XVI.
Aznap délután Ketty kikószált a Városligetbe a nagynénjével meg Miklóssal. Künn jártak, a ligetnek azon részén, ahol nem hivatalból nőnek a fák, hanem csak ugy maguk jószántából. Fü már volt arra kifelé, azon jártak, de a fákon még nem látszottak a rügyek.
Elől ment a két fiatal, mögöttük a néni. Hallgattak már régóta, amikor egyszerre megszólalt a fiu:
– Ketty, hát nem akarja megmondani, hogy hol volt délelőtt?
– Ugyis tudja. Csak tőlem szeretné hallani, ugy-e? Hát az esküvőn voltam.
Ez valami kis hidegséget hozott a társalgásba, de tul kellett rajta esni. Az óta az esti jelenet óta nem is beszéltek Elzáról.
– Meghuzódtam az utolsó sorban – mondta Ketty – mert látni akartam azt a lányt. Aztán, hogy vége volt, sirva fakadtam. Tudja, mire gondoltam?
– Mire?
– Hogy ezek most elutaznak, aztán visszajönnek és most már soha többé semmi közünk egymáshoz.
– Aztán ezen mi a sirni való?
Hát az, hogy most már nincs közöttünk senki…
Csönd lett. Majd Ketty egyszerre határozott hangon vágott ebbe a hallgatásba:
– Tudja maga, hogy ezt a sétát miért proponáltam?
– Nem én.
– Hogy valamit megbeszéljünk. Tisztába kell jönnünk valamivel…
Világos, szép szemét nyilt pillantással vetette prédául a fiu őszintén kiváncsi tekintetének.
– Én – mondta aztán – igen egyszerü lány vagyok és nem értek ahhoz, hogy hogyan kell ilyesmit szóba hozni. Én csak azt akarom tudni, hogy hogy vagyunk Elzával.
– Elzával? Hát hogy legyünk?
– Maga nekem egyszer azt mondta, hogy oly régen szereti…
– Azt hittem.
– Megcsókolta…
– Nos, és?
– Nem érti? Megcsókolta!
– Nos, és?
A lány megállott és rábámult:
– Miklós – mondta – hát az olyan semmi dolog, ha valakit megcsókolnak?
– Nem semmi, de nem is valami. Csókolta őt más is, csókoltam én is mást. Gyerekség az egész. Hogy lehet erről beszélni?
Most már ismét hallgatagon mentek egymás mellett, sokáig. Miklós arra gondolt, hogy Elzáék most robognak valamerre délre, Olaszország felé. Elképzelte az izgatott Vermest, sőt arra is gondolt, hogy nem adná sokért – már a komikum érdekében – ha egy idegen ur ülne velük egy kupéban.
Akkor Ketty egyszerre csak megállott:
– Miklós – szólt – maga az én vőlegényem, ugy-e?
– Az vagyok.
– És én magának a menyasszonya vagyok?
– Persze, hogy az.
Hátrafordult:
– Néni, ugy-e nekünk szabad egymást megcsókolnunk?
A néni mosolygott:
– Ha senki se látja…
– Te se?
– Én se.
– Hát fordulj meg.
Körülnéztek. Messziről idehangzott a népligetből néhány recsegő verklinek a zsivaja. Egyébként nagy csöndesség uszott a tavaszi délutánban, még a város elhaló, a távolságon átszürt robaja is édes zümmögéssé sorvadt, mire ideért. Akkor hátrafordult a néni, nevetve, és Ketty pirulva állt meg a fiu előtt. Miklós is mosolygott, s amikor látták, hogy senki se jár a közelben, megölelte a lányt, ajkon csókolta. Az ajkát ott is hagyta a friss, üde arczon, addig, amig a néni türelmetlenül hátra nem szólt:
– Megvan már?
– Meg – mondta kibontakozva vőlegénye karjaiból az aczélkisasszony és szégyelte magát. Szerette volna a lelke mélyén, ha ez a fiu tudta volna, hogy milyen értékes volt ez a csók. Neki – gondolta – csak egy a többi után, de az ő életében ez az első. S hogy Miklós karjába kapaszkodva lassan mentek tovább a zsendülő gyepen, kitört belőle a naiv őszinteség:
– Miklós… mondja nekem ezentul: te.
– Te.
– Most én mondom: te.
A néni csöndesen mosolygott mögöttük. Gyönyörködött a két erős, szép gyerekben. Ketty ujból megszólalt, ezuttal félénken, mert oly naivnak érezte magát, hogy ez már szinte szégyen, mondván
– Miklós, én istenbizony mondom magának, hogy most először kaptam csókot…
Miklós mosolygott:
– Hát a szülei?
A lány csöndesen mondta:
– Az nem volt csók. Az puszi volt.