Egy naplopó tünődései

Rosszul indult a nap. Sétálni vitt magával engem; utközben elvesztett. Mennyivel jobb lett volna, ha a megszokott mód szerint megengedi, hogy én vigyem őt. Én sokkal alkalmasabb vezető vagyok: szerénytelenség nélkül állithatom. Idősebb vagyok nálánál; nem vagyok olyan izgékony. Nem állok meg beszélgetni mindenkivel, kivel találkozom; hogy aztán elfelejtsem, hogy hol vagyok. Kevesebb dolgokat viszek véghez, hogy szórakozzam: ritkán birkózok; sohse érzem azt, hogy macskákra volna kedvem vadászni; nincs különösebb örömöm benne, hogy gyermekeket ijesztgessek. Nem gondolok másra, csak a sétára; meg hogy ujra hazakerüljek. Ha – mint mondtam – nem ő vinne engem magával, sokkal kevesebb baj volna. De erről sohse voltam képes meggyőzni őt.

Egyszer-kétszer már szem elől tévesztett; Sloane Square körül egészen elveszitett. Ha elveszit; megáll; ugat értem. Ha legalább ott maradna, ahol ugatni kezdett; visszatalálnék hozzá. De még mielőtt odaérek, már egész más utcából ugat. Nem vagyok olyan fiatal, mint voltam és sokszor ugy vélem, erősebben egzerciroztat, semmint jót tenne. Még láttam onnan, ahol álltam, a Kinge Rodból. Szemmelláthatólag fel volt háborodva. Nagyon messzi voltam attól, hogy az ugatást megértsem, de el birom képzelni mit mondott:

– Az ördög bujjék abba az emberbe; hol van már megint.

Megkérdez egy arramenő kutyát;

– Nem szagoltad a gazdámat itt valahol?

(Kutya persze nem beszél arról soha, hogy látott-, vagy lát-e valakit; szaglás a főérzéke. Amint domb tetejére ér, biztosan azt mondja a társának: „Innen pompás szag nyilik; mindig ugy érzem itt birnék ülni és szaglászni egész délután“. Vagy, ha sétára hiv valakit, biztosan azt mondja: – Ugy szeretem a kanális melletti utat: te nem? Mindig van ott valami érdekes, ami megfogja az ember orrát.)

– Nem; nem éreztem semmi külünöset egyiken se; – mond a másik kutya. – Miféle szagu ember?

– No olyan tojás- és piritott-szalonnaszagu; szappanszag körülötte.

– Ez nem olyasmi, ami megállitja az embert: ez a leirás ráillik mindenkire, igy reggel felé. Hol voltál, mikor utoljára vele voltál?

Abban a percben vesz észre engem; örül, hogy megtalált; odajön, de haragszik rám, hogy elvesztettem.

– No hát itt van; – ugat; – nem láttál engem, mikor a saroknál befordultam? Ugyan maradj szorosabban mellettem. Az istenfáját a dolognak, az embernek, vagyis a kutyának fele ideje azon vész el, hogy folyton elvesztelek, meg ujra feltalállak.

Ugylátszik ez a kis esemény rosszindulatuvá tette; tényleg olyan kedvibe volt, hogy akármibe belemegy. A Sloane Street elején kövér, katonának látszó ur sietett, hogy elérje a Chelsea-omnibuszt. – Hooo-rooo; William Smith usgye, utána. Ha az öreg gentleman nem veszi észre, akkor simán megy minden. Egy mészárosgyerek, ki épp utánuk igyekezett – a szeméből olvastam – rá akart csapni Smithre, amint az ut közepére torpant. Ez jót is tett volna; az öreg ur eléri az omnibuszt; a dolog véget ér. Sajnos azonban ez nyugalomba visszavonult hadfi lehetett, kit a köszvény kinoz; folyton morog s csekély az értelme. Megáll, hogy a kutyát leszidja. Persze, épp ez volt, a mire Smith vágyott. Nem történik gyakran, hogy háboruba keveredik felnőtt emberrel. „Nem valami fényes elmék szegények“ – gondolja – még csak nem is szoktak felelni. Jobb szeretem az olyant, aki mutat valamit a foga fehéréből.“ Egész oda volt az örömtől az ilyen sikeren. Áldozatát körül rohanta százszor; olyan köröket irt le, hogy az öreg egész belezavarodott; azt hitte, Merlinnek, a varázslónak titokzatos köreibe jutott. Az ernyőjét szedte elő az ezredes ur; védekezni próbált. Hivtam a kutyát; az ezredesnek tanácsot adtam (ezredesnek néztem; mentől jobban orditott, annál kevésbbé értette őt meg az ember) csakhogy mindakettő tulizgult volt ahhoz, hogy megértsék, hogy mit mondok. Valamelyik rokonszenves omnibusz-kalauz áthajolt a kocsi korlátján s leadta a tanácsait:

– Fogja meg a farkát, sir; – ajánlotta; – sohse féljen tőle; fogja csak meg bátran a farkát!

Egyik tejesember azonban Smith-t akarta bátoritani; odakiált utközben a kutyára:

– No derék állat; szedd le a lábáról!

Egy gyerek, akinek az öreg ur körbenforgó ernyője majdnem a szemét verte ki, sirásba fogott. A dadája megmondta az öregnek, hogy futóbolond – olyan megjegyzés, ami megkapott a helyzethez mért helyessége által. Az öreg ráriposztozott hogy tolókocsit a járdán ugyse szabad járatni; aztán énutánam kezdett tudakozódni. Kezdtek megállni körös-körül az emberek; rendőr tünt fel valahol.

Nem volt helyes dolog; nem kellett volna történnie; nem is mentegetem magam; de ezen a ponton kisértésbe estem, hogy otthagyjam William Smith-t. Ő szereti az utcai harcot; én nem. Ez vérmérséklet dolga. Azt is észrevettem, hogy benne megvan az a helyes ösztön, hogy mikor kell elmenekülni a krizisből; megvan rá a képesség is, hogy aszerint cselekedjék, amint ösztöne sugja; titokzatosan feltünik aztán negyedkilométernyire másutt; a kifejezése békés; mondhatnám, szórakozott; szemmelláthatóan más kutya, jobb kutya.

Megvigasztaltam magam a gondolattal, hogy ugyse lehetnék segitségére praktikus szempontból. Némi megkönnyebbüléssel tudomást vettem arról is, hogy szerencsére a nyakörv sincs rajta, amelyiken rajt van a nevem és a cimem. Átillantam a Vauxhall omnibus másik oldalára, kerültem a feltünést s Lowndes Square-en keresztül utat csináltam magamnak hazáig.

Öt perccel azután, hogy leültem az uzsonnámhoz, felszakitja az ebédlőajtót; besétál. Ez a rendes „belépési forma“ nála. Valamelyik előbbi létezési állapotában alighanem végrehajtó volt.

Annyira meg látszott elégedve lenni sajátmagával, hogy azt kezdtem hinni, sikerült neki keresztülvinni a tejesember tanácsát; az biztos, hogy az ezredest nem láttam azóta. Tán a rosszkedve elmult; a mogorvasága megnagyobbodott. Mielőtt a kutya megérkezett volna, O’Shannonnak egy darab kutyalepényt adtam volt. O’Shannon megsértődik: nem kell neki kutyalepény. Ha vesevelőt nem kaphat, akkor semmise köll neki. Földhözvágta a lepényt. Smith; az sem eszik lepényt soha. Itt-ott adok egy darabot neki; rögtön azon van, hogy elrejtse. Ravasz kutya; a jövőre gondol. Sohse tudhassa az ember, mi fog történni, – aszongya; tegyük föl, meghal a gazda; megbolondul, vagy bankrottot csinál. Akkor még talán ennek a lepénynek is örülni fogok; inkább ide teszem az ajtó mögé ni; de nem, oda mégse; ottan megtalálhatja valaki. Majd lyukat vágok a tenniszpályába; ottan eltemetem. Jó eszme; talán ott ki is hajt.“ Egyszer rajtakaptam, amint a dolgozószobámban rejt el valamit; épp amögé az állvány mögé, amelyik a saját könyveimnek van szentelve. Nagyon megsértett vele; nagyon is kézzelfogható célzást láttam benne. Mert rendesen akárhová dugja, mindig megtalálja valaki. Megtaláljuk vánkosaink alatt; – a cipőnkben; nincs biztos hely előtte. Ezuttal azt mondta magában: „Becsületemre! ez az egész sor itten, mind a gazdám könyve! Senki a világon nem akarja ezeket elvenni innen; legjobb, ha ide rejtem!“ – Ha az emberrel a saját kutyája bánik igy, még rosszabbul esik.

