VIII.
István halála oly váratlan, megfoghatatlan volt Radnóthy előtt, hogy meg sem sirathatta. Némán nézte a halottat az ágyon, a terítőn, megindulás nélkűl hallgatta a koporsó beszegzését, a lelkész imáját, a halotti éneket. Még mindig vele volt István; együtt mentek ki a temetőbe is, az semmi, hogy István a koporsóban feküdt, ő a koporsó után tipegett – még mindig együtt voltak: de a mikor a temetésről haza tért s üresen látta a széket, a melyet alkonyat felé a hű szolga mindig elfoglalt; a mikor leszállott a hosszú téli est, ködével és unalmával s nem volt senki, a ki megszakítsa az irtóztató csöndet; a mikor gondolkozni, emlékezni, beszélni akart s nem volt, a ki segítse és meghallgassa; a mikor István helyett a kis Mányi lépett be, hogy őt levetkőztesse, a ragaszkodó, de vele bánni nem tudó árva, a ki alig ért derekáig s csak a majorság őrzéséhez értett, megeredtek könnyei és soha sem száradtak föl.
Talán ez örökös könnyben úszó szemek gyöngülésből is származhattak, de legmélyebb forrásuk a fájdalom volt. Istvánban utolsó támasza dűlt ki és semmi sem maradt, a mi többé az élethez kösse. Ez volt legmélyebb sebe, mert az idő a helyett, hogy hegesztené, folyvást mérgesítette. Nem volt az időnek oly pontja, a szobának oly zuga, a mely ne emlékeztette volna Istvánra. A kis sánta Mányi nem tudta úgy szolgálni, mint István s akaratlanúl is elhanyagolta. A számtartó, a ki mióta urát sír szélén látta s Istvántól nem tarthatott, megromlott becsületességében, s csak arra volt gondja, hogy minél többet takaríthasson meg a maga számára a gazdátlan jószágból. A gazdasszony követte a jó példát. Radnóthy mindenben szükséget szenvedett. Az ebédek rosszabbak lettek fölbomlott a rend, sokáig kellett várni az ételre. A kis sánta Mányi követve István utasítását, nemcsak jó melegen, hanem valóságos forrón adta föl az ételt s néha el is ejtette a forró tálat. Radnóthy itt is érezte István hiányát, a ki oly jóízűen szokta kínálgatni, s ha igen sokat akart enni, lebeszélte róla. Mányi ehhez nem tudott, aztán ügyetlenűl töltögette poharát s nem egyszer földöntötte. Radnóthy vagy igen keveset vagy igen sokat evett, el-elvesztette étvágyát s napról-napra fogyott. Mányi hijába varrta föl a hiányzó inggombot, Radnóthy ritkán vett tisztát, mert mindig fázott; megszokott foglalatosságával, a tűzrakással is fölhagyott, mert néha füstölt a kemencze, a miért aztán tejes kávéját is sokszor kozmásnak érezte, még akkor is, midőn nem volt az. Sokat zúgolódott, hogy a kis Mányi oly nagy parasztfoltokat vet ruhájára s emlegette Istvánt, a ki úgy tudott varrni, mint egy szabó. A reggeli fölöltöztetést sem engedte át neki, maga öltözött föl nagy kínnal és rendetlenűl; felemáson húzta föl csizmáját, visszásan öltötte magára a mellényt. Jó volt úgy is, nem vette észre, s midőn a kis Mányi sírni kezdett, hogy semmit sem tehet kedvére, ő is elbúsulta magát és sajnálta Istvánt.
A számtartó és lelkész, a kik néha benéztek hozzá, kérték, hogy fogadjon új legényt. Mind hijába. Radnóthy senkit sem szeretett, senkit sem tűrt maga körűl, csak a kis Mányit. István végakarata s felesége emléke kötötték hozzá. Nem is beszélt Mányival egyébről, mint feleségéről és Istvánról. De mit tudott beszélni vele e kis együgyű lyányka? Emlegette a boldogúlt méltóságos asszonyt, hogy mily jó volt, mily szép ruhában járt, mily jó gazdasszony volt, mindig számba kérte a tojást, s hogy’ haragudott, mikor a gyöngytyúkokat ellopták, István ki is fürkészte, ki volt a tolvaj s több ehhez hasonlót. Radnóthy mind hallgatta, sohajtott, siratta feleségét, siratta Istvánt s elaludt. Mányi folyvást beszélt, mindennap ugyanazt ismételte s ha nem tudott tovább beszélni, ő is sohajtott és sírt, mint gazdája.
– Te István, ugyan hány esztendős vagy? – kérdé egy estve a sötétben Istvánnak gondolva a belépő Mányit.
Mányi nem mert szólani és gyertyát gyújtott.
– Vagy úgy! István meghalt. Szegény épen hatvan esztendős volt, két hét múlva én is épen annyi leszek, akkor én is meghalok. Nem hallod – folytatá fölemelkedve székéről – hogyan vonít a komondor? Ez halálomat jelenti.
– Jézus Mária! – kiáltá ijedten Mányi, gazdája lábához borúlva.
