Egy magyar nábob (1. rész)

Jelenleg épen a füzes sziget bokrai közé vette magát, oda látták becsörtetni s egész éjjel ott morgott, bőgött, csak nappal hallgatott el.

Tudnunk kell mindenek előtt, hogy miféle charakterbeli állat egy kivert bika?

Mikor egy gulyához két bika kerül, vagy pedig egy ifjabb borjuból felnövekszik, télen át csak el vannak csendesen, legfeljebb, ha összetalálkoznak is, nagy morogva összevetik homlokaikat, s úgy elforognak egymás körül, s ha a bojtár közükbe hajítja botját, szétszaladnak; de a mint a tavasz kinyílik s a fűszeresebb virágok merészebbé tesznek minden fűevő állatot, midőn a vér forrni kezd, mindkettő magasan kezdi hordani szarvát, már messziről bömbölnek, ha egymást meglátják s a gulyásoknak ugyan ügyelni kell, hogy ne találkozhassanak. Ha azután egy meleg nyári napon, mikor a pásztorok gubáik alatt alusznak, megkeríti egymást a két ellenséges főnök, eldöntő viadal kezdődik közöttük, mely rendesen az egyik elestével, vagy futásával végződik. Ilyenkor már hiába iparkodnak őket a pásztorok szétválasztani, a neki bőszült állat nem lát és nem érez, minden erejét megfeszíti, hogy ellenét letörje. Gyakran órákig eltart a viadal egy szérűnyi téren, melyen úgy felkapálják a fűvet, mintha szántva volna. A melyik azután végtére hanyatlani kezd, érzi, hogy társa erősebb, iszonyú bömbölés közt elkezd futni a gulya közül, belevadul a pusztába, véres nyelvvel, véres szemekkel kóborol keresztül-kasul mezőkön, vetéseken, gyakran visszatér oda, a hol meggyaláztatott, de a gulyához nem vegyül többé s jaj minden élő állatnak, a mit előtalál; azt, a mily messziről meglátta, elkezdi üldözni, van rá eset, hogy a fára felfutott utast napokig előrizte a fa alatt, míg oda vetődő csikósok el nem terelték onnan, sőt újabb időkben a Szolnok felé járó vaskocsit is megtámadta egy ily bőszült állat, a szemközt jövő gőzmozdonyra rohanva előre tartott szarvaival, s az összeütközésnél agyonzúzatott.

A gulyások utasítása szerint könnyű volt rátalálni a bika tanyájára, a magas nád között két külön út volt kivehető, melyeket maga előtt gázolt; a két legény egymástól különválva, a két külön úton indult el a bőszült vadat keresni. A nézőbe jött lovasok ez alatt a magas gátra vonultak fel, honnan a füzest egészen be lehetett látni.

Alig haladt Márton mintegy száz lépésnyire a sás között, midőn meghallá a bika mormogását. Egy perczig gondolkozott, ha ne kiáltson-e a más úton járó legénynek? de utóbb győzött benne a büszkeség: egyedül küzdhetni le az állatot s kibontva dróttal fonott végű karikását, karjára öltve az összeszedett pányvát, merészen neki indult egyedül azon helynek, honnan a dörmögést hallotta jönni.

Ott feküdt a termetes vad a sás közepén, térdig beleásta magát a mocsárba, köröskörül nagy területben legázolva maga körül a tért, bőszültségből vagy elővigyázatból.

A mint meghallá a közeledő csörtetését, felnyújtá fejét, egyik szarva korábbi tülekedésben meghajolva, előre állt, a másik hegyesen fölfelé. Kormos fekete homloka tele volt tüskés ragadó vizi bojtorjánynyal, orrán egy nagy hasítás be nem hegedt sebe látszék.

Meglátva a közeledő lovast, rögtön két első lábára emelkedett, s hosszú, ismételt vad bőgést hallata.

Márton ki akarta csalni a síkra az állatot, hol könnyebben bánhatott vele, mint itt ez ismeretlen süppedékben, s mintegy kihívó jelül nagyot pattantott karikás ostorával.

E bosszantó hangra dühödten szökött fel helyéből a szilaj állat, s a lovag felé rohant.

Ez rögtön megfordítá paripáját s futott ki az ingoványból, maga után csalva a bőszült bikát.

A mint kiért a vadállat a mezőre, s körültekintve meglátta a gáton álló sokaságot, mintha sejtené, hogy mit akarnak vele, egyszerre megfordult, s morogva, bosszúsan lefeküdt az ingovány szélében.

Márton erre ismét visszafordult reá, s ostorával pattantott felé.

A bika elbődült rá, de meg sem moczczant helyéből, sőt inkább az orrát is beledugta a sásba, s azután kongathatott tőle eleget a csikós, nem is felelt rá, csak a farkával csapkodott a légbe.

Mártont bosszantá e makacsság, s közelebb léptetve a szilaj bikához, rávágott egyet karikás ostorával. A horgos aczélsodrony, mely az ostor végébe volt fonva, egész csíkot hasított fel a vad állat bőrén; de az meg sem mozdult. Egy második vágás a nyakát érte, hegyes pattanással csípve ki egy folt bőrt: a bika csak nyögött, de fel nem állt, s fejét úgy eldugta a sás közé, hogy a pányvát nem lehetett belevetni.

Most már a vadász kezdett dühbe jönni, egyre vágta, ütötte a magát megbikacsoló vadat, a nélkül, hogy azt megbirná indítani; már többen a lovasok közül oda kezdettek hozzá seregleni, kiket boszantott a bika gyávasága, s lármájokkal igyekeztek azt felriasztani.

Ekkor egy ostorcsapás hirtelen a szemét találta a bikának. Villámgyorsan ugrott az egyszerre talpra, fejét megrázva, ádáz dühvel rohant a lovagra, s mielőtt annak ideje lett volna előle menekülhetni, oldalt kapta és iszonyú lökéssel föltaszítá a porba lovastul, keresztül gázolva rajta. A többiek rémülten futottak szerte. A legázolt paripa vergődve iparkodott ismét talpra állni; hasztalan! a fenevad szarva keresztül járta vékonyát, a nemes állat nem fog többé versenyt futni a mezőn, véresen hull ismét vissza, maga alá szorítva lovagját, ki lábával a kengyelbe keveredve, nem bir alóla kiszabadulni.

A felzaklatott vad irtóztató bömböléssel állt meg a síkon, lábait megvetve a földön, kivágott szeméből csorgott alá fekete szügyén a vér. Nem üldözé a futókat, hanem ismét visszafordult s meglátva a földön fetrengő lovat és lovagot, bakkecskeszerű szökéssel kezdett feléje rohanni, szarvával itt-amott felhányva a földet.

Isten legyen irgalmas kegyelmes a szegény legénynek.

Végre sikerült Mártonnak lova alól kiszabadulhatni. A mint a bika meglátta, hogy ellenfele talpra állt, veszett dühvel nyargalt reá egyenesen. Egyetlen rémkiáltás tölté be a levegőt, többen elfordíták arczaikat, most mindjárt vége lesz!

Ebben a pillanatban, a mint alig egy szökésnyire volt már áldozatához a vad, hirtelen megállt és nyakát hátra kapta. Egy ügyesen vetett pányva hurkolása szorította azt össze, melynek vége az idegen lovag kezében volt, ki most törtetett elő a sás közől. Meghallva a hajszolás zaját, sietett arrafelé, s épen jókor érkezék. Egy percz mulva versenytársa össze lett volna tiporva.

A meglepett fenevad a fojtó hurkot nyakán érezve, hirtelen új ellenének fordult; de már akkor ez is megfordította a kantár szárát, s a pányvakötelet vállára kapva, elkezdett futtatni a síkon keresztül.

Ez volt a futtatás! A nehéz vadállat versenyt száguldott a leggyorsabb paripával, a kötél megfeszült nyakán, hanyatt homlok rohant előre egyenes irányban, nem látott már semmit, futni fog, míg meg nem szakad bele.

A legény egyenesen a versenytér felé nyargalt vele, s egyszerre félre ugratott előle lovával; a bika elfutott mellette, s ekkor a lovas maradt hátul, a vad futott elől. Azt sem vette már észre.

A lovag ekkor elővoná karikás ostorát s elkezdte vágni hátulról a bikát, az mindig sebesebben rohant, a lódobogás, ostorpattogatás, a nép ujjongatása elvevék eszméletét, csak futott, orrán, száján megeredt a vér, egész teste tajtéktól habzott, nyelve kicsüggött szájából, végre a versenytérre ért, az összegyült népség ordító tömege közé, erős lábai megcsuklottak alatta, de nem birta már magát megtartani, egy árokban elbotlott s messze előre rohanva, orrával túrta a földet, azután végig nyúlt a pázsiton és megszünt élni.

A népség ujjongva, vivátozva kisérte végig az utczákon az új pünkösdi királyt, kinek e közben minden tanácsbeli és a főbiró háza előtt meg kellett állapodni, s ott egy pohár bort kiinni annak egészségére, mely szokás azt bizonyítja, hogy a pünkösdi királynak nemcsak jó futónak, hanem jó ivónak is kellett lenni; mely tulajdonság még szükségesebbé vált azon körülmény által, hogy mind ezeket elvégezve, utoljára Kárpáthi János úr kastélyába kellett mind az esküdtekkel egyetemben betérnie.

