A vas.
I.
Csodálatosan enyhe volt az éjszaka. Körül csupa fehér volt minden: a hegyek, az apró háztetők. Világosság már sehol sem égett, amikor a vonat megállott. Emma kisasszonyt már előre figyelmeztette a konduktor, hát az ajtóban várta a vonatot. A nagy hóban, mint valami fekete szobor, állott az állomásfőnök s egy kicsit előrejött, amikor látta, hogy valaki kiszáll az egyik kocsiból. Aztán a nagy sötét vonat tovább vágtatott, el is tünt a kanyarodónál. A lány az állomásfőnökhöz fordult fáradtan, álmosan:
– Bocsánat… kérem, a vasgyárba jöttem. Az igazgató urhoz.
A főnök belenézett az arczába. A hó is világitott, igen fehér volt a lány, anélkül is sápadt volt az arcza.
– Ilyen későn, – mondta, aztán belátva, hogy beszélgetni most már ugyse lehet, szives hangon tette hozzá – arra, kisasszony, arra…
A kisasszony megfordult, s egy pilanatra meg is hökkent. Aztán megköszönte a főnöknek a szivességet, s megindult, át a töltésen, könnyedén emelve ruhácskáját a lágy hóban.
– Furcsa, – mondta magában, hogy átért a töltésen – a vonatból észre se vettem…
De már akkor hallotta a nagy, egyenletes dübörgést, látta a vöröslő füstöt, érezte, amint reszket, zihál a lába alatt a föld. Egy pillanatra megállott a téli éjszakában, és elnézett a nagy, ágaskodó fekete masszák felé.
A gyár a völgyben állott, most már közel hozzá. Nagy hidak, konstrukcziók meredeztek az égnek feketén, kémények nyultak ki a hóból. A kohó fölött vörös, szinte tüzes füst kavargott. Valami nagy, lángokból, füstből, összeállott izzó folt tolakodott a hatalmas állványok közt.
Megállt és figyelt.
Csönd borult körül a vidékre, csak mint valami pokolból ideszakadt tüdőbajos, vérző szörnyeteg, lihegett előtte a gyár. Bugva, lohogva okádta a szikrás pokolfüstöt, nagy izzó nyilásokból, fekete gerendákon keresztül sugárzott ki belőle a tüz és ahogy a lány megindult újból, közeledve az egymásra ágaskodó épületek, kémények felé, mind jobban érezte, hogy ezzel a tüzes mellü fekete fészekkel együtt reng, dübörög a föld a hó alatt, haragos reszketéssel, félelmesen.
Nem tudta, hogy merre menjen. A sok épület közt lejebb, kissé messze a gyártól a szemébe ötlött hat ház, párosával egymás mellett. Ugy okoskodott, hogy ez lesz a tisztviselők telepe s arra felé tartott. Senki se jött arra, hiába nézdegélt. Utóvégre is elmult már éjfél s meg kellett találnia az igazgató lakását. Az első háznál találomra becsöngetett. Senki se jött. Aztán még egyszer csöngetett, most már hosszabban, mire megnyilt az emeleten egy ablak és valaki kikiáltott:
– Ki az?
– Az igazgató urat keresem, kérem…
– Hát ne itt keresse! Itt nem lakik?
– Hát hol?…
– Odaát, a másikban!
Azzal be is csapták hamar az ablakot. Emma kisasszony meg átment a másik házhoz. A csöngetésre egy didergő, nagykendős cseléd jött ki.
– Az igazgató ur itt lakik?
– Itt… – mondta a cseléd, s hamar becsukta a kaput, hogy a hideg ne mehessen be. Aztán dideregve szólt:
– Talán az uj kisasszony tetszik lenni?
– Az. Igen…
– Hát tessék utánam jönni.
Fölmentek az emeletre, ahol a cselédleány kelletlenül mondta:
– Bajos ilyenkor, már alusznak tetszik tudni. Tegnap vártuk a kisasszonyt.
A kisasszony néhány szóban elmondta, hogy rosszul számitott, nem jöhetett, csak ma. Bementek a lakásba, az ebédlőben még világos volt. A cseléd aludni szaladt, a kisasszony meg ott állott az igazgatóné előtt.