Másképp állt a dolog O’Shannon lepényével. Legjobb üzlet a becsületesség; de sokkal mulatságosabb az ellenkezője. Földhözvágta: aztán mohón nyelni kezdte; azt vélte az ember, egy hét óta nem evett.

Isteneknek való látvány volt azonban méltatlankodása, mikor Smith jelent meg a szinen. Megvan benne fajtájának jó természete; ha Smith szépen elkéri tőle a lepényt, akkor jószivvel odaadja; csak a sértés – a dolgok immoralitása őrjitette meg O’Shannont.

Egy pillanatra egész elkábult.

– Ejnye azt a mindenségit. – Hát ezt láttad? – kérdi tőlem a szemével. Ugrik egyet és kiragadja a lepényt Smith állkapcsából. „Te fegyelmezetlen fekete szász tolvaj; – dörög O’Shannon; – hogy mered te elvenni a lepényem?“

– Hát te nyomorult ir fattyu, – dühöng Smith; – honnan tudtam én azt, hogy ez a te lepényed? Talán minden ami a földön van, a tied? Tán azt hiszed, én is a tied vagyok, mert a földön vagyok? Nem is hiszem, hogy a te lepényed, te hosszufülü, orrtalan trottyos; add rögtön vissza.

– Nem vagyok kiváncsi a kimagyarázkodásodra, te félfarku tolvaj, laposfülü ivadék; – felel O’Shannon. – Gyere ide és vedd el, ha azt hiszed, hogy elég nagy kutya vagy hozzá.

Azt hitte, hogy elég nagy. Feleakkora pedig, mint O’Shannon; de ilyen tekintetek nála nem jönnek számitásba. Neki az az elve; hogyha egy kutyát tulnagynak találsz ahhoz, hogy teljes egészében megküzdj véle, vedd egy darabját és küzdj avval. Rendesen borzasztóan elverik, de a mi megmarad belőle, kivétel nélkül mindig abban az illuzióban ringatja magát, hogy ő volt a győztes. Ha megdöglik, biztosan azt mondja magában, mikor összeszedi magát a sirban örök pihenőre: „No; hát legalább hizelgek magamnak avval, hogy egy kis rendet csináltam ebben a régi, rohadt világban. Engem legalább békén hagynak ezentul.“

Ez alkalommal én emeltem kezet a küzdők ellen. Itt-ott szükségessé válik, hogy Mr Smithnek emlékezetébe hozzam, miszerint az embernek – ki a kutyának hü, hasznos barátja – megvannak a maga jogai. Ugy véltem, most ennek itt az ideje. Dohogva a divánra vetette magát. Valahogy igy hallott: „Bár föl se keltem volna máma reggel. Engem ugy se ért meg senki.“

Csakhogy a világon semmi se józanitja ki tartósan. Félórával később agyon akarta verni a szomszéd macskát. Sohse jön meg az esze; már három hónap óta öli egyre azt a macskát. Hogy ilyenkor másnap az orra mért a rendes nagyságának a kétszerese; hogy a rákövetkező héten minden tárgyakat mért lát a fejének az egyik oldalával, azt nem birja megérteni; ugy vélem, időbeli elváltozásokat vél okul.

A délutánt befejezte olyasmivel, mit valószinüleg döntő, kielégitő sikernek számitott. Dorothea egy ifju hölgyet hivott meg aznap délután teára. Kacagást hallok; közel voltam a gyermekszobához, benéztem, hogy min mulatnak. Smith egy babát kinzott. Sohse láttam még megkinzottabb arcu babát. A feje lógott; a fürészpor a padlóra hullott belőle. De a gyerekek oda voltak a gyönyörüségtől; különösen Dorothea extázisban ugrált.