– Szegény kis Mányi, sajnálsz! – szólalt meg Radnóthy megsímogatva a hű leánykát – pedig még nem is vettem neked piros kendőt. Tudod, feleségem vett volt neked, de Erzsike elszakította. Ne búsulj Mányi, ha meghalok is, a piros kendő el nem marad.
A következő hét egyik estéjén rendkívül erős szelek fúttak. Rengett belé a vén ház, s egyik elhagyott szélső szoba bolthajtása beszakadt.
– Ez is halálomat jelenti – sohajtá Radnóthy – egy hét múlva az egész ház összeomlik, akkor én már nem leszek, idézhetnek a bezirkerek, kereshetnek a csendőrök, a mennyországba nem bocsátják be őket…
A kis Mányi letérdelt, egész éjjel imádkozott, kérte az Istent, hogy ne engedje összeomlani az udvarházat és tartsa meg sokáig gazdájával együtt. Radnóthy is imádkozott és másnap fölvette az úr vacsoráját. Oly mélyen hitte egy hét múlva bekövetkezendő halálát, hogy a hét végén csakugyan rosszúl lett, lefeküdt és halni készűlt.
A kis Mányi megijedt s ki akart futni a szobából, midőn urát lefekünni látta.
– Megállj! hová futsz?
– Orvost hívok, méltsás uram!
– Azt a vén orvost hívasd; nincs szükségem ugyan reá, de úgy rendelte István.
– Úgy, méltsás uram!
– Megállj, még egyebet is mondott István.
– A kulcsot.
– Nesze, nyisd ki íróasztalom fiókját, vedd ki belőle a legnagyobb darab papiroscsomót, dugd el jól, ne lássa senki, menj be Vásárhelyre s add át a főtisztelendő püspök úrnak. Megállj, ne fuss, nesze egy arany, több nincs, a többi a temetésre kell, ezt számodra tartogattam, végy rajta piros kendőt, tudod a helyett, a melyet boldogúlt feleségem vett s Erzsi elszakított.
Ezzel befordúlt, elaludt s többé föl sem ébredt. A vén orvos s a főtisztelendő püspök csak hűlt tetemeit találták. A temetés ez utóbbi rendelése következtében az elhúnyt végakaratja szerint ment véghez. Temetési költségre két ezer forintot hagyott készpénzben, a mely összeg a végrendelethez volt mellékelve. Díszes magyar ruhába öltöztetve nyújtóztatták ki diófakoporsóban, a melyet magas ravatalra helyeztek. Három pap jött el szolgálni: egyik a háznál fog könyörögni, a másik a templomban tart beszédet, a harmadik a sírboltnál búcsuztatja el a világtól. A marosvásárhelyi diákság reggeltől estig készült a nagy harmoniára. Az ebédlőt fekete posztóval vonták be s festett czímereket szögeztek a koporsó födelére. A kis Mányi a tavasz legszebb virágaival hintette be a koporsót s egész nap legyezte a halottat.
Végre eljött a temetés napja. Szép tavaszi délután volt, fényesen sütött a nap és pacsirták énekeltek a levegőben. Három óra felé megszólalt a harang, gyűlt a népség, megzendűlt az ének, sírtak a vén asszonyok, susogtak a férfiak s az elhúnyt érdemeit emlegették. Egyszer egy elfojtott zokogás erős kitörése hallatszott. Mindenki oda tekintett. A kis Mányi sírt, miért meg is pirongatta a gazdasszony, fülébe kiáltva: «Te kis béka, még zavart csinálsz!» Történt is zavar, de nem a kis Mányi okozta. Midőn épen a koporsó beszögezéséhez fogtak, beszaladt a féleszű bivalos és jelentette, hogy csendőrök vették körűl a házat, a kik el akarják fogni a méltóságos urat. Ugy is volt. Radnóthy pöre eldűlt s mint olyan, a ki fegyvert rejtegetett, közcsendet háborított s a felsőséget több izben a legvakmerőbben megsértette, egy pár évi börtönre itéltetett. Az ügyvéd sikerrel tudta huzni-halasztani a pört s fölhasználni az ezredesné és Kahlenberger befolyását; az egésznek veszélyesebb oldala már-már mintegy múlóban volt, azonban Radnóthy mindent elrontott. Szebenbe a kormányzóhoz, Bécsbe a miniszterekhez küldött íratai mindent fölforgattak, a mit az idő, befolyás és ügyvédi furfang építettek. E terjedelmes íratok egy darabig olvasatlan hevertek az illető irodákban, de végre sor kerűlt rájok is. Innen is, onnan is kemény parancsolat ment a kerületi biztoshoz, hogy tüstént fogassa el s fenyítse meg e vakmerő embert. Radnóthy ez újabb bűne fölújította régi bűneit, s pöre sietve eldöntetett. Ügyvéde többé nem tudta akadályozni elfogatását, kétkedtek betegségében s kiküldöttek érte. Ha az elhúnyt él, ez itélet ellen bizonyosan tiltakozik, azonban jobb volt így, legalább nem vihették még egyszer fegyver közt végig a falun, hajdani jobbágyai szeme láttára.