– Direkt nem feküdtem le – mondta az asszony – kegyedre vártam. Tegnap kiküldtem a vasuthoz, de hát nem jött. Álmos, ugy-e?
A kisasszony elmondta itt is, hogy miért nem jött tegnap. A hangjából kiérzett, hogy kellemetlen neki ez a kérdés. Az asszony leültette magával szemben, jól szemügyre vette. Emma csak ugy vizsgálta meg, ahogy az asszonyok szokták egymást megvizsgálni. Már minden tekintetük vizsgálódás.
– A férjem – mondta a direktorné – a kohónál van. Csütörtökön öntenek és ilyenkor mindig odamegy. Majd holnap találkozik vele. Addig is aludja jól ki magát. A szobája itt van, lenn a földszinten. Nem is tartóztatom…
Levezette a szobájába, megmutatta neki, rajta is látszott, hogy örül a szép kis szobának. Aztán jó éjszakát kivánt és fölment. A lány az ágy szélére ült s hallgatta, mig az asszony szoknyája fölsuhogott az emeletre. Akkor még bámult egy ideig a gyertyába, aztán vetkőzni kezdett. Az ember ilyen uj helyen ruha elrakás idején veszi szemügyre a butorokat. Közben rendezgetett is egyetmást. Aztán lefeküdt, s figyelt, hogy hallja-e itt is a kohót. Valami tompult, titkos dübörgést ide is elérzett. Álmos volt, elfujta a gyertyát. Előbb azonban még az asszonyra gondolt, utóvégre is ezzel lesz legtöbbször dolga. Okos arczu, szép asszony volt, meglátszott rajta a gazdagság. A keze is ügyes, mozgékony, okos jószág. A ruhája valami érzékiségre vallott; azt mindjárt meglátta rajta, hogy ujmódi, alacsony füzőt hord. Majd megmelegedett kissé a jó, meleg dunnás ágyban és leragadt a szeme.
II.
A gyáros szobája egyszerü, szürke irodaszoba volt. Göthös könyvelők, sovány irnokocskák illettek volna bele, nem pedig ez a szélesvállu, izmos férfi. Ott ült a nagy ablaknál, iróasztalánál. Minden friss, tiszta volt, mint üde téli reggeleken lenni szokott. A kis vaskályhában pattogott a tüz, a szivarfüst is illatos volt még, nem köhögtető, kesernyés, mint este.
– Emma, kis Emma! – mondta az igazgató – hát igy vagyunk, lássa, kis Emma…
A kisasszony valami könnyed melankóliával az arczán élvezte ezt a friss, jóleső reggelt. Szólni nem nagyon mert, hisz oly régen volt az, hogy a mostani direktor bohó ifju volt…
A gyáros elgondolkozott:
– Kis Emma, hány éves?
– Husz… leszek.
Nem tudták hamarjában, miről folytassák a diskurzust. Csak nézték egymást, már nem heves szerelemmel, mint egykor, csak mint két hunyó napsugár, amely téli alkonyatkor találkozik egymással az erdőn. Végre valahogy megszólalt a kis Emma mosolyogni is próbált ahhoz, amit mondott:
– Szép asszony a felesége… igazgató ur!
– Szép – hagyta helybe Gantár és egy kicsit összehuzta a szemét. Aztán hirtelen szólt:
– No lássa, kis Emma, hogy semmi baj sincs! Mondtam én azt mindjárt. Maga eljön az én kis gyerekeimet nevelni, majd nekik ad valamicskét abból a szeretetből, amit akkor régen nekem szánt…
– Igen – sóhajtott Emma, s ugy nézett a gyárosra, némi büszkeséggel, talán uralkodva is a hatalmas férfi fölött. Gantár fölállott:
– Én már – mondta – csak itt maradok örök életemben. Ez a gyár jó gyár, amit csinálunk, az becsületes munka. Sohse csal meg. Nézzen ott ki az ablakon. Vas, vas, csupa vas. Azt csináljuk. Összeveszekszünk a földdel, a kősziklával, a tüzzel, a pokollal, aztán vas lesz belőle.