– Kié a baba? – kérdem.

– Éváé; – felel Dorothea kacagás közepette.

– Óh dehogy; – felel Éva, édes elégedettség hangján; – az én babám itt van. – Tényleg; ült rajta; előhuzta; meleg, de egész. – Ez Dorry babája!

Dorothea arcán az átmenet a boldog örömragyogástól a legkomorabb szomoruságig drámai volt. Még maga Smith is, ki megszokta a viharokat, egész oda volt a rászakadó roham nagyságától.

Dorothea szomorusága tovább tartott, semmint hittem volna. Másik babát igértem. De ugy látszik, másik nem kellett neki; ez az egyetlen baba volt, amit egész életében szeretni fog; ennek a helyét más baba be nem tölti soha; soha baba nem lesz az neki, ami ez volt. Olyan nevetséges ez az apró népség; mintha az nem volna mindegy, hogy ezt a babát szereted, vagy amazt, mikor ugy hasonlit valamennyi! Valamennyinek göndör a haja, rózsaszinü az orcája; nagy, kinyiló, becsukódó szeme, kis, piros szája; két kicsi keze. Mégis ez a bolondos gyereknép! csak egyet szeret, egyet akar; másikra rá se néz. Ugy vettem észre, a legjobb, ha az ember nem vitatkozik velük, hanem rokonszenvezik érzelmükkel. Később – de nem olyan igen hamar – másik babát mutathatsz be nekik. Eleinte nem törődnek vele, de később érdeklődést mutatnak iránta. Persze azért nem felejteti el velük az első babát, – soha Lowther Arcadiában született baba ahhoz még nem volt hasonló – de mégis… Sok hét mulik el, mig teljesen elfelejtik az első szerelmet.

Dollyt eltemettük a jegenyefa alá. Egyik furulyázó barátom is lejött, hogy segitségünkre legyen. Forró tavaszi napsugárban temettük el; az árnyékos ligetben madarak daloltak a fejünk fölött életről, szerelemről. A fő-gyászbaborult hölgy igazi könnyeket hullatott, mintha az egész világon nem az volna a babák sorsa előbb-utóbb, hogy darabokra törjenek. Kis, törékeny dolgok; egy órára szánvák csak, hogy öltöztessék, csókolják őket. Aztán szintelenül, lerongyolódva kerülnek valami sarokba a gyerekszobában. Szegény kis babák! Vajjon komolyan veszik-e magukat; hisz egyik se ismeri a csavart, mely fürészporos keblében müködik. Hisz óramü az csak; egyik se látja a drótot, min táncoltatják. Szegény kis drótbábuk! vajjon csevegnek-e egymással, mikor kioltják a lámpást a paprikajancsi szinházban?