A temetési menet megindúlt a templom felé. A kis Mányi, a kinek sánta lábát rútul megviselték a múlt napok fáradalmai, el-elmaradozott a koporsótól, s hogy lépést tartson a többivel, belekapaszkodott a gazdasszony ruhájába, a miért ez újra megpirongatta. «Te kis béka, itt is zavart csinálsz!» Történt is zavar, de ennek sem Mányi volt az oka.
Megint a féleszű bivalos botránkoztatta meg a népséget, nagyot kurjantván örömében, hogy a curialistákat exequálják. Valóban úgy is volt. Radnóthynak a curialisták elleni pöre is eldűlt és pedig kedvezően. Itt nem árthattak vakmerő iratai, s az örökség reményében az ezredesné és Kahlenberger is megfeszítették erejöket. Az úrbéri törvényszék visszaítélte minden elfoglalt telkét és földjét, a csendőrök épen az ítéletet hajtották végre, kiűzték a curialistákat lakjaikból és elfogták az ellenszegülőket. A kertész most legkevésbbé mert ellenkezni, de annál jobban átkozta Radnóthyt, a min a féleszű bivalos szörnyen fölbőszűlt, s elhatározta magában, hogy holnap jól megveri a kertészt. Kár, hogy szándékát soha sem merte végrehajtani. A kertész még többet is érdemelt volna, mert nem csak átkozódott, hanem boszúból azon éjjel az udvarházat is fölgyújtotta. E tett ugyan a nyomozásban nem bizonyosodott reá, de azért az udvarház tökéletes rom lőn, a melyet többé senki sem látogatott, kivéve a komondort, a mely híven leheveredett a tornácz romjaira, várta gazdáját és keservesen vonított.
Igy pusztúlt el a régi udvarház, nem örökölhette senki. Ki fogja örökölni a jószágot? E kérdés még eldöntésre várt. A végrendelet újabb pört támasztott. Radnóthy, a mint tudjuk, kitagadta leányát s fia halála esetére mindenét a nagyenyedi főiskolának hagyta. Szegény nem is sejtette, hogy végrendelete könnyen semmissé válhatik. Egész 1848-ig jól ismerte a köz- és magánjogot, a mi ezután történt, abból semmit sem tudott, de nem is akart. Jól tudta, hogy az 1848-ki törvények csak elvben törülték el az ősiséget, s a nemesi örökösödés szabályozását a következő országgyűlésre halasztották. De nem kételkedett, hogy hogy az országgyűlés helyett, mint annyi mindent, ezt is rég szabályozta Bach kormánya. Aztán vallatása alatt annyiszor hallotta a nemesi és nem nemesi birtok és személy egyenlőségét, hogy lehetetlennek tartotta, hogy a fiscus jogot formálhasson valamely magvaszakadt nemes birtokához. Azonban 1851-ben még nem adattak ki az új örökösödési rendet szabályozó rendeletek. Szegény Radnóthy egyszer alkalmazta magát az új korszak szelleméhez, akkor is törvénytelenséget követett el. A fiscus rátette kezét jószágára, a nagy-enyedi iskola pedig pört indított. Ekkor előállott a harmadik követelő is Kahlenberger, az egyetlen Radnóthy leány férje, követelte neje anyai részét s egyszersmind kérte, hogy kegyelmes adományozás útján ruháztassék nejére az egész ősi jószág. Érvénytelen levén a végrendelet, mind követelését, mind kérését megnyerte s hogy a nagy-enyedi főiskolának is jusson valami, jószántából alapítványt tett két oly tanuló jutalmazására, a kik a német nyelvben és irodalomban legnagyobb előmenetelt tesznek. Aztán felhagyott a katonai pályával és átvette a jószágot. Nem soká híre-hamva sem maradt, a mi a régi gazdára emlékeztette volna az embert. A cselédek elszéledtek, a kis Mányi Erzsi miatt nem is merte magát mutatni és elbújdosott; a komondort agyon lőtték, mert a híres apportirozó uszkárt megharapta.
Az új gazda nagy terveket forgatott fejében: reformálni akarta a jószágot és civilisálni a falut. A curialis telkekre néhány würtembergi családot telepített, a melyek többe kerűltek, mint a mennyi hasznot hajtottak. Szemüveges jószágigazgatójával mindent reformált, civilisált. A reform és a civilisatio miatt egy pár év alatt alkalmasint csőd alá kerűl, ha az ezredesné meg nem hal s így új örökséget nem nyer. Most már nem félt a csődtől s tovább folytatta a reformot és civilisatiót. Egyébiránt, a françaiset más is járja úgy, mint ő, de a polkában és a walzerben keresni kell párját; társai, kik sokszor látogatják, most is famoser kerl-nek nevezik; az asszonyok most is mulatságosnak találják, kivéve a feleségét, a ki gyakran sír s a legérzékenyebb verseket szavalja a Wilde Rosenekből.