Fentartjuk magunknak az alkalmat e kastélyról s annak saját vigalmairól annak idejében beszélhetni, s hogy történetünk egyik újabb szerepvivőjének tért nyithassunk, magát a többiekkel egyenlő érdekűvé nőhetni ki, ezuttal a mellékes tárgyakról csak futólag fogunk emlékezni. Különben is a következő vigalom nem tartozik azon érdekesebb látványok közé, miket a Kárpáthi-kastély egy-egy János fővétele napján szokott mutatni, a midőn összesereglik a gazdag nábob névnapjára a vidék nemessége és czigánysága s a midőn szinészek ütik fel a szin alatt ponyvaberkeiket, poéták jönnek versenyezni őrült dythirambokkal, s hirhedett szónokok mondanak kacskaringós toasztokat, a midőn tüzijátékok lövetnek el, s csűrök égnek le, s az égés lángjai közt ott húzzák a barna zenészek tánczra kerekítő nótáikat, s az urak tánczolnak paraszt menyecskékkel.

Mind ezek helyett most csak az örök pohár vad mulatságát fogjuk látni, mely abból áll, hogy egy nagy üres teremben körbe ülnek az eredeti ficzkók egy nagy gömbölyű asztal körül; az egész teremben semmi összetörhető bútor nincsen, csupán kicsiny, kartalan, gömbölyű székek lábak nélkül, melyeket nem lehet megfogni s egymás fejéhez vagdalni. Ekkor kézbe adatik egy gömbölyű talpatlan pohár, melyet nem lehet letenni az asztalra, hanem a mint a hajdú, ki minden ember háta mögött áll, tele töltötte, ki kell inni menten és a szomszédnak átadni, ilyenformán szüntelen körüljár a pohár, s valahányszor egy vendég kiiszsza, a többinek ezt a nótát kell dalolni:

Valahányszor az oláh mondja: «szinyetátye» stb.

Az eredménye e jeles mulatságnak az szokott lenni, hogy majd egyike, majd másika a vendégeknek kidűl a sorból, azt azután a hajdúk felfogják s lefektetik a fal mellé egy gyékényre; ott alhatik másnap délig, a többi iszik tovább. E kétségtelenül igen kedélyes mulatság mind addig tart, a míg csak egy ember marad utoljára az asztalnál, a ki rendesen Kutyfalvi Bandi szokott lenni.

A feltett borból előre meg lehet mindig jósolni, milyen kimenetele lesz az esti mulatságnak? a mint azt a borok különböző szelleme hozza magával.

Mikor neszmélyire jár az örök pohár, akkor a közönség lármás, beszédes lesz, egyik pajkos anecdota a másikat éri s kaczagnak rajta eleget; a kik kidűlnek, alusznak csendesen horkolva, s ki utól marad, sorba csókolja jó kedvében az őt vezető hajdúkat.

De mikor villányira megy a verseny, akkor már a tizedik fordulónál hajba kapott a közönség, mérges, haragos mindenki, törököt akar ölni s egymást nézi annak, a földön heverők ordítanak és nyögnek, az utolsó hős birkózásnak ered a házi úr fogdmegeivel, s úgy kell lekötözni az ágyba.

Egyszer valami külföldi bort próbáltak ilyképen, akkor meg az egész társaság azt képzelte, hogy szélvészektől hányatott hajón van, s hogy megkönnyebbítse a hajót, kihányt az ablakon minden széket és asztalt, a földön fekvők tengeri betegségről ordítoztak, s Kutyfalvi Bandi mind ki akarta őket is hányatni a tengerbe.

Hogy azonban kettős czél legyen összekötve, míg a pohár egyet fordul, kivált népes társaság közt, unaloműzés végett előveszik a kártyákat. – Csak kicsiben fognak játszani, mondják, egy huszasba. Egy óra mulva aztán már ezerek állnak egy lapon, s nem egy bölcs, előrelátó férfiu jár úgy, hogy felteszi magában, miszerint nem iszsza le magát s kicsinyben fog játszani s eldűl tele fővel és üres erszénynyel.

Mint a magyarázatból látjuk, e szellemdús mulatság nem sok változatosságot igér, s arra, hogy az ember gyönyörűségét találhassa abban, mint hány a poéta czigánykereket közkivánatra, s hogy mond viszont verseket a czigány, minő dictiókat tart a helybeli kántor, s hogy énekli el viszont a délesti dicséretet a komolyképű Horhi Miska? szükségképen oly állapotban kellene lennünk, mint ők, már pedig olyankor olvasni nem szoktunk.

A mint az esküdtek felvezették Jancsi úrhoz az új pünkösdi királyt, a nagy úr meghagyá, hogy mindenki takarodjék a szobából, csak ők maradjanak egymással egyedül.

Jancsi úr lábait egy nagy kád vízben tartva s egy pár keserű mandulát rágogatva, ült karszékében. Mindez arravaló volt, hogy a ma esteli ivásnál jó előkészülettel lehessen.

– Kinek hínak, öcsém? kérdé a pünkösdi királytól.

– Kis Mihálynak, szolgálatjára, nagyságos uram.

– No te Kis Miska, te derék fiu vagy. Te nekem megtetszettél. Már most te esztendeig pünkösdi király fogsz lenni, ugy-e? Hát mit mívelsz ez alatt az esztendő alatt?

A legény felpödörte pörge bajszát, s felnézett a plafondra.

– Magam sem tudom én. Annyit tudok, hogy nagyobb úr leszek, mint eddig.

– Hátha esztendő mulva levetnek?

– Akkor megint visszamegyek csikósnak Nádudvarra, a honnan jöttem.

– Nincs sem apád, sem anyád?

– Egy szikra sincs nekem. Soha sem láttam egyiket is.

– Hát megállj te, Miska. Mit szólnál hozzá, ha én téged még nagyobb úrrá tennélek, mint a mekkorának képzeled magadat, beültetnélek ide az úri compánia közé, adnék pénzt, a mennyi kell, hogy igyál és kártyázzál velök, mint nemes Kis Mihály úr, nádudvari földesúr.

– Én nem bánom; de nem tudom ám én, hogyan kell magamat viselnem, hogy úrnak nézzenek.

– Légy mentül nagyobb betyár, annál nagyobb úrnak fognak tartani, csak a szemérmetesség az, a miről a parasztra rá lehet ismerni.

– Ha csak az kell, én kész vagyok rá.

– Mindenüve eljársz velem, iszol, kártyázol, garázdálkodol, verekedel, megvered a férfit s elcsábítod a leányt, a ki hagyja magát. Egy esztendő mulva aztán vége a pünkösdi királyságnak, leveted az úri gúnyát, s beállva hozzám hajdúk hadnagyának, fölveszed a piros mentét, s szolgálod azokat az urakat, a kikkel együtt ittál és kártyáztál egész esztendeig, s segíted hintóba ülni a kisasszonyokat, kik együtt farsangoltak veled. Én ezt igen jó tréfának találom, nem tudom, te is annak találod-e? hogy fognak káromkodni az úrfiak, s pironkodni a dámák, ha megtudják, hogy ki voltál.

A legény egy kicsinyt gondolkozott, azután megbiczczenté fejét:

– Nem bánom.

Jancsi úr megnézé az óráját:

– Most háromnegyed négyre. Rá emlékezzél. Mához esztendőre háromnegyed négyre kitelik az uraságod és nemességed, addig oly úr vagy mint a többi, minden hónapra kapsz tőlem elprédálni való pénzt ezer forintot, az első ezer itt van a bugyilárisban. Most eredj, a hajdúim majd felöltöztetnek, ha készen léssz, gyere le az ivóterembe. Goromba légy a cselédekkel, különben észreveszik, hogy paraszt vagy, s az urakat csak a kölyök neveiken szólítsd, per Miska, Bandi, Laczi, Friczi, Lenczi. Engem úgyis tudod, hogy Jancsinak hínak.

Félóra alatt fel volt Miska öltöztetve urnak.

Az ivóteremben már ekkor nála nélkül is vigan voltak, mert itt az a szokás, hogy mindenkit szívesen látnak, de senkire sem várnak. A háziúr bemutatta az érkezőt vendégeinek, mint nemes Kis Mihály nádudvari földesurat, ki, mint «eredeti ficzkó», csikósnak öltözve jött a pünkösdi királyságért versenyezni s ott oly derekasan viselte magát.

Ezt mindenki eredeti tréfának találta. Látszik a szeméből is, hogy úr és nem paraszt! Minden mozdulata, a hogy székre leül, a hogy lekönyököl az asztalra, a hogy a kalapját a szegletbe vágja, azok a betyáros tempók, világosan mutatják, hogy a jobb körökben növekedett; holmi valódi betyár fel sem merné itt ütni a fejét, míg ez az egész világgal csak úgy komázva bánik. Most már mindenki emlékezett rá, hogy a legelső látásnál felismerte benne az urat, sőt némelyek még azt is bizonyosan tudták, hogy itt-ott a főispáni ebédeken, a statutiókon találkoztak vele. Miska természetesen szintén mindazokra jól emlékezett, s egy percz alatt pajtásságot ivott az egész társasággal s oly ismerős lett velök, mintha mindig köztük lett volna, s szinte maga is elcsodálkozott rajta, hogy milyen könnyű az úri magaviseletet elsajátítani.

Az örök pohár e közben elkezdte vándorpályáját.

Miska új, eddigelé nem ismert bordalt kezdett el, a társaság azonnal felkapta azt és sokkal szebbnek találta az eddiginél.

Kalotai Friczi nagy érzékenységében odarohant hozzá s összeölelgette.

