Egy régi udvarház utolsó gazdája; Nők a tükör előtt; A vén szinész

Teltek a napok, beállott az ősz. A hanyatló természet és a pusztuló udvarház oly jól illettek egymáshoz. A szél nemcsak a fák száraz leveleit szórta szét, hanem egy-egy zsindelyt is lekapott a roskatag födélről, az eső rútul megviselte a bolthajtást s itt-ott nagy foltokban ütötte ki magát a falakon; a köd megszerette tornyocskáit, kéményeit, örömest szállott reájok, s midőn tünedezett, az álmos nap le-lehajolt, mintegy megbizonyosodni, áll-e még a régi épület, mintegy kérdve: él-e még öreg gazdája.

Még élt. Néhány napi gyöngélkedés után, a mely betegségnek is beillett, fölkelt, s dél felé újra elfoglalta karszékét a tornáczon. Azóta évekkel vénült s egészen meggörbedt belé. Restellett járni, nem szeretett beszélni, s fájt, hogy egyedül maradt gondolataival. Megbámúlta a templom tornyát, hallgatta a vízmorajt s a szél süvöltését, nézte a vörösödő eczetfákat és a kőrisfák hulló leveleit, azután ha mindezt megúnta, játszott a komondorral, a mely untalan közelében volt, vagy elővette pipáját s dohányt kért Istvántól, ha volna még abból a régi jó dohányból. István mindig tartogatott vagy szerzett ura számára néhány kötés szűz dohányt s nagy öröme telt benne, ha szolgálhat neki. Radnóthy kiverte pípáját, megtöltötte, néha oly erősen, hogy nem szelelt. A szárban kereste a hibát, szalmaszálakat vett elő, áthúzogatta rajta, elvesződött vele és mulatta magát. Gyermek volt, a ki önmagával tehetetlen, öreg, a ki elfáradt már élni.

Nem akart látni senkit, s csak Istvánt tűrte maga körül. Más senkije sem volt a világon; csak ez egyetlen személy tartozott a múlthoz, a melytől annyi fájdalom választotta el, de a melyben folyvást benne élt. Mióta reá borúlt és megölelte, megszakadt a régi viszony. István többé nem cselédje volt, hanem barátja, rokona, dajkája. A szeretet és fájdalom csatolta őket össze, s megható gyöngédség fejlett ki köztök. Nem titkolt előtte semmit, keblébe öntötte panaszát, általa közlekedett az ügyvéddel, a számtartóval, a lelkészszel, az egész külvilággal. Vele ballagott le alkonyatkor a templomba, hogy alamizsnát oszszon ki a szegények között, s imádkozzék fiáért. Nem haragudott reá, ha fölriasztva ájtatos elmerüléséből, emlékeztette, hogy illik már haza menni, a népség eloszlott s az egyházfi ajtót zár. Engedelmeskedett neki; esténként sokszor ültette ágya mellé, hallgatta beszédét s el-elmosolyodott, ha a régi jó időből egy-egy tréfa jött szóba, de a mosoly csak ajkán játszott, szeme szomorúan merűlt a gyertyavilágba, gondolatai másfelé jártak s István csak azon vette magát észre, hogy gazdája elaludt.

Nagyon ritkán jött tűzbe, s Istvánt csak egyszer dorgálta meg a régi haraggal, midőn ez erőnek-erejével új ruhát akart reá adni s nagy garral magyarázgatta, hogy valóságos szégyen ezt a régi rongyot viselnie. Nagy méregbe jött, az új ruhát ellökte, szitkozódott, s ütésre emelte öklét, de midőn István fölhagyott nógatásával, szépen elcsöndesedett, hálásan nézett rá, mintha köszönni akarná, hogy nem háborgatja. A legtöbbször csak gyöngéden feddőzött, tréfásan zsémbelt, a mi mindkettőjöknek jól esett, bár sok szomorúság vegyült belé.

– Ugyan István – mondá egy reggel az ősi bibliát forgatva kezében – te egészen elfeledkeztél rólam. Eszembe sem juttattad, hogy fiam halálát még nem írtam be ide. Kimélni akartál úgy-e? Hát a halál megkimélte-e szegényt?