Emma, a kis Emma, talán sápadtabban, mint az imént, figyelemmel hallgatta. Majd, maga se tudta, hogy miért, ahogy állát a kezébe nyugtatta, halkan, suttogva jegyezte meg:
– És este hazamegy, ott a szép felesége… finom uriasszony…
De ekkor már az ujmódi füzőre gondolt, meg a suhogó selyemruhára. Nagyon számitó asszony lehet az, aki otthon is selyemben jár. A kis Emma elhatározta, hogy szeretni fogja az asszonyt. Utóvégre is a nagy gyároshoz ilyen illik, nem pedig amolyan vézna, szegény gyerekleány, mint ő. A kis Emmának volt esze, s ez enyhitette az ő kis tragédiájában a fájást. Ugy ültek aztán szótlanul, részint kinéztek az ablakon, hogy mint hull a hó, részint lopva egymást nézték. Aztán egyszerre bejött az asszony. Emma kisasszony tiszteletteljesen kelt fel.
Az asszonyon most világoskék pongyola volt, olyan, aminő a regényekben szokott előfordulni. A formákhoz simuló gáz, finom selyem; lágy és hizelgő; mutat és eltakar. Ahogy a hintaszékbe ült, olyan volt, mint valami ölelésre váró Faublas-korabeli parázna franczia marquise, nem szenvedélyes, nem sóvárgó arcz, inkább halavány és ártatlan, de képes mindenre, ami csak ravaszság és intrika, egy csöpp szerelemért.
A beszélgetés hirtelen más irányt vett. A gyerekek neveléséről, a fizetési föltételekről beszéltek, de oly előzékenyek voltak a direktorék, hogy Emmának nem akadt egyéb dolga, mint beleegyezni mindenbe. Majd az asszony valami szánalmas jóakarattal vette szemügyre a lányt, tetőtől talpig.
– Hát én megyek… – mondta egyszerüen a gyáros és köszönt. Az ablakból látni lehetett, amint nekivág a hónak és megy vissza a gyárba. Erre fölkelt az asszony és mind a ketten néztek utána. Emma fölriadt ebből a nézésből. Az asszony egészen mellette állott, érintette is meleg, telt karjával és nagyon ártatlanul mondta neki.
– Maga már ismerte az uramat, ugy-e?
– Ismertem… ugy találkoztunk.
Az asszonynak csak egy pillantás kellett az előbb, meg ez a kérdés most. Tisztában volt mindennel. Rámosolygott a kisasszonyra, aztán fölment a lépcsőn könnyedén, piczit emelve a ruháját, szalagos czipőcskében, mint valami ártatlan naiv régi franczia asszony, aki végül mégis annyi bünnel öregszik meg, hogy már nem is marad ideje a leimádkozásra.
Emma utána nézett, és gyönge gyerekszivében valami bánatos harag kelt életre. Tudja Isten, – bántotta az, hogy ez az asszony ilyen szép, már korán reggel. Aztán ártatlan képzelete rögtön megalkotott egy ölelést, a gyáros meg az asszony közt. Félig-meddig lehunyta a szemét, meg is fogódzott a falépcső vasrácsába, amint szüzies képzeletén végigreszketett az a kép. Az a hatalmas, csupa izom, csupa csontember, amint magához öleli ezt a lágy, keleti asszonytestet, amint egy reszketésbe bugnak össze, egymásra dagad az erő és a gyönyörüség, a vas és a bársony, és ezt csak ők tudják, ők ketten, ők csókolják egymást vadul – és szinte hallotta is az asszony bágyadó sóhaját, a nagy férfimellből fölszakadó diadalmas bugást – –
– Kisasszony!…
Elcsendült a lépcsőházban felülről ez a hang.
Emma megindult fölfelé, és most már arra gondolt, hogy reggel aztán kissé bágyadt-közönyösen a nevelőnő fizetéséről beszélnek…
– Kisasszony?…
Fönn pénzt, valami előlegfélét kapott.
III.
Egy hét óta botrányosan esett a hó. A vonatok megrekedtek, le is jött panaszkodni az állomásfőnök olyan busan, mintha az övé lett volna az államvasut. A kisasszony már aludni tért, de egyelőre csak hánykolódott az ágyán. Nem volt már nagy kedve az ittmaradásra. Azt hitték, amikor Pestről elindultak, hogy jót fog neki tenni az erős hegyi levegő. De csak egyre sápadtabb lett, rosszabb kedvü napról-napra. Látta, hogy az első napon ő hozott csupán egy kis élénkséget a házba, azóta megint csöndes-szomorura vált itt minden. Különösen Gantár volt mindig bánatos. Az asszony mindig egyformán komoly és hallgatag volt.
Nagyon esett a hó és hogy Emma kisasszony nem tudott elaludni, amugy lázas-szerelmesen az ablakhoz állott. Most már vissza fog innen menni – érezte – nincs itt maradása. Kissé sirdogált is, ez jól esett neki. Aztán elcsöndesedett, csak ugy nézett ki a kavargó pelyhekre. A nagy csöndességben ismét elérezte idáig a tüz bugó lihegését, messziről tüzes foltok villantak meg ismét a gyár felől. Csütörtök volt, öntöttek. Figyelt, érezte, hogy a kohóban a forró vas mint rázza meg maga körül a földet. Arra gondolt, hogy ha ez mind szétrobbanna most egyszerre… Majd valami vigasztalást talált abban a nagy erőben, amely ott buzog, izzik. Figyelt, nagy csöndben.
Aztán hirtelen megfordult. A szivére tette a kezét, hogy annak a hirtelen megerősbödött dobogása se zavarja. Ugy rémlett előtte, mintha lopózó, osonó lépést hallott volna az ajtaja előtt. Csöndesen az ajtóig szaladt és fülelt. A halk lépés már a lépcsőn hangzott, fölfelé ment valaki. Erre aztán magára kapkodott néhány ruhadarabot és amilyen óvatosan csak lehetett, kilopódzott a sötétbe. Föl a lépcsőn – a gyanu vitte az asszony szobájáig. Ott hallgatózott…
Belülről néhány komoly, közönyös hang. A titkáré, aki ugyanebben a házban lakott. Bizonyos idő multán a szerelmes asszonyok nem borulnak izzó kaczagással imádottjuk nyakába, hanem ugy fogadják, mint például a doktort. Pláne az okos, ravasz asszonyok. Nyugodtan, komolyan. De sietve, mert ime mindjárt el is hagyták a beszédet. Ugy látszik, hogy egy másik szobába mentek át.
A kis Emma leszaladt a lépcsőn. Fölemelte a fejét, és ugy érezte mintha most valami nagy dolgot fogna cselekedni. Aztán hirtelen kisietett, óvatósan betette maga mögött a kaput és rohant a hóban, a kohó felé, amely fölött már vad szikratánczot járt a véres füst között a tüz. Visszanézett, s látta, hogy az asszony ablaka világos.
Aztán hirtelen megállott. Annyi volt benne a becsület, hogy majd megszakadt a szive, amikor látta, hogy azt a nagy darab embert ilyen gazul csalják. De most már megbánta, hogy árulkodni akart és megállott, gyorsan latolgatva, hogy mi jobb: hallgatnia vagy elárulni mindent. Ahogy ott állt, valami férfialakot vett észre a gyár felől. Rá is kiáltott az a valaki:
– Hé! Ki az?
Erre futni kezdett, vissza a ház felé. A férfialak néhány ugrással elérte, s ott a nagy pelyhekben szakadó hóban az arczába nézett.
– Emma… kis Emma!
Emma eltakarta az arczát Gantár előtt. A direktor rémülten faggatta:
– Mit keres itt, kis Emma, ilyen időben? Menjen vissza… megfázik…
– Nem, nem.
Görcsösen kapaszkodott a karjába. Már sirt, és sirva hebegte:
– Menjünk oda, a gyárba… mindent elmondok.
Gantár kék zubbonyban volt, az arcza kormos, a keze is. Fölkapta a csöpp lányt és szaladt vele a gyár felé. Oda bevitte a nagy öntőmühelybe. Csupa világosság, sürgő-forgó emberek… Föl, föl, a nagy mozgó vashid mellé, a tető alá…
Ott beszélt a lány, hebegve:
– Sándor, édes Sándor… már igy mondom… én, én ugy is elmegyek holnap… azonnal!
– Mi az, édes…
– Az asszony – –
Csönd lett hirtelen. Odalent a fekete homokformák közül egy nagy kiáltás bőgött végig a csarnokon. Aztán nagy csönd.
És jött a vas.
Nagy patakban, harsogó süvöltéssel, izzófehéren. Végigfolyt a formák közt, akkorra már nagy lett a nyüzsgés. Világos lett minden zug, a vas izzott, bőgött, a kohóban, a sok ember meg rohant, szolgált őrületes sietséggel ennek a vakitó harsogó despotának.
– Az asszony… – sirta bele a bömbölésbe a leány.
Gantár a homlokát simogatta. Aztán elnézett felülről az izzó, füstölgő tüzpatakok felé és hangosan szólt:
– Hagyja, kis Emma, édes. Tudom én azt. De nem birok, nem birok…
Nagyon kinlódott. A vashid megindult fönn és vitte a vasat a kisebb formák felé.
Emma meglepetten nézte, hirtelen elakadt benne a sirás.
– Hát tudja, Sándor –?
Ez már akkor ült és a tenyerébe hajtotta a fejét.
– Tudom – mondta.
A leány nézett rá, azt hitte, hogy forog vele a világ. Hát ezt csak igy «tudja» az ember?
Akkor megint végighangzott az előbbi siró kiáltás. És kibugygyant a másik kohóból a vas, több, nagyobb, mint az előbbiből, ugy harsogva, hogy reszketett belé minden vasoszlop a csarnokban. Már nem is földi bőgés volt ez, pokoli zsivaj, amibe száz meg száz munkás orditott bele rohanva, aztán valamennyit elnyomva diadalmasan, rengő bömböléssel, sisteregve, üvöltve vágtatott ki a vas a formák közé. Valami gép sivitott, a nagy vashid csikorgott fönn, és a villamos motor bugott, egyre magasabban, fájdalmasan, reszketve. Csupa láz, csupa vágtató munka izzott egyszerre itt, a pokoli hőségben, a nagy világosságban.
Akkor kidüllesztette nagy mellét Gantár, és orditva beszélt:
– Nézze… kis Emma? Ott a vas, látja? És most ők otthon selyemcsipkékről suttognak, meg puha csókokról! Hallja, hogy bömböl? Látja, hogy vágtat? Ide jövök én temetni minden csütörtökön…
A lányka félve bujt a melléhez, erősen fogva most a karját.
– Látod, – üvöltötte a gyáros – itt most az isten veszekszik velem… A föld, ez a féltékeny gazember… Ők meg susognak, csókolja neki a piczi körmét – –. Nézd, hogy belevész minden ebbe az erdőbe, ennyi igazságba!
A süvöltés erőtlenebb lett.
– Itt belesirok ebbe a Leviathánba, látod, minden csütörtökön éjszaka. Jól tudom, hogy akkor csalnak meg… Az a fiu egy hónap mulva katonának megy, addig csak elbirom. Nem akarok botrányt. Nem, nem, az uristennek sem! Annyi itt az erő, a hatalom, hogy az ember forog mellette.
A leány behunyt szemmel, a vállára dőlve hallgatta. Már lázas volt a férfi, ugy beszélt:
– A vas. Látod –? Hallod, hogy ordit? Ugat, mert kiszivtuk a földből. A föld meg reszket, mert fáj neki. Hát gondolok én most parfümre, meg az ő csöpp kezére? Hát bánom én, hogy minden szempilláját külön megcsókolja? Hát bánom én, hogy nem szeret? Hát nem látod, hogy nem kell nekem ellenfélnek az a vézna kutya, amikor ott lenn harsog, izzik, zeng az Isten?
Ugy érezte a lány, hogy meghal a szerelmébe. Semmire se gondolt már, csak a karjához nőtt lázasan ennek az embernek.
A zaj lenn lassan csöndesedett. Egy munkás mondott valamit, a többi jót nevetett rá. Akkor mintha egy kicsit összeesett volna Gantár. Rekedt, mély hangon mondta:
– Csak aztán reggel, a csöndben… ott fáj…