– El ne lopd valamimet a nagy ölelgetésben, hej! monda neki Miska, mely mondás, minthogy nagyon helyén volt Friczi irányában, az egész társaság által hatalmas elménczségül fogadtatott, ámbár eredetileg nem volt egyéb csárdai impromptunál.

Egy óra alatt tökéletes hőse lett Miska az úri társaságnak, ivásban senki sem haladta túl, a poharat mindig körömpróbáig hajtotta fel, elkezdtek kártyázni, ő mindjárt telemarokkal rakta a pénzt, nyert egyremásra, mint a bomlott óra s még csak egy arczvonással sem mutatott rajta legkisebb örömet is, oly hidegvérrel nyúlt a pénzhez, mintha otthon zsákkal állana nála, s még kölcsön is adott Kalotai Friczinek, a mi világos megvetése a pénznek, mert az sohasem szokta visszafizetni.

A többség feje már lógott a borversenyben, mindenki túl volt azon a határon, a hol a bor jó kedve végződik s kezdődik a mámor, mikor már az ember nem érzi a bor izét, csak a szédelgő ingert, mely csábítja a még többet ivásra. Kutyfalvi Bandi ilyenkor szokta elővenni régi tudományát, mely abból állott, hogy feltartott nyakkal egy egész pohár bort ki tudott inni, a nélkül, hogy egyet nyelne a közben, vagy hogy műkifejezést használjunk: a nélkül, hogy egyet kortyantana. Ehez, mint tudva van, igen jó öblös és gyakorlott torok kivántatik, s Bandin kívül alig volt még egy-kettő a társaságban, a ki azt utána tudta csinálni.

– Ez mind semmi, szólt Kis Miska, legkisebb erőtetés nélkül teljesítve a feladatot; de csináljátok meg azt, a mit én: próbáljon valaki, úgy miként én, dalolva kiüríteni egy poharat, a nélkül, hogy a dalolást félbeszakasztaná.

Ez akkoriban még új tudomány volt és igen nehéz, miután kivitelére nemcsak az szükséges, hogy a bornak a torkon keresztül patakzása alatt a gégefő, az ádámalmacsutája, meg ne mozduljon, hanem még e felett az is, hogy ugyanakkor félbeszakítatlan hangot kell adni.

E mutatványt közbámulatra remek ügyességgel teljesíté Kis Miska s átadá a poharat, hogy csinálja utána más.

Természetesen mind bele buktak. Minden pohár bor egy-egy újabb kudarcznak lett okozója, az ivók egymáson nevettek, mert az éneket mindegyik kénytelen volt félbeszakasztani az ivás alatt.

Kis Miska még egyszer megmutatta, hogy hogyan kell?

– Ide azt a poharat! kiálta végre Bandi, s hozzáfogott ő is a kisérlethez; egy darabig csak ment is az ének, de akkor a czigány-útra talált szaladni egy csepp ital, s egyszerre visszacsapódva az elfojtott lélekzet, mint a tengerből felmerülő czethal, vagy mint a szökőkutakra faragott tengeri isten lövellte szét egyszerre, fejének minden nyilásán a torkán akadt italt.

E jelenetet óvatosabb körülirással nem birjuk részletezni.

Igen jó mulatságnak tartják ezt s szoktak vele dicsekedni.

Az egész asztal felugrált, a társaság majd megpukkadt a kaczagás miatt, míg Bandi fuldoklott a köhögéstől, ha egyszer-egyszer csendesült tüdejének rohama, ököllel mutatva Miskára és kiáltva: megöllek! megöllek! S midőn el tudott végre csendesülni, felgyűré ingujjait vastag, húsos karjain, rekedten ordítva:

– Készülj, mert megöllek. Megölöm az egész compániát!

E szóra kiki menekült az ajtók felé; ismerték már a szokását, jó volt ilyenkor előle futni vagy lefeküdni, mert a medvék természetével birt, hogy a földönfekvőt nem bántotta. A hajdúk hirtelen kezdték kifelé czepelni Jancsi urat is. A ki kevesebbé tudott lábaival parancsolni, meghúzta magát az asztal alatt.

Csak Kis Miska nem mozdult meg a helyéből.

Kutyfalvi nagy brutális erejű ember volt, három vékás zsákot a fogaival keresztülhajított a fején, a tallért ketté tudta harapni, s lefogta egyes egyedül a szilaj lovat, mely tulajdonságok oly tekintélyt szerzének számára, miszerint igen nagy foka az ittasságnak volt arra szükséges, hogy ismerősei közül valaki kikössön vele, s az ily merénylet rendesen azzal végződött, hogy az éktelen Brontes könnyebb testalkatú ellenfelét tökéletesen kimángorolta.

Jaj te neked Kis Miska! sóhajta minden lélek, a ki látta, hogy ő egyesegyedül teszi ki magát e gygás dühének, ki fel volt bőszülve a rosszul sikerült bornyelési kisérlet miatt s feldöntve az előtte álló székeket, kinyújtott karokkal rohant reá, hogy egyszeribe szétmorzsolja.

De a csikósból váltott gavallér szokva volt már az ilyen viadalokhoz, s a mint ellenfele közel jutott hozzá, hirtelen karjai alá ugrott s megmutatta ő is, hogy mi a csikós-tempó?

Egy kézzel megragadni az ellenfél nyakravalóját, s egyet csavarintani rajta, hogy a lélekzete elálljon, ugyanakkor gáncsot vetni neki lábbal s a másik kézzel keresztülvetni a térdén. Ez a csikós-tempó, mely a legóriásabb erejű verekedők ellenében is rendesen sikerül, csak az ember ne resteljen egy pár ütleget kiállani a fejére, mire nézve gyakorta szoktak a csikósok födetlen fővel járni a napon, hogy koponyájok megvastagodjék, úgy hogy a fokos se törje be.

Az ajtókból visszatekintő czimborák csak egy nagy zuhanást hallottak, a mint Kutyfalvi Bandi roppant termetével megüté a földet, s látták, mint terül el a nagy erejű ember mozdulatlan, rátérdelő ellenfele alatt, s engedi magát tarkótól talpig végigveretni, a hogy ő szokott tenni mással, a hogy ő verte meg nem egyszer egyik-másik czimboráját poharazás közben. Ah, jól esik ő kelmének! Minden ember örült rajta, hogy rájárt a rúd, s midőn végre Kis Miska elereszté a nyakravalóját s ott hagyta a földön végignyúlva, csaknem tenyerökre vevék a sok évi sérelem megbosszulóját, s ezután egész reggelig az ő egészségére ittak.

Kutyfalvi pedig, kit a cselédek e kis tréfa után kivittek a teremből s szépen ágyba fektettek, délig aludván, azt álmodta, hogy egy magas hegytetőről egy mély kőbányába hengerült le, s a kiálló köveken össze-vissza zúzta minden porczikáját, s fölébredvén, nagyon csodálkozott rajta, hogy álma hatását még most is érezi.

E naptól fogva Kis Miska kedvencze lett Jancsi úrnak, s a környékbeli minden hímcompániának.

Hogy ez utóbb kiejtett szónak okát adjam, el kell mondanom, hogy az alföldön, és különösen a Bánságban, van egy neme a férfi-separatismusnak, mely nem elégszik be azzal, hogy a nők befolyását minden nyilvános téren nélkülözze, hanem ezt még társadalmi életébe, vigalmaiba is átviszi. Hol nők vannak jelen, ott ők nem tudnak mulatni, vagy rajta vannak, hogy minél előbb elszöktessék őket a társaságból; az ilyen compániák tagjai többnyire azon fajta emberek, kikre magán perczeikben sem vár nyájasabb, szelidebb lények boldogító közelléte, kik a parasztszolgálón s a városi olcsó szépségeken kívül minden egyéb női ismeretséget kerülnek: ha nősök, feleségeikkel úgy bánnak mint szolgálóikkal, és a szolgálóikkal mint feleségeikkel. Az ilyen társulatok a legjobb terjesztői minden barbarismusnak s betyár-seminariumok úri emberek számára. Ha poéta volnék, nevezhetném az ilyen hím-társaságokat erdőknek virág nélkül, és nem volna igazam, mert hiszen borvirág, mákvirág ott virágzik szépen.

Az 1825-diki országgyűlés némi szakadást idézett elő ez erőteljes társulatokban; kit egy, kit más hivatás kiragadott a baráti körből, s bár a rokon lelkek egymást Pozsonyban is megtalálják, mégis az akkori időknek volt már valami szokatlan fordulata, a mely más ágakat oltott az elvadult kedélyek galagonya-tüskéibe: kezdtek politikáról beszélni. Még ez is elég vad mulatság, de legalább mozgásba hozza nemcsak a torkot és tüdőt, hanem az észt és szivet is, eszébe juttatja az embernek, hogy vannak érdekek, melyek a borozó asztalon túlterjednek; az a föld, melyet beszántunk, learatunk, melyet zálogba adunk, elvesztegetünk, nemcsak dominiumnak, hanem egyuttal hazának is neveztetik, s ennek a hazának követelései vannak irányunkban, melyek, a mióta kamatjaikat nem fizetjük, iszonyú összegre kezdenek terjedni.

Szóval: a vadpohár helyét felválták a zöld-asztalok, a hím-társulatok helyett clubbok fogadták ismerőseinket, s nem egy elvadult kedély ismert e téren nemesebb hivatásaira.

A Kárpáthi-család legidősebb tagját is Pozsonyba idézte a nemzeti alkotmányos foglalkozás; megvált, bármi nehezen esék, bohóczaitól, kutyáitól, czimboráitól, hajdúitól és parasztleányaitól. Csak Miskától nem birt megválni. Őt elvitte magával Pozsonyba. Lehet azonban, hogy ezt csak mulatságból tevé, miszerint a pseudonemessel ott még több főurat hozzon barátságba; ki tudja, még tán egy grófkisasszony is beleszerethet a fiuba, s milyen jó tréfa lesz akkor a vőlegényt skárlát monturban bemutatni, mint hajdút, ki a bakra szokott felugrani, mikor az uraság a hintóban ül.

Kis Miska azonban a pozsonyi elegans társaságokban nyilt, vidám kedélye, s csinos, férfias alakjának ajánló levele mellett mindenütt kedvezően fogadtatott.

A művelt köröknek saját szótára van, a durvaságot híják szelességnek, a rossz kifejezéseket eredetiségnek, a hevességet férfiasságnak és a figyelmetlenséget komolyságnak; ilyenformán Miska egy sereg szép tulajdonsághoz jutott, a nélkül, hogy egyéb változott volna rajta, mint hogy mente helyett attilát vett fel. Született úr volt. Mindenki bámulta, nem ugyan az eszét, mert azzal keveset bajlódott, hanem férfias előnyeit, piros arczát, karcsú termetét, villogó szemeit, fekete bajuszát, a mi mind többet ér minden tudománynál, s ha felült a lovára, és ha egy szót sem szólt is, különb ember volt száz tudósnál, ki iróasztalánál görbe hátúvá tudományozza magát, s bárha a közjogi és alkotmányos viták alatt szeretett is bölcsen hallgatni, de viszont tudott beszélni ott, hol ismét a haza atyjai hallgattak többet: a hölgyek körül s nem egy érzékeny kalandróli monda volt már közforgalomban egyik vagy másik delnőről, ki némi kitüntetésben részesíté a deli kalandort, kiről ugyan senki sem tudta, hogy jószágai hol fekszenek? hanem azt lehetett tapasztalni, hogy pénze mindig van elég.

Jancsi úr csak titkon nevetett magában, mert piros pünkösd napja már közeledék, s Kis Miskával a fiatal főurak nagyrésze – pertu volt már s itt-ott lehetett hallani, mint kérdezősködnek gondos édes mamák a derék ifju körülményei felől, kik nem látták kedvetlenül annak leányaik körüli megjelenését, sőt titok fejében megsúgák meghittebb barátnéiknak a kitüntetéseket, melyek okot engedének azt gyanítani, hogy a derék ifju komolyabb czélokat táplál magában.

Az ilyen titkok nagyon hamar el szoktak terjedni s az öreg Kárpáthinak furcsa rohamai kezdődtek: gyakran a legkomolyabb társaságokban elkezdett fenhangon hahotázni; ilyenkor az jutott eszébe, hogy néhány nap mulva ez az ünnepelt gavallér az ő hajdúja fog lenni; néha az ágyban felült kaczagni, sőt egy izben plena sessione, mikor legtöbb úri nép volt a karzaton, s épen a jegyzőkönyvet olvasták fel, a főúr észrevevé, hogy a karzaton ülő delnők lorgnetjei mint keresik a körülcsoportosult fiatalság között Miska deli alakját, e felett oly fékezhetlen kaczajban tört ki, hogy actiót kapott miatta; a miért rögtön le is fizette a birságiumát, még pedig egyuttal megduplázva, miután semmiképen sem birta magát visszatartóztatni a nevetés további folytatásától.

Végre elkövetkezék a legmulatságosabb nap. Itt volt piros pünkösd napja.

Kárpáthi nagy, költséges ozsonnát rendezett a dunántúli ligetben, melyre mindazokat meghívta, a kik Miskával valami ismeretségben voltak.

Milyen derék mulatság lesz, az annyiszor diadalmas hőst mint inast mutatni be a társaság előtt. Jancsi úr nem adta volna e tréfát egy uradalomért.

Épen három negyedet ütött négyre.

Úgy volt kicsinálva, hogy már ekkor a pünkösdi király ott várakozzék az előszobában s Jancsi úrhoz csak akkor bocsáttassék be.

– Hát ez micsoda új módi! kiálta Miska a mint beeresztették s levágta magát egy karszékbe; mióta várakoztatják a becsületes embert tíz perczig az előszobában?

Jancsi úr szájában pipa volt, melyet épen akkor tömött meg dohánynyal.

– Te fiam Miska, szólt nagy ravaszsággal, kelj fel csak onnan a székről, s gyújtsd meg a pipámat.

– Ott a fidibus mellette, gyújtson rá maga; eléri.

Jancsi úr rámeresztette a szemeit.

A fiu bizonyosan maga is elfelejtette, hogy mi nap van ma? Annál érdekesebb lesz, ha még ő maga is meglepetik általa.

– Hát szerelmetes öcsém, tudod-e, hogy ma van piros pünkösd napja?

– Tudja a pap, meg a kalendáriomcsináló; hát mi gondom nekem arra?

– Ej ej, gondolj csak rá, hogy háromnegyed négyre megszünt a te pünkösdi királyságod.

– Hát aztán? kérdé Miska, legkisebb megütközés nélkül, attilája antik opálgombjait csiszolva selyemkendőjével.

– Hát aztán! kiálta Jancsi, ki kezdett dühbe jönni. Hát aztán e percztől fogva nem vagy többé úr!

– Hát mi vagyok?

– Mi vagy? paraszt vagy, betyár vagy, gézengúz, jött-ment sehonnai pimasz vagy, a ki kezet csókolhat nekem, ha hajdúmnak megfogadom, hogy éhen, vagy az akasztófán ne veszszen.

– Ah dehogy! felelt Kis Miska szépen felpödörve bajuszát. Én nemes Kis Mihály vagyok, Almásfalva birtokosa, melyet tegnapelőtt vettem Almásfalvi Kázmér tömegéből örök áron százhúszezer forinton, még pedig birói végrehajtás útján, tehát a legbiztosabb jogczímen.

Jancsi úr csodájában majd hanyatt esett.

– Százhúszezer forinton! Hát hol és mikor találtál te ennyi pénzt?

– Tisztességes úton, szólt Kis Miska mosolyogva, egy esteli ülés alatt több nemes czimboráimmal való játszás közben. Még többet is nyertem, hanem azt egy pompás kastélyra szántam, melyet jószágomon fogok építtetni, hol a nyáron át lakom.

Jancsi úr előtt tökéletesen megfoghatóvá lett a dolog; a pozsonyi országgyűléseken sokkal nagyobb összegeket is volt szokás nyerni és veszteni.

Csak egyet nem értett még az esetből.

– Hogy vehettél te nemesi jószágot? hiszen nem vagy nemes ember.

– Az is nagyon egyszerű. A midőn két hétig a minap távol voltam, az alatt egy dunántúli megyében időztem; ott kihirdettetém, hogy egy elszakadt tagja a nemes Kiss-családnak itt maradt rokonait keresi, azért ha vannak e vármegyében nemes Kissek, a kik emlékeznek Szabolcsba vándorolt rokonaikra, s nemesi leveleik birtokában azokat is kivánják részesíteni, alulirtnál ezer forint átvétele végett sziveskedjenek magokat jelenteni. Egy hét alatt ötvenkilencz Kiss-familia emlékezett vissza szabolcsi rokonaira s hozta hozzám különféle nemesi leveleit; nekem nem volt egyéb dolgom, mint kiválasztani, a melyiknek legkülönb czímere volt, azzal összecsókolóztunk, megcsináltuk a genealogiát, én kifizettem az ezer forintot, ők atyafivá fogadtak, a diplomát kihirdették a vármegyén és most én is nemes ember vagyok: itt a czímer a gyűrűmön.

Jancsi úrnak ez a tréfa még a saját magáénál is jobban tetszett; a helyett, hogy haragudott volna, összecsókolá a ravasz kalandort, ki túljárt mindenki eszén s míg játékot véltek űzhetni vele, addig ő játszotta ki az egész világot, komolyan elfoglalva a csak tréfából neki szánt szerepet.

IX. EZERNYOLCZSZÁZHUSZONÖT.

Ilyenek voltak a magyar társadalmi viszonyok e század első negyedében…

Sokan legnagyobb uraink közül még akkor nem ismerék azon hazát, melyben napi járó földeknek voltak birtokosai; idegen, tán soha nem hallott volt előttük a nyelv, melyen őseik beszéltek; idegen helyekre pazarlák gazdagságukat, szellemtelen majmolásra lelkeik erejét, bekergették a kerek világot sivár gyönyörök hajhászatában s megfoszták magukat a legnagyobb gyönyörtől, mely ebben áll: használni tudni.

Kiknek azon dicsőség juthatott volna osztályrészül, hogy milliók áldó magasztalásában örökítsék neveiket, örömüket találták benne, ha a bolondok és henyék által emelt hiúság szinpadán egy napig tartó bohóczhősök diadalát ünnepelhették. Ők nagyon drágán vásárlák meg az európai műveltséget: a honszeretet árán és még akkor is kérdés marad, ha vajjon a rouerie finomságai, a saloni ügyesség, a clubbok rendszabályainak, s a code du duelnek ismerete lényeges alkatrészei-e az európai műveltségnek?

Más, bár kisebb része főurainknak itthon maradt a hazában, s az által vélte az ősi szokásokat, az ép eredeti magyar vért megőrizhetni, ha szellemétől minden magasabb műveltséget megtagadott; ez valódi betyár-propaganda volt, kik szűrben, gubában állítottak be a tánczvigalmakba, végigmuzsikáltatták magukat az utczán, hétről-hétre jártak egyik háztól a másikhoz farsangolni, tyúkverőre, kárlátóra, a tudóst tarták bolondnak, a könyvet életrövidítő eszköznek, a munkát paraszt-kötelességnek s éltek abban a boldog öntudatban, hogy ők nemcsak az igaz életbölcseség feltalálói, hanem egyuttal jó hazafiak is, mert hiszen még csak nem is ismerik az idegen dolgait.

E két irány között oszlott meg a köznemesség tömege is. Jobb házainknál vagy száműzve volt a nemzeti szellem; a családfő nejével és gyermekeivel idegen nyelven beszélt, csak közönségesebb cselédjeikkel szólottak magyarul; fiak, leányok oly növeldékben képeztettek, miknek tanrendszerében legkisebb helyet sem foglalt semmi, a mi nemzetünkre, s nemzetünk nyelvére emlékeztetne; valamely nyilvános mulatságban bármely jobb családból való kisasszonyt hazai nyelven szólítni meg, vagy tánczra fölkérni, a legvilágosabb sottise lett volna, miért bizonyos lehetett a tánczra felkérő, hogy boszúsan visszautasíttatik, mert ezt a nyelvet csak a szolgálók irányában volt szokás gyakorolni, és ez a legtörzsökösebb magyar kisvárosokban is ily rendben volt; vagy pedig más szélsőségben vad, szemetszúró modor uralkodott a nemesi körökben, a nemzeti érzület iparkodott mindenben ellentéte lenni amannak, fiak, leányok nem tanultak semmit, a leányoknak úgy sem kell tanulni, mert hisz az asszony akkor legjobb, ha semmit sem tud; a fiak csak abban az esetben vetették magukat a tudományok után, ha már annyira elszaporodtak, hogy az ősi ugarokon nem volt mindnyájok számára elegendő nyúl, a mit kergessenek; akkor aztán egyik vagy másik megtanult diákul és lett prókátor, a corpus jurison túl nem kellett neki semmit tudni.

Nép? Az nem létezett sehol. Mikor robot ideje volt, akkor néha találkoztunk vele, meg az úri széken, hanem akkor nem volt szokás őket népnek nevezni.

Ez a szó «munka» ismeretlen volt nálunk.

Mit dolgozott volna a magyar nemes ember?

Kereskedő, mesterember többnyire a német polgárságból telt ki.

Földmívelőnek elég jó volt a paraszt, a gazdálkodás kevés mesterséggel járt.

Tudományokra mi szüksége volt? Használhatta valamire? legfölebb aranyeret kaphatott a sok ülés miatt, s ha csak professor nem akart lenni, ismereteinek semmi hasznát sem vehette.

Nyelvét mívelte volna? Elég szomorú példa volt előtte éhenholt poéták és vándor komédiások siralmas sorsában, kiket vad fátum, vagy iskolából való kicsapatás e tüskés pályára üldözött.

Alig tünt ki egy-két kiváló szellem az alvó nemzedék közül, ámde mégis e néhány elég volt arra, hogy gyanítni engedje, hogy e kavics homokja közt arany terem, csak mívelni kell.

Voltak magaslelkű delnőink, kik anyjokká fogadták az elárvult nemzeti ügyet, egy Ürményi Anna országbiróné neve Magyarországon, egy Telekinéé, Bornemiszánéé, Bánfynéé Erdélyben örök emlékkel birandnak, mint utolsó csillagai az éjszakának és első csillagai a hajnalnak.

Főuraink nevei közűl is ott találandunk többeket a műveltség és haladás küzdterén, kik a hazai indolentia s a külföldieskedés visszhatása ellenében csodabizalommal léptek elő, tért foglalandók a műveltség országában a magyar nemzetnek és Magyarországon a műveltségnek. Ellenség volt és irtatlan erdő előttük, utánuk!

E derekak között tisztelve említünk mindörökké egy Festetich Györgyöt, a magyar Helicon megalapítóját, s ennek méltó sógorát, gróf Széchenyi Ferenczet, a nemzeti muzeum teremtőjét, egy Rádayt, egy Telekit, egy Mailáthot, egy Podmaniczkyt, egy Dessewffyt, kik első zászlóemelői voltak egy szellemi mozgalomnak, mely akkor kezdetett meg, midőn széltére azt hitték a magyar népről, hogy ez csak a kardforgatáshoz ért, sőt voltak, a kik már ezt sem hitték róla.

Előtünedeztek a közelgő kikelet dalnokai: Berzsenyi, Kazinczy, a két Kisfaludy, Kölcsey, Vörösmarty és Bajza, még akkor mind ifju szellemek, – annak már huszonnyolcz esztendeje.2)

Kezdtek támadni hirlapok, miknek olvasása a mai kor szülötteire nézve nagyon tanulságos.

Derék, komoly művészek álltak csapatokba, hirdetendők művészetet és hazai nyelvet s megczáfolák az előitéletet, mely ez osztályt terhelni szokta. Erdély megelőzte a magyarhoniak buzgalmát, s ez évben elkészült díszes nemzeti szinpadát Kolozsvártt oly ünnepélylyel nyitá meg, mely annak magas tekintélyt volt képes kölcsönözni; húsz férfi és hölgy Erdély legelőbbkelő családjaiból, mind komoly, nagyrabecsült jellemek, vállalkozának a legelső műnek előadására, melylyel ez új temploma a nemzeti műveltségnek fölszenteltetett. Ily helyzetek közt nyilt meg az ezernyolczszázhuszonötödik év, mely új korszakot kezde meg nemzetünk életében.

Új élet, új vérforgás minden erében a közéletnek, álomból ébredő emberek, kik maguk sem akarják hinni, hogy aludtak, s tovább alvók, kik most is azt álmodják, hogy minden alszik.

Nem szólok azon év politikai eredményeiről, országgyűlési tusáiról; sem elég eszesnek, sem elég botornak nem tartom magamat arra, hogy most (1853!) e tárgyról irni tudjak. Vannak tárgyak, mikről bölcs ember sokat beszélhet, de vannak ismét esetek, mikben a bölcseség nem használatos.

Hanem ez év eredményei meglátszottak a közéletben is, a Pozsonyban tartott országgyűlés nemcsak a közigazgatást szaporítá új, üdvös törvényekkel, hanem a társas életet is új, érdekes alakokkal.

Ez alakok nagy része előttünk már nem ismeretlen.

Ha néhány hóval az országgyűlés megnyitása után érkezünk, igen érdekes csoportozatokat fogunk találni. A pártok már megalakulvák s a rokonszenvek, a conferentiák és clubbok útján leszivárogtak a közéletbe.

Ismerős alakjaink nagyobb része kitünő szerepet foglal el vagy itt, vagy amott.

Méltó, hogy legelső helyen említtessék közülök István gróf, kinek ifju lángeszét, annyi agg bölcseséggel párosulva, a hazafiak legkomolyabb része bámulja, ki oly magasan, oly tisztán áll nyilvános jellemében, hogy barátai nem bátrak őt szeretni, ellenségei nem bátrak gyűlölni, de tiszteli őt mind a kettő.

Miklós nem jár többé karonfogva vele; őt hevesebb szenvedély meredekebb útakon ragadja: körüle sereglik a hővérű fiatalság, a vérmesebb hazafiak, kiknek közelebb van fejökhöz a szívök, mint másoknak, őt kezdi a közvélemény több agg celebritás sorában bálványozni, kik részint túlélték emlékeiket, részint siettek azt elfeledtetni az utókorral.

Mint egykor megjövendölé, a mit a poéták cantilénái ki nem vihettek: távollevő főuraink hazajöttét, azt megszerezték a regalisok. Az országgyűlés haza idézett mindenkit, a kiben csak egy csepp büszkeség volt. Minden félreértés kikerülése végett kijelentem, hogy nem nemzeti büszkeséget értek. Ez csak magánbüszkeségre volt értve.

És ha egy tíz órai vegyes ülés előtt megállanánk az országház ajtajában, szívünk repesne örömében, látva e derék, délczeg, daliás hazafiakat, kik egymás után érkeznek pompás fogataikon, kócsagos kalpagokkal, prémes, zsinóros ősmagyar mentékben, kaczagányokban; turqouisval kirakott kardok markolatát szorítva, gyönyörű pörge bajuszokkal, vagy körül meghagyott tuhutumi szakállal és megismernők bennök egyenkint majd a mi párisi ismerősünket Kárpáthi Bélát, Fennimoret, Liviust és a többi ősmagyar főurakat, s ezen szívünk örömét alig korlátolná egyéb, mint annak tudata, hogy ez ősmagyar főurak nagyrésze, midőn e három szót kell a teremben elmondania: «én az indítvány ellen (vagy mellett) szavazok», alig bir megküzdeni az akadályokkal, hosszabb beszédet pedig csak latinul tud elmondani.

De alig ismernők meg Kárpáthi Jánost, a magyar nábobot, e pompás, drágakövektől ragyogó öltözetben, melyben ő nehéz termetével a legtermészetesebb következetességgel képviseli a tunya maradás elvét, örökös czéltáblája lévén az ifju ellenzék gúnynyilainak, melyek közül egy sem élesebb, egy sincs oly maró méregbe mártva, mint unokaöcscseé, kinek ha semmi egyéb oka nem lett volna Magyarhonba visszajönni, csak azért visszatért volna, hogy nagybátyját a nyilt viták terén üldözhesse.

Nem vonzá őt a magyar országgyűlésre annyira azon gondolat, hogy ott a legnagyobb fényben ragyoghat, magát közbeszéd, hír, dicsőség tárgyává teheti, s az ország előkelő urainak, kik ide minden határból összegyülekeztek, nejei és leányai ellen hódító hadjáratot kezdhet, mint azon eszme, hogy nagybátyjával mindennap találkozhatik oly helyen, hol az előle meg nem szökhetik, hol őt vérig szúrhatja és azt e bántás ellen senki sem védelmezheti.

Ha bátyja az ellenzékhez tartozott volna, úgy ő conservativ leendett, így megfordítva esett ki a viszony s Béla oly dühös ellenzéki volt, hogy társai kétkedni kezdtek benne.

Még egy régi ismerőnk nevével fogunk találkozni gyakrabban, – nem ugyan a heves vitákról tudósító országgyűlési naplók hasábjain, s a divateseményekről tudósító bécsi lapokban, de igen minden szabadelvű haladási mozgalom terén, minden jótékony czélú aláirási íven, nemzeti intézetek alapítói névsorában, s e név Szentirmay Rudolfé, melyet minden emberbaráti, vagy magasabb eszméket előmozdító vállalatnál még egy másik név is szokott kisérni s ez – Szentirmay-Eszéki Flóra.

Tehát mindnyájan hazakerültünk.

Eredménydús idők kezdetét érjük, ezt érzi minden ember.

Nagy eszmék, messze terjedő reformok merülnek fel a nyilvánosság terén, a kávéházakban falják a hirlapokat, estélyeken, lakomákon egyebekről is beszélnek, mint vadászatról és divatkelmékről, a hölgyek kezdik a színeket válogatni öltözékeikhez, a közvélemény sújt és emel, hol valakit kegyencze, vagy üldözöttévé fogadott. Nappal a közönség oly kiváncsisággal és kedvvel jár az országgyűlési karzatokra, mint a szinházba, s este a haza atyjai a szinházba nagyobb kedvvel, mint az országgyűlésbe.

Ma épen a főrendi táblának van nyilt ülése, a karzatok rendkívül megteltek mindennemű és osztályú hallgatósággal, mert már előttevaló nap híre futamodott, hogy ma heves vitatkozások fognak történni; a legkedveltebb szónokok tartanak beszédet, s lesz éljenzaj és piszegés.

Fontos kérdés van napirenden, melynek hovadülésétől függ egyik és másik párt diadala vagy vesztesége. A figyelem mind alant mind fent fel van fokozva, s a megelőző jegyzőkönyvek felolvasását oly országos csend fogadja, hogy a gyorsírók tollának serczegését meg lehet hallani.

Fölkel azonban egy hosszadalmasságáról és kifejezései laposságáról félelmetesen ismert szónok s bele fog egy hosszú latin előadásba, melynek bonyolult exordiuma rémletes távolságban engedi gyanítni a befejezést.

A közönség azon részét, a mely e nyelvet nem érti untatni kezdi az egyhangú mulatság, a figyelmezők pedig épen boszankodnak. A fiatal jurátushad már-már türelmetlenül kezd kardjával zörögni; némely felötlőbb mondatnál a táblánál ülő ellenzék szájasabb tagjai nem késnek közbekiáltani: óh, óh! – Hol a kifejezések kissé tűrhetlenebbekké válnak, valaki felkiált: «halljuk!» utána száz és azután ezer meg ezer kiáltás hangzik: «halljuk!» úgy hogy épen semmit sem lehet hallani.

A beszélő szónokot mind ez nem zavarja meg, ő a legnagyobb zsivaj közt folytatja beszédét, a nélkül, hogy csak félre is tekintene, – míg végre magától elcsendesedik a zaj.

Beszéde roppant ingerültséget idéz elő a táblánál. Többen a hevesebb vérű főurak közül fölkelnek az asztaltól, túlnan ülő társaikkal értekezni, a hol három-négy egyértelmű tag van együtt, azok összedugják fejeiket s heves tagjártatás közt suttognak, a hallgatóság találgatja: vajjon mit beszélnek ott most?

Az egyik karzaton, melyet vegyesen foglalt el nő és férfi-hallgatóság, egy csoport jurátus áll fekete attiladolmányokban, feszes magyar nadrágban, kik közül az egyik most már régen itt van Pozsonyban, a többiek hihetőleg csak érkeztek, mert szörnyen bámulnak mindenen, s egyre kérdezgetik amazt: ki az, a ki most a székéről fölkelt? ki az, a ki ott tollát a kalamárisba mártja? Hát az ott, a ki háttal van fordulva? Hol ül ez, hol ül amaz? ki a liberalis, s ki nem az? s több efféle. Ez pedig természetesen mindezen kérdésekre kielégítő feleleteket tud adni, mert az országgyűlés megnyitása óta Pozsonyban lakik, a personálisnál van praxison, s valamennyi celebritással személyesen ismerős, azt is tudja, melyik kávéházba szokott az egyik, melyikbe a másik pártbeli járni? s társai előtt ennélfogva némi reputatióban tud állani.

– Nézzétek, az ottan Kárpáthi Béla, mutatja a többieknek, az ám a derék ember, nincs olyan liberalis fiu az egész mágnási táblánál! El lehet képzelni: mikor az édes unokabátyja ellen feltámad, a midőn az a conservativ párthoz tartozik. Mernék én Gergely urambátyám ellen szólani? pedig az csak szolgabiró. Ez, barátim, nagy jellem, dicső férfi; még magyarul is tud; oly folyvást elbeszél, hogy akármelyikünk megérti.

A vad gyerekek nem győztek eléggé csodálkozni.

– Nézzétek csak, hogy nem tetszik neki, a mit a szónok beszél, most tollat vesz kezébe; dicső! milyen pompásan mártja a kalamárisba. Bizonyosan jegyzéket tesz rá, vagy valamit indítványoz. Ahán, most kézről-kézre adja. – Mindenkinek tetszik, helybenhagyják, okos ember ám ez!

Az ifjabb Kárpáthi ez alatt azzal mulatta magát, hogy nagybátyával szemközt ülvén, arról egy furcsa torzképet rajzolt; a jámbor urat mint türelmes kost állítva elő, mely urbarialis actákon kérődzik. Ez azon irat, melyet szomszédjaival közöl, s melyet a juratusok valami fontos indítványnak néznek.

– Nézzétek csak, most ketten is fölkeltek, hogy odamenjenek hozzá. Azokat is mind ismerem. Azt csodálom, hogy minek beszél velök, hiszen mind a ketten ellenpártiak. Ahán, bizonyosan capacitálja őket. Nézd, mint mutatja nekik nagy büszkén, hogy ő meg fog nekik felelni. – Elhiszem azt; azok kételkedni akarnak. Hiszen csak kerüljön beszédre a dolog, kettő is kevés lesz a kis ujjára…

… No hát fogadjunk, hogy itt lesz, szólt Kárpáthi a két ifju főúrhoz, a kik e perczben székére hajolva beszéltek hozzá.

– Én nem hiszem, míg nem látom, monda Livius, egy nyulánk, sasorrú ifju. Ez rendkívül szigorúan nevelt leány.

– Ejh, a leány mind egyforma. Mindeniknek van szíve, csak kulcsot kell találni hozzá.

– Ott még zártörőkkel sem boldogulsz. A leányt egy kegyes, szüntelen imádkozó nagynéne, s egy pokróczgoromba, harapós nagybátya őrzi, a kik soha el nem maradnak a sarkából.

– Pah! a kegyes nagynénét elbolondítjuk, a goromba nagybátyát pedig elriasztjuk, s a Hesperidák kertje a miénk.

– Mondom, hogy hozzáférhetetlen, nem bocsátják semmi nyilvános helyre, soha sem jár sem szinházba, sem sétányra, sem sehová, a hol sok ember szokott összegyűlni, kivéve egy helyet és az a templom, ott is az orgona mellett szokott ülni és a ritualékban együtt énekelni.

– Mind régen tudom én azt. Nekem is mondták, hogy a leány csupán csak templomi énekekben szokott feltünni. Elég. Ebből az a tanulság, hogy tehát szereti magát hallatni és bir művészi hajlamokkal. Ebbe lehet mindenféle gyümölcsöt oltani. Azt tudjátok, hogy ezer darab aranyban fogadtam Fennimoreal, hogy egy év mulva a leány nálam fog lakni.

– Csaknem hihetlennek látszik, ha meggondolom, hogy Fennimore törekvései e leány körül milyen siralmas véget értek.

– Hogyan, hogyan? Mi történt vele? Kérdezősködék egy harmadik, ki most érkezett ide. Abellino kész volt rögtön magyarázatokkal szolgálni.

– Hát a jó fiu szerelmes ajánlatokat küldött levelekben a leánynak, ki mindazokat nagynénje kezébe szolgáltatta. Ez a ravasz, imádkozó boszorkány Fanny nevében légyottra rendelé Fennimoret a házmelletti kertbe; ez megjelenik a hátulsó, nyitva hagyott ajtón a kitűzött órában, egy ideig vár türelmesen a köszmétebokrok között, majd hogy senki sem érkezik, kezdi észrevenni, hogy rászedték. Azzal menni akar, s ime az ajtót, melyen bejött, zárva találja. Gondolkozik, hogy mit csináljon? zörgetni veszedelmes volt, az udvarban Boltay uramnak nyolcz asztaloslegénye tartózkodik; ha zajt csinál, úgy megfournirozzák, hogy a tulajdon bőrére nem ismer; köröskörül áthághatlan kőfal. Nem volt más választás, mint kényelembe helyezni magát a virágágyak között, s ott maradni reggelig, mikor a kertész ki fogja nyitni az ajtót. Képzelhetni, milyen feladat ez Fennimorera nézve, kinek ha ágylepedője egy ránczot vet, nem bir elaludni, s le nem fekszik soha, míg ezerféle vízben meg nem mosdott. Ehhez járult még az a kegyetlenség is, hogy éjfél tájon az eső megeredt s úgy szakadt reggelig, mintha cseberből öntenék, az egész kertben pedig sehol egy hajlék, egy üvegház, még csak egy spárgatakaró sem találtatott, mely alá valaki elrejthesse magát, s ez a mulatság tartott reggeli hat óráig, csak ekkor szabadult ki Fennimore a zuhany-fürdőből. Nanking inexpressible volt rajta, selyemgallérú frakk és castor-kalap. Képzelhetitek, hogy nézett ki? Valahány ismerősével találkozott hazáig, mindnek azt mondta, hogy most jön a Dunából, a honnan egy vizbefúlni akaró fiut szabadított ki.

– Ezért volt hát oly kedve Fanny erényeire fogadni.

– Természetes. Ha nyer, igaza is lesz, meg ezer aranya; ha veszt, az az elégtétele, hogy a hölgy megbukott, bárha nem is ő általa. – Bizonyossá tehetem, hogy veszteni fog. Fanny egy év mulva tökéletesen az lesz, a mi a nénjei.

– S mi úton vélsz czélhoz juthatni?

– Azt nem beszélem ki előre, elég azt tudnotok, hogy annyira haladtam, miszerint ma a leány meg fog jelenni a karzaton: itt mindjárt az ötödik oszlopnál, pontban tizenegy órakor, ott a hol az a sok jurátus áll…

Ilyen tanulságos beszélgetés folyt azon jeles csoportozat között, melynek bámulásában a mi jurátusaink kifogyhatatlanok voltak, mialatt a többi honatyák kemény szavakat váltottak egy, a hon életébe vágó kérdés fölött.

– Nézzétek csak, szólt a juratusi notabilitás ujoncztársaihoz, most ő méltósága ide nézett reám. Engem jól ismer, sokszor beszélek vele, mikor principálisom circularékkal küld hozzá. Azért nézett ide bizonyosan, hogy figyelmeztessen bennünket, hogy nemsokára beszélni fog. Majd éljenezzünk neki. Csak jó nagyokat kiáltsatok.

E perczben hölgyruha-suhogás hallatszott a fiatalok háta mögött, néhányan, kiknek idejök volt hátratekinteni, egy csinosan öltözött polgárleányt vehettek észre egy éltes, de nagyon czifra asszonyság kiséretében. A leányka alig lehetett több tizenhat évesnél, termete nyulánk és delien karcsú, arcza teljes és életszínű, mely e perczben szokatlanul égni látszik, ajkai remegnek, mint a ki fél; szemeivel az előtte állók vállain keresztül iparkodik az alant ülőkre tekinthetni, míg a czifra öltözetű asszonyság fülébe sugdos valamit, mire a leány gyakran kiváncsian fordul vissza, halkan kérdezve: «melyik?»

– Ott van ni! súgá Abellino társai csoportjához s odairányzá lorgnettjét. Épen most érkezett; ott azokon a jurátusokon túl. Most nem látszik attól a nagy hórihorgas kamasztól, a ki előtte áll. Most ismét előtünik; hogy el van pirulva, nagy fekete szemei félénken járnak körül; ne nézzetek nagyon oda, mert észreveszi, és elriad. Bárcsak az ördög elvinné előle azt a hosszú sihedert.

– Nini, szólt a juratus. Most rám mutatott, a többi méltóságos urak is ide néznek. Bizonyosan rólam beszél nekik. Engem nagyon szeret; a principálisom mindig dicsér előtte. Ejnye, de néz rám. Talán köszönni is kellene neki.

A fráter kezdte helyét nem találni; új meg új állásokat vett föl, kardját ölébe kapta, majd meg rátámaszkodott, a bajuszát pödörgette, társaihoz fordult furcsa komolysággal, beszélgetni; egyszer szelid képet csinált, majd bölcsen mosolygott, a hogy szoktak fiatal emberek feszengeni, midőn észreveszik, hogy nagyon nézik őket.

Végre nem állhatta tovább a dicsőséget; ezek a felé fordított lorgnettek gyújtó üvegekként látszottak bőrét égetni. – Azt mondá társainak, hogy e perczben hirtelen szaladnia kell a principálisához, ha azalatt Kárpáthi beszélni talál, jól megjegyezzék, mit mondott, hogy ő neki elmondhassák. – És azzal megszökött.

Az eltünése által támadt hézagon keresztül egyszerre látható lett a szép polgárleány alakja, ki csak néhány perczig időzött ott és aztán kisérőjével együtt ismét eltávozott.

– Valóban ő volt az, mondák oda alant. Ez ördögség Bélától!

E perczben hangzottak el az ellenzék utolsó szónokának végszavai, a hallgatóság közbevegyült dörejétől kisérve.

– Mit? mi zaj ez? kérdék egymástól az egy csoportban beszélgető ifju honatyák. Miről volt szó?

Az elnök a további ingerlékeny viták kikerülése tekintetéből jónak látta szavazat alá bocsátani, hogy az alsóház végzése elfogadtassék-e vagy sem? A komoly státusférfiak arczán méltó aggodalom honolt, míg az igent vagy nemet kimondták; a mi ifju nemzedékünk mondta, a mi nyelvére akadt.

A mi jurátusainknak kevés fáradságukba került könyv nélkül megtanulni azt a beszédet, a mit Abellino tartott.

– Nos? Nos? kérdé a coryphæus hazaérkező társaitól, hát mit beszélt Kárpáthi? úgy-e dicső volt? Ugy-e fölséges volt?

– Hát azt mondta, hogy «én az alsóház indítványát elfogadom».

– Azt mondta? Milyen elmésség!

X. EGY CSALÁD ÁTKA.

Lakott ezen időkben Pozsonyban egy nevezetes család, ha ugyan a köznyelven forgás szomorú fatumát szabad nevezetességnek mondani.

Nevezzük őket Mayeréknek: ez a név olyan sok emberé, hogy senki sem veheti magára.

Az apa valami közpénztár kezelője volt és volt neki öt szép leánya.

A leányok mind igen szépek voltak, egyik eszményibb, gyönyörűbb alak, mint a másik.

Milyen istenáldás öt szép gyermek! Kettő a leányok közől már 1818-ban nagy volt; a redoutok ünnepelt szépségei, bálkirálynék! elegáns urak, még mágnások is örömest tánczoltak velök; nem is nevezték őket másként, mint a «szép Mayer-leányoknak».

Apa, anya, hogy örült e dicsőségnek. A szép leányokat szépségöket megillető módon nevelték; nem alacsony munka és házi foglalkozás között, hanem mint kikre nagyobb hivatás vár a polgári háztartás kötelességeinél: fényes, úri módon. A közönséges kötő iskolák helyett a legelső nevelőintézetekbe járatták őket, az egyik kitünően megtanult hímzeni, a másik csinosan énekelt, a többieknek is voltak nemes hajlamaik. Az apa olykor elgondolá: ebből híres művésznő lesz, amaz divatkereskedésből gazdagszik meg, valamennyit elveszik ezek a gazdag földesurak és bankárok, a kik szüntelen körülöttük tapossák a földet. Talán valahol, valami múlt századbeli románban olvashatott ilyen esetet.

Ily úri neveléshez úri jövedelem is kellett, pedig, mint tudjuk, egy közhivatalnok megszabott fizetése annak nem igen nevezhető. A háztartása sokkal többe került, mint a mennyit szabad volt kiadni; az apa jól látta ezt, törte is rajta a fejét, néha egész éjszakákon át, hogy hol, melyik ágában a kiadásoknak lehetne megszorítást tenni, de sehol sem talált menekülést: a leányokat nem volt szabad, nem lehetett a világból visszavonni, nehogy szerencséjöket elrontsa, a nagyobbiknak épen akkor udvarolt valami földesúr, ki vele a tavalyi redouteokban ismerkedett meg; az talán el fogja majd venni, mert hiszen más egyéb kinézése nem lehet tisztességes, jó hírben álló ember leányával, s akkor egy pár ezer forinttal mibe kerül neki őt kisegíteni zavarából?

A földesurakkali ismeretség pedig sokba kerül, a nyilvános vigalmak, a pipere, a fény az elborzadásig sokat megemésztenek, a terített asztalnál látatlan alakban ott ülnek a szabók, vargák, piperészek, fodrászok, selyemkereskedők és virágárusok és segítik fogyasztani a családfő ebédjét.

E mellett az asszony is gondatlan volt, a milyenről azt mondja a magyar példabeszéd, hogy: tűz van a háznál, csakhogy a füstje nem látszik.

A legrosszabb gazdasszony volt, a milyet csak képzelni lehet. Maga semmihez sem értett, mindent cselédjeire hagyott; ha meg volt szorulva, fűnél-fánál adósságot csinált, s arra soha sem számolt, hogy azt vissza is kell fizetni, s gyakran tett olyan tréfát, hogy midőn nem volt több pénze, mint épen az utolsó napok konyhaköltsége, elment a virágárushoz és vett rajta egy ananászt.

Egy napon aztán az történt, hogy a felsőbb hatóságok hirtelen, mint szokás: előleges tudtul adás nélkül pénztárvizsgálatot rendeltek, s a Mayer által kezelt összegekben hatezer forintnyi hiány találtatott.

Ide vezetett az apai könnyelműség.

Mayert rögtön kitették hivatalából, s a mi vagyona volt, lefoglalták; szó volt róla, hogy be is csukják.

Két hétig nem beszéltek a városban egyébről, mint az ő bukásáról.

Élt azonban Mayernek egy öreg nénje Pozsonyban, egy világtól elvonult agg szűz, boldogabb időkben a család nevetségeinek czáltáblája; ki egész nap nem tesz egyebet, mint imádkozik, templomba jár, a macskáját czirógatja, s ha magához hasonlókkal összejön, szólja, szapulja a fiatalabb népet, talán mert ő nem élvezheti azt, a mit azok; e mellett még tán uzsoráskodik is és senki iránt sincs olyan gyűlölettel, mint testvére családja iránt, kikre azért haragszik, hogy miért járnak czifrán, miért élnek jól, mit báloznak annyit, mikor ő el tud lenni egész télen át a kályha mellett, s tizenkét esztendeig viselhet egy ruhát, s hétről-hétre nem eszik egyebet köménymagos rántott levesnél, beleaprított zsemlyével. A leányok, ha meg akarják egymást nevettetni, csak azt kérdik: «nem megyünk el Teréz nénihez ebédre?»

Tehát ez a részint nevetséges, részint gonosz indulatú kisasszony, a mint meghallá öcscsének szomorú esetét, felszedé rögtön törvényes kamatokon künlevő pénzeit, sok nélkülözés-teljes év forintonkint félrerakott gyümölcsét, s bekötve azokat tarka zsebkendőjébe, elment fel a városházára és kifizetvén a pénztárban talált hiányt, addig meg nem nyugodott, míg valamennyi nagy urakat sorra nem járva, kérelemmel, siralommal ki nem vitte, hogy testvérét ne csukják be, s az ellene támasztott bűnvádi eljárást szüntessék meg.

Mayer megtudva nénjének e cselekedeteit, sietett őt felkeresni, sűrű könyhullatások között s számtalanszor csókolva kezeit, nem talált elegendő szavakat, hogy háladatosságát iránta kifejezhesse, sőt még leányait is rábirta, hogy elmenjenek hozzá kezét csókolni, mely eléggé mutatja a jó leányok önfeláldozását, hogy nem sajnálták rózsához és eperhez hasonlító ajkaikat az öreg, összetöpörödött kezekkel érintkezésbe hozni s nevetés nélkül néztek a vén kisasszony csinált sneklijére s régimódi öltözetére.

Mayer égre földre esküdött, hogy egész életének nem leend egyéb feladata, mint kedves nénje jótékonyságát meghálálhatni.

– Azt az által érheted el, szólt az éltes hölgy, ha családodnak tisztességes életmódot szerzesz. Én úgyszólván mindenemet odaadtam azért, hogy nevedet e nagy gyalázattól megőrizzem, mos te is vigyázz, hogy megóvd azt még nagyobb gyalázattól, mert van ám még nagyobb gyalázat is e földön a tömlöczbe jutásnál. Te értesz engem. Szerezz magadnak foglalkozást, szoktasd gyermekeidet munkához. Te magad ne szégyelj valami kereskedőhöz könyvvezetőnek beállani, ahoz értesz és legalább van mire támaszkodnod, leányaid elég nagyok már, hogy magukon segíthessenek. Az Isten őrizze meg őket attól, hogy mások segítsenek rajtok! – egyik megkeresheti a kenyerét mint divatárusnő, mert ért finom kézi munkához, másik elmehet nevelőnőnek valamely tisztességes úri házhoz, a többinek is majd mutat dolgot az Isten, és még bizonyosan mindnyájan boldogok fognak lenni.

A jámbor Mayer egészen megvigasztalódottan tért vissza nénjétől. Nem gondolkozott többé öngyilkolásról, hanem nagy hamar beavatá magát egy kereskedő-házhoz mint segéd, leányaival közlé üdvös élettervét, s azok nagy sírások között el is fogadták azt: Eliza egy varrónőnél nyert alkalmazást, Matild azonban sokkal kedvezőbbnek találta a nevelőnői pálya helyett a művészetire lépni s minthogy csinos hangja volt és tudott valamennyire énekelni, könnyű volt neki elhitetni atyjával, hogy rá a szinpadon fényes jövendő vár, ezen a pályán legkönnyebben és legdicsőbben szerezhető a gazdagság; jutott is eszébe egynehány nagy művésznő neve, kik épen így tönkrejutott családból eredtek, s épen így jutottak a szini pályára, s aztán gazdagon eltarták egyedül rájok támaszkodó szülőiket.

Mayer engedett leánya művészi hajlamának, s engedé őt hivatását követni. Előbb ugyan csak mint kardalnoknő szerződtetett, hanem hiszen a leghíresebb művésznők is így szokták kezdeni; ezt mondák Mayernek ahoz értő személyek, a mit azonban nem tanácslunk senkinek, hogy elhigyjen.

Ezt természetesen nem kötötték Teréz néni orrára, hanem azt hitették el vele, hogy Matild nevelőnő; hisz a tisztes kisasszony soha sem szokott szinházba járni, s ha véletlenül valaki megsugná neki, hogy Mayer leánya a szinháznál van, könnyű lesz neki azt mondani, hogy az más Mayer leánya, nem az ő testvéreé, hisz ilyen nevű szinésznő találtatik Wolf almanachjában legalább is háromszáz, s Teréz inkább hinni fog, mintsem tájékára is menjen ez általa kárhoztatott intézetnek, a valót megtudakolandó.

Így azt hivé Mayer, hogy már most egészen új életet fog kezdeni, a családban más rend fog beállani, mindenki teljesíti a maga kötelességét és boldogság fog a házba hullani ajtón, ablakon és kéményen.

Mayerné asszonynak hozzá kellett magát szoktatni a főzéshez, Mayer úrnak pedig a kozmás levesekhez; az egész család naphosszant dolgozott: Mayer reggeltől estig el volt foglalva a comptoirban, Mayerné a konyhában, a gyermekek varrtak, kötöttek, a nagyobbak kinn a háztul törték magukat a nagy munkában, egyik rettentő sok kalapot és főkötőt készített, másik alig győzte a sok szereptanulást, legalább ezt hitték egymásról. Pedig voltaképen az úr ezalatt a kávéházban időzött s ujságot olvasott, a mi legolcsóbb kávéházi fogyasztás, az asszonyság bízta a pesztonkára a fazekakat, s a szomszédasszonyokkal cserfelt, a gyermekek eldugott könyveket olvastak, vagy szembekötősdit játszottak; a divatárusnőnél elegans uracsok mulattaták a nagyobb leányt, a szinházi kardalnoknő fáradságos tanulmányairól pedig jobb lesz nem beszélni. Csak ebéd idején találkozott aztán a család egymással, s akkor mogorva, kedvetlen képpel ültek asztalhoz, a fiatalabbak czivakodva, irigykedve a sovány étkek felett, a nagyobbja czukros nyalánkságok által elrontott étvágygyal, mindenki hallgatag, unatkozó volt, mintha alig várná, hogy vége legyen együttlétöknek, s mehessen kiki ismét fáradságos dolga után.

Vannak olyan boldog emberek, a kik sohasem akarják azt hinni, a mi nekik nem tetszik; a kik el nem hiszik, hogy valaki haragszik rájok, ha csak a lábukra nem gázol; kik észre nem veszik, ha az utczán lenézik őket legjobb ismerőseik; kik rá nem jőnek semmi változásra, mely hozzájok legközelebb, családjok bensejében történik, hacsak valaki meg nem mondja nekik; s ellenkezőleg a féltés gyanakodó szellemével, valami álmos ördögnek engedik át lelkületöket, mely a legvilágosabb hibák számára is inkább mentségeket keres, mintsem megjavításukkal fáraszsza magát.

Ez kétségtelenül nagy kényelem és sokáig lehet mellette élni.

Mayerék nehány hónapig igen elvonúlt, mondhatni szomorú életet viseltek.

A természeti gondviselés azon embereknek, kik munkájok után kénytelenek élni, gyöngéd gondoskodásból valami jótékony ösztönt is szokott nyujtani, hogy örömük, büszkeségök legyen az elkezdett munkához; mikor az egész család összejön, eldicsekszenek vele, ki mennyire haladt vállalatában? és az olyan jól esik!

Ez ösztön hiányzott Mayeréknél; az ő munkájokon a paradicsomi elűzetés átka fogott, senki sem dicsekedett haladásával, senki sem tudakozódott a másik után, őrizkedett mindenki bármiféle beszédhez kezdeni, mintha attól tartana, hogy abból ismét panasz lesz és családi panaszokat hallgatni, valami irtózatos dolog.

És vannak panaszok, melyek aztán hallgatva is beszélnek; a család minden tagja kezdett valami lomposságot venni fel külsejében, a mire jutnak mindazok, kik csak új ruhában tudnak csinosak lenni, s ha csak egész nap nem ülhetnek a tükör előtt, csügg, lóg rajtok minden öltözet, kopottnak látszik, a nélkül, hogy ócska volna, s elárulja a szegénységet.