Tovább nem szólhatott, elérzékenyült, egész délig írta azt a néhány sort s napokig csak fiáról beszélt, azaz kérdezősködött és engedte beszélni Istvánt, a ki ezer apró történetet regélt el róla. Hallgatta, oly mohón, oly figyelemmel hallgatta, mint hajdan kis Géza, midőn a hű cseléd esténként meséket mondott neki, hogy hamarább elaludjék. Az apa nem aludt el, álmodozott s reggel panaszolt, hogy rosszúl érzi magát.

– Azt sem juttattad eszembe – mondá máskor – hogy egy szép sírkövet csináltassak Gézának. Ott nyugszik szegény idegen földön s még fejfa sem őrzi emlékét. Kímélni akartál a költségtől úgy-e? Igaz, nincs pénz. A mit az eladott jószágból kaptam, azzal adósságaimat fizettem ki, aztán a számtartónak adtam belőle a gazdaságra s az ügyvédnek perköltségre, a többit még nem fizette ki az örmény, majd tavaszszal fizeti. De van még egy pár ezer forintom, tartogatom, kuporgatom. Temetésemre is kell valami, nem szeretném, ha czudarúl temetnének el. Élni – arra nincs gondom. Nekünk már kevés kell, István, s ha megszorúlunk, eladjuk az erdőt, a földet; nincs kire maradjon.

Hivatta a lelkészt és a számtartót, amazt azért, hogy írjon Milanóba Géza barátjának a síremlék ügyében, a számtartót azért, hogy van-e jövedelem a jószágból, mert pénzre van szüksége. A számtartó, a ki most soha sem ellenkezett urával, egy kis időhaladékot kért, panaszolta, hogy nincs jövedelem, sok kell a jószág beruházására, s a pör is fölös költséget emészt föl, mert az ügyvéd kenegetni szeretné az igazság kerekét.

– A pör – sóhajtá Radnóthy elgondolkozva, mint a ki valami újat hall s kissé fölélénkült arcza – úgy van, a pör. Nem engedik, hogy én folytassam, régen a maga személyében is pörölhetett az ember, most ügyvéd kell hozzá. Félnek a pennámtól. De azért befűtöttem nekik; mindent megírtam tisztán, kereken a kormányzónak, a minisztereknek, a királynak… Megfizette-e számtartó uram a szász papnak a sok német fordítás árát? Fizesse meg jól. A szász fösvény, nem csinál semmit barátságból. Ügyvédemnek mondja meg, hogy szeretném már tudni, hogy’ állnak pöreim. Jőjjön ki újra hozzám. A múltkor keveset beszélhettünk. Most már egészséges vagyok. Hanem azt csak neki mondja meg, más ne hallja, mert elfognak. Másnak nagyon beteg vagyok… érti! Vigyázzon!

Ekkor a síremlékről a pörre fordult figyelme. Hosszan elbeszélte Istvánnak a pör folyamát, s örült, midőn ez helyeselni látszott minden lépését. Napokig csak erről folyt a beszéd, aztán áttért az ügyvédre és a számtartóra, a kikre gyanakodni kezdett. Fejébe vevé, hogy Erzsi mindkettőt megvesztegette; a számtartó azért nem akar adni neki pénzt, mert Erzsi számára szándékszik megtakarítni minden nélkülözhető jövedelmet; az ügyvéd pedig, midőn itt járt, azért kérdezősködött a végrendelet felől, mert Erzsi javára akarja fordítani. Ilyenkor nevetett; fölnyitott egy záros fiókot, melynek kulcsát mindig magánál hordá, kivette a végrendeletet, fölolvasta Istvánnak, s midőn ez megértvén, hogy neki is egy kis nyugdíjat hagyott, megcsókolta kezét, úgy örült a hálának, szeretetnek, mintha ilyesmit életében most tapasztalna először. Elfeledte a pört, a végrendeletet, s csak cselédje örömében gyönyörködött. Így törölte ki emlékéből egyik tárgy a másikat, s nyújtott lelkének szűntelen foglalkozást. Még mindenből érdekelte valami, de csak félig; még fellángoltak szenvedélyei, de csak mint az emlékezet világa; még élt, de csak álmodozott, mindennap haldokolva.

A téli napokon folyvást tűzrakással bajlódott. Félt, hogy megfagy, s panaszolt a muszkákra, a kik Sziberia hidegét hozták magokkal Erdélybe. Egész nap hordatta a fát, új meg új hasábot vetett a hamvadó üszkökre, s gyönyörködött a nehezen síró sustorgásban, a vígan föllobogó lángokban, s a vaskanállal meg-megütögette az égő-vörös szenet. Már akkor este lőn, midőn szerinte bemelegedett a szoba. Még egy pár hasábot vetett a tűzre, mert vörösen ment le a nap, erős fagy lesz holnap, csikorog a templom kakasa, száraz szelek fognak fújni az éjjel. – Hadd fújjanak, nem fázunk meg – mondá ilyenkor, hátra dűlt karszékén, megvidult és beszédessé vált.

– Emlékszel-e István, épen ma négy esztendeje, hogy utolszor választottak alispánná? Ellenfelem csak huszonöt szavazatot nyert, a többi mind az enyém lett. Hogy’ fölemeltek, hogy’ éljeneztek, hogy’ énekelték azt a nótát – hogy’ is van csak?…

felelt István dudorászva.

– Úgy úgy; te jobban emlékszel reá.

– Hogy’ ne emlékezném, méltóságos uram? Hiszen akkor csináltatta volt nekem azt a szép új dolmányt, a melyet csak solemnis alkalmakra volt szabad fölvennem. A szabó kétszer is megigazította, hogy feszesebben álljon. Hát rajta a csillogó, fényes gombok! Most is megvan, de nem használjuk többé.

– Nem használjuk többé – viszhangzá Radnóthy szomorúan, aztán hosszú szünet után hozzá tevé: – Hátha mégis, nem… nem… én nem vállalok többé hivatalt; de ha Isten még egy közgyűlést ad, tudom elpanaszolok mindent.

Örömest emlegette dicsősége e napjait, s Istvánban résztvevő hallgatóra talált. Mindketten a tisztújítási napokban éltek. Egyik sem tudta feledni ezt az időt. Radnóthy hallani vélte a hódoló nemesség zaját, István megemlékezett a nagy ebédre, a melyre ő hívta meg a vendégeket; Radnóthy kocsijában képzelte magát, a mint ovatiókkal fogadják a kortes-csapatok, István pedig a kocsi bakján, honnan oly büszkén nézett le, mintha érte történnék minden.

Úgy eltelt az idő ily beszélgetések közt, feledték a korán elhúnyt jó fiút, a hálátlan leányt, a terhes pört, a fölfordult világot, s Radnóthynak néha még tréfálni is kedve kerekedett.

– István tudod-e, hogy három hét múlva karácson lesz? Mindig ilyenkor tartottuk az év utolsó közgyűlését. Holnap fogass be korán reggel, keresd ki atilámat, kardomat s a sastollas fövegemet. Közgyűlésre megyünk. Biz’ úgy. Épen most olvastam a körlevelet – mondá egy reggel Istvánnak, a ki megütődve nézett reá, mert azt hitte, hogy ura megzavarodott elméjében.

– Hát nem szeretnéd, öreg? Nem vennéd-e föl még egyszer azt a szép dolmányt? Bizony még elhiszi… Ha! ha! ha! Nagy bolond vagy te István, hogy az Isten akárhova tegye dolgodat – s lelkéből nevetett, hogy mennyire rászedhette a jó öreget.

– Ej uram, tréfaság! – dörmögte István.

– De az nem volt tréfaság – folytatá Radnóthy tüzbe jöve – midőn ezelőtt husz évvel egy ily közgyűlésen megtámadtuk a csak helyettesített és nem országgyűlésen választott guberniumot. Milyen beszédet tartottam akkor! Az «éljen»-nek nem volt vége-hossza. Tudod ki állott föl, hogy engem megczáfoljon? Az a kis fekete báró, a kit czigány herczegnek csúfoltak. Mennyi badarságot beszélt össze. Aztán újra én állottam föl s így kezdtem beszédemet: «Tekintetes Karok és Rendek! Meddig él még vissza türelmünkkel ez az ember?» A czigány herczeg ekkor beszédembe vágott s kikérte magának a sértegetést. Én erre azt feleltem: «Igaza van nagyságos báró úr, bocsásson meg, hogy elég gondatlan voltam embernek nevezni.» Mily nevetés és éljen harsogott a teremben. Hejh István, szép idők voltak azok! Emlékszel-e?

– Hogy’ ne emlékezném! Mintha most is látnám a méltóságos urat abban az ezüst gombos atillában, azzal a derék ősi karddal, a melyet a tavaszon elvittek a csendőrök.

– Elvitték, nem adják vissza. Nincs kardunk; elpusztulunk István – sohajtá Radnóthy lehangolva. Csend állott be, a melyet István nem mert megzavarni. Csak az óra ketyegése hallatszott. A két öreg magába mélyedt. Azalatt kialudt a tűz, Radnóthy fázni kezdett, s ebédig mind a muszkákra panaszolt és átkozta Szibériát.

Minél beljebb haladt a tél, annál jobban rakta a tüzet, minél hosszabbak lőnek az esték, annál beszédesebbé vált. Ismételte, a mit tegnap mondott, s a mit talán elfeledett, kiegészíté István. Néha István sem emlékezett valamire, ekkor találgatással mulatták magokat. Mindkettőnek épen nyelve alatt volt, a mit mondani akart, s ha hosszas főtörés után sem tudtak boldogulni, abban egyeztek meg, hogy így jár az ember, ha megvénül, s ma hidegebb van, mint tegnap.

Kifogyván a dicsőség és boldogság emlékeiből, ifjúkori bohóságaikra tértek. Radnóthy diák és juratus kalandjait emlegette, s megsiratta a földúlt nagy-enyedi főiskolát, a melynek növendéke volt, az elvesztett királyi táblát gyászoló Maros-Vásárhelyt, a hol juratuskodott. Istvánnak is kedvencze volt e két város; ő is járt a nagy-enyedi főiskolába, végzett két osztályt négy esztendő alatt, mert, a mint mondá, a classis præceptorok ellenségei voltak, ráfogták, hogy nem fog az esze, ezért elkeseredett, kibújdosott; ekkor kerűlt először Maros-Vásárhelyre, a hol sok ifjú urat szolgált, míg végre Radnóthy úrfihoz szegődött, a kitől csak az ásó-kapa választja el.

Radnóthy arcza kiderűlt; megmozdultak szívében az ifjúság édes emlékei, s lágyan ringatták, mint a bölcső a gyermeket. Annyit beszéltek, hogy nem tudták kibeszélni magokat. Néha belezavarodtak az évszámokba és nevekbe, vitatkoztak, meg is haragudtak egymásra, aztán kibékültek, s azt határozták, hogy már késő az éjtszaka, ideje volna lefekünni, majd megálmodják holnapra, a mire ma nem emlékeznek.

– Istenem, hogy eltelik az idő! – szólalt meg Radnóthy Sylvester estéjén. Tudod-e István, ma épen negyven esztendeje, hogy szolgálatomba fogadtalak. Milyen karcsú piros legény voltál akkor.

– Rég volt uram, talán nem is igaz – felelt kedvetlenűl István, mintha titkolni akarna valamit ura előtt.

– Tudod, mennyit járt hozzánk az én Jankó barátom. Mintha most is előttem állana; a legkorhelyebb diák volt Nagy-Enyeden, a legkihágóbb juratus Maros-Vásárhelyt. Diák korában egyszer elaludt a leczkén, épen revocatió volt, én hirtelen megdöftem, hogy keljen föl, üljön ki, mert felelni szólítja a professor. Fölkelt és kiűlt. A professor csak nézte. «Én nem szólítottam, mondá neki, de ha kiűlt, domine, hát feleljen». Ha! ha! ha! Jankó nem tudott egy szót is felelni. Bekergették, lepirongatták. Ha! ha! ha! Egész életében nem tudta nekem megbocsátani ezt a tréfát – az Isten nyugtassa meg szegényt. Hát jurátus korában mennyi bohóságot űztünk vele. Ejnye no! Nem jut eszembe. Segíts István, te jobban tudod.

– Ideje már lefekünni uram, rég elütötte a tízet.

– Hogy’ is ne? Hiszen ma Sylvester éjtszakája van. Ki látta ily jókor lefekünni. Hajdan éjfélig mulattunk ilyenkor, s mikor ütötte a tizenkettőt, boldog új esztendőt kívántunk egymásnak. Ha te lefekszel, ki fog nekem új esztendőt kívánni?

István szomorúan nézett urára; beteg volt, alig állott a lábán, azonban habozott bevallani, mert félt, hogy nyugtalanságot okoz, s elrontja ura éjtszakáját.

– Engedelmet kérek, rosszúl aludtam a múlt éjjel, nyugalomra van szükségem – hebegte István, aztán eszébe jutván, hogy talán utolszor beszél urával, kitört belőle a fájdalom, sírni kezdett csókolta ura kezét, köszönte jótéteményeit s Isten áldását kérte reá.

– Hát te is el akarsz hagyni már? – kiáltá Radnóthy ijedten.

– Oh dehogy édes jó uram, hanem meggondoltam, hogy az ilyen vén ember, a milyen én vagyok, jó, ha minden este elbucsúzik, mert ki tudja, nem hal-e meg holnap reggelre.

– Meghal… holnap reggel! Hát én egyedűl haljak meg? – kérdé Radnóthy elmélázva.

– Oh az én édes jó uram még sokáig fog élni, mert fiatalabb, erősebb nálamnál. Aztán ha én kidűlnék is, nem marad egyedűl, lesz a ki ápolja. Erzsi kisasszony bizonyosan eljő, eddig megbánta hibáját, s csak egy jó szóra vár. Alkalmasint fél szegény levelet írni. Bátorítsa föl a méltóságos úr! Az öreg István kéri, a ki soha sem csalta, a ki mindig javát akarta.

A jó cseléd gyöngéden akarta előkészíteni urát betegségére s gondoskodni kívánt róla halála esetére is. Szegény nem tudta, mit csinál. Radnóthy meghallva leánya nevét, nagy haragra gerjedt, de nem levén elég ereje hozzá, csak elfordúlt búsan s e szavakat rebegte: – Te is az ő pártját fogod, te is háládatlan vagy. Takarodjál!

István nem mert többet szólani, talán nem is tudott volna. Érezte, hogy gondatlanságot követett el, jóvá akarta tenni, de alig volt jártányi ereje, s csak a falhoz támaszkodva tudott kitipegni a szobából. Radnóthy megfordúlt a neszre, nézte a becsukódott ajtót s várta visszatérő cselédjét.

Azonban elütötte a tizenegyet, tizenkettőt, eltelt az ó év és nem jött senki, a ki új évet köszöntsön. Oly egyedűl érezte magát és félni kezdett; a szoba kihűlt, úgy fázott, oly fáradt volt, úgy szeretett volna alunni s nem bírt lefekünni. Hiányzott körűle valami, a gondos kéz, a mely lefektesse, a negyven év óta megszokott arcz, a melynek durva vonásain mindig csak ragaszkodást olvasott, a dörmögő hang, az elmúlt idők egyetlen visszhangja.

Maga is érezte ezt, a nélkűl, hogy tudná, s egy párszor elkiáltotta István nevét – hasztalnnúl.

– Nem jő, haragszik reám – mondá magában elszomorodva – igaza van, nagyon keményen bántam vele. Megkérlelem. Miért ne? Öreg emberek vagyunk, ki tudja, melyikünk hal meg holnap reggelig. Búcsuzatlanúl váljunk-e el? Jól mondotta szegény István. Miért is haragudtam én rá? Hát Erzsikeért. Az a kigyó is még most mardossa szívemet. Pedig István csak azt akarta mondani, hogy a jó leány ápolni tartoznék atyját öreg napjaiban. Jól mondotta szegény István. Félre értettem. Hijába! Nem igen tudja jól kimagyarázni magát, csak két osztályt járt Nagy-Enyeden, ellenségei voltak a classis præceptorok, ráfogták, hogy nem fog az esze, aztán nem tanult, elkeseredett, kibújdosott. Szegény István! Megkérlelem, aztán lefekszünk, s reggelre vídáman ébredünk.

Vette a gyertyát s István szobájába indúlt, azonban nagy megdöbbenésére a szoba ajtója félig nyitva volt s belőlről az István nyögése s a kis Mányi sírása hallatszottak ki.

– Úgy… úgy kis Mányikám – folytatta a haldokló István hagyakozásait – neked hagyom mindenemet, csak viseld gondját a méltóságos úrnak. Reggel ne költsd föl jókor, ügyelj, hogy legyen mindig tiszta inge, varrd föl reá a hiányzó gombot, mert különben nagyon megharagszik. Soha se erőltess reá új ruhát, de mindig takarítsd ki a régit s varrd meg, a hol elszakadt. Ebédnél köss eléje asztalkendőt, mert elfeledkezik róla és leönti ruháját. Jó melegen add föl az ételt s töltsd meg poharát. Mikor vecsernyére harangoznak, vezesd le a templomba, este soha se feküdjél le addig, míg ő le nem fekszik. Ha beteg talál lenni, mindjárt fogass be, s azt az öreg orvost hivasd, mást a világért se, különben nem veszi be az orvosságot. Vigyázz egy kis kulcsra, a melyet nappal mindig zsebében őriz s éjjel párnája alá tesz. Ez kulcsa iró-asztala fiókjának, a melyben a végrendelet van. Ha Isten magához venné szegény urunkat, nyisd föl a fiókot, vedd ki belőle a legnagyobb darab papirost, fekete galanddal van összekötve, dugd el jól, vidd be Vásárhelyre s add át a főtisztelendő református püspöknek, a ki most oda szorúlt Enyedről. Ő bizonyosan híven végrehajtja urunk végakaratát s eltemetteti mint illik.

– Ne bolondozzék István bácsi! Úgy-e csak tréfál? Hogy’ megrémíti az embert – kiáltá az ágyra boruló kis Mányi, folyvást zokogva.

– Nem tréfálok gyermekem! – viszonzá István szünet után, a mely alatt a beszéd okozta lankadtsága egy kissé enyhűlt – meghalok az éjjel, nem élek reggelig. Életemben most vagyok először beteg, bizonyára utolszor is. Apám is igy halt meg; ez a familiánk természete.

– Ne hozzak egy pohár borsos meleg bort? Csak a hideg borzogatja István bácsit! Hátha megkenné a gazdasszony? Talán megcsömörlött István bácsi – dadogta a kis Mányi, betakarva a beteget s megigazítva a párnát feje alatt.

– Ne gondoskodjál te rólam – kezdé újra a haldokló – gondoskodjál a méltóságos úrról. Vigyázz, hogy jó legyen reggel a kávéja, meg ne kozmásodjék a tej; ezt ki nem állhatja. Légy mindig körűlte, soha se ellenkezzél vele, beszélj, ha szól, de sokat, nagyon sokat, hanem ne emlegesd Géza úrfit, mert akkor sír, se Erzsi kisasszonyt, mert azért nagyon megharagszik. Az áldott lélek reám is azért haragudott meg. Oh, hogy a sírba kell vinnem haragját! Kérj tőle bocsánatot nevemben. Mondd meg neki, hogy csak ezen bánkódtam utolsó órámban. Oh én bolond fejem, miért is haragítottam meg az én jó uramat.

– Nem haragszom, nem haragszom István! – nyögé Radnóthy belépve; gyertyáját elejtette, oda lépett az ágyhoz, de annyira lesújtott és tehetetlen volt, hogy a haldoklónak kellett fölemelkedni az utolsó kézcsókra s a már-már elnémuló ajkaknak megnyílni a végbúcsura.

Mily könnyűvé tette halálát a kézcsók s néhány búcsuszó. Betelt utolsó vágya és fájdalom nélkűl halhatott meg. Torzuló vonásain erőt vett egy édes mosoly s a homályosuló szemekből még fölcsilloghatott a szeretet és hála utolsó szikrája.