyetlen ilyen tény hívebb fogalmat nyújt Svájcról, mint az utazók összes leírásai.
De itt van egy másik ugyanolyan vagy csaknem olyanfajta dolog, amely nem kevésbbé híven megismerteti az eltérő faji jellemvonást. Grenoble-ban való időzésem alatt gyakran tettem kisebb botanikai kirándulást a város körül Bovier úrral, egy idevaló ügyvéddel, nem mintha ő szerette volna a botanikát vagy értett volna hozzá, hanem mivel ő pártfogómmá válván, amennyire csak lehetett, törvénynek tekintette, hogy egy lépést se tágítson mellőlem. Egyszer az Isère mentén egy tövises fűzfákkal megrakott helyen sétálgattunk. Ezeken a cserjéken érett bogyókat pillantottam meg, kedvem támadt megkostólni őket és nagyon kellemes, savanykás ízűnek találván, hozzáláttam, hogy lakmározzak belőlük s ezzel felüdítsem magamat; Bovier úr mellettem állt, de nem evett és mit sem szólt. Egyik barátja arra kerülvén, mikor meglátta, hogy szedegetem és eszegetem a bogyókat, így kiáltott fel: Mit csinál uram? Nem tudja ön, hogy ez a gyümölcs mérges? Mérges, kiálték egészen elámúlva! Kétségkívül, viszonzá ő s ezt mindenki annyira tudja, hogy senkinek e vidéken nem jutna eszébe, hogy azt megkostólja. Bovier úrra néztem s megkérdeztem, miért nem értesített engem erről? Óh Uram, felelé ő tiszteletteljes hangon, nem mertem e szabadságot venni magamnak. Harsányan felkacagtam e Dauphiné-beli alázatosságon, mindazáltal abbahagytam csemegézésemet. Meg voltam győződve felőle, miként még most is megvagyok, hogy minden természetes produktum, amely ízlik az embernek, nem lehet ártalmas testünknek, vagy legalább is csak túlságos mennyiségben válhatik azzá. Azonban megvallom, hogy a nap egész hátralevő részén kissé hallgatag maradtam, de egy kis nyugtalanság árán megmenekültem; jóízűen vacsoráztam, még jobban aludtam s másnap reggel teljes jó egészségben keltem föl, miután előző nap tizenöt-húsz bogyót elfogyasztottam ebből a rettenetes hippophæumból, amely már nagyon kis adagban is mérgez, mint a hogy másnap mindenki állította előttem Grenoble-ban. Ez a kaland oly mulatságosnak tetszett előttem, hogy soha nem tudok arra a nélkül visszagondolni, hogy Bovier ügyvéd úr különös szerénységén ne nevessek.
Összes botanikai kirándulásaim, ama tárgyak különböző helyi benyomásai, amelyek érzékeimet megillették, azok a képzetek, amelyeket azok bennem támasztottak, azok az események, amelyek hozzájok fűződtek, – mindez oly benyomásokat hagyott bennem hátra, amelyek felújulnak az illető helyeken gyűjtött növények megpillantásakor. Nem fogom többé ezeket a szép tájakat, ezeket az erdőket, ezeket a tavakat, ezeket a ligeteket, ezeket a sziklákat, ezeket a hegyeket, amelyek megpillantása mindig megindította szívemet, viszontlátni; de most, hogy nem tudok többé e boldog vidékeken futkosni, csak ki kell nyitnom növénygyűjteményemet, és ez mihamar elszáll velem hozzájok. Ama növények töredékei, amelyeket ott gyűjtöttem, elegendők arra, hogy mindezt a nagyszerű látványt visszaidézzék emlékezetembe. Ez a növénygyűjtemény számomra egy botanizálási napló, amely új varázszsal vonja be számomra a korábbi gyűjtéseket és oly optika hatását gyakorolja reám, amely újból lefesti azokat szemeim előtt.
A járulékos képzetek láncolata fűz engem a botanikához. Ez összegyűjti és képzeletem elé idézi mindama képzeteket, amelyek azt kellemesebben érintik: a réteket, a vizeket, az erdőket, a magányt, kivált a békét és azt a nyugalmat, amelyet mindezek körében találhatunk, ez szüntelenül emlékezetem elé rajzolja. Ez elfeledteti velem az emberek üldözéseit, az ő gyűlöletüket, megvetésöket, sértéseiket és mindama méltatlanságokat, amelyekkel irántok való gyöngéd és őszinte ragaszkodásomért fizettek. Ez békés hajlékokba szállít át engem, egyszerű és jó emberek közé, amilyenek azok voltak, akikkel hajdanában együtt éltem. Eszembe juttatja mind ifjú koromat, mind ártatlan örömeimet, újra élvezteti őket velem és a legszomorúbb sors közepette, aminőt valaha halandó szenvedett, még nagyon sokszor boldoggá tesz.
Nyolcadik séta.
Midőn lelkemnek életem minden viszonyaiban való dispoziciói fölött elmélkedem, rendkívül meglep, hogy oly kevés arányt látok sorsom különböző kombinációi és a jól- vagy rosszullét szokásos érzelmei közt, amelyekkel azok hatottak reám. Rövid boldogságomnak különböző időközei úgyszólván semmi kellemes emléket sem hagytak hátra arról a benső és állandó módról, amellyel illettek engem; s ellenkezőleg, életem összes nyomorúságaiban úgy éreztem, hogy állandóan gyöngéd, megható és gyönyörteljes érzelmekkel voltam tele, amelyek üdvös balzsamot hintvén vérző szívem sebeire, úgy tetszett, mintha annak fájdalmát gyönyörűséggé változtatnák és amelyeknek kellemes emléke egyedül tér vissza lelkembe, elszakítva ama bajok emlékétől, amelyeket ugyanakkor éreztem. Úgy tetszik, hogy jobban élveztem létezésem édességét, hogy a valóságban többet éltem, midőn balsorsom úgyszólván szívem köré gyűjtötte érzelmeimet, úgy hogy azok nem párologhattak ki belőlem az emberi nagyrabecsülés mindama tárgyaira, amelyek oly kevéssé érdemlik meg ezt önmagukban véve, habár egyedüli foglalatosságát teszik azoknak, akiket boldogoknak tartunk.
Ha minden rendben volt körülöttem, ha meg voltam elégedve mindazzal, ami körülvett és azzal a munkakörrel, a melyben élnem kellett, betöltöttem azt vonzalmaimmal. Közlékeny lelkem más tárgyakra kiáradt. S minduntalan ezerféle vágyak, oly szeretetreméltó hajlandóságok által, amelyek szüntelen leigázták szívemet, magamtól messzire elvonatva: bizonyos tekintetben megfeledkeztem magamról, teljesen azon csüngtem, ami idegen volt rám nézve és szívem folytonos izgatottságában az emberi dolgok minden változandóságát átéreztem. Ez a viharos élet sem belől nem hagyott békét, sem kívül nyugalmat. Bár látszólag boldog voltam, egy érzelmem sem volt, amely az elmélkedés próbakövét kiállhatta volna és amelyben igazán kedvem telhetett volna. Soha nem voltam tökéletesen megelégedve sem mással, sem önmagammal. A világ zsivaja elkábított, a magány untatott; mindegyre szükségem volt a helyváltoztatásra és sehol nem éreztem jól magamat. Mindenütt ünnepeltek, szivesen láttak, jól fogadtak, mindenütt dédelgettek; nem volt egy ellenségem, egy rosszakaróm, egy irigyem; minthogy mindenki csak arra törekedett, hogy lekötelezzen, gyakran volt részem abban az örömben, hogy magam is sok embert lekötelezhettem; és vagyon nélkül, hivatalos állás nélkül, pártfogók nélkül, jól kifejlett vagy jól ismert nagy tehetségek nélkül élveztem a mindezekkel kapcsolatos előnyöket és semmiféle állásban senkit nem láttam, akinek sorsa kivánatosabbnak tűnt volna fel az enyémnél. Mim hiányzott hát, hogy boldog legyek? Nem tudom; de azt tudom, hogy nem voltam boldog. Mim hiányzik ma, hogy a halandók legboldogtalanabbika legyek? Mindabból semmi, amit az emberek megtehettek e végre. Nos hát, ebben a szánalomraméltó állapotban közülök a legboldogabbal sem cserélném el lényemet és sorsomat, és inkább akarok egész nyomorúságommal én lenni, mint bármelyik közülök az ő teljes boldogságával. Önmagamra szorítkozva, igaz ugyan, hogy saját lényegemmel táplálom magamat, de ez soha nem merül ki; én beérem önmagammal, habár úgyszólván üresen kérődzöm s kiaszott képzeletem és kialudt képzeteim semmi táplálékot nem szolgáltatnak többé szívemnek. Elhomályosult, érzékeim által eltorlaszolt lelkem napról-napra alább sülyed és e nehéz tömegek terhe alatt nincs többé elegendő ereje arra, hogy magasra szökelljen, mint hajdan, régi porsátorából.
Erre az önmagunkba való visszatérésre kényszerít bennünket a balsors és talán éppen ez teszi azt a legtöbb emberre nézve elviselhetetlenné. Ami engem illet, aki csak hibákat hányhatok szememre, vádolom velök gyöngeségemet s aztán megvigasztalódom, mert soha előre megfontolt gonoszság nem közeledett szívemhez.
Azonban, ha csak bárgyú nem volnék, hogyan szemléljem egy pillanatig is helyzetemet a nélkül, hogy azt oly borzalmasnak ne találjam, mint amilyenné az emberek tették és a nélkül, hogy bele ne pusztuljak a fájdalomba és kétségbeesésbe. De én, a legérzékenyebb lény, szemlélem azt és nem indulok fel rajta; és harcok nélkül, önmagammal szemben erőfeszítések nélkül, szinte közömbösen látom magamat egy oly állapotban, amelynek szemléletét talán egyetlen más ember sem viselné el rémület nélkül.
Hogyan jutottam ennyire? Mert ugyanám távol állottam e békés hajlandóságtól amaz összeesküvés első gyanújakor, amellyel régóta körülhálóztak, a nélkül, hogy azt bármiképpen sejtettem volna. Ez az új fölfedezés egészen megzavarta az eszemet. A becstelenség és árulás készületlenül lepett meg. Melyik becsületes lélek van efféle kínokra készen? Ki kellett volna érdemelnünk, hogy előre láthassuk őket. Minden kelepcébe beleestem, amelyet lépteim elé állítottak. A méltatlankodás, a düh, az őrjöngés erőt vett rajtam, irányt vesztettem. Fejem megzavarodott és abban a borzalmas sötétségben, amellyel szüntelenül körülvettek, többé nem vettem észre sem világosságot, hogy magamviseletét irányítsam, sem támaszt, sem semmit, a min szilárdan tarthassam magamat és ellenállhassak a kétségbeesésnek, amely az örvénybe ragadott.
Hogyan lehetne ily rettenetes helyzetben boldogan és nyugodtan élni? Pedig még mindig itt vagyok, mélyebbre sülyedve, mint valaha és itt feltaláltam a nyugalmat és a békét; s boldogan és nyugodtan élek és nevetek azokon a hihetetlen gyötrelmeken, amelyeket üldözőim minduntalan szereznek magoknak, míg én békében maradok, virágokkal, himporokkal és gyerekségekkel foglalkozva és még nem is gondolva reájok.
Hogyan történt ez az átmenet? Természetesen, észrevétlenül és baj nélkül. Az első csapás rettenetes volt. Én, aki szeretetre és becsülésre érdemesnek éreztem magamat, aki azt hittem, hogy úgy tisztelnek és szeretnek, mint a hogy azt megérdemeltem, egyszerre csak azt láttam, hogy olyan borzalmas szörnyeteggé változtam, amilyen sohase létezett. Egy egész nemzedéket látok, amint teljes egészében erre a furcsa véleményre adja magát, magyarázat nélkül, kétség nélkül, szégyen nélkül és a nélkül, hogy valaha sikerült volna e különös változás okát kisütnöm. Teljes erővel vergődtem ellene és csak annál jobban belefonódtam. Kényszeríteni akartam üldözőimet, hogy valljanak színt előttem; óvakodtak tőle. Miután sokáig sikertelenül gyötrődtem, meg kellett pihennem. Azonban mindig reménykedtem, így szóltam magamban: ily ostoba elvakultság, ily képtelen elfogultság nem vehet erőt az egész emberi nemen. Vannak még józaneszű emberek, akik nem részesek ebben az őrjöngésben; vannak még igazságos lelkek, akik útálják a csalást és az árulókat. Keressünk, talán fogok végre egy embert találni; ha rátalálok, ők meg vannak szégyenítve. Hasztalan kerestem, nem akadtam rá. Az összeesküvés egyetemes, kivétel nélküli, visszatérés nélküli, s én bizonyos vagyok benne, hogy ebben a szörnyű száműzetésben fogom napjaimat befejezni, a nélkül, hogy valaha a titok nyitjára akadnék.
Ebben a szánalomraméltó állapotban, hosszú gyötrelmek után a kétségbeesés helyett, amelynek végtére is osztályrészemül kellett jutnia, megtaláltam a derültséget, a nyugalmat, a békét, sőt a boldogságot, mivel életem minden napja örömmel juttatja eszembe a tegnap örömét és mivel másnapra sem óhajtok egyebet.
Honnan ered ez a különbség? Egyetlen dologtól, onnan, hogy megtanultam a szükségesség jármát zúgolódás nélkül viselni; onnan, hogy még ezer dologhoz törekedtem ragaszkodni és miután mindezek a támpontok fokozatosan kisiklottak kezemből, önmagamra utaltan, végre visszanyertem egyensúlyomat. Mindenfelől szorongatva, egyensúlyban maradok, mivel semmihez sem ragaszkodom többé s csak önmagamra támaszkodom.
Amikor ennyi hévvel feltámadtam a közvélemény ellen, még ekkor is – a nélkül, hogy észrevenném – annak igája alatt nyögtem. Szeretjük, ha becsülnek azok, akiket becsülünk és a míg kedvezően vélekedhettem az emberekről vagy legalább nehány emberről, azoknak rólam alkotott ítéletei nem lehettek előttem közömbösek. Láttam, hogy a közönség ítéletei sokszor méltányosak, de nem láttam, hogy ez a méltányosság a véletlen szülötte volt, hogy azok a szabályok, amelyekre az emberek véleményeiket alapítják, csak szenvedélyeikből vagy előítéleteikből, amelyek ezeknek folyományai, fakadnak; és hogy még akkor is, amikor helyesen ítélnek, gyakran még ezek a helyes ítéletek is helytelen elvekből erednek, mint mikor úgy tesznek, mintha elismernék valakinek érdemeit és sikereit, ezt nem az igazságosság szelleméből kifolyólag, hanem azért teszik, hogy részrehajlatlan színben tűnjenek föl, ellenben ugyanezt az embert más tekintetben kényök-kedvök szerint rágalmazzák.
De amikor ily hosszú és hiábavaló vizsgálódások után azt láttam, hogy valamennyien kivétel nélkül a legméltánytalanabb és képtelenebb rendszernél maradnak, amelyet csak egy pokoli szellem kitalálhatott; amikor láttam, hogy velem szemben az ész minden fejből és a méltányosság minden szívből száműzetett; amikor láttam, hogy egy őrjöngő nemzedék egészen átadta magát vezetői vak dühének egy szerencsétlen ellenében, aki soha nem tett, nem akart, nem okozott rosszat senkinek; amikor, miután hasztalan kerestem egy férfiút, ki kellett végül lámpásomat oltanom és felkiáltanom: nincsen többé! ekkor egyedül kezdtem magam a földön látni és megértettem, hogy kortársaim velem szemben csak gépies lények, akik csak külső ösztönzés révén cselekszenek és a kiknek hatását csak a mozgási törvények révén számíthatom ki. Bármiféle szándékot, bármiféle szenvedélyt vettem volna is föl lelkeikben, azok soha nem magyarázták volna meg irántam való magokviseletét úgy, hogy azt megérthettem volna. Így szűnt meg az ő benső mivoltuk tényező lenni számomra. Csupán különféleképpen mozgó tömegeket láttam bennök, megfosztva velem szemben minden erkölcsiségtől.
Mindazon bajoknál, amelyek az embert érik, inkább nézzük a szándékot, mint az eredményt. Egy a háztetőről leeső cserép jobban megsebezhet bennünket, de nem fáj annyira, mint egy rosszakaratú kéz által szántszándékkal felénk dobott kődarab. Az ütés célját téveszti olykor, de a szándék sohase hibázza el a maga csapását. A balszerencse sújtolásánál az anyagi fájdalmat érezzük a legkevésbbé és ha egy szerencsétlen nem tud kit okolni szerencsétlenségeiért, a sorsot hibáztatja, amelyet megszemélyesít s amelyet szemekkel és értelemmel ruház fel, hogy az szándékosan gyötörje őt. Így szokott a veszteségei miatt bosszús játékos dühbe jönni a nélkül, hogy tudná, ki ellen. Egy balszerencsét képzel magának, amely szándékosan feltámad ellene, hogy őt gyötörje és ekként olajat öntvén haragja tüzére, nekihevül és lángra gyúl önmaga teremtette ellensége ellen. A bölcs ember, aki mindama szerencsétlenségekben, amelyek érik, csak a vak kényszerűség csapásait látja, nem jön ily esztelen indulatba; felkiált fájdalmában, de minden ingerültség, minden harag nélkül s a bajnak, amelynek zsákmányául esett, csak anyagi sújtolását érzi; és azok a csapások, amelyeket szenved, hasztalan sértik meg személyét, közülök egy sem ér el szívéhez.