A hősnő te voltál, kicsiny testvér-baba. Ott éltél a fehérremeszelt falusi házban; kinn csupa orgonavirág, rózsa, – talán belül kicsit nyomott a levegő. Milyen csinos voltál mindig egyszerü, tiszta ruhácskádban. Minő jó voltál! Milyen méltósággal viselted a szegénységed. Milyen türelmes voltál sok megpróbáltatásod közepette! Sohse volt egy gonosz gondolatod se; bosszut nem kivántál soha, ugye, kis baba? Sohse voltak percek, mikor szivesebben játszottad volna a gonosz asszony szerepét; – olyan szobában szerettél volna lakni, mibe sok ajtó nyilik, prémekbe, ékszerekbe öltözve, lábaidnál ezer udvarló hever? Azok a hosszu, téli esték – a házimunka be van fejezve – a piszkos edényt lemostad, a padlót felsikáltad; a drága gyerek ott alszik a sarokban – az egyshilling tizenegy penny-s lámpa méla világát a horgolt asztalteritőre sugározza. Durva varrásod fölött görnyesztesz – Dickre vársz, a hősre! – tudod, legalább is sejted, hogy hol van! – Igen kedvesem; emlékszem azokra a szép beszédekre – idegrázó szavakkal ecsetelted, tapsolt rajt’ a karzatbeli közönség – hogy mit tartasz felőle és az olyan nőkről, amilyen az. Mikor ég felé emelt kézzel jelentetted ki, hogy boldogabb vagy a padlásszobácskádban, hol csontig dolgozod a kezed, mint ő ragyogó szalonjában. Ugy emlékszem, „ragyogó szalón“-t emlitettél. Akit a bün ékitett föl, butorozott olyan szépre. De rólad beszélünk kis babatestvér, nem a gyönyörü beszédeidről, mit a karzatközönség is ugy helyeselt. Szived legtitkosabb zugában nem irigyelted őt? Mielőtt a gyertyát eloltottad, sohse álltál meg egy pillanatra a törött tükör előtt? Nem gondoltad el, hogy te magad is egész jól festenél párisi szükreszabott öltözékben; hogy a gyémántok milyen szépen ragyognának sima, fehér bőrödön? Amint a ködön, sáron keresztül hazabandukoltál sokszor, a varrásmunkádat cipelve, nem éreztél keserüt a torkodban, ha arra gondoltál, amivel az erényt fizetik? Ott robogott el melletted az a „bizonyos“; és sárral fecskendett be a kocsija. Ahogy otthon egyedül hajolsz a csésze gyönge teád fölé, sohse éreztél kisértést, hogy pezsgős-vacsorákat szeretnél? hogy szereted a vigságot, a hódolatot? Ó Istenem, könnyü olyanoknak, akiknek voltak már szép, boldog napjaik is. Azok esténként könnyen előkészitik a kis irkát, füzetet, mibe majd fáradt kicsiny ujjak ákombákomot rajzolnak; mik fölött fáradt kis agyak játékra vágynak. A gyönyörü szólamok olyan vak, üres beszédnek hallatszanak, ha rosszkedvüek vagyunk, nem igaz? Hisz te is fiatal, csinos voltál: hát a darab szerzőjének nem jutott eszébe, hogy te is éhezed, szomjuhozod az élet javait? Azt hitte, hogy telivér, husz év körüli lánynak gyönyörüség volt traktátumokat olvasgatni elő, összeroppant öregasszonyok előtt? Mért éppen övé mind a szerelem, mind a kacaj? Milyen szerencse, hogy a Gonosz, a Kárhozat-báró nem nyitotta rád olyankor a házacska ajtaját, mi, kedvesem? Mindig olyankor jött, mikor erős voltál, mikor érezted, hogy vissza birod utasitani; meg birod vetni a kisértéseit. Jó volna, ha a Gonosz mindig ilyenkor környékezne meg bennünket; akkor talán valamennyien hősök és hősnők lennénk.

– Hja; szinjátszás volt csak; vége már. Ti, meg én, fáradt kis babák, itt fekszünk egymás oldala mellett; várjuk a legközelebbi szerepet; visszapillantunk, kacaghatunk. Hol van az a csuf, gonosz baba, amelyik olyan felfordulást csinált a szinpadon? Ahá; itt van, Madame. Mindjárt gondoltam, hogy nem lehet nagyon messze; hisz valamennyiünket idehánytak ebbe a sarokba. De hogy megváltozott; a piros festék lekopott mind; aranyhajad összecsavarodott. Nem csoda; nehéz szerepet kellet játszania. Mennyire kifáraszthatta a fény, csillogás! S még a reménységet is megtagadták öntől. A nehezen áhitott békesség hiába jött volna; érezte, hogy nincs ereje ahoz, hogy élvezze. Akár a tündérmese megboszorkányozott lánya, tudta, hogy mindig gyorsabban, gyorsabban kell táncolnia, habár a tagjai bénák; bár hamuszinüre váljék arca. Szürkülhet a haj; mind csak tovább; mindaddig, mig eljön a megváltó Halál; egyetlen fohásza az volt, hogy bár jönne, mielőtt a tánca nevetségessé válik. – Igy volt-e, Madame?

Akár a nancy-i rózsák illata, mely ott imbolyog a forró utcákon, olyan lehetett előtted a szerelem fojtó légköre, baba. Milyen monoton dallam volt füleidben a szenvedély hangja; hol ifju, hol öreg dalolta; hol orditották, hol vinnyogták, hol üvöltötték – de mindig ugyanaz az ütem. Emlékszel, mikor először hallottad? Ugy érezted, a menyország reggeli himnusza. Aztán ugy vélekedtél, hogy a pokol talp alá való muzsikája; valami gonosz szellem huzza az ördögtől bérbevett egész föld területen.

Csuf fajzatnak tarthattál bennünket, Faustina baba, akárcsak valami Old Bailey-beli ügyvéd. Csak egyik oldalunkról ismertél. Forditott világban éltél, hol virág, levél rejtve maradt; a te napod csak a gyökeret világitotta. Azt képzelted, a féregrágta gyökér, ág-bog a növény; minden szép dolog tettetésnek tünt előtted. Lovagiasság, szerelem, becsület! hogy kacagtál a hazug szavakon! Te ismerted az igazságot – ahogy te képzelted; ugy ám; a fél-igazságot. Disznók voltunk, mig a te varázslatod tartott. Circe leánya, s te – nem ismerve szigeted titkát – az hitted, az az igazi alakunk.

Nem csoda, baba, ha viaszra vált arcodon haragos vigyor ül. A hős nemrég lépett föl a karzatközönség tetszészsivaja között, mig téged ott hagynak meghalni az utcán! ó; jól emlékszel rá; de a telt ház elfelejtette már azokat az előbbi jeleneteket; a gonosz nagyvárosnak ilyen a közönsége. Hol a többi; a család jóbarátja; a széllelbélelt világfi? A darab Deus ex machinája; ki olyan jó volt mindenkihez, kit ugy szeretett mindenki. – Hej! te is szeretted valamikor – de ez a prológusban volt még benn. Magában a tulajdonképeni darabban belőle tisztességes ember lett. (Hogy gyülölted azt a szót, hisz ez mindent jelentett, amire hiába vágytál!) Előtte a prológus elmult, elfeledett időpont marad; emlék, mi szint ád életének. Neked az volt a darab „Első jelenet“-e; abból formálódott a többi jeleneted valamennyi. Az ő büneit elfelejtette a közönség; a tieiden magasratárja karját a borzalomtól. Nem csoda, ha ott a vigyor viaszos ajkadon.

Ne törődj vele, bábu; ostoba volt a közönség. Talán majd eztán jobb szerepet játszol; majd tapsolni fognak, ahelyett, hogy füttyentenének. Ugy vélem, a modern komédiajátszás áldozata voltál. Valami régi világbeli dráma hősnőjének kellett volna lenned. Jellemerő, bátorság, önfeledség, lelkesülés; mind a te erényed volt; csak a szerep volt rossz. Viselhetted volna Judith, Boadicea, vagy Jeanne d’Arc köpenyét, ha ilyen darabok a te idődben divatosak. Tán, ha a te idődben játszanak, nekik is meg kellett volna elégedniük olyan szereppel, mint a tiéd. A gyöngeszivü hősnőt nem birták volna eljátszani; pedig mi egyebet csinálhattak volna a modern drámában? Oroszországi Katalin! ha valamelyik pincér lányának születik a második császárság alatt, vajjon megkapja-e a „Nagy“ előnevet? Hát Magdolna? ha ahelyett, hogy akkortájt lakása Róma valamelyik mellékutcájában lett volna és nem Jeruzsálemben, vajjon emlitenék-e a nevét templomainkban?

Ládd, baba; rád is szükség volt a játékban. Nem játszhatunk valamennyien hősöket, hősnőket. Kell, hogy gonosz népség is előforduljon, másképp nem volna érdekes a darab. Gondold csak el; olyan darab, amelyikben valamennyi asszony erényes, valamennyi férfi becsületes! Becsukhatnánk a boltot; a világ olyan unalmas volna, mint valami osztrigatermelő-ágy. Nélkületek, gonosz népség, nem volna jó népség. Hogy ismernők, tudnók a hősnő erényeit, hacsak szembe nem helyezzük a te erénytelenségeddel? Hova lenne sok szép beszéde, ha ti nem volnátok, kik hallgatják. Hol a hős ereje, hacsak nem abban, hogy ellentáll a ti kisértésteknek? Ha te, meg a Gonosz Báró egymás közt fel nem osztjátok a birtokát; hamisan be nem vádoljátok, egész a darab végéig lusta, hőshöz nem méltó, tökéletlen létet élne végig. Ti szegénnyé tettétek; általatok birja most megkeresni a saját kenyerét. Kitünő dolog az neki; alkalmat adott rá, hogy az igazi férfit játszhassa. A mi pedig a te viselkedésed illeti a prológusban, ugyan mi értéke lenne akkor annak a szép jelenetnek a harmadik felvonás végén, mely könnyre, kacajra inditja a hallgatóságot? Te és cinkos társad, a gonosz báró; tettétek lehetővé a darabot. Honnan tudná a karzat, a földszint, hogy mekkorák a hősök erényei, hacsak nem az érzett felháborodáson, mi a ti gonosz tetteitek szemléletéből fakadt? Sajnálkozás, rokonszenv, izgalom; mindre szükség van a játékban; éppugy, mint rád. Hálátlanság volt a közönségtől, hogy kifütyült.

Hát Mr. Merryman – vig pajtás; a festett vigyor lemállott sápadt ajkadról; ha jól emlékszem, te se voltál a szerepeddel megelégedve. Jobb szeretted volna, hogy könnyekig hatod meg a közönséget, ahelyett, hogy megnevetteted. Becsvágy volt? Szegény, fáradt emberek! Hisz annyi mindenféle történik az életükben, mi miatt sirniok kell; nem jó sport, ha kicsit megnevettetjük őket? Emlékszel arra az öreg asszonyra a földszint első sorában? Hogy kacagott, mikor leültél a szilvásgombócra! Azt hittem, ugy kell majd kivinni. Hallom, amint a kisérőjéhez beszél, ahogy hazafelé indulnak: – Azóta se nevettem, kedvesem; – jó, öreg könnyek ülnek a szemében még most is a kacagástól – hogy szegény Sally meghalt. – Hát ez egymagában nem elég, hogy eljátsszad a régi trükköt, mit utálsz? Istenem; mindennapi közhely valamennyi élced, mi nevetésre bir bennünket, – de hát nem csupa régi dolog, nem közhely-e, min mégis annyit sirunk? Nem egy kaptafára huzták-e valamennyi darabot a világ kezdete óta, hogy megnyitottuk a bódét? A cselszövény nem régidivatu; nem ócska-e a nagy jelenet? Hős, gonosz, cinikus – nem ugyanazok maradtak-e a szerepek? A szerelmes-kettősök ujak-e? Hát a haláloságy-jelenetek? azokat nem tartjátok közhelyeknek? Gyülölség, kegyetlenség, igaztalanság – uj a hangjuk a rivaldán? Mit akartok, emberek? Darabot akartok, melyben uj legyen a cselszövény, olyan jellemek álljanak előttetek, amilyeneket nem ismertek még. Talán elkészül az is számotokra, ha ti elkészültök ujfajta könynyel, ujfajta kacajjal.

Mr. Merryman; vig cimbora; te voltál az igazi bölcs. Te megmentettél bennünket attól, hogy elfelejtsük a valóságot, mikor az események kicsit erősekké váltak. Hogy kacagtunk bohóságodon, mikor a hősnek feleltél, ahogy szomoru sorsát panaszolván, az Eget ostromolja, hogy meddig türje még balszerencséjét? – Nohát soká már nem kell várakoznia; – felelted; – már majdnem kilenc óra; a darab pedig tizkor befejeződik. – Jóslásodhoz hiven, a függöny csakugyan legördült a jelzett időre; a hős minden baja a multé lett. Megmutattad a lárva mögötti igazságot. Mikor a kitünő lord Kongbong biborban és hermelinben, a csodáló tömeg moraja közepette el akarta foglalni a helyét: kihuztad a széket alóla; püff; ott feküdt már a földön. A ruhája fölrepült; a sisakja lefordult. Nem félemlitett már meg bennünket. Majomkodó méltósága cserbenhagyta; ostobaszemü, kopasz emberke áll előttünk; már nem imponál. A bolond az egyedüli igaz bölcs ember.

A tiéd volt a legjobb szerep, Merryman, vig pajtás, csak tudtad volna te, meg a hallgatóság. De te látványosabb szerepről álmodoztál, hol szeretsz, küzdesz. Hallottalak elégszer, mikor nem tudtad, hogy a közeledben vagyok; karddal a kezedben üvöltöttél a tükörbeli képmásodra. A bolondsipkát elvetetted és kopott biborba öltöztél; te voltál a hős a darabban; te vitted véghez a lovagias tetteket; te szavaltad a nemes szavalatokat. Szeretném tudni, milyen lenne a darab, ha valamennyien magunk irnók meg a szerepünket. Nem volna benn bohóc; dalos szobalány. Valamennyien főszerepeket játszanának a szinpad közepén; a reflektor csakis bennünket világitana be. Nem igaz?

Micsoda nagyszerü szerepek azok, amiket magunknak irunk magunkban, kis öltözőnkben. Mi mindig bátrak, nemesek vagyunk – gonoszak néha, de ha ugy is, nagylelküen, magasröptü módon; soha aljas, kicsinyes utakon. Micsoda nagyszerü tetteket viszünk véghez, mig minket bámul, bennünket ünnepel a hallgatóság. Most katonák vagyunk, kik hadsereget vezetnek győzelemre; mit tesz az, ha meghalunk is a dicsőség mezején; egész ország sirat bennünket. Nem valami elfeledett párviadalban esünk el; nem valami „előőrs-összetüzés“ közben adjuk vérünket, hogy a nevünket se emlitsék otthoni hiradások. Vagy szenvedélyes szerelmesekké válunk; szerelmünkért országot veszitünk el – ez pedig ugyancsak más, mint válóperdarab kacajtkeltő hőse.

S mindig telt ház előtt játszunk. Nagyszerü beszédünk mind rokonszenvező fülre talál; derék tetteinket megjegyzik, megtapsolják. A valóságos alakitásban annyira különbözik mindez! Hányszor játsszuk el szerepünket üres padok előtt; ha pedig valamelyes közönség van jelen; nem értenek meg bennünket; nevetnek a drámai részeken. Ha meg mindenkép kitünő az alkalom, akkor üres a királyi páholy – – az, amelyben neki kellene ülnie.

Szegény kis babák; milyen komolyan vesszük magunkat; nem tudjuk, hogy óramű csak a csavar, mi keblünket mozgatja; nem látjuk a drótot, melyen táncolunk. Szegény kis drótbábok; vajjon együtt haladunk-e akkor is, ha a bódé lámpásait eloltogatják?

Olyan kis viaszbábok vagyunk, mikben sziv dobog. – Ólomkatonák, melyekben lélek él. Annyi bábuk Királya: vajjon játszol-e csak velünk? Csak óramü bennünk az a valami, mely dobog, fáj? Csak azért huztál föl bennünket, hogy magunktól megálljunk? Felhuzol holnap bennünket megint, vagy itt hagysz berozsdásodni? Óramü-e csak, mely beszéltet, megremegtet? Hol sirunk, hol nevetünk; hol táncolunk; kicsiny karjainkkal átöleljük egymást; kicsiny ajkaink csókolnak, aztán istenhozzádot mondanak. Küzdünk, szenvedünk, iparkodunk. Hol arany a célunk, hol babér. Óhajnak, becsvágynak nevezzük: csak drót az, min bennünket táncoltatsz? Eldobod az óramüvet, vagy ujra használod, ó Mester?

Homályosulnak a bódé lámpásai. Eltörtek a csavarok, mik nyitvatartották a szemünket. Elszakadt a drót, mely egyenesre rángatott; tehetetlen csomóba esünk össze a szinpadon. Ó; sok-sok babatestvér, kikkel egymás oldalán adtuk szerepeinket, hol vagytok? Mért olyan sötét, olyan csöndes itt körül minden? Mért tesznek ebbe a fekete skatulyába? Halld csak! – kis bábjáték-zenekar – milyen messziről hallatszik a hangja! ezt